Útibeszámoló
Észak-Koreából

2002.április 29 - május 6.

1. nap: Dandong-Phenjan

Hajnalban ébredezni kezdett a társaság, annál is inkább mert egyrészt igen korán kelt fel a nap (szerintem úgy 3 körül már világosodott), másrészt tudtuk hogy reggel 7 felé érkezünk meg a kínai határvárosba, Dandong-ba. Mire begördültünk a dandongi állomásra, már mindenki összeszedte magát, és kászálódtunk lefele a vonatról. A határátlépés ugyanis busszal történt, hogy miért, arra máig nem jöttem rá. Szóval kiszálltunk a vonatból, és összes csomagunkkal kicipekedtünk az állomás közelében álló buszhoz. Dandongban, a pályaudvar épülete elõtti nagy téren egyébként egy hatalmas Mao-szobor áll, ami azért Kínában manapság már ritkaság. Persze meg sem közelíti Kim Ir Szen phenjan szobrát, de azért kicsit kezdtük már odaát érezni magunkat. A buszba beszállván mentünk vele kemény 1 kilométert, a híd egyik feljáratához érve. Híd? Igen, híd, ugyanis a Jalu nevû határfolyó választja el egymástól Kínát és a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot, mely a koreai háborúban is szerepet játszott. Az amerikai bombázók már akkor (1950) meg tudták mutatni, milyen pontosan tudnak célozni, ugyanis az akkori hídnak pont a felét bombázták "csak" le, jelezvén, hogy Kína szuverenitását nem sértik meg. A félig lebombázott híd azóta is ott áll mementóként, bár mi bármennyire tekergettük a nyakunkat, nem láttuk meg. Igaz, nem közvetlenül a folyóparton voltunk, aki pedig el akart indulni arrafelé, azt a kínai határõrök gyorsan lebeszélték errõl. Értelemszerûen a fotózás sem nagyon játszott már itt. A kínai oldalon kb. 1 órát vártunk az átkelésre, na nem mintha olyan borzalmas határforgalom volna, de hát a bürokrácia arrafelé fõ szempont. Végül megkaptuk a kilépõ pecséteket az útlevélbe, és most már tényleg nekiindultunk Koreának!
A busszal átmentünk a hídon, miközben igyekeztem tudatosítani magamban, hogy igen, tényleg itt vagyok, ez már tényleg az a távoli, titokzatos ország.

Dandong-gal szemben fekszik Szinidzsu városa, a KNDK határ. Átérve rögtön szembetûntek a kontrasztok. Valahogy sivár, lerobbant jellege volt az egésznek, fõleg mikor a hátunk mögé néztünk, és Dandong hirtelen egy fejlett nyugati nagyvárosnak látszott. A koreai oldalon rögtön szembetûnt viszont, hogy milyen tiszták az utcák, és hogy mennyi zászló leng mindenfelé. Ami az embereket illeti, kicsit úgy néztek ki, mint a kínaiak a hetvenes években, azaz egyen-ruházat, káderruha-szerûség a férfiakon. A nõk körében viszont elég gyakori, hogy a tradicionális népviseletet hordják. Persze mindezekbõl messzemenõ következtetéseket nem lehet levonni, hiszen akikhez egyáltalán viszonylag közel engedtek minket, az is csak a fõváros, Phenjan lakossága volt, amirõl pedig tudni kell, hogy nagyon kirakatváros. Falvakat egyáltalán nem láttunk közelrõl. A felnõtt emberek egyébként egytõl-egyig hordják a Nagy Vezért ábrázoló kitûzõt, errõl tehát egy pillanat alatt rá lehet jönni, hogy valaki észak-koreai -e vagy sem. A kitûzõk java részén persze a Nagy Vezér, Kim Ir Szen látható, de újabban kezdenek megjelenni a Kim Dzsong Il-es kitûzõk is, meg az olyanok, amin együtt van papa és fia. Az is érdekes még ezekkel kapcsolatban, hogy nem mind egyforma, azon filóztunk, hogy valószínûleg egyben jelzik is birtokosának a társadalomban elfoglalt helyét (mint tudjuk, mindenki egyenlõ, de vannak még egyenlõbbek...)

