Útibeszámoló
Észak-Koreából

2002.április 29 - május 6.

3. nap: Panmindzson és Keszong, valamint a királysírok

Ezt a napot szinte teljes egészében Phenjanon kívül töltöttük, mivel leutaztunk délre a demilitarizált övezet és Keszong város megtekintésére. Reggeli után nyomás a buszba, és a már szinte ismerõsnek tetszõ phenjani utcákon keresztül ezúttal elhagytuk a várost. Ha jól emlékszem, a déli kivezetõ utca a Chollima Street volt. A város határánál elhagytunk egy újabb impozáns emlékmûvet, csak kicsit hasonlított a Rodoszi Kolosszusra, de errõl majd késõbb. Itt ugyanis csak Phenjanba visszafelé jövet álltunk meg.

Ráhajtottunk tehát az autópályára. Na, ez egy érdekes dolog Észak-Koreában, mármint az autópályák. Mint már említettem, Phenjanban is van több 2x4, 2x5 sávos sugárút, kb óránként 1-2 elhaladó autóval. De hát ugye városon belül azért csak van valami közlekedés...viszont ugyebár az országon belül, tehát városok között nem utazhatnak csak úgy az észak-koreaiak, hisz ahhoz speciális engedély és valami belsõ útlevélféle igazolvány kell. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy magánkézben gépkocsi nincs az országban, nagyjából el lehet képzelni, mekkora lehet az autópálya forgalma. Autópálya azért ettõl függetlenül van, korrekt 2x3 sávos, csak épp forgalom nincs rajta. Na, ez azért nem teljesen igaz, a Keszong-Panmindzsonba vezetõ cirka 180 kilométeres úton azért láttunk úgy 1 buszt és 3 vagy 4 autót....szóval forgalmi dugó nem igazán volt. Valaki úgy fogalmazta meg a csoportból a dolgot -mivel délre egyre hegyesebb lett a vidék, és sok alagúton mentünk át- hogy az alagutak száma cirka tízszerese az úton látott jármûvek számának. Nem vicc, tényleg ilyesmi volt az arány. Az a néhány autó is, amit láttunk, persze vagy kormányzati vagy katonai lehetett. A katonaiak sem voltak valami jó karban: régi szovjet darabok, azt hiszem, ez a típus volt a GAZ, de a dzsipek javarésze, amit láttunk, épp az út szélén állt, felnyitott motorháztetõvel....
Az autópálya másik finomsága még a kb 30-40 kilométerenkénti katonai checkpoint-ok megléte, mert ugyebár az engedély nélküli utazás szigorúan büntetendõ. Kicsit olyan érzésem volt, mint Izraelben, ahol az ilyesmi szintén megszokott dolog (mármint a checkpoint. Igaz, én 1997-ben jártam ott, akkor a mainál jóval békésebb volt). Úgy vannak kialakítva, hogy van egy elhúzható fémrács, amit rá tudnak húzni az összes sávra, aztán azon senki át nem megy.
Az is tény, hogy minket egyszer sem állítottak meg egyiknél sem, de hát ezen nem csodálkoztunk, hiszen a mi utunk úgy le volt szervezvem, hogy az õrök is nyilván megkapták, aznapra milyen rendszámú jármûveknek van áthaladási engedélyük. Az egyik checkpointnál kicsit késõn mozdultak a fiúk az útzár elvontatásával, így buszsofõrünknek kicsit le kellett lassítania hogy neki ne menjünk, így hát figyelmeztetõleg rádudált a katonákra, hogy mi lesz már, mozgás....

Az autópálya másik "eseménye" az autós pihenõ volt. Igen, ilyen is van Észak-Koreában. Na nem mintha lenne forgalom, de a turistabuszok Panmindzson felé itt is megállnak, kis szuvenír-árusok fogadják az embert, lehet költeni az értékes US dollárokat. Van persze kis cafeteria is, ugye megint csak az észak-koreai átlagpolgároknak......

Itt látható pár fénykép az autópályáról, meg az út fölé épített Szugok "autóspihenõrõl", illusztrációképpen.
 

