Útibeszámoló
Észak-Koreából

2002.április 29 - május 6.

2. nap: Phenjan, elejétõl a végéig

Térkép Phenjanról 1.    Térkép Phenjanról 2. (vigyázat, a mérete 144Kb!!)
Ezen a napon végig a fõvárosban voltunk, de igen sûrû programunk volt, szinte minden fontosabb helyre ekkor vittek el bennünket. Miután beszálltunk a buszba, idegenvezetõink egyike nagyjából elmondta az aznapi programot
Legelõször Phenjan környékére, Mangyongydae-be indultunk, hisz ez a legfontosabb szentélyek egyike az országban. Itt született ugyanis a Nagy Vezér, Kim Ir Szen (Kim Il Sung). A régi nádfedeles ház elég jó karban van, na de ne kapargassuk a legendákat. Egy nagyon szép, ápolt és gondozott park közepén fekszik egy dombos vidéken. Régen inkább erdõ volt, de ma inkább park, gyalogösvényekkel, pihenõhelyekkel, meg persze az elmaradhatatlan kõ-emléktáblákkal, amik Észak-Koreában mindenfelé megtalálhatóak, s amelyek a Nagy Vezér egy-egy bölcs mondását hordozzák. Itt, Mangyongdae-ben éltük át egyébként kevés olyan élményünket, hogy tömeget láttunk. Május 1-je volt ugyanis, és ilyenkor nagyobb tömegek zarándokolnak el ide, mint más, "hétköznapi" alkalmakkor. Én is buzgón nekiálltam fényképezni, itt ugyanis viszonylag szabadon lehetett, de csak már mikor ellõttem egy csomó képet a szülõházról, és mentünk tovább a kilátó felé, akkor jöttem rá, hogy bizony egy teljes tekercs elrontott filmem van, mivel a gép nem húzta be rendesen a filmet betöltéskor, ennek köszönhetõen szorgalmasan kattingattam az üres kockákat. Az nem kifejezés, hogy kicsit ideges lettem ekkor, hiszen ezen a tekercsen volt pl a nagy Kim Ir Szen-szobor és környezete elõzõ napról, na meg persze a vasút, a szülõház, jó pár dolog. És hát itt ugye nincs az, hogy "na nem baj, holnap majd elugrom oda is", mert akkor és oda megyünk, amikor mondják. Kénytelen voltam hát beletörõdni, hogy ezek a képek elvesztek, de hát mit lehetett tenni. ( a jobboldali kép Christian felvétele) Azért innentõl kezdve nagyon odafigyeltem a film betöltésére (ennek ellenére késõbb lett még egy hasonlóképp elrontott tekercsem....:-(((

De azért fényképeztem innentõl kezdve rendesen, itt látható néhány fotó Mangyongdae-rõl.

Miután sétát tettünk a parkban, és ismét meghallgattuk, milyen nagy dolgokat tett a Nagy Vezér már zsenge ifjúkorában (a hivatalos legendák szerint 13 évesen alapította a kommunista pártot), szóval ezek után visszamentünk a buszba, és elindultunk keresztül a városon. Célunk a Taesongsan-park volt, ami egy hegyoldalban lévõ amolyan szabadidõpark-vidámpark féleség. Igazi tömeget itt láttunk elõször, és az is különlegesség volt, hogy ez volt az egyetlen alkalom, amikor szabadon mászkálhattunk, idegenvezetõink felügyelete nélkül. A parkban-vidámparkban ugyanis jó sokan voltak (lévén május 1-je), igazi majális-hangulat volt. Még üdítõ-és fagylalt-árusító kioszkokat is láttunk,  ami olyan ritka Észak-Koreában, mint a fehér holló, lévén hogy "amúgy" nincs kereskedelem, csak központi elosztás. Persze amerre mi jártunk, mindig lehetett kapni olyan alap-dolgokat, mint italok, szuvenírek stb, de persze csak dollárért vagy konveritibilis von-ért, és sokszor látszott, hogy csak azért vannak ott ezek az elárusítók, mert jön a csoportunk.
Szóval, visszatérve Taesongsan-ba, idegenvezetõink kiadták a jelszót, hogy "találkozó 2 óra múlva a busznál", s ki-ki mászkálhatott kedvére. Csámborogtunk hát mindenfelé, páran még felültünk az egyik hullámvasút-féleségre is. Igaz, kicsit nehezen értettük meg magunkat, mivel a "jónapot" és a "köszönöm" szavakon kívül egyikünk sem tudott semmit koreaiul, de aztán hogy elõvettük konvertibilis vonjainkat, a kezelõszemélyzet mindjárt megértette, mit akarunk, és rögtön elõretuszkoltak minket a sor elejére, hogy menjünk csak. Hát, kicsit úgy éreztem magam, mint valami gyarmatosító amerikai Kubában.....

