Előző Start oldal Következő

Fordította
Greguss Ferenc
 
ISAAC ASIMOV
ROBOTVÁROSA
 
Michael P. Kube-McDowell
ODÜSSZEIA
 
borito
 
A fordítás az alábbi kiadások alapján készült:
Isaac Asimov’s Robot City Book 1:
Odyssey by Michael P. Kube-McDowell.
Copyright © 1988 by Byron Preiss Visual Publications, Inc.
Introduction copyright © 1988 by Nightfall, Inc.
Isaac Asimov’s Robot City Book 2: Suspicion by Mike McQuay
Copyright © 1988 by Byron Preiss Visual Publications, Inc.
Introduction copyright © 1988 by Nightfall, Inc.
Minden jog fenntartva.
 
Hungarian translation © Greguss Ferenc, 1996
 
 
Könyvemet ajánlom valamennyi diákomnak, aki kellemessé tette életem hét esztendejét, de elsősorban a következőknek:
 
Wendy Armstrong
Todd Bontrager
Kathy Branum
Jay és Joel Carlin
Valerie Eash
Chris Franko
Judy Fuller
Chris és Bryan Hackett
Kean Hankins
Doug Johnson
Greg LaRue
Julie Merrick
Kendall Miller
Matt Mow
Amy Myers
Khai és Vinh Pham
Melanie és Laura Schrock
Sally Sibrt
Stephanie Smith
Tom Williams
Laura Joyce Yoder
Scott Yoder
 
És ajánlom Joy Von Blonnak, aki mindig gondoskodott számukra valamilyen üdítő olvasmányról.
 
 
Tartalom
 
    Robotjaim (Isaac Asimov)
 1. Ébredés
 2. A jég alatt
 3. A robotok küldetése
 4. Ön nem távozhat
 5. A válasz
 6. Közelharc
 7. Barát vagy ellenség?
 8. A hűség próbája
 9. Titkos szövetség
10. Játék a jelentéstannal
11. Egy kis változtatás
12. Zendülés
13. A Rockliffe űrállomás
14. Makrancos Kata
15. 07B
16. Sötétben
17. Bűntársak
18. Színjáték
19. A Perihélium kulcsa
20. Reggeli torna
21. Robotváros
 

 
Robotjaim
ISAAC ASIMOV
 
 
Első robottémájú novellámat Robbie címmel tizenkilenc évesen, 1939 májusában írtam.
  Abban különbözött a korábban megjelent robottörténetektől, hogy előre eltökéltem: az én robotjaim ne váljanak jelképekké. Ne példázzák az emberiség fennhéjázó magabiztosságát, se azokat a törekvéseket, amelyek révén az ember versenyre kel a Mindenhatóval, és ne legyen belőlük olyan nagyravágyó alkotás, amely Bábel tornyához hasonlóan büntetést érdemel.
  Ne emlékeztessenek robotjaim kisebbségi csoportokra sem. Ne legyenek olyan szánalmas lények, amelyeket igaztalanul üldöznek, csak hogy ezópusi példabeszédeket mondhassak a zsidókról, feketékről vagy a társadatom egyéb mostoha sorsú tagjairól. Természetesen mélységesen elítélek minden ilyenfajta megkülönböztetést, ennek hangot is adtam számos novellámban és tanulmányomban – de nem a robottörténeteimben.
  Akkor hát milyenek legyenek robotjaim? Mérnöki eszközökké tettem őket. Szerszámokat kaptak, olyan gépekké formálódtak, amelyek emberi igényeket szolgálnak. És olyan tárgyakká váltak, amelyekben beépített védelem működik. Más szóval gondoskodtam arról, hogy egy robot ne ölhesse meg alkotóját! Miután kizártam ezt az unos-untalan előbukkanó lehetőséget, felszabadultan vehettem szemügyre más, sokkal ésszerűbb következményeket.
  Amikor 1939-ben elkezdtem írni robottörténeteimet, a vezérléssel kapcsolatban nem említettem a komputerizálást. Az elektronikus számítógépet még nem találták fel, megszületését nem láttam előre. Annyit azonban sejtettem, hogy a gépi agynak valamiképp elektronikus úton kell működnie. De az „elektronikus” megoldás nem tűnt eléggé futurisztikusnak. A pozitront – amely az elektronhoz hasonló elemi részecske, de ellenkező villamos töltéssel – csak első robotnovellám megírása előtt négy évvel fedezték fel. Ez már igazi tudományos-fantasztikus csemegének tűnt, ezért robotjaimat „pozitronikus aggyal” láttam el, és úgy képzeltem, hogy gondolataik felvillanó pozitronáramok alakjában jelennek meg, majd ki is hunynak szinte nyomban. Ezeket a történeteimet később ezért nevezték el „a pozitronikus robotok sorozatának”, holott lényegesen nem különböztek attól, mint ha pozitronok helyett elektronokat használtam volna.
  Kezdetben nem vettem magamnak a fáradságot, hogy rendszerezzem vagy szavakba öntsem, milyennek képzelem a robotjaimba épített biztonságot. De mivel elvetettem azt a lehetőséget, hogy egy robot megölje alkotóját, már a kezdetektől arra helyeztem a hangsúlyt, hogy a robotok nem okozhatnak sérülést az emberi lényeknek: ez szerves részét alkotja pozitronikus agyuk felépítésének.
  Így aztán a Robbie legelső nyomtatott változatában (amely 1940 szeptemberében jelent meg a Super Science Storiesban (Titokzatos Tudományos Történetekben, Különös játszótárs címmel) a következő robotjellemvonást határoztam meg: „Egyszerűen képtelen arra, hogy ne tanúsítson hűséget, szeretetet és kedvességet. Olyan gép, amelyet így készítettek.”
  Miután megírtam a Robbie-t, amelyet John Campbell, az Astounding Science Fiction (Meghökkentő Tudományos Fantasztikus történetek) szerkesztője visszadobott, további robotokról szóló elbeszélésekkel álltam elő. Ezek már tetszettek neki. 1940. december 23-án felvetettem egy gondolatolvasó robot ötletét (ebből született később a Te hazug!), de John nem elégedett meg magyarázatommal, hogy miért éppen így viselkedik egy robot. Pontos leírást kért a biztosítékról, hogy az olvasó is megérthesse a robot indítékait. Így aztán együtt dolgoztuk ki azt az alapelvet, amit ma „A robotika három törvénye” néven ismernek. Magaménak tekintem az elképzelést, hisz már korábbi elbeszéléseimben is tükröződött, de szavakba közös erővel öntöttük (ha jól emlékszem).
  A Három Törvény logikusan és ésszerűen hangzott. Először is a biztonság kérdését vettük elő, amelyet a legfontosabb szempontnak tartottam, amikor írni kezdtem történeteimet a saját robotjaimról. Mi több, az sem kerülte el a figyelmemet, hogy még ha egy gép nem akar is szándékosan kárt okozni, azzal is sérülést idézhet elő, ha csendes szemlélőként nem csinál semmit. Az járt a fejemben, hogy Arthur Hugh Clough cinikus alkotásában, „A legújabb tízparancsolat”-ban milyen machiavellisztikusan írta át a Tízparancsolatot gyilkos szatírává. Ennek egyik leggyakrabban idézett gondolata: „Ne ölj; de ne is törd magad, / hogy életben tarts másokat!”*
  Ennélfogva ragaszkodtam hozzá, hogy az Első Törvény (a biztonság) két részből álljon, ezért alakult a következő módon:
  1. A robotnak nem szabad kárt tennie emberi lényben, sem tétlenül tűrnie, hogy emberi lény sérülést szenvedjen.
  Miután ezt megoldottuk, át kellett térnünk a Második Törvényre (a szolgálat). Ha egy robot beépített késztetéstől hajtva követi az utasításokat, természetesen nem téveszthető szem elől a biztonság mindenek fölött átló parancsa. A Második Törvény tehát így hangzik:
  2. A robot engedelmeskedni köteles az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások ellentétesek az Első Törvénnyel.
  És végül alkotnunk kellett egy Harmadik Törvényt is (az óvatosság). Egy robot vitathatatlanul drága berendezés, ezért nem szabad hiábavalóan tönkremennie vagy elpusztulnia. Természetesen ez az elv nem alkalmazható sem a biztonság, sem a szolgálat rovására. A Harmadik Törvény ennélfogva a következőképpen szól:
  3. A robotnak gondoskodnia kell saját védelméről, amíg ez nem kerül ellentétbe az Első vagy a Második Törvénnyel.
  Ezek a törvények természetesen szavakban nyertek megfogalmazást, ami óhatatlanul együtt jár bizonyos pontatlanságokkal. A pozitronikus agyban ezek a törvények egymással versengő pozitronikus feszültségek alakjában jelennek meg, amit a felsőbb matematika képletei írnak le a legtökéletesebben (ez a terület azonban messze kívül esik látókörömön). De még így is maradnak szembeszökő bizonytalanságok. Hogyan értelmezhető egy emberi lény „sérülése”? Végre kell-e hajtania a robotnak olyan parancsokat, amelyeket egy gyermek, egy őrült vagy egy rosszindulatú emberi lény ad? Fel kell-e áldoznia saját értékes és hasznos létét pusztán azért, hogy elejét vegye egy jelentéktelen emberi lény hétköznapi sérülésének? Mi a jelentéktelen, és mi a hétköznapi?
  Ezek a bizonytalan fogalmak azonban nem hatnak riasztóan egy íróra. Ha a Három Törvény tökéletes és egyértelmű volna, alkalmazásukból nem kerekedhetnének érdekes történetek. A törvények kőtáblájának éppen e hézagai és hajszálrepedései azok a pontok, ahol a legjobb cselekmények fészkelhetnek, és ezek teremtettek alapot a Robotvároshoz is.
  A Három Törvényt a Te hazug!-ban, amely az Astounding 1941. májusi számában jelent meg, még nem foglaltam szavakba. De leírtam következő robotnovellámban, a Körbe-körbe címűben, amely 1942 márciusában látott napvilágot ugyanott. Ebben a novellában az egyik szereplő azt mondja: „Na, figyelj ide, kezdjük a robotika három alaptörvényével”, és ezután idézi őket. Mellesleg – amennyire jómagam meg tudom állapítani, de mások is ezt állítják – ekkor jelent meg először nyomtatásban a „robotika” szó, amely így kétségtelenül az én alkotásom.
  Noha a következő több mint negyven év alatt számtalan novellát és regényt írtam a robotokról, azóta sem kényszerültem a Három Törvény módosítására. De amint az idő múlásával robotjaim egyre bonyolultabbá és sokoldalúbbá váltak, úgy éreztem, valamilyen magasabb tökéletességi szintet is elérhetnének. Ezért a Robotok és a Birodalom című regényemben, amely 1985-ben jelent meg a Doubleday kiadónál, megpendítettem azt a lehetőséget, hogy egy magasan fejlett robot szükségesnek érezheti annak megfontolását, vajon az egyetemes emberiséget fenyegető veszély megakadályozása nem előbbre való-e, mint egyetlen emberi lény épségének megóvása. Ezt „a robotika Nulladik Törvényének” neveztem el, de még dolgozom rajta.
  Valószínűleg azt tekinthetem legmaradandóbb alkotásomnak a tudományos-fantasztikus irodalom terén, hogy kitaláltam a robotika Három Törvényét. Gyakran idézik őket a szépirodalom körén kívül is, és valószínűleg a robotika története sem lenne teljes a Három Törvény említése nélkül. 1985-ben a John Wiley and Sons kiadó Shimon Y. Nof szerkesztésében hatalmas kötetet jelentetett meg Az ipari robotika kézikönyve címmel, és a szerkesztő kérésére én írtam hozzá a bevezetőt a Három Törvénnyel kapcsolatban.
  Napjainkra a tudományos-fantasztikus írók alkotásaiban annyi ötlet halmozódott fel, hogy ebből a gazdag tárházból magától értetődően mindenki kedvére válogathat. Ennélfogva sohasem vettem rossz néven, ha más írók is szerepeltettek olyan robotokat, amelyek a Három Törvénynek engedelmeskedtek. Sőt inkább hízelgőnek tartottam; de őszintén szólva nem is igen létezhetnek a modern tudományos-fantasztikus robotok e Törvények nélkül.
  Mindig határozottan elleneztem azonban, hogy bármelyik írótársam idézze is a Három Törvényt. Álláspontom szerint használják csak magától értetődően a Törvényeket – de ne sorolják fel őket! Az elképzelés mindenkié, ám a megfogalmazás az enyém.
  Csakhogy öregszem. Nem hiszem, hogy sok időm volna hátra, de remélem, hogy elmém néhány szülötte szép kort ér meg. Ha biztosítani akarom a hosszú életet szellemi gyermekeimnek, itt az ideje, hogy lazítsak saját szabályaimon és megengedjem másoknak: karolják fel őket, öntsenek új erőt beléjük. Elvégre sok minden történt a tudományban, amióta robotokról szóló első novelláim megjelentek négy évtizeddel ezelőtt. Ez sem elhanyagolható szempont.
  Így azután amikor Byron Preiss azzal az elképzeléssel keresett meg, hogy Robotváros összefoglaló címmel regénysorozatot kellene indítani, amelyben a szerzők szabadon felhasználhatják az „asimovi” robotokat és ötleteket, nem tudtam ellenállni a kísértésnek. Byron azzal kecsegtetett, hogy tanácsadó lehetek, mert így, számára is megnyugtató módon, robotjaim „asimoviak” maradnak: válaszolok a kérdésekre, javaslatokat teszek, kiszűröm a hibákat, tehát nemcsak a sorozat alapgondolata felett őrködöm, hanem a szerzőket is arra késztetem, hogy erőltessék a fantáziájukat. (Így is történt. Számos alkalommal reggeliztünk együtt Byronnal, ő kérdéseket szegezett nekem, én pedig válaszokat fogalmaztam – néha a feleségem, Janet is közbeszólt –, és ebből nemegyszer remek viták kerekedtek.)
  Abban is megállapodtunk, hogy nevem szerepeljen a sorozat címében, aminek révén az olvasók biztosak lehetnek, hogy a terv az én bábáskodásommal született, és legjobb tudásom szerint járultam hozzá kibontakoztatásához. Igazán boldoggá tesz, hogy tehetséges fiatal írók állítják csatasorba szellemi képességeiket, leleményességüket, és mindegyik a maga módján fejleszti tovább ötleteimet. A sorozat első darabját, a Robotváros első könyvét Odüsszeia címmel Michael P. Kube-McDowell, a Vakmerő vállalkozás (Emprise) szerzője írta, és örömömre szolgál, hogy közöm van ehhez a kötethez. A szöveg teljesen Michaelé; nem én írtam. Ezzel egyáltalán nem azt akarom mondani, hogy elhatárolom magam a regénytől, csupán hangsúlyozom, hogy Michaelé minden érdem, ha könyve sikert arat. Ahogy már jeleztem, az én szerepem ebben csak annyi, hogy rendelkezésére bocsátottam a robotikával kapcsolatos elképzeléseimet, válaszoltam (legjobb tudásom szerint) a Byron és Michael által felvetett kérdésekre, valamint megoldásokat javasoltam a Három Törvényből adódó gondokra. Ami azt illeti, a sorozat második kötetében megjelenik majd három érdekes új törvény, amely előírja a robotok számára, hogyan bánjanak az emberekkel egy robotikus társadalomban, vagyis megteremtik ember és robot között azt a kapcsolatot, amely az egész Robotváros alapzatát adja.
  Csaknem fél évszázad alatt írásaimmal olyan nevet szereztem, amely széles körben ismerné vált és bizonyos tekintélynek örvend. Ezt szeretném felhasználni arra, hogy új regényeik révén egyengessem a fiatal írók útját, és antológiák szerkesztésével véssem az olvasók emlékezetébe az idősebb írók nevét. A tudományos-fantasztikus irodalom területén általában, a tudományos-fantasztikus írók körében pedig különösen szívélyes bánásmódban részesültem az évek során, így a legkevesebb, amit megtehetek, hogy hasonlóképpen viszonzom alkotótársaim jóindulatát.
  Szeretném leszögezni, hogy ez az első alkalom, amikor megengedtem másoknak, hogy belépjenek robotjaim világába, és szabadon kalandozzanak benne. Megelégedéssel tölt el, amit eddig láttam, és érdeklődéssel várom, mit kezdenek a szerzők a következő könyvekben az általam felvetett ötletekkel és elképzelésekkel. A regények természetesen nem olyanok lesznek, mintha én írtam volna őket, de így még izgalmasabb a vállalkozás. Mindnyájan más-más gondolkodásmóddal és egyéniséggel vetjük bele magunkat abba a munkába, amelynek során ötleteim egy-egy magvacskája gyökeret ver, szárba szökken és kivirágzik.
  Az olvasó számára pedig nincs más hátra – kezdődjék a kaland!
 
 
1. fejezet
ÉBREDÉS
 
Az apró kamra közepén a lökésgátló ülésbe szíjazott ifjú olyan békésen pihent, mintha szenderegne. Hosszúkás arcán ellazultak az izmok, lehunyt szeme meg sem rezzent. Feje annyira előrebillent, hogy állát a narancsszínű űrruha nyakának csillogó fémgyűrűje támasztotta meg. Hamvasan sima arcával és kefefrizurás, sápadtszőke hajával fiatalabbnak látszott a koránál – még a legrosszabb hírű űrrepülőtéri csapszékben is magára vonta volna a kidobóember rosszalló tekintetét.
  Lassan tért magához, mint akit megraboltak az álmától, de nem szívesen ocsúdik fel. Ám amint kitisztult a feje, hirtelen szörnyű félelem járta át. Úgy érezte, mintha egy szakadék peremén hajolna ki.
  Szemhéja felpattant. Azon kapta magát, hogy lefelé bámul. Öt rögzítőpontos heveder szorította a lökésgátló ülésbe, amely előredöntött állapotban nyugodott. Ha nincsenek a bekötőpántok, arra ébredt volna, hogy tehetetlen rongycsomóként hever a szemközti kamrafal és a lejtős padlólemez találkozásának szögletében.
  Felemelte a fejét, és fürkésző tekintete sebesen felmérte környezetének többi részét. Nem sok látnivaló akadt. Megállapította, hogy egyedül van az apró kamrában. Ha kioldaná magát, elég helye lenne, hogy felálljon, esetleg megforduljon, de ennél többre nem számíthatott. A kamra ívelt jobb oldali falának mélyedésében űrsisak pihent, a bal oldali falon pedig élelmiszertartály függött a hozzá csatlakozó adagológarattal és vízcsővel.
  Nem sokat értett mindabból, amit látott, így hát kíváncsian folytatta a leltározást. Feje fölött a mennyezetről valamiféle vezérlőtábla nyúlt le, ezen nyolc négyszögletes zöld lámpa sorakozott „P1”, „P2”, „F” stb. jelzéssel. Könnyen el lehetett érni a táblát, csakhogy nem látszottak rajta kapcsológombok vagy szabályozókarok, amelyekre a vezérléshez szükség lett volna. Egyik sarkán vékony fekete betűkkel bevésve ez állt: MASSEY.
  Leszámítva saját légzésének finom zizzenéseit, az apró fülkében csaknem tökéletes csend honolt. A válla mögötti és a lába alatti teret betöltő berendezésből forgó lapátkerék surrogása és valami finom elektromos zümmögés szűrődött ki. De kintről, a falon túlról semmilyen nesz nem hallatszott.
  Ezzel be is fejeződött a szegényes leltár. Az ifjú úgy gondolta, elérkezett az idő, hogy megpróbáljon kezdeni vele valamit. Tudatára ébredt, hogy bár nem ismerős a környezet, mégsem érez meglepetést. A leghalványabban sem emlékezett rá, hol nyomta el az álom, ezért arról sem derengett semmi, hol kellett volna felébrednie.
  Igazság szerint fogalma sem volt róla, hol van, miért és mennyi ideje van itt, s hogyan került ide.
  Pillanatnyilag azonban ezek a kérdések nem is foglalkoztatták, mert viharosan fokozódó nyugtalansággal és rémülettel döbbent rá: azt sem tudja, hogy kicsoda ő.
  Lázasan kutatott agyában személyiségének valami apró töredéke után, hátha talál égy ismerős helyet, egy fontos arcot vagy egy féltve őrzött emléket. De semmi! Mintha egy üres fehér lapot böngészne. Egyetlen eseményre sem tudott visszaemlékezni, amely azelőtt történt volna vele, hogy felnyitotta a szemét és az ülésben találta magát. Úgy tűnt, mintha az élete csak néhány pillanat óta tartana.
  De azt az egyet tudta, hogy ez nem igaz! Hiszen nem síró csecsemő, hanem felnőtt férfi – vagy legalábbis annak tekintheti magát, amíg valaki ezt kétségbe nem vonja. Tehát korábban is létezett. Birtokolt egy személyiséget és egy darabka helyet a világban. Voltak valahol barátai, szülei, volt otthona. Mindezeknek és egyebeknek is létezniük kellett a múltjában.
  De az egész eltűnt.
  Ez az érzés más volt, mint az egyszerű felejtés. Ha az ember elfelejt valamit, legalább arra emlékszik, hogy egykor tudta…
  – Minden rendben? – törte meg a csendet egy kellemes hang. Az ifjú izmai hirtelen megfeszültek.
  – Ki vagy? – nézett körül. – Hol vagy? És ki vagyok én?
  – Darla vagyok, az ön útitársa. Kérem, őrizze meg nyugalmát. Nem vagyunk közvetlen veszélyben. – A vezérlőtáblából felcsendülő hangról most már tisztán meg lehetett állapítani, hogy női hang. – Ön a Massey Corporation G–85 típusú mentőkapszulájában tartózkodik. A Massey Corporation az űrhajózási mentőrendszerek terén több mint negyven éve vezető szerepet…
  Míg Darla folytatta reklámszövegét, a fiatalember ismét körbepillantott. Tudhattam volna, gondolta. Hát persze, egy mentőkapszula! Még a Massey név is ismerősnek rémlett. – Miért hiányoznak a vezérlőkapcsolók?
  – A G-sorozat kapszuláinak valamennyi típusát úgy tervezték, hogy önállóan dolgozzák ki a leghatékonyabb stratégiát és ennek megfelelően cselekedjenek.
  Ez csak természetes, gondolta az ifjú. Ki tudja előre, milyen alak mászik majd be egy mentőkapszulába, és milyen állapotba kerül. – Te nem személy vagy. De akkor ki? Számítógépprogram?
  – Pozitronikus személyiség vagyok – jelentette ki Darla derűsen. – Az útitársötlet megvalósításával a Massey Corporation egyedülálló módon járult hozzá az embermentő rendszerek kidolgozásához.
  Jól van. Végre valaki, akivel beszélgethet. Valaki, aki segít elütni a várakozás hosszú óráit, nehogy eszébe jusson azon töprengeni, mi történik, ha nem találnak rá. Az ifjúban kezdett összeállni a teljes kép. Valamennyi életmentő kapszulába bonyolult önműködő rendszert szerelnek. Ez a berendezés azonban több ennél. Olyan robot, amelyet feltehetően terápiás programmal is elláttak, és az a feladata, hogy normális, kiegyensúlyozott állapotban tartsa őt. Egy robot…
  Az embernek van gyermekkora, a robotnak nincs. Az ember tanul, a robotot beprogramozzák. A robot, ha megfosztják személyiségének attól a belső magjától, amelyet be kellett volna építeni áramköreibe, a működés megkezdése előtt, „felébredve” azt találhatja, hogy sok mindent tud, de tapasztalatai nincsenek, aztán töprenghet, hogy kicsoda vagy micsoda is ő…
  Az ifjú hirtelen beleharapott alsó ajkába.
  Mit jelent egy robot számára érzékelőinek túlterhelése? Fájdalmat?
  Amikor megérezte a vér ízét, állkapcsa ellazult. Bizonyító erejűnek tekintette ennek az apró kísérletnek az eredményét. Tehát ember vagyok, gondolta. Bizonyos szempontból azonban ez még zavarbaejtőbb volt a számára.
  – Miért sebesítette meg magát? – érdeklődött Darla.
  Az ifjú sóhajtott. – Csak azért, hogy lássam, megtehetem-e. Tudod, ki vagyok?
  – Jelvénye alapján Derecként azonosítható.
  Amint most első ízben lepillantott a sisakcsatlakoztató fémgyűrűn túlra, űrruhájának jobb mellén észrevett egy vonalkódos jelvényt. A fekete-fehér vonalkódra vörös betűkkel nyomtatták rá ezt a szót: DEREC.
  Kísérletképpen hangosan kimondta: – Derec. – Ám hiába ízlelgette, nem tűnt sem ismerősnek, sem idegennek. Úgy hangzott, mintha keresztnév volna, noha sokkal valószínűbbnek látszott, hogy vezetéknév.
  De ha én vagyok Derec, miért lötyög rajtant ez az űrruha? A derékgyűrű és a mellkasboltozat sokkal testesebb személyre készült. Amikor pedig megpróbálta kiegyenesíteni görcsbe merevedett lábát, érezte, hogy az űrruha két szára egy-két centiméterrel rövidebb a kelleténél.
  Egykor bizonyára alacsonyabb voltam, talán zömökebb is. Ez lehetett a régi űrruhám; nyilván nem használtam, amíg vészhelyzetbe nem kerültem. Persze az sincs kizárva, hogy ez az én személyazonossági jelvényem, de valaki másnak az űrruháján.
  – Le tudod tapogatni a vonalkódomat? – kérdezte reménykedve. – Tartalmaznia kell egy fényképet, egy állampolgársági bejegyzést, egy anyakönyvi kivonatot vagy valamit. Akkor biztosan többet tudnék.
  – Sajnálom, de nincs adatolvasó a mentőkapszulában, a saját optikai érzékelőim pedig nem dolgoznak ilyen finom felbontással – válaszolt Darla.
  A fiatalember összeráncolta a homlokát. – Akkor azt hiszem, mostantól Derec leszek.
  Elhallgatott, és gondolataiba mélyedt. Hiába ismerte a nevét – ha egyáltalán ez a neve –, ettől még ugyanolyan megmagyarázhatatlan ürességet érzett. Mintha elvesztette volna belső iránytűjét, és vele együtt önálló cselekvési képességét. Most csupán annyira futja erejéből, hogy gyűjti a benyomásokat.
  – A kapszula valamennyi életfenntartó rendszere kifogástalanul működik – jelentette büszkén Darla. – A mentőjárművek már bizonyára úton vannak felénk.
  A számítógép szavai arra emlékeztették, hogy sokkal fontosabb gond az időtényező, mint az a fejtörő, hogy ki is valójában. A túlélés mindennél fontosabb. Később, az új ismeretek révén, talán arra is fény derül majd, amit elfelejtett.
  Tudta, hogy egy mentőkapszulában tartózkodik. Agya a valóságnak erre a vékony fonalára kezdte kikristályosítani az újabb adatokat. Amikor mocorogni próbált a bekötőhevederben, észrevette, hogy a legfinomabb mozdulattól is himbálózni kezd a kapszula, bár a tömege alig lehetett kevesebb ötszáz kilogrammnál. Előrenyújtotta kezét, majd hirtelen ellazította izmait. Egy teljes másodpercbe telt, amíg karja lehullott függőleges helyzetbe.
  A legjobb esetben is ez a gravitációs gyorsulás századrésze. Tehát egy kis tömegvonzású világ felszínén, egy életmentő kapszulában vagyok. Űrhajóval repültem valahová, amikor valami történt. Talán ezzel, talán a zuhanással magyarázható, miért nem emlékszerr semmire…
  A fülke falán sehol nem látszott ablak, de még egy kémlelőnyílás sem. Ha én nem tudok kinézni, gondolta magában, Darlának talán sikerülhet.
  – Hol vagyunk, Darla? – kérdezte. – Miféle helyen szálltunk le?
  – Kívánja, hogy megmutassam a környezetünket? Rendelkezésemre áll egy szenkor.
  Derec ismerte a kifejezést, noha egy pillanatra eltűnődött, hol tanulta. A szenkor korong alakú érzékelősort jelent, amely ide-oda siklik az űrhajó sima külső falán. Kétségtelenül olcsóbb, de több hibalehetőséget rejtő megoldás, mint ha teljes érzékelőberendezés helyezkedne el a külső felületen. – Kapcsold be!
  A belső fények elhalványultak, a vezérlőtáblából vetítősugár tört elő, és a fülkefal középső harmada egyszer csak képernyővé változott. Derec barátságtalanul zord, sziklás-jeges tájat pillantott meg. A látóhatár túlságosan közelinek és görbültnek látszott. Ezt vagy a kamera torzítása okozza, vagy egy kráter közeli pereme rajzol hamis horizontot, gondolta.
  – Kezdd a letapogatást jobbra! – adta ki az utasítást.
  De mindenütt ugyanaz a látvány fogadta: narancssárga árnyalatú, hepehupás jégmező, szürke sziklákkal tarkítva, és a látóhatáron az egész beleolvad az űr sötét kárpitjába.
  Az ifjú egyetlen csillagot sem tudott megkülönböztetni az égbolton, de ezt talán a szenkor korlátozott felbontóképessége, nem pedig valamiféle légkör okozta. Gyenge tömegvonzása miatt ez a kis égitest nyilván még a legsűrűbb gázréteget sem tudja magához kötni, ahogyan a fűrészfogú, meredek lejtők is az időjárási viszontagságok hiányára utalnak.
  Valójában amolyan maradék helynek látszott, a csillag- és bolygóképződés hulladékának: elfelejtett világ, amely kialakulása óta semmit sem változott. Rideg, élettelen és minden valószínűség szerint lakatlan világ.
  Legalábbis eddig lakatlan volt, helyesbítette magát. – Hold vagy aszteroid? – kérdezte Darlától.
  – Nem az a lényeg, hogy hol, hanem hogy biztonságos helyen vagyunk – jelentette ki a géphang megnyugtatóan. – Bízni kell az illetékesekben, hogy felderítenek és visszavisznek bennünket.
  Derecnek kezdtek az idegeire menni ezek az örökös kitérő válaszok. – Hogyan bízzak bennük – jegyezte meg ingerülten –, amikor még azt sem tudom, hol vagyunk és mi a valószínűsége annak, hogy ránk találnak. Tisztában vagyok vele, hogy ebben a kapszulában nem működik olyan életfenntartó rendszer, amely folytonosan meg tudja újítani önmagát. Egyetlen mentőkapszula sem képes erre. Nincs igazam? – Lélegzetvételnyi ideig várt a válaszra, aztán a számítógépnek szegezte a kérdést: – Mekkora az az időtartam, amelyet a Massey Corporationnál elegendőnek ítéltek? Tíz nap? Két hét?
  – Derec, a helyes magatartás döntő fon…
  – Megkímélnél ettől a gyógypedagógiai szövegtől? – dörrent rá Dadára az ifjú. – Nézd, tudom, hogy csak védeni akarsz. Vannak, akiknek elviselhetőbb, ha semmiről sem tudnak, de én más vagyok. Nekem információkra és nem megnyugtatásra van szükségem. Tudni akarom mindazt, amit te is tudsz. Érthető? Vagy belezzelek ki, és magam keressem meg a választ?
  Meglepve tapasztalta, hogy Darla nem szól egy szót sem. Csak lassan derengett fel benne, hogy a számítógépet valószínűleg olyan dilemma elé állította, amelyet nehezen old meg pozitronikus agyával. De hát itt semmiféle bizonytalanság nem jöhet szóba. A robotika Második Törvényének értelmében Dadának válaszolnia kell a kérdéseire.
  A Második Törvény kimondja: „A robot engedelmeskedni köteles az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások ellentétesek az Első Törvénnyel.”
  Most a kérdése volt az utasítás – és a csend engedetlenséget jelent. Erre csak azért kerülhetett sor, mert Darla egy magasabb szintű utasításnak tesz eleget, az Első Törvény szerint.
  Az Első Törvény kimondja: „A robotnak nem szabad kárt tennie emberi lényben, sem tétlenül tűrnie, hogy emberi lény sérülést szenvedjen.”
  Darla bizonyára tudja, milyen kicsi az esélyük a megmenekülésre még a csillagrendszeren belül, még az állandó űrpályák mentén is. Azt is tudja nyilván, hisz bármelyik robot tudná, hogy ez a riasztó tény mennyire felboríthatja egy emberi lény érzelmi egyensúlyát. Az átlagos túlélő egy ilyen választól kétségbeesne, elveszítené életkedvét, hiszen már épp eléggé megrémítették azok az események, amelyek az életmentő kapszulába kényszerítették.
  Az ifjú végre felfogta a helyzetet. Darla természetesen arra fog törekedni, hogy megvédje őt saját kíváncsiságának következményeitől – hacsak nem sikerül megértetnie vele, hogy őt más fából faragták.
  – Darla, én nem olyan túlélő vagyok, amilyenre a programozásod során számítottak – kezdte békülékenyen. – Nekem valamit tennem kell, valamin gondolkoznom kell. Képtelen vagyok itt üldögélni és várni a jó szerencsét. Nem fognak megrázni a kellemetlen hírek, ha netán ilyeneket titkolsz előlem. Csak a tehetetlenség érzésétől irtózom.
  Úgy tűnt, mintha erre is felkészítették volna a számítógépet, csupán meg kellett győződnie róla, hogy ő is a különleges esetek közé tartozik. – Értem, Derec. Természetesen örömest elmondom, amit tudok.
  – Jól van. Milyen űrhajóról jöttünk? – szegezte neki nyomban. – Itt a kabinban sehol egy űrhajós embléma vagy űrhajónapló.
  – Ez a Massey Corporation G–85 típusú mentőkapszulája…
  – Ezt már mondtad. Milyen űrhajóról jöttünk?
  Darla elhallgatott egy pillanatra. – A nyolc legnagyobb általános kereskedelmi teherűrhajó közül haton a Massey mentőkapszulák alkotják a legfőbb biztonsági rendszert…
  – Szóval nem tudod?
  – Az adattáramon nem végezték el az egyénre szóló szabályozást. Mit szólna egy sakkjátszmához?
  –Na, nem – mosolyodott el Derec. – Tehát minden tudásod abban merül ki, hogy papagájként szajkózod a gyártó cég dicsőségét. Ami azt jelenti, hogy valószínűleg egy magántulajdonban levő űrhajóról érkeztünk… Az összes kereskedelmi teherhajón az egyéni igényekhez igazítják a felszerelést.
  – Nincs információm erről a területről.
  Derec halkan kuncogott. – Én pedig azt hiszem, hogy van. Valahol az alrendszereid között rejtőznie kell egy adatrögzítőnek, amely a kapszula kilövésének pillanatában lépett működésbe. Az majd elárulja, milyen űrhajóról jöttünk és merre tartottunk, sőt azt is, mi történt azóta. Ideje, hogy kiderítsük, milyen okos kislány vagy valójában, Darla – incselkedett az ifjú. – Meg kell találnunk azt az adatrögzítőt, és ki kell préselnünk belőle mindent.
  – Nincs információm ilyen rögzítőről.
  – Hidd el nekem, hogy létezik. Ha nem volna, egy űrhajókatasztrófa után a halottkém nem tudna jelentést írni. Hozzá tudsz férni a kapszula energiagyűjtő sínéhez?
  – Igen.
  – Keress egy megszakíthatatlan vonalat. Az lesz, ami után nyomozunk.
  – Egy pillanat. Igen, kettő is van.
  – Hogy hívják őket?
  – Rendszertérképem 1402-es és 1632-es számmal jelöli őket. Nincs további információm.
  Derec a vízcső felé nyúlt. – Semmi baj. Az egyik lesz az adatrögzítőé, a másik pedig valószínűleg a lokátorantennáé. Haladunk! Most kutasd fel az adatvonalakat, amelyek az energiaforrásokhoz csatlakoznak. Így majd kiderül, melyik hová tartozik.
  – Sajnálom, de nem megy.
  – Ott kell lenniük. A rögzítő begyűjti az adatokat a navigációs egységekből, az életfenntartó rendszerből, sőt még ennek a beszélgetésnek a lényegéről is. Az adatvonalak valóságos erdeje húzódik a háttérben.
  – Sajnálom, Derec. Képtelen vagyok teljesíteni a kérését.
  – Miért?
  – Mert amikor a rendszernek ebben a részlegében végigfutok a hibakereső útvonalon, nem találok semmilyen jelzés nélküli vonalat.
  – Meg tudnád mutatni a karbantartó tervrajzodat? Talán ráakadok valamire.
  A jeges tájkép eltűnt, és helyén a mentőkapszula logikai áramköreinek finom hálózata jelent meg. Amint tekintetével végigfutott rajta, Derec rögtön ráakadt a válaszra. Egy ötletes adatkapu – a Maxwell-csatlakozás – őrizte a felvevőhöz vezető adatvonalat, hatásosan elszigetelve egymástól a két rendszert. Hasonló csatlakozók terpeszkedtek Darla és a tehetetlenségi tájoló, a lokátorantenna, valamint az életfenntartó rendszer között.
  Roppant különös, gondolta Derec. Nem az lepte meg, hogy alacsonyabb szintű önálló rendszer látja el a rutinfeladatokat. Az tűnt furcsának, ahogyan meggátolták Darlát, hogy bármilyen információt szerezzen erről.
  A rémült túlélőkkel tapintatosan és megfontoltan kell bánni. De a robotok tervezésekor fontos követelménynek számít, hogy szinte kínosan őszinték legyenek. Talán túl kemény diónak bizonyult az a programozási mód, hogy az útitárs derűs nyugalommal álcázza titkait. A hazudozás kiszámíthatatlan feszültséget idézhetne elő egy pozitronikus agy áramköreiben.
  Na és ott van a Harmadik Törvény parancsa is. A Harmadik Törvény kimondja: „A robotnak gondoskodnia kell saját védelméről, amíg ez nem kerül ellentétbe az Első vagy a Második Törvénnyel.”
  Hogyan hozhatja összhangba egy robot saját megóvásának parancsát pusztulásának növekvő valószínűségével? Mintha a tervezők arra a következtetésre jutottak volna, hogy jobb, ha Darla nem tud bizonyos dolgokról, ezért korlátokat állítottak, hogy megvédjék a felismeréstől. Tehát tudtán kívül megóvták saját tudatától.
  Derec ebben zavarba ejtő párhuzamot fedezett fel saját helyzetével. Nem ugyanaz történt-e velem is?, töprengett. Szinte az első pillanattól kezdve abban reménykedett, hogy emlékezetvesztése azért következett be, mert valamilyen katasztrófa révén került a mentőkapszulába, és talán sima leszállás helyett a jármű becsapódása is fokozta sokkos állapotát.
  Most azonban fel kellett tennie a kérdést, hogy véletlennek tekinthető-e egy ilyen szelektív emlékezetkiesés. Hiszen könnyedén olvasott a tervrajzból, de nem tudott visszaemlékezni, hol és hogyan tett szert erre a képességre. Nyilván műszaki képzésben részesült, ami hasznos nyomnak bizonyulhat személyazonossága felderítésében – ha életben marad. De miért rögzültek a fejében a leckék, ha a tanár kiesett belőle? Agya ennyire összerázódott volna?
  Egy tervrajz megértése annyira bonyolult feladat, hogs kétségtelenül tiszta tudatra és emlékezetre van hozzá szükség. Amennyire Derec meg tudta ítélni, gondolkodása logikusnak és kiegyensúlyozottnak tűnt. Ha sokkos állapotban lenne, vagy agyrázkódást szenvedett volna, nyilván károsodtak volna a képességei.
  Vagy mégsem ez történt vele? Talán, mint Darla esetében, valami olyasmiről van szó, amit az ő érdekében tettek?
  Fanyarul elmosolyodott. Nyugtalanul bámulta múltjának fehér falát, de még nyugtalanabbul gondolt arra, hogy talán e mögött rejtőzik valami, amit el kell takarnia.
  Eközben Darla elvesztette türelmét. – Talált valamit? – érdeklődött kissé aggódva.
  Derec hunyorítva felpillantott az állapotmegjelenítőre: – Az adatrögzítő a Maxwell-csatlakozáson keresztül van bekötve. A csatlakozó nem enged át a felvevőhöz semmi olyat, amit nem szűrt meg, ezért nem vezetnek hozzá útvonalak. És ezért nem tudunk hozzáférni rajtad keresztül. De valahol léteznie kell egy adatillesztő egységnek, talán a külső burkolaton…
  Ebben a pillanatban az egész kapszula megingott, mintha úszni kezdene. Derecnek az az érzése támadt, hogy a jármű nem érintkezik többé az aszteroid fagyott felszínével. – Mi történt? – kérdezte a számítógéptől.
  – Kérem, őrizze meg a nyugalmát – csitította Darla.
  – Mi ez? Megtaláltak bennünket?
  – Igen, azt hiszem. De nem tudom megállapítani, hogy kik.
  Derecnek leesett az álla.
  – Kapcsold be újra a külső videót! Gyorsan!
  – Aggódom nyugtalanságának növekvő szintje miatt, Derec. Kérem, hunyja le a szemét, és lélegezzen mélyeket.
  – Nem érdekel ez a hókuszpókusz – dühöngött az ifjú. – Látni akarom, mi zajlik ott.
  Pillanatnyi habozás után Darla beleegyezett. – Rendben.
  A látványtól elakadt Derec lélegzete. A szenkor kamerái többé nem a látóhatárra meredtek, hanem a talaj felé fordultak. Fél tucat gép sorakozott a kapszula körül, és mindegyik merőben különbözött a többitől. A legnagyobbik magasabb volt egy embernél, a legkisebbik alig érte el egy űrsisak méretét. Az apróbb szerkezetek vékony, fehér gázsugarakon lebegtek, míg a nagyobbak kerekeken és hernyótalpakon gördültek.
  Észrevett egy darabot valamiféle állványból vagy szállíólapból is, amely feltehetően a kapszula alatt helyezkedett el. És a gépek, az állvány, a kapszula mind egyszerre haladtak valami ismeretlen cél felé, mint egy titokzatos karaván a jégsivatagban.
  – Mi történik? – faggatta Darlát az ifjú. – Tudod azonosítani őket? Érintkezésbe léptek velünk valamilyen formában?
  – Az eszköz alattunk teherszánnak látszik. A többi mechanizmusról nincs információm.
  Derec a sisakjáért nyúlt, lecsatolta róla a fali rögzítőpántot. – Kimegyek. Nem hagyom, hogy csak úgy szó nélkül elhurcoljanak bennünket.
  – A kapszula elhagyása veszélyes lehet – figyelmeztette Darla. – Ráadásul az ajtó kinyitásával legalább négy órára való oxigén megy kárba.
  – Ennyit megér, hogy rájöjjek, mit művelnek odakint.
  – Nem engedhetem meg, Derec.
  – Vállalom a felelősséget – mordult rá az ifjú, miközben szabad kezével a bekötőheveder csatja felé nyúlt.
  – Sajnálom, Derec. Ez az én felelősségem.
  Derec későn döbbent rá, hogy a Massey Corporation nemcsak szavakkal, hanem vegyi eszközökkel is képes megnyugtatni egy felzaklatott túlélőt. A fejtámla két oldaláról egy-egy fúvóka valamit az arcába permetezett, s ő meglepetten lélegezte be az émelyítően édes cseppeket.
  Szinte arra sem maradt ideje, hogy meglepődjön a vegyszer bámulatos hatékonyságán. Végtagjai elernyedtek, jobb keze tehetetlenül hullott le a hevedercsatról, bal keze pedig elengedte a sisakot. Látása gyorsan homályosult. Mintha messzi távolból hallotta volna a padlónak ütődő sisak puffanását. A többi zajt már nem érzékelte, mert belesodródott az öntudatlanság néma sötétjébe, ahol nem látott és nem hallott semmit.
 
