Útibeszámoló
Észak-Koreából

2002.április 29 - május 6.

6. nap: Ismét egy nap Phenjanban, főleg bevásárlással (!) eltöltve

Térkép Phenjanról 1.    Térkép Phenjanról 2. (vigyázat, a mérete 144Kb!!)
Reggel lassan ébredezni kezdett a társaság a Hyangsan Hotelban, az előző napi fárasztó túra, és az egyeseknek még fárasztóbb hasmenés után. A táj egyébként így reggel, ha lehet, még az előző napinál is szebbnek tűnt, a szobák ablaka közvetlenül a hegyoldalak közé, a völgyre nézett. (zárójelben egy újabb furcsaság-érdekesség: természetesen itt, a Hyangsan Hotelban is volt a tetőn forgó étterem, bár el nem tudom képzelni, miféle "panorámát" lehet látni onnan sötétedés után, mivel a hegyek között vagyunk, a legközelebbi falu is több kilométerre felfelé a völgyben....ha mást nem, hát a feketeséget) A reggelinél nem voltunk túlságosan sokan, de azért a banda egy kicsit jobban volt már. Itt is a szokásos ételféléket kaptuk reggelire: vaj, dzsem, méz, pirítós, hideg víz. Észak-Koreában persze már ezek is hihetetlen luxuscikkeknek számítanak (az itthonról is ismert kis csomagos vajat, mézet dzsemet szemmel láthatóan importálják), de európai szemmel nézve elsőre azért kicsit szegényes volt. Felvágott, narancslé, sajt, hasonlók nem is voltak. Még egyszer, ezt egyáltalán nem panaszképpen mondom, hiszen így is nagyon tudatában voltunk annak, hogy óriási nehézségekbe (pontosabban keményvalutába) kerül még az ilyen egyszerű dolgok beszerzése is. Sokkal inkább csak a helyzet leírásaként. Meleg ételt (virsli, tojásételek, stb) egyetlen alkalomtól eltekintve sosem láttunk a reggelinél, ez az egyetlen alkalom is a legutolsó napon, reggel volt Phenjanban, megszokott jó szálláshelyünkön, a Yanggakdo-ban. Szerencsénkre ugyanis aznap lehetett a már emlegetett nemzetközi kereskedelmi vásár egy fontosabb fordulója, mivel sok (szinte mind ázsiai) üzletember-kinézetű illető volt a szállodában, és svédasztalt találtunk a reggelinél. Ez utóbbi azért is volt szokatlan bőség, mert az összes többi alkalommal, amint leültünk, pl a víz oda volt készítve, de a többit a pincérnők hozták. A többi étkezésnél sem láttunk azonban soha étlapot, mindig automatikusan hozták a kaját. Amit kérni lehetett pluszban, az még néhány üveg víz, vagy gyümölcslé. Ezekért általában fizetni kellett, de ha sikerült úgy előadni, hogy a társaság számánál eggyel-kettővel kevesebb vizet hoztak, akkor adtak ingyen. Ez is a furcsaságok közé tartozott, néha fizetni kellett azért, amiért máskor nem.