Az emberek egyébként számomra váratlanul nyíltnak és barátságosnak bizonyultak, egyáltalán nem ellenségesnek. Ha kérdeztük tõlük (mutogatva) hogy lefényképezhetjük -e õket, általában örültek, fõleg a gyerekek.

Itt nyomát sem láttuk annak, hogy éheznének, szomorúak lennének. De ehhez persze sok mindent kell tudni. Elsõsorban azt, hogy minket, turistákat eleve csak olyan helyekre vittek, amiket amúgy is meg akartak mutatni, tehát esély sem volt rá , hogy bármi "valódi" nehézségekkel küzdõ embereket lássunk, másodszor pedig azt is tudni kell, hogy akik Phenjanban laknak, az már eleve egy kiválogatott elit. Nem lakhat ugyanis bárki a fõvárosban, csak az akinek megengedik, mert megbízható párttag stb.. Amúgy tiltva van számukra az országon belüli utazás is, illetve csak külön engedéllyel, amolyan belsõ útlevéllel mehetnek egyik városból a másikba. Erõsen szûrt réteggel találkoztunk tehát, de azért mégiscsak emberekkel. Velünk mind közvetlenek, kedvesek voltak, már persze ha sikerült kapcsolatot teremteni. Valami helyi szaladgálós-féle játékot is játszottak két csapatban, a lényegét nem nagyon sikerült kivennem, mindenesetre két ausztrál útitársunkat azon nyomban bevonták a játékba, és nagy nevetések közepette szórakoztak.
 

A Taesongsan-komplexumból visszafelé menet (egy szokásos, alig 2x5 sávos kis utcán) megálltunk még a Kumsusan Palota elõtt is. Ez korábban a Nagy Vezér rezidenciája volt, de mióta meghalt, gyakorlatilag üresen áll, illetve mégsem egészen, mert itt van elhelyezve Kim Ir Szen bebalzsamozott teste. Nem mondom, szép "kis" mauzóleum.

Mindenkit nagyon érdekelt, hátha bemehetünk és láthatjuk, engem is nagyon érdekelt volna, miután Lenint és Mao-t már láttam, de kísérõink közölték, hogy csak kívülrõl csodálhatjuk az épületet, a bemenetelhez különleges engedélyek kellenek, néha a diplomaták, meg a pártvezérek bemehetnek, ünnepnapokon a nép is, de hogy turisták csak úgy... hát azt nem. Végülis a Szentélyrõl  van szó....no azért kívülrõl is impozáns épület volt, fõleg ami a méreteit illeti.
Itt is sok embert láttunk, fõleg iskolai csoportokat,  gondolom nekik is "nagy kitüntetés" lehetett, hogy a nagy ünnepen, május 1-jén ellátogathatnak a Nagy Vezérhez. (ámbár ami az ünnepeket illeti, május 1-je messze nem a legnagyobb ünnep Észak-Koreában, hiszen a Nagy Vezér és a Kedves Vezér születésnapja az igazi nemzeti ünnep: az elõbbi április 15-én, az utóbbi valamikor február közepén van)
 
 