 
2. fejezet
A JÉG ALATT
 
A nap folyamán immár másodszor ébredt Derec egy ismeretlen helyen.
  Ezúttal, hanyatt fekve, a mennyezetet pillantotta meg először. Keserű ízt érzett a szájában, és valami émelyítő ürességet a gyomrában. Egy pillanatig mozdulatlanul hevert, megpróbálta összeszedni emlékeit, aztán hirtelen felült, és körülnézett, noha megfeszülő izmai élénken tiltakoztak az erőszakos mozdulat ellen.
  Most is egyedül volt, akárcsak korábban. De jelenleg sokkal otthonosabb környezetben találta magát – egy öt méter hosszú, három méter széles, négyszemélyes kabinban. Lehajtható ágyon feküdt eddig, a másik három érintetlenül simult a falhoz. Amint ott üldögélt az ágy szélén, jobb kéz felől különféle méretű tárolószekrények sorára lett figyelmes, baloldalt pedig csukott ajtót látott.
  Annak a szemét Darlának köszönhetem, dühöngött magában. Noha a környezet enyhén ismerős hangulatot idézett, Derec úgy döntött, ez nem nyújt számára semmilyen hasznos felvilágosítást – a szabványelemekből összeállított lakóhelyek mindig unalmasak. Sokkal fontosabb kérdés gyötörte: vajon ez a kabin egy munkásszállás része az aszteroid felszínén, netán egy száguldó űrhajóba illeszkedik, vagy pedig egészen ismeretlen helyre csöppent. A kabin maga semmilyen támpontot nem adott, ahogy arról sem árulkodott, vajon megmentették vagy foglyul ejtették-e.
  Végigpillantott magán, és nem látta az űrruháját. Testhezálló, fehér kezeslábasba bújtatták, amilyet az űrszerelők hordanak olcsó és durva munkaruhájuk alatt. Tisztának és viszonylag újnak látszott, de a könyökénél, a térdénél és a derekánál kissé kopottnak. Lehet, hogy ezt viselte az űrruha alatt, vagy…
  – Az űrruha! – kiáltott fel rémülten.
  Talpra ugrott, és lázas keresésbe kezdett. Egyetlen nagyobb szekrény akadt, amelyben elférhetett egy ilyen darab. Nem volt zárva, de a belseje kongott az ürességtől. Derec gépiesen átvizsgálta a többi szekrényt is. Egyikben sem talált semmit.
  Nem! Ezek nem egyszerűen üresek, gondolta magában. Úgy látszik, nem is vették őket használatba mindeddig.
  Pánikba esett. Ha nem találja meg az űrruhát, sohasem fejtheti meg, milyen adatokat tartalmaz róla a jelvény vonalkódja. És Darlát is meg kell keresnie, máskülönben örökre homályban maradnak az adatrögzítőjében följegyzett események.
  Derec átvágott a szobán, és noha tartott tőle, hogy zárva találja az ajtót, megérintette rajta a kulcslemezt. A tábla halk nesszel siklott félre. Egy rövid folyosóra lépett ki, ahol jobboldalt négy ajtó sorakozott. A folyosón senki sem tartózkodott, és a másik három ajtó csukva volt.
  Ahogy haladt előre, bal kéz felől csak sima fal kísérte. A folyosó végét légzsilip zárta le, ami arra utalt, hogy a négy szoba önálló életfenntartó rendszert alkot. A belső nyomásálló ajtó apró ablakán át újabb folyosót pillantott meg.
  – Van itt valaki? – szólalt meg. Válasz nem érkezett.
  Visszament a szobája melletti ajtóhoz, és elolvasta rajta a feliratot: ÉTKEZŐ. Odabent jókora asztalt talált, nyolcan foglalhattak helyet körülötte, értekezlet vagy étkezés céljából. A szoba többi berendezését egy önműködő főzőfülke, meg egy bonyolult számítógép-terminál és kommunikációs központ alkotta.
  Végighúzta ujját az asztal felületén, de nem találta porosnak. A főzőfülke jelzőfénye arról árulkodott, hogy a berendezés működik, tehát a benne sorakozó élelmiszereket besugárzott és mélyhűtött állapotban tartja. De nyilván senki sem evett itt jó ideje.
  Mindezt az ő számára készítették elő? Ezért nem használta eddig senki a főzőfülkét? Vagy ő csak váratlan látogató, aki betoppant egy üres házba?
  A főzőfülke kapcsolóját „Fogyasztás” állásba fordította, s az időmérő megkezdte a visszaszámlálást, hogy két óra múlva tálalhasson. De amikor megpróbálta életre kelteni a komközpontot, a berendezés kérte a jelszót.
  – Derec – próbálkozott a nevével.
  ÉRVÉNYTELEN JELSZÓ, válaszolta a képernyő.
  Derec számára elenyészően kis esély kínálkozott arra, hogy véletlenül akadjon rá a jelszóra. Csak abban bízhatott, hogy egy lusta rendszertervező az egyik klasszikus dzsókerjelszót hagyta meg az adatbázis védelmére.
  – Próba – szólt oda.
  ÉRVÉNYTELEN JELSZÓ.
  – Jelszó – kiáltotta.
  ÉRVÉNYTELEN JELSZÓ. HOZZÁFÉRÉS MEGTAGADVA.
  Ettől a pillanattól kezdve a komközpont nem vett róla tudomást. A hang nélküli belépés billentyűzete nem működött, sőt Derec most már akármit mondhatott, semmilyen válasz nem jelent meg a képernyőn. Nyilvánvaló volt, hogy a központ nemcsak visszautasította Derec jelszavait, hanem tiltóindexre is tette őt. A rendszertervező mérnök nem lustálkodott.
  A folyosóra visszatérve, futólag szemügyre vette a másik két szobát is. Az egyikről megállapította, hogy pontos tükörképe annak, amelyben felébredt. A másikban, amelynek ajtaján a MŰHELY szó állt, néhány állványra és rajtuk olyan szerkezetekre akadt, amelyek az életfenntartó alrendszerek karbantartó eszközeinek tűntek. Mindkét helyiség ugyanolyan tisztának és elhagyatottnak látszott, mint a többi, amelyen eddig végigsétált.
  Már csak a légzsilip és a mögötte rejtőző titok várt felderítésre. A belső ajtón egy szonográf kör alakú emblémája figyelmeztette, hogy a szerkezet hangparancsra működik. – Nyitás – mondta határozottan, és a zsilipkamra belső ajtaja recsegve nyílt fel, amint a tapadó szigetelősávok elváltak egymástól.
  Derec belépett az apró térségbe, az ajtó bezárult mögötte. Amint a külső ajtó ablakán át előrepillantott, nemigen értette, miért is állja útját légzsilip. Az ajtón túl kezdődő folyosó nem sokban különbözött az innensőtől. – Kiegyenlítés – adta ki az újabb utasítást.
  A dobhártyáján feszítő nyomáscsökkenés jelezte, hogy a belső ajtó szigetelése tökéletesen működik. – Figyelem! Ezen a ponton túl alacsony nyomású nitrogénlégkör tölti ki a térséget – szólalt meg egy hang a zsilipkamrában. – Vegyen fel légzőkészüléket!
  – Nitrogén? – mormogta zavartan Derec.
  Csak ezután vette észre az apró doboz ajtaját a belső falon. A dobozban néhány szürke műanyag maszkot talált, amelyek leginkább védőszemüvegre emlékeztettek. Amikor kiválasztott egyet, és felhúzta, a maszk csupán arcának középső harmadát takarta el, mintha panoráma-napszemüveg csúszott volna le az orrára. A légzőmaszk tartószalagjait rugalmas csövek alkották, és a tarkóján kapcsolódtak össze. A hajlékony gázadagoló cső apró tartályát könnyedén a felsőkarjára erősíthette.
  Akárhogy igazgatta a maszkot, nem simult szorosan a felső ajka fölé, így beleszivároghatott a külső légkör. Tehát ezen a résen át egyfajta keveréket fog beszívni a környező nitrogénből és a tartály oxigénjéből.
  Csak később jött rá, hogy ez nem véletlen. Olyan tudatos elrendezés, amely nemcsak az oxigéntartály méretét csökkentette, hanem a szaglást is érintetlenül hagyta. Micsoda ügyes holmi! A mérnöki takarékosság mintaképe, gondolta.
  – Kész – mondta be a kulcsszót.
  – Figyelem! Ezen a ponton túl a gravitáció értéke kisebb – szólalt meg a zsilipkamra hangja.
  – Értettem – válaszolta Derec, miközben felnyílt a külső ajtó. Nitrogén? Kisebb a g-érték?, morfondírozott magában, amint kilépett a kamrából. Hol vagyok? Mi a fene folyik itt?
  Nem jött rá rögtön. Hideget érzett, kipirult tőle az arca. Mintha a borzongató hűvösség a mennyezetből és a padlóból áradt volna, jóllehet mindkettőt szintetikus hőszigetelő háló borította.
  A nyomáskamra előtt álldogálva különféle gépek zajának hangzavara ütötte meg a fülét. Nyomáscsökkenéstől megfeszült dobhártyája sivító, dübörgő, recsegő, sikoltó hangokat közvetített, de mindezt csak olyan tompán, mintha párnát szorítottak volna a fülére. Valahol lázas munka folyik – ennél több hasznos információt nem tudott kiszűrni a lármából. Hasztalanul próbált rájönni, milyen gépek tevékenykednek, és egyáltalán mit csinálnak.
  Úgy döntött, követi a hangok forrásának irányát, s lendületesen elindult a folyosón – de nyomban elvesztette egyensúlyát, és a hideg padlón kötött ki. Nem sérült meg, csupán a figyelmetlensége nyerte el méltó büntetését. Feltápászkodott, újból elindult, és most már a folyosó közepén húzódó korlátba kapaszkodott, nehogy ismét tréfát űzzön vele az enyhe tömegvonzás.
  Harminc méter után a folyosó egy alacsony mennyezetű, hatalmas csarnokba torkollott. Derec ámulva szemlélte méreteit. Mi lehet ez? Fegyverraktár? Játékstadion? Gyártelep? Nagyokat ásított és nyelt, amíg ki nem egyenlítődött a bal fülében is a nyomás. Igen, ezek határozottan gépzajok. De miféle gépekből erednek?
  Az enyhe gravitáció és a hideg alapján arra a következtetésre jutott, hogy még mindig az aszteroidon tartózkodik, ahová mentőkapszulájával lezuhant. A csarnok felépítése viszont azt sugallta, hogy a legnagyobb valószínűséggel a kisbolygó gyomrában bolyong.
  Mindez eltörpült a mámoros érzés mellett, hogy nincs egyedül. Óriási raktári állványok útvesztőiben több tucat robot nyüzsgött körülötte; legalább öt- vagy hatféle típust látott. Mégis magányosnak érezte magát, mert itt sem bukkant emberekre. Még korlátok sem húzódtak az állványfolyosókon, hogy emberek is közlekedhessenek a csarnokban. A helyiség kizárólag a robotok igényeit szolgálta, ám hogy a szorgoskodásuk mire irányul, azt nem is sejtette.
  A legközelebbi robot – egy zömök, doboz alakú gép egyetlen manipulátorkarral – tőle néhány méterre dolgozott. Megfigyelte, hogy öklömnyi alkatrészeket szed le egy állványról, belerakja őket egy teherszállító kosárba, aztán visszahúzza teleszkópos karját. Ezzel nyilván teljesíthette feladatát, mert Venturi-szoknyája kissé megemelkedett, és légpárnáján lebegve elindult valamilyen más cél felé.
  – Állj! – kiáltott utána Derec.
  A robot azonban rá sem hederített a parancsára. Derec ösztönösen elengedte a korlátot, és a nyomába eredt, de a kisbolygó minimális tömegvonzásának következtében úgy mozgott, mintha görcsös lábbal próbálna rohanni. Szüntelenül elvesztette egyensúlyát, mert a talpa nem nyomódott kellő erővel a padlóhoz. Amikor az egyik folyosókereszteződésnél derékszögben be akart fordulni, a lendülettől térdre esett, és négykézláb bukdácsolva feldöntött egy halom krómhengert.
  De még ez a csörömpölés sem késztette visszafordulásra a robotot. Céltudatosan haladt valamiféle felvonóakna felé: a padlón és mennyezeten egy-egy kör alakú, fekete üreg tátongott, amiket négy krómhíd kötött össze.
  – Hogyan érjelek utol? – tápászkodott fel bosszankodva Derec. – Én nem tudok repülni.
  Léteznie kellett valamilyen jobb módszernek, és amint Derec megpillantott a folyosón két közeledő robotot, már tudta is a megoldást. Az előbbi tömzsi robothoz képest ezek emberméretűek voltak, és háromgörgős alátámasztással közlekedtek – mintha három acélgolyó forogna egy műanyag palack csavaros kupakja alatt. Tiszta környezetben a görgőhajtású alváz valóban a legegyszerűbb megoldást kínálja, mert tökéletesen szabad mozgást tesz lehetővé. Itt viszont a kis tömegvonzás miatt gyengébb volt a súrlódás, a hajtógörgők tehát kipöröghettek, és így nem szolgáltattak elég tolóerőt.
  A magas robotok azonban mégis boldogultak, mert egy teleszkópos rúd végén egy második görgőhajtású alvázat hordtak. Amikor ezt a mennyezethez szorították, a görgőkön kialakult a szükséges nyomás a kettős hajtáshoz. A vidámparki dodzsemek mintájára a robotoknak is állandóan érintkezniük kellett mindkét felszínnel, hogy működőképesek maradjanak.
  Derec rájött, hogyan hasznosíthatja ezt a trükköt. Elég alacsonyan húzódott a mennyezet a feje fölött ahhoz, hogy ha felnyújtotta a karját, ujjainak hegyével a padlóhoz nyomhatta magát. Ezzel a „tótágas járással”, ahogy magában elnevezte, könnyen utolérhette volna a rakodó gépet.
  Most azonban kíváncsian várta, mihez kezd egy ember láttán a két közeledő robot. Nos, megálltak a közelében, és háromujjú fogókarjaikkal fürgén kezdték felrakni egy polcra a szétgurult hengereket. Derec nem szólt semmit, hátha maguktól észreveszik. De nem vettek róla tudomást.
  – Veszélyben vagyok! Segítsetek! – kiáltotta feléjük.
  A két robot zavartalanul folytatta a rendezgetést, mintha ő ott sem volna. Derec ekkor odaóvakodott az egyikhez, és alaposabban szemügyre vette. Felfedezte rajta a hagyományos audioérzékelőket, de hangképző készüléknek semmi jelét nem látta. Egyszóval a gép néma volt. Nem tudott válaszolni.
  De hát lennie kell ebben a bonyolult rendszerben valamilyen magasabb szintű robotnak is, amely képes felismerni egy embert, hogy ennek megfelelően a segítségére siessen, méltatlankodott magában Derec. A rakodó és ügyelő robotok aligha dolgozhatnak felügyelet nélkül.
  Hasonlóképpen nehezen tudta elképzelni, hogy emberek számára csupán egyetlen fülkecsoportot rendeztek be ezen a létesítményen, azt az életfenntartó E-egységet, ahol felébredt. Valahol csak tartózkodniuk kell az ügyintézőknek, programozóknak és felügyelőknek is. Teljesen önálló robottársadalom? Ilyen nem létezik!
  Eszébe jutott, hogy az E-egységből valahogyan felhívhatja a vezérlőtermet, ezért elindult visszafelé. Egyszer csak földbe gyökerezett a lába. Egy magas humanoid robot állt az E-egységhez vezető folyosó torkolatánál, és őt figyelte.
  Egymásra meredtek. A robot halványkék, fényes bőre szembeszökően árulkodott gépi eredetéről. Sisakszerű fején az optikai érzékelők két keskeny, ezüstös résben rejtőztek, de hiányzott belőlük a szokásos vörös jelzőfény, amely elárulta volna, milyen irányba tekint a robot. Ennek ellenére Derec egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy természetellenes és elmélyült figyelme reá összpontosul.
  A humanoid mozdult meg először. Elfordult, és könnyedén összehangolt tótágas járással eltűnt a folyosóban. Derec a lehetőségekhez képest gyorsan a nyomába szegődött, de mire a folyosóhoz ért, a robot már a légzsilipben tartózkodott. Több mint tizenöt másodpercbe telt, mire ő is elérte a zsilipkamrát, és áthaladt rajta. Mégis, mire kilépett az E-egység belső folyosójára, a robot már kifelé tartott az étkezőből, ahol valamilyen dolga akadt.
  – Veszélyben vagyok – szólította meg a férfi. – Szükségem van a segítségedre.
  – Téves feltételezés: ön most nincs veszélyben – válaszolt a humanoid. – Ha veszélyben volna, segítséget kapna.
  A robot egy lépést tett a nyomáskamra felé, Derec azonban útját állta.
  – Nem engedlek el innen, amíg nem nyilatkozol, hol vagyok és mit keresek itt – szólt rá fenyegetően.
  A robot csupán testbeszéddel válaszolt, de tisztán lehetett érteni ezt is. Közelebb lépett, határozott, de finom mozdulattal megragadta a vállát, félretolta az útból, aztán nyugodt léptekkel elhaladt mellette, és odaállt a zsilipkamrához.
  – Nyitás – adta ki az utasítást.
  Derec tehetetlennek érezte magát a robottal szemben, ezért hagyta távozni. Inkább sarkon fordult, hogy kiderítse, mit művelt az étkezőben. Amióta távozott innen, csak két dolog változott. Az önműködő főzőkonyha még mindig szorgalmasan folytatta a visszaszámlálást, hogy befejezze a „Fogyasztás”-ra beállított programot, de „Választás” egységén már feltűnt egy rövid jegyzék azokból az ételekből, amelyeket fogyasztásra kínált. Ebben az eltérésben Derec nem talált semmi meglepőt, hiszen saját maga indította el a folyamatot.
  A másik változást viszont a robot számlájára lehetett írni. A komközpont képernyője nem világított többé fehéren. Élénkvörös betűkkel állt rajta a következő szöveg: ÜZENET TOVÁBBÍTVA.
  Ekkor vált bizonyossá Derec számára, hogy egyedül van a kisbolygón. A felszín alatti életfenntartó E-egység arról árulkodott, hogy legalább egyszer emberek is tartózkodtak itt időlegesen. De ezt a csöppnyi világot most a robotok tartják uralmuk alatt, és őt csak betolakodónak tekintik. Hogy milyen üzenetet küldtek róla és kinek, erre senkitől sem kapott választ.
 