De visszatérve Myohyangsan-ba, a szállodánkba, lassan összeszedelőzködött a társaság, és némi ejtőzés után felszálltunk a buszunkra, majd indultunk vissza Phenjanba.  Ugyanazon az autópályán haladtunk visszafelé is, ugyanakkora "forgalom" közepette. Itt zajlott le a korábban már említett jelenet, vagyis hogy a vezetőnk, Kim megengedte, hogy bármit fényképezhetünk (az útközbeni fényképezés mindig sokkal kényesebb téma, mint a városon belüli, hiszen tudtunkon kívül lekaphatunk valami álcázott katonai létesítményt is, aztán már meg is van a baj. Emelett az autópálya mellett volt a már említett katonai repülőtér, de például a déli, Keszong-Panmindzsonba vivő autópálya mellett is láttunk egyszer egy dombtetőn egy méretes nagy radart.)
A földek, amelyek mellett elhaladtunk, egyhangú barnák voltak,  éles ellentétben a hegyek zöldjével. Nem vagyok mezőgazdasági szakember, nem tudom, hogy kellene ilyenkor (május elején) kinéznie a termésnek ezen a vidéken, de ez a szokásos lehangoló látványt nyújtotta. Néhány kisebb-nagyobb település mellett is elhaladtunk, de sehol sem láttunk nyüzsgést, sem a földeken, sem a házak körül.  A szokásos óriási betűs jelszavak és jelmondatok persze itt sem hiányozhattak sehonnan, mint ahogy azt a baloldali képen is látni lehet, a házak előtt van kifeszítve egy hatalmas transzparens. Az első egy-két napon még megkértük kísérőinket, fordítsák le a nagy jelszavakat, de aztán rájöttünk, hogy ez túl unalmas, hiszen mindenütt úgyis vagy a két Kimet, vagy a nagyszerű kommunizmust, és az országot éltetik.....esetleg munkaversenyre, még nagyobb erőfeszítésekre buzdítanak.

A fényképezési engedélynek köszönhetően a visszafelé úton lencsevégre tudtam kapni még egy vasútállomást Phenjan közelében. Ennek csak annyi érdekessége van, hogy Észak-Koreában valószínűleg típustervek szerint készülnek a vasútállomások (a nagy pályaudvarok kivételével persze), mert azok, amelyeken még Pekingből idefele jövet keresztülhaladtunk a vonattal, mind pontosan egyformán néznek ki. Az alant látható képen egy ilyen állomás található, amatőr fényképész lévén egy kis automata géppel fotóztam minden teleobjektív és hasonlók nélkül, de azért azt hiszem, így is kivehető az állomás tetején egy hatalmas portré (ki lehet találni, kit ábrázol), valamint a vörössel festett jelszavak.

A nagyjából kétórás buszozás után tehát visszaértünk Phenjanba, és rögtön elfogott minket a "tömött utak miatti klausztrofóbia", hogy ironikusan fogalmazzak: a képen a korábban már említett Kumsusan-palota, Kim Ir Szen volt lakhelye és jelenlegi mauzóleuma látható, az előtérben a keskeny, tömött utacskák....  

