Útibeszámoló
Észak-Koreából

2002.április 29 - május 6.

5. nap: Északon, az Illatos-hegységben (Myohyangsan)

Ismét a fővároson kívül töltöttünk el egy napot, illetve többet is, mint egy teljes napot, hiszen az éjszakát ezúttal nem Phenjanban, hanem Myohyangsan-ban töltöttük. Ez a hely körülbelül 2 órányira van busszal Phenjantól északkeleti irányban, a Myohyang-san Illatos Hegységet jelent. A vidék Észak-Korea legszebb tájai közé tartozik, talán a Pektuszán és a Kumgang-san (Gyémánt-hegység) után, bár engem nagyon könnyű meggyőzni arról, hogy menjünk hegyek közé, mert az olyan tájakat mindig nagyon szeretem. Ebben sem csalódtam.
Reggel elindultunk tehát a hotelből a szokásos busszal, ám volt még egy rövid megállónk Phenjanban.  Az egyik főútvonal mentén, közel a nagy Kim Ir Szen-szoborhoz áll a Chollima-szobor, amit már sokszor láttunk távolról, illetve a buszból, de szerettük volna közelebbről is megnézni, illetve fényképeket csinálni róla. Kísérőink most beleegyeztek, és a Phenjanból kivezető út előtt megálltunk itt, és a csoport kedvére fényképezhetett. A Chollima maga egyébként a régi koreai mitológia állatalakja, egy Pegazus-szerű szárnyas ló, ami hihetetlen sebességgel óriási távolságokat képes megtenni rövid idő alatt. Érdekes módon bekerült viszont a kommunista ideológiába is: Kim Ir Szen 1958-ban találta ki a Chollima-mozgalmat, amely a szárnyas ló képességeit idézve .....egy munkaverseny lett valójában. Sztahanovista mozgalom, ahogy mifelénk mondanák, egyszóval annak lett a jelképe, hogy minél többet, minél gyorsabban, minél hatékonyabban dolgozzunk. Eredetileg a koreai háború utáni újjáépítési mozgalomnak indult, ez a munkaverseny-mozgalom aztán később a propagandistáknak köszönhetően kiszélesedett, és mindenre, ahol nagy erőfeszítést kell tenni, használják. (például az 1966-os angliai foci VB-re nagy meglepetésre kijutott észak-koreai válogatott tagjai is csak Chollima-csapatként emlegették magukat)
A fenti képen (egy könyvből való) látható maga a szobor, a háttérben északi irányban a Diadalív, kissé jobbra a Moranbon-domb tetején a TV-torony.

A buszból kiszállva kísérőink ragaszkodtak hozzá, hogy a gyalogos aluljárón keljünk át az egybként töküres út másik oldalára, hiába no, rendnek kell lenni. (na jó, nem volt teljesen üres, 10 percenkétn elhúzott rajta egy trolibusz.....nota bene, munkanap volt!)
Az szobor talapzata melletti sétánynál aztán ismét remek fotótéma kínálkozott: a kőre festett jellegzetes észak-koreai plakátok, amelyek munkaversenyre, a haza védelmére, az ország békés egyesítésére, illetve legfőképpen a Nagy Vezér iránti szeretetre buzdítanak. Elég furcsa egy olyan országban járni, ahol nincsenek reklámok, villogó neonfények, hát ezek "pótolták" mindezt számunkra, itt ez volt a reklámozni való.
         

 Maga a Chollima-szobor az aljától a tetejéig 46 méter magas, és bronzból készült. A kommunizmus retorikájában elmaradhatatlan munkás-paraszt szövetség persze itt is megjelenik: ksíérőink tájákoztatása szerint a paripán látható két lovas: egy elszánt munkásfiú és egy parasztlány a népért és persze a Nagy Vezérért való küzdeni akarást jelképezik. A szobor egyébként 1961, elkészülte óta elválaszthatatlan része Phenjan látképének, legalább annyira, mint a Kim Ir Szen-szobor, vagy újabban a mindenhonnan látható Ryugyung Hotel betonváza.... .