 
3. fejezet
A ROBOTOK KÜLDETÉSE
 
Derec megkívánta az ételt, ezért nekiállt falatozni. Utána lezuhanyozott, bár ezt nem kívánta, de a vízsugár alatt legalább nyugodtan töprenghetett, és épp erre volt szüksége: annyi gondolat kavargott a fejében. Miért van itt, kicsoda ő, mi az oka és értelme emlékezési zavarának? Mostani kiruccanása után újabb rejtéllyel találta szembe magát. Miért viselkednek ilyen különösen a robotok?
  Derec azt kérdezte magától: hogyan tagadhatják meg tőle a robotok a választ, ami ez esetben egyenlő azzal, hogy nem engedelmeskednek utasításainak. Amennyire tisztában volt a robotika törvényeivel, csak két okot tudott elképzelni, s ezt a kettőt saját tapasztalata is alátámasztotta Darlával kapcsolatban: egy robot vagy nem tudja a választ, vagy arra programozták be, hogy ne árulja el, amit tud.
  Az elsőbbség szerepet játszhat a robotok esetében is. Ha egy masina azt az utasítást kapta a tulajdonosától, hogy pilótaként szolgáljon, nem fog arra vállalkozni, hogy megkeresse a szomszéd gyerek elveszett macskáját – hacsak a gyerek helyett nem a tulajdonosa utasítja erre. Egy gondosan megfogalmazott parancs minden egyéb utasításnak ellenáll, kivéve azt az ellenparancsot, amely az Első Törvénynek megfelelő helyzetekből ered. Ha közölték a robotokkal, hogy nem árulhatják el, mit csinálnak, semmilyen módon nem kényszerítheti őket engedetlenségre.
  Mielőtt öltözködni kezdett, alaposan megvizsgálta testét, hátha talál valami apró jelet, amely a személyazonosságára utal. De nem talált egyetlen nagyobb heget sem, amelyről eszébe juthatott volna, mikor és hogyan szerezte. Bőrén nem díszelgett se tetoválás, se más minta, nem csippentettek sehová gyűrűt vagy ékszert.
  Az egyetlen megkülönböztető jelzést belül hordta, azokban a dolgokban, amelyeket tudott. Valaha valahol magasfokú mikroelektronikai képzést kapott. Ez több a robotika és a számítógépek felületes ismereténél. Vagy közhelykincs, megszokott tudásanyag ebben az életkorban? Derec nem így vélte. Akkor pedig ez lehet az a keskeny ösvény, amelyen elindulhat, hogy újra felfedezze önmagát.
  A komközpont még mindig makacsul visszautasította belépését, és gúnyosan ismételgette képernyőjén a két szót: ÜZENET TOVÁBBÍTVA. De akadt még Derec számára egy kiskapu, amelyet nem vágtak be az orra előtt. A légzőkészülékkel és egy tartalék oxigéntartállyal felszerelve elhagyta az E-egységet, hogy felkutassa a létesítmény többi részét.
  Úgy fogott hozzá, hogy önkényesen meghatározta az égtájakat. Déli tájolási pontnak tekintette az E-egységet, és képzeletben térképet rajzolt a nagy csarnokról. Ez a helyiség hozzávetőlegesen négyszög alakúnak látszott, amely észak–déli irányban legalább kétszer olyan hosszú, mint keresztben. Derec tótágas járással elindult észak felé azon a raktárfolyosón, amelyet a gondnok robotok használtak, és közben számolta lépteit.
  Ötezer lépés után a karja elzsibbadt, de a csarnok északi fala semmivel sem került közelebb. Amikor megpihent, alaposabban szemügyre vette a teremben nyüzsgő robotnépséget. Tizenhétféle humanoid robotot számolt össze, bár egyik sem dolgozott a közelében. A nem emberszabású robotok között ötféle típust különböztetett meg. Látott rakodókat, gondnokokat, egy termetes anyagmozgatót, amelyet hordárnak keresztelt el, valamint többkarú mikroszerelőket és egy túlméretezett fogókkal ellátott páncélos robotot is, de a fogói szerepét nem tudta kitalálni.
  A robotok többsége céltudatosan mozgott az állványfolyosók között, és végezte feladatát. A terem északi végének közelében viszont Derec egész sereg mozdulatlan robotot vett észre, amelyek kikapcsolt tápenergiával várakoztak, hogy szükség esetén munkába lépjenek. A tartalékok között valamennyi típus előfordult a humanoid robotok kivételével.
  Ennek a robotkészletnek az alapján döbbent rá Derec, hová is került. A terem elsősorban tartalék alkatrészek gyűjtőhelyének látszott. Igaz, útja során egy helyütt találkozott fröccsöntő és sajtológépekkel is, másutt egy csapat lézerhegesztő szorgoskodott, a harmadik helyen morzsaáramkörök beolvasztásával foglalkoztak, méghozzá mindenütt szemmel láthatóan percnyi szünet nélkül. De valamennyi művelet nyilvánvalóan a karbantartással függött össze.
  Bármit csinálnak is a robotok ezen az aszteroidon, rendkívül nehéz feladatot teljesítenek munkaidejük alatt – sőt az is lehet, hogy éjjel-nappal folyamatosan dolgoznak, gondolta magában Derec. Ha pedig nincs váltott műszak, ez csak nagyszabású javító és karbantartó tevékenyseggel ellensúlyozható. Ennek bizony nagy ára van! Csak akkor fizetődik ki, amikor többet ér az idő, mint a pénz.
  A robotok szakadatlan áramlatban közlekedtek a felvonókon. Ezek a szállítóeszközök meghatározott távolságokban helyezkedtek el egymástól a csarnokban, igy a következő lépés önként adódott: meg kell találni, merre mennek. Derec felhagyott azzal a hiú tervével, hogy végiggyalogol a csarnok teljes hosszán, inkább elindult a legközelebbi felvonó felé.
  A légzőkészülékhez hasonlóan a liftek is sajátos mérnöki szemléletet tükröztek. Az első benyomása az volt, hogy befejezetlenek és használhatatlanok. Ám inkább arra szolgáltattak újabb bizonyítékot, hogy tervezőjük egyedül a robotokra gondolt. Egyetlen ember sem merészkedett volna önként egy ilyen szerkezetre.
  A felvonó három méter átmérőjű, függőleges furatát ugyanaz a szintetikus szitaháló bélelte, amit a csarnok mennyezetén látott. Amikor belekémlelt a nyílásba, mély aknát látott, amelyet szabályos közönként kék fények világítottak meg, feltehetően ezek jelezték az egyes szinteket. Úgy tűnt, az akna sokkal hosszabb lefelé, mint fölfelé. A nagycsarnok fölött – amelyet egyre inkább raktárnak képzelt – csupán hét szintet számolt meg, lefelé viszont legalább húszat; a további mélységet az akna forgalma takarta el előle.
  Derec gyorsan visszahúzta a fejét, mert a legközelebb eső vezetőrúdon egy liftlemez ereszkedett alá. Amikor az egyméteres oldalélű négyzetes rács elérte a csarnok padlószintjét, önműködően megállt, mintha rá várna.
  Közben a másik három vezetőrúdon megállás nélkül zajlott a forgalom. Derec nézte a be- és kiszálló robotokat, aztán észrevette, hogy működés közben a liftlemezek mágneses tapadással rögzítik a robotokat. Azon tűnődött, ha ráállna, hogyan tudná megőrizni egyensúlyát ilyen segédeszköz nélkül. Nem akadt semmilyen korlát, amibe belekapaszkodhatott volna, a vezetőrúdról pedig sejteni lehetett, hogy áram folyik benne.
  Szorongását félretéve nem győzte csodálni a felvonó mérnöki eleganciáját. A berendezés tisztán és célirányosan oldotta meg azt a feladatot, hogyan bonyolítható le a legnagyobb forgalom a legkisebb térben a legrövidebb idő alatt. A megoldás tökéletesen illeszkedett a telep szükségleteihez.
  Bármilyen ötletesen működött is a rendszer, Derec nem érzett mohó vágyat, hogy egy szál vízszintes lemezen utazzon a sötétben egy feneketlen gödör fölött. De csak ez a lehetőség kínálkozott, ha nem akart visszamenni az E-egységbe. Elszántan nyelt egyet, és óvatosan rálépett a várakozó rácslemezre.
  – Fölfelé – próbálkozott határozottan.
  – Melyik szint? – hangzott a kérdés.
  – Hát… a második.
  Magas, zümmögő hangon, sebesen kezdett emelkedni a szerkezet. Derec szétvetett lábakkal és összefont karokkal egyensúlyozott rajta. Minden figyelmét a legközelebbi kék derengésre összpontosította, nehogy meglássa a liftakna száguldó falát.
  A liftlemez több szinten suhant keresztül, mielőtt fokozatosan lassított a kiszálláshoz. Útközben Derec a felvillanó szintek látványa alapján már felkészülhetett, mi vár rá a másodikon. Amikor kiszállt a felvonóból, két alacsony, hat méter széles alagút kereszteződésében találta magát. A falakat, a padlót és mennyezetet mindenütt a szokásos szürkésfehér háló borította. A levegő itt még hidegebbnek tűnt, Derec annyira didergett, hogy fejét behúzta a vállai közé, és kézfejét a karjai alá bújtatta.
  Noha a felvonó közvetlen környékét fényesen megvilágították a kék ködlámpák, az alagutakban csak sápadtsárga jelzőfények sorakoztak bizonyos közönként a mennyezeten, és mindegyik egy-egy apró fényfoltot vetett az alagút padlójára.
  Derec nem látta az egymást metsző alagutak távoli végeit, mert a lámpasorok mindkét irányban a végtelenbe vesztek. Mindössze annyit tudott megállapítani, hogy a vágatok néhány kilométeresek, de akár több tíz kilométer hosszúak is lehetnek.
  Ezek egyetlen méhkassá változtatták az egész kisbolygót? – töprengett. – Vágatszintek ezrei, több száz kilométer mély aknák… talán bányászattal foglalkoznak?
  Képtelen volt megérteni, miért törné magát valaki, hogy belülről bányássza ki egy aszteroid anyagát. Egy bányászati kutatóűrhajóról a vágóberendezések – a legsűrűbb vas-nikkel kisbolygók kivételével – öklömnyi nagyságú darabokra képesek felszeletelni bármilyen sziklaréteget a hatalmas ércfeldolgozó központok számára. Derec egyetlen ásványt sem ismert, amelynek kitermelése kifizetődő lenne ilyen méretű vágatok és aknák fúrásával. Még gazdaságos energia–nyersanyag arány mellett is a robotmunka alkalmazása azt sejteti, hogy valami olyasmit kell bányászniuk, ami százszor értékesebb a legritkább elemnél – hacsak a titkosság maga nem értékesebb mindennél.
  Kikkel kerültem kapcsolatba? – töprengett Derec. Elszántan lépett vissza a felvonóba.
  – Harmadik szint – utasította az automatát.
  Ám a következő két szint ugyanolyan csendesnek és befejezettnek látszott, mint a második. Derec nem tudta eldönteni, vajon azért tátonganak-e üresen, mert a használatbavételre várnak, mint a nagy csarnokban a pótalkatrészek, vagy azért, mert elhagyták őket.
  Az ötödik szinten azonban véget ért az egyhangúság. Mielőtt a liftlemez elérte volna a megvilágított zónát, nehéz gépek dübörgése ütötte meg Derec fülét. Amikor kilépett a felvonóból, egész testében érezte az alagút padlójának és mennyezetének ütemesen ismétlődő, lassú vibrálását.
  Úgy látszik, közeledem, gondolta magában. De most merre? A hangok úgy ölelték körül, hogy semmilyen támpontot nem kapott, melyik alagútban jutna közelebb a zaj forrásához.
  Amíg ott állt bizonytalanul, kettős liftlemez érkezett a szintre, és egy hordár robot gördült le róla. Hirtelen elhatározással Derec felmászott a félig rakott szállítólapra. Arra számított, hogy ez a gép ugyanúgy nem törődik vele, mint a rakodó robot. Nem csalódott. A masina nem nyúlt érte gépkarjaival, nem próbálta lesöpörni, hanem zavartalanul elindult a déli alagúton.
 
Az utazás első perceiben a menetszél zúgása és a robot saját szerkezetének sivítása elnyomta a távoli munkazajt. Derec azonban hamarosan meg tudta különböztetni a dübörgés egyes elemeit: rendszertelen időközönként puffanás hallatszott, mintha tompított robbanások követnék egymást, ebbe valami metsző, kaparó hang keveredett, amelytől lúdbőrös lett a háta, a háttérből pedig félelmetes dübörgés kísérte a zajt, mintha óriási sziklák és jégtömbök gördülnének tova.
  A távolban feltűnt az alagút végének fekete foltja. Kicsit később Derec enyhe ammóniaszagot érzett a levegőben. Ebben a pillanatban a kirakós játék újabb darabja illeszkedett a helyére.
  Kezdettől fogva fúrta az oldalát, hogy az E-egységen kívül miért nitrogén tölti ki a létesítményt. A robotok biztosan nem igénylik. Szigorúan véve a robotoknak semmilyen légkörre nincs szükségük. Valójában sokkal bonyolultabb megoldásnak tűnt, hogy elszigetelve és nyomás alatt tartják a létesítményt, mint ha egyszerűen hagynák szabadon érintkezni a világűrrel. Viszont az is igaz, hogy ha az egész létesítmény területén a megfelelő arányban kívánták volna fenntartani a két gázösszetevőjű atmoszférát, ez még nehezebb feladat lett volna. Derec arra a következtetésre jutott, hogy a nitrogénlégkör és a „nyitott” légzőkészülék éppen azt az ellentmondást oldja fel, amely a teljes nyomással feltöltött űrruhák kényelmetlensége és a kétgázas életfenntartó rendszer bonyolultsága között feszül. A nitrogén lehetővé teszi az emberek számára is, hogy a megszokott módon beszéljenek és hangokat halljanak, űrtuha nélkül mozogjanak, ugyanakkor nem kell számolniuk a tűz vagy a robbanás kockázatával, amit a nitrogén mellett a szabad oxigén jelentene.
  De korábban Derec nem vett észre egy fontos dolgot. A kisbolygó tömegének nagy részét alkotó jég nem vízből, hanem főként metánból és ammóniából keletkezett. A bányászat folyamán ezek gáz alakjában óhatatlanul felszabadulnak, beáramlanak a munkatérbe, és itt reakcióba léphetnek a bányagépek energiaegységeivel, áramköreivel vagy éppen egymással.
  Hamarabb is rájöhettem volna, gondolta. Ha nem egy viszonylag semleges gáz alkotná a légkört, nem tudnák feloldani a kéretlenül jelentkező gázösszetevőket, nem tudnák hatásosan kiűzni őket. Hát persze, ezért kell a légkör! És természetesen nitrogénből! Ez az atmoszféra alkalmazkodik az ember jelenlétéhez, de elsősorban nem az ember kényelmét szolgálja.
  Ahogy közeledtek az alagút végéhez, a hordár lassított, és Derec ezt az alkalmat ragadta meg, hogy leugorjon. Előrekémlelve megpillantott néhány robotot az alagút végének közelében, és látta a vágat bejáratát is, amelyről feltételezte, hogy itt kezdődik a munkatér. A vágat bejáratán túl durva sziklafal terpeszkedett, gépek moraja hallatszott, és vakító felvillanások vonták magukra figyelmét.
  A vágatot tulajdonképpen egy dobozszerű gépmonstrum töltötte ki, amelynek oldalai a falakhoz, a padlóhoz és a mennyezethez nyomódtak. A munkatérbe vezető egyetlen keskeny folyosó fényesen csillogó, zöld vegyianyag-tartályok oszlopai között vezetett el. Derecnek itt kellett átvágnia.
  Amint közelebb merészkedett, észrevette, hogy a vágat kapuzata lassan kúszik előre. A dobozberendezés valamiféle gigantikus géplárvaként ásta magát át a kisbolygó tömegén, és kész alagutat hagyott maga után. A falak nyersanyaga, a merevítő szintelhálós borítás, sőt még a mennyezeti lámpák is – egyszóval minden tartozék egyetlen folyamatos műveletben került a helyére. A berendezés olyan aszfaltozógépnek tűnt, amely egyszerre négy felületen simítja el az utat.
  Derecet azonban jobban érdekelte, hogyan folyik a vágathajtás a gép előtt. Fellépett a mozgó kapuzatra, és elindult a vállmagasságú hengerek között, noha látta, hogy egy humanoid robot is a nyomába ered. A folyosón erős huzatot érzett, amely az alagútból a munkatér felé sodródott. Az ammónia szúrós szaga még így is annyira csípte az orrát, hogy a kezével kellett betakarnia a száját, nehogy azon keresztül is gázt nyeljen.
  Végül a keskeny folyosó kiszélesedett, és egy vezérlőfülkébe torkollott, ahol két emberszabású robot ült egy sor átlátszó ablak előtt, és a bányavágati kamrát figyelte, amely három oldalról vette körül az elülső kapuzatot. Derec megállt néhány lépésnyire a fejtéshez vezető rámpán, és megpróbálta felmérni, hogy a munkatérben nyüzsgő gépek milyen feladatokat látnak el.
  A kisbolygó anyagának érintetlen fala mintegy harminc méter távolságban húzódott. A falat kétágú jövesztőgém ostromolta, az egyiken egy forgó marófej, a másikon egy mikrohullámú lézer működcitt. A jövesztőgémek úgy hajladoztak előre-hátra, mint a riadt gázlómadarak, miközben a sziklás jégfal fokozatosan omlott le előttük.
  Szemmel láthatóan a lézerek végeztek nagyobb pusztítást. Nyomukban a jég szorításából kilazult sziklák hangos recsegéssel omlottak le a homlokfalról. Az ellenállóbb zárványokat a fogazott forgó marófej vájta ki. A homlokfronton felszabaduló gázokat egy ventilátor széles tölcsére szívta el, körvonalai csak halványan derengtek a homlokfejtés fölött.
  Miközben Derec elmerülten tanulmányozta a jövesztőberendezést, egy fémes kéz nehezedett a vállára.
  – A munkálatok idején nem léphet be a feldolgozási zónába – közölte a robot.
  A gépember kijelentése felbosszantotta Derecet. – Addig maradok, ameddig akarok – vetette hátra a válla fölött.
  A robot szorítása erősödött. – A munkálatok idején nem léphet be a feldolgozási zónába – ismételte meg. – Képzetlen személyzetnél számolni kell a kockázattal.
  Derec lerázta magáról a robot kezét, hátat fordított neki, és még egyszer szemügyre vette a fejtést. A kapuzati berendezéshez hasonlóan a vágathajtó egység is komótosan kúszott az örökké hátráló sziklás homlokfal nyomában. A haladó mozgás következtében a leomlott sziklatömeg elérhető távolságba került a rakodó-kotró karok számára, amelyek egy hatalmas töltőgarat lapjára söpörték a törmeléket. Két magasított oldalfalú szállítószalag távolította el az anyagot a töltőgaratból a munkatér bal és jobb oldalán. Az anyag a futószalagon egy neutron- és egy röntgensugaras berendezés, valamint egy magnetométer alatt haladt el.
  Ettől a ponttól kezdve zavarossá vált a kép. Miután a robotok keservesen megdolgoztak azért, hogy kitermeljék az aszteroid anyagát, mintha elfelejtették volna kiválogatni azokat a részeket, amelyeket meg akartak tartani.
  A meddő egy része karmos szállítószalagra került, befutott egy kőtörőbe, majd nyersanyagként beépült az alagút tizenöt centiméter vastag falába. Derec legnagyobb csodálkozására a maradék visszajutott a munkatér két oldalsó falához, majd a megkötött metánnal és ammóniával együtt ismét jeges-sziklás fal lett belőle. Ilyen módon a vágat sohasem tágult ki.
  De mire való az alagút? – töprengett Derec. Valamit csak ki kell hozniuk rajta…
  A behatóbb vizsgálat felfedte a rejtélyt. A szüntelenül hosszabbodó alagút változatlan keresztmetszete csak azt jelenthette, hogy az aszteroid anyagát újból visszadolgozták a helyére, csak tömörebb formában, mint ahogy kibányászták. Semmit sem vettek el belőle. Semmit sem emeltek ki későbbi finomításra vagy elszállításra.
  Így az egész munka értelmetlennek látszott.
  Derec első oxigéntartályán megszólalt a vészjelző, és a készlet kimerülésére figyelmeztetett. Gyorsan átcsatolta a légzőcsövet a tartalékra. Hamarosan el kell hagynia a helyszínt, ha nem akarja megkockáztatni, hogy nitrogénmérgezésben pusztuljon el, mielőtt visszatérhetne az E-egységbe. Ám igen nehezen tudott elszakadni a felfoghatatlan látványtól, hogy tucatnyi robot és egy több millió dollár értékű robusztus berendezés olyan képtelen feladattal birkózik, mintha vízbe akarna lyukat fúrni. És mennyi hasonló vágathajtás folyhat szene a létesítményben? Tíz? Ötven? Ötszáz?
  A megfejtést kutatva Derec a robotokra összpontosította figyelmét. Három páncélos típus a töltőgaratra felügyelt, a nagyobb darabokat fogókarjaival törte össze. A negyedik egy kis emelvényen állt a jövesztőgém alatt, és a mellére szerelt lézerrel azokat az ormótlan sziklatömböket hasította szét, amelyek a homlokfejtés során szabadultak ki a jégből. Két humanoid a neutronnyalábbal működő N-sugaras állomáson feszülten figyelte az átvilágító képernyőt.
  Derec „őrangyala” még mindig ott állt egy lépéssel hátrább. Derec megfordult, és határozottan a robot szemébe nézett. – Mit bányásznak itt? – szegezte neki a kérdést. – Mi a célja ennek az egésznek?
  A robot azonban semmit sem válaszolt, csak kifejezéstelen szemekkel bámult vissza.
  – Félre az útból! – kiáltott rá utálkozva Derec, a robot pedig némán belépett a vezérlőfülkébe, hogy utat engedjen neki.
  Az ifjú bosszúsága most már haraggá változott. Végigfutott a keskeny folyosón, majd leugrott az alagútba. Ekkor eszmélt rá tévedésére: egyetlen hordár robotot sem talált, amelyik visszaszállítaná a felvonóhoz.
  – Szükségem van egy járműre – fordult Derec határozottan a legközelebbi humanoid robothoz. – Meg tudnád mondani, mikor érkezik a következő hordár robot egy szállítmánnyal?
  – Mire lenne szüksége?
  – Egy járműre.
  – Ez nem megalapozott igény az eszközök felhasználása szempontjából.
  Derec nem állt le vele vitatkozni. Sarkon fordult, és elindult észak felé, míg nyugtalan agyában összefüggéstelen gondolattöredékek kavarogtak. Úgy érezte, mintha valamennyi kérdésére karnyújtásnyi távolságban lenne már a válasz, csak éppen nem ismeri fel, mit kellene megragadnia. Hogyan áll mindez össze? Mi a hiba a képben?
  Amint tótágas járással haladt az alagútban, gondolatai szüntelenül visszatértek a robotokhoz. Van valami furcsa abban, ahogyan viselkednek, ahogyan együtt dolgoznak. Az egész létesítményben nem emberszabású robotok végzik az összes egyszerű, ismétlődő munkát. A kék bőrű humanoid robotok felügyelők, zavarelhárítók, technikusok, javító szakemberek. Pedig ugyanolyan könnyedén elvégezhetnék a monoton munkákat, és akár a vágatfejtés frontvonalában is dolgozhatnának. Ehelyett fél tucat szakosított változat nyüzsög körülöttük: hordárok, gondnokok, rakodók, bányászok, s ezek egyáltalán nem úgy viselkednek, mint a robotok…
  Derec rövid időre megpihent, és az alagútba visszapillantva bámult a fejtés helyszíne felé. Hát persze! Persze! A rakodók és gondnokok, a gépkezelők és hordárok nem szakosított robotok, amelyek együttműködnek a kék robotokkal. Egyszerű szerszámok, amelyeket a kék robotok használnak. Értelmi képességeik korlátozottak – talán nem is pozitronikus alapokon nyugszanak. A humanoid robotokban rejtőzik a valódi értelem, amely talán sokkal kifinomultabb, mint amilyenről valaha is hallottam, gondolta Derec.
  De miért nyüzsögnek ezek itt mind egy halomban?
  Lelki szemei előtt elvonult az összes ásatási szint, az összes alagút, amelyet már kifúrtak, az egész kisbolygó tömegének az a része, amely még feltárásra várt. Lehet, hogy egyszerűen belebotlott egy próbatelepbe? Ez sok mindent megmagyarázna – a titkot, az ismeretlen tervező keze nyomát, a végtelen, de céltalan bányászatot.
  Csak a robotokkal törődj, figyelmeztette magát. Azok a legkényesebb feladatok, amelyeket saját maguk végeznek…
  Emlékezetében egyszer csak felvillant a két emberszabású robot, amint az átvilágító berendezések képernyőit figyeli a szállítószalagmellett, és hirtelen mindent megértett. A felismerés megdöbbentette, mégsem tudta elhessegetni a gondolatot, ha már egyszer megformálódott tudatában.
  A robotok egyáltalán nem bányásszák az aszteroid anyagát. Átszitálják! Keresnek valamit, amire az jellemző, hogy elveszett, elásták vagy elrejtették, valami olyan egyedülálló és drága holmi, amely megér minden árat, minden erőfeszítést.
  Hogy mi ez a valami, Derec el sem tudta képzelni. És ebben a pillanatban arról sem volt meggyőződve, hogy valaha is meg akarja tudni.
 
 
4. fejezet
ÖN NEM TÁVOZHAT
 
Kétségbeejtően hosszúnak érezte az utat a felvonóig. Milyen gyorsan haladhatott a hordár robot, amikor a fejtéshez vitte? Óránként negyven kilométerrel? Akkor a liftakna tíz kilométerre van. Hatvannal? Akkor tizenöt kilométeres gyalogtúra vár rá, ezer lépés, ezer karlendítés kilométerenként. És ez még ebben a gyenge gravitációs térben is kemény munkára kényszeríti az emberi testet.
  Derec csak azért nem fordult vissza, mert biztosra vette, hogy a felügyelők, ahogyan gondolatban a humanoid robotokat kezdte nevezni, pontosan tudják, hol tartózkodik és mennyi oxigénje maradt. Egy bizonyos ponton a két változó érték majd metszi egymást, ami azt jelzi, hogy veszélyben van, s akkor küldenek hozzá egy hordárt, amely fölszedi és visszarobog vele az E-egységbe.
  Minden alkalommal, amikor látta, hogy egy robot tart felé, vagy a háta mögül hallotta valamelyiknek a közeledését, rögtön könnyebbnek érezte ólmos karját és lábát. De a robotjárművek szemtelen fürgeséggel húztak el mellette. Az is megfordult a fejében, hogy elállja az utat, és így kényszerít megállásra egy hordárt az alagútban, de csak vegyi tartályokkal vagy gépalkatrészekkel dugig rakott robottargoncák tűntek fel, számára már nem akadt hely ezeken.
  Nem maradt más választása, szívós kitartással folytatta útját. Egy ideig megpróbálta számolni a sárga mennyezeti jelzőlámpákat, hogy így tudatosítsa magában, mennyit haladt, de a gondolatai elkalandoztak, és hamarosan eltévesztette a számolást. Rettenetes egyhangúságot árasztott az alagút, és fehérsége is nyomasztóan hatott. Derec számára úgy tűnt, mintha szó szerint hűvösre tették volna, és büntetésül egy föld alatti taposómalomban kell szakadalanul talpalnia. Aztán kiderült, nem gondolta rosszul, hogy a felügyelők állandóan rajta tartják a szemüket. Csak abban fogott mellé, miként nyújtanak segítséget.
  Éppen letelepedett egy kis pihenőre, és a nyugati falnak vetette hátát, amikor egy rakodórobot érkezett sebesen, és előtte fél méterre megállt. Egy pár friss oxigéntartályt emelt ki szállítókosarából, és a lába elé helyezte őket. Mielőtt Derec bármit tehetett volna, a jármű hátratolatott, tengelye körül megfordult és elszáguldott. Az időzítés olyan tökéletesnek bizonyult, hogy a tartályán a kimerülés vészjelzője éppen akkor szólalt meg, amikor a robot eltűnt a távolban.
  – Fő a következetesség! – morogta Derec, megjegyzését a láthatatlan felügyelőnek címezve, miközben kicserélte az apró üres tartályokat az újakra. – Eddig sem lehetett rátok fogni, hogy nagyon töritek magatokat a segítségnyújtással. Ez már igazán a legkevesebb, amit megtehettetek.
  Órákkal később vonszolta be magát az E-egységbe, de ahhoz is alig maradt ereje, hogy lehajtsa az egyik ágyat, mielőtt összeesik a fáradtságtól. Egy percen belül elnyomta az álom, hiába, teste pihenést követelt. De gondjai még álmában is elkísérték, mindenütt néma kék robotok rejtőztek el előle olyan sötét barlangokba, amelyekből a veszély hideg lehelete áradt.
 
Amikor felébredt, rögtön a menekülésen kezdte törni a fejét, mert világossá vált számára, hogy a felügyelő valami ilyesféle üzenetet küldhetett a komközponton át: „Betolakodót fogtunk. Mit kezdjünk vele?” És Derecet egyáltalán nem lelkesítette azoknak a válaszoknak a többsége, amelyek erre a kérdésre érkezhettek.
  A felügyelő robotok a lehetőségekhez képest függetlenül dolgoztak, így nem feltételezte, hogy képesek lennének megölni őt. Az Első Törvény túlságosan mélyen ágyazódik be egy pozitronikus agy alapszerkezetébe. Ha valaki bele akar ebbe piszkálni, vagy el akarja távolítani, súlyos nehézségekkel kell számolnia, beleértve akár azt a lehetőséget is, hogy teljesen megzavarodik a robot elméje.
  Az üzenetet azonban valószínűleg embernek címezték, aki ennek következtében teljesen alkalmas arra, hogy saját érdekében erőszakhoz folyamodjon. Azok nyilván tudni akarják, hogyan fedezte fel ezt a létesítményt, és mit keres itt, ő pedig semmit sem tud felelni kérdéseikre.
  Bárcsak elhinnék ezt neki, és segítenének visszatérni kiindulása helyére. De figyelembe véve a körülményeket, valószínűbbnek tetszett, hogy ragaszkodni fognak a határozott válaszokhoz. Derec érezte, hosszú időbe telne, amíg meggyőzné őket arról, hogy nem ismeri a válaszokat. És még ezután is nyilván biztosra akarnának menni, hogy nem fecsegi ki a látottakat.
  Nem, egyáltalán nem akarta kivárni, amíg a felügyelők főnökei megérkeznek. A menekülés kulcsát Darla kínálta. A mentőkapszula sugárhajtóművét biztosan sokkal erősebb tömegvonzásra tervezték a kisbolygó tömegénél. Akkor pedig bőven maradhatott benne üzemanyag, hogy fölemelkedjék az aszteroidról és elég távol kerüljön tőle – persze ehhez meg kell győznie Darlát az eljárás ésszerűségéről.
  Mindenekelőtt meg kell találnia a beszélő fedélzeti számítógépet. Amennyire vissza tudott emlékezni, a kapszula túlságosan terjedelmes volt ahhoz, hogy lehozzák a felvonón. A robotoknak valahol a felszínen – talán egy üres kupola alatt – kellett őt a gömbből kiemelniük, és a járművet valószínűleg ott hagyták.
  Így aztán a felvonón föl-le utazgatva keresni kezdte azt a pontot, ahol behozták a kisbolygó belsejébe. Kiderült, hogy ezt nulladik szintnek nevezik. Az akna tetején egy korongszerű nyomásálló ajtó nyílt szét ollószerűen, hogy utat engedjen a liftlemeznek, s a felvonó egy boltozatos mennyezetű, mintegy száz méter átmérőjű, kör alakú helyiségbe röpítette fel Derecet.
  A csarnok legnagyobb részét takaros rendben sorakozó gépek foglalták el: bogárszerű, csápos szondázók és csigafúrók, lánctalpas szállítók és olyan repülő gömbök, amelyekből Derec is látott egyet, amikor a robotok a mentőkapszulával együtt elhurcolták. A terem távoli végéből átlátszó műanyag alagútban meredek rámpa vezetett föl a szabadba, a kisbolygó felszínére.
  Természetesen itt is akadt egy felügyelő, aki egy vezérlőasztal előtt ült, háttal Derecnek. Noha semmi jelét nem adta, Derec biztos volt benne, hogy a robot érzékelte jelenlétét.
  Kilépett a liftből, és sétálni kezdett a pihenő gépek között. Ezekkel az eszközökkel nyilván a kisbolygó külső kérgét kutatták át, gondolta magában. A repülő gömbök valószínűleg letapogatóberendezések, a többivel pedig ásni lehet az ígéretes helyeken.
  Kézenfekvőnek látszott, hogy a felszíni vizsgálatok már befejeződtek. Erre nemcsak a gépek alapján következtetett. Az ésszerűség is azt diktálta, hogy először a felszínt kutassák át. Mi értelme lenne föld alatti bányászatba fogni, amíg esély van rá, hogy a keresett tárgy felbukkanhat a felszínen is egy sokkal gyorsabb és kevésbé bonyolult légi felderítés nyomán?
  Derec azonban már nem akarta kibogozni ennek a világnak a szövevényes rejtélyét, inkább az foglalkoztatta, hogy megtalálja és szóra bírja Darlát. Gyorsan számba vette a csarnok tárgyait, és megállapította, nyoma sincs a mentőkapszulának és űrruhájának. De talált egy állványt, amelyen gyöngyházfényű erősokszorozó munkaruhák függtek. Ormótlanul nagynak tűntek ahhoz, hogy az alsóbb szinteken használja valamelyiket, vagy bemásszon vele a kapszulába, ha egyáltalán rábukkan, de egy felszíni kirándulásnál talán hasznát veheti.
  Odalépett a legközelebbihez, megragadta a keresztrudat, és először a lábát lendítette át az öltözék hátlapjának ajtónyílásán. Miután becsúszott az üregbe, és elhelyezkedett a nyeregszerű ülésen, érezte, amint a visszacsatoló pedálok felnyomódnak a talpához. Ezután a kezeit is becsúsztatta az űrruha két ujjába, így a külső manipulátor vezérlőfogantyúi is a kezébe siklottak. A buborékszerű fejvédőben ferde képernyő jelezte számára az öltözék rendszerének állapotát.
  – Zárás és nyomásfeltöltés – adta ki az utasítást, mire az öltözék ajtónyílása bezárult. Megpróbálta fölemelni a karját: az űrruha nesztelenül követte mozdulatát. Végre egy kis többletenergia birtokába jutottam, gondolta megkönnyebbülten.
  Amikor azonban megfordult, hogy elinduljon a rámpa felé, egy felügyelő robot állta útját. – A felszín tiltott terület – közölte határozottan.
  Derec a füle melletti hangszóróból hallotta a szavakat, és megtorpant. Az erősokszorozó ruha talán birokra kelhetett volna egy felügyelővel, legalábbis egy tapasztalt kezelő irányítása alatt, Derec azonban nem akart harcba bocsátkozni. Csupán felvilágosítást akart kapni.
  – Hol találom a mentőkapszulát, amelyben idekerültem? – érdeklődött.
  – Önnek nincs felhatalmazása, hogy elhagyja a közösséget.
  – Tehát ott van, igaz? A felszínen! Ott rejtettétek el. Mit műveltetek vele? Belegyömöszöltétek az űrruhámat is, miután lecibáltátok rólam? – kérdezte Derec dühösen. – Akkor is kimegyek. És ha nem akarod, hogy bántódásom essék, jobban teszed, ha takarodsz az útból.
  A robot nem mozdult. – A mentőkapszula nincs a felszínen – jegyezte meg.
  Ahhoz képest, ahogyan a felügyelők eddig bántak vele, ezt igazán nagylelkű válasznak lehetett felfogni. Derec azonban többet akart. – Vagy kimegyek a felszínre körülnézni, vagy megmutatod, hol van a kapszula. Választhatsz.
  A robot egy kis szünet után szólalt meg, és válasza kellemes meglepetésként hatott. – Megmutatom a kapszulát.
  – Kimegyünk vagy le?
  – Le.
  Derec még mindig a felszínre szeretett volna kijutni. Abban reménykedett, hogy legalább a csillagok alapján meghatározhatja, hol helyezkedik el az űrben az aszteroid, milyen típusú csillag körül kering, és magányos-e vagy egy bolygórendszer tagja. De amíg nem találja meg a kapszulát, mindez úgysem számít, így nagylelkűen megelégedett ezzel a pici győzelemmel.
  – Köszönöm – mondta megenyhülve. – Ha vársz egy percig, visszateszem a helyére ezt a munkaruhát.
  A felügyelő visszatért vele a raktár szintjére, és az állványok labirintusán át a keleti falhoz vezette. Miután megkerülték az öntőrészleget és a beolvasztásra váró alkatrészek állványait, a robot hirtelen megállt.
  – Itt van.
  Derec sehol sem látta a mentőkapszulát. Csak egy nagy nyitott térség terült el előtte, ahol különféle alkatrészek gondosan szétválogatva sorakoztak a padlón. – Hol?
  A felügyelő széles mozdulattal mutatott körbe: – Itt.
  Derec ekkor vette szemügyre alaposabban a gépelemek szőnyegét, és egyszer csak beléhasított a felismerés. Valóban itt van a kapszula, ahogy a felügyelő állította. Csak éppen ezer darabban, mint valami gigantikus kirakójáték. A robotok az utolsó csavarig szétszerelték. Derec alig tudott felismerni néhány alkatrészt: itt egy hajlított lemezt, amely a burkolatot alkotta, ott egypár hajtóműtölcsért, néhány méterrel távolabb pedig azokat a lencséket, amelyek a nyolc zöld jelzőlámpát takarták a vezérlőpulton.
  – Jóságos ég! – kiáltott fel kétségbeesetten. – Miért tettétek ezt?
  – Meg kellett győződnünk róla, hogy a mentőkapszulában nem rejtőzik-e valamilyen felderítőeszköz.
  – És az űrruhám? Azt is darabokra szedtétek?
  Válaszul a felügyelő bevezette Derecet az állványlabirintusba, és megmutatta az űrruháját, amely több tucat darabban hevert a földön. A szövetet elválasztották a merevítőgyűrűktől, az életfenntartó rendszert kitépték a mellkashoz csatlakozó egységből, és még a sisakot is szétszabdalták.
  – Igazán meglep, hogy nem téptetek ízekre engem is – fakadt ki Derec keserűen.
  – Kérem, magyarázza el meglepetésének okát – érdeklődött a robot. – Hiszen lehetetlen, hogy egy robot sérülést okozzon egy embernek. Nem tájékoztatták önt erről?
  – Rá se ránts! – sóhajtott Derec. – Csak egy kicsit szarkasztikus voltam.
  – Milyen, uram?
  – Az emberek nem mindig azt gondolják, amit mondanak. Nem tájékoztattak erről? – Rövid szünet után hozzátette: – Engem is átvizsgáltatok, igaz?
  – Valóban. Amíg eszméletlen állapotban feküdt, egész testén mágnesrezonanciás pásztázó letapogatást hajtottunk végre – ismerte el a robot.
  Derec csaknem elnevette magát ettől a képtelenségtől. – Ez aztán szép! – mondta gúnyosan. – Gondolom, szóba sem jöhet, hogy ismét összeszereljétek az űrruhát és a kapszulát.
  – Semmi sem kaphat elsőbbséget a legfőbb utasítással szemben.
  – És mi van azokkal a tartalék robotokkal, amelyek az északi fal közelében tétlenül ácsorognak? Igazán feléleszthetnétek egypárat a kedvemért.
  – A feladathoz nemcsak összeszerelőkre, hanem egy rendszertervezőre is szükség lenne. De valamennyi rendszertervezőnk le van kötve a mostani munkaidő-beosztásban.
  – Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy a válasz: nem – bólintott Derec. Végigpillantott az alkatrészek mezején, egykori űrgépén, és sóhajtva a robot felé fordult. – Van valamilyen neved?
  – Monitor 5 vagyok.
  – Miért álltál szóba velem, Monitor 5?
  – Úgy érzékeltem, lelki feszültség van önben. A feszült emberre gyakran hat jótékonyan a kommunikáció.
  – Azt hiszem, így is lehet mondani – jegyezte meg Derec bosszúsan. – Akkor áruld el nekem, Monitor 5… ti, robotok, tudjátok, mit kerestek?
  – Nem közölhetek semmilyen információt itteni küldetésünkről.
  – Mit tudsz rólam? Van engedélyed, hogy tájékoztass a rólam szerzett adatokról?
  – Mit kíván tudni?
  – Az eseményrögzítőt a mentőkapszulában… megtaláltátok?
  – Nem vettem részt abban a munkacsoportban. Tanácskozni fogok Elemző 3-mal. – A robot hallgatott egy darabig. – Igen. Egy adatrögzítő is a leltárba került.
  – Kiderült belőle, milyen űrhajóról érkeztem? Hogyan csöppentem ide? Vagy bármi?
  – Az adatrögzítő nem volt beállítva. A felvevőkorong üresnek bizonyult.
  Derec annyira megdöbbent, hogy ösztönösen elfordította tekintetét, nehogy észrevegyen rajta valamit a robot. Pillantása rátévedt űrruhájának rongycsomójára, letérdelt, és ujjai kutatva mélyedtek a halomba. – Volt rajta egy vonalkód…
  – Igen. Egy próbacsík. Nem tartalmazott személyi adatokat. Derec lassan felemelkedett, miközben a textília kisiklott a kezei közül, és lehullott a padlóra. – Próbacsík?
  – Teljesen hétköznapi megoldás. Arra használják, hogy beszabályozzák egy adatletapogató optika feloldóképességét.
  – De az állt rajta, hogy Derec…
  – Igen. Az ilyen leolvasók egyik híres gyártócége a Derec Adatrendszer.
  Az itjú úgy érezte, hogy a lábai menten összecsuklanak. – Akkor ti sem tudjátok, ki vagyok.
  – Nem. Nem tudjuk, kicsoda ön.
  – És az üzenet, amit rólam küldtél? Mi állt benne?
  – Nem én küldtem. Egy pillanat, tanácskozom Elemző 17-tel. – A robot várt egy keveset. – Elemző 17 úgy vélte, az ön ésszerűtlen viselkedése miatt folyamatos megfigyelésére van szükség, máskülönben veszélyeztetheti az elsődleges kutatási feladatot. Ennélfogva üzenetet küldött azzal a kéréssel, hogy távolítsák el önt.
  – Saját maga hozta ezt a döntést?
  – Elemző 17 úgy ítélte meg, a fenyegetettség elérte azt a nagyságrendet, ahol meg kell szegnie a kommunikációs tilalmat.
  – Kinek a tilalmát? Ki a főnök itt? És kinek küldte az üzenetet?
  – Nem közölhetek…
  – …semmilyen információt itteni küldetésünkről, tudom – fejezte be gúnyos fintorral Derec, és lehunyta szemét, hátha kiszakadhat egy pillanatra ebből a világból.
  – Rosszul érzi magát? – kérdezte aggódva Monitor 5.
  – Nem – válaszolta Derec bizonytalan hangon. – Csak újból megpróbálok leszámolni egy illúzióval.
 
