Útibeszámoló
Észak-Koreából

2002.április 29 - május 6.

A kezdetek

Hogy hogyan is kerültem ebbe a világtól elzárt országba? Nos, hát évek óta érdekelt, milyen is lehet, hiszen annyira keveset lehet tudni róla, alig jár ott valaki, turistaforgalom szinte semmi nincs, õk meg még annyira sem utazhatnak külföldre.

Ami keveset a hírekben hallani, az általában nem valami szívderítõ, ugyanakkor sokszor javarészt csak találgatásokon alapul, hiszen újságírót a legritkább esetben enged be az országba a KNDK, azaz a Koreai Népi Demokratikus Köztársaság vezetése.
Egyszóval föltettem magamban, hogy nekem ide el kell jutnom, és a saját szememmel kell látnom Kim Ir Szen (azaz Kim Il Sung) és Kim Dzsong Il országát.

A tervezés persze egy dolog, a megvalósítás más tészta. Mentem volna én már korábban is, de hát ez az út meglehetõsen sok pénzbe kerül, elsõsorban azért, mert egyénileg nem is lehet utazni, hanem csakis szervezett úton, az észak-koreai hivatalos utazási iroda szervezésében. Ahol érdemes elkezdeni az utánajárást, az a  Lonely Planet . Az útikönyveik nagyszerûek, szinte mindent meg lehet tudni az adott országról. A honlapjukon ízelítõt adnak az egyes úticélokról, alapinfókkal: akit érdekel  itt található az Észak-Koreáról szóló rész .

Ez volt tehát az elõzetes ismerkedés, azzal együtt, hogy a könyvtárban igyekeztem mindent megkeresni, ami errõl a távoli és titokzatos országról szól. Mondanom sem kell, Dél-Koreáról kicsit több információ található, ami meg itthon magyarul megjelent, az a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbõl való, szóval a megfelelõ forráskritikával kéretik olvasni.

Az elõzetes ismerkedés után körülbelül 2001 nyarán merült fel komolyan, hogy ez a dolog esetleg tényleg megvalósítható lesz, ekkor sikerült ugyanis egy olyan munkát találnom, amibõl reményem is volt rá, hogy össze tudom szedni a szükséges pénzt. (egyetemista vagyok ugyanis, így hát nem könnyû a dolog). Szóval 2001 õszén elkezdtem szervezni az utat.
Ez sem túl egyszerû, ugyanis kb 2 olyan cég van a világon, amelyik szervez utakat Észak-Koreába, ezek egyikével kellett valahogy felvennem a kapcsolatot. (A harmadik lehetõség Észak-Korea pekingi nagykövetsége, de interneten ez nem igazán nyerõ).
Így hát némi keresés után rábukkantam a  Koryo Tours nevû cég weboldalára . Mint kiderült, ez sem egy hatalmas "cég", egy angol tájépítész fickó viszi a boltot, aki Pekingben lakik és dolgozik. Nick Bonner, mint kiderült, jó pár éve visz  turistákat a KNDK-ba, s mivel a Lonely Planet is ajánlotta, hozzá fordultam. (a másik említett cég egyébként a holland VNC Travel ).

Úgy nagyjából 2001 õszén kezdtem vele emaileket váltani, az idén tavaszi úttal kapcsolatban, mert azt azért nem árt tudni, hogy észak-koreai út tervezésekor jó elõre kell szervezni. A legvégsõ határidõ az iratok beadására 1 hónappal az utazás elõtt van, de ennyire a végére azért nem akartam hagyni. Az "iratok" annyit tesz, hogy vízumkérelemként be kell adni egy részletes önéletrajzot, valamint egy, a munkáltatód által kitöltött igazolást az összes adatodról, valamint arról, hogyan, mióta, miként stb. foglalkoztatnak. Hogy miért ez a nagy felhajtás? Hát mert újságírót semmi szín alatt nem enged be az országba az észak-koreai kormány, így igazából az egésznek a lényege az, hogy igazold, újságíró aztán semmiképpen nem vagy. (Ettõl eltekintve viszonylag simán adnak vízumot, én legalábbis ezt tapasztaltam. Késõbb a csoportból egyesek mesélték hogy õket vagy 5-ször is felhívta az adott országbeli észak-koreai követség, adataikat ellenõrizendõ. Engem a kutya sem keresett, ami csak jó persze, mert azt jelenti hogy nincs gond. Alapból egyébként csak az amerikai és dél-koreai állampolgárok nem kaphatnak vízumot a KNDK-ba, mindenki más igen.) Az én esetemben ez nem okozott túl nagy gondot, az egyetemen az egyik tanárommal írattam meg a papírt, szép nagy tanszéki fejléccel, látványos pecsétekkel, oszt annyi.