Ez után a pár perces kitérő után visszaszálltunk a buszba, és most már tényleg elindultunk északra, Myohyangsan irányába. A városból kifelé vezető úton egy rövid ideig a repülőtér (Szunan) irányába vivő úton, a vasúti sínek mellett haladtunk, majd rövidesen letértünk egy autópálya-csomópontnál (még mindig megszokhatatlan volt, hogy itt sem volt semmi forgalom) az északkeleti irányba vivő 2x3 sávos autópályára. Phenjantól Myonyangsan körülbelül 160 km-re fekszik, és az autópálya is ott ért véget.  De szó szerint véget ér, mégpedig legalább olyan hirtelen, mint Panmindzson-nál. Az utolsó pár kilométeren egy sima országút van, az autópályáról erre való letérő pedig a legutolsó, ott rögtön mintha el is vágták volna a sztrádát, egyszerűen nincs tovább. Szóval kicsit hirtelen a váltás. Nagyjából két óra alatt le is értünk Phenjanból, ezúttal a buszból is csináltam egypár képet az autópályáról. (ahogy egyre több napot töltöttünk együtt, kísérőink is egyre engedékenyebbek lettek, ami a fényképezést illeti. Ezen az úton például, mikor másnap visszafelé mentünk Phenjanba, Mr.Kim közölte, hogy nem kell külön engedélyt kérni, bármit fényképezhetünk... nagy szó ám ez. Persze egy olyan alkalom adódott, mikor szólt hogy most ne....ugyanis az autópálya bal oldalán fémes csillogású gépmadarakat vettünk észre, melyeknek kíséretetiesen vadászrepülőgép-formájuk volt - mondjuk olyan jó 30 éves szovjet darabok, de akkor is...

De ne rohanjunk előre, hisz még csak odafelé tartottunk Myohyang-san-ba, amely a csodálatos hegyvidék mellett még két nevezetességet is tartogatott számunkra. Az egyik egy régi buddhista templom, a másik az a bizonyos Népek Barátsága Kiállítás. Ez utóbbi immár két különálló kiállítás-épüketet takar, mégpedig azoknak az ajándéktárgyaknak a múzeumát, amelyeket Kim Ir Szen, illetve Kim Dzsong Il kapott külföldről. Mikor megérkeztünk a településre, első utunk ide vezetett, ámde Észak-Koreában szokatlan módon olyan nagy tömeget találtunk itt, hogy vezetőnk, Kim úgy döntött, majd később jövünk vissza. A szokatlanul nagy tömegnek két oka is volt: ebben az időszakban zajlott a KNDK-ban valamilyen nemzetközi kereskedelmi találkozó, amelyen egy csomó kínai volt jelen -több nevezetességnél is láttunk kínai csoportokat- illetve Myohyangsan-ban éppen akkor tartózkodott valami hivatalos vietnami küldöttség is (láttuk a szálloda előtt a sok fekete limuzint vietnami zászlócskákkal), egyszóval csúcsforgalom volt. Így hát azonnal vissza a buszba, és a pár percnyire fekvő Pohyon-templomhoz indultunk azzal, hogy majd ebéd után megyünk vissza a kiállításhoz.

A Pohyon-templom (Pohyonsa) a kiállítástól nem messze, ugyanabban a völgyben fekszik, istenáldotta szép vidéken. Maguk az épületek is csodálatosak, bár az én művészettörténethez nem szokott lelkem nem sok különbséget látott ezek és a kínai buddhista temlomok között.  A tájékoztató szerint a templomegyüttes (sok különálló épület, mint a buddhista templomok-kolostorok általában) a XI.században, 1044-ben épült, és azóta több felújításon esett át. Közelebbről megvizsgálva a falak és a vakolat egészen újnak tűnt, de hát a koreai háború sok mindent elpusztított. Egyszóval inkább restauráltak az épületek, mint eredetiek, de ez semmit sem von le a szépségükből. Kérdeztük a vezetőinket, hogy ez csak műemlék-múzeum, avagy ma is működő templom. Mintha kérdezni kellett volna.... egyből mondták hogy természetesen, működő templom és kolostor, hiszen Észak-Koreában vallásszabadság van, mindenki szabadon gyakorolhatja hitét...blablabla....sőt, ismét elmondták, amit Phenjanban egyszer már hallottunk, hogy az észak-koreai parlamentben egy vallásos pártnak, a Chodoist Chongu Party-nak is vannak képviselői....
Itt a Pohyon-templomban láttunk is egy darab szerzetest (vagy annak öltözött embert), a környezetbe beleillett, de mondom, nem tudtuk, mennyire valódi, mennyire a mi érkezésünkre hozták oda. A több különálló pagoda-épület némelyike múzeum-funkciót is ellát, az egyik helyiségben például régi, vékony falapokra készült irományokat őriznek, a másikban szép Buddha-szobrok láthatóak.
       

