A hely, akár a történet : szűk téren mozgunk.
Van egy kis fülke a vagon végén, a nagyobb csomagoknak., ide húzódunk be, ha nagy a zsúfoltság. Egy rács választja ketté, alul is, felül is lehet ülni. Ketten - hárman. Néha egész kényelmes.
Beszélgetni itt a legjobb.
Játékkal kezdjük: találjunk ki valamit arról a fáradt katonáról. Az egységhez tér vissza, pár órája búcsúzott a barátnőjétől, szőke lány lehetett. Vagy nem, inkább olyan vöröses. De talán a lány látni sem akarta, esetleg férjhez is ment már. Aki a legvalószínűbb történetet mondja, elsőként fordulhat a másik oldalára, vagy megkaphatja a nagykabátomat párnának.
A politikánál kötünk ki, a vita egyre hevesebb, bár véleményeink egyeznek. Nem fázunk.
Előre tudjuk, az utolsó félórában úgyis az irodalom lesz a téma, mintha sürgetne a végállomás közelsége: legkésőbb Apahidánál már könyvekről fogunk beszélni. Kolozsvárig valamit sürgősen meg kell oldani.
De addig még van.
A munkanélküliségről mondok valamit, esetleg a kormányról, s közben már alakítom valahol mondataimat régi versekről: Ady, Babits, Kosztolányi. Itt nem érhet meglepetés. A legújabb kötetekről nem szólok. Ez a tér még nem fenségterület.
Gondosan figyelek arra, az ige nehogy a megfelelő helyre kerüljön, a mondat meg legyen minél kuszább, körülményesebb. A szakkönyvekből vett idézeteket nem jelölöm, és ha egy szónak hangzatosabb az idegen megfelelője, felcserélem. De a jólhangzás nem követelmény, a szakszerűség a fontos.
(Az ilyesmit újabban diskurzusnak nevezik.)