Nagyjából idejében értünk vissza a Yanggakdo Hotelbe az ebédhez, itt találkoztunk Nick-kel is, aki idejét megosztva a két csoport között az egy hét alatt, időnként feltűnt a két társaság közül valamelyiknél... mondjuk meg tudom érteni, ha nem lobogott már benne olthatatlan vágy hogy lássa Myohyangsan-t, látta már vagy tízszer-hússzor. Svéd barátunk is újra csatlakozott hozzánk, ekkor mesélt a korábban már említett kórházi éjszakájáról. Ebéd után ismét be a buszba, hogy a délutánt egy nevezetesség megtekintésével, valamint üzletekben (igen, üzletekben, bevásárlással!) töltsük el. Első megállónk a belvárosban, az 1.számú Nagyáruházzal szemben a könyvesbolt volt (különösebb neve nem volt, csak Book Store-ként emlegette Kim.) , amire már mindenki nagyon fente a fogát. Addig ugyanis csak a Yanggakdo kis könyvesboltjában élhettük ki gyűjtőszenvedélyünket. Ez a könyvesbolt sem valami hatalmas ugyan, (ezt a képet Arne készítette belülről)  de sok mindent lehetett ott találni. Két nagy album-szerű könyvet is vásároltam, akit érdekel, megnézheti a fedlapjaikat ezen az oldalon (az egyik a Leader and The People, a másik a Glorious 50 years). A bolt másik nagy attrakciója az volt, hogy volt néhány darabjuk a csoport több tagja által nagyon vágyott, kézzel festett poszterekből, amelyek egy része az Arirang-fesztivált reklámozta, más részük az előző napnál, a Chollima-szobor lábánál látott alkotások papírra készült "testvérei" voltak. Ezek elég művésziek voltak (és persze egyediek), de azért darabonként 25-40 dollárért nekem egy kicsit drágának tűntek. Igaz, a két könyv, amit vettem szintén 25 dollár volt darabonként, de ezek tényleg megérték az árukat, hatalmas, albumszerű könyvek az országról, a Nagy Vezérről, tele fényképekkel. Ilyet aztán tényleg nem lehet máshol kapni a világon...
A könyvesbolt után bemehettünk az út szemközti oldalán pár lépésnyire álló, már többször emlegetett 1.számú Nagyáruházba (a kép hátterében látható építmény).  Önmagában a boltok jelenléte furcsa ugyebár, hiszen Észak-Koreában nincs kereskedelem, csak központi elosztás. Amennyire ki lehetett venni, ez az áruház a kiváltságos észak-koreaiak bevásárlóhelye lehetett. Hogy miként tudják megszűrni, ki a kiváltságos, ki nem, azt nem tudom, de egy ilyen orwelli államban, el tudom képzelni.... Az mindenesetre érdekes volt, hogy szemmel láthatólag nem a külföldi turisták a fő célközönség, amit leginkább az jelzett, hogy dollárral itt nem lehetett fizetni, csak a konvertibilis vonnal. Ebből egy kis zavar támadt, mikor két zászló megvétele után fizetni akartam, mert a hölgy szabadkozott, hogy dollárt nem fogadhat el, nálam viszont nem volt éppen elég von. Sebaj, az eladók egyike lekísért egy szinttel lejjebb, ahol beváltották a dollárjaimat vonra, majd mehettem vissza fizetni. Egyébként a fizetés, a pénzkezelés elég furcsa a mi szemszögünkből nézve: se pénztárgépet, se számlát nem láttam sehol; ahol boltokban jártunk, az árak vagy kézzel voltak kiírva egy kis cetlin, vagy az eladó mondta meg, mi mennyibe kerül. Az ajándéktárgyak, szuvenírek árából sokszor néhány dollárt még le is lehetett alkudni. Jómagam amúgy is távol állok a számlázási-számviteli rendszerek ismeretétől, de itt semmi ilyesmi nem létezett szemmel láthatólag.
Az 1.számú Nagyáruház valahogy úgy nézett ki, mint nálunk a Centrum Áruház a hetvenes-nyolcvanas években, 3 szint, közte mozgólépcsők, hasonló pultok és polcok mit régen, gyerekkoromban nálunk, egészen nosztalgia-érzésem volt. A földszinten emlékeim szerint az "élelmiszerosztály" volt, persze ezen ételeket kell a legkevésbé érteni. A kínálat javarészt cukorkákra és palackozott üdítő- illetve szeszesitalokra korlátozódott. A második szinten ruhaneműket árultak, míg a harmadik szint a műszaki cikkek, sportszerek, berendezési tárgyak, ajándétárgyak részlege volt. A ruhák elég nagy része nekem nejlonnak, műszálasnak tűnt, bár nem vagyok nagy szakértő ebben, de a női ruhák mindenesetre igen színpompásak (nem rossz értelemben). A felső szinten olyan, az átlagos észak-koreai számára elérhetetlen dolgok is kint voltak polcokon, mint televízó, hangszerek, gyerekjátékok. Mondjuk, azt se nagyon hinném, hogy még akár egy kiváltságos észak-koreainak is pont volna cirka 1000 vonja (akkor a hivatalos átszámítás szerint kb 500 dollár) egy gitárra, de ki tudja. Az egész egy rejtély, embereket azért láttunk egypárat (nem mondom hogy vásárlókat, mert vásárolni nem láttam őket), de ki tudja, milyen rendszer szerint működik a dolog....