Az utazás egyébként afféle "package tour", csomagtúra volt, vagyis Pekingtõl Pekingig "all included", az árban benne volt minden: utazás, szállás, étkezések, idegenvezetés, belépõk, szóval minden. Költeni "csak" a szuvenírekre és az alkoholra kellett. Mivel ez utóbbit nem fogyasztom, ennyivel is elõnyösebb helyzetben voltam. Persze így sem volt olcsó a dolog, eredetileg 1590 USD-ért hirdette meg Nick az utat, de ebbõl sikerült 200 dollárt lefaragnom, mivelhogy diák vagyok. Aztán persze ehhez még hozzájön a Budapest-Peking repülõjegy, a kínai vízumdíj, meg a pekingi ott-tartózkodás.

Szóval, idén (2002) tavaszára kezdett igazán "beérni" a dolog, márciusban már repülõjegyek és kínai vízum után futkostam. A szervezett út ugyanis Pekingtõl Pekingig tartott, odáig úgy jutott el mindenki, ott szállt meg, ahol akart. Végül a különbözõ légitársaságok és utazási cégek végigkilincselése után sikerült egy kedvezõ árfekvésû jegyet találnom Pekingbe, mégpedig a török légitársaság, a  Turkish Airlines gépére. Mivel az átszálláskor úgy adódott, hogy volt Isztambulban kb 9,5 órám, ezért gyorsan benéztem a török követségre is vízumért: sosem voltam még Törökországban, hát itt az alkalom hogy ha csak egy pillantás erejéig, de lássak valamit a városból.
 

1. rész: Budapesttõl Pekingig

2002.április 23-án érkezett el a nagy nap, amikor is Ferihegyen felszálltam a Turkish járatára, kis idõ múlva pedig már Isztambulban is voltam. Itt, az Atatürk repülõtéren derült ki, hogy nem volt érdemes otthon török vízumot váltani, mert a reptéren is lehet kapni, kb 1 perc alatt, és feleannyiért. No de sebaj, itt voltam. Irány a kijárat, majd egy pénzváltó az érkezési csarnokban. Itt aztán 100 euró beváltása révén azonnal milliomos lettem, ezért az összegért ugyanis kb 113 millió török lírát nyomtak a kezembe. Csak arra kell figyelni a sok nulla miatt, hogy ha 1 milliót fizetsz mondjuk, nehogy véletlenül egy 10 millióst adj oda. Naszóval, a reptérrõl gyorsan betaxiztam az Aya Sophia templomhoz (õk Ayasofya-nak írják), pár óra alatt körbejártam, majd egy kis séta a Sultanahmet negyedben, egy villamossal le az Eminönü városrészbe. Itt gyors ötlettõl, és az olcsó áraktól vezérelvén felszálltam egy hajóra, mely ingajáratban közlekedik az Aranyszarv-öböl és Szkutári (Üsküdar) városrész között, ami ugyebár már az ázsiai parton van. Kis hajókázás a Boszporuszon, kis séta Üsküdar-ban, majd hajó vissza, és már téphettem is vissza a reptérre elérni az este 22.30 körül induló pekingi gépet.
Az isztambuli reptér egyébként marha jól néz ki, és remekül felszerelt, szóval teljesen mintha Nyugat-Európában járna az ember.

Végül fel is szálltam a pekingi járatra, egy vadonatúj Airbus 340-esre, és már indultunk is. A török légitársaság egyébként messze felülmúlta minden várakozásomat, a színvonal, a kiszolgálás, a kényelem, egyszóval minden terén. Az egyetlen zavaró dolog az volt (mármint az alvás tekintetében, hiszen ugye éjszaka volt), hogy egy vidám hangulatú török fiatalokból álló társaság szemmel láthatóan nem gondolta úgy hogy most aludni kellene, hanem inkább dumálni, kártyázni, és más, hangkibocsátó tevékenységet végezni. A probléma csak az volt, hogy pont 1 sorral ültek mögöttem. Próbáltam más helyet keresni, de nem nagyon sikerült. Annyi baj legyen, 1-2 órát talán sikerült hunynom a 9 órás repülõút alatt, de mivel keletnek repültünk, amúgy is pár óra múlva kivilágosodott.

Kínai idõ szerint kevéssel dél után szálltunk le Pekingben, az új Capital repülõtéren. Azért új, mert néhány éve teljesen átépítették. A kontraszt annál nagyobb volt, mivel 1991-ben, zsenge 16 évesen még volt szerencsém a régit is látni. Hát a jelenlegi amolyan japán-dél-koreai stílusú high-tech, csillogó-villogó dolog.