A Kumsusan Palota megtekintése után visszaszálltunk a buszba, és irány a folyó, ahol is ebédeltünk. Pontosabban egy hajó fedélzetén, amely afféle exkluzív vendégeket fogadó sétahajó-étteremhajó féleség volt. Mikor felszálltunk, egybõl felkalauzoltak minket a fölsõ, félig nyitott fedélzetre, ahol is rengeteg asztal állt, megrakva mindenféle földi jóval. Nem csak a mi csoportunk volt ott, hanem szemmel láthatóan más turisták is, azt hiszem, egy malajziai csoport. A kínálat hatalmas volt, igazi "terülj-terülj asztalkám"-at varázsoltak elénk. A hajó lassan elindult, fel-alá mentünk a Tedong folyón, közben ebédeltünk. Afféle "grillezd-magad" hús volt a fõfogás, pácolt húsdarabok, amiket rá kellett helyezni az asztal közepén lévõ mini-grillezõre. Persze rengeteg más kaja is volt, és hát enyhén szólva furcsán éreztük magunkat mind. Itt vagyunk egy olyan országban, ahol igen nagy problémák vannak az élelmiszer-ellátással, és akkor ilyen nagy lakomákat kapunk....
Persze sok mindent nem tehettünk, de egy kis bûntudat szerintem mindenkiben ott volt.
A hajó idõközben haladt velünk a folyón,  de nem mentünk messze a belvárostól, inkább csak fel-alá cirkáltunk. Ebéd közben így láthattuk a Dzsucse-tornyot , melyrõl majd késõbb lesz szó bõvebben, a Kim Ir Szen teret, de még a szállodánkat, a Yanggakdo-t is.
Abból is látszott, hogy a hajó igen exkluzív volt, hogy lehetett például üdítõket, efféléket kapni egy külön bárban....
 
 
 

Az ebéd végeztével hajónk ismét kikötött a folyó jobb partján, mi pedig visszaszálltunk a buszba, hogy aznapi programunk következõ állomásához menjünk. Ez pedig a phenjani metró volt. Na igen, kérdezhetné az ember, hogy mitõl olyan nagy attrakció egy metró? Hát fõleg azért, mert az állomások igen mûvészien vannak kiépítve, kicsit hasonló az egész a moszkvai metróhoz. Szobrok, nagy kandeláberek, márványfaragványok, meg ami kell....
Itt az egyik idegenvezetõnk, Miss Ryom magyarázza éppen hogy merre fogunk menni.

Egyébként a metró volt az egyetlen alkalom, amikor "igazi" észak-koreai pénzt foghattunk a kezünkbe, mivel Phenjanban minden tömegközlekedési eszközön 10 csonba (1/10 von) kerül egy út, ezt viszont érmében kell fizetni. Mivel pedig a konvertibilis vonnak, amilyen nekünk is volt, ugyebár nincs érme-változata (az aprópénz is bankjegyben van), ezért páran kaptunk egy-egy 10 cson-ost a vezetõnktõl, amit bedobhattunk a beengedõ-automatába (mint régen itthon Pesten az 1 forintost). A csoport nagy részét persze egy külön kapunál engedték be, de néhányunknak megadatott "a 10 csonos hatalmas élménye" is..... :-)))
A mozgólépcsõk elég hosszúak, ez Szentpétervárra emlékeztetett, ott vannak olyan távok lefelé, hogy elunja magát az ember a mozgólépcsõn.... na persze ennek is oka van, nem véletlenül építették mélyre a metrót, hanem hogy bunkerként is szolgáljon egy esetleges atomtámadáskor. Ezt persze nem kötötték orrunkra a vezetõink, de azért rá lehetett jönni.
Mikor leértünk a mélyállomásra, itt volt az idõ az ámulás-bámulásra. Szó mi szó, tényleg nagyon szép építészetileg.

A következő képek sajnos nem a sajátjaim, az én kis amatõr gépem képei nem igazán sikerültek a gyenge fényviszonyok mellett.

 Ide kattintva Simon Bone képeit láthatod a phenjani metróról

 Ha pedig ide klikkelsz, egy prospektusból scannelt képekre bukkanhatsz, szintén Simon Bone oldalán

Miután kicsodálkoztuk magunkat, beszálltunk az egyik szerelvénybe (mivel ez a végállomás volt, a kocsik üresen jöttek), és mentünk kemény egy megállót. A metrókocsik maguk elég egyszerûek, de a célnak szemmel láthatóan megfelelnek. A belsejük sem egy nagy szám, de azért aki figyelmesen megnézi ezt a képet, láthatja hogy melyik két ember fényképe van kiakasztva még ide is.....

igen, eltaláltad, Kedves Olvasó, a Nagy Vezér és a Kedves Vezér.
Egyszóval mentünk egyet, és a következõ állomáson ki is szálltunk. Építészetileg ez sem maradt semmiben alatta az elõzõnek. Rossz nyelvek szerint minden turistacsoportnak csak ezt a két állomást mutogatják, mert több nincs is, vagy csak egész egyszerû berendezésû.....mindenesetre tény, hogy amit mi láttunk, az nagyon szép volt, az építészeti megoldásokon túl a falak mindenhol tele voltak mozaikképekkel.
 