A nagybevásárlások után ismét egy történelmi nevezetesség következett: Phenjan északkeleti peremén a hegyek között meglátogattuk Kim Ir Szennek a koreai háború alatti bunkerét és harcálláspontját. Csodálatosan rendben tartott helyen (naná, hisz szent hely), emlékeim szerint nagyjából a Taesongsantól kicsi északra volt a hely.  Mivel ez a -ma már múzeum- a hadsereg kezelésében áll, helyi vezetőinket ezúttal két katonatiszt alkotta: egy csinos fiatal hölgy, és egy idősebb férfi. Azt hiszem, írtam már róla, hogy külföldi becslések szerint Észak-Koreában a katonai szolgálat nőknek 5 év, férfiaknak 7 év, de egyes fegyvernemeknél akár több is lehet. A hadsereg amúgy is -érthetően- központi szerepet játszik az ország életében, hiszen a KNDK nagyjából 1 millió embert tart fegyverben (a 22 milliós lakossághoz képest), és a propagandakiadványokban is mindig azok a családok kapják a legnagyobb elismerést, ahol apa-anya-fiú-lány mind katonatisztek. A hadsereg annyira meghatározója mindennek, hogy a hivatalos politika neve (ami a Dzsucse-eszmén alapul), kísérőnk, Kim tájékoztatása szerint "army-based policy", vagy a hadseregen alapuló politika. Azt hiszem, ez mindent elmond az ország életéről: mindent a hadseregnek rendelnek alá, minden kérdésben a hadsereg dönt.
De vissza a Phenjan-környéki dombokhoz, Kim Ir Szen volt búvóhelyéhez. Ez egy néhány kisebb házból álló épületegyüttes egy hegyoldalban, ami fölé mára egy hatalmas félkör-forma betontetőt emeltek, olyasmit mint a légibázisokon szokott lenni a repülőgépek hangárja: félbevágott cső. Az érdekes az, hogy ennek a tetejére utólag "ráhordhatták a hegyet", vagyis az egésznek csak a bejárati része van kint, a többi már gyakorlatilag félig a hegy gyomrában. Ja, és a kifelé néző rész hatalmas üvegfallal van eltakarva, nehogy a természet gonosz erői megrongálják a szeretett Nagy Vezér egykori hajékát....
A házikókon sorra végigvezettek minket, elmondták melyikben lakott a Nagy Vezér (és az akkoriban 7-8 éves kis Kim Dzsong Il), hol volt a tanácskozóterem, és így tovább. Majd még jobban bebújva a hegybe szűk, bányajárat-szerűen aládúcolt folyosókon mentünk végig, ezek voltak a bombabiztos bunkerek. A hegy másik oldalán kibukkanva megmutatták a hely egyik nagy nevezetességét: egy befulladt amerikai bombát, ami akkoriban nem sokkal kerülte el a Nagy Vezért. Ezenkívül megmutatták még azt a forrást, amiből Kim Ir Szen is ivott, megkóstolhattuk a vizét, majd a hely szellemétől mélyen áthatva lassan búcsúzni kezdtünk egyébként nagyon kedves vezetőinktől.