 
5. fejezet
A VÁLASZ
 
Derec csüggedten tért vissza az E-egységbe, miután szertefoszlott minden reménye, hogy legalább egy kis időre kézbe veheti sorsának irányítását. Semmi esélyt sem látott rá, hogy saját kezűleg szerelje össze a mentőkapszulát. Az erősokszorozó munkaruhával elhagyhatná a létesítményt, de arra már semmilyen mód nem kínálkozott, hogy a kisbolygóról is távozzék. Mindössze annyit tehet, hogy nem hátráltatja a robotok munkáját, és megvárja annak az ismeretlennek a válaszát, akihez Elemző 17 üzenetet küldött.
  Mintha csak a robotok is rájöttek volna, hogy jobb, ha elfoglalja magát, és nem lábatlankodik körülöttük, Derec bekapcsolva találta az étkezőben a komközpontot, képernyőjén ezzel a felirattal: ÜZEMKÉSZ. Amikor megérintette a „Súgó” billentyűt, nyomban megjelent egy rövid kínálat. Derec válászthatott egy vázlatfüzet és egy könyvtári jegyzék között.
  A vázlatfüzetről kiderült, hogy a jegyzetfüzet és a mérnöki vázlatkönyv keveréke. Derec egy ideig azzal múlatta az időt, hogy próbára tette grafikai képességeit: térképet rajzolt a létesítménynek arról a részéről, amelyet megismert. A számítógép segített neki – az érzékelő ceruzával húzott bizonytalan vonalakat kiegyenesítette, az ismétlődő szakaszokat lemásolta, a megjelölt helyeket pedig kitöltötte és elforgatta.
  Amikor a rajzolgatás ákombákomokká silányult, Derec ismét felpörgette az agyát, és elhatározta, naplót ír arról, ami azóta történt, hogy felébredt a kapszulában. De már az első bekezdés olyan félénken és szánnivalóan hangzott, hogy írását ezzel a rövid, gúnyos megjegyzéssel fejezte be:
 
Drága mama!
Itt nincsenek barátaim. Mikor viszel haza?
 
  Önsajnálatának láttán zavarba jött, kitörölte a gép memóriájából az egész vázlatfüzetet, és ellökte székét a termináltól. De a levél mögött lapuló egyedüllét rettenetes érzésétől nem volt olyan könnyű a szabadulás. Nincs családja, nincsenek barátai, de még egy társa sincs – szűk világa igen magányos helynek rémlett.
 
A könyvek filmtára kínálta számára az utolsó menedéket érzelgős gondolatai elől. Lehívta a képernyőre a címlistát, és meglepve szemezgette a témák szokatlan egyvelegét. A Föld Klasszikus Korából származó szövegek címszavai külön aljegyzéket alkottak, itt felismert néhány szerzőt és könyvcímet, amely elég csábítónak tűnt: Lucretiustól a De Rerum Naturát, Newtontól a Principiát, Darwintól A fajok eredetét.
  Egy másik aljegyzékben építészeti rajzok és fényképek sorakoztak. Itt újból ismerősként derengett fel néhány név – Mies van der Rohe, Buckminster Fuller, Frank Lloyd Wright. De amikor azt kérte a rendszertől, hogy ezekből az adatdossziékból villantson fel egy-egy részletet, rádöbbent, hogy olyan helyeket ábrázolnak, ahol tudtával sohasem járt, és olyan építményeket pillantott meg, amelyekre sehogyan sem emlékezett. Így hát nyitott kérdés maradt a számára, miért ismerősek ezek a nevek egyáltalán.
  Gyanúsan hiányzott mindenféle utalás a modern technikára olyan témákban, mint a mikroelektronika, a robotika, a folyamattervezés meg hasonlók. Feltételezte, hogy ezek egy számára hozzáférhetetlen, különálló műszaki könyvtárban találhatók.
  Akadtak viszont olyan témák, amelyeket más körülmények között szívesen tanulmányozott volna – a robotika úttörőjének, Susan Calvinnak az életrajza; a Teremtés, Marvin Eller derűs könyve a huszadik század számítógép-tudományáról; meg egy egész képernyőre való cím a csillagászatról és a csillagtérképezésről.
  Ám Derec most nem lelkesedett az ötletért, hogy gyarapítsa műveltségét, vagy bármi olyat tegyen, ami gondolkodásra kényszeríti. Inkább arra vágyott, hogy kívülállóként szemlélje valaki másnak a gondjait, kikapcsolhassa agyát, és önfeledten élvezhesse egy mesemondó elbűvölő történetét.
  De a regényirodalomból igencsak szegényes válogatást talált. A néhány interaktív krimi meg a fél tucat szöveges regény túlságosan fárasztónak ígérkezett, ezért a színház világára tért át. Faust, Godot-ra várva, Daidalosz és Ikarosz, Az ügynök halála – ezek a címek semmit sem jelentettek a számára. De Shakespeare-t ismerte, és az egykori angol drámaíró művei szép számmal szerepeltek a jegyzékben.
  Derec érezte, hogy most felszabadult nevetésre lenne szüksége, ezért választása a Szentivánéji álomra esett. Belesüppedt egy kényelmes karosszékbe, felrakta lábát a tárgyalóasztalra, és élvezettel hggyta, hogy a játék elröpítse az ókori Görögországba, egy Athén melletti erdőbe, ahol kedvére mulathatott emberek és tündérek kicsinyes bonyodalmain, meg az ördögi manó, Puck csínytevésein.
 
 „Fel s alá, fel s alá” – esküdözött Puck. – „Hordom őket fel s alá; Falu, város fél, ha lát; Goblin hurcold fel s alá!…”*
  Egyszer csak Puck tirádáinak kellős közepén Derec fülét megütötte a félresikló zsilipkamraajtó jellegzetes zaja. Felpattant, s abban a pillanatban egy felügyelő sietett az étkezőbe, és a komközpont felé tartott.
  – Mit keresel itt? – mordult rá Derec, a nyomába eredve.
  A robot ügyet sem vetett rá. – Elsőbbségi megszakítás – szólt oda a komközpontnak. A képernyő elsötétült, és a hangszóró elnémult.
  JELSZÓ?
  A robot ujjai villámgyorsan végigtáncoltak a billentyűkön, de semmi sem jelent meg a képernyőn, kivéve egyetlen szót: KÉSZENLÉTBEN.
  A gépember habozás nélkül ismét nyomkodni kezdte a billentyűket. Noha Derec csak karnyújtásnyira állt tőle, mégsem tudta kitalálni, mit közöl a robot. A billentyűk ritmikus kattogása talán húsz másodpercig tartott – ezalatt három- vagy négyszáz jelet érintettek a gépujjak. Azután a robot felkapta kezét, és hátralépett.
  ÜZENET TOVÁBBÍTVA, jelezte vissza a képernyő.
  – Folytasd! – utasította a robot, és megfordult, hogy távozzon.
  – Utasítás törölve – szólt közbe Derec, és elállta a robot útját. – Azonosítsd magad!
  – Elemző 9 vagyok.
  – Mi történik itt? Mit csináltál az imént?
  – Kérem, álljon félre – mondta Elemző 9. – Sürgős teendők várnak másutt.
  – Amikor legutoljára itt járt valamelyikőtök, segélykérő üzenetet küldött. Most mit kellett közölni? Űrhajó érkezett? Csak nem? Jogom van tudni, mi folyik itt…
  Válasz helyett Elemző 9 felemelte a karját, és határozottan félretolta az útból Derecet, aki a tárgyalóasztalig tántorodott, és belezökkent egy székbe.
  – Ne avatkozzon közbe! – figyelmeztette a felügyelő, és elhagyta a szobát.
  A robot által alkalmazott fizikai erőszaktól Derec annyira megdöbbent, hogy egy pillanatra megbénult, de aztán feltápászkodott, és a gépember nyomába szegődött.
  Kint a csarnokban olyan lázas nyüzsgést látott, amely már a káosz határát súrolta. Rakodó- és hordár robotok tízesével zúdultak ki a felvonókból, mintha pánikszerű menekülés vette volna kezdetét. Robotok százai rohangáltak az állványfolyosók között, sorra gyűjtötték össze az alkatrészeket és a nyugati fal felé cipelték őket, ahol egy újrahasznosító olvasztókemence állt.
  De ahelyett, hogy lerakták volna, amit hoztak és visszafordultak volna újabbakért, Derec legnagyobb csodálkozására a rakodók és hordárok felsorakoztak az olvasztókemencénél, majd rakományukkal együtt beléptek a kemenceajtón, és többé nem bukkantak fel. Valamilyen okból a robotok módszeresen elpusztították a raktár kiválasztott tárgyait – és önmagukat.
  Az öngyilkos robotok felvonulásának látványa annyira megrázta Derecet, hogy közben szem elől vesztette Elemző 9-et. Mialatt végigfürkészte a csarnokot, hogy ráleljen a humanoidra, még különösebb dolgot vett észre. Egyetlen felügyelő sem tartózkodott a raktárban. A szerelőközpontok némán és elhagyatottan álltak.
  Derec valamilyen megérzésre hallgatva átverekedte magát a felvonóig és utasította a liftlemezt, hogy szállítsa a nulladik szintre. Itt húsz felügyelőt talált együtt. Kéz a kézben kört alkotva, mozdulatlanul álltak, mintha valamiféle titkos tanácskozást tartanának.
  Nem vettek tudomást az érkezéséről, így Derec átvágott a termen, és odasietett ahhoz a két felügyelőhöz, aki az óriási vezérlőasztal előtt ült.
  – Monitor 5?
  – Az vagyok, Derec – bólintott az egyik robot.
  – Megmondanád, mi történik itt?
  – A felszíni érzékelők hatalmas űrhajó közeledését jelezték. A pálya és a sebesség görbéje arra utal, hogy hamarosan rááll a bolygónk keringési pályájára.
  – Végre elszállítanak erről a kozmikus kődarabról? – ujjongott Derec. – Dicsőség a magasságos csillagoknak!
  – Hatvannyolc százalék a valószínűsége, hogy az űrhajó elfogta segélykérő üzenetünket. De csak kilenc százalék a valószínűsége, hogy azért érkezett, mert meg akarja önt menteni.
  Derec kijózanodott. – Mi az, hogy elfogta? Hát nem ezeket hívtátok?
  – Nem, Derec.
  – Akkor kik ezek? És mit akarnak?
  – Az űrhajó jelenleg azonosíthatatlan.
  – Ezért bolondult meg odalent az összes robot?
  – Erre a kérdésre most nincs módom válaszolni – közölte Monitor 5. – Rövidesen talán többet tudok.
  – És én mit csináljak?
  – Várjon.
  – Óriási! De meddig?
  – Nem sokáig – állt fel Monitor 5. – Bocsásson meg. Az elemzők hívnak.
  Monitor 5 átvágott a termen, és csatlakozott a konferenciakörhöz. Talán két percig állt velük együtt, aztán a kör felbomlott. A felügyelők többsége a felvonó felé indult. Ketten közülük – az egyik Monitor 5 volt – odamentek Derechez.
  – Kijelöltek, hogy beszéljek önnel – szólalt meg Monitor 5.
  – Kijelöltek? – A robot szóhasználata zavarba ejtette Derecet.
  – Jobb híján – tette hozzá a robot. – Minden elemző számára nyugtalanító érzés, ha emberrel kell foglalkoznia.
  – Tehát azért nem álltak szóba velem, mert nem akartak? Nem tudják, hogyan fogjanak hozzá?
  – Néhány kivételtől eltekintve, tapasztalataik kizárólag robotokra korlátozódnak. Azért esett rám a választás, mert korábban már sikeresen kommunikáltam önnel – magyarázta Monitor 5.
  – És ő is kivétel? – intett a fejével Derec a másik robot felé, unelyik Monitor 5 mögött állt.
  – Kísérőm Elemző 17.
  – Ó… mi már találkoztunk… bizonyos értelemben.
  – Elemző 17 azért van itt, hogy segítségemre legyen – közölte Monitor 5. – Kérem, Derec! Fontos dolgokat kell megvitatnunk, és nagyon kevés az időnk.
  – Akkor vágjunk bele.
  – Köszönöm. Az elemzők egyetértenek abban, hogy a közeledő űrhajó tevékenységünk biztonságát fenyegeti. A felfedeztetés lehetőségével előre számoltak azok, akik idehelyeztek bennünket. Ilyen esetre utasításaink úgy szólnak, hogy pusztítsuk el önmagunkat és a létesítményt. Bizonyos lépéseket már meg is tettünk…
  – Robotok vonulnak be az olvasztókemencébe…
  – Igen. Valamennyi műszaki berendezésünket meg kell semmisítenünk, és a vágatokat használhatatlanná kell tennünk. Ezt az utasítást lépteti életbe számunkra a legmagasabb szintű kényszer és sürgősség. Az ön jelenlétével azonban nem számoltak a tervezők.
  – Én magam sem.
  – Amíg ön itt tartózkodik, képtelenek vagyunk teljesíteni a ránk vonatkozó parancsot, mivel a létesítmény megsemmisítése megölné önt. Még ha csak magunkat pusztítanánk is el, ön védtelen maradna. Tehát parancsunk teljesítéséhez arra van szükség, hogy ön távozzék.
  – Egyébre sem vágyom, amióta itt vagyok. Mutassátok az utat!
  Ekkor Elemző 17 szólalt meg. – A közösség elhagyása szintén súlyos kockázatot jelent az ön számára, így sajnálatos módon nem tudunk segíteni abban, hogy megtegye, sőt valójában kötelességünk megakadályozni.
  – Szóval nem áll szándékotokban, hogy összerakjátok a mentőkapszulámat? Sem az űrruhámat?
  – Nem.
  – Hát ez őrület!
  – Ellenkezőleg, ez logikus – tiltakozott Elemző 17. – Ha védeni akarjuk, ön minden valószínűség szerint meg fog halni, amit nem engedhetünk meg. Ha nem sikerül védelem alá helyeznünk, talán életben marad, de komoly veszélynek teszi ki magát, amit szintén nem engedhetünk meg.
  Derec nem akart hinni a fülének, tekintete nyugtalanul ugrált Monitor 5 és az elemző között. – Akkor mit szándékoztok velem tenni?
  – Semmit – jelentette ki Monitor 5. – Semmilyen cselekvésre nincs lehetőség. Ha segítünk önnek a szökésben, veszélynek tesszük ki. De ha megakadályozzuk a szökését, szintén veszélynek tesszük ki.
  Derec kezdte elveszíteni a beszélgetés fonalát. – Tehát mégis azt akarjátok, hogy megszökjem?
  A robot habozott. – Azt akarjuk, hogy ön sértetlen maradjon.
  Úgy tűnt, mintha a robot lábujjhegyen járna egy logikai aknamezőn. – És mi történik, ha távozom?
  – Amikor felfedezzük, hogy elment, üldözőbe kell vennünk. A gépember ismét habozott. – De amíg vissza nem tér védőszárnyaink alá, a közösség megmaradt része szabadon eleget tehet a következő legmagasabb fokozatú utasításnak.
  – Más szavakkal, ha megszököm, többé nem kell figyelembe vennetek az Első Törvényt. Folytathatjátok a munkát, és tiszta lelkiismerettel pusztíthatjátok el magatokat.
  – Lényegében így van – bólintott Elemző 17 –, bár figyelmeztetnem kell önt, hogy bizonyos veszélyeket rejt, ha tovább folytatjuk ezt a vitát.
  Derec elengedte a füle mellett a figyelmeztetést. – Megszökni, de merre?
  – Ezt a kérdést nem tudjuk megvizsgálni – vágta rá Monitor 5.
  – De én igen, és egyáltalán nem tetszik a válasz – mondta gúnyosan Derec. – Elárulom nektek, mit szándékozom tenni: amikor az űrhajó elég közel ér, hogy felfogja egy űrruha adókészülékének jeleit, belebújok az egyik erősokszorozó munkaruhába, kivonulok a felszínre, és megkérem őket, vigyenek magukkal innen.
  – Ezt nem engedhetjük meg.
  –Akkor mégis mit tegyek? Bolyongjak a felszínen, amíg ki nem fogy a levegőm? Elképesztő! Hogy kérhettek tőlem ilyesmit?
  – Derec, nyomatékosan ismételnem kell, veszélyes lehet… – kezdte Elemző 17.
  – Mi nem kértük, hogy bármit is tegyen – vágott közbe Monitor 5 –, csupán fölvázoltuk azoknak a cselekedeteknek a következményeit, amelyek közül választhat.
  – Lehet, hogy nem kértek, de ordítóan célozgattok – mondta keserűen Derec. – Azt érzékeltetitek, hogy amennyiben meg akarom ölni magam, ti majd tapintatosan elfordítjátok a fejeteket. Nem is értem, hogyan kerülhetett sor erre az egész beszélgetésre. Mi ütött belétek?
  Monitor 5 válaszolt: – Én egy merőben elméleti logikai pályát követek, amelyet Elemző 17 vetett fel…
  – Szóval ezért van itt.
  – …és amelyen az ön sorsának bizonytalanságát az ön szándékos cselekedetei pozitív irányban befolyásolhatják, szemben a tétlenségből eredő károk magasabb valószínűségével.
  – Ez aztán a szőrszálhasogatás – mondta Derec. – Hát engem nem dumáltatok meg. A ti elsődleges parancsotok és biztonságotok nekem smafu. Azt hiszitek, törődöm vele, ha nem tudjátok megsemmisíteni magatokat? Azt se bánom, ha azt az űrhajót a legádázabb ellenségeitek küldték. Sőt – tette hozzá –, kezdem azt hinni, hogy ha ezek a ti ellenségeitek, akkor én a barátaimnak tekinthetem őket. Egy tapodtat sem mozdulok innen. És mérget vehettek rá, nem áll szándékomban elpusztítani magam csak azért, hogy megoldjam a problémátokat.
 
A robotok nyilván nem akarták ennyiben hagyni a dolgot. Amikor Derec távozott a nulladik szintről, Elemző 17 a nyomába eredt. Másik liftet vett igénybe, de amikor elérték a raktár szintjét, néhány lépéssel lemaradva követte. Derecben egy szemernyi kétség sem maradt, hogy megfigyelés alatt tartják.
  Ahhoz képest, hogy a robotok az imént kérték fel szökésre, eléggé értelmetlennek látszott, hogy most egy vérebet állítottak rá. De mivel nem volt szándékában a gépemberek kívánságát teljesíteni, megengedhette magának, hogy ügyet se vessen árnyékként osonó kísérőjére.
  A raktár még mindig felbolydult méhkasra emlékeztetett, így Derec visszavonult az E-egység nyugalmába. Azt gondolta, Elemző 17 megelégszik azzal, hogy odakint vár és figyel, hiszen az egységnek csak egy kijárata van. De a robot is benyomult, és amikor Derec belépett az étkezőbe, tovább követte, és letelepedett egy székbe a tárgyalóasztal túlsó végén.
  Derec először észre sem vette a robotot, mert a komközpont képernyőjén egy videoképet pillantott meg, amelyet valahonnan a felszínről közvetített egy égboltfigyelő kamera. Egy apró, távoli, narancsszínű napot látott, meg egy sereg fakó csillagot, amelyek között egyetlen ismert csillagképet sem tudott felfedezni. A világűr csillogó háttere előtt egy sötét tömeg suhant. Szemmel láthatóan növekedett a mérete, amint közeledett a kisbolygó felé. A messzeségben még nem lehetett kivenni pontosan az alakját, de az világos volt, hogy valamiféle hatalmas űrhajó.
  – Újabb hangulatkeltés a számomra? – kérdezte.
  – Az elemzők megegyeztek, hogy jogában áll ismernie a veszély forrását és jelenlegi mértékét.
  – Azt képzelitek, beveszem ezt a mesét, és pánikba esem? Nem mentek vele sokra. Teljesen hidegen hagy. Nem távozom!
  A robot nem magyarázkodott tovább, hanem csendben maradt, mialatt Derec bement az önműködő főzőfülkébe, és összeállított magának egy ebédet. Amikor visszatért a tálcával és leült, nem sokáig bírta idegekkel a robot rezzenéstelen tekintetét.
  – Kinek az oldalán állsz te tulajdonképpen? – förmedt rá tele szájjal a gépemberre.
  – Nem értem.
  – Mit keresel itt? Úgy képzeltem, azt szeretnétek, ha elslisszolnék innen. De eddig egy lépést sem tehettem a tudtod nélkül.
  – Monitor 5-tel folytatott beszélgetése az Első Törvénybe ütköző ellentmondás felismerésére késztette őt.
  – Úgy érted, kisded öncsalása dugába dőlt?
  – Monitor 5 jelenleg mélységesen aggódik, hogy ön kísérletet tesz a szökésre, és ennek során vagy ennek következtében kárt tehet magában. Hogy feloldjam a feszültségét és lehetővé tegyem számára szolgálati kötelezettségeinek ellátását, felajánlottam Monitor 5-nek, hogy figyelni fogom önt.
  – És veled mi a helyzet? A te logikai bombádat is sikerült felrobbantanom?
  – Nem.
  – Tehát nem azért lebzselsz itt, hogy utamat álld – vonta le a következtetést Derec, és eltolta magától a tányért. – Csak azért rostokolsz mellettem, hogy biztosítsd, másvalaki ne akadályozzon meg a szökésben.
  – Az ön megfigyelései nem tükrözik a valódi helyzetet, kifejezte azt a szándékát, hogy az oltalmunk alatt marad.
  – Úgy van. – Derec felpillantott a képernyőre. Az űrhajó még mindig valami anyagtalan, sötét foltnak látszott, de már betöltötte a monitor egyharmadát. – Mégis úgy sejtem, azt várjátok tőlem, hogy aggódni kezdjek és elinduljak. Hát majd megmutatom, mennyire aggódom! Átvonulok a másik szobába, és szundítok egyet – állt fel nyújtózva. – Ha úgy döntesz, hogy oda is elkísérsz, mindössze az a kérésem, hajts le magadnak egy másik ágyat. Az enyémben nincs hely kettőnknek.
 
