Útibeszámoló
Észak-Koreából

2002.április 29 - május 6.

4. nap: Ismét Phenjanban: múzeumok, filmgyár, kultúra

Térkép Phenjanról 1.    Térkép Phenjanról 2. (vigyázat, a mérete 144Kb!!)
Ezen a napon ismét a népi Korea fővárosának különböző nevezetességeivel ismerkedtünk, leginkább művészeti jellegű dolgokkal. Reggeli után a Yanggakdo Hotelből először a városközpontba indultunk, és az 1.számú Nagyáruház mögötti, a Mansudae-domb déli oldalán elterülő Szökőkút-parkot (Fountain Park) látogattuk meg. A "park" szó itt viszonylag kevés növényre utal, a hely fő attrakciója a különböző szoborcsoportokkal kombinált szökőkút-rendszerek voltak. Mivel én magam kissé álmos voltam még, enyhén tudtam csak értékelni a szürke, kövekből vagy betonból készült alkotásokat, amolyan szocreál jellegű hely volt, bár kimondottan csúnyának nem mondanám. Ami itt is figyelemre méltó volt, hogy embereket túl sokat nem láttunk, pedig hát azt gondolnánk, hogy egy ilyen helyen, a belvárosban nyüzsög a tömeg. De, mint tudjuk, Észak-Koreában ez mindig egy kicsit másként van. 
     

Itt, a parkban a kevés olyan alkalom egyike volt, amikor viszonylag szabadon mászkálhattunk, de mivel amúgy sem valami hatalmas az egész alapterülete, meg emberek sem nagyon voltak a közelben, ezért 20-30 perc után fel is kerekedtünk és indultunk vissza a buszhoz, hogy aznapi túránk következő állomására induljunk. Előtte még sikerült lekapnom az egyik jellegzetes, városképet "díszítő" képet a Nagy Vezérről, persze szerte Phenjanban és Észak-Koreában rengeteg hasonló akad, de ez az egyik központi helyen álló darab:  

Innen indultunk Phenjan nyugati külvárosaiban, a Pothong folyó partjai mellett, néhány domb között meghúzódó filmgyárba (Film Studios), ahol valóban érdekes élmények vártak ránk. Az észak-koreai filmgyártás értelemszerűen elsősorban propagandacélokat szolgál, ez erősen kihat magára a filmművészetre is. A gyártott játékfilmek általában két fő csoportba sorolhatóak: vagy a gonosz imperialista japán (esetleg amerikai) megszállók, netán gonosz középkori feudális földesurak ellen felkelő hős koreai embereket ábrázolják, vagy az 1948 utáni korból merítve a kommunista hazához, a párthoz, a Nagy Vezérhez hű emberekre építenek. Csak érdekességként jegyzem meg, hogy a jelenlegi vezető, Kim Dzsong Il álíltólag különösen érdeklődik a filmek, filmezés iránt, ami abban is megnyilvánult(t), hogy sok film közvetlenül az ő irányítása alatt készült, persze ez ottani megfogalmazásban körülbelül így hangzott: "a Kedves Vezér 48 alkalommal látogatta meg filmgyárunkat hogy helyszíni útmutatást adjon a munka jobb menetéhez". Ez a "helyszíni útmutatás" (on-the-spot guidance) egyébként jelentős eleme a két nagy vezér körüli kultusznak, a híradások állandóan arról számolnak be, hogy helyszíni útmutatást adtak itt meg itt, a kohászattól kezdve a csirketenyészeteken át a stadionépítésig és a parti ütegekig.... a róluk szóló könyvekben is gyakran ilyen fotók láthatóak róluk.  (azt már csak zárójelben jegyzem meg, külön unikumként, hogy a legnagyobb internetes filmes adatbázis, az Internet Movie Database  adatbázisában Kim Dzsong Il név szerint is szerepel, a "Pulgasari" című film producereként.... érdekes, azt hiszem.
Szóval megérkeztünk a filmgyárba, amely nagydarab kocka-betonépületekből áll, teljesen egyhangúnak is lehetne mondani, ha nem lennének a falán mozaikból kirakott "lelkesítő életképek", amelyek természetesen a boldog koreai népet ábrázolják, amint híven követik vezéreiket.....blablabla, mikor már itt is ezredszerre mondták el ugyanezt a szöveget, kezdtük egy kissé mindannyian unni. Ezekben az épületekben vannak természetesen a belső stúdiók, vágószobák meg egyéb technikai-logisztikai helyiségek, de ide ismeretlen okokból nem vittek be minket. Az eredeti tervben pedig ez szerepelt főként, de az itt is rögtön előkerülő helyi vezetővel, egy erősen pártfunkcionárius-kinézetű elvtárssal folytatott gyors megbeszélés után a mi idegenvezetőink közölték, hogy a díszletvárosokat fogjuk megtekinteni, ami azért lesz különösen érdekes, mert épp egy kosztümös filmet forgatnak az egyikben. Ez a "díszletvárosok" fogalom is hamarosan tisztázást nyert, az egyik dombtetőn ugyanis több különböző jellegű utcát, városrészt építettek fel, a különböző jellegű filmek forgatásához. Volt természetesen középkori koreai, mai koreai, középkori japán, mai japán, de amin a legnagyobbat nevettem magamban, hogy volt 30-as évekbeli amerikai városrész is, gondolom filmek tömkelegét forgatták-forgatják itt, amelyek az elnyomott, rabszolgasorban senyvedő amerikai munkásság életét ábrázolják....