Visszaindultunk Phenjanba, ám a bevásárlós napnak még messze nem volt vége. Sofőrünk ezúttal az egyik főúton, a Changgwang sugárúton állt meg, és a Koryo Hotelnél szálltunk ki.  Ez a szálloda, mint korábban már említettem, Phenjan két osztályon felüli hoteljének egyike, ahol a külföldi neves vendégek szoktak megszállni. (van még néhány 3-4 csillagosnak megjelölt szálloda, például a Pyongyang és a Hebang Hotel, ezekben főleg a harmadik világ országaiból gyakran érkező ifjúsági és barátsági küldötteket helyezik el). A Koryo egy fokkal talán még luxusabb a másik fő hotelnél, a Yanggakdónál is. Két ikertoronyból áll, mindkettő tetején persze forgó étterem, és a két tornyot gyalogoshíd is összeköti. Fő célunk a szomszédságában fekvő bélyegbolt volt, de ha már ott voltunk, benézhettünk a Koryo Hotelbe is. Mintha egy másik világba lépne az ember. Ez tényleg olyan hely, ami Európában is minden további nélkül elmenne luxus 5 csillagos szállodának, a földszinten levő boltok is egy fokkal jobban ellátottak, mint a Yanggakdo-ban. Amin hihetetlenül meglepődtem, hogy az egyik kis boltban egy hűtőpultban polisztirol tálcán fóliába csomagolt almákat lehetett kapni. Aki figyelmesen olvasta ezt az útibeszámolót, az tudja, hogy a friss gyümölcs Észak-Koreában óriási hiánycikk, gyakorlatilag nem kapni sehol. Még kozmetikumokhoz, vagy diafilmhez is inkább hozzá lehet jutni, mint gyümölcshöz. Persze ezek kizárólag dollárért voltak kaphatóak, igazi unikum volt. A hotel előtti "sugárúton" néha tűnt fel egy kocsi, és mikor kiléptem, egy teljesen valószerűtlen jelenetet is láttam: egy elegáns nagy terepjáróból egy szemmel láthatóan skandináv diplomata, felesége és két szőke kislányuk pattant ki, és indultak befelé a hotelbe. Nyilván közel s távol ez az egyetlen szórakozási lehetőség.  Csak úgy olyan hihetetlennek tűnt az egész, olyan természetesen mozogtak mintha otthon volnának, mégis az adott környezetből úgy kiríttak, hogy azt le sem lehet írni....
A hotel után a társaság lassan átszállingózott a bélyegboltba. Az észak-koreai bélyegek elég színpompásak, és bár mégcsak amatőr filatelista sem vagyok, (vagy talán éppen ezért?) nekem nagyon tetszettek. Az olcsó, filléres darabokból vettem is egypárat, bár igazán nem vagyok bélyeggyűjtő. De volt komoly katalógusuk is, amiben igazi ritka sorozatok is szerepeltek. Ezt azért már kihagytam....
Még ez a bolt sem az utolsó volt aznap, ismét igen rövid távolságot megtéve (1 perc) megérkeztünk a Szuvenírbolthoz (szintén a főpályaudvar közelében). Ez a klasszikus pénzes turistáknak való hely volt, helyenként giccsbe hajló iparművészeti tárgyakkal főként. Itt a társaság inkább csak nézelődött, venni nem vett már senki semmit. Viszont volt néhány (valószínűleg eladó) hangszer is, így előbb Nick rögtönzött egy kis dalt gitáron, majd pedig Javier próbálta ki az egyik pianínót.

Ezután visszamentünk a szállodába, és rövid felfrissülés után, már bőven este indultunk az aznapi utolsó helyre, egy étterembe, a búcsúvacsorára, mivel ez volt az utolsó esténk Észak-Koreában. Maga az étterem a Tedong folyó kevésbé lakott bal partján, a déli városrészben volt, az egyik legújabb sugárúton, a Thongil Street-en. A hely fő specialitása a kacsa volt, gyakorlatilag ezt kaptuk több fogásként, többféle változatban.  A fő jellegzetessége ennek az étteremnek is a tipikus koreai asztali grillező volt, vagyis kihozták a nyers, pácolt húsokat, és magad előtt süthetted meg darabonként. A jobboldali képen én vagyok látható Nick-kel (ül), és két állandó koreai kísérőnkkel, Kimmel és Ryommal. A dekadens nyugati kapitalisták szórakoztatására a pincérnők még néhány karaoke-számot is előadtak vacsora után, sőt a zenére még táncra is perdültek csoportunk egyes férfitagjaival. (félreértések elkerülése végett, ennyi volt és nem több, decensen öltözött hölgyek voltak, nem volt semmi kacérkodás.)
A lenti képen Nick látható, amint éppen csatlakozik az egyik karaokézó pincérnőnkhöz...

Aznapra ennyi volt a program, indultunk vissza a szállodába, másnap pedig már az elutazás várt ránk...

Folytatás... ugrás az utolsó oldalra

 Vissza az elõzõ oldalra