Ja, és hogy ki ne felejtsem az autópálya másik látványosságát: a két pályát elválasztó sövényt, meg az ott lévõ füvet csomó helyen guggoló kis emberkék nyírták, ahogy elnéztem, szinte körömollóval. Fontos dolgok, ugye....kell a munkaerõ ilyen lényeges dolgokra....mindegy, a lényeg, hogy a külföldiek az "elvágólag szép" rendet lássák. A buszból azért kicsit másképp néz ki a dolog, mint egész nap ott guggolva....:-((
 

Nos, pár órás utazás után megérkeztünk tehát Keszong (Kaesong) városába, a nagyobb vidéki városok egyikébe. Keszong az ország történelme során többször volt a koreai királyság fővárosa, jellemzően a Korjó dinasztia idején. Elõbb tehát bementünk ide megnézni a Koryo múzeumot, aztán folytattuk utunkat Panmindzsonba. Keszongban láttunk aztán olyat is, amit Phenjanban nem nagyon: hatalmas megafonok az utcán, melyekbõl szüntelenül dõl a propagandaadás meg a többi. A nyelvet természetesen nem értettük, de nem volt nehéz kitalálni hogy miről -illetve kiről- van szó. Kicsit sem volt olyan érzésünk, mintha Orwell 1984-ében lennénk, ááá nem....

A Koryo múzeum, aznapi elsõ állomásunk egy régi konfuciánus templom épületeiben mûködik,  és a Koreai-félsziget régi történelmét mutatja be, kb a XX.század elejéig. (a többit azért nem, mert a hõs partizánháborúnak, a koreai háborúnak, a kommunista pártnak, meg mittudomén minek megvannak a saját múzeumai).

Az itteni vezetõnktõl természetesen sokat hallhattunk a sötét koreai középkorról, amely során a burzsoá földesurak elnyomták a szegényparasztokat, a feudalizmus kizsákmányolásáról, és még sok hasonló szép dologról. Érdekes volt, az igaz, de már mindenki nagyon várta hogy továbbmenjünk Panmindzsonba, ahol még tényleg tart a hidegháború. Egyébként persze ennek a múzeumnak is volt szuvenírboltja,  ahol ismét arra bátorítottak, hogy vegyünk egypár dolgot. Mondjuk ki-ki pénztárcájához mérten, de azért találhatott mindent. Sokféle változatban volt kapható Keszong leghíresebb terméke, az inszám. (ez a ginzeng koreai megnevezése, egy gyökérfajta, melynek különlegessége, hogy a napfényt nagyon nem szereti, árnyékban nő igazán. Mutatták is nekünk a vezetőink Keszongban és környékén az inszám-ültetvényeket, kis fonott, vagy műanyag háló fedi 30-40 cm magasságban a földet, hogy megóvja a növényt a naptól). Teaként, natúr gyökér oldatban, kis üvegcsében stb. Ezt persze nem hagyhattam ott, hiszen mikor vesz az ember megint Észak-Koreában inszámot....sõt, volt még inszámos cukorka is. Ebbõl is hoztam egy csomaggal. A felsõ határ -ahogy mondani szokás- a csillagos ég volt az árak tekintetében, rengeteg pénzt ott lehetett hagyni. (az egyik angol útitársam mondta Phenjanból elutaztunkkor a repülõn, hogy bizony ott hagyott vagy 700 dollárt....)

Egyszóval itt is feltankoltunk KNDK-s szuvenírekbõl, majd irány Panmindzson! Visszamentünk az autópályára (a "megafon-övezeten" keresztül), majd innen már tényleg csak pár kilométer volt a fegyverszüneti övezet határa. Kicsit brutálisan hirtelen ér véget a sztráda, hirtelen egysávosra szûkül a 2x3, és ott egy bazi nagy betonkapu, a zónahatár. Ja, és hogy el ne felejtsem, az utolsó útjelzõ tábla az autópálya végén így szól: "Szöul 70 km".    .............