Ahová először vittek minket, éppen egy, a középkori Koreában játszódó filmet forgattak, számomra teljesen korhűnek tűnő épületben, és kosztümökkel. A történetből olyasmit vehettünk ki, hogy egy férfinak öltözött parasztlány (koreai Jeanne d'Arc?) szembeszáll a gonosz földesúrral, és lázadásra bujtogatja a jobbágyokat a gaz elnyomók ellen.... de elkapják és a földesúr elé viszik....ennél a jelenetnél tovább nem jutottak az alatt a pár perc alatt, míg ott voltunk.
   

És igen, a forgatás szünetében egészen közel is kerülhettünk Észak-Korea filmsztárjaihoz... :-)))   khm..... :-)))

Ami nagy derültséget okozott csoportunk tagjai között, az a szomszédos kis épületben levő jelmezraktár volt, ahová beengedtek minket, hogy tessék, próbáljunk csak fel néhány filmes jelmezt. Az eredmény ezen a képen látható, így néznek ki a mai angolok, új-zélandiak, franciák, ausztrálok egy középkori koreai király és királyné, illetve harcosaik szerepében... :-))   Mondanom sem kell, a csoport azon (kisebb) részével, aki nem bújt maskarába, én is hatalmasakat nevettem útitársainkon, akik a két videózó társunk jelenlétén felbuzdulva még egy fél perces történelmi koreai filmet rögtönöztek, echte koreai jelmezekben.....videón ma is megvan az anyag, szerintem ilyet is ritkán látott a phenjani filmgyár.....

A díszletvárosban tett látogatásunk itt egyébként még nem ért véget, közelről megszemlélhettük a többi "várost" is, sőt, mint a mellékelt kép mutatja, a 30-as évekbeli városokhoz igazi, 30-as évekbeli autó is dukált, sőt, ami még meglepőbb, hogy ez a járgány némi kurblizás után be is indult, és ketten mehettünk vele egy kört is. (mármint nem úgy ketten, hogy vezethettük, hanem a sofőrön kívül ketten... :-))   Innen még elsétáltunk a "középkori falu"-ba is, ahol lovakat is láttunk (talán az egyetlen alkalom, hogy néhány madáron és rovaron kívül számottevő méretű állatot láttam az országban), majd pedig indultunk vissza Phenjan belvárosába.

A belvárosban is annak a közepébe, vagyis a Kim Ir Szen térre érkeztünk, ahol több időt is töltöttünk, először a Nemzeti Galériában, majd pedig a Nagy Népi Tanulás Palotájában. A Nemzeti Galéria persze -mivel Észak-Koreában voltunk- csak annyiban hasonlított a világ más hasonló intézményeihez, hogy képek voltak benne. De ezzel véget is ér a hasonlóság. Míg egy nemzeti képtárban jellemzően az adott ország festőinek színe-java van jelen képeivel, minden korszakból, addig itt a régebbi korok képviselőit szinte alig láthattuk. Erre persze részben lehet magyarázat a koreai háború pusztítása, de így is elég feltűnő volt, hogy a festmények 70-80%-a vagy Kim Ir Szen-ről, vagy Kim Dzsong Il-ről készült. Kim Ir Szen esetében egyébként, Ceausescuhoz hasonlóan, rengeteg a fiatalemberként való ábrázolás, ami ugyebár rendes méretű hiúságra utal. A Kim Ir Szen-képek javarésze a 30-as években ábrázolja a vezért, amint hős partizánvezérként küzd a japán megszállók ellen. Mint tudjuk, erre a nagy "partizántevékenységre" utaló forrás Észak-Koreán kívül nem nagyon létezik, de hát ha mítosz, legyen kövér.... a mítoszról csak annyit, hogy például az észak-koreai mai hivatalos mitológia szerint Kim Dzsong Il a koreaiak számára szent hegynek számító Pektuszan-on született, és mikor a világra jött, szárnya fehér lovakat láttak repülni az égen.... szóval mondom, Sztálin és Ceausescu ehhez képest kismiska volt személyi kultusz terén.
Ja, a képtár sajátossága még az is (megint csak eltérően a világ más hasonló intézményeitől), hogy gyakorlatilag kizárólag koreai alkotások vannak ott, külföldire nem is emlékszem.

A képzőművészet eme "nemes szentélyében" tett örök emlékű látogatás után egy kicsit sétálgattunk a Kim Ir Szen téren, amely a város központjának számít. Itt több kormányépület is található, kelet felé néhány lépcső vezet le a Tedong folyóhoz, nyugat felé áll egy kis dombon a Nagy Népi Tanulás Palotája, észak-déli irányban pedig a belváros egyik főútja szeli át. Ezen a téren szokták egyébként a nagy felvonulásokat és népgyűléseket tartani, hatalmas katonai parádé kíséretében. Ilyenkor a főemberek a Tanulás Palotája előtt felállított tribünökről szoktak integetni az alant elhaladóknak. A bal oldali képen az is megfigyelhető (egy könyvből való), hogy miként is néz ki ugyanez a tér, amikor egy ilyen parádé zajlik éppen Phenjanban. Mondjuk, ahhoz képest, hogy a város egyik főútvonala halad át ezen a téren, nem mondhatnám hogy valami hatalmas a forgalom, de hát erről korábban már értekeztem....

A tér nyugati oldalán található tehát a Nagy Népi Tanulás Palotája (Grand People's Study House), következő programpontunk. Az épület elég érdekes, külsőre a hagyományos ázsiai építészeti jegyeket hordozza magán, belülről tipikus szocreál dolog. Csak érdekességként mondom el, hogy még a legkisebb távolságokra is visszaszállítottak minket mindig a buszba, hiszen "légvonalban" a képtártól a Tanulás Palotájáig van vagy kemény 100 méter, de azért vissza a buszba, és egy háztömb megkerülésével már ott is voltunk a főbejáratnál. Ha itt a folyó felé néz az ember, akkor a túlparton pont szemközt a Dzsucse-torony hatalmas obeliszkje látszik. (ez a kép még nem a palota bejáratától, a lépcsők tetejéről készült, hanem lentről a térről, de pont ezt mutatja, amit említettem). Tehát megérkeztünk a Tanulás Palotájába, az észak-koreai kultúra és művelődés szentélyébe, ami a mi fogalmaink szerint egyfajta művelődési háznak tekinthető, többféle "szolgáltatással". Az épület halljában a Nagy Vezér ülő gipsz-szobra fogadott minket (itt is meghajlás következett obligát programként), majd egy mozgólépcsőn felmentünk az emeletre. Mindjárt az elején például láttunk egy számítógép-termet, és itt emberek is voltak! Persze el tudom képzelni, hogy -sok más helyszínhez hasonnlóan- itt is elő lettek szólítva a külföldi csoport érkezése előtt, majd utána eltűntek. Nem tudom, az viszont érdekes volt, hogy valami intranet-féleség futott a gépeken. Internet értelemszerűen nem lehetett, hiszen Észak-Koreában ez a dolog nem létezik, néhány legfelső párt- és kormányhivatalnokon kívül senkinek nincs internet-kapcsolata. Észak-koreai ISP (Internet Service Provider, internetszolgáltató) nem létezik, tehát nincs észak-koreai webcím sem, noha elméletileg van az országnak bejegyzett domain-neve (.kp) . Mivel nincs ISP, ezért elméletileg úgy lehet csak e-mailezni (már persze ha van az embernek modemje), hogy valamelyik külföldi ISP-hez csatlakozik, ami természetesen nemzetközi hívást jelent, horribilis költségekért. Még országon belül sem lehet csak úgy telefonálgatni, a nemzetközi hívás pedig nagyon kevesek privilégiuma. Mindezek ellenére talán meglepő lehet, de léteznek hivatalos észak-koreai weboldalak a világhálón, például az országé , vagy a hivatalos hírügynökségé , de ezek sem .kp-s szervereken vannak, hanem külföldi, .com-os,  vagy .jp-s (japán) gépeken. Érdekes  elnézni ezekre időnként, a hírügynökség, a KCNA (Korean Central News Agency) oldalán igazi "csemegék" olvashatók, retorikában tisztára ötvenes évek az egész.
No de, vissza a Nagy Népi Tanulás Palotájához. A számítógépes részleg után vezetőink a könyvtári részleghez kalauzoltak minket, ahol legelőször is megismerkedhettünk a csodálatos, automatizált könyvkikérő rendszerrel, ami egy kis futószalagon dobozokban hozza ki a raktárból a kért könyveket, természetesen hipergyorsan.... tőlünk is nagy büszkén megkérdezték, szeretnénk -e látni angol nyelvű könyveket, mert olyanból is van ám nekik bőven. A válasz után rögtön előjött egy köteg angol nyelvű könyv a szállítószalagon, még azt gondolná az ember hogy mindez előre be volt készítve hogy mi láthassuk, de ugyan, félre a gyanakvó gondolatokkal. Itt történt még egy érdekes epizód, ami miatt nagyon a fejemhez kaptam... az egyik kanadai srác, hallva hogy vannak angol nyelvű könyvek, poénból megkérdezte, megvan -e nekik George Orwell-től az "1984".... eleinte tartottam tőle, hogy az észak-koreaiak kevésbé veszik poénosra a figurát, de szerencsénkre úgy tűnt, egyáltalán nem ismerik ezt a művet, mert a könyvtáros csak sajnálkozva mondta, hogy nem, ez a darab éppen nincs meg nekik....

Innen tovább haladtunk az olvasótermekbe, mert nem egy, hanem több is van ám, mindegyik különálló funkcióval. Mondanom sem kell, a legnagyobb olvasóteremben kizárólag Kim Ir Szen művei sorakoznak a polcokon, ebben a szobában a Nagy Vezér alkotásaiban lehet elmélyülni (a terem dugig volt, áhítatos csendben ültek az emberek és olvastak). De van külön Kim Dzsong Il-olvasóterem is, és néhány kisebb másik az egyéb, jelentéktelenebb könyvek számára. A falakról itt sem hiányzott egyik szobában sem a két Kim fényképe.
Mivel az épület nem kizárólag könyvtár, egyéb célokat szolgáló helyiségekbe is betekintést nyerhettünk, így jártunk többek között egy nyelvi laborban (teljesen üres volt, viszont remekül felszerelve) egy nagyobb előadóteremben (kongott az ürességtől), valamint egy fonotéka-féleségben, ahol asztalok álltak, rajtuk néhány magnó és CD.-lejátszó, fülhallgatókkal. Itt már volt néhány ember, és a választékba egy kicsit mi is belehallgathattunk. Főleg népzenei jellegű felvételek, illetve katonai indulók, buzdító dalok voltak a repertoárban.
A látogatás végén felvittek minket az épület teraszára, ahonnan remek kilátás nyílt a Kim Ir Szen-térre, és szemközt a Dzsucse toronyra, valamint a város különböző részeire is. Végül itt sem maradhatott el a szuvenírbolt meglátogatása, ahol több érdekességre is sikerült szert tennem. A kínálat könyvekből, propagandakiadványokból, CD-kből és videokazettákból állt, egy népzenés CD-t, meg néhány könyvet vettem itt. Ezzel véget is ért látogatásunk a kultúra eme szentélyében, és indultunk tovább, Phenjan déli részébe, egyenesen a folyópartra.

Hogy a folyópartra? Igen, a folyópartra. Itt horgonyoz ugyanis a Pueblo nevű hajó, az észak-koreaiak egyik nagy hadizsákmánya, legnagyobb trófeájuk. Ennek a hajónak a története az 1968-as évhez kapcsolódik, amikor is ugyebár javában tartott a hidegháború. Még a nagy fegyverzetkorlátozó egyezmények, a vlagyivosztoki szovjet-amerikai csúcstalálkozó előtt vagyunk, a vietnami háború kellős közepén. Az tudvalevő volt ebben az időszakban is, hogy az Egyesült Államok komoly felderítő tevékenységet folytat a kelet-ázsiai térségben, főleg japán és fülöp-szigeteki támaszpontokról operálva. Mind légi, mind vízi járművekkel próbálkoztak minél több adatot szerezni a másik oldal tevékenységéről, ebbe persze nemcsak Észak-Korea tartozott bele, hiszen a Szovjetuniónak is ebben a térségben voltak a legnagyobb támaszpontjai (Szahalin szigetén repülő-, Vlagyivosztokban flottatámaszpont).
Egyszóval ez a "Pueblo" névre hallgató hajó az amerikai flotta felderítőhajója (kémhajója) volt, és az egyik ilyen útján az észak-koreai haditengerészet egy őrnaszádjával találkozott, amely rövid harc után elfogta. A két szemben álló oldal természetesen mást állít a hajó helyzetéről, az észak-koreaiak szerint az ő felségvizeiken tartózkodott, mikor elfogták. Az amerikaiak szerint meg persze nemzetközi vizeken. Egy vagy két halálos áldozatot követelő tűzharc után az amerikai legénységet fogságba ejtették, magát a hajót pedig felvontatták a Tedong folyón Phenjaning, ahol azóta is "jelezni hivatott a hódító amerikai imperializmus gőgjét", valami hasonló jellegű szöveggel traktáltak minket.  Helyi vezetőnk természetesen itt is volt, mégpedig nem is akárki: a képen látható tengerésztiszt annak idején matrózként szolgált azon a naszádon, amely elkapta a Pueblo-t. Végigvezettek minket az egész hajón, rövid videofilmet is láthattunk az akkori filmhíradók részleteiből, hogy mi történt akkoriban, mi lett a hajó, illetve az amerikai legénység sorsa. Ez utóbbi úgy alakult, hogy Észak-Korea a "jószándék jeleként" nem végezte ki a tiszteket és a matrózokat, de esetleges szabadon bocsátásukat egy hivatalos amerikai bocsánatkérő nyilatkozathoz kötötte. Megindult a szokásos nemzetközi huzavona, és végül közel egy évi fogság után az amerikai legénység 1968 decemberében hazatérhetett hazájába. (Az USA elnöke által aláírt bocsánatkérő levél másolata természetesen magán a hajón, és a phenjani hadtörténeti múzeumban is előkelő helyen látható.
A nyugdíjas tengerésztiszt végigvezetett minket gyakorlatilag a teljes hajón, és azért valóban látni lehetett, hogy nem egyszerű halászbárka volt ez a Pueblo, hanem bizony el volt látva némi rádiófelderítő felszereléssel.... Mindenesetre, ha valakit nagyon érdekel, miként írják le maguk az amerikaiak a Pueblo-incidenst, ide kattintva elolvashatja . Az amerikai hajók elfogásában egyébként már volt történelmi tapasztalatuk a koreaiaknak. Csaknem pontosan 100 évvel a Pueblo-incidens előtt, 1866-ban egy amerikai hadihajó egész egyszerűen behatolt a Tedong-folyóra, és felhajózott rajta, persze akkoriban azért a gyarmatosítás is sokkal egyszerűbben ment, ilyesmit meg lehetett tenni. De ez a hajó, a General Sherman sem ért szép véget: a helyi lakosok rátámadtak és felgyújtották (azér akkoriban a hadihajók is csak fából voltak), a legénységet leöldösték. A hivatalos mitológia szerint a Kim család forradalmi tradíciójának nagy jelképe, hogy Kim Ir Szen dédapja vezette a Sherman elleni támadást (no persze, ki más vezette volna....)

A Pueblo megtekintése után aznapi (szintén gazdag) programunk utolsó állomásához, az Úttörőpalotához indultunk. Ennek a teljes neve:  Magyongdae Schoolchildren's Palace, s a nevéből látható, hogy Phenjan délnyugati külvárosában található, gyakorlatilag már Mangyongdae-ben (ahol Kim Ir Szen szülőházát látogattuk meg az első napon).   A mellékelt ábra az előadásra szóló belépőjegy, amelyen nagyjából látható az épület kinézete, sajnos itt nem sikerült jó fényképet csinálnom. A vezetőnk közlése szerint nem véletlen az építészeti kialakítás, ugyanis a két ívelt szárny az ölelésre kitárt anyai karokat jelképezi, így a gyerekek igazán otthon érezhetik magukat ebben a palotában. (hogy oda ne rohanjak....) Ja, és hogy miért hívják Palotának? Ez is az észak-koreai retorika egyik visszatérő érdekessége, ugyanis, mint többször elmondták: "a mi országunkban a gyerekek mind királyok, ezért építettünk nekik Palotát". Khm....
Egyszóval az épület előtt találkoztunk egy 13-14 éves forma úttürő kislánnyal, aki a Gyermekpalotában kalauzolt bennünket. (mint sok más helyi vezető esetében, ő is koreaiul beszélt csak, és állandó kísérőink, Mr.Kim és Miss Ryom tolmácsoltak). Az épületbe beérve egy, a megszokotthoz képest átlagos előtérbe értünk, ami inkább azt jelenti, hogy nem volt annyira hatalmas és impozáns, de voltak benne furcsa dolgok. Például, mivel gyerek-házról van szó, volt néhány több méter magas makett , de nem ám mesebeli kastéylt ábrázolt, hanem az egyik egyenesen egy észak-koreai Space Shuttle-t, űrrepülőgépet!
De az ilyesmin már meg sem lepődik az ember Észak-Koreában.
A Gyermekpalotában egyébként (észak-koreai viszonyokhoz szokott csoportunknak) szokatlanul nagy nyüzsgés volt, egyrészt azért, mert a közelgő esti előadásra készülődtek, amin mi is részt vettünk, részint mert rajtunk kívül voltak más csoportok is, akik végigjárták az épületet. Ahogy még kint elnéztem, ezek részint fekete-afrikai diplomaták, részint kínai turisták lehettek.  Kis idegenvezetőnk egy sor szobán vezetett minket végig, mindegyikben különböző tevékenységet gyakoroltak a gyerekek. Maga a palota ugyanis egyfajta gyerek-elit-gyűjtőhely, ahová a különféle művészetekben, sportágakban legtehetségesebb kicsik-nagyobbak kerülnek, további gyakorlásra és képességek fejlesztésére. Mint egy nagyméretű szakkör-iskola, bár bevallom őszintén, azért elégg falanszter-jellege volt. Az egyik teremben balettoztak egészen pici, 5-6 éves kislányok, a másik teremben harmonikázni, a harmadikban egy hárfa-szerű hangszeren játszani, a negyedikben már nem is tudom mit tanultak. A gyerekek egyébként nagyon ügyesek voltak, nyilván, hisz ide csak szigorú kiválasztás után kerülhettek, mégis az egésznek egy kicsit katonai fegyelem-jellege volt. Miközben fegyelmezetten zenéltek/táncoltak/énekeltek, minden kislány arcán szélesre húzott, odafagyott műmosoly ült, azt hivatva jelképezni, hogy milyen boldogok is ők. Mondjuk, a világ minden táján kemény fegyelem van az élsportolónak kijelölt gyerekeknél, de engem azért egy kicsit mégis megrázott ez....

A termek végigjárása után a hatalmas színházterembe vezettek minket, ahol következett a gyerekek zenés-táncos előadása. Kórusok, tánc-csoportok, dob-együttesek, szóló előadók követték egymást, egytől-egyig gyerekek. Láthatólag nagyon tehetségesek voltak mind, kiválóan adták elő saját művészetüket, az már az én egyéni bajom volt csak, hogy nem a kedvenceim a gálaműsor-jellegű előadások. Mindenesetre érdekes volt. Amennyire ki tudtuk venni, a témák természetesen az ország felszabadulás, a Nagy Vezér, illetve a Kedves Vezér dicsőítése voltak. Énekben, táncban, zenébe egymás után többször....

Az itt csinált képeim sajnos nem sikerültek igazán, de az alábbi linkeken megtalálhatóak az egyik útitársam, Arne által készített fotók a Gyermekpalotából:

 A hall, benne a koreai Space Shuttle-lel   Az előadás, 1.  Az előadás, 2.      

Az előadással zárult aznapi sűrű programunk, némileg kifáradva tértünk vissza a Yanggakdo-ba vacsorázni, majd lepihentnük, másnap ugyanis ismét egy 150 km-es busztúra várt ránk. Ezúttal észak felé....

 Folytatás... ugrás a következõ oldalra

 Vissza az elõzõ oldalra