Ha még ennél is részletesebben érdeklne a phenjani metró, akkor  kattints erre az oldalra, mely a Pyongyang Metro címet viseli , és ahol további információk mellett egyéb képeket is láthatsz.

Miután tehát kiszálltunk a metróból a következõ állomáson, felmentünk a felszínre, ahol már várt minket a busz, és máris indultunk tovább a Dzsucse-toronyhoz. 

Ez Phenjan egyik legszembetûnõbb nevezetessége,  természetesen a Kim Ir Szen-szobor után.....
A Tedong folyó bal partján épült tornyot 1982-ben fejezték be, hogy készen legyen a Nagy Vezér 70. születésnapjára. A "misztikus számok" törvénye persze itt sem maradhat figyelmen kívül: mivel Kim Ir Szen 70.születésnapjára készült, ezért 170 méter magas a torony. Idegenvezetõnk azt sem felejtette el kihangsúlyozni, hogy 25 ezer mittudoménhányszáz darab kõbõl épült, mivel addig annyi napot ért meg a Nagy Vezér....hát szóval, ismét mondom, Sztálin hozzá képest bakfitty volt személyi kultusz terén. A bal oldali képen, a torony előtt látható szoborcsoport a koreai nép három osztályát jelképezi: a munkásságot (kalapács), a parasztságot (sarló), és az értelmiséget (íróecset)
 

A toronyba egyébként fel is lehet menni, mivel a fáklya alatti részen, olyan 150 méteres magasságban van egy kilátógaléria, ahonnan madártávlatból lehet szemügyre venni a várost.

Ez a kis liftezés nem volt benne a túra árában, de mivel koponyánként csak 5 dollárba került, 1-2 kivétellel mindenki felment. Ez megint olyan helyzet volt, hogy jó, persze azért sok az az 5 dollár egy liftezésért, de hát itt nincs az, hogy "na jó, majd jövõre visszajövök, addigra talán olcsóbb lesz".... (megjegyzem, Moszkvában az Osztankino TV-toronyba a belépõ is kb. ilyesmi árkategóriában van.)
Föllifteztünk tehát, és volt vagy negyedóránk a szemlélõdésre.  Észak felé a Május.1. Stadion volt látható a szigeten, (bal oldali kép) itt rendezik többek között a híres tömegtorna-játékokat, az Arirang-fesztivált, amelyet már aznap este nekünk is volt szerencsénk látni. A jobb oldali fotón , mely nyugat felé néz, a Tedong folyó, a túlparton a Kim Ir Szen tér és a Nagy Népi Tanulás Palotája, valamint a háttérben a Ryugyong Hotel látható (az a hatalmas piramis-szerű valami). Ez utóbbi nem hotel valójában, mert nincs kész. Még az 1980-as évek végén történt, hogy egy dél-koreai cég épített egy 103 emeletes szállodát valahol Délkelet-Ázsiában, mire Kim Ir Szen kiadta a parancsot, hogy készüljön Phenjanban egy 105 emeletes szálloda. Odáig jutottak el, hogy a betonvázat felhúzták, majd kifogyott a pénz, és félbemaradt az építkezés. Azóta sem dolgoznak rajta, bár a hivatalos verzió szerint "under construction", így hát szépen porladozik. Közelről nem is engedik fényképezni az épületet. 
Ezen a képen pedig ugyanez a Dzsucse-torony látható éjszaka, a képet Christian csinálta a szállodánk, a Yanggakdo ablakából:

A Dzsucse-torony után újabb emlékmû következett, még mindig a bal parton fekvõ városrészben maradtunk (a "belváros" a jobb parton van, ott vannak a kormányépületek, és a nevezetességek legtöbbje is), pár kilométert mentünk a busszal, és elérkeztünk az egyik újabb emlékmûhöz, a Párt Alapításának Emlékmûvéhez (Monument to the Foundation of the Workers'Party).  Ezt 1995-ben emelte "a hálás nép", hogy méltó módon emlékezzenek meg a Koreai Munkapárt alapításának 50.évfordulójáról. Az ilyen és ehhez hasonló emlékmûveknél egyébként mindig elmondták idegenvezetõink, hogy ennyi és ennyi hónap alatt, rohammunkában készült el, természetesen hatalmas lelkesedéssel, hogy készen álljon az évfordulóra......  