Pekingben 5 napot töltöttem el, egy jó kis ifjúsági szállóban, a  Zhaolong International Youth Hostel-ben . Mivel 11 évvel ezelõtt már jártam ott, rengeteg minden ismerõs volt. És annál több dolog ismeretlen. A város hihetetlen ütemben fejlõdik, mindenhol építkeznek. Amikor én 1991-ben ott jártam, talán 1-2 felhõkarcoló volt, most meg a felkapottabb városrészekben minden sarkon van egy. Szóval becsavarogtam a régi ismert helyeket, felfedeztem néhány újat is, ámde kezdetét vette a tulajdonképpeni fõattrakció, vagyis az észak-koreai út szervezésének utolsó szakasza. Itt már személyesen találkoztam Nick Bonner-rel, illetve a csoport néhány más tagjával. Leadtuk neki az útleveleket meg pár fényképet az észak-koreai vízum miatt, aztán az újonnan megismert barátokkal mászkáltunk még. Például az egyik nap hárman összeálltunk és egész napra kibéreltünk egy taxit, hogy elmenjünk a Nagy Falhoz. Így egy fõre lebontva alig valamivel került többe, mint ha egy buszos szervezett útra mentünk volna, viszont mi mondhattuk meg hogy mikor, hova akarunk menni és meddig maradni. (A Nagy Fal egésznapos program, mivel különbözõ szakaszai 60-120 km-re vannak Pekingtõl).
Idõközben benéztem a pekingi magyar nagykövetségre is, csak úgy bejelentkezni, és tudatni a magyar konzullal, hogy itt egy eszement honfitárs, aki Észak-Koreába készül (azért a pekingi követségre, mivel amióta 1999-ben a magyar kormány bezárta a követséget Phenjanban, azóta a pekingi nagykövetség van akkreditálva a KNDK-ba is). A konzul amúgy jó fej volt, csak igyekezett óva inteni minden bajtól, mondván hogy "ha ott aztán bármi gondja lesz, nem nagyon tudjuk kihozni". Ez is felvidított -akárcsak a Külügyminisztérium honlapja, amit pár hete már böngészgettem, és amelyen a konzuli kérdésekkel foglalkozó résznél a " magyar állampolgároknak egyáltalán nem tanácsoljuk az utazást a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságba" megjegyzés állt. De azért persze meghagytam az adataimat, hogyha bármi adódna, legyen nyomom.

Így telt el tehát néhány nap Kína fõvárosában, majd április 29-én hétfõn eljött a nagy nap, azaz az indulás Koreába! Délután kezdett gyülezeni a csapat Peking fõpályaudvarán, ahol a hálókocsis vonat várt minket. A világ legkülönfélébb nációiból verõdött össze a társaság, én voltam az egyedüli magyar, volt ott angol, német, osztrák, svéd, norvég, kanadai, de a legtöbben az ausztrálok és a finnek voltak szám szerint. A norvég srác, akit Martin-nak hívnak, kicsit meghökkent, amikor anyanyelvén kezdtem vele társalogni, (az ELTE-n végeztem norvég-politológia szakon) de hát ugyan mi meglepõ van abban, hogy az ember Pekingbe járván, Észak-Koreába készülvén egy norvégul beszélõ magyarral akad össze? Ugye semmi?? ... :-)))))))

Szóval kényelmesen elhelyezkedtünk a vonat hálókocsijában, kb 17.30-kor indultunk el a népi Korea felé. Az étkezõkocsiban remek vacsorát kaptunk, majd visszatérve a hálófülkékbe dumáltunk még egy kicsit a többiekkel. Egy fülkében négyen voltunk: három útitársam közül Christian Ausztriából jött, és mineralógiát tanul az innsbrucki egyetemen, Martin Norvégia fõvárosában, Oslóban mûködik mint vámos, Michael pedig Londonban dolgozik közlekedési szakértõként. Amúgy összesen 32 fõs volt a csapat, plusz Nick, a vezetõnk. Vacsora után még jött egy mozgóárus, észak-koreai bélyegeket árult, meg papírpénzeket, de egyedül Christian vett néhány bankót. (A pénzrõl tudni kell, hogy kétféle van forgalomban: az egyik amit az észak-koreai állampolgárok használnak, a másik pedig egy kupon-szerû, igencsak játékpénz-kinézetû valami, ezt kapják a külföldiek, akik dollárt váltanak be). Ezután lassan nyugovóra tértünk, míg a vonat robogott velünk Északkelet-Kína éjszakai tájain.
 

 Folytatás... ugrás a következõ oldalra