De visszatérve Szinidzsu-ba, máris megpillantottuk a buszból az elsõ Kim Ir Szen-szobrot, stílusosan szintén a pályaudvar elõtti téren. Eddig tartott ugyanis "buszkirándulásunk", kászálódhattunk máris lefelé, az észak-koreai határellenõrzéshez. Ez egyébként sokkal kisebb dolog volt, mint amire számítottam. Mindenki meg volt ugyanis gyõzõdve róla, hogy na most aztán lesz itt motozás, csomagfeltúrás, könyvlapok átpörgetése, hátha aközé rejtettünk valamit. Ehhez képest egy határõr feljött a buszra, összeszedte az útleveleket, és ment (elutazásunkig vissza se kaptuk). A vámvizsgálat meg annyi volt, hogy miután bementünk az állomás épületébe, ott be kellett rakni minden csomagot egy átvilágító gépbe, plusz a fémdetektor-kapu, ennyi. Ezután kimehettünk a peronra, ahol máris néhány szuvenír-árus stand állt. Pénzt váltani egyelõre nem tudtunk, de semmi baj, a dollárt az intenzív Amerika-ellenesség dacára természetesen elfogadják. Ami némileg meglepett minket, hogy a kínai jüan is elég "kemény" valutának számít Észak-Koreában, csomó helyen tudtunk fizetni vele, ami azért is jól jött, mert csomó kínai kis címletû pénzünk volt még. A szuvenír-árusok mindenféle kitûzõket, plakátokat, ilyesmiket árultak. Én is felpakoltam néhány észak-koreai zászlós kitûzõt, meg pár apróságot. A Kim Ir Szen-es kítûzõket egyébként, ahányszor kérdeztük, mindig közölték hogy olyat nem lehet kapni. Naná, nem bocsátjuk áruba a szeretett Nagy Vezér képmását ily profán célokra.
De a viccet félretéve, meghökkentõ, hogy -legalábbis láthatólag- mennyire komolyan szeretik a Nagy Vezért. Bár ez persze nem meglepõ, hiszen soha nem hallanak mást kisgyerekkoruktól fogva. A TV amúgy is a megbízható párttagok luxusa, de akinek van, az sem tud rajta mást fogni, mint a két állami csatornát, így gyártják ugyanis a készülékeket.

Szinidzsu-ban tehát átestünk a határellenõrzésen, majd beszálltunk a vonatba (nem ugyanabba, hanem egy kupés vagonba), majd alig 2 órai várakozás után már indultunk is tovább Phenjanba. Itt a vonaton találkoztunk koreai idegenvezetõinkkel, ugyanis amíg a KNDK-ban voltunk, nélkülük egy lépést sem tehettünk sehová, egy kivétellel (errõl majd késõbb). A vonaton kaptunk elõre csomagolt ebédet, miközben haladtunk a szántóföldeken és falvakon keresztül. A vonat nem ment túl gyorsan, így helyenként több-kevesebb pillantást tudtunk vetni a falvakra, persze tisztes távolból. Így sem volt túlzottan szívderítõ látvány.
A vonaton közben Nick és a két koreai idegenvezetõ elosztották a 32 fõs bandát két 16 fõs csoportra, így az egész társaság felével csak ritkán futottunk össze az egy hét alatt.