Beléptünk tehát a demilitarizált övezetbe. Maga az övezet egy kb. 2x3 kilométeres övezet, a demarkációs vonaltól északra és délre. A zónabejáratnál meg kellett állnunk és kiszállni, mert itt elõször újfent regisztráltak minket, majd pedig bevezettek egy terembe, ahol a hadsereg egyik tisztje egy terepasztalnál elmagyarázta a panmindzsoni övezet felépítését, elhelyezkedését, hogy hová is fogunk menni pontosan, és egyáltalán, hogy mi micsoda itt, mire kell vigyázni.
      

Meg persze beszélt a koreai háborúról is, amit tudvalevõleg a gaz amerikai imperialisták indítottak offenzívával, olyan "hatalmas" offenzívával, hogy az észak-koreai hadsereg pár napon belül Szöult is bevette....na de hagyjuk a történelmet koreai módra, ebben pár nappal késõbb bõven volt részünk Phenjanban, mikor ellátogattunk a Haza Nagy Felszabadító Háborújának Múzeumába...

Itt, a bejárati résznél mászkálhattunk is egy kicsit, míg megkaptuk az engedélyt a továbbhaladásra, és gyönyörködhettünk az ilyenhez hasonló emléktáblákban, melyek az újregyesítést szorgalmazzák.
 

Az eligazítás után visszaszálltunk a buszra és elindultunk, most már tényleg be a demilitarizált zónába. Itt egyébként a két állandó kísérõnk mellé kaptunk még két katonatisztet is a buszra, "biztonsági okokból". Látszott is egyébként bõven. hogy különösen megerõsített katonai övezetben járunk: több réteg szögesdrót, villanykerítés a zóna külsõ határán, de például az út amin mentünk befelé, egysávos volt, és be volt süllyesztve a földbe, hogy ugyebár ha támadni akarna az ellenség, ne nagyon férjen el sok jármû. Ezen felül a kétoldali fal tetején (csak támfal, mivel az út süllyesztett volt) hatalmas betontömbök felfüggesztve, amiknek a leborításával egy pillanat alatt el lehet zárni az utat. Mondanom sem kell, itt természetesen nem lehetett fényképezni....

Bent a zónában az elsõ megálló még az észak-koreai oldalon volt, egy épületnél, ahol annak idején, 1953-ban aláírták a fegyverszüneti szerzõdést. Ezt örökíti meg a képen látható emléktábla. . Bent az épületben egy másik tiszt magyarázta el röviden a háborút, majd annak lezárását, a fegyverszünet megkötésének körülményeit. Mivel a koreai háborút csak a fegyverszüneti szerzõdés zárta le, békeszerzõdést nem kötött a két Korea, ezért technikai értelemben mind a mai napig hadban állnak egymással, ami csak "ideiglenesen van felfüggesztve". Ezért van az, hogy például a két ország közötti határ sem államhatár mind a mai napig, hanem "csak" demarkációs vonal, nincsenek hivatalos diplomáciai kapcsolatok, és a többi...

Innen tovább folytattuk az utat, és elérkeztünk immár magához a demarkációs vonalhoz (mivel az elõbb említett épület a kisebb határkiigazítások folytán ma teljes egészében Észak-Korea területén fekszik).
Itt kísérõ tisztünk -a képen látható- elõször is ehhez a kõ emléktáblához vezetett minket,  amely -ki hinné- a változatosság kedvéért a Nagy Vezér egyik örökbecsû mondásának állít kõbe vésett emléket. Mint katonatisztünk elmondta, a kõbe vésett felirat Kim Ir Szen halála elõtti utolsó napján írt levele, melyben -mint egész életében égõ vággyal- a Nagy Vezér szorgalmazza az ország békés újraegyesítését...utolsó pillanataiban is ezen dolgozott....jaj de megható..... (zárójelben jegyzem meg, hogy ez a tiszt ugyan koreaiul adta elő mondandóját, és két kíséőnk egyike, Miss Ryom tolmácsolt, de a katona szemmel láthatólag kiválóan értett angolul is...néhány perccel később, az épületekben Miss Ryom egyszer megakadt a tolmácsolásban, kereste a megfelelő angol szót, és a tiszt egyből mondta angolul.....)

