Tőrténeteket fogok írni - zsúfolt vonaton ez a legjobb időtöltés. Mondjuk, szóljon az unalomról az első, hosszú, szerteágazó mondatokban, amelyek valahogy mégis ősszetartoznak.
De írhatnék arról a fáradt katonáról is, ott, az ablaknak hajolva. Vagy azokról a fiúkról, akik behúzódtak a csomagos fülkébe - ha jobban figyelek, értem is beszédüket : a katonáról mondanak valamit, de inkább arról a vőrőses lányról. Vagy lehet, rólam.
Apró tőrténetek lesznek, nem hiszem, hogy valaha is befejezzem őket. A szavak megszokásból illeszkednek mondattá, sokszor félmondatok maradnak. A részek sehogyan sem állnak őssze, a hangulatuk áporodott, mintha már semmi sem mozdulna ; szűk tér, mint maga a tőrténet. Nem lehet mozogni benne. Ha belekezdek valamelyikbe, előre tudom, tőredék marad.
Meglepetés nem érhet.
Itt, ebben a zsúfoltságban csak ennyire futja - egyszerű játék marad minden tőrténetem. Kitalálok valamit a fáradt katonáról, a lányról azt, hogy vőrőses, a vonatról mondjuk azt, hogy zsúfolt.
Így írok.
Olyan ez, mint egy sakkjátszma, ahol a játékosok nem érnek a bábokhoz, csupán képzeletben mozdítják a futót, a parasztot. A lépéseket nem beszélik meg, bíznak abban, csalás nem tőrténik. Ha egy-egy mozdulatot megtettek, csendesen bólintanak : a partneren a sor.