Útibeszámoló
Észak-Koreából
2002.április 29 - május 6.
5. nap: Északon, az Illatos-hegységben (Myohyangsan)
Ismét a fővároson kívül töltöttünk
el egy napot, illetve többet is, mint egy teljes napot, hiszen az éjszakát
ezúttal nem Phenjanban, hanem Myohyangsan-ban töltöttük.
Ez a hely körülbelül 2 órányira van busszal
Phenjantól északkeleti irányban, a Myohyang-san Illatos
Hegységet jelent. A vidék Észak-Korea legszebb tájai
közé tartozik, talán a Pektuszán és a Kumgang-san
(Gyémánt-hegység) után, bár engem nagyon
könnyű meggyőzni arról, hogy menjünk hegyek közé,
mert az olyan tájakat mindig nagyon szeretem. Ebben sem csalódtam.
Reggel elindultunk tehát a hotelből a szokásos busszal,
ám volt még egy rövid megállónk Phenjanban.
Az egyik főútvonal mentén, közel a nagy Kim
Ir Szen-szoborhoz áll a Chollima-szobor, amit már sokszor láttunk
távolról, illetve a buszból, de szerettük volna
közelebbről is megnézni, illetve fényképeket csinálni
róla. Kísérőink most beleegyeztek, és a Phenjanból
kivezető út előtt megálltunk itt, és a csoport kedvére
fényképezhetett. A Chollima maga egyébként a
régi koreai mitológia állatalakja, egy Pegazus-szerű
szárnyas ló, ami hihetetlen sebességgel óriási
távolságokat képes megtenni rövid idő alatt. Érdekes
módon bekerült viszont a kommunista ideológiába
is: Kim Ir Szen 1958-ban találta ki a Chollima-mozgalmat, amely a
szárnyas ló képességeit idézve .....egy
munkaverseny lett valójában. Sztahanovista mozgalom, ahogy
mifelénk mondanák, egyszóval annak lett a jelképe,
hogy minél többet, minél gyorsabban, minél hatékonyabban
dolgozzunk. Eredetileg a koreai háború utáni újjáépítési
mozgalomnak indult, ez a munkaverseny-mozgalom aztán később
a propagandistáknak köszönhetően kiszélesedett,
és mindenre, ahol nagy erőfeszítést kell tenni, használják.
(például az 1966-os angliai foci VB-re nagy meglepetésre
kijutott észak-koreai válogatott tagjai is csak Chollima-csapatként
emlegették magukat)
A fenti képen (egy könyvből való) látható
maga a szobor, a háttérben északi irányban a
Diadalív, kissé jobbra a Moranbon-domb tetején a TV-torony.
A buszból kiszállva kísérőink ragaszkodtak
hozzá, hogy a gyalogos aluljárón keljünk át
az egybként töküres út másik oldalára,
hiába no, rendnek kell lenni. (na jó, nem volt teljesen üres,
10 percenkétn elhúzott rajta egy trolibusz.....nota bene, munkanap
volt!)
Az szobor talapzata melletti sétánynál aztán
ismét remek fotótéma kínálkozott: a kőre
festett jellegzetes észak-koreai plakátok, amelyek munkaversenyre,
a haza védelmére, az ország békés egyesítésére,
illetve legfőképpen a Nagy Vezér iránti szeretetre buzdítanak.
Elég furcsa egy olyan országban járni, ahol nincsenek
reklámok, villogó neonfények, hát ezek "pótolták"
mindezt számunkra, itt ez volt a reklámozni való.
Maga a Chollima-szobor az aljától a tetejéig
46 méter magas, és bronzból készült. A kommunizmus
retorikájában elmaradhatatlan munkás-paraszt szövetség
persze itt is megjelenik: ksíérőink tájákoztatása
szerint a paripán látható két lovas: egy elszánt
munkásfiú és egy parasztlány a népért
és persze a Nagy Vezérért való küzdeni
akarást jelképezik. A szobor egyébként 1961,
elkészülte óta elválaszthatatlan része Phenjan
látképének, legalább annyira, mint a Kim Ir
Szen-szobor, vagy újabban a mindenhonnan látható Ryugyung
Hotel betonváza....
.