Ez az emlékmû volt egyébként az elsõ nagyobb, amely már Kim Dzsong Il "országlása" alatt készült, mivel Kim Ir Szen elnök, népe hatalmas szomorúságára, 1994 júliusában távozott el.....
Mint a legtöbb más helyen, itt is kaptunk egy "helyi" idegenvezetõt a két állandó mellé, ami olyasmit jelent, hogy a két kísérõnkön kívül az egyes emlékhelyeknek volt "saját" vezetõjük, és a mi kísérõink tolmácsolták az elmondottakat. De pár helyen a "helyi" kalauz is beszélt néha angolul. Azért a szervezésen itt is volt módom elcsodálkozni, hiszen a kis hölgy (a vezetõk 90%-ban népviseletbe öltözött nõ volt) egyszerre csak ott termett a bazi nagy betontérség közepén, ahol a busz lerakott minket,  és már magyarázta is az emlékmûvet. Nem volt ott semmi épület, vagy bódé, vagy ilyesmi, ami az emlékmû kalauzainak "bázisul" vagy pihenõhelyül szolgálhatott volna, csak úgy ott voltak....
Ja, az emlékmû tetején, mint más helyeken is, itt is a kalapács-sarló-íróecset hármas szimbóluma volt jelen, ez jelképezi a pártot és a koreai népet alkotó három fõ társadalmi csoportot (mint azt a Dzsucse-toronynál már láthattuk). Azt is megtudhattuk, hogy a kör alakú kő-piedesztál 70 méter átmérőjű, a szimbólumokat tartó "kezek" pedig 50 méter magasak...a kör belsején pedig bronz-reliefek ábrázolják a Koreai Munkapárt történetét, megalakulását, és "nagy küzdelmeit". 

Innen egy újabb emlékműhöz, a nem kevésbé impozáns Diadalívhez vitt az utunk, mely a Moranbon-domb nyugati oldalán, a Moranbong és a Kaesong sugárutak kereszteződésénél fekszik, a Kim Ir Szen-stadion közelében. Ezt a monumentális emlékművet szintén 1982 áprilisában, Kim Ir szen 70.születésnapja alkalmából adták át (képzelem, mekkora ünnepi felhajtás lehetett Phenjanban akkoriban...)  Maga az emlékmű Kim Ir Szen hosszú japánellenes küzdelmének hivatott emléket állítani, ezért láthatóak rajta az 1925 és 1945 évszámok. A hivatalos krónikák (vagy inkább hivatalos mitológia) szerint 1925-ben indította meg nagy gerillaharcát a japán megszállók ellen (számoljunk utána, zsenge 13 éves korában!), és 1945-ben "tért vissza győzedelmesen a felszabadító vezér Phenjanba). Ez utóbbit illetően a történelmi források nem tudnak különösebben nagy gerillaharcokról a 20-as-30-as években Koreában, a felszabadulás valóban 1945-ig váratott magára, de ekkor is csak a szovjet Vörös Hadsereg verte ki a japánokat Korea északi feléből. Ezt a hivatalos észak-koreai történetírás persze szereti elhallgatni....

Miután itt is kicsodálkozhattuk magunkat a méreteken, tovább indultunk aznapi utolsó elõtti programunkra, a phenjani cirkusz megtekintésére. Visszamentünk a Tedong bal partjára, majd végighajtottunk egy szûk kis utcácskán -alig volt 2x5 sávos- , ha jól emlékszem, ez volt a Kwangbok Street, majd meg is érkeztünk a cirkuszhoz. Mikor bementünk, itt megint furcsa dolgot lehetett látni: üdítõ- és rágcsálnivaló-árusokat. Persze csak néhány sebtiben felállított asztalka volt, dollárban kiírt árakkal, de hát természetesen eszünkbe sem jutott, hogy mindezt csak az idelátogató külföldiek kedvéért csinálták volna - hiszen az átlag észak-korreai polgár is dollárkötegekkel jár cirkuszba, hogy ott üdítõt vegyen, nemde?? .... :-)))))