A templomegyüttes megtekintése után a szállodába indultunk, bejelentkezni és ebédelni. A Hyangsan Pyramid Hotel-t egy japán cég építette a nyolcvanas évek végén, a térség megnövekvő turistaforgalmának ellátására (a "megnövekvő"-t természetesen az észak-koreai viszonyokra értve). A szálloda piramis formájú, klasszikus turistáknak való többcsillagos hely, ámbár a viszonyokon azért már meglátszott hogy nem vagyunk a fővárosban, mind a felszereltséget, mind az ellátást értve ezalatt. Nem panaszképpen mondom persze, hiszen egy átlagos észak-koreai álmában juthat el legfeljebb ilyen helyre,  csak viszonyításképpen. Az ebédnél mindenesetre már nem volt ott a csoport, mert kezdett előjönni egyes embereken a "Montezuma átka" észak-koreai verziója, vagyis egy kiadós hasmenés... többen, köztük én is szerencsésen megúsztam ennyivel, de voltak a csoportból, akik rosszabbul is lettek, kanadai szobatársam, John, például el sem jött délután a kiállításra, akárcsak mások. Nem volt önmagában rossz a konyha, az ételmérgezés szót sem mondanám, hiszen akkor egyszerre betegedett volna meg mindenki, inkább a szokatlan körülmények, ízek lehettek az okok. Az igen cingár svéd fiú, Henrik például az előző napon lett annyira rosszul, hogy el sem jött velünk Myohyangsan-ba, hanem Phenjanban maradt, ahol egy rövid időre még kórházba is vitték, mert pocsékul volt. Erről is mesélt aztán, elmondása szerint egy totál elit hely volt, amolyan pártkórház-féle, patyolattisztaság, hiperszuper műszerek, minden ami egy első osztályú kórházban kell. Az is tény persze, hogy a koreai lakosság talán 0,1%-a juthat be erre a helyre... :-((