Ez után a pár perces kitérő után visszaszálltunk
a buszba, és most már tényleg elindultunk északra,
Myohyangsan irányába. A városból kifelé
vezető úton egy rövid ideig a repülőtér (Szunan)
irányába vivő úton, a vasúti sínek mellett
haladtunk, majd rövidesen letértünk egy autópálya-csomópontnál
(még mindig megszokhatatlan volt, hogy itt sem volt semmi forgalom)
az északkeleti irányba vivő 2x3 sávos autópályára.
Phenjantól Myonyangsan körülbelül 160 km-re fekszik,
és az autópálya is ott ért véget.
De szó szerint véget ér, mégpedig
legalább olyan hirtelen, mint Panmindzson-nál. Az utolsó
pár kilométeren egy sima országút van, az autópályáról
erre való letérő pedig a legutolsó, ott rögtön
mintha el is vágták volna a sztrádát, egyszerűen
nincs tovább. Szóval kicsit hirtelen a váltás.
Nagyjából két óra alatt le is értünk
Phenjanból, ezúttal a buszból is csináltam egypár
képet az autópályáról. (ahogy egyre több
napot töltöttünk együtt, kísérőink is egyre
engedékenyebbek lettek, ami a fényképezést illeti.
Ezen az úton például, mikor másnap visszafelé
mentünk Phenjanba, Mr.Kim közölte, hogy nem kell külön
engedélyt kérni, bármit fényképezhetünk...
nagy szó ám ez. Persze egy olyan alkalom adódott, mikor
szólt hogy most ne....ugyanis az autópálya bal oldalán
fémes csillogású gépmadarakat vettünk észre,
melyeknek kíséretetiesen vadászrepülőgép-formájuk
volt - mondjuk olyan jó 30 éves szovjet darabok, de akkor is...
De ne rohanjunk előre, hisz még csak odafelé tartottunk Myohyang-san-ba,
amely a csodálatos hegyvidék mellett még két
nevezetességet is tartogatott számunkra. Az egyik egy régi
buddhista templom, a másik az a bizonyos Népek Barátsága
Kiállítás. Ez utóbbi immár két
különálló kiállítás-épüketet
takar, mégpedig azoknak az ajándéktárgyaknak
a múzeumát, amelyeket Kim Ir Szen, illetve Kim Dzsong Il kapott
külföldről. Mikor megérkeztünk a településre,
első utunk ide vezetett, ámde Észak-Koreában szokatlan
módon olyan nagy tömeget találtunk itt, hogy vezetőnk,
Kim úgy döntött, majd később jövünk vissza.
A szokatlanul nagy tömegnek két oka is volt: ebben az időszakban
zajlott a KNDK-ban valamilyen nemzetközi kereskedelmi találkozó,
amelyen egy csomó kínai volt jelen -több nevezetességnél
is láttunk kínai csoportokat- illetve Myohyangsan-ban éppen
akkor tartózkodott valami hivatalos vietnami küldöttség
is (láttuk a szálloda előtt a sok fekete limuzint vietnami
zászlócskákkal), egyszóval csúcsforgalom
volt. Így hát azonnal vissza a buszba, és a pár
percnyire fekvő Pohyon-templomhoz indultunk azzal, hogy majd ebéd után
megyünk vissza a kiállításhoz.
A Pohyon-templom (Pohyonsa) a kiállítástól
nem messze, ugyanabban a völgyben fekszik, istenáldotta szép
vidéken. Maguk az épületek is csodálatosak, bár
az én művészettörténethez nem szokott lelkem nem
sok különbséget látott ezek és a kínai
buddhista temlomok között.
A tájékoztató szerint a templomegyüttes
(sok különálló épület, mint a buddhista
templomok-kolostorok általában) a XI.században, 1044-ben
épült, és azóta több felújításon
esett át. Közelebbről megvizsgálva a falak és
a vakolat egészen újnak tűnt, de hát a koreai háború
sok mindent elpusztított. Egyszóval inkább restauráltak
az épületek, mint eredetiek, de ez semmit sem von le a szépségükből.
Kérdeztük a vezetőinket, hogy ez csak műemlék-múzeum,
avagy ma is működő templom. Mintha kérdezni kellett volna....
egyből mondták hogy természetesen, működő templom és
kolostor, hiszen Észak-Koreában vallásszabadság
van, mindenki szabadon gyakorolhatja hitét...blablabla....sőt, ismét
elmondták, amit Phenjanban egyszer már hallottunk, hogy az
észak-koreai parlamentben egy vallásos pártnak, a Chodoist
Chongu Party-nak is vannak képviselői....