Délutánra Phenjanba ért velünk a vonat, és bár már elég fáradtak voltunk az egynapos folyamatos utazástól, nem mentünk rögtön a szállodába, egy fontos programpont még hátravolt. Elõször is találkoztunk két további idegenvezetõvel, két hölggyel. Minden csoportnak ugyanis állandó 2+1 fõs kísérete van (2 vezetõ plusz a buszsofõr). Az addigi 2 fickóhoz tehát csatlakozott 2 hölgy, így mindkét csoportnak volt egy férfi és egy nõi vezetõje. Itt tehát a társaság szétvált két buszra, de az elsõ helyre még együtt mentünk. Útközben a vezetõnk bemutatkozott nekünk, Kim volt a vezetékneve (nem olyan hatalmas véletlen, a koreai lakosság kb 20%-ának Kim a vezetékneve!) Õt tehát ezután Mr.Kim-nek hívtuk, a hölgy pedig Miss Ryom volt.

Szóval, mi is volt ez az elsõ látványosság? Minden csoport programja itt kezdõdik Észak-Koreában: Kim Ir Szen hatalmas szobránál a Mansudae-dombon. Nem egyszerûen nagy, hanem tényleg hatalmas, kb 23 méteres. Szóval az emberek rendesen eltörpülnek mellette. Itt minden csoporttól elvárják hogy virágcsokrot helyezzen a szobor talapzatához és fejet hajtson.   Egy kicsit a Tell Vilmosra hasonlított a dolog (a kormányzó kalapja, ami elõtt fejet kell hajtani), de nagyon komolyan kellett venni, mert ez nekik gyakorlatilag szent hely, így a "szentségtörést" nem nézték volna valami jó szemmel. Két nagy bokrétánk volt, még Nick vette õket Pekingben, õ fogta az egyiket, nekem valaki kezembe nyomta a másikat, és mint a koszorúzó államfõk, odavittük, elhelyeztük, stb, majd a csoport többi tagjával egyetemben fõhajtás következett.
Igen, itt voltunk Észak-Koreában, immár eltéveszthetetlenül!

Ezután körbejárhattuk a szobrot, valamint a két oldalán mellette elhelyezkedõ emlékmûveket, fényképezhettünk is.

(Na igen, a fényképezés. Ez egy kényes téma Észak-Koreában, ugyanis nagyon vigyáznak arra, nehogy olyasmit láss meg, amit nem tartanak helyesnek. Ezért is van két állandó kísérõ, és ezért van az is, hogy a fényképezésre mindig, de tényleg mindig elõzetes engedélyt kell kérni. Mozgó jármûvekbõl általában nem szeretik, a vonatból se fényképezhettük a tájat, csak egyszer kaphattunk le egy állomást hosszas kérések után, de azt is csak azért mert éppen ott álltunk, és amúgy sem látszott sok minden a Nagy Vezér hatalmas portréján és az állami zászlón kívül. A Kim Ir Szen szobornál mindjárt figyelmeztettek is minket, hogy oldalról illetve hátulról nem szabad fényképezni a szobrot, illetve hogy mindig legyen benne az egész alak. Ezt halál komolyan kellett venni, mivel a Nagy Vezér megsértése -itt azáltal hogy mondjuk "félbevágod"- a létezõ legnagyobb bûn, amit Észak-Koreában elkövethet az ember. Ezért nem lehet például az újságokat sem félbehajtani, mert hátha a Suryong (a Nagy Vezér koreaiul) arcmását hajtanám ketté, ami ugye halálos sértés. Ebbõl, illetve az engedély nélküli fényképezésbõl nekünk igazán komoly bajunk nem származott volna, "csak" annyi, hogy az egész csoportot azonnal kirúgják az országból, és többet Nick cége sem szervezhet oda utakat. Komolyabb következményekkel a kísérõink néztek volna szembe, ha olyasmi fényképezünk amit nem szabad, és ez kiderül. Az állampolgárok ugyanis minden engedély nélküli fényképezési "akciót" kötelesek jelenteni a hatóságoknak, így biztos kiderül. Minket, mint írtam, "csak" kiutasítottak volna, de kísérõink ennél súlyosabb következményeknek lettek volna kitéve, mivel õk voltak felelõsek értünk. Nagy, bizalmi dolog ám Észak-Koreában a külföldiekkel való érintkezés, vélhetõleg csak a legmegbízhatóbb párttagok kiváltsága. Ily módon tehát nemcsak a saját, de az õ érdekükben is mindig szigorúan betartottuk a szabályokat.)