Ezek után a bevezetõk után megláthattuk magát a híres demarkációs vonalat, és a vonalon fekvõ épületeket. Íme:
  
A középen látható fehér és kék barakkokat középen kettévágva húzódik az elválasztó vonal, a szemközt látható márvány-üveg épület már Dél-Koreához tartozik. Hogy miért volt szükség az épületeket pont a vonalra tervezni? Hát mert a fegyverszüneti bizottságok a háború vége óta is idõnként leülnek végtelen hosszú szõrszálhasogató tárgyalásaikra, bizonyára igen fontos kérdések megvitatására. Mivel azonban egyik fél sem hajlandó a másik országába menni, így mivel az épületen keresztül húzódik a demarkációs vonal, mindkét fél a "saját országából" beszélhet a másikkal. Itt látható az épület belseje  , ahová minket is bevittek. A szabály szerint turistacsoportok is látogathatják belülrõl az épületeket, és ilyenkor az épületen belül mindenhol mozoghatnak, a másik fél viszont ilyenkor nem léphet be. Tehát technikai értelemben jártunk Dél-Koreában is. A képen háttérben lévõ két katona a déli oldalon lévõ ajtó mellett áll õrt, ugyebár megakadályozva, hogy az emberek a szabad Észak-Koreából az elnyomás alatt senyvedõ Délre szökhessenek....
Egy fényképezkedés erejéig azért oda lehet állni melléjük, mint a mellékelt ábra mutatja.... :-)))

A szobán belül a demarkácis vonal pont középen húzódik, egészen pontosan a tárgyalóasztal közepén, így ezen a képen én például egyszerre tartózkodom Észak- és Dél-Koreában, a mikrofonzsinór jelzi ugyanis a határt.  Ja, és a tárgyalások során a két fél mikrofonja "természetesen" a saját oldaláról kapja az áramot: az északiaké északról, a délieké délrõl. A másik furcsaság, hogy míg mi az épületen belül bárhol mozoghattunk, kint természetesen a katonák számára érvényben van a demarkációs vonal, ami azt is eredményezte, hogy míg például a "dél-koreai oldalon" voltunk, az õrt álló déli katonák rendesen kuksiztak befelé az ablakon, hogy na, mi is történik odabenn....

 

Ez még jobban látszik a következõ képen, ahol is bent magyaráz az észak-koreai katonatiszt, kint az ablak mögött meg ott a dél-koreai õrkatona...

 

Egyébként az észak-koreai oldalon is van egy, a délihez hasonló nagy impozáns márványépület, ahol további kiállítások vannak, de hát ugyebár mégsem szaladhattam át a másik oldalra, hogy azt is lefotózzam.... :-)))
 

Ezek után visszafelé indultunk, de elõbb még meglátogattuk a fegyverszünetet ellenõrzõ bizottság északi képviselõinek volt székhelyét, két kis házat. (azért csak "volt", mert a fegyverszünet megkötésekor mindkét oldal két-két ún. felügyelõ országot bízott meg: Dél-Korea Svédországot és Svájcot, Észak-Korea Csehszlovákiát és Lengyelországot. A csehek és a lengyelek azonban jó pár évvel ezelõtt otthagyták az egészet, vagy az északiak zaklatásai, vagy az egész értelmetlensége miatt, nem tudom). A cseh és lengyel bizottság volt házaiban most egy kis -ki nem találná senki- szuveenírbolt mûködik, valamint itt szervírozták aznapi ebédünket is, gondolom mondani sem kell, hogy a "szokásos" terülj-terülj-asztalkám verzióban.
 