Itt a Pohyon-templomban láttunk is egy darab szerzetest (vagy annak
öltözött embert), a környezetbe beleillett, de mondom,
nem tudtuk, mennyire valódi, mennyire a mi érkezésünkre
hozták oda. A több különálló pagoda-épület
némelyike múzeum-funkciót is ellát, az egyik
helyiségben például régi, vékony falapokra
készült irományokat őriznek, a másikban szép
Buddha-szobrok láthatóak.
A templomegyüttes megtekintése után a szállodába
indultunk, bejelentkezni és ebédelni. A Hyangsan Pyramid Hotel-t
egy japán cég építette a nyolcvanas évek
végén, a térség megnövekvő turistaforgalmának
ellátására (a "megnövekvő"-t természetesen
az észak-koreai viszonyokra értve).
A szálloda piramis formájú, klasszikus turistáknak
való többcsillagos hely, ámbár a viszonyokon azért
már meglátszott hogy nem vagyunk a fővárosban, mind
a felszereltséget, mind az ellátást értve ezalatt.
Nem panaszképpen mondom persze, hiszen egy átlagos észak-koreai
álmában juthat el legfeljebb ilyen helyre, csak viszonyításképpen.
Az ebédnél mindenesetre már nem volt ott a csoport,
mert kezdett előjönni egyes embereken a "Montezuma átka" észak-koreai
verziója, vagyis egy kiadós hasmenés... többen,
köztük én is szerencsésen megúsztam ennyivel,
de voltak a csoportból, akik rosszabbul is lettek, kanadai szobatársam,
John, például el sem jött délután a kiállításra,
akárcsak mások. Nem volt önmagában rossz a konyha,
az ételmérgezés szót sem mondanám, hiszen
akkor egyszerre betegedett volna meg mindenki, inkább a szokatlan
körülmények, ízek lehettek az okok. Az igen cingár
svéd fiú, Henrik például az előző napon lett
annyira rosszul, hogy el sem jött velünk Myohyangsan-ba, hanem
Phenjanban maradt, ahol egy rövid időre még kórházba
is vitték, mert pocsékul volt. Erről is mesélt aztán,
elmondása szerint egy totál elit hely volt, amolyan pártkórház-féle,
patyolattisztaság, hiperszuper műszerek, minden ami egy első osztályú
kórházban kell. Az is tény persze, hogy a koreai lakosság
talán 0,1%-a juthat be erre a helyre... :-((
De térjünk vissza Myohyangsan-ba, ahol némi felfrissülés
és ebéd után a szálloda előtt beszálltunk
ismét a buszunkba, hogy visszamenjünk a délelőtt még
emberektől hemzsegő Népek Barátsága Kiállításhoz.
Mint mondtam, ez két külön épületből
áll, az egyikben Kim Ir Szen, a másikban Kim Dzsong Il ajándékai
kaptak helyet. Természetesen előbb a Nagy Vezér múzeumába
mentünk. Mondhatnám azt is, hogy a templomába, mert ez
a két épület gyakorlatilag ugyanolyan szent helynek számít
Észak-Koreában, mint a Kim Ir Szen-szobor Phenjanban, vagy
a szülőház Mangyongdae-ben. Kívülről még szabadott
fényképezni, de odabent ilyesmi tilos volt, hisz szentélyben
jártunk....Ami a baloldali fényképen látszik,
az az épület külső része, a bejárat, de ez
egy nagyon-nagyon kicsi része a teljes építménynek,
talán az 1/20-a, a javarésze ugyanis a hegy gyomrába
van vájva. Már bejáratnál éreztették
velünk, hogy szent helyen vagyunk, ünnepélyes díszőrség,
a kapu hatalmas fogantyúját csak kesztűben volt szabad megfogni,
ezenkívül az előtérben mindenkinek fel kellett kötnie
a cipőjére egy védőpapucs-féleséget, olyat amilyen
nálunk is volt/van egyes kórházakban, (ez textilből
volt), nehogy cipőinkkelmegszentségtelenítsük a helyet....