 
6. fejezet
KÖZELHARC
 
Elemző 17 mégsem követte Derecet, az pedig nem aludt. Ágyában heverve bámulta a mennyezetet, és megpróbálta elképzelni a jövőt.
  A robotok problémája megalapozottnak látszott. Nemcsak az volt a bökkenő, hogy sikertelenül igyekeztek teljesíteni uruk iránti kötelezettségüket a Második Törvény értelmében, hanem az is, hogy az Első Törvény szakadékának szélén tántorogtak, és ez az ellentmondás nemcsak az egyes robotokat, hanem az egész közösséget megbéníthatta. Elsődleges kötelességük Derecre irányult, mégsem tehettek érte semmit, legfeljebb kérhették, hogy mentse meg magát.
  Ha nem lenne olyan komoly a helyzet, akár mulatni is lehetne rajta. Mintha valaki csuklana és arra kérné a barátját: „Ijessz meg, hátha attól elmúlik!” Ugyan hogy játszhatná ki a robotokat, akár Elemző 17 közreműködésével is?
  Mindennek tetejében az egész szökési ötlet képtelenségnek tűnt. A robotok segítsége nélkül nem tudja összeszerelni a mentőkapszulát az űrhajó érkezése előtt. De ha mégis sikerülne, abban hiába próbálna menekülni a közeledő űrhajó elől.
  Ha a robotokra és az érkező idegenekre egyaránt mint ellenségre gondolt, nem találta ennek az egyenletnek a megoldását. Csak akkor látott egérutat, ha feltételezte, hogy az űrjövevények segítséget hoznak a számára, vagy segíteni fognak neki akkor is, ha egyébként mást forgatnak a fejükben. Derec úgy döntött, addig vár, amíg az űrhajó rá nem áll a kisbolygó körüli keringési pályára, aztán kinyomul a felszínre az erősokszorozóban, és rádióüzenet útján kér segítséget tőlük.
  Ekkor az ágy megremegett alatta. Derec riadtan felült. Egy pillanatig azt hitte, nem érzett semmit, vagy csak hirtelen összerándult, ami néha előfordul elalvás előtt. De aztán újabb remegés rázta meg a szobát, és erre már nem foghatta rá, hogy érzékcsalódás. Kipattant az ágyból, rohant az étkezőbe.
  Elemző 17 még mindig úgy ült ott, ahogy hagyta. – Mi történik? – kiáltott rá.
  – Megtámadtak bennünket – mutatott a robot a komközpont felé.
  Derec a képernyőre meredt. Az űrhajó olyan helyzetbe kormányozta magát, ahol napsütötte oldalának fele már láthatóvá vált, így első ízben vehette szemügyre alaposabban. Zavarba ejtő látvány tárult elé. Mintha ezt az űrhajót senki sem tervezte volna meg előre, hanem csak összeszedegették volna részenként. Inkább űrbéli roncstelepnek, mint veszélyes támadónak látszott. Pedig a kalózűrhajók fajtájába tartozott.
  Derec annyit tudott kivenni, hogy tizenegy önálló törzs és ezek összekötő elemeinek bonyolult szövevénye alkotja. A jármű egyes darabjait olyan űrhajók képezték, amelyeknek már múzeumban lett volna a helyük, míg más részeit a vadonatúj űrhajók kiállításán mutogathatták volna. Áramvonalas űrrepülőgépek, hengeres és doboz formájú hosszújáratú űrvontatók ölelkeztek rajta békésen. Az űrjármű egész tömegén apró vörös és narancssárga fények villogtak.
  – Kik ezek? – suttogta Derec.
  – Ismeretlenek.
  – És mi a szándékuk? Nem is üdvözöltek bennünket?
  – Semmilyen jelzés nem érkezett a távközlésre használt szokásos frekvenciákon.
  Derec alatt ismét megremegett a padló. – Milyen fegyvereket használnak?
  – Úgy tetszik, főként mikrohullámú fázislézereket.
  – És mi hogyan tudunk visszavágni?
  – Közösségünknek nincsenek fegyverei.
  – Micsoda? – döbbent meg Derec.
  A robot türelmesen és nyugodtan válaszolt. – Nagy valószínűséggel az űrhajón emberek tartózkodnak. Nem lenne megengedhető, hogy fegyvereket használjunk ellenük.
  Derec megkövülten bámult a robotra, majd a képernyőre. A felületes képregényekkel ellentétben nem hasították át az eget ragyogó fénysugarak, amelyek elárulták volna az űrhajó radarjából lezúduló energia forrását. Csak egy-egy fényvillanás látszott, majd megmozdult a föld Derec lába alatt. – Veszélyben vagyunk?
  – Igen.
  – Mennyire?
  – Az űrhajó megtámadta egyetlen állandó felszíni létesítményünk körzetét, azt az antennatelepet, amely a főaknától 170 fokkal keletre található…
  – Ez a remegés a talpunk alatt ilyen messziről érkezik?
  – Igen. Az első sortűz sikeresnek bizonyult, a hírközlés megszakadt. Számos alagút nyilván összeomlott abban a térségben. A tüzelési minta most véletlenszerűnek látszik. Az űrhajó jelenleg csaknem szinkronpályán kering velünk, percenként két fok eltolódással.
  – Ezek szerint alig kilencven perc múlva a fejünk fölé érkezik.
  – Helyes megállapítás.
  Derec számára egyértelművé vált, hogy nem tétlenkedhet tovább. Ha az űrhajó áttöri a létesítmény nyomásvédő burkolatát, soha többé nem jut ki az E-egységből. A vákuumban légzőkészülékkel sem maradhat életben.
  És egy másik közvetlen veszély is fenyegetett: ha megszakad az energiaellátás, vagy megbénulnak a felvonók, ő csapdába esik a raktár szintjén. Hiába gyenge a tömegvonzás, nehezen tudta elképzelni, hogy kézzel-lábbal kapaszkodva felkúszhatna az egyik liftaknában.
  Nem tűnt már annyira vonzónak az sem, hogy egy erősokszorozóban a felszínen rohangáljon. Ekkor ugyanis fordul a kocka: nem nézik többé rabnak, aki menekülni próbál, hanem ellenségnek, akit meg kell semmisíteni. De még így is mérhetetlenül lehangolóbbnak rémlett, hogy egy aszteroid jeges mélyén pusztuljon el, mint a szabad ég alatt.
  – Ez a logikai lánc, amelyet kitaláltatok… a felügyelők közül Monitor 5-tel együtt csak ti ketten tudtátok követni anélkül, hogy ellentmondásba kerültetek volna az Első Törvénnyel?
  – Igen.
  – De miért? Miért éppen te?
  – Az emberi lényekkel kapcsolatos tapasztalataim révén sokkal kifinomultabb képre tettem szert természetükről és magatartásukról.
  – Érintkeztél már más emberekkel is?
  – Igen.
  – Kivel?
  – Nincs engedélyem ennek közlésére.
  Zsákutca. – Sejti egyáltalán a többi robot, mire kértetek meg?
  – Nem.
  – Hogyan akarjátok elpusztítani a létesítményt?
  – Az a burkolóanyag, amelyet valamennyi alagút falának merevítésére alkalmaztunk, robbanószert tartalmaz. Amikor az összes többi felügyelő elpusztult már, az utolsó monitor és elemző együttesen kapcsolja be a gyújtószerkezetet. A bekövetkező robbanás a kisbolygó egész üregrendszerét beomlasztja.
  – Értem – bólintott Derec. Óriási, gondolta magában. Ha a létesítményben maradok, a támadók döntik a fejemre. Ha távozom, a robotok robbantják fel a lábam alatt.
  Hacsak… Hacsak nem sikerül valamilyen módon elrugaszkodnia a felszíntől, valami olyan tolóerő révén, amely testét és erősokszorozóját a szökési sebességre gyorsítja. Tekintetbe véve a kisbolygó gyenge gravitációját, nem is tűnt olyan riasztóan nagynak a szökési sebesség. Még egy labdát is keringési pályára állíthatna, ha teljes erejéből hajítaná el. Az erősokszorozó munkaruha lábának szervóberendezése valószínűleg elég energiát szolgáltatna ahhoz, hogy szó szerint elrugaszkodjon a felszínről.
  Sajnálatos módon a lábmozgató berendezés biztonságos szabályozására a tervezők olyan vezérlési rendszert építettek be, amely éppen ezt akadályozza meg. De amit mérnökök raktak össze, azt egy barkácsoló szét tudja dúlni…
  Ebben a pillanatban fényes lángcsóva villant fel az űrhajó oldalán, és nyomban utána az energiasugár kiégette azt a kameraegységet, amely a képet közvetítette. Ekkor bizonyos távolságban egy másik kamera vette át az előbbi szerepét, és ez a kevésbé meredek kameraállás már nemcsak az űrhajót mutatta, hanem a fegyverek sugárzáporai nyomán a felszínről az ég felé gomolygó félelmetes füstfelhőket is.
  A látvány cselekvésre sarkallta Derecet. – Innen már senki sem tud közülünk megmenekülni – sóhajtotta lemondóan, a lehető leggyászosabb arckifejezést öltve. – Azt hiszem, számomra már csak az maradt, hogy elvonuljak, és felkészüljek a halálra. Hálás lennék, ha magamra hagynál, amíg elvégzem a megfelelő szertartásokat.
  A hazugság bevált. – Nem értem ugyan tökéletesen ezeknek a szertartásoknak a célját – mondta a robot –, de tiszteletben tartom óhaját, hogy egyedül kíván maradni.
 
Nem sok időbe telt, amíg Derec hozzáfogott gyorsan alakuló tervének megvalósításához. Visszatérve a fülkéjébe, két ágyról lerángatta a párnákat, aztán magához ölelte őket, és rohant a légzsiliphez.
  – Nyitás!
  Az eltolódó belső ajtó jellegzetes zajára Elemző 17 előbukkant az étkezőből, de már elkésett. Derec belépett a zsilipkamrába, és az ajtó bezárult mögötte.
  – Kiegyenlítés! – utasította a berendezést, miközben az egyik légzőkészülék rögzítőpántját bogozta.
  Amikor a külső ajtó kinyílt, a kamra alsó küszöbére fektette sorban a párnákat, majd átlépett fölöttünk. Jól számított. A párnák megakadályozták az ajtó légmentes záródását, megszakították a kiegyenlítési folyamatot, így a robot foglyul esett az E-egységben. Derec nem tudta, mennyi ideig tart majd az üzemzavar, vagy képes lesz-e a robot valamilyen más módszerrel átvergődni a zsilipkamrán, de nem akarta megvárni az eredményt.
  Az olvasztókemence előtti sorban ott álltak már a felügyelő robotok is, de nem vettek róla tudomást, amint elhaladt mellettük. A liften felemelkedett a nulladik szintre, és döbbenten tapasztalta, hogy Monitor 5 megtette az előkészületeket a fogadásra. Két erősokszorozó munkaruha hiányzott; úgy eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. A harmadikat az egyik lánctalpas hordozó szorította a falhoz, a járművet pedig egy négylábú csigafúró barikádozta el.
  Derecnek meg sem fordult a fejében, hogy a maradék munkaruhát szándékosan megrongálták – ez csaknem biztosan ellenkezett volna az Első Törvény előírásával –, de sejtette, hogy nem egykönnyen fog hozzáférni, és Monitor 5-tel is meggyűlik a baja. Érkezésekor a robot a vezérlőasztalnál ült, de rögtön felpattant és elindult feléje, amint a felvonóból kilépve várakozó állásba kapcsolta a liftet.
  A lánctalpas hordozó előtt néhány méterrel találkoztak. – A felszín tiltott terület – közölte a robot.
  – Tudom, tudom – mondta türelmetlenül Derec, és úgy oldalazott, hogy ne kerüljön a gépember karjának hatótávolságába. – Ezt az eszközt helytelenül tárolják. Megyek és rendbe hozom.
  Monitor 5-öt azonban nem lehetett ilyen könnyen lerázni. – Nem távozhat. Ön itt nincs veszélyben – nyúlt feléje.
  Derec hátrálva elérte a jármű lépcsősorát, és felkúszott rajtuk a vezérlőfülkébe. – Tévedés. Ha itt maradok, én is meghalok, amikor az űrhajó elpusztítja a létesítményt.
  – Mi megvédjük önt.
  Derec nem vesztegetett több időt a vitára. – Még magatokat sem tudjátok megvédeni – vágott vissza, majd becsapta és magára zárta az ajtót.
  A fülke vezérlőasztala általános szabvány szerint készült, így egyetlen pillantással meg lehetett fejteni annak a néhány kapcsolókarnak a feladatát is, amely a jármű egyéni szerkezeteinek működtetését tette lehetővé. Derec megérintette az energiarendszer kapcsológombját, és a kivilágosodó képernyőn megjelent a jármű állapotára vonatkozó tájékoztatás. A legfontosabb adat a táblázat aljának közelében húzódott:
  TELEPTELJESÍTMÉNY… 100 000 KILOWATT… RENDBEN.
  A robot udvariasan kopogtatott az ablakon, és megpróbálta magára vonni a figyelmét, de Derec rá se hederített. Jobb kéz felől megragadta az egyik apró botkormányt, és megemelte vele a kis darut, amely a vezérlőfülke mögé fordítva pihent nyugalmi állásban.
  Mivel a vezérlést elsősorban a robotok finom motoros mozgásához tervezték, Derec kissé érzékenynek találta a berendezés működését. Szerencsére kiderült, hogy a félautomata daruval nem sokat kell bíbelődnie. Amikor sikerült hátra kilendítenie a darugémet, és a négylábú csigafúró a kamerája látóterébe került, már csak annyi dolga maradt, hogy kiadja az utasítást: „Emeld fel!” A daru elvégezte a többit.
  Monitor 5 nehezen eszmélt rá, mi történik. Derec nem tudta, ez a gépember belső vívódásából ered-e, vagy éppen ebben különbözik egy monitor és egy elemző. De amikor felemelte a csarnok padlójáról a csigafúrót, és félrelendítette az útból, a robot hirtelen megelevenedett.
  – Elemző 17 hibát követett el – kiáltotta, majd rávetette magát a fülkeajtó reteszére, és vadul rázni kezdte. – Derec… nem szökhet meg! Nem távozhat! Meg kell védenem! Én vagyok felelős önért.
  Derec szó nélkül meglóbálta a daruval a csigafúrót. A lengő tömeg könnyedén elsöpörte a robotot a hordozó mellől, és a fal felé lökte. A gépember egyre hevesebben tiltakozott, Derec azonban meg sem állt addig, amíg a falhoz nem szögezte tíz méterre onnét, ahol eredetileg a robot művelte ugyanezt az erősokszorozóval.
  – Lassú hátramenet – utasította Derec, és a hordozó hátrakúszott a faltól. – Állj! Készenlét!
  Kiugrott a fülkéből, és odarohant az erősokszorozó munkaruhához. Miközben küszködve próbálta elfordítani a faltól, Monitor 5 önmagát igyekezett kiszabadítani. A versenyt Derecnek kellett megnyernie.
  Végül hozzáférhetővé vált a hátlap nyílása, és Derec áttornászta magát rajta. Ebben a pillanatban, rögtönzött börtönéből kiszabadulva, Monitor 5 felkapaszkodott a csigafúró tetejére. De már nem tudta megállítani Derecet: a bezáruló ajtó tökéletesen megvédte az erősokszorozóban.
  – Energia bekapcsol – adta ki az utasítást.
  Most az volt a célja, hogy eljusson a hordozó másik oldalára, a nyitott vezérlőfülkébe, amelyet kifejezetten arra a célra terveztek, hogy egy erősokszorozóban dolgozó szerelő használhassa. Mielőtt azonban elérhette volna, Monitor 5 ismét megpróbálta útját állni.
  – Nem szeretnék kárt tenni benned – figyelmeztette Derec. – Nem tartóztathatsz fel. Megpróbáltál eleget tenni a kötelezettségednek, állj szépen félre!
  – Öngyilkosságot követ el. Ilyen körülmények között nem vagyok köteles teljesíteni a parancsait.
  – Magamat próbálom megmenteni – szögezte le Derec. – Ha tényleg azt akarod, hogy életben maradjak, félreállsz az útból, és ezzel megadod a lehetőséget.
  – Biztonságos helyre viszem a telepen belül…
  – Sehol nincs biztonságos hely! – kiáltotta Derec. – Hát nem érted?
  – Nem engedhetem…
  – Nem fogok örök időkig itt állni és vitatkozni – dühödött meg a fiatalember. – Sajnálom!
  Közben a munkaruha fogókarját addig lendítette körbe, amíg el nem kapta vele a robot nyakát, és hanyatt nem lökte a gépembert. De alig tett három lépést, a robot talpra szökkent, és belecsimpaszkodott a munkaruha szerelődobozába.
  Derec lenyúlt, ezúttal a robot jobb lábát ragadta meg, felfordította, majd a földre ejtette. Ezután a másik fogóval elkapta a bokáját, és addig szorította a padlóhoz, amíg meg nem hallotta az összegyűrődő fém recsegését. Amikor lazított a szorításon, a robot lába bénán nyúlt előre, lábfeje pedig kitekeredve merevedett meg.
  Derec felszabadultan mászott be a nyitott vezérlőfülkébe. Amint visszatolatott a faltól, és a rámpa felé fordította a lánctalpas hordozót, fél szemmel látta, hogy Monitor 5 még mindig ott fekszik a padlón, és hasztalanul igyekszik kijavítani sérülését. Rés alakú pásztázói kitartóan követték Derecet a csarnokon át.
  Tekintete mintha elárvultan, mintha vádlón meredt volna a fiatalemberre, aki a teherhordozóval a légzsilipen át kigördült a felszínre.
 
 
7. fejezet
BARÁT VAGY ELLENSÉG?
 
Annyi időt töltött a föld alatt, hogy egészen furcsa érzés járta át, amikor feje fölött megpillantotta a végtelen égboltot. A nap parányi narancssárga korongként ragyogott az alján. Alig húsz fokkal a látóhatár fölött járva megnyúlt árnyakat varázsolt a völgyek peremére. Az ég szinte világított a milliónyi csillagtól, ám Derec egyetlen ismerős bolygót sem vett észre köztük.
  Nemigen sejtette, mennyi időt vesz igénybe munkaruhájának módosítása. Csak azt tudta, hogy a támadó űrhajó egyre közeledik pályáján, s az érkezése előtt be kell fejeznie az átalakítást. Azt sem felejtette el, hogy a robotok, rövidlátó módon, tovább folytatják majd üldözését a védelme érdekében. Úgy érezte, mintha láthatatlan harapófogóba került volna, amelyből vagy kivergődik valahogy, vagy meghal.
  A göröngyös, fagyott talajon eléggé messzire hajtott a járművel ahhoz, hogy kikerüljön a létesítmény bejáratának lehetséges célpontul szolgáló körzetéből. Aztán egy völgy félárnyékos alján leállította a hordozót, és gyalog vágott neki a jégsivatagnak. A jármű elhagyásával feláldozta ugyan a gyors menekülés esélyét, viszont szinte biztosra vette, hogy a teherhordozóban működik valamilyen titkos jeladó, amely egyenesen a nyomára vezetné a robotokat.
  Amint két lábra állt, azonnal kutatni kezdett olyan rejtekhely után, ahol nyugodtan átalakíthatja a munkaruhát. A feladat elvégzéséhez nem volt szüksége fényre, mert az erősokszorozó saját javítólámpái elegendőnek ígérkeztek. Megfelel egy árnyékos mélyedés, egy sötét szakadék vagy egy koromfekete jégbarlang – bármelyikben elbújhat anélkül, hogy hátráltatná munkáját. De minél jobban elrejtőzik, annál kevésbé veszi észre a robotok vagy a támadók közeledését. Egyszerre viszont nem tehet eleget mind a két feltételnek.
  Miközben a fagyott talajon bolyongott és az eszményi búvóhelyet kereste, munkaruhájának körsugárzó antennáját arra használta, hogy vészhívások sorát küldje szét. Fogalma sem volt róla, eljutnak-e ezek a jelek a látóhatár mögé a támadókhoz; attól tartott, inkább a robotokat vezeti nyomra velük. De meg kellett próbálnia, hogy tudomást szerezhessenek róla az űrhajón, és megmentsék. – Szabad csatornát kérek, 1-es kódszám. Valamennyi űrhajónak: Egy pilóta magára maradt, fel kell venni. Válaszoljon, aki vételkörzetben van! Valamennyi űrhajónak…
 
Végül egy sziklatömb hasadékában táborozott le, amely éppen abba az irányba nézett, ahonnan jött. Remekül áttekinthette innen a felszínt, csak egy-egy domb vagy nagyobb szikla korlátozta látóterét. Ugyanakkor az égboltot is megfigyelhette a horizontnak az északnyugati és északkeleti irány közé eső szakasza fölött.
  – Kérem a diagnosztika-könyvtárat – adta ki az utasítást.
  A munkaruha buborék alakú burájának alsó fele elhomályosult, és az alrendszerek jegyzéke jelent meg rajta világító sárga betűkkel. Tekintete végigfutott a sorokon.
  – Mozgatórendszerek.
  A lista közepe táján az egyik sor kétszer felvillant, és egy újabb jegyzék jelent meg. Ilyen módon Derec addig dolgozott, amíg az alsóbbrendű vezérlőegység áramköreinek és logikai útvonalainak finom labirintusa be nem töltötte a fél képernyőt. Feszült figyelemmel tanulmányozta a tervrajzot.
  – A fene egye meg! – mormogta félhangosan.
  Azt találta, amitől félt. A vezérlő nem egyszerű mechanikai áttétellel működött, amelyet könnyen ki lehetett volna iktatni. A láb szervóáramköreiben visszacsatoló hurok rejtőzött. A hurok a következőkről értesítette a munkaruha vezérlőmechanizmusát: „Ne engedd, hogy a ruhában dolgozó akkora erőt fejtsen ki, amely meghaladja a másodpercenkénti X dynt.” A gyorsan alkalmazott kis erőket és a lassan alkalmazott nagy erőket átengedte a visszacsatolás. De a gyorsan alkalmazott nagy erőt, amelyre Derecnek szüksége lett volna, határozottan leblokkolta.
  Ha elég idő állt volna rendelkezésére, talán átprogramozhatta volna az alsóbbrendű vezérlőket, de a mostani körülmények között csak radikális sebészi beavatkozást hajthatott végre. Szerencsére az erősokszorozó munkaruhákat úgy tervezték, hogy a szabadban is lehessen javítani őket, ami már nem egy munkás életét mentette meg.
  A ruhához csatolható különféle „kezek” a combtájék két kidomborodó rekeszében pihentek. A jobb karhoz Derec egy világító mikromanipulátort, a másikhoz egy ponthegesztő lézert választott.
  Egyszer csak megmozdult alatta a föld, és valóságos kőzápor zúdult ruhája tetejére. – Törlés – adta ki az utasítást. A buborék ismét áttetszővé vált, és hátborzongató kép tárult Derec elé. A támadó űrhajó megjelent az égbolt nyugati peremén. Még mindig eszeveszett összevisszaságban tüzelt, tátongó sebeket ejtve az aszteroid felszínén. Derec attól tartott, kifut az időből.
  – Zárd le a 24-es alrendszert! – Ez azt jelentette: nincs visszaút. Mivel a láb vezérlését kikapcsolta, nem tudott többé egy lépést sem tenni.
  A módosításhoz át kellett égetnie három áramkört, a negyediket pedig egy szomszédos kisegítő áramkörhöz kellett csatlakoztatnia. Minden azon múlott, hogy az apró lézer milyen pontosan talál célba. A legkisebb bizonytalanság is annyi áramkört tehet tönkre, hogy az erősokszorozó örökre megbénul.
  A munkaruha célzókészülékével Derec hibátlanul végrehajtotta a feladatot a jobb lábon. De amikor a balt vette munkába, a hatalmas robbanások olyan erős rezgést keltettek, hogy a kiválasztott pont is vibrálni kezdett a célkeresztben. Miközben megpróbálta ellensúlyozni a talaj mozgását, ismerős hang ütötte meg a fülét a hangszórón keresztül:
  – Derec, kérem, figyeljem rám! Derec, hagyja abba! Ez őrültség…
  Észak felé kétszáz méterre, egy domb lejtőjén egy robotot pillantott meg. Monitor 5 a karját lengetve közeledett. Könnyed léptekkel haladt, mintha az imént nem is sérült volna meg a lába.
  Ugyanakkor Derec azt is észrevette, miért remeg erősebben a föld. A kalózűrhajó sokkal közelebb járt, mint ahogy számított rá: csaknem a feje fölött lebegett. Ismét csapdába került: a támadók azzal mentik meg, hogy megölik, a robotok pedig azzal ölik meg, hogy megmentik.
  – Takarodj! – sziszegte Derec a mikrofonba.
  – Derec, vissza kell térnie a létesítménybe. Itt veszélyben van.
  A támadó űrhajó valószínűleg észrevette a robotot, mert a síkságon lépkedő Monitor 5 és a sziklahasadékban álló Derec közé egyszer csak célzott lézerlövések zárótüze zúdult.
  A lövések nem azokból a nagy teljesítményű fegyverekből eredtek, amelyeknek energianyalábjai rázkódtattak a földet, és szemmel láthatóan az ágyúk kezelői sem Derecet vették célba. Errefelé csaknem mindenütt olvadékony jég borította a tájat. Egy robbanás nyomán valósággal elpárolgott a domb teteje a robot mögött, a másik pedig mély árkot vágott Derec és a gépember közé.
  Derec sejtette, hogy ez sem fogja feltartóztatni Monitor 5-öt, és nem is tévedett. A robot négykézláb lekúszott az árokba, a gomolygó gőzfelhő közepette, és Derec szem elől vesztette.
  Most azonban nem tudott a robot sorsáért aggódni. Fogait összeszorítva folytatta a munkát a bal oldali alsóbbrendű vezérlőn. A munkaruha merevségét és önműködő irányzórendszerét kihasználva hamar végzett. A három fölösleges áramkör atomjaira hullott, és apró, fémes füstpamacsok alakjában párolgott el. A két másik egység párhuzamos vezetékei elolvadtak és összehegedtek.
  – Derec! – kiáltotta hirtelen Monitor 5. – Itt van! A jégben! Megtaláltam!
  A fiatalember felpillantott. A tüzelés abbamaradt, de a robot is eltűnt. – Zárd a rekeszeket! – adta ki az utasítást, majd bekapcsolta a rádiót. – Monitor 5, térj vissza az állomáshelyre! Semmit sem tehetsz értem.
  Ekkor az árok peremén egy apró ezüstös tárgyat markoló fémkéz jelent meg. Egy perccel később Monitor 5 kikászálódott a mélyedésből. Elindult Derec felé, és diadalmasan lengette a feje fölött az ezüstös tárgyat.
  – Itt van a kulcs, Derec. Vegye át…
  A robot öröme nem tartott sokáig. A kalózűrhajó hatalmas tömege vészjóslóan lebegett a fejük fölött. Monitor 5 alig tett néhány lépést, amikor ismét tüzelni kezdtek a lézerek. A vörös célzósugarak úgy táncoltak a jégen, akár a reflektorok fénycsóvái egy sötét színpadon.
  Egy pillanatig úgy tűnt, hogy a robot elkerüli a pusztulást. Aztán több mint tíz lépésre a szikla lábától egy lézersugár izzó pengéje kettéhasította a törzsét. Monitor 5 széthulló fém alkatrészei kékeszöld lángok között, néma robbanással a semmibe vesztek.
  De nem teljesen! A robbanás nyomán különféle töredékek repültek minden irányban. Az egyik legnagyobb darab, amely olyan gyorsan pörgött, hogy Derecnek fogalma sem volt róla, mi lehet, éppen feléje szállt. Amikor a földhöz csapódott, egy darabig még csúszott a jégen, aztán megállapodott. Az ifjú csak akkor ismerte fel, hogy ez Monitor 5 jobb karja, a vállízülettől az ujjak hegyéig.
  És az ujjak szorításában még mindig ott csillogott az ezüstös tárgy – egy nagyjából ötször tíz centiméteres téglalap, amelynek alakja leginkább egy távirányítóra vagy egy memóriablokkra emlékeztetett.
  Ez volna, amit a robotok olyan megszállottan kerestek egész idő alatt? Ha igen, akkor miért próbálta utolsó erőfeszítésével Monitor 5 nekem adni, tűnődött Derec.
  Egy pillanatig habozott. A tárgy felvétele újabb kockázatot jelentett abban a vállalkozásban, amely egyébként is életveszélyessé vált már a számára. De azt is tudta, képtelenség, hogy egyszerűen itt hagyja heverni a földön. Letépte a különleges szerszámokat a munkaruha csuklójáról, és visszacsatolta rájuk az általános rendeltetésű fogókat.
  – Energiafeltöltés a 24-es rendszerbe – kiáltotta, és a munkaruha állapotjelzőjének egyetlen piros lámpája is zöldre váltott. Úgy ereszkedett le a lejtő alján heverő karhoz, hogy ezt a mutatványt inkább esésnek lehetett nevezni. Mivel átalakította a láb szervóberendezését, nem tudta vezérelni többé lépteit, de így is elvergődött odáig. Jobb kezével felemelte a tárgyat tartó kart, és szorosan rácsatolta fogóját.
  Amikor újból kiegyenesedett, fürkészve pillantott az égre, hogy bemérje a támadó űrhajó távolságát és látószögét. Lábait fölemelte a két vezérlőpedálról, mire az űrruha térdre roskadt. Ekkor teljes erővel beletaposott a pedálokba. A lábak megsokszorozott erővel egyenesedtek ki hirtelen. A munkaruha elrugaszkodott a felszíntől, és apró űrjárműként vitte Derecet randevúra az űrhajóval.
  Elve vagy halva, de a fedélzetre jutok…
  Egyszer csak a kisbolygó egész felszíne megremegett és felemelkedett, mintha az aszteroid megvonaglott volna kínjában. A robotok elpusztították önmagukat, és a robbanás által feltépett tömbök gigantikus srapnel módjára repültek szerteszét.
  A kalózűrhajó tűzállásai szinte azon nyomban életre keltek. Derec először azt hitte, rá céloznak, hogy megsemmisítsék, mielőtt elvész a körülötte kavargó jég- és sziklatörmelék áradatában, amely a kisbolygó belsejéből tört elő. De aztán úgy látszott, a fegyverek éppen azokat a kisebb, gyorsan mozgó koloncokat veszik célba, amelyek veszélyesen közeledtek feléje.
  Bármi volt is a szándékuk, a tüzelés összhatása ugyanazzal az eredménnyel járt. Amikor Derec már csak százméternyire lebegett a űrhajótól, és keresni kezdte azt a pontot, ahová szabad karjával rácsatlakozhat, a munkaruha burájának homloklapja vakító kékes fénnyel felvillant, és a ragyogás úgy sugárzott szét minden irányban, akár egy világító amőba.
  Derec végtagjai elzsibbadtak, érzékszervei összezavarodtak. Mielőtt elhalványult a fény és ráborult a sötétség, még utoljára azt gondolta: Csak ne kezdődjön elölről minden!
 
Ahhoz képést, hogy milyen felfordulás közepette vesztette el eszméletét, Derec nyugodtan és könnyen tért magához. Nem tudta felbecsülni, mennyi ideig volt ájulatban, de biztosan tovább tartott néhány percnél. Már nem az idegen űrhajón kívül tartózkodott, sőt nem is az erősokszorozó munkaruhában. Hanyatt feküdt valami kemény padlón, és a mennyezetet bámulta, amelyen apró ajtók sorakoztak.
  Hirtelen felkönyökölt, és megvizsgálta környezetét. Keskeny szobában volt, amely akár folyosó is lehetett. A hosszú falakat még több ajtó – csupa tárolórekesz? – borította, a helyiség két végében egy-egy kijáratot látott – legalábbis a hosszú fémellipszisek alapján erre következtetett.
  Derec nem sok időt vesztegetett a kijáratok vagy a tárolórekeszek szemrevételezésére. Aranybarna, göndör szőrű, termetes állat ült az ágy közelében, és őt figyelte. Leginkább olyan kutyára emlékeztetett, amely kisebb egy bernáthegyinél, de a szeme olyan élénk, akár egy farkasé. Kutyához képest viszont a pofája túl laposnak, a füle túl hosszúnak és hegyesnek tetszett, mellső lábai pedig nem mancsokban, hanem szürke, virsliszerű ujjakban végződtek.
  Akármi volt is, Derec soha életében nem látott még ilyet. Lassú, óvatos mozdulatokkal ült fel, nehogy támadásra késztesse a teremtményt. Amikor a művelet sikerült, a különös szerzet puhán előrelépett és meghajtotta a fejét.
  – ’ol érrzed magad? – kérdezte furcsa torokhangon.
  Derecet akkor sem érhette volna nagyobb meglepetés, ha a lény hirtelen megrázkódik és pillangóvá válik. Nemcsak beszélt, de ráadásul űrvilágnyelven – bármilyen furcsán ejtette is a szavakat.
  – Azt… azt hiszem – hebegte.
  – Esz rremek! – örvendezett a lény. – Aranimas elégedett lesz! Nem akarrta, ’ogy ba’od essék.
  – Erre az lett volna a legjobb biztosíték, ha nem lövet rám.
  – ’a tüszeltünk uolna rrád, el is találtunk uolna – válaszolta fogsorát kivillantva az idegen, de ábrázatáról nehezen lehetett eldönteni, hogy ez mosolygás-e vagy fenyegetés.
  Noha nehezen lehetett kihámozni ennek az üzenetnek az értelmét, a testbeszéd egyértelműbb jelzést adott. Derec megfigyelése szerint az idegen úgy kuporgott a földön, hogy bármikor felpattanhatott. Az ágy szélén ülve hátrányosabb helyzetben érezte magát, hiszen a másik fürgébben és könnyebben elérhette, s erről egy pillanatra sem feledkezett el, amikor az idegen szemébe nézett. Tekintetük azonos magasságban találkozott, s Derecet félelem és szorongás fogta el.
  Mint valami lassított filmben, megérintette a háta mögött a falat, letette a lábát a földre, és kiegyenesedett. Az idegen erre nem tett mást, csak szintén felemelkedett. Ahogy ott álltak, a lény két fülének hegye csak Derec melléig ért, és ő ettől a magasságkülönbségtől máris jobban érezte magát.
  – Te meg miféle alak vagy? – kérdezte.
  – A barrátod – válaszolta az idegen. – Mit szerretnél még tudni?
  – Száznegyven gyarmatosított világ létezik, de egyiken sem élnek hozzád hasonló lények.
  – A’onnan én ’övök, kétszáz gyarrmatosított uilág létezik, és egyiken sincs ’ozzád ’asonló lény – mondta vigyorogva az idegen. Ezúttal a körülmények inkább mosolyra utaltak, ezért Derec úgy döntött, hogy ezt a fintort annak tekinti.
  – Gyerre! Aranimas márr várr.
  – Ki ez az Aranimas?
  – Aranimas asz űrr’a’ó főnöke. Meglátod – fordult meg az idegen, és elindult a távoli ajtó felé.
  – Várj! – szólt utána Derec. – Mi a neved?
  A lény megtorpant, és hátrafordult. Szájából az emberi beszéd egyetlen hangjára sem emlékeztető zaj patakzott elő – valami olyasféle morgás, amelyet időnként sziszegő és pukkanó zörejek szakítottak meg. Aztán az idegen szája vigyorra húzódott. – Ki tudod mondani?
  Derec bambán rázta a fejét. – Nem.
  – Gondoltam. Most márr gyerre. Nem okos dolog Aranimast meguárrakoztatni.
 