Maga a cirkuszi elõadás érdekes volt, az akrobaták egész kiválóak voltak (ámbár e tekintetben elég laikus vagyok, nekem aki fenn bír egyensúlyozni egy rúdon, az már hipertehetség), és nagy örömömre nem voltak állatszámok. Amin viszont mindenki hatalmasat derült (talán a mi csoportunk a leginkább), azok a bohócok voltak. Ezek ugyanis nem az itthon megszokott "krumpliorr-és-keménykalap" verzióban jelentek meg, hanem dél-koreai és amerikai katonákként. Az amcsi G.I.Joe frenetikus volt: hatalmas orr, óriási szõke haj, bazi nagy napszemüveg, csámcsogó rágózás, és a jellegzetes amcsi "laza csávó vagyok" járás. Mit mondjak, én dõltem a röhögéstõl. De a helyiek is, mivel persze nem mi néhányan voltunk a nézõtéren, hanem koreaiak is. Telt ház volt. Amin azért megakadt a szemünk, az az volt, hogy mennyi katonatiszt volt jelen. Bár, ha belegondol az ember, mekkora a hadsereg létszáma, ezen nincs mit csodálkozni. Ezek szép rendben ültek, külön a szárazföldi, külön a légi, vagy tudomisén milyen alakulatok tisztjei, az eltérõ színû egyenruhájukról lehetett õket megkülönböztetni.
 

A cirkusz után visszamentünk vacsorázni a Yanggakdo Hotelbe, hiszen már bõven este volt. Ezzel azonban messze nem ért még véget aznapi programunk, hiszen következett a fõ attrakció: az Arirang-performance, vagyis a tömegtorna-játékok, melyet a Május.1. Stadionban tartottak meg. Ezt a stadiont a nyolcvanas években kezdték el építeni, amikor még esett némi szó arról, hogy a szöuli olimpia egyes versenyszámait esetleg a KNDK-ban rendeznék meg. Ebből végül nem lett semmi, de a stadiont 1989.május 1-jén átadták. Egészen addig a Diadalív közeli Kim Ir Szen Stadion volt Phenjan legnagyobb ilyen épülete,  de a Május 1. Stadion, mely a Tedong folyó közepén, az északi Rungna-szigeten helyezkedik el, nemcsak Phenjan, de a világ egyik legnagyobb stadionja lett. 150ezer ülőhelyével az észak-koreaiak a "világ legnagyobb stadionja"-ként emlegetik. Érdekes tetőszerkezete kísérőink szerint egy nagy virágszirmot formáz, amely kecsesen lebeg a Tedong vizén.... az tény, hogy szerkezetileg jó karban levőnek látszott.
Maga az Arirang kb. másfél órás mûsor volt, hatalmas akrobatikával és koreográfiával. Csak néztünk, mint a moziban...
A küzdõtéren fellépõk mellett a másik fõ látványosság a szemközti tribünön lévõ kb 30ezer ember volt, akik kis táblácskákat cserélgettek, amelyekbõl képeket raktak ki. De olyan részletességgel, hogy csak lestük.
Az elõadásról ennél sokkal többet elmondani nem lehet, ezt tényleg látni kell. Lenyûgözõ.
Igaz, hogy ennek az 50 dolláros ára sem volt benne a túra árában, de utána mindenki egyetértett a buszban, hogy ha másért nem jöttünk volna Észak-Koreába, csak ezért, akkor is ezerszeresen megérte volna. Sõt, volt olyan a csoportból, aki másnap este még egyszer elment és megnézte az egészet.... :-))  
Én is gondolkodtam a dolgon, de azért az 50 dollár kicsit soknak tûnt. Ámbár, késõbb megváltoztattam ezt a véleményemet, mikor kiderült, hogy az a tekercs film, amit egészében ellõttem az Arirang-on, semmit sem ért, mert nem vettem észre, hogy a gép nem húzta be rendesen....ez volt a második elrontott tekercsem, így csak utólag átkozhattam magam meg a gépemet....na mindegy, ez van.
Ezek a fényképek így hát nem is a sajátjaim, részint prospektusból scannelt, részint útitársaim által készített darabok. A kis képre kattintva egy albumhoz jutsz el, ahová az összes Arirang-os képemet, illetve a fesztiválra szóló belépőjegyet töltöttem fel.

Késõ este volt már, mire visszaértünk a szállodába, és rögtön mentünk is aludni kanadai szobatársammal együtt, egyrészt mert azért elég zsúfolt és fárasztó napunk volt, másrészt mert a következõ nap jó kis buszozás várt ránk....
 
 

 Folytatás... ugrás a következõ oldalra

 Vissza az elõzõ oldalra