Nézdegélek - nem is rossz szó, de mintha már olvastam volna valahol. Mindenesetre ez talál rám most a legjobban.
Így, az ablaknak dőlve nézdegélek, mintha legalábbis több hely lenne kint, mint ezen a zsúfolt vonaton.
Egy lány áll itt mellettem, olyan vöröses. Ha megunom a kinti sötétet, őt figyelem, bár lehet nem kellene. Nagyon hasonlít valakire, akire most nem kellene gondolnom. Azt mondta, hagyjuk az egészet, talán férjhez is ment már. Rá emlékeztet ez a vöröses lány.
Feltűnően türelmetlen, várhatják az állomáson. Egymás után gyújtja a cigarettákat, beszélgetni kezd azzal a hosszúhajú fiúval, majd elhallgat, aztán belekezd megint. Nagyon hadar, semmit sem értek.
Az ilyen lányokat mindig várják az állomáson.
Leülni lenne jó, de hely már rég nincs. Még a csomagos fülkében is hárman nyomorognak, párnájuk nagykabát. Ha jól odafigyelek, politikáról beszélgetnek, azt hiszem a munkanélküliségről. Egyre hangosabban, bár látszik rajtuk, unják. Mintha más témát keresnének, valami érdekfeszítőbbet, de mozdulni nem tudnak. Talán nem is kell - játszanak.
Sakkozni, azt szeretnék most.
Lehet, annak a hosszúhajú fiúnak lenne kedve hozzá: lassan, kimérten nyúlni a futóhoz, a paraszthoz, figyelni a másik mozdulatait, tenni még egy lépést, majd csendesen bólintani: a partneren a sor.
De itt, ebben a zsúfoltságban, mindezt csak képzeletben lehetne: semmi sem mozdul, pedig két lépésben már mattot tudnék adni, ebben biztos vagyok.
Meglepetés nem érhet.