Az idegen fürgén szökellő léptekkel vezette át Derecet három ahhoz hasonló szobán, amilyenben felébredt. Közben Derec eltöprengett kísérője és a hajó felépítése közötti ellentmondáson. A tárolórekeszek messze a feje fölött sorakoztak; aligha tudta volna elérni őket ez a kutyaféle idegen még egy nagy ugrással is. Ha nem olyan fürge, mint egy földi főemlős, biztosan csak létrával tud hozzáférni tartalmukhoz.
  Hatásos térkihasználás – rettenetes ergonómiai tervezés, gondolta Derec kritikusan.
  Egy apró, hatszögletű szobába értek, amelyben épphogy elfértek ketten. Úgy festett, mint egy kerékagy a folyosók küllői között, mert mindegyik falon azonos ajtó látszott. Az idegen bevárta Derecet, aztán belépett az egyiken.
  – Hová vezet a többi ajtó?
  – Nem árrul’atom el – válaszolta a lény vidáman.
  A kerékagyon túl egészen más képet mutatott az űrhajó belseje. Noha ugyanolyan sok fal és apró tér váltogatta egymást, az elválasztókat vagy durva háló alkotta, amely leginkább kerítésre emlékeztetett, vagy hatalmas, ablakszerű kivágások tátongtak rajtuk. A hálók és kivágások révén messzire el lehetett látni, így az embernek az az érzése támadt, hogy nem egy szűk térségben, hanem egy nagy méhkasban halad.
  Ezen a fedélzeten a legnagyobb csarnok szemmel láthatóan éppen előttük terült el. Derec az idegen válla fölött előrekémlelve egy vezérlőközpontra emlékeztető termet pillantott meg, és egy háttal ülő figurát a műszerfal előtt. Ismerősnek, de nem emberinek tűnt az alak, ugyanakkor valami zavarba ejtő is látszott rajta.
  Amikor a kutyalény bevezette a vezérlőközpontba, Derec rájött, miért érezte a furcsa ellentmondást, és kinek – vagy minek – a számára tervezték a tárolófolyosókat. A műszerfalnál ülő idegen alakja kétségtelenül humanoid volt, így Derec is emberi vonásokkal írta le magában – szikár test, vékony nyak, csaknem kopasz fej, sápadt bőr.
  Aranimas azonban még ülve is magasabbnak látszott Derecnél, és karjainak fesztávja akkora lehetett, mint egy kondorkeselyű szárnyaié. A patkó alakú vezérlőpult közepéről kényelmesen elért bármely pontot, holott az asztal két vége legalább háromszor olyan messze eshetett egymástól, mint amit egy ember átfoghat két kinyújtott karjával.
  Aranimas előtt egy hatalmas, ívelt képernyőn a kisbolygó felszínének nyolc különböző nézete látszott. Legtöbbjüket kék vonalas célzórács és számos apró jel borította, ezeket Derec számoknak vélte. A jelek némelyike szüntelenül átalakult, a többi pedig váltakozva követte Aranimasnak a vezérlőpulton végrehajtott mozdulatait, a robbanások kavargó alakzatait és a felszín módosulásait.
  – Praxil, denofah, praxil mastica – harsogta a lény valamilyen mikrofonba. – Deh feh opt spa, nexori.
  Derec előrelépett. – Aranimas?
  Az idegen enyhén balra fordította fejét, és Derec hátán végigfutott a hideg. Aranimas fejének oldalán egy kidudorodó golyóból gyíkszerű szem meredt rá. Hátulról nézve Derec fülnek vélte ezeket a szemgolyókat.
  – Csss! – intette csendre a kutyaféle, és kezénél fogva hátrafelé cibálta. – Ne zauarrd a főnököt. Akkorr beszél ueled, ’a befe’eszte.
  Aranimas visszafordult a pulthoz, és tovább karattyolt. Derecben az a benyomás alakult ki, hogy utasításokat oszt, korhol, ösztökél, dorgál, megjelöli a céltárgyakat és irányítja a fegyverkezelőket. Semmilyen mozgás nem látszott a felszínen, kihaltnak tűnt minden, mégis folytatódott a tébolyult pusztítás.
  Derec néhány percig türelmesen nézte, de aztán nem állta meg, hogy közbe ne szóljon: – Semmi sincs már odalenn – tört ki belőle. – Azok már a levegőbe röpítették az egész telepet. Minek lövöldöztök még?
  – Gyakorrrlás – vetette oda Aranimas. Szoprán hangjában szinte trillázott az „r”.
  Még tíz percig tartott a tüzelés, miközben energiawattok milliói zúdultak fölöslegesen egv semleges és élettelen világra. Aztán Aranimas ujjai végigfutottak a kapcsolókon, és a képernyő elsötétült.
  – Rijat – jelentette ki, és forgószékével feléjük pördült. – Mi a neved?
  – Derec.
  Aranimas csupán az egyik szemét tartotta rajta; a másikkal szórakozottan pillantott körbe. Derec el sem tudta képzelni, hogyan láthatja valaki a világot ilyen módon. Az idegen agya ide-oda kapcsol a két kép között, ahogy egy tévérendező válogat a kameraállások között? Vagy a két látvány valamilyen módon összeolvad?
  – Ez az eszköz, amivel megtámadtad az űrhajómat, micsoda? – érdeklődött Aranimas.
  – Egy erősokszorozó munkaruha… csak megváltoztattam a láb szervóberendezését, hogy teljes energiával működjön. De én nem támadtalak meg benneteket. Menekültem!
  Aranimas másik szeme is előrelendült, és Derecre szegeződött. – Fogoly voltál?
  – Baleset folytán az aszteroid felszínére kerültem egy mentőkapszulában. A robotok megtaláltak, és nem engedtek szabadon. Ei kellett lopnom tőlük ezt az eszközt, hogy meglépjek.
  – És honnan jöttél, mielőtt a baleset ért?
  – Nem tudom – mondta bizonytalanul Derec. – Semmilyen korábbi dologra nem emlékszerr.
  – Ne ’azud’ neki! – suttogta a kutyaféle. – Feldü’íted.
  – Nem hazudok – méltatlankodott Derec. – Csak annyit mondhatok, hogy öt nappal ezelőtt nem léteztem. Mindössze ennyit tudok arról, hogy ki vagyok.
  Amíg Derec beszélt, Aranimas benyúlt ruhája ráncai közé, és előhalászott egy apró aranypálcát. Ennek láttán a kutyaféle szűkölve lekuporodott és félig elfordult.
  – Ó, egek! – vinnyogta. – Megmondtam!
  Aranimas a pálcával Derecre mutatott, és a fiatalember kézfején halványkék fénysugár kezdett táncolni. Felordított fájdalmában, és térdre vetette magát. Úgy érezte, mintha lángoló kemencébe dugta volna a kezét, csak éppen nem égett le a bőre, és az idegvégződései is sértetlenek maradtak. A fájdalom mindaddig hullámokban zúdult végig rajta, amíg ki nem szívta belőle az utolsó csepp erőt is, és már a torkán akadt az üvöltés, mert ahhoz is gyenge volt.
  – Tudok egy s mást a robotok meg az emberek törvényeiről – jegyezte meg hidegen Aranimas, míg Derec a padlón vonaglott. – Az emberek robotokat építenek, hogy azok szolgálják őket. A robotok követik az emberek utasításait. Ha te voltál az egyetlen ember a kisbolygón, ebből az következik, hogy a robotok a te fennhatóságod alá tartoztak, és a te céljaidat szolgálták.
  Aranimas a mennyezet felé irányította a pálcát, és a kék derengés eltűnt. Vele együtt eltűnt a fájdalom is, de az emléke megmaradt. Derec az oldalán feküdt, zihálva kapkodta a levegőt.
  – Majd kiszedem belőled, ki vagy, és mit tudsz arról a tárgyról, amelyet a fedélzetre hoztál – mondta Aranimas nyugodtan. – Ha meg akarsz szabadulni a fájdalomtól, csak annyit kell tenned, hogy bevallod az igazat.
  Szenvtelenül trillázó hangja után az arca is éppoly érzéketlen maradt, amikor az aranypálcát ismét Derecre irányozta.
 
 
8. fejezet
A HŰSÉG PRÓBÁJA
 
Egy ponton vége lett. De ezúttal Derec nem volt olyan állapotban, hogy tisztán felfogja, miért hagyta abba a kínzását Aranimas. Csak halványan emlékezett rá, hogy a főnök eltávozott, őt pedig a kutyaféle vonszolta ki a vezérlőközpontból.
  Nem tudott talpra állni, így tehetetlenül tűrte, hogy a lény a méhkasszerű térség másik egységébe hurcolja, és lefektesse egy takaróval borított kemény priccsre. Tudata időnként lebegve visszatért, néha derengő képeket látott, amint a kutyaféle magányosan kuporog mellette, máskor pedig csak az ágyán feküdt fáradtan, és zavaros gondolatok jártak a fejében.
  Egyik világos pillanatában tudatára ébredt, hogy az idegen egy csésze tiszta folyadékot tart elé, és gyötrődve felkönyökölt.
  – ’obb, ’a elárulod Aranimasnak, amit ’allani akarr – suttogta a fülébe a lény, míg odakínálta a csészét.
  Derec előrebillentette a fejét, és a csészéért nyúlt. Jobb keze annyira remegett, hogy a ballal kellett megfognia a táncoló edényt, amíg kortyolta belőle a hűs folyadékot. Olyan édes volt, mint a csurgatott méz, szinte simogatta érdes torkát.
  – Mit gondolsz, mennyit bír ki egy ember? – dörmögte. – Ha tudnék bármit is, az első öt percben kitálaltam volna. Ha a főnököd így folytatja, hamarosan végleg kikészít. Miért nem hisz nekem?
  A kutyaféle idegesen körbepillantott, és csak azután válaszolt. – Ismerred narwét?
  Derec még azt sem igen értette, hogy ez egy fajnak vagy egy személynek a neve-e, de nyomban rávágta: – Nem.
  – Aranimas ismeri narwét. Errőszakkal kell ráuenni, ’ogy őszinte legyen. ’a felteszel egy kérrdést narwénak, akkor ’azudik, uagy úgy tesz, mint’a nem érrtené uagy elfele’tette uolna. Csak kínoszni kell narwét és mindent beuall.
  – De én nem vagyok narwe! – tiltakozott Derec erőtlenül. – Annyi esze sincs a főnöködnek, hogy ezt belássa?
  – Aranimas aszt gondolja, te isz a narwe-trükköt alkalmaszod – magyarázta a kutyalény. – Eszen kíuül Aranimas igen dü’ös.
  – Miért dühös rám? Én semmit sem tettem ellene.
  – Amikor Aranimas dü’ös, mindenki bajban uan – sopánkodott az idegen. – A fetyuerrkeszelőknek nem kellett uolna elpusztítani a rrobotok fészkét.
  – Nem is ők voltak. A robotok tették.
  – Asz nem számít. Aranimas akarrt elfogni robotokat, ’ogy neki dolgosszanak.
  Derec lehunyta a szemét, és visszafeküdt. – Attól tartok, nem sokat tud elkapni belőlük.
  – Aranimas elment, ’ogy megnészze, mit ’ozott a mentőcsapat – magyarázta a lény. – a tényleg nem sokat, még rrosszabb lesz, amikorr uisszajön.
  – Nem tudsz segíteni valahogy? – könyörgött Derec. – Te hiszel nekem, igaz?
  – Nem asz én dolgom, ’ogy ’iggyek uagy ne ’iggyek – vont vállat a kutyaféle. – Nem segít’etek.
  Derec sóhajtva dőlt vissza a priccsre, mocorgott egy darabig, majd lehunyta szemét. – Akkor a főnököd meg fog ölni, mert semmit sem tudok mondani neki. Talán jobb is így.
  A kutyaféle kivette a csészét a kezéből, és felállt. – Mint’a narwét hallanám. Ne’ogy ilyet mondj Aranimasnak!
 
Derec úgy riadt fel szendergéséből, hogy máris tudta, Aranimas visszatért, mert az idegen megragadta a karját, és ülő helyzetbe rángatta.
  – Elég a játékból! – ripakodott rá Aranimas. – Elveszítem ám a türelmemet.
  – Ez játék volt eddig? – kérdezte Derec kábultan. – Némelyeknek különös elképzelésük van a játékról. Emlékeztess rá, hogy ne pókerezzek veled, ha kés van a csizmaszáradban.
  Néhány méterrel távolabb az ajtóban kuporgó kutyaféle erre lehunyta a szemét, és csóválni kezdte a fejét. Aranimas válasz helyett a ruhájába nyúlt a pálcáért.
  – Várj! – tartotta fel tiltakozva Derec a tenyerét. – Nincs szükséged rá.
  – Tehát úgy döntöttél, hogy megosztod velem, amit tudsz?
  – Mindig is ez volt a szándékom. Csak te nem azt kívántad, amit én ajánlani tudtam.
  – Ki fogom deríteni, ki vagy és mit tudsz arról a tárgyról, amelyet a fedélzetre hoztál – mondta megvetően Aranimas.
  Derec lecsúsztatta a priccs széléről a lábát, és kiegyenesedett. Még így is eltörpült Aranimas mellett, de legalább jobban érezte magát állva. – Az a helyzet, hogy éppen annyit tudsz rólam, mint amennyit én magamról, de akkor sem lennék meglepve, ha nálam többet tudnál az ezüstdobozról. Ám akad valami, amit jobban ismerek, mint te, és ezek a robotok. Mennyire váltak be a reményeid?
  Aranimas egyik szemével vészjósló pillantást vetett a kutyaféle irányába, mire a szőrös lény alázatosan behúzta a nyakát, és visszavonult az ajtónyílás mögé. – Csak töredékeket találtunk – bökte ki Aranimas. – A robotjaid igen jó hatásfokkal pusztították el magukat.
  – Nem az én robotjaim voltak – vetette közbe Derec. – De miért nem mutatod meg, mid van?
  Aranimas lelógatta mindkét karját, és elmerülten kezdte dörzsölgetni a térdeit, miközben Derec ajánlatát mérlegelte. – Igen – mondta végül hangosan. – Ez jó próba lesz, hogy meggyőződjem szándékaidról és hasznavehetőségedről. Építesz nekem egy robotot.
  Derec elsápadt. – Micsoda?
  – Ha tényleg semmit nem tudsz arról, hogy ki vagy, akkor más úrnak se hűséggel, se engedelmességgel nem tanozol. Ha építesz nekem egy robotot, tudni fogom, hogy belenyugodtál a helyzetedbe és a szolgám leszel.
  Derec nem ezt a pillanatot ítélte a legalkalmasabbnak arra, hogy fennkölt előadást tartson a szabadságról és a választás lehetőségéről, de még mindig nem fűlött a foga Aranimas feltételeihez. – És mi van, ha nem tudok építeni egy robotot azokból az alkatrészekből, amelyek a birtokodban vannak? Csak annyit mondtam, hogy sokat tudok róluk. De egy árva szóval sem állítottam, hogy gyártani is tudok egyet puszta jóindulatból. Szükségem van alapvető alkatrészekre…
  – Ha kudarcot vallasz, tudni fogom, hogy nem számíthatok rád és használhatatlan vagy a számomra – közölte Aranimas –, ezért nem vesztegetem rád a drága ellátmányt csak azért, hogy életben tartsalak.
  Derec nagyot nyelt. – Hát akkor mire várunk? Mutasd a leltárt!
 
Aranimas egyáltalán nem kisebbítette a gondot, amikor a „töredékek” megnevezést használta mindarra, amit a gyűjtőcsapat hozott a kisbolygóról. Én inkább egy rakás roncsnak nevezném, gondolta magában Derec, amint ott állt az űrhajó raktárában, és a rablók által szerzett nyomorúságos prédát szemlélte. A legnagyobb sértetlen darabot – Monitor 5 karját – ő maga hozta a fedélzetre. A következő ép töredék egy felügyelő robot térdízülete volt. Derec úgy vélte, egykor ez is Monitor 5-höz tartozott.
  A többi lelet csak egy-egy tenyérnyi hulladéknak bizonyult: itt egy csúnyán megperzselődött szabályozó, ott egy optikai érzékelő összetört lencsékkel, különféle limlomok, mint például egy agyagedény cserepei. Sehol egy pozitronikus agy, egy mikrofúziós energiatelep – pedig mindkettő létfontosságú egység.
  Nincs az a zseni, aki össze tudna állítani ezekből egy robotot, gondolta Derec. – Ez minden? – kérdezte csalódottan.
  Szerencsére akadt más is. Az egyik tárolófolyosón Aranimas megmutatott két magas szekrényt, amelyben egy-egy robot pihent csaknem ép állapotban.
  – Úgy látom, ez a szenvedélyed nem éppen mai keletű – lépett közelebb Derec, hogy megvizsgálja a gyűjteményt. Az új robotok ismerősnek tűntek, feltehetően házi használatra tervezték őket. Többet is megtudhatna róluk – honnan származnak, mire használták őket –, ha optikai mikroletapogatóval leolvashatná a sorozatszámok lemezeit, amelyek testük különböző pontjain helyezkednek el. De annyi világosan kiderült a számára, hogy nem ő az első emberi lény, akivel a rablók összeakadtak.
  Úgy látszott, ennyi alkatrészből akár másfél robotot is összeállíthat. Az egyik robotnak hiányzott a feje, nyakának forgógyűrűje kicsavarodva és elgörbülve csatlakozott a törzshöz. Ez elárult valamit abból, milyen körülmények között szerezték a rablók a robotokat.
  Sokkal fontosabbnak tűnt azonban Derec számára, hogy jelenleg csak egy pozitronikus agy áll rendelkezésére. Azt persze semmi sem szavatolta, hogy működőképes. A másik robot mellkasát valami fegyverlövedék tépte föl, jobb válla pedig olyan hullámosan gyűrődött össze, mintha erős hőhatás olvasztotta volna meg. Ez nemcsak attól a halvány reménytől fosztotta meg Derecet, hogy a kulcsfontosságú egységek épségben maradtak a robot törzsében, hanem arra is utalt, hogy az agy nem egészen zavartalanul látja majd el vezérlő feladatait.
  De legalább hozzá lehetett kezdeni a munkához a siker csekélyke esélyével. Derec hátralépett a két szekrénytől, és felnézett Aranimasra.
  – Akkor hát miféle szerelőműhelyt tudsz a rendelkezésemre bocsátani? – kérdezte színlelt könnyedséggel. – Készen állok, hogy belevessem magam a munkába.
  Aranimas beleegyezően bólintott. – Megadom a lehetőséget.
 
Derec kérésének teljesítéséhez még mélyebbre kellett hatolni az űrhajó zavaros útvesztőjében. A kisbolygó belsejével ellentétben az ifjú itt teljesen elvesztette irányérzékét. Túl sok forduló és túl sok rövid folyosó váltogatta egymást, ráadásul túl kevés tájékozódási pont akadt. Amikor már végképp belezavarodott, hogy a vezérlőközponthoz viszonyítsa pillanatnyi helyzetét, feladta a küzdelmet.
  De még így is hasznos ismereteket gyűjtött minden lépéssel. Kitapasztalta, hogy az űrhajó különböző részeiben nem teljesen azonos a légkör összetétele, és a tárolófolyosók egyúttal a légzsilipek szerepét is betöltik közöttük. Az egyik részlegben a levegő kaparta Derec torkát. A másikban sárga könnyek csurogtak Aranimas szeméből. Feltűnő módon csak a kutyaféle mozgott otthonosan valamennyi légkörben.
  Az űrhajó nemcsak labirintusnak, de állatkertnek is elkelhetett volna. A fedélzeten legalább négy faj tanyázott. Aranimas törzséből Derec öt hasonló alakot látott, amelyek elfoglaltságuk alapján valamennyien magas rangúak lehettek. Csak a kutyaszerű alak tűnt fajtája egyetlen képviselőjének a fedélzeten.
  Legnagyobb számban a hátborzongató ábrázatú narwék bukkantak elő, amelyek közül azért toborzott néhányat Aranimas, hogy a robotok szerepét lássák el. A narwéról kiderült, hogy alacsony, kopasz fejű, kétlábú, koponyáján szarvakra emlékeztető bütyköket viselő, vad és félelmetes külsejű teremtmény. De a bütykök csak valami ártalmatlan védőtokot alkottak a fejükön, mert Aranimas és a kutyaféle egyaránt félelem nélkül ütötte-rúgta a narwékat.
  A negyedik faj tűnt a legérdekesebbnek és a legfélénkebbnek. Abban a részlegben, ahol Aranimas szeme könnyezni kezdett, Derec egy falon kúszó, különös ötlábú lényt pillantott meg, amely leginkább óriás tengeri csillagra emlékeztetett. Közeledtükre nyomban visszahúzódott, és mire odaértek, el is rejtőzött.
  Amennyire elbűvölte Derecet az idegen lények biológiai parádéja, annyira gondosan ügyelt, hogy még véletlenül se kerüljön érintkezésbe velük. Tudta, hogy testében milyen gazdagon tenyésznek a különféle biotikus társulások: baktériumok, vírusok, gombák és paraziták. Fogalma sem volt róla, mennyire különböznek tőle ezek az idegen lények. Csak reménykedhetett, hogy döntő az eltérés. Minél jobban hasonlít ugyanis alapvető felépítésük az övéhez, annál nagyobb a kockázata, hogy testének társbérlői veszélyesek lehetnek rájuk nézve, az ő szimbiotikus társaik viszont őt, Derecet fenyegethetik.
  Abban bízhatott csak, hogy Aranimas megtette a szükséges óvintézkedéseket, illetve megállapította, hogy ezek szükségtelenek. Derec arra alapozta ezt, hogy a rablók nyilván többször is kapcsolatba kerültek már emberekkel. A begyűjtött robotok és az idegenek által használt űrvilágnyelv legalábbis erről tanúskodott.
  Ám így tovább szaporodott a rejtélyek száma. Derec határozottan tudta, hogy sohasem keresztezte még emberi lények útját egy másik értelmes életforma – nemhogy négyféle. A bolygóközi kapcsolatok megértéséhez eddig csak a történelmet és a gazdaságtant kellett ismernie, de nem a xenobiológiát.
  Vajon arra utal a kalózok jelenléte, hogy ő messze az emberi élettér határain túl tartózkodik? Vagy az eddigi kapcsolatfelvételek államtitoknak minősültek, és csak azok ismerték, akikre tartozott? Mik ezek a rablók voltaképpen: pionírok, érckutatók, kalózok? Talán ugyanazt a valamit keresik, ami után a robotok kutattak? És megtalálván, hová viszik őt? A saját otthonukba vagy az övébe?
  Nagy horderejű kérdések voltak ezek. Épp elég feszültség halmozódott fel a Föld és az űrlakók között anélkül is, hogy most egy véletlen tényező összezavarja a képet. Ha olyan támadás éri a bolygóközi védelmi hálózaton kívül rekedt emberi világok egyikét, mint amilyennek Derec volt szemtanúja, az félelmetes háborúhoz vezethet.
  Így ért vissza gondolatban ahhoz a bizonyos ezüst tárgyhoz. Ha annyira fontos, mint amilyen konokul keresték a robotok, és ha tényleg annyi erőt és hatalmat képvisel, hogy a kalózok is érte jöttek, akkor túlságosan nagy ez a hatalom és erő ahhoz, hogy a kalózok kezében maradjon. Noha a saját gondjain kívül nem szívesen vette nyakába másokét, Derec most mégis kötelességének érezte, hogy megpróbálja visszaszerezni a tárgyat az emberiség nevében.
 
A műhely szerencsére olyan részlegben helyezkedett el, amelyet hagyományos légkör töltött ki, bár a levegő kissé száraznak és langyosnak hatott. Miközben Aranimas letelepedett egy székbe, és árgus szemekkel figyelte, miként rakják sorba a narwék a padlón a robotalkatrészeket, Derec végigböngészte a munkaasztalokat és polcokat, sarkában a kutyafélével, aki válaszolgatott kérdéseire. Mire a szemlét befejezte, a narwék eltávoztak.
  – Munka közben magyarázz el minden lépést! – szólt oda Aranimas, és összefonta a karját.
  – Csak nem szándékozol végig itt ülni és figyelni?
  – Meg akarom tanulni tőled mindazt, amit tudsz.
  – Akkor angyali türelemre lesz szükséged – szögezte lc Derec.
  – Elbeszélésedből ítélve nem sok időbe telt, amíg átalakítottál egy bizonyos munkaruhát olyan eszközzé, amely elérte a szökési sebességet – jegyezte meg elgondolkodva Aranimas. – Ennek itt most rövidebb ideig kell tartania, hiszen csak egy robotot kell átalakítanod robottá.
  – Ne gyerekeskedj! – kiáltott fel Derec égnek emelt karokkal. – Abban sem vagyok biztos, hogy sikerül-e az egész, nemhogy elég lesz-e ehhez egy vagy két óra.
  – Magyarázd el a gondot – biztatta Aranimas.
  Derec visszafojtotta kuncogását. Azt remélve, hogy meglazíthatja nyaka körül Aranimas hurkát, valóságos panaszáradatot tervezett a műhely hiányos felszereléséről, a nem megfelelő munkaeszközökről, csak hogy minél alaposabban elvegye Aranimas kedvét a várakozástól.
  De kétségbeesését nem kellett megjátszania. Olyan készülékekre számított, amelyeket nem emberi kezekhez terveztek, de, gondolta, áll majd valaki a háta mögött az űrhajóról, és kisegíti. Arra azonban nem készült fel, hogy ilyen ócska barkácsműhelyben kell dolgoznia.
  – Az a gond, hogy hiányoznak a megfelelő szerszámok – szögezte le. – Szükségem van egy diagnosztikai munkaasztalra, egy maratóra, különféle mikromanipulátorokra… Itt semmi olyasmit nem találok, amivel ki lehetne alakítani egy integrált áramkör maszkját vagy egy áramköri nyomkövetőt…
  Közben már rájött, hogy nem kellett volna mindezen meglepődnie. Aranimas nem érdeklődne ilyen mohón a robotok iránt, és nem várná el tőle, hogy megjavítsa őket, ha az űrhajó által képviselt kultúra alkalmas volna efféle gépek megszerkesztésére. Már az is szöget üthetett volna a fejében és ráébreszthette volna, hogy az idegenek számítógép-technológiája meglehetősen hiányos, amikor észrevette, hogy önműködő célzórendszer helyett fegyverkezelőket alkalmaznak.
  Aranimas felállt. – Amennyiben hozzáférhetőek az űrhajón, hozatok neked ilyen szerszámokat. Igényeidet pontosan ismertesd Rrullffal – a kutyaféle nevének Aranimas által rövidített változata csaknem kiejthetően hangzott –, és a lány majd elhozza neked őket, vagy téged vezet oda hozzájuk.
  Lány? Derec meglepett pillantást vetett a kutyafélére. Érdekes.
  – Köszönöm – mondta Aranimasnak, és elfordult, hogy munkához lásson. A következő pillanatban ezernyi dongó döngött a lapockái között, és vadul szurkálta. Levegő után kapkodva térdre rogyott, és a munkapad szélét markolta, nehogy a padlóra zuhanjon. Nem kellett hátranéznie, hogy kitalálja: Aranimas pálcája szegeződik a hátának.
  – Ne kövesd el azt a hibát, hogy megpróbálsz becsapni – közölte a kapitány ridegen, míg a fájdalom odaláncolta Derecet a munkapadhoz. – Lehet, hogy nem értek a szerelés művészetéhez, de nem vagyok bolond.
  – Én… én…
  – Tartsd meg a kifogásaidat – mondta megvetően Aranimas, miközben a dongók elszálltak. – Engem csak az eredmény érdekel.
  A munkapadra borulva Derec még idejében elfordította a fejét, hogy lássa, Aranimas visszadugja a pálcát abba a rejtett zsebbe, ahonnan előhalászta. Aztán hörögve megköszörülte a torkát, és erőtlenül bólintott. – Igenis, főnök.
 
Aranimas távozása után a kutyaféle arcán megjelent a szokásos hátborzongató mosoly. – Szerrencsés uagy, ’ogy Aranimas nagyon akarrja a robotokat. Máskülönben, azt iszem, márr ’alott lennél.
  – Köszönöm a derűs biztatást – nyögte Derec. – Voltaképpen mire akarja őket használni?
  – Nem találtad ki? Aranimas akarr ’elyettesíteni narwét robotokkal. Aranimasnak elege uan narwék ’isztérikus ’eleneteiből.
  – Tudják a narwék, mit forgat a főnök a fejében?
  – Narwék kifogástalanul uiselkednek, amióta főnök ezt elárrulta nekik – válaszolta a kutyaféle vidáman. – Mirre uan szükséged a munká’oz?
  Derec azonban most másvalamin törte a fejét. A kutyalány mindig kíméletesen bánt vele, akár barátságosnak is lehetett mondani, ez pedig azzal a kilátással kecsegtette, hogy szert tehet egy szövetségesre a kalózűrhajón. Ha együtt fognak dolgozni, itt az idő, hogy ne úgy gondoljon többé a kutyafélére, mint idegen lényre. Vagy akár lányra.
  – Kezdjük a legfontosabbal! Én még annyira sem tudom kiejteni a neved, mint Aranimas…
  – Pedig asz is szörnyű.
  – …de mégiscsak szólítanom kell téged valahogy. Kiegyeznél vele, ha Wolrufnak hívnálak?
  – Nem asz én neuem, de tudni fogom, kirre gondolsz, amikorr eszt mondod.
  – Éppen ezt akartam, Wolruf. Van néhány miniatűr vésett szöveg, amit el kell olvasnom. Tudsz keríteni egy eszközt, ami segíthet ebben?
  – Majd ’ozok ualamit – ígérte a lény.
  A pásztázó nagyító, amivel Wolruf visszatért, régi vizsgálóműszernek látszott. Szemlencse helyett képernyővel, rögzített gyújtótávolsággal és apró látótérrel működött. De a keresőnyílásán beeső fény – az összes hiányosság ellenére – tökéletes megvilágítással emelte ki a sorozatszámok véseteinek finom barázdáit.
  Amíg Derec végigpásztázta a tizenöt adatsort, Wolruf a válla fölött figyelte munkáját.
  – Olvasol űrvilágnyelven? – kérdezte tőle Derec.
  – Nem – válaszolta Wolruf. – Elárrulok neked egy titkot… aszérrt tanultam meg eszt a szabuánynyeluet, merrt nem bírrom ’allgatni, a’ogy Aranimas kerrékbe törri a mi fa’unk nyeluét.
  Derec elnevette magát, és ez a hang alaposan meghökkentette Wolrufot. – Tudod, most a robot egyik azonosítólapját olvasom. Megtudhatok belőle néhány dolgot, ami segít a roncsolódás mértékének megállapításában… Kiderül belőle a gyártó, a típus, a behangolás időpontja és a kereskedelmi adatok – magyarázta fölényesen.
  Ilyen szellemben csevegett egy ideig, számtalan műszaki kifejezéssel fűszerezve magyarázatát abban a reményben, hogy napnál világosabban látszik nyitottsága és együttműködési szándéka, mialatt valójában nem magyaráz el semmit. Nem említette meg, hogy ha a robot a Földről származik, a címke arról is árulkodik, ki volt a tulajdonosa, vagy hogy a képernyő alján az a három titokzatos sor a program hozzáférési kódja és a beszabályozás műveletsora, amelyeknek segítségével nemcsak megjavíthatja a robotot, hanem a programját is megváltoztathatja.
  – Mi uan odaírua?
  – Ez egy Ferrier EG típus – magyarázta Derec. – Házi szolgálatra hozták forgalomba. – És személyi védelemre, tette hozzá magában. Egy testőr robot. – Behangolásának időpontja a 83-as szabványév.
  Aztán elolvasott néhány szót fölötte, és megdermedt.
  – Mi asz? – kérdezte Wolruf. – Ualami rrossz?
  – Á… nem – suttogta Derec. – Csak a robotot az Aurórán jegyezték be.
  – A te uilágodból ualó?
  – Igen.
  – És esz fontos?
  – Ugyan – vágta rá Derec. – Nézzük a többit!
  De nagyon is fontos volt. A kezében remegni kezdett a nagyítókészülék, ezért inkább fölkelt a székről. Emlékezett az Aurórára! Emlékezett a Hajnal Világára. De nem olyan dolgok jutottak eszébe, amiket mindenki ismert; hogy az űrlakók első és sokáig a legkiemelkedőbb bolygója volt; hogy otthont nyújtott a híres Robotikai Intézetnek, ahonnan a robotika tudományának legfrissebb újdonságai kerültek ki.
  Nem, Derec úgy emlékezett az Aurórára, mintha keskeny fénysugár hatolna át egy fekete függönyön: felvillant előtte egy űrkikötő, egy kertváros, egy idilli falusi táj. Valamilyen módon kapcsolatban állt vele, és ez a kötődés elég szoros volt ahhoz, hogy pusztán a szó ereje áttörje a falat, amely elválasztotta múltjától.
  Végre valamit megtudott önmagáról. Az Aurórához tartozott. Sovány adat egy életrajzhoz, de kezdetnek biztató.
 
