Odaállt a falhoz. Nekitámaszkodott, levette cipőjét, vigyázzba vetette magát. Kicsit kínlódva, de valahogy sikerült neki csíkot húznia a fejével egyvonalban a falra. Mindezt halálkomolyan. Aztán elvált a faltól. Elővette a vonalzót, mérni kezdett. De most már nevetett:
- Először mértem meg magam
*
Már napok óta csak esteledik. Esteledem, azaz. Már nem fény, még nem sötét, olyan örökös szürkületi átmenet lehetek. Te vagy a satír-pont bennem.
*
Eltűnik fölülem az út. Fölülem, mert fejjel lefele járok. Az Út, a nagybetűs, csakis fent lehet. A test, a fej, a gondolat - mindennek árnyékában. Egy idő után a gondolat megunja ezt az állapotot, rúg egyet az úton és az árnyékához hű testen, kiszökik a káoszba, zuhan egy darabig,, majd megüti magát a feneketlenségben.
*
Nézz ki az ablakon. Tudod te, melyiken. A tiéden, ami csak a tiéd, ami éretted van. Te teremtetted magadnak, hogy láthass előre-hátra. Az a határ.
Mondjuk, hogy most túl vagy, és nézel vissza ide. Ugye, hideg van itt? De napfény is. Ha nem lenne napfény, a hideget sem látnád. A napfény és a fagy együtt dermed ideát. Odaát csak csend van. Az adja meg az itteni valóságok dermedt lényegét.
*
Ne haragudj: magyarázni akartalak, és akarva-akaratlanul lekopott rólad egy kis aranypor.
Ujjamon maradtál. De tudod, mit? Magyarázz te is engem. Te is vedd ki belőlem részed, ahogy én is tebelőled. Így esküdjünk egymásba.
*
Az utolsó szalmaszál. Ebbe szoktak kapaszkodni azok, akik kizuhannak a valóságból.
Utolsó szalmaszálam fele te vagy. A másik fele nem létezik.
*
Valahonnan, talán az ősből suhannak az értelmek. Loholva szállnak el mellettünk.
Már egyikre sem ülünk fel.
*
Kergetőzik a szél a fehérrel. Fújja, húzza, újjára húzza, újra meg újra meghintáztatja ölének felszínén. Fel a házra, be a tájba, vissza az őszbe, előre a létbe. Játszik vele.
Végighömpölygeti az értelmetlen utakon, járhatatlan elméleteken, lét-emeleteken.
Mi meg dermedve, megdermedve követjük.
*
Követnek szakadatlan a percek. És még ketyegnek is belé. Születésed óta kergetnek,sőt még azelőtt is ezt tették. És teszik majd teutánnad jövő tenmagaddal is. Üldöztetésed rabja vagy. Ha szaladsz, ha megállsz, nekik nem nehéz megtalálniuk és felfalniuk téged. Mert ilyenek ezek a percek: megeszik rabjaikat. Felfalnak, megnyalják utánad szájukat. Néha képesek böfögni is.
*
Valaki megkérdezte: hogy tudom szavakba zárni azt, amit átélek, amit élek. Hát rosszul. Nem lenne szabad beszélnünk. Írni talán még annyira se. A szó kiejtve több, mert hang is. Ez az egyetlen jó benne. A hang. A szó magában csak lakat. Lakat a hangon. A hang közelebb áll az átéléshez, az éléshez, egyáltalán. Hangokból állhat össze az igazság is. Nem az az író/költő, aki ír, hanem az aki átéli a dolgokat. Néha átéli saját létezését - akár.
És ha már átéled, megmarad magadnak, zárd be és tégy szó-lakatot rá. Az átélés csak a tiéd és kevesen tudják a lakatot kinyitni, és bejutni hozzá. Csak azok, akik maguk is átélték azt. Kik a csodát magukban hordják. A lakat rossz. Rosszul tudom szavakba zárni azt, amit átélek. De élvezet az, hogy a fentebbi szép, hangzatos privát irányok ellen merényletet kövessek el. A saját szabályaim ellen, önmagam ellen. Vagy talán a szabálysértés, a merénylet maga is egy szabály?
*
A nyelv nam a kimondott szó.
Az egyetlen nyelv, a tökéletes,
rejtélyek s fények közt győzedelmes
csak az, mely hallgatásra jó.
*