De térjünk vissza Myohyangsan-ba, ahol némi felfrissülés és ebéd után a szálloda előtt beszálltunk ismét a buszunkba, hogy visszamenjünk a délelőtt még emberektől hemzsegő Népek Barátsága Kiállításhoz.  Mint mondtam, ez két külön épületből áll, az egyikben Kim Ir Szen, a másikban Kim Dzsong Il ajándékai kaptak helyet. Természetesen előbb a Nagy Vezér múzeumába mentünk. Mondhatnám azt is, hogy a templomába, mert ez a két épület gyakorlatilag ugyanolyan szent helynek számít Észak-Koreában, mint a Kim Ir Szen-szobor Phenjanban, vagy a szülőház Mangyongdae-ben. Kívülről még szabadott fényképezni, de odabent ilyesmi tilos volt, hisz szentélyben jártunk....Ami a baloldali fényképen látszik, az az épület külső része, a bejárat, de ez egy nagyon-nagyon kicsi része a teljes építménynek, talán az 1/20-a, a javarésze ugyanis a hegy gyomrába van vájva. Már bejáratnál éreztették velünk, hogy szent helyen vagyunk, ünnepélyes díszőrség, a kapu hatalmas fogantyúját csak kesztűben volt szabad megfogni, ezenkívül az előtérben mindenkinek fel kellett kötnie a cipőjére egy védőpapucs-féleséget, olyat amilyen nálunk is volt/van egyes kórházakban, (ez textilből volt), nehogy cipőinkkelmegszentségtelenítsük a helyet....
Már meg sem lepődtünk, amikor a legelső teremben a Nagy Vezér gipsz-szobra fogadott, ami előtt ismét következett az elvárt főhajtás. Ezután folytattuk utunkat. Maga a kiállítás elrendezése úgy néz ki, hogy ebben a fő teremben vannak a legeslegértékesebb ajándékok (félméteres elefántcsont faragványok, kilós aranyművek, stb.), a többi ajándék pedig ország szerint van elrendezve. Mármint hogy melyik országból érkezett. A nagyobb országoknak van saját termük, a kisebbekből több is elfér egy teremben. A meglepő az volt, hogy a világ tényleg gyakorlatilag mindegyik országából érkeztek ajándékok, nem tudtunk olyat mondani, ami ne lett volna. Persze nem jártuk be az egész kiállítást, mert a méretei akkorák, hogy több napba telne mindent megnézni, akár csak a British Museumban. De a csoportunk tagjai persze mind kíváncsiak voltak a saját országukb termére, én is a magyarra. Mi főleg kerámiákkal képviseltettük magunkat emlékeim szerint, de volt ott egy karikás ostor is. Komolyan mondom, a legkisebb országokból is érkeztek dolgok, bár kicsit furcsa volt például az izlandi vagy a san-marinó-i kommunistáktól jött ajándékokat itt látni... mellesleg minden egyes darabnál feltüntetik koreai, angol, és a küldő ország nyelvén, hogy pontosan kitől érkezett a tárgy az adott országból. Egyébként a súlyos energiahiány miatt takarékoskodásra itt is láttunk példát: amint a csoport elhagyta az egyik termet,  kísérők egyike rögtön leoltotta a villanyt, és felkapcsolták a következő szobákba.
Mivel itt sajnos abszolút tilos volt fényképezni,  ezekről az ajándékokról nincsenek képeim, (egyedül a baloldali, egy könyvből scannelt képet tudom prezentálni arról, hogy néznek ki belülről a kiállítótermek) ,de volt néhány igazán nagydarab ajándék is. Sztálintól például egy szuperül felszerelt ZIL gépkocsit kapott az öreg, Maótól egy luxusfelszereltségű, páncélozott vasúti kocsit, de a ZIL termében több kifogástalan kivitelű Mercedes is volt. Igen, ezeket a dolgokat mind-mind bevitték ide az épületbe, vagy azt építették köréjük, nem tudom. Lenyűgöző látvány volt, annyi biztos. A legfurcsább az, hogy még az abszolút használati tárgy jellegű dolgok is ide kerültek, pedig a Todor Zsivkovtól kapott TV-szett, vagy a Honecker ajándékaként megjelölt ülőgarnitúra talán mégis arra szolgált volna, hogy használják. Amit mindenki nagyon szeretett volna látni, de mégsem sikerült ("a termet felújítják", mondta vezetőnk), az a nicaraguai sandinistáktól küldött kitömött alligátor volt, amely hátsó lábain állva egy italostálcát tart.
 A tárlatjárás közben tartottunk egy kis szünetet is, mert tényleg hosszú volt a dolog, még így is, hogy csak egy részét láttuk az egésznek. A vég nélküli földalatti folyosókon való bolyongás után (és a következő rész előtt) jól esett kicsit ismét a szabad levegőn üldögélni, ezen a képen látható teraszon, ahol egy üdítőket-szuveníreket árusító kis bolt is volt. Ezen a képen látható a csoport (már akik éppen ott voltak), az öltönyös-szemüveges úr a háttérben Kim, az egyik állandó kísérőnk, a koreai népviseletbe öltözött hölgy pedig a helyi vezető volt.
A túra végén érkeztünk el az egész kiálíltás legeslegfurcsább termébe. Itt az előzőekhez képest erősen tompított világítást, vörös és fekete drapériákat találtunk, és ünnepélyes gyász-zene szólt a hangszórólból. Mint megtudtuk, ez az a terem, ahol a Kim Ir Szennek a
HALÁLA UTÁN (1994 után) küldött ajándékok találhatóak..... ezen már erősen ledöbbentem....oké, az rendben hogy ezután Kim Dzsong Il-nek küldözgetnek ajándékokat a világ kommunista pártjainak vezetői, de hogy egy olyan embernek, aki már nem is él.... szóval fura....