 
9. fejezet
TITKOS SZÖVETSÉG
 
Egy diagnosztikai asztal vagy egy árva komputer hiányában Derec számára nem maradt más választás, mint hogy életre keltse az egyik robotot, és annak hibakereső rendszerére támaszkodjék. Mielőtt azonban eljutott volna eddig, háromdimenziós kirakós rejtvényt kellett megoldania.
  A fej nélküli robot az EX sorozathoz tartozott, de az eltérés nem érintette azokat a részeket, amelyeket Derec kölcsön akart venni az EG helyreállításához. A sorozatgyártású robotokban a vázelemekkel ellentétben az aktív rendszereket szabványosított és cserélhető egységek alkották. Másképp nem is lehetett volna gazdaságosan előállítani őket. Így a fej nélküli EX típus vese nagyságú mikroatomfúziós energiatelepe az azonos dugaszolás révén felválthatta az EG típus belsejében a megsérült egységet.
  De az energiatelep tokozása, amely a fő energiasínhez csatlakozó elemeket tartalmazta, szintén megsérült annak a harcnak a során, amely munkaképtelenné tette az EG robotot. Sajnálatos módon a tokozást már nem tervezték cserélhetőre, ráadásul a gyártás során a megszokott mikromágneses mező helyett merev kötéssel rögzítették a többi elemhez az EG törzsének belsejében. A gyártó cég a kevésbé költséges, hanghullámú ponthegesztést választotta.
  A megfelelő szerszámok nélkül nagy kihívás volt a tokozások felcserélése. Derec először az EG belsejében megsérült tokozáson gyakorolt, majd a megszerzett tapasztalatot használta fel, hogy kiemelje a másik robotból a sértetlen darabot. Ez a művelet több mint két órát vett igénybe. De amikor elkészült vele, alig két perc alatt végrehajtotta az energiatelepek cseréjét.
  Ezzel persze nem oldódtak meg egy csapásra a nehézségek. Valamennyi Ferrier típusban a robot által használt alapadatok könyvtára több, eltávolítható memóriakockában kapott helyet, közvetlenül a „kulcscsont” mögött. A robot kiterjedt pozitronikus emlékezete teljes egészében arra szolgált, hogy tapasztalás útján tanuljon.
  A gyártó szempontjából ez az elrendezés azt jelentette, hogy nem kellett a robot feladatához szabottan beszűkíteni a pozitronikus agy tevékenységét. A tulajdonos számára pedig azzal az előnnyel járt, hogy beruházása az idő múlásával nem vált elavulttá, tehát lényeges átalakításokra sem volt szükség.
  Most Derecnek éppen ez okozott fejtörést. A fej nélküli EX robotban öt mélyedés sorakozott a memóriaegységek számára, és ezekből négyet töltöttek fel a gyártáskor. Az EG-ben viszont hét mélyedést számolt meg, és ebből ötöt töltöttek ki a gyártás során a megfelelő memóriakockákkal. Ám a két üres mélyedés meg három memóriakocka a csatlakozó mélyedéssel tönkrement ugyanabban a robbanásban, amely megrongálta az energiatelep tokozását.
  Itt már semmit sem lehetett megjavítani vagy kicserélni. Sőt, a két megmaradt mélyedés közül az egyikbe mindenképpen a szabványos rendszeregységet kellett helyeznie, mert enélkül az EG robot semmit sem tudhatott meg saját felépítéséről és működéséről. Ilyen módon a fennmaradó egyetlen mélyedésre öt memóriakocka jutott, mindegyik tele fontos logikai és adatfeldolgozó áramkörökkel. Derecnek ezek közül kellett választania, s végül a matematikai memóriakockánál állapodott meg, de elrejtette a személyi védelem egységkockáját is, hátha szükség lesz rá még a jövőben.
  A robot szemmel látható sérüléseinek leltárában szerepeltek még elszakadt kábelek, emiatt béna marad a jobb karja, s a kettős pörgettyűk közül az egyiknek beszorult a kardánfelfüggesztése. De az energiatelep és az adatkönyvtár helyreállítása után már csak egyetlen kritikus pont maradt: a pozitronikus agy.
 
Külsőre tömör, másfél kilós platina–irídium tömbnek látszott. Működését tekintve ebben jelentek meg azok az alapvető pozitromotorikus feszültségek, amelyek a robot tevékenységét irányították, valamint azok az időszakos feszültségek, amelyek a gondolatokat és döntéseket képviselték, de itt kapott helyet az a nagy integráltságú áramköri rendszer is, amely a tanulást tette lehetővé.
  Derec abban reménykedett, hogy ennek az alapvető áramköri rendszernek az összeköttetései nem váltak véletlenszerűvé, ami könnyen megtörténhet egy pozitronikus aggyal, ha erős sugárzás éri. A robot eddig szerzett tapasztalatainak megmentésére már nem volt remény. A tartalék mikrocella, amely az idegpályáit frissítette fel generálszerviz alatt, már réges-rég kimerült, az idegpályák leheletfinom összeköttetései tönkrementek. A robot semmire sem emlékezhetett korábbi szolgálatából. De ha az agya sértetlen maradt, az újjáélesztés után zavartalanul működik majd.
  Akárcsak én…
  Az adott lehetőségekkel csupán egy módon vizsgálhatta meg a pozitronikus agy állapotát: be kellett kapcsolnia a robotot, és ki kellett próbálnia. Nyilvánvaló okokból ez veszélyt rejtett magában. A robotika történetének folyamán egykor még úgy tervezték a gépembereket, hogy örökre lezárják magukat, ha bármilyen belső hibát érzékelnek. De néhány száz év alatt a robotok tewezésének fejlődése ahhoz az új filozófiai szemlélethez vezetett, hogy be kell építeni a programba a hibatűrés és az önjavítás lehetőségét is. Derec ezért nem tudhatta, mi fog történni.
  De mire éppen nekilátott, hogy kiderítse, Wolruf elunta a várakozást, vagy más kötelességek szólították, és szép csendben eltávozott. Ez szerencsés fordulat volt, mert amikor a gépember feléled, olyan helyzettel kell szembenéznie, amilyennel eddig még egyetlen robot sem találkozott. El kell majd döntenie, eléggé „emberinek” tekintheti-e Aranimast és Wolrufot ahhoz, hogy engedelmeskedjék utasításaiknak és szükség esetén megvédje őket.
  Mivel a robotokat rendszerint nagyon is fantáziátlannak tervezték, ezzel nem lehetett gond. Aranimas nyilvánvalóan idegennek látszott, emberre emlékeztető alakja ellenére. Wolruf pedig még idegenebb egy gépember számára.
  A robotok gyártói azonban általában nem szűkítették le az emberi lény meghatározását, inkább tág teret hagytak a felismerésnek. Egy maxruhába bújtatott erőművi munkás nem látszott éppen embernek, a robot mégis engedelmeskedett utasításainak. A robotok sosem voltak – nem lehettek – teljesen fantáziátlanok. Nem ítélhettek pusztán a külső alapján. Jóllehet egy hároméves gyermek embernek számít, a robotok mégis gyakran megtagadták tőle az engedelmességet.
  Fennállt a veszély, hogy ha a program lehetőséget nyújt ilyen megkülönböztetésre, a robot rábukkan néhány azonos vonásra az idegenek és Derec között. Ha ez megakadályozható, Derec el volt szánva, hogy meg is teszi. Az Első Törvény értelmében a robot nem léphet fel ellene. De ha meggyőzheti róla, hogy az idegeneket nem illeti meg az Első Törvény szerinti védelem, talán felhasználhatja a robotot Aranimas ellen.
  Izgatottan nyomta meg az energiarendszer kapcsológombját. Egy pillanattal később a sérült kar kivételével a robot valamennyi ízülete megmerevedett. Szemének résében piros fény jelent meg, és ritmikus lüktetésbe kezdett.
  – Alfa, alfa, epszilon, ró – ejtette ki hangosan Derec azoknak a görög betűknek a sorát, amelyeket a robot azonosítótáblájáról olvasott le. – Szigma, tau, szigma.
  Rövid szünet után a robot szeme hunyorgás nélkül kezdett izzani. – Állandó nyelvem a Galaktikus Szabvány aurórai dialektusa – szólalt meg. – Más nyelvkészlet nem áll rendelkezésemre pillanatnyilag. Elfogadható ez az ön számára, uram?
  Derec szélesen elmosolyodott. A kisbolygón a robotoktól elszenvedett megaláztatások után örömmel hallotta az udvarias hangot. – Az aurórai dialektus tökéletesen megfelel.
  – Értem, uram. Ki a tulajdonosom, uram?
  – Én vagyok – válaszolta Derec. – De ezt ne áruld el senkinek. Ha ellentmondó utasításokat kapsz tőlem és valaki mástól, az én parancsaim mindig elsőbbséget élveznek.
  – Értem, uram. Milyen néven szólíthatom, uram?
  Derec nem szívesen közölte a robottal jelentéktelen, véletlenül felvett nevét. – Derec – bökte ki végül, mert pillanatnyilag nem jutott jobb az eszébe.
  – Értem, uram. És én milyen névre hallgassak?
  Derec visszafojtotta kuncogását. Ki vagyok én, hogy megmondjam a neved, amikor még az enyémet sem ismerem? – Amíg te leszel az egyetlen robot ezen az űrhajón, megfelel az Alfa.
  – Köszönöm, Derec. Bekapcsolásom után önvizsgáló programom számos hibaállapotot jelzett. Alkalmas most az idő, hogy felmérjem ezeket?
  – Egy pillanat – mondta elgondolkodva Derec. – Végig tudod pásztázni ezt a helyiséget?
  – Igen, uram.
  – Található valamilyen rejtett kamera körülöttünk?
  – Nem tapasztalok semmilyen működő érzékelőt, Derec.
  – Jól van. Hallgass ide figyelmesen! El kell valamit mondanom neked arról, mi történik körülöttünk. Ellenséges létformákkal benépesített űrhajó fedélzetén tartózkodunk. Ezek a létformák rejtett veszélyt jelentenek a számunkra. Amíg nem utasítlak másképp, nyomban merev, várakozó állapotra kell átkapcsolnod, mihelyt társaságot kapunk vagy elhagyom a műhelyt.
  – Értettem. Nem akarja a tudomásukra hozni, hogy működőképes vagyok.
  – Pontosan.
  – Lehetséges, hogy ezek a várakozó állapotok hosszabb időt vesznek igénybe, uram?
  – Persze.
  – Kérhetek valamilyen feladatot, amelynek a megoldására fordíthatom ezeket az időszakokat?
  – Biztosan találunk néhányat – nyugtatta meg Derec. – Pillanatnyilag az a gond, hogy téged tákoljalak össze valahogy. Lássuk az első rendellenességet a hibalistádról!
  Derec úgy szerzett tudomást Wolruf közeledéséről, hogy a robot hirtelen megmerevedett, és szemei kihunytak. Néhány másodperccel később a kutyaféle belépett a műhelybe, s odaügetett Derec székéhez. Itt két lábra állt, gyors pillantást vetett a robot kibontott belső mechanizmusaira, majd az ülő Derechez fordult. Valahogy nem látszott olyan élénknek, mint korábban.
  – Aranimas ’elentést uárr a munka állásárról.
  – Közölheted Aranimasszal, minden remény megvan rá, hogy néhány napon belül birtokba vehessen egy robotot.
  – ’ány nap múlua?
  – Nem tudom – tette le Derec a fáziskeresőt, amellyel az áramköröket vizsgálta. – Még azt sem tudom, mennyire sikerült összekalapálnom ezt a gépembert. Már kicseréltem néhány sérült alkatrészt. Most éppen megpróbálom kibogozni a jobb kar szervóösszeköttetéseit, amelyek ugyancsak összekuszálódtak. Áruld el, ti tettétek tönkre ezeket a robotokat, vagy így találtatok rájuk?
  – Nem árrul’atom el – tiltakozott Wolruf, és elindult az ajtó felé. – Átadom asz üszenetet Aranimasnak.
  – Várj egy percig – emelkedett fel a székről Derec. – Azt is megmondhatod neki, hogy nem fogok dolgozni látástól vakulásig. Szükségem van pihenésre és egy csendes zugra, ahol békén hagynak.
  – Aranimas űrr’a’ó’án nem könnyű pi’enni – jegyezte meg Wolruf, és a padlóra mutatott. – Alud’ itt!
  Ez nem is látszott olyan riasztó megoldásnak, mivel Derec tudta jól, szüksége lesz némi magányra. – Nem akad valami párna meg takaróféle?
  A kutyaféle halkan füttyentett, amit Derec sóhajtásnak vélt. – Szerrszek ualamit – mondta megadóan, aztán elindult.
  – És van rá lehetőség, hogy ehessek is?
  A sóhaj ezúttal zihálásként hangzott. – Szerrszek ualamit.
  – Tudod mit, Wolruf – lépett hozzá Derec. – Miért nem mutatod meg, hol tartjátok az élelmiszert, hogy magam is idehozhassam, amikor éhes vagyok? Legalább nem kellene annyit rohangálnod miattam.
  Wolruf meglepetten ráncolta össze a képét, aztán gondterhelten jelentette ki: – Aranimas aszt akarr’a, dolgossz, ne ro’angál’ ’iába. Esz asz én feladatom.
  – Elég dolgod akad anélkül is – bizonygatta Derec. – Ha Aranimas nagy hűhót csapna miattam, mondd meg neki, hogy én követelem. Az eredményes munkához időnként ki kell szabadulnom ebből a műhelyből, hogy kissé kiszellőztessem a fejem.
  Wolruf félrehajtott fejjel töprengett, végül megszólalt: – Rrendben. Megmutatom, ’ol uan.
  – Remek. Ja… és még valami. – Noha kellemetlen érzést keltett benne egy idegen Tisztálkodó gondolata, Derecben hirtelen tudatosodott a sürgető kényszer. – Nekem… hm… kiválasztási… szükségleteim vannak. Nem tudom, hogy ti… szóval… van valahol…?
  Wolruf elnevette magát, ami leginkább dorombolásnak hatott. – ’át persze. Tyerre, aszt is megmutatom.
 
Ebben az órában mintha kevesebb idegen nyüzsgött volna az űrhajóban, ami arra késztette Derecet, hogy eltöprengjen a fedélzeten utazó különféle fajok alvási ritmusán. Ez a kíváncsiság motoszkált a fejében azalatt is, amíg Wolruf megmutatta neki a Tisztálkodót, kiválasztotta számára az éléskamrából azt a három ételt, amelyet biztonságosnak vélt, és visszavezette a műhelybe. Derec ekkor már biztosra vette, hogy a kutyaféle elfáradt, és amikor a lény magára hagyta, fogadni mert volna, hogy aludni tér.
  Nem látott semilyen zárat a műhelyajtón. Egyetlen narwe sem állt őrt, hogy figyelemmel kísérje érkezését és távozását. Szinte tálcán kínálkozott a lehetőség. Wolruf biztosan nem fogja megzavarni. Talán Aranimas is alszik most. Derec arra gondolt, felderíthetné az űrhajó szerkezetét, és beleszimatolhatna a korábban látott több száz tárolótartály némelyikébe.
  De az is lehet, hogy Aranimas jelentést vár Wolruftól, és hamarosan betoppan, hogy személyesen ellenőrizze Derec munkáját. Vagy talán sohasem alszik. Talán agyának felépítése nem is teszi szükségessé az időszakos „selejtezést”, vagyis az álmot, anyagcseréjének órája egyenletesen ketyeg ahelyett, hogy váltakozva követnék egymást az éber és a pihenő szakaszok.
  A bizonytalanság lehűtötte Derec felderítő kedvét, legalábbis egy időre. Nekilátott hát a magával hozott ételeknek, elrágcsált néhány vastag kétszersültet, elmajszolta a kék-fehér pöttyös, zsíros kenőcs egy részét, és kortyolt rá a mézédes italból. Bár ízlelőbimbói mindezt gyanakodva fogadták, egyik sem riadóztatta a gyomrát.
  Amikor végzett az étkezéssel, ólmos súllyal nehezedett rá a fáradtság. Alfát készenléti állapotba helyezte, majd kigöngyölte a takarót a padló egyik szabadon maradt részén, és elnyújtózott. Ez a vékony pokróc nemigen enyhítette a padlólemezek keménységét. Aranimasnak talán tökéletesen megfelel, mert vékonyabb testalkatú. Derec azonban kényelmetlenül forgolódott, sehogy sem találta helyét.
  Mennyi ideje nem aludt már? Harminc órája? Negyven? A robotok nyugtalan foglyaként kezdte a napot, és most a rablók még nyugtalanabb foglyaként fejezte be. Tényleg körül kellene szimatolnom, gondolta magában. Nem szalaszthatja el ezt az alkalmat. Talán csak gondatlanságból hiányzik az őr az ajtónál, és holnapra már észreveszik a tévedést.
  Fekszem egy órácskát, mondta magában, hogy lássam, Aranimas nem jelenik-e meg ismét, és Wolruf is lepihenjen ezalatt. Aztán szabad az út. Csak fekszem egy keveset. Ez az ágynak csúfolt alkalmatosság úgyis túl kemény ahhoz, hogy elaludjak…
  Tévedett. Egy pillanatra lehunyta a szemét, mert elfelejtették megmutatni neki, hogyan kell kikapcsolnia a feltűnően erős világítást. A következő pillanatban már az álmot dörzsölte ki a szeméből, kinyújtóztatta elgémberedett izmait, és keserű szájízzel ásított. Félhomály borult a szobára, és a kivilágított folyosó hátteréből az ajtóban kuporgó Wolruf árnyképe rajzolódott ki.
  – Megcsináltad már? – kérdezte Wolruf élénken.
  – Kapd be a világűrt és fulladj bele! – mordult rá Derec, s a keze ügyébe eső öklömnyi roncsdarabot Wolruf felé hajította. A kutyaféle könnyedén elkapta a repülő tárgyat, és ugyanazzal a mozdulattal vissza is dobta.
  – Köszönöm – kunkorította vigyorra a szája sarkát. – Már reggeliztem.
 
Derec talált ugyan folyó vizet a Tisztálkodóban, de zuhanynak vagy fürdőnek nyoma sem volt. Így hát egy szivaccsal dörzsölte végig magát, és mivel légszárító fúvókákat sem látott, be kellett érnie egy durva törülközővel. Amikor kilépett a folyosóra, Wolruf már kámforrá változott. Derec abban bízott, a lény csak azért ugrott be hozzá, hogy felébressze, és már nem jön vissza egyhamar.
  Arra gondolva, hogy nemsokára rá fog unni erre az ételre, újabb adag kétszersülttel, sajttal és mézzel tért vissza a műhelybe. Letelepedett a munkapadhoz, és nekilátott a robot jobb karjának szereléséhez. A villamos összeköttetéseket épnek találta, de a szervórendszer csatlakozása annyira megsérült, hogy nehezen boldogult a kijavításával. Minél többet piszmogott vele, annál inkább elrontotta. Elvégre csak a kibernetikához értett, nem az ósdi elektromechanikához.
  – Alfa, nem hiszem, hogy meg tudom menteni a karod. Azon tűnődöm, mi lenne, ha segítenél az ép karoddal. Odatarthatnék egy tükröt, hogy jobban beleláss a vállüregbe…
  – Sajnálom. Az adatkönyvtáramból hiányzik a robottechnológiai memóriakocka, enélkül képességeim ezen a területen a bajmegállapításra korlátozódnak, uram.
  – Sejtettem – bólintott Derec lemondóan.
  – Uram, felfedeztem egy kikapcsolt robotot a szobában. Talán lehetscges volna, hogy a mechanizmusából felhasználjuk a megfelelő alkatrészeket a sajátjaim cseréjére.
  – Próbáltam már – válaszolta Derec nyersen. – De mikromanipulátorok nélkül nem boldogulok. Ezenkívül valami szerkezeti sérülés is van a válladban, ami nem pótolható.
  Reménytelen sóhajjal lökte el magát a munkapadtól, és odaballagott a robotalkatrészek nyomorúságos készletéhez, amely a padlón terült el. Mint már annyiszor, pillantása ismét megakadt Monitor 5 karján. Most első ízben felemelte, és tüzetesebben szemügyre vette.
  – Azt hiszem, fél karral kell beérned – közölte. – Még azzal is rengeteg dolgot tehetsz.
  A robot nem válaszolt. Derec megfordította Monitor 5 karját, és megpróbálta behajlítani a könyökénél. A mechanizmus ellenállt. Ez egybevág azzal, ahogyan az ezüst tárgyat markoló kéz is halálos szorításba merevedett, gondolta Derec.
  Egybevág, döbbent rá hirtelen, kivéve, hogy a karon nincsenek ízületek. Se könyök, se csukló, de még ujjpercek sem. A könyök ugyan tompaszögbe hajlott, a csukló enyhén elcsavarodott, az ujjak begörbültek, de mindez semmit sem változtatott Derecnek azon a benyomásán, hogy a kar képtelen bármiféle mozgásra.
  Számtalan műbőrt gyártottak már, amely élethűen megnyúlt és ráncolódott, hogy elfedje az ízületeket. De ez a bőr nem látszott borításnak. Érintésre merevnek és teljesen jellegtelennek hatott, akár egy műanyag öntvény. Derecben felébredt a kíváncsiság, és odavitte a kart a robothoz.
  – Mekkora nagyításra képesek az optikai érzékelőid?
  – Csak korlátozott arányra, uram… százszorosra.
  – Milyen felbontással?
  – Ez a vizsgált tárgy távolsága szerint változik, uram. A legnagyobb felbontás hozzávetőleg tíz mikrométer.
  – Az több, mint amit ezzel a vacakkal elérhetek – bökött a fejével Derec a pásztázó nagyító felé. – Lássuk csak, mit tudsz mondani ennek a karnak a szerkezetéről!
  – Uram, nem vagyok jártas ezen a területen.
  – De megnézheted és leírhatod. Pillanatnyilag beérem ennyivel.
  – Értem, uram. Megfoghatom a végtagot?
  Derec átadta a kart, és néhány pillanat múlva a robot sziklaszilárdan tartotta maga előtt szemmagasságban. – Tízszeres nagyításnál a felszín egyenletes. Növelem a nagyítást. Szemcsézettség észlelhető. Ismétlődő alakzatnak látszik. Az alakzat most hatszögletű síklapokra bomlik. Maximális nagyítás. – A robot egy másodperc töredékéig elhallgatott. – Úgy tűnik, szorosan egymáshoz csatlakozó, tizenkét lapú szilárd testek alkotják a felszínt.
  – Micsodák?
  – Úgy tűnik, szorosan…
  – Ezt már hallottam. Nézz egy másik pontot!
  A robot kissé balra fordította fejét. – Ugyanazt az alakzatot látom.
  – A végét – sürgette Derec. – Nézd a végét, ahol letörött!
  – A felszín sokkal szabálytalanabb, de ugyanazok a dodekaéder egységek alkotják.
  – Mindenütt?
  – Igen, Derec.
  A fiatalember dermedten meredt maga elé. A robot leírásából a gépemberek tervezésének teljesen új megközelítése bontakozott ki – lassú fejlődés helyett valóságos forradalom. Úgy hangzott, mintha a felügyelő robotokat úgy építették volna… nem, ez nem lehet igaz.
  – Kapcsold ki a jobb vállad vezérlősínét – tért magához Derec.
  – Az áramkörök semlegesek – jelentette a robot.
  Derec elkülönítette a sérült jobb karban a háromeres vezérlőkábelt, és átbújtatta azon a nyíláson, ahol abbahagyta a munkát. A vezeték csatlakozóját hozzáérintette a felügyelő karjának csonka végéhez, mire a fémcsík odatapadt az anyaghoz.
  – Hozd működésbe a vezérlő áramkört! Küldj parancsot, hogy hajoljon be a könyök!
  A felügyelő leszakított karja szinte azonnal megmozdult, és lassan kezdett behajlani. – Nézd az ízületet! – kiáltotta Derec. – Mondd el, mi történik!
  – A változások gyorsabban mennek végbe, mintsem hogy a megfigyelését pásztázási lehetőségeim megengednék – mondta a robot. – De arra következtetek, hogy a dodekaéderek bizonyos típusú átrendeződésen mennek keresztül.
  – Új formába áramlanak. A kar anyaga saját magát alakítja.
  – Ez a jellemzés pontatlan, de egyezik vizsgálataimmal. Az ilyen újraszerveződés szakmai megnevezése: morphallaxis.
  Derec odatántorgott székéhez, és reszketve lerogyott. A felügyelők több milliárd apró, kristály alakú egységből épültek fel – testük tehát sejtekből állt. Mindegyik parányban vezetékek kilométerei és programok megabyte-jai sorakoztak. Maguk a sejtek voltak a robotok, a gépemberek pedig inkább élő szervezetre, mint gépre hasonlítottak.
  Micsoda mérnöki bravúr – egy robot lényege belesűrítve néhány mikron átmérőjű szemcsébe. Ha megfelelően programozzák őket, bármilyen alakba átrendeződnek. Egy felügyelő robot a különleges formák végtelen változatát vehette föl egységszemcséi segítségével.
  Az ámulat közepette Derecnek hirtelen eszébe jutott valami, amire napok óta nem gondolt. A sejtes szerkezeti megoldás ugyanazt a mérnöki gondolkodást tükrözte, mint a kisbolygó létesítményében a felvonók és az életfenntartó rendszer. Hallatlan egyszerűség, amely rejtett bonyolultságból ered. Elegáns tervezés, újszerű megközelítés. A takarékosságra törekvő tervező újabb keze nyoma: eggyel több ok rá, hogy megszökjön a rablóktól.
  Mert valahol, valahogy találkozni akar ezzel a tervezővel.
 
 
10. fejezet
JÁTÉK A JELENTÉSTANNAL
 
Miután megkésett ebédje során elfogyasztotta ugyanazokat az egyhangú ételeket, Derec rövid szünetet tartott, majd nekilátott, hogy a robot eredeti végtagjának helyébe fölszerelje a sejtszerkezetű kart.
  Nem ígérkezett könnyű feladatnak, mert két merőben különböző technológiát kellett összeházasítania szerkezeti és működési szempontból egyaránt. Derec először a működési kapcsolattal próbálkozott, nemcsak azért, mert ezt tartotta a keményebb leckének, hanem azért is, mert ha a robot nem tudja vezérelni új karját, akkor már a kar felerősítésével fölösleges bajlódnia.
  De a sejtszerkezetű végtag a szabványos utasításkészlettel és vezérlő feszültségekkel működött. Noha nem látszott semmiféle érintkező vagy vezeték a csonka végen, a kar mindig reagált, bárhol csatlakoztatta hozzá Derec a vezérlősínt.
  A kísérletek során azt találta, a végtag akkor is működik, ha a vezérlősínt az alkar bőréhez, a tenyérhez vagy akár két ujjhegyhez érinti. Úgy tűnt, a sejtszerű mikrorobotok elég okosak ahhoz, hogy a parancsjeleket bárhol felfogják és továbbítsák a megfelelő pontokra.
  Miután a helyére erősítette a kan, nemcsak a robot valamennyi alapvető mozgatóparancsát fogadta el, hanem még néhány újszerű utasítást is. Derec szóbeli segítségével Alfa képes volt rá, hogy „kigondoljon” egy újabb ízületet a könyök és a csukló között. Egy másik teszt során Derec arra kérte a robotot, próbáljon a sejtszerkezetű hüvelyk- és mutatóujjból hosszú, karcsú mikrolámpákat kialakítani. Legnagyobb örömére és ámulatára sikerült. A megfelelő utasítási kódok hatására a kar anyaga szinte végtelenül képlékenynek bizonyult.
  De bármilyen gondosan javította meg Derec a kar csatlakozó szerelőgyűrűjét, a jobb váll ízülete gyengébb maradt, mint a bal vagy az eredeti. Amikor a robot húszkilós terhet próbált felemelni, a sejtszerkezetű kar egyszerűen letörött. Miután visszaerősítette, Derecnek kétségei támadtak, hogy a végtag elbírna-e olyan mechanikai feszültségeket, amilyenek például egy verekedéssel járnak.
  – Úgy látszik, lesz egy erős karod és egy okos karod – vigasztalta a robotot. – Lehetőleg ne felejtsd el, melyik melyik.
  – Számomra nem lehetséges a felejtés, uram.
  – Annyi biztos, hogy a szerelés nem a legkorszerűbb eszközökkel történt – szögezte le Derec komolyan. – Amíg nem égetem be idegvezetékeid hálózatába, hogy mire vagy képes, és mire nem, légy óvatos vele. Es rajtam kívül senki se lássa, milyen trükköket tudsz vele csinálni, értetted?
  Egyszer csak a robot megmerevedett, szeme elhomályosult. Derec már tudta, mit jelent ez, és elhallgatott. Egy pillanattal később meghallotta a folyosóról Wolruf lépteinek tompa neszét. Ismerősnek tetszett a hang, mert ezen a napon Wolruf már harmadszor látogatott a műhelybe. Aranimas csak kétszer járt itt eddig, bizonyára el kellett látnia „főnöki” teendőit.
  A korábbihoz hasonlóan ez is csak véletlenszerű látogatásnak bizonyult. A szőrös lény nem hozott üzenetet Derecnek, és a kíváncsiság sem hajtotta, hogy többet tudjon meg a robot szereléséről. Inkább úgy festett a dolog, hogy az ellenőrzés ürügyén elbliccel más munkákat, vagy megpróbálja ápolni a barátságot Dereckel. Derec azonban megőrizte éberségét. A szőrmók mégiscsak Aranimas helyettese, még ha kedves lénynek látszik is. Hiába mutatott együttérzést, amikor a kínvallatása folyt, ez lehetett egyszerű színészkedés a „jó rendőr–rossz rendőr” szereposztásban, hogy hamarabb megtörjék ellenállását.
  Wolruf most is csak néhány percig maradt, aztán intézte tovább egyéb ügyeit. Amint hallótávolságon kívül ért, a robot ismét megelevenedett.
  – Értettem, uram – válaszolta, mintha nem is szakították volna félbe.
  – Amikor legközelebb ugyanígy megmerevedsz, arra használhatnád az időt, hogy megpróbálod elemezni a kar utasításkészletét. Meg tudod tenni?
  – Megpróbálom, uram. Bizonyára kínálkozik lehetőség az érvényes és érvénytelen utasítási kódok szétválasztására. De ahhoz, hogy kiválogassam a használható kódokat és meghatározzam a feladatukat, működési állapotban kell lennem.
  – Várjunk ezzel addig, amíg nem tudjuk, mikor maradhatunk magunkra zavartalanul. – Derec egy darabig töprengett, mihez kezdjen. Még a robot átprogramozása várt rá, de ez a feladat is kettőjük magányának biztonságát igényelte. A legjobb alkalom az űrhajón beköszöntő éjszaka lesz, mint ahogy ez az idő a legalkalmasabb a jármű felderítésére is.
  Túl sok feladat – túl kevés idő, gondolta Derec. De ha jobban ki akarja használni az éjszakai órákat, mint az elmúlt éjjel, akkor előbb alaposan ki kell pihennie magát.
  – Alfa.
  – Igen, Derec.
  – Mennyi az idő?
  – Nem tudom, uram, mert újjáélesztésem óta nem állították be az időmérőmet. De bekapcsolásom óta tizennégy dekád telt el.
  A dekád az aurórai tizedes időmérték egysége, emlékezett Derec. – Akkor szundítok egyet. Ébressz fel egy szabvány óra múlva.
  – Igen, uram.
 
De nem a robot, hanem Aranimas ébresztette fel.
  – Befejezted? Készen áll a szolgám? – tudakolta mohón Derectől, és úgy hajolt fölé, mint valami hosszú szárnyú vízimadár.
  – Még nem – motyogta Derec álmosan, és felült a padlón. Megelégedetten nyugtázta, hogy a robot mozdulatlanul áll a munkapadnál. Őt legalább nem érte meglepetésként a látogatás.
  – Akkor miért heverészel itt? Hogy tovább várakoztass?
  – Pihenek, mert nem akarok annyira kifáradni, hogy hibát kövessek el, ami tönkreteszi a robotot – védekezett Derec. – A magadfajtának talán nincs szüksége erre, de az embernek igen.
  Aranimas elengedte a füle mellett Derec megjegyzését. – Tapasztalataim azt mutatják, hogy az emberek kisebb hatásfokkal tevékenykednek még a narwéknál is. Nagyon silány munkás lenne belőletek, hiszen az idő egyharmadát pihenésre vesztegetitek. Hátat fordított Derecnek, és odalépett a robothoz. – Talán épp ezért találtatok fel ilyen gépeket, amelyek fáradhatatlanul dolgoznak a szolgálatotokban. Hogyan készülnek?
  – Mire gondolsz? – állt talpra Derec.
  – Mi az energiaforrásuk? – kérdezte Aranimas, míg hosszú ujjaival egy vezeték útját követte lefelé a robot törzsén.
  Derec tisztában volt vele, hogy ha kitérően vagy fölényesen válaszol, ezzel csak feldühíti a kapitányt. – Mikrofúziós energiatelep. Ott is van egy a munkaasztalon, a nagyítókészüléktől balra.
  Aranimas felvette a sérült energiatelepet, és megvizsgálta. – Ilyen kicsi? Hány napig tart ki?
  – Attól függ, mennyire nehéz a robot munkája. Az üzemanyagkapszula néhány száz napig működik, ha könnyű feladatról van szó, például egy háziszolga esetében. Egy fizikai munkás nyilván gyakoribb üzemanyag-feltöltést igényel.
  – Figyelemre méltó – tette vissza Áranimas az energiatelepet az asztalra. Egyik szeme kis időre megállapodott az átültetett karon, aztán visszalendült Derec irányába. – Haladsz a munkával?
  – Igen.
  – Mennyi időbe telik, amíg be tudod kapcsolni a robotot?
  – A rendszerek kipróbálását holnap vagy holnapután kezdem. Hogy mikor végzek, attól függ, mennyi a hiba.
  Aranimas föltehetően elfogadta az érvelést, mert megjegyezte: – Ennek a robotnak az lesz az első feladata, hogy segít nekem újabb robotokat készíteni.
  Derec gondterhelten előrelépett. – Mennyit?
  – Kezdetnek ötvenet.
  Talán ennyi narwe tartózkodik a fedélzeten, villant fel Derecben. Mulattatta a gondolat, hogy Aranimas kicseréli megfélemlített legénységét egy sor engedelmes robotra, s csak utána fedezi fel, hogy az ő egyetlen szavára valamennyien megtagadják parancsai teljesítését. De nem akarta áltatni magát, és azt sem szerette volna, ha Aranimas hiú reményeket táplál.
  – Nem hiszem, hogy fölfogtad, mennyire bonyolultak ezek a gépek – mentegetőzött. – Nem olyan játékszerek, amelyeket csak úgy szórakozásból össze lehet rakni, arról nem is beszélve, hogy miféle műhely áll rendelkezésre ehhez. Őszintén szólva, ez a kuckó nem a legalkalmasabb. Valószínűleg össze tudom szerelni ezt a robotot, és a karbantartásáról is gondoskodom. De ha ötven robotra van szükséged, jobban teszed, ha másutt keresed őket. Nem vagyok bűvész, hogy kalapból varázsoljak elő pozitronikus agyakat és mikrofiíziós telepeket.
  – Ha nem pusztítottad volna el a robotállományodat… – kezdte Aranimas emelt hangon.
  – Megmondtam már, hogy azt a robotok saját szakállukra tették – tiltakozott Derec. – De az elkeseredésre semmi okod. Szépen elkormányozod a járművedet az űrlakók bármelyik világába, és ott milliónyi robotot találsz. Ráadásul el sem kell lopnod őket. A robot a legfőbb kereskedelmi cikk a naprendszerek között. Bármelyik boldog lesz, hogy új vásárlót üdvözölhet benned.
  Ez persze nem fedte teljesen a valóságot. Eléggé kétségesnek látszott, hogy az űrlakók átengedik egy idegen fajnak csúcstechnikájuk legjobb példányait, de ha szándékukban állna is, még mindig kérdéses, mit ajánlhat fizetségként Aranimas. Ám ha sikerül elhitetnie a kapitánnyal, hogy a legjobb megoldás, ha egy emberi világ felé kormányozza űrhajóját, annyit legalább elérhet, hogy felhívja az emberek figyelmét az idegenek létezésére – és valószínűleg növeli saját szabadulásának esélyeit is.
  – Ha ilyen szívesen kereskedtek, miért pusztították el a robotok önmagukat?
  – Mert lövöldözve érkeztél, és ezzel ellenségüknek nyilvánítottad magadat – magyarázta Derec. – Ha barátként jelensz meg, más lett volna a helyzet. Vezess a navigátorodhoz, és segítek neki meghatározni az útvonalat, amelyen az űrlakók legközelebbi világába jutunk. – Így azt is megtudom végre, hol vagyok, tette hozzá magában.
  – Mérlegelni fogom a lehetőségeket – indult el Aranimas a folyosó felé. – Te pedig folytatod a munkát. Mire holnap visszatérek, felélesztve akarom látni a robotomat.
 