Már meg sem lepődtünk, amikor a legelső teremben a Nagy Vezér
gipsz-szobra fogadott, ami előtt ismét következett az elvárt
főhajtás. Ezután folytattuk utunkat. Maga a kiállítás
elrendezése úgy néz ki, hogy ebben a fő teremben vannak
a legeslegértékesebb ajándékok (félméteres
elefántcsont faragványok, kilós aranyművek, stb.),
a többi ajándék pedig ország szerint van elrendezve.
Mármint hogy melyik országból érkezett. A nagyobb
országoknak van saját termük, a kisebbekből több
is elfér egy teremben. A meglepő az volt, hogy a világ tényleg
gyakorlatilag mindegyik országából érkeztek
ajándékok, nem tudtunk olyat mondani, ami ne lett volna. Persze
nem jártuk be az egész kiállítást, mert
a méretei akkorák, hogy több napba telne mindent megnézni,
akár csak a British Museumban. De a csoportunk tagjai persze mind
kíváncsiak voltak a saját országukb termére,
én is a magyarra. Mi főleg kerámiákkal képviseltettük
magunkat emlékeim szerint, de volt ott egy karikás ostor is.
Komolyan mondom, a legkisebb országokból is érkeztek
dolgok, bár kicsit furcsa volt például az izlandi vagy
a san-marinó-i kommunistáktól jött ajándékokat
itt látni... mellesleg minden egyes darabnál feltüntetik
koreai, angol, és a küldő ország nyelvén, hogy
pontosan kitől érkezett a tárgy az adott országból.
Egyébként a súlyos energiahiány miatt takarékoskodásra
itt is láttunk példát: amint a csoport elhagyta az egyik
termet, kísérők egyike rögtön leoltotta a villanyt,
és felkapcsolták a következő szobákba.
Mivel itt sajnos abszolút tilos volt fényképezni,
ezekről az ajándékokról nincsenek képeim,
(egyedül a baloldali, egy könyvből scannelt képet tudom prezentálni
arról, hogy néznek ki belülről a kiállítótermek)
,de volt néhány igazán nagydarab ajándék
is. Sztálintól például egy szuperül felszerelt
ZIL gépkocsit kapott az öreg, Maótól egy luxusfelszereltségű,
páncélozott vasúti kocsit, de a ZIL termében több
kifogástalan kivitelű Mercedes is volt. Igen, ezeket a dolgokat mind-mind
bevitték ide az épületbe, vagy azt építették
köréjük, nem tudom. Lenyűgöző látvány
volt, annyi biztos. A legfurcsább az, hogy még az abszolút
használati tárgy jellegű dolgok is ide kerültek, pedig
a Todor Zsivkovtól kapott TV-szett, vagy a Honecker ajándékaként
megjelölt ülőgarnitúra talán mégis arra szolgált
volna, hogy használják. Amit mindenki nagyon szeretett volna
látni, de mégsem sikerült ("a termet felújítják",
mondta vezetőnk), az a nicaraguai sandinistáktól küldött
kitömött alligátor volt, amely hátsó lábain
állva egy italostálcát tart.
A tárlatjárás közben tartottunk egy
kis szünetet is, mert tényleg hosszú volt a dolog, még
így is, hogy csak egy részét láttuk az egésznek.
A vég nélküli földalatti folyosókon való
bolyongás után (és a következő rész előtt)
jól esett kicsit ismét a szabad levegőn üldögélni,
ezen a képen látható teraszon, ahol egy üdítőket-szuveníreket
árusító kis bolt is volt. Ezen a képen látható
a csoport (már akik éppen ott voltak), az öltönyös-szemüveges
úr a háttérben Kim, az egyik állandó
kísérőnk, a koreai népviseletbe öltözött
hölgy pedig a helyi vezető volt.
A túra végén érkeztünk el az egész
kiálíltás legeslegfurcsább termébe. Itt
az előzőekhez képest erősen tompított világítást,
vörös és fekete drapériákat találtunk,
és ünnepélyes gyász-zene szólt a hangszórólból.
Mint megtudtuk, ez az a terem, ahol a Kim Ir Szennek a
HALÁLA UTÁN (1994 után) küldött ajándékok
találhatóak..... ezen már erősen ledöbbentem....oké,
az rendben hogy ezután Kim Dzsong Il-nek küldözgetnek ajándékokat
a világ kommunista pártjainak vezetői, de hogy egy olyan embernek,
aki már nem is él.... szóval fura....