Miután itt is "leróttuk kegyeletünket", elhagytuk a szentélyt, és sétátunk 5 percet a közelben levő másik épülethez, a Kim Dzsong Il-nek küldött ajándéktárgyak kiállításához. Ez ugyanúgy néz ki, mint a másik, ugyanolyan az elrendezése is (bejárati épület, mad a hegy gyomrába vájt folyosók és termek), talán csak abban különbözik Kim Ir Szen kiállításától, hogy némileg kisebb helyet foglal el. Itt is volt gipsz Kim Dzsong Il-szobor, főhajtás, cipővédők, áhítatos csend, és küldő országok szerint elrendezett ajándéktárgyak. Autók itt is voltak, de itt is a kerámiák domináltak. A magyar teremben akadt például személyesen Thürmer Gyulától érkezett ajándéktárgy is.

Ezt a tárlatot egy kicsit gyorsabban végigjártuk, és mivel már rendesen késő délután volt, a társaság azt gondolta, hogy megyünk vissza dögleni a szállodába... de nem ám úgy volt! Irány a hegyek! Egy kicsit lázadoztunk, mert fáradtak voltunk eléggé, de utólag azt mondom, nagyon nagy kár lett volna kihagyni ezt a csodaszép tájat. A busszal egy darabig felmentünk a völgyben (ameddig volt út), onnan pedig gyalog tovább, egy kiépített ösvényen.
     

A vidék gyönyörűszép volt, de engem amúgy is mindig lenyűgöznek a hegyvidékek. Kim szerint a Nagy Vezérnek is ez volt a kedves helye, és ő is gyakran kapaszkodott fel a hegyre (egyébként itt, Myohyangsan-ban érte a halál 1994. júliusában) . Ezzel a kapaszkodással csak az volt a bajunk, hogy néhányan már eléggé fáradtak voltunk, de azért nekivágtunk. A harmadik képen látható kis nyitott, fedett pihenőhely több is volt a hegyre vezető ösvény mentén, a társaság különböző tagjai különböző magasságokig hágtak fel.... A vidék olyan nyugodt és békés volt, hogy itt az ember igazán nem arra gondolt, milyen diktatórikus országban van, hanem egészen emelkedett hangulatba került, távol mindentől, távol a földi gondoktól. Itt aztán tényleg a világvégén voltunk, hiszen eljöttünk a "világvége országba", onnan eljöttünk a fővárosból egy félreeső helyre, majd pedig közlekedési eszküzönket is magunk mögött hagytuk, és bele a természetbe... na, szóval szép volt.
Többen megálltunk ennél a pihenőhelynél, de voltak akik tovább másztak, ketten pedig, Javier és Christian egészen felment a hegy csúcsáig. Mi már régen visszaballagtunk a buszhoz, és már erősen sötétedett, mikor ők ketten még nem voltak sehol. Kim, a kísérőnk már kezdett ideges lenni, hogy mi van velük, én főleg azon filóztam, hogy fognak visszatalálni a sötétben, mert azért erősen sziklás volt a talaj, az "ösvényen" jó ha egy ember elfért. Kim már éppen nekiindult, hogy utánuk megy, amikor ők ketten megjelentek, Christian fején egy bányászlámpa-szerűséggel (amin teljesen ledöbbentem, hogy gondolt rá, hogy legyen nála ilyesmi), egyszóval mégiscsak látták az utat.
A csoport ezután beszállt a buszba, és rövid utat követően ismét a Hyangsan szállodába érkeztünk, ahol egyesek lementek az étterembe vacsorázni. Nekem, bár nem voltam rosszul, étvágyam semmi sem volt, ezért inkább a szobám felé vettem az irányt, lepihenni, és a hasával sokkal jobban megszenvedő szobatársamat John-t támogatni.
Ezzel együtt kellemes nap volt, másnap reggel pedig a terv szerint visszafele indultunk Phenjanba.

 Folytatás... ugrás a következõ oldalra

 Vissza az elõzõ oldalra