Visszaindulóban a busz felé egyébként láttunk néhány frissen házasodott párt a szobor felé igyekezni, hiszen ez az esküvõk egyik legfontosabb része, hogy a friss házaspár fejet hajt a Nagy Vezér elõtt (nem tudom, talán még áldást is kapnak...)

Ezt követõen elindultunk szállodánkba, mely Phenjan két osztályon felüli hoteljének egyike, a Yanggakdo volt. Ez egy kisebb szigeten helyezkedik el, a Tedong folyó közepén. A szálló pont a sziget csúcsán volt, így a várost remekül lehetett látni. Maga az épület egyébként cirka 46 emeletes, a tetején pedig forgó étterem van. (a másik nagy hotelben, a Koryo-ban mindjárt két ilyen étterem is van, de szinte minden turistáknak való magasabb épület tetején van forgó étterem - szerintem a forgó éttermek számát tekintve Észak-Korea alighanem világrekorder) A szálloda egyébként tényleg "deluxe" kategóriás volt, lazán megfelelt egy nemzetközi 5 csillagos hotel színvonalának. Bárok, éttermek, különbözõ boltok, uszoda, szauna, de még kaszinó is volt!
Expresszlift röpített fel 20.emeleti szobámba, melyet egy kanadai útitársammal osztottam meg. Két ember kapott ugyanis egy-egy kétágyas szobát, ha mindenki külön szobát akart volna az srófolt volna az amúgy sem olcsó áron. (volt egyébként 1-2 ember a csoportból, aki élt ezzel a lehetõséggel). Azonnal lezuhanyoztunk, majd némi felfrissülés után lementünk vacsorázni az étterembe. Itt egybõl elmondták vázlatokban a másnapi programot, de a legfõképpen azt hogy mikorra legyen mindenki a busznál....
Az éttermen egyébként egyáltalán nem látszott hogy az ország élelmezési gondokkal küszködik, nekünk ellátásban mindent megadtak, igazi terülj-terülj asztalkám volt, sokszor kétszer annyi kaját kaptunk, mint amennyit meg bírtunk enni. Naná, a dollárral fizetõ külföldinek mindent. Ami rögtön feltûnt viszont, az a Coca-Cola típusú üdítõk hiánya volt, ezeket ugyanis csak méregdrága import révén lehet behozni, ami az évi párszáz turistát figyelembe véve nem nagyon éri meg. Azért voltak mindenféle gyümölcslevek, de mivel ez is import volt, egy doboz (0.33 l) kb 1 dollárba került. A palackozott ásványvíz ingyen volt, minden étkezéshez adtak. Persze ezen felül venni is lehetett.
Vacsora elõtt még pénzt is váltottam, így kaptam meg ezeket az észak-koreai bankókat. A pénz neve egyébkén won, s mint írtam, kétfajta létezik belõle. Az alábbiak értelemszerûen a dolláralapú won bankjegyei. A képeken a 10 won-os, valamint az 50 cson-os (1/2 won) bankjegyek eleje és hátulja látható

(Update: 2002 őszén-telén az észak-koreai kormány egyrészt "betiltotta" az USA-dollár használatát, így ezentúl nem az amerikai valuta, hanem az euró az első számú beváltható pénz, másrészt megszüntették a képeken látható konvertibilis vont, és az eddigi 1 USD = 2.2 KPW árfolyamot 1 USD = 150 KPW -ban állapították meg.)

Ezután felmentünk a szobánkba, hogy kipihenjük az utazás fáradalmait, és hogy felkészüljünk a másnapi -sûrûnek ígérkezõ- programunkra.
 
 

 Folytatás - ugrás a következő oldalra

 Vissza az elõzõ oldalra