Miután itt is "leróttuk kegyeletünket", elhagytuk a
szentélyt, és sétátunk 5 percet a közelben
levő másik épülethez, a Kim Dzsong Il-nek küldött
ajándéktárgyak kiállításához.
Ez ugyanúgy néz ki, mint a másik, ugyanolyan az elrendezése
is (bejárati épület, mad a hegy gyomrába vájt
folyosók és termek), talán csak abban különbözik
Kim Ir Szen kiállításától, hogy némileg
kisebb helyet foglal el. Itt is volt gipsz Kim Dzsong Il-szobor, főhajtás,
cipővédők, áhítatos csend, és küldő országok
szerint elrendezett ajándéktárgyak. Autók itt
is voltak, de itt is a kerámiák domináltak. A magyar
teremben akadt például személyesen Thürmer Gyulától
érkezett ajándéktárgy is.
Ezt a tárlatot egy kicsit gyorsabban végigjártuk,
és mivel már rendesen késő délután volt,
a társaság azt gondolta, hogy megyünk vissza dögleni
a szállodába... de nem ám úgy volt! Irány
a hegyek! Egy kicsit lázadoztunk, mert fáradtak voltunk eléggé,
de utólag azt mondom, nagyon nagy kár lett volna kihagyni
ezt a csodaszép tájat. A busszal egy darabig felmentünk
a völgyben (ameddig volt út), onnan pedig gyalog tovább,
egy kiépített ösvényen.
A vidék gyönyörűszép volt, de engem amúgy
is mindig lenyűgöznek a hegyvidékek. Kim szerint a Nagy Vezérnek
is ez volt a kedves helye, és ő is gyakran kapaszkodott fel a hegyre
(egyébként itt, Myohyangsan-ban érte a halál
1994. júliusában) . Ezzel a kapaszkodással csak az volt
a bajunk, hogy néhányan már eléggé fáradtak
voltunk, de azért nekivágtunk. A harmadik képen látható
kis nyitott, fedett pihenőhely több is volt a hegyre vezető ösvény
mentén, a társaság különböző tagjai
különböző magasságokig hágtak fel.... A vidék
olyan nyugodt és békés volt, hogy itt az ember igazán
nem arra gondolt, milyen diktatórikus országban van, hanem
egészen emelkedett hangulatba került, távol mindentől,
távol a földi gondoktól. Itt aztán tényleg
a világvégén voltunk, hiszen eljöttünk a
"világvége országba", onnan eljöttünk a fővárosból
egy félreeső helyre, majd pedig közlekedési eszküzönket
is magunk mögött hagytuk, és bele a természetbe...
na, szóval szép volt.
Többen megálltunk ennél a pihenőhelynél, de voltak
akik tovább másztak, ketten pedig, Javier és Christian
egészen felment a hegy csúcsáig. Mi már régen
visszaballagtunk a buszhoz, és már erősen sötétedett,
mikor ők ketten még nem voltak sehol. Kim, a kísérőnk
már kezdett ideges lenni, hogy mi van velük, én főleg
azon filóztam, hogy fognak visszatalálni a sötétben,
mert azért erősen sziklás volt a talaj, az "ösvényen"
jó ha egy ember elfért. Kim már éppen nekiindult,
hogy utánuk megy, amikor ők ketten megjelentek, Christian fején
egy bányászlámpa-szerűséggel (amin teljesen
ledöbbentem, hogy gondolt rá, hogy legyen nála ilyesmi),
egyszóval mégiscsak látták az utat.
A csoport ezután beszállt a buszba, és rövid
utat követően ismét a Hyangsan szállodába érkeztünk,
ahol egyesek lementek az étterembe vacsorázni. Nekem, bár
nem voltam rosszul, étvágyam semmi sem volt, ezért
inkább a szobám felé vettem az irányt, lepihenni,
és a hasával sokkal jobban megszenvedő szobatársamat
John-t támogatni.
Ezzel együtt kellemes nap volt, másnap reggel pedig a terv
szerint visszafele indultunk Phenjanba.
Folytatás... ugrás a következõ oldalra
Vissza az útibeszámoló első oldalára