Derec úgy döntött, nem halogathatja tovább az átprogramozást. Arra számított, Aranimas nem jön vissza egyhamar, és csak reménykedhetett, hogy Wolruf sem bukkan fel.
  Sajnos nem állt rendelkezésére olyan eszköz, amellyel közvetlenül megváltoztathatta volna a robot programját, bár ez amúgy is kockázatos beavatkozás lett volna. Mivel szorosan be volt ágyazva a robotika törvényeibe, a robot emberképe, emberről alkotott meghatározása agyának mélyén, a legfinomabb és legmaradandóbban bevésődött alakzatok formájában rejtőzött. Derecnek közvetett módon kellett munkához látnia.
  – Alfa! – szólt oda a robotnak. – Letapogattad azt az élő szervezetet, amely az előbb itt tartózkodott?
  – Igen, Derec.
  – És korábban letapogattad azt a másik egyedtípust is, amely felkereste a műhelyt?
  – Igen, Derec.
  – Mit gondolsz róluk?
  – Nincs korábbi ismeretem ilyen típusú emberekről…
  Ettől a választól félt Derec. – Állj! Ezek nem emberek.
  – Uram, tudatában vagyok annak, hogy adatkönwtáram hiányos. De képtelen vagyok őket bármilyen más osztályba sorolni, hacsak nem közli velem állításának bizonyítékát.
  – Hasonlítsd össze a külsejüket az enyémmel!
  – Uram, elismerem, számtalan rendellenes eltérés figyelhető meg. De ezek a különbségek az ember meghatározásának olyan területeire esnek, amelyeknek igen tág határai vannak: ilyen például a bőr színe, az öltözék, a testméret, a hangszín. A hasonlóságok sokkal fontosabb kiindulási alapot jelentenek. Ilyen például a kétoldali szimmetria, a két lábon járás, az oxigénbelégzés…
  – Humanoidok, akárcsak te. De nem emberek.
  – Állítását értem, uram, de nem igazolhatom.
  Derec nyelt egyet. A robot nem akarta szó szerint hazugnak nevezni. Ha egy robotnak nincs valamiről közvetlen ismerete, az ember szavát szentírásnak veszi. De nem köteles elfogadni olyan emberi állítást, hogy például esik az eső, ha a saját érzékelői másról tájékoztatják.
  Ez itt most nem volt ilyen egyértelmű, de minden robot hajlik arra, hogy nagyvonalúan határozza meg magának: mi az ember. Máskülönben fennáll a veszély, hogy gyilkosságra kényszerítik egy egyszerű trükkel: a kijelölt céltárgyra ráfogják, hogy nem ember. Derec megértette a robot vonakodását, de így is kellemetlenül érezte magát. – Ha tizenkét karjuk lenne és beszéd közben tüzet okádnának, hinnél nekem?
  – Uram, a jelen esetben az alaktani megfontolások nem játszottak elsődleges szerepet elemzésemben.
  – Magyarázd el, milyen jegyek alapján teszel különbséget.
  – Uram, következtetésemet arra a megfigyelésre alapoztam, hogy az Aranimasnak és Wolrufnak nevezett szervezetek önálló gondolkodásra képes, értelmes lények.
  – Honnan tudod?
  – Uram, ön párbeszédet folytatott mindkettőjükkel. Noha az emberek alkalmanként élettelen tárgyakhoz is beszélnek, és azt a benyomást is kelthetik, hogy párbeszédet folytatnak bizonyos állatokkal, az önök eszmecseréjét minőségileg másnak érzékeltem.
  – Azt akarod ezzel mondani, hogy mivel emberek gyanánt kezeltem őket, annak is kell őket tekintened?
  – Ha bizonytalanság lép fel, mint például, amikor egy ember jelmezt vagy maszkot visel, kötelességem a közvetett bizonyítékok mérlegelése. Az ön magatartása megerősítette feltevésemet, hogy Aranimas és Wolruf ember.
  – Ugyanúgy beszélek teveled is, ahogy velük. Ettől te ember vagy?
  – Nem, Derec. Robot vagyok, műszaki alkotás. Csak azért látszom bizonyos fokig emberinek, mert úgy terveztek, hogy a lehető legkönnyebben léphessek kapcsolatba az emberi lényekkel.
  Derecben egyre fokozódott a szorongás. – Akkor ezt magyarázd meg nekem: hogyan teszel különbséget távolról egy robot és egy ember között?
  – Uram, ahogy kezelési táramban szerepel azon szervezetek osztálya, amelyeket embernek neveznek, ugyanúgy ismerem azon tárgyak osztályát is, amelyeket robotoknak hívnak. Általában különbséget lehet tenni a kettő között azoknak a jegyeknek az alapján, amelyek nem közösek bennük. El kell azonban ismerni, hogy nem tökéletes a rendszer, és noha kijátszható, ahogyan ez megtörtént annak az ember formájú robottípusnak az esetében is, amelyet dr. Han Fastolfe tervezett.
  Derecnek el kellett fogadnia a robot álláspontját. Bárcsak meg tudnám mutatni neki mindhármunk bőrmetszetét… Persze, ha Aranimas vagy Wolruf szervezete történetesen sejtszerlzezetű, nem sokra megyek az egésszel. Ez a gépember még a végén úgy dönt, hogy a tulajdon jobb karja is emberi…
  – Ide figyelj, te robot! Az űrlakók, a telepesek és a földiek mind emberek? – kérdezte hirtelen.
  – Igen.
  – Személyesen megvizsgáltad a csoportok minden egyes tagját?
  – Nem, Derec. Hozzávetőleg nyolcmilliárd földlakó, ötmilliárd űrlakó és…
  – Ha nem vizsgáltad meg őket egyenként, hogyan sorolhatod be mind az emberek közé?
  – Az űrlakók és a telepesek a Föld eredeti emberi lakóinak leszármazottai – válaszolta a robot. – Ennek következtében bármely egyén, akit helyesen azonosítanak telepesként vagy űrlakóként, nem lehet más, csak ember.
  – És miért nem? – adta a naivat Derec, holott jól tudta a választ.
  – Mert közös ághoz tartoznak a törzsfejlődés fáján. Ember ivadéka csak ember lehet.
  – Más szóval, igazából csak a biológia számít… a gének és a molekulák, amelyeket az emberek hordoznak a sejtjeikben.
  – Igen.
  – És azok az irányelvek, amelyeket beléd építettek az ember meghatározására, csupán lerövidítik számodra azt a folyamatot, hogy biológiai vizsgálatnak vess alá minden egyént, akivel találkozol. A végső tényező tehát a DNS.
  – Pontosan így van, Derec.
  – De arra nincs lehetőséged, hogy közvetlenül megvizsgáld egy személy DNS-ét.
  – Nincs, uram.
  – Jól van. Azt mondtad, hogy Aranimas külsejének minden rendellenessége az elfogadható adatok tartományába esik a természetes variációk és mutációk figyelembevételével.
  – Igen, uram.
  – Megkérhetlek, hogy végezz el egy valószínűség-számítást arra vonatkozóan, vajon Aranimas összes eltérése milyen eséllyel jelenhet meg egyetlen szervezetben?
  A robot nem sokat habozott. – A valószínűség rendkívül kicsi.
  – És Wolruf esetében?
  – A valószínűség némileg nagyobb, de még mindig csak egy a tíz a tizenötödikenhez nagyságrendű.
  – Más szóval, kevesebb mint egy a tízezerhez a valószínűsége annak, hogy egy ilyen különleges mutáció valaha is megjelenhetett az emberiség történetében. Itt pedig egyszerre kettő van belőlük, nemcsak hogy élőben, tehát egy időben, hanem ugyanazon a helyen, és mindketten éppannyira különböznek tőlem, mint egymástól.
  – Ez rendkívül figyelemreméltó. Semmi kétség, ezeknek az egyedeknek a további vizsgálata nagy nyereséggel járhatna. Derec elkeseredetten sóhajtott. – Ide figyelj, kockafafejű barátom! Te nem látsz tovább az orrodnál! Nem nagyobb a valószínűsége annak, hogy egy tőlünk függetlenül fejlődött élőlény lehet kétlábú, tükörszimmetrikus és oxigénlélegző, mint annak, hogy ezek a figurák emberi mutánsok? Nem lehet Aranimas és Wolruf értelmes anélkül, hogy ember volna?
  – De, lehetséges. – A robot elhallgatott, ami pozitronikus idegpályáinak lázas működését jelezte. – Ám nehéz megállapítani egy adott formájú lény kialakulásának valószínűségét, mivel függetlenül fejlődött értelmes lények nem ismeretesek.
  – Visszautasítom ezt a feltételezést – csapott az asztalra Derec. – Miért humanoid a legtöbb robot?
  – A fejlettebb robotok azért humanoidok, mert tervezésük nagy általánosságban sikeresnek bizonyult, és mert…
  – A többi ok nem érdekel – vágott közbe Derec. – Alkalmazd ezt a meghatározást Aranimas és Wolruf esetére.
  A robot ismét késlekedett a válasszal. – A kérdéshez tartozó egyenlet mindkét oldalán rendkívül magasra szöktek a pozitromotorikus feszültségeim – szólalt meg végül. – Azt hiszem, ez az állapot hasonlít arra, amit az ember úgy jellemez, hogy zavarban van.
  – Térj a lényegre! Mi a döntés?
  – Óvatos végkövetkeztetésem az, hogy Aranimas és Wolruf nem ember.
  – Az Első Törvény értelmében tehát nem vagy köteles megvédeni őket, a Második Törvény alapján pedig nem engedelmeskedsz nekik?
  – Nem, Derec.
  – Akkor jó! – sóhajtott megkönnyebbülten a fiatalember. – Életben maradhatsz. Most pedig figyelj! Van néhány fontos utasításom a számodra idegen házigazdáinkkal kapcsolatban…
 
 
11. fejezet
EGY KIS VÁLTOZTATÁS
 
Az űrhajó óriási világán belül Derecnek csak egy kis sziget jutott. Éjszakai bolyongásaira készülve, szigetét a műhelyből (ezt a részleget magában M-hajótörzsnek nevezte) az élelemraktárba (vagyis az E-hajótörzsbe) és a Tisztálkodóba vezető útvonalak alkották. Ezeknek a járatoknak a végét két tárolófolyosó-szakasz kötötte össze, ilyen módon rövid forgalmi alagutat képezve a két hajótörzs között. Ennyi volt, amit Derec tudott.
  Nem tudta, merre található Aranimas vezérlőközpontja a műhelyhez képest, noha érezte, hogy elég távol eshet. Ennélfogva azokat a helyeket sem tudta betájolni, ahol már járt egyszer – ilyen volt az a hajótörzs, ahol a csillag alakú lényt látta; a folyosó, amelyben felébredt; a rakodótér, ahová a mentőcsapat visszatért; és az a szekrénysor, ahol a robotalkatrészeket tárolták. Azt sem sejtette, hol alszik Wolruf, vagy hol tartózkodik a legnagyobb valószínűséggel az ötven narwe.
  Az éléstárhoz vezető folyosó volt az egyetlen része az űrhajónak, ahol kifejezett engedéllyel tartózkodhatott. Aranimas nem tiltotta meg ugyan, hogy távolabbi területekre elkalandozzon, de nem is biztatta. Derec számára ez próbának tűnt, csak éppen azt nem tudta, mikor bukik el a vizsgán: cselekvéssel vagy tétlenséggel – ha felfedezőútra indul, vagy ha a szállítás közelében marad.
  Végül úgy döntött: jobb többet tudni, mint kevesebbet. Ha Aranimas rajtakapja, és kifogást emel, még mindig védekezhet azzal, hogy a robot kipróbálásához keresett helyszíneket és feladatokat.
  Majdnem két napja fúrta már az oldalát, mi lehet a forgalmi alagút lezárt szekrényeiben, így először a legközelebbieket kezdte nyitogatni. Nem tudta, mire számíthat, de meglepte, hogy a szekrényeknek több mint a fele kongott az ürességtől.
  Talált persze zsúfoltakat is. Felismerhető tárgyakat, textilvégeket, amelyekből a narwék öltözékét szabták, cserélhető elektródokat a műhelyben használt mikrohegesztőhöz, vákuumcsomagolású élelmiszeradagokat. Néhány szekrény vagy beszorult, vagy kulcsra zárták – ezekkel nem boldogult.
  Éppen végzett az élelemraktárhoz legközelebbi részleggel, amikor egy álszarvú narwe lépett be az egyik oldalajtón. Derec bűntudatosan ugrott félre, és mozdulatlanná dermedt. De a felismerés legkisebb jelét sem fedezte fel a szörnyön, aki hátat fordított neki, és szó nélkül távozott a folyosónak a műhely felé néző ajtaján.
  Amikor ismét egyedül maradt, Derec kicsit ostobán érezte magát, hiszen minden joga megvolt rá, hogy itt tartózkodjék, és az idegen sem talált ebben semmi gyanúsat. De a szíve úgy kalapált, mintha maga Aranimas bukkant volna fel. Amiatt nem aggódott, hogy egy narwe megpróbálna szembeszállni vele, mert bizonyos volt benne, hogy képes lenne legalább olyan ijesztő hatást tenni rájuk, mint Wolruf.
  De azt sem lehetett kizárni, hogy a narwe be akarja hízelegni magát Aranimasnál, azért elmeséli neki, mit látott. Mivel Derec nem szerette volna, ha meginog benne a kapitány bizalma, elhatározta, addig felfüggeszti a szekrények átkutatását, amíg a narwék szanaszét nyüzsögnek a hajón. A szekrényekben való matatásra semmilyen mentséget nem hozhatna fel.
  Inkább hozzálátott az általa is használt két hajótörzs teljes felderítéséhez. Három ajtóval távolabb a Tisztálkodótól, még az E-törzsben, rábukkant egy olyan teremre, amelyben öt kényelmes fotel helyezkedett el körben. Középen, fekete hengeres alapzaton, mattfehér gömb pihent, akkora, hogy Derec félig sem tudta volna átkarolni.
  Persze, megtalálni és megérteni nem ugyanaz. Csak annyit tudott kiókumlálni, hogy a gömb éppúgy lehet vallásos törzsi tárgy, mint híradástechnikai eszköz, a terem pedig szentély éppúgy, mint parancsnoki híd.
  Fölöslegesnek vélte kockára tenni kivívott pozícióját, pusztán azért, hogy tudatlanságát gyarapítsa, így fél órán belül másodszor változtatta meg kutatási stratégiáját. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy megtalálja az A-törzsbe (Aranimas körzetébe) és az F-törzsbe vezető utat, ahol a forgalmi raktér – és talán erősokszorozó munkaruhája – lehet. Semmi másnak nem volt jelentősége.
  Két kijárat nyílt az E-törzs fedélzetéről, kettő az M-törzsből és kettő a forgalmi alagútból. Derec arra gondolt, egyszerűen kilép valamelyiken, és addig sétál, amíg a végére nem ér. De nem bízott benne, hogy visszatalálna.
  Inkább azt a módszert választotta, hogy lassan tágítja ki ismert világának határait. Ahányszor csak kinyitott egy ajtót és elindult egy folyosón, minden kereszteződésnél vagy ajtónál balra fordult, abban a reményben, hogy így, hurkot leírva, visszakeveredik saját körzetébe. Amikor már emlékezetébe véste ezeket a járatokat, akkor vágott neki egy-egy elágazás másik ágának.
  Kezdetben egész jól bevált ez a taktika. A forgalmi alagútból nyíló oldalajtó három fordulóval később az M-törzsbe vezette, a műhely alatti fedélzetre. Bár útközben találkozott két narwéval, a siker szárnyakat adott neki.
  Később azonban kezdett minden összekuszálódni. Az M-törzs műhelyszintjéről nyíló másik kijárat hét részlegen vezetett át anélkül, hogy bárhol elágazott volna. Valószínűleg még ennél is messzebb nyúlt, erre azonban sohasem derült fény, mert Derecet elfogta a félelem, és visszafordult.
  Az E-törzsből nyíló egyik kijárat lejtős rámpán át egy forgatható lövegtoronyba vezetett, amelyben egy Aranimas-féle alak és egy narwe tanyázott – újabb gyors visszavonulás. A törzs vége felé egy másik kijáraton át egy ismert hatszögletű csomóponti szobába jutott. Kinyitotta az egyik ajtót, és egy újabb hatszögletű csatlakozásban találta magát.
  Egyszerűen nem lehetett körbejárni az űrhajót. A jármű belseje olyan reménytelen labirintusnak tűnt, amelynek szakaszai a legnagyobb összevisszaságban kapcsolódnak egymáshoz. Derec erre csak két magyarázatot tudott elképzelni. Az egyik a védelemmel függött össze. Az elrendezés valószínűleg a kulcsfontosságú céltárgyak álcázását szolgálja azzal, hogy a behatolókat a legnagyobb zavarba ejti.
  A másik magyarázata szerint a hajó pontosan az volt, aminek látszott. Kaotikus keveréke különféle űrhajóknak, amelyekről senki sem gondolta volna, hogy valaha összeerősítik őket.
  Akárhogy állt is a dolog, Derec már épp elvégezte magában, hogy soha az életben nem fogja felderíteni ennek az űrhajónak a tervrajzát, amikor hirtelen különös érzés fogta el, mintha egész testét kifordították volna. Visszafelé tartott a műhelybe, amikor rátört az émelygés, és az állkapcsa görcsbe rándult. Szerette volna elhitetni magával, hogy csak elszédült egy pillanatra, a közeledő végkimerültség hatására, de nem sikerült.
  Mert ez az érzés egyáltalán nem tűnt ismeretlennek. Az űrugrás volt ez, az a furcsa, felfoghatatlan, villanásnyi utazás a hipertérben, amelynek révén egy űrhajó és valamennyi tartozéka a kozmosz egyik pontjáról átlendült egy másikra, fényévekkel távolabbra.
  Bárhol suhantak is az előbb, most már egészen más helyen tartózkodtak. Messze a kisbolygó övezetétől – túlságosan távol az űrhajóktól, amelyek esetleg a megmentésére érkezhettek.
  Feltételezhette volna, hogy a kalózok rendelkeznek az űrugráshoz szükséges technológiával, mert erre a hatalmas, roskatag járműre nehezen lehetett volna fölszerelni hagyományos hajtóművet. Ennek ellenére nem számított erre a meglepetésre, és a felfedezés annyira mellbe vágta, hogy éppolyan erőtlennek érezte magát, mint a robotok fogságában.
  Már senki sem fog rám találni, gondolta kétségbeesetten. Még akkor sem, ha ezer évig élnék…
 
Amikor Derec visszatért, a roboton kívül senki sem tartózkodott a műhelyben.
  – Alfa!
  – Igen, Derec.
  – Észrevetted az űrugrást az előbb?
  – Nem, Derec. Minthogy a pozitronikus agy reflexei sokkal gyorsabbak a tieidnél, a robotok nem tapasztalják az emberekben fellépő tájékozódási bizonytalanságot.
  – Akkor semmit sem tudsz közölni róla – hogy milyen messzire ugorhattunk?
  – Mivel a jármű hajtóművének tolóerőgörbéjét nem ismerem, semmire sem tudnék következtetni az űrugrás időtartamából – válaszolta a robot. – De ez nem jelenti azt, hogy ne volnának másodlagos bizonyítékok az úticélunkat illetően.
  – Miféle másodlagos bizonyítékról beszélsz? Hol szerezted?
  – Uram, Aranimas és Wolruf vitatta meg a jelenlétemben.
  – Mikor?
  – Ma este, alig egy dekáddal ezelőtt. Benyomásom szerint önt keresték, de távollétében engem kezdtek vizsgálgatni. Wolruf beszámolót tartott, hogy milyen munkát végzett ön, elmesélte, hogy látogatásai során miként változott a testhelyzetem, megmutatott Aranimasnak néhány hozzáférési pontot rajtam, és azt is leírta, mi rejtőzik mögöttük.
  – Gondoltam, hogy kémkedik utánam – dohogott Derec.
  – És mi történt még?
  – Aranimast láthatóan idegesítette, hogy ön felügyelet nélkül távozott a műhelyből, és utasította Wolrufot, hogy éberebben figyelje a jövőben…
  – Térj a tárgyra! Hol vagyunk? Hová tartunk?
  – Természetesen bizonyos következtetésekre kényszerülök, mégis azt hiszem, egy olyan hely felé közeledünk, ahol Aranimas reményei szerint nagy mennyiségű további robotot szerezhetnek.
  – Ismételd meg a beszélgetés erre vonatkozó részét!
  – Máris, Derec.
  A robot olyan élethűen szólaltatta meg a hangokat, hogy ha Derec lehunyja a szemét, megesküdött volna: Aranimas és Wolruf is a szobában tartózkodik.
  – Rrégóta táuol uagyunk a Mrassdftól – mondta Wolruf. – A narwék márr nyugtalanok ott’oni ’orrdáik miatt. Még én is el-elfárradok. Tényleg szükség uan rrá, ’ogy felkerressünk egy másik emberri fészket?
  – Nem térhetek vissza üres kézzel – bosszankodott Aranimas.
  – Birrtokodban uan az ékszerr, ez a robot és még sok minden más. Wiwera többet kap, mint amennyit ígérrtél. Ekkorra teljesítményént épp elég dicsérret ’ár…
  – Ez nem vitás – szögezte le Aranimas. – De azt akarom, hogy robotok álljanak a szolgálatomra. Az az ember, Derec, azt mondta, hogy bármelyik emberi világban találhatók robotok, és eladják nekünk, ha békés szándékkal érkezünk. Meghagyjuk őket abban a hitben, hogy csak kereskedni akarunk, aztán elvesszük, amire szükségünk van. Utána, de csak utána, hazaindulunk a Mrassdfra.
  Wolruf szűkölő hangjából könyörgés csendült ki. – A narwék ualóban érrtéktelenek, semmi kétség. De ’a kicsúszik a kezünkből asz ékszerr, merrt egy marrék színes üueggo’óérrt nyúlunk…
  A robot félbeszakította önmagát. – Ezen a ponton Aranimas előhúzott egy fegyvert, amelyet nem tudok azonosítani, és Wolrufra irányította. Úgy vélem, nagy fájdalmat okozott neki.
  Azután Aranimas hangján folytatta. – Csalódtam benned, Wolruf. Azt hittem, több a fantáziád. Ha nincsenek robotjaim, át kell adnom az ékszert Wiwerának, amikor visszatérünk… és ez egyáltalán nem áll szándékomban. Inkább itt bomoljunk mindketten atomjainkra, semhogy lemondjunk a kulcsról egy olyan alak kedvéért, mint Wiwera.
  A robot elhallgatott, és Derec sem talált szavakat. Még egy megálló, aztán a kalózűrhajó hazaindul kincsével. Ki tudja, hol lesz az a megálló? Száz és száz űrlakótelep található elszórtan több száz fényévnyi távon. Lehet, hogy egy vámállomás lesz a telepesek és az űrlakók területének határvonalán, egy bányászati vagy ércfeldolgozó központ, vagy akár egy kutatótelep. Bármelyik tömve lehet emberekkel, emberekkel és robotokkal, vagy csak robotokkal.
  Édes mindegy! Úgysem fogja őket soha látni!
  Aranimas őt fogja felhasználni – tudását, hangját, talán még képzeletét is –, hogy bebocsátást nyerjen egy ilyen állomásra. És miután az idegenek lebonyolították az üzletet, az űrhajó elindul a Mrassdf felé, ahol őrá semmi jó nem vár, csak a rabszolgaság, s legfeljebb az a távlat, hogy űrvilági furcsaságként fogják mutogatni.
  Tehetetlenségének tudata mélyen megrendítette. Kezdettől fogva a magány útját járta, mindent egyedül csinált. Ármánykodott és hetvenkedett, nyíltan küzdött és cselt vetett, hogy legyőzzön minden akadályt.
  A mostani kihívás azonban leküzdhetetlennek látszott. Valamikor a következő napokban meg kellene szöknie – egy olyan űrhajóról, amelyen még nem tudta kiismerni magát, egy olyan börtönőrtől, akinek még fel sem tudta mérni a képességeit, egy olyan menedék felé, amelynek biztonságát csak a remény szavatolta.
  Minden erő elszállt belőle a sivár valóság láttán. Minden adu Aranimas kezében van. Állandóan figyeltetni fogja őt, amíg egy űrállomás kikötőjében tartózkodnak – ha egyáltalán kikötnek. És addig sem léphet, hiszen nem veheti birtokba az egész űrhajót. Nem szállhat szembe egymaga nyolcvanfőnyi legénységgel.
  Nem maradt más ütőkányája, csak a robot, de ez túl kevésnek látszott. Nem tudok megszökni, gondolta kétségbeesetten. De azért sem adom fel…
  Egymást kergették fejében a lázas gondolatok, de egyik sem hozott megnyugvást. Fáradtan és összezavarodva húzódott be a műhely legtávolabbi sarkába, és összekuporodva csúszott le a fal tövébe.
  Segítségre van szükségem, nyilallt belé. Nem kell mindent egymagamnak csinálnom… bíznom kell valakiben. Vagy rászánom magam erre, vagy belenyugszom, hogy életem végéig egy idegen világ foglya leszek…
  És akkor eszébe jutott, hogy van még valaki a fedélzeten, aki ugyanolyan magányos, ugyanolyan védtelen, aki nemcsak biztonságot, hanem erőt is meríthet egy társból. Valaki, aki egyszer már barátjának nevezte őt.
  A kutyalány biztosan segít, gondolta. Együtt sikerülnie kell…
 
Derec megújult reményekkel várakozott már egy órája. Figyelmét megosztotta az ajtó és tervének képzeletbeli kirakós játéka között.
  – Uissza’öttél? – mordult rá egy ismerős hang.
  Derec felemelte a fejét, és Wolrufra nézett. – Sétáltam egyet. Gondolom, kerestél.
  – Aranimas kerresett – javította ki Wolruf. – Most itt marradsz, ugye?
  – Újból meglátogat?
  – A főnök moszt pi’en. ’olnap rreggel akarr találkozni ueled. ’obb lesz, ’a itt marradsz – figyelmeztette Wolruf, és elindult kifelé.
  – Letolást kaptál Aranimastól, mert nem voltam itt, igaz? – szólt utána Derec.
  A kutyaféle megtorpant, hátranézett, és megvonta a vállát.
  – Sajnálom – folytatta Derec. – Kellemetlen helyzetbe hoztalak.
  – Nem ú’donság. Épp elégszerr kerrülök kellemetlen ’e’zetbe magam miatt is.
  Derec elmosolyodott. – Árulj el nekem valamit, Wolruf. Mit keresel ezen az űrhajón? Miért dolgozol egy olyan alaknak, mint Aranimas?
  – ’osszú mese.
  – Ugye, nem a saját akaratodból vagy itt?
  – Bonyolult.
  – Van időm… és tényleg szeretném tudni.
  Wolruf habozott, aztán tett néhány bizonytalan lépést visszafelé. – Aludnom kellene – jelentette ki végül nyersen.
  – Mi lenne, ha azt csinálnád, amit akarsz, és nem azt, amit kellene?
  Wolruf már karnyújtásnyira volt Derectől: elvigyorodott. – Esz a titka a sikerrednek?
 
Sokáig tartott, mire a történetet kibogozták. Wolruf még sohasem beszélt otthonáról és életéről olyan valakinek, aki nem ismerte azt az ezer és egy dolgot, ami neki oly természetesek és hétköznapiak volt. Derec újból és újból rákérdezett egyes részletekre a jobb megértés kedvéért.
  Ezenkívül a nyelvi akadályokat sem lehetett lebecsülni, mert Wolruf közlendői néha túlléptek a szabványnyelv szókincsének korlátcin. Máskor úgy tűnt, köntörfalazva kerülget bizonyos tényeket vagy elképzeléseket, amelyeket, úgy érezte, nem volna szabad felfednie.
  A darabkákat összeillesztve és a hézagokat saját képzeletével kitöltve, Derec meglehetősen összefüggő választ kapott kérdésére. Noha korábban Wolruf kétszáz lakott világgal büszkélkedett, a hajó legénysége egyetlen naprendszerből származott. Az Aranimas-féle faj – az eranik – és a narwék a második bolygón, a Mrassdfon éltek, amely Wolruf leírása szerint forró, viharos, kellemetlen világ. Wolruf népe – nevük éppannyira kiejthetetlen volt, mint Wolruf eredeti neve – és a csillagszerű, félénk lény fajtársai a kellemes éghajlatú negyedik bolygón laktak.
  A narwékat és eranikat ugyanolyan kapcsolat fűzte egymáshoz, mint a birkákat és a pásztorokat, azzal a különbséggel, hogy a narwék sokkal eszesebbek és fizikailag ügyesebbek a birkáknál. De az összehasonlítás abban is találónak bizonyult, hogy a narwék száma lényegesen meghaladta az eranikét, az eranik – erőszakos, találékony és mohó természetüknél fogva – mégis az uralkodó szerepet töltötték be.
  A két életforma között meglehetősen bonyolult kapcsolat alakult ki, Derec nem is értette ezt pontosan. Úgy tűnt, egyetlen bolygónak sincs egységes kormánya. Valószínűleg csak ez tartotta vissza őket a háborútól, mert alapjában véve mélységes ellenszenvvel viseltettek egymás iránt. Ennek ellenére élénk kereskedelem folyt az életformák között. A forgalom olyan kereskedelmi központok révén bonyolódott, amelyeket az eranik néhány csoportja irányított, az árukat pedig Wolruf népének néhány családja állította elő.
  Wolruf nem sok szót vesztegetett Aranimasra, de szavaiból azt lehetett kivenni, hogy a kapitány a leghatalmasabb erani csoportok egyikének fiatalabb tagja. Derecnek úgy rémlett, Wolruf családja összeütközésbe került Aranimas kereskedelmi társaságával.
  – Eszen a ’a’óúton a szolgálatommal megszüntetem a dhierggrát a családommal szemben – magyarázta.
  A dhierggra, ahogy sok kérdezősködés után Derec elképzelte, valamiféle feketelista – amíg érvényben van, egyetlen erani sem köt üzletet Wolruf családjával. Ezért lett Wolrufból cseléd – olyan rabszolga, aki családja adósságát törleszti.
  – Miért téged választottak?
  – Én uagyok a legfiatalabb, és így a legérrtéktelenebb a családomban.
  Nem állt Derec szándékában, hogy egy egész kultúrát megítéljen egyetlen tagjának elbeszélése alapján, de azon kapta magát, hogy dühbe gurul az igazságtalanság miatt. – Ezért bánik veled így Aranimas? Az is az egyezség része, hogy úgy bánik veled, mint egy kutyával?
  – Esz asz eranik módszerre. Mindenkit így keszelnek.
  – Csak egymást nem – háborgott Derec. – Itt hibádzik a dolog.
  Ekkor döbbent rá, hogy valahol a beszélgetés folyamán váratlan dolog történt. Önző, számító módon vette rá Wolrufot a kitárulkozásra – ezt is egyfajta kizsákmányolