Útibeszámoló
Észak-Koreából

2002.április 29 - május 6.

7. nap: Emlékezés a koreai háborúra, majd elutazás Észak-Koreából

Térkép Phenjanról 1.    Térkép Phenjanról 2. (vigyázat, a mérete 144Kb!!)
Felvirradt a legutolsó nap is, amit Észak-Koreában töltötünk, bár igazság szerint ez már csak fél nap volt, hiszen kora délután indult a repülőgépünk vissza Kínába. A délelőttöt azonban még Phenjanban töltöttük, hiszen volt bőven nevezetesség, ami még hátra volt (több olyan is volt, ahová egyáltalán nem jutottunk el, de ez nem meglepő, így is elég sűrű volt a programunk, és a végére azért elfáradtunk már).
Az utolsó napon, május 6-án a délelőtt java részét a koreai háború múzeumában töltöttük, melynek teljes hivatalos neve: A Haza Nagy Győzedelmes Felszabadító Háborújának Múzeuma (Museum of the Victorius Fatherland Liberation War). A történelemnek egy igen forró időszaka volt ez, annak ellenére, hogy "hivatalosan" csak hidegháborús korszakként emlegetik.

1950-ben az észak-koreai hadsereg támadást indított a Koreai Köztársaság (Dél-Korea) ellen, és a meglepetés erejét kihasználva gyorsan tört előre, rövidesen bevették Szöult, majd tovább szorították vissza a dél-koreai hadsereget. Végül csak Puszan városát és környékét ellenőrizték már a dél-koreaiak, amikor megindult a nemzetközi hadtest beavatkozása, az amerikaiak és MacArthur tábornok vezetésével. Mivel az ENSZ Biztonsági Tanácsában a szovjet képviselő távollétével tüntetett az ellen a döntés ellen, hogy a világszervezet nevében küldjenek csapatokat Dél-Korea megsegítésére, a határozatot a BT elfogadta, és így a döntően amerikai csapatok részvételével megalakuló nemzetközi hadtest "ENSZ-csapatok"-ként vette fel a harcot a KNDK erőivel. Az új erő bevetése révén megfordult a front, és az észak-koreai csapatok kezdtek gyors hátrálásba, olyannyira, hogy MacArthur csapatai nemsokára már a kínai határt jelentő Jalu folyó vidékén voltak. Az újabb fordulatot a kínai beavatkozás jelentette: Mao Ce-tung több milliónyi "önkéntes" haderőt küldött Kim Ir Szen megsegítésére, melynek révén nagyjából az eredeti határt jelentő 38.szélességi fok mentén stabilizálódott a front. Innentől kezdve egészen 1953-ig állóháború folyt, ekkor kötötték meg a felek a fegyverszüneti egyezményt. Ma is ez az egyezmény hatályos, vagyis azóta sem született békeszerződés, ennek okán a két Koreát elválasztó vonal sem államhatár, hanem csak demarkációs vonal, melyről a Panmindzsonnal foglalkozó részben már írtam.

Ehhez képest az észak-koreai hivatalos álláspont azóta is az, hogy a támadást a dél-koreaiak és az amerikaiak indították meg, és "a néphadsereg gyors reagálása folytán azonnali ellentámadásba ment át".... majd a Puszan alól történő visszaszorulást így magyarázzák: "a néphadsereg stratégiai arcvonalkiigazítást hajtott végre". Egyszóval az amerikaiak kezdték a háborút, mondják az észak-koreaiak. A retorikát hallgatva érdekesség egyébként, hogy fő ellenségként mindig is   az amerikaiak szerepelnek, sehol sem a dél-koreaiak. A KNDK ugyanis -mindmáig- nem tartja valóban független államnak Dél-Koreát, hanem az országról csak mint amerikai gyarmatról, kormányáról és hadseregéről pedig mint "bábkormány"-ról és "bábhadsereg"-ről beszél. (az amerikai vezetés alatt álló ENSZ-csapatokban több más ország, részint NATO-szövetségesek, részint ázsiai országok, valamint Ausztrália és Új-Zéland is képviseltette magát csapatokkal). Ezen okból kifolyólag sem tűrik például hogy a koreai háborút "polgárháborúként", "belső háborúként emlegessék".

Ezt a propagandát hallhattuk tehát a múzeumban, sok termen keresztülhaladva, helyi vezetőnk mozzanatról mozzanatra elemezte a háború menetét, és persze mindenhol arra lyukadt ki, hogy Kim Ir Szen bölcs hadvezérségének köszönhetően sikerült győzni. Igen, győzni, ugyanis a propaganda mind a mai napig fényes győzelemként emlegeti a háború befejezését ("Panmindzsonban a hódító imperialisták kénytelenek voltak térdet hajtani a népi Korea előtt" és hasonlók).
Az unalmas propaganda után viszont látványosabb dolgokkal is találkoztunk a múzeumban. Az efféle dolgokban (propaganda) ugyanis nem kicsinyeskednek, ebben a múzeumban is megtalálható több mint 10 úgynevezett "félpanoráma", és 1 teljes panoráma-terem. Ez a dolog úgy néz ki, hogy van egy terem, benne 4 sor ülés, előtte egy kis mélyedéssel kombinált félköríves fal, amelyre valamelyik híres csata háttere van felfestve, az előtérben pedig a táj makettje, rajta mozgó modell-járművekkel és hasonlókkal. Mind a tizen-sok félpanorámára nem lett volna időnk, ezt ugyanis nem "csak" megnézi az ember egy perc alatt, hanem minden ilyen szobában teljes "előadás" zajlik le. Leoltják a lámpákat, jön a zenei aláfestés, hang-effektek és egy miközben egy hang magyarázza, hogy mi is volt ennek a csatának a jelentősége, megelevenedik az egész terepasztal: a lövegek, teherautók, katonák mozognak, robbanások kíséretében "lövöldöznek", apró fénypontocskák mozognak, ha jól emlékszem még mű-ejtőernyősök is akadtak. Szóval hihetetlenül látványos valami.
Ezután a pincébe vittek le minket, ahol a zsákmányolt illetve elfogott ellenséges harci járművek és harci eszközök egy része található, a tüzérségi lövegektől kezdve a teherautókon és tankokon át a vadászgépekig. Egy része szétlőtt, egy része viszonylag ép állapotban. Ez az egész pince nem más, mint egy hatalmas nagy trófea-gyűjtemény, itt van többek között kiállítva a korábban már említett Pueblo-incidenssel kapcsolatos két fő dokumentum is: a hajó kapitányának fogságban írt nyilatkozata, melyben "elismeri hogy kémtevékenységet folytatott a KNDK ellen", valamint Johnson amerikai elnök bocsánatkérő levele (ez volt a feltétele a legénység szabadon bocsátásának).
Majd következett a fő attrakció, a teljes körpanorámás szoba.  Ez egy nagy, széles cső alakú helyiség, köralakban a falra fel van festve egy hasonló csatajelenet, mint a félpanorámáknál, csak ez 360 fokos. A szoba közepén egy forgó platform helyezkedik el, amelyre alulról egy csigalépcsőn lehet felmenni, tehát a terem festett falai érintetlenek, azon nincs ajtó. Ez a terem, ha lehet, még aprólékosabb és művésziesebben volt kivitelezve, ha jól emlékszem, még egy jó nagy tank-modell is volt benne. (a jobboldali képen a múzeumi belépőjegy látható, rajta a baloldali kör alakú épületben van a 360 fokos panorámaterem) Míg a platform lassan körbefordult velünk, a kísérők elmagyarázták a csata menetét. A szövegre kevéssé figyeltünk oda, mert természetesen úgy végződött, hogy a hős észak-koreai hadsereg győzelmet alkotott a hódító imperialisták fölött, a látvány azonban lenyűgőző volt. Alig lehetett észrevenni, hol végződik az előtér terepasztala és makettjei, és hol kezdődik a falra festett folytatás.  (Ezt a képet szintén Arne készítette erről a teremről)  

A múzeum után egy nagyon rövid útra visszaszálltunk a buszba, és a koreai háború emlékművéhez mentünk. Ez egy szabatéri szoboregyüttes, egy hatalmas kapu szolgál bejáratul, ahonnan továbbmenve kétoldalt óriási szobrok hirdetik a néphadsereg, Észak-Korea, és persze elsősorban a Nagy Vezér dicsőségét. Itt jópáran kezdtük el fényképezni a baloldalt található szobrokat, mert mögöttük volt viszonylag távol a már említett befejezetlen Ryugyong Hotel (ezzel együtt, ekkor kerültünk hozzá a legközelebb úgy, hogy fényképezni is lehetett. A harmadik képen azért látszik viszonylag alacsonynak, mert sokkal távolabb van, mint az előtérben levő lakóház)
       

Ezután aznapi (és egyben teljes észak-koreai) utolsó programpontunkhoz érkeztünk, a Mansudae Art Studio nevű intézményhez, mely gyakorlatilag egy iparművész műhelyt takar,  ám ezt magát nem láthattuk működés közben, hanem csak az elárusító részlegbe mehettünk be, amely nem volt más, mint egy egyszerű szuvenírbolt. A sokadik.... Mivel amúgy sem érdeklődöm túlzottan az ilyen tárgyak iránt, itt már tényleg nem vettem semmit,  rövid betekintés után inkább kint őgyelegtem az épület előtt, a szomszédos épületek falain található hatalmas Kim Ir Szen-ábrázolásokat bámulva.

A többiek még vásároltak ezt-azt, majd visszaindultunk a Yanggakdo Hotelbe egy gyors ebédre, aztán pedig irány a repülőtér! A kijelentkezés a szállodából semmivel sem járt több papírmunkával, mint a bejelentkezés, azaz semennyivel....mondjuk ez érthető, mivel csoport voltunk.  Csak le kellett adni a szobakulcsot (pontosabban a zárat nyitó kártyát), akinek voltak extra kiadásai (telefon, stb), kifizetni, majd lassan mindkét csoport kihurcolkodott a buszokhoz. Gyakorlatilag az 1 hét alatt a két csoport, mint már említettem, alig találkozott, csak Phenjanig a vonaton, illetve visszafelé Kínába a repülőn voltunk együtt hosszabb ideig. A szálloda előtt még csináltunk egy nagy csoportképet, a két csoportól, valamint kísérőinkről együtt (Duncan Garrood képe)

Ezek után utoljára szálltunk be a buszokba, és északnak vettük az irányt, Szunan felé. Ezen a Phenjan központjától kb 20 km-re fekvő kis településen van ugyanis Észak-Korea nemzetközi repülőtere. Érdekes módon ezt nem nevezték el Kim Ir Szen-ről, egész egyszerűen csak Sunan International Airport-nak hívják. A legkisebb nemzetközi repülőtér volt, ami életemben láttam, mondjuk a forgalom alapján lehetett következtetn a méretére, illetve vice-versa. Menetrendszerinti járat hetente körülbelül 6-8 akad, az Air Koryo,  az észak-koreai légitársaság jár Pekingbe illetve Habarovszk-ba, valamint a China Northern Airlines nevű kínai légicég is repül Dalian érintésével a Peking-Phenjan útvonalon. A mi csoportunk is ezzel a légitársasággal repült. Külön szám volt az információs tábla is: megszokta már az ember a világ különböző repterein, hogy ezek a szerkezetek több nagy táblából állnak, és van rajtuk vagy 30-50 sor a járatoknak. Nos, Phenjan nemzetközi repülőterén 5 sorból állt a teljes információs tábla, azaz 5 járatnak volt hely rajta, ebből 1 volt "foglalt", a mi járatunkat jelző sor....
A reptéren maga a becsekkolás és a határellenőrzés is külön érdekesség volt: például nincsenek külön check-in pultok, csak van két átvilágítógép, majd utána szállítószalag, azokra kell rápakolni a csomagokat, aztán annyi. Ezek után a társaság felvonult a lépcsőkön a tranzitváróba  (a szó szoros értelmében nem tranzit, mivel az útlevélvizsgálat csak ezután jött). Itt megkaptuk a jegyeinket, beszállókártyáinkat, végül pedig visszakaptuk egy hete nem látott útleveleinket. A tranzitban volt egy tax-free üzlet, de itt is repültérhez méltóan drágák voltak az árak, a kínálat meg a szokásos: Kim Ir Szen-könyvek, és inszám-pálinka. A Yanggakdo-ban nagyobb volt a bolt készlete, így itt már nem vásároltunk semmit. Ezután jött az útlevél-ellenőrzés, de hiába kérleltük többen is a határőrt, nem volt hajlandó bepecsételni az útlevelünkbe (ez lett volna a legnagyobb szuvenír). A beszállókártyát viszont lepecsételte, ez látható a bal oldali képen. Lassan átkerült mindenki az útlevél-ellenőrzésen, ezután némi várakozást követően leballagtunk egy lépcsőn, hogy beszálljunk a reptéri buszba, amivel mentünk kb. kemény 100 métert a China Northern MD-82-es gépéig, amely az egyetlen repülő volt Szunan betonján. (oldalt parkolt még néhány Air Koryo-gép is, szemmel láthatólag "tartalékban" álltak.).
A kiguruláskor a gépből még sikerült egy utolsó észak-koreai fotót csinálnom, ezen megörökítettem az épületet kívülről: rajta a Pyongyang (Phenjan) felirat látható, és egy kép...ugye ki lehet találni, kié?
A kínai gépen kényelmesen elhelyezkedtünk, majd rövidesen felszálltunk és ezzel végső búcsút intettünk a Koreai Népi Demokratikus Köztársaságnak. A gép még leszállt Dalian városában, ahol átmentünk a kínai útlevélvizsgálaton, majd a járat folytatta útját Pekingbe, ahová 1 hét után tértünk vissza.

A nagy kaland véget ért.

(ps: megrázó "utóhang" volt másnap hallani Pekingben az angol nyelvű hírekben, hogy a China Northern egy MD-82-ese lezuhant Dalian repülőterén, mindenki odaveszett.....csak egy nappal kellett volna később repülnünk....:-((((

 Vissza az elõzõ oldalra