A demilitarizált zónát visszafelé elhagyva ismét betértünk Keszong városába, ezúttal a "Folk Houses" címû épületegyüttes megtekintésére. Ez amolyan skanzen-szerû valami, régi koreai házakkal, melyek helyre vannak állítva, és szállodaként is mûködik. Persze nem amolyan ötcsillagos, de szigorúan csak külföldieknek, ha netalán valaki a "hagyományos-koreai-feeling"-et kedvelné, akkor megszállhat itt is. Biztos európai kényelmességemnek tudható be, de nekem nem volt túl vonzó a padlóra terített gyékény, mint ágy....
Azért az épületek nagyon szépek persze, és nagyon hangulatosak is, ámbár az "ősi koreai" házakban aligah volt színes TV és angolvécé, de hát ugyebár ez szálloda is, mint mondtam.... :-))
  
  Mindenesetre akkor éppen nem volt látható nyoma annak, hogy vendég (mármint ott lakó vendgé, rajtunk kívül) tartózkodna a helyen, a recepciót megtaláltuk az egyik épületben, de azért igencsak elhagyatott volt. Ez persze a már korábban leírtaknak megfelelően a turisták által látogatott helyeken nem azt jelenti hogy koszos vagy lerobbant, itt is a szokásos elvágólagos rendes és csillogó tisztaságot láttuk mindehol.

A Folk Hotel megtekintése után visszaszálltunk a buszba, de még messze nem volt vége a napnak, illetve az aznapi látnivalóknak. Igaz, már erősen délután volt, de hátra volt még a Keszong  környéki régi királysírok megtekintése. Ehhez a helyhez már nem nem elsőosztályú autópálya vezetett, hanem egyszerű országút, itt már voltak gödröcskék és huppanók is, majd végül egy szimpla földútra tértünk rá. Az országúton végig mezei szerszámokkal vonuló embereket láttunk, gondolom akkortájt érhetett véget az aznapi munka. A nőkön majdnem mindenhol fejkendő, öltözéknek nadrág (sima, vagy melegítő-jellegű), a férfiakon általában egyforma káderruha-jellegű valami, persze "gyakorló" változatban, vagyis munkaruha. Forgalom ezen az alsóbbrendű úton sem volt, leszámítva a gyalogosok tömegét, akiket őszintén sajnáltam, mert mikor hátranéztem a buszból, láttam hogy járművünk rendes nagy porfelhőt vert fel a földúton, fulladozhattak szerencsétlenek a mi porunkban (mert azt mondanom sem kell, sofőrünk itt is nyomta rendesen. ) Volt egy-két biciklista is, láttam ismét kettő végletekig megerőltetett ősöreg szovjet teherautót (a változatosság kedvéért lerobbant állapotban) , és egy sovány szamár húzta kétkerekű kordét is.

Az út végső szakasza egy keskeny, hegyek között tekergő "csapás" volt, a busz épphogy elfért rajta, sofőrünket ez sem nagyon fogta vissza a sebességben, először féltem is rendesen, mi lesz ha szembejön valaki egy kanyar mögül, de aztán tudatosult bennem, hogy melyik országban is vagyunk....

Szóval végül megérkeztünk a királysírokhoz. Ez egy kettős épített dombszerű valamit, egy meredek hegyoldalban, körülvéve kőből faragott állat- és emberszobrokkal. A sír a XIV.században élt Korjó-király, Kongmin, illetve felesége síremléke. 

 Ezen az első képen alulról látható a hegyoldal, ahová fel kellett másznunk. Itt, a képen talán nem is tűnik olyan meredeknek, de amikor egésznapos mászkálás után felcaplattunk oda, akkor bizony annak tűnt... :-)))  
Hogy, hogy nem, mire ideérkeztünk, itt is feltűnt 3-4 szuvenír-árus stand, bár meg kell mondjam, kicsit furcsán hatottak a helyre kis pavilonok a népviseletbe öltözött eladólányokkal a hegyoldalban, 25 kilométernyire a legközelebbi várostól a semmi közepén....

Én megelégedtem azzal, hogy az egyiknél feltöltöttem fogyatkozó ásványvíz-készletemet, majd irány a lépcső! A vezetőnk odafönn mesélt egyet-mást a hely háttértörténetéről, például hogy Kongmin milyen nagy és hatalmas király volt, és milyen bölcsen uralkodott.... és azt sem felejtette ki, hogy a 20.század első felében a japán megszállók "természetesen" ezt az ősi sírhelyet is kirabolták, elvittek minden értéket belőle. Mindenesetre a sírt "őrző" állat és katona-szobrok szerencsénkre több-kevesebb viszontagsággal épségben megúszták az idők viharait, és láthattuk őket. 

     
Megfigyelhettük még, hogy egy művészember épp nagy gonddal és igyekezettel rajzolta az egyik szobrot, vagy valami múzeumi rajzoló, vagy tudományos munkatárs lehetett, nehezen tudom elképzelni, hogy egy átlag észak-koreainak csak úgy jut szabadideje arra, hogy felsétáljon a királysírokhoz, és rajzolgasson, pláne ha éppen külföldiek vannak ott.
Ezután egy kicsit még gyönyörködtünk a hegyoldalból nyíló panorámában, majd a lépcsőkön lefelé már könnyebb utat véve visszatódultunk a buszba, hogy visszainduljunk, most már Phenjanba.
 

A buszon visszafelé a banda javarésze szundikált már, de az autópályán Phenjan felé menet ismét megálltunk a Keszong felé már érintett autóspihenőnél, egyrészt "technikai szünet" végett, másrészt hátha valaki akarna még vásárolni a szuvenírboltban valami érdekességet.
Phenjanba visszaérve nem mentünk azonnal a szállodába, hanem megálltunk a város határában -ahol a Thongil sugárút kezdődik- hogy megtekintsük aznapi utolsó látnivalónkat. Ez az a bizonyos újraegyesítési emlékmű, amiről az oldal elején már szóltam, Rodoszi Kolosszusként említve. Hogy miért?
Hát erről a képről azt hiszem egyből kiderül mindenki számára. ( A képen látható az is, hogy már estébe hajlott lassan az idő, mire visszaértünk a fővárosba)
Ez Phenjan egyik legújabb nevezetessége, 2001 őszén fejezték be, így az útikönyvek sem igen írnak még róla. A "hivatalos" neve egyébként "Monument to Three Charters of National Reunifiaction" vagyis "Az nemzeti újraegyesítés három alaptételének emlékműve" (az alaptételek természetesen a Nagy Vezértől származnak, ki mástól, a vezetőnk megpróbálta kifejteni őket, de nekem elég zavaros volt, valami olyasmi jött le, hogy Kim Ir Szen valami Koreai Konföderációt szorgalmazott....már ha valóban így volt)
Számunkra kicsit egyszerűbb volt csak simán újraegyesítési emlékműként emlegetni a monumentális, kőből épült látványosságot, ami csekélyke 30 méter magas, és 41.5 méter széles. A Kim Ir Szen-féle számmisztika itt ismét bejátszik, mint a Dzsucse toronynál, ugyanis mikor van Kim Ir Szen születésnapja? Na mikor? Április 15-én, (4.hó 15  = 4.15. .....innen már nem is furcsa a 41.5....) A két egymás kezébe fonódó nőalak "az  északi és a déli nép olthatatlan vágyát jelzi az ország újraegyesítése iránt", mint azt megtudtuk. Az emlékmű érdekessége még, hogy bal- és jobboldalon a talapzatába be lehet menni, néhány szobácska is van ott, egyrészt az elmaradhatatlan brosúraárusokkal, valamint több termecske falát a padlótól a plafonig megtöltik a különböző országok KNDK-baráti társaságai és kommunista pártjai által küldött márványtáblák, plakettek, melyekben mind kifejezik erkölcsi támogatásukat Észak-Korea iránt, és biztosítják őket szolidaritásukról.   Ezt illusztrálandó is van egy kis fényképem, íme. (mint látható, érkeztek táblácskák Svédországból és Dániából is! - persze ami  a képen látható, az az összesnek csak egy kis töredéke, de jellemző részlet, azt hiszem.)

Az emlékmá megtekintése után egyenesen mentünk immár a jó öreg Yanggakdo-szállodába, ahol gyors vacsora után a csapat nagyrésze -engem is beleértve- az egész napos mászkálástól jó fáradtan ágyba zuhant.

 Folytatás... ugrás a következõ oldalra

 Vissza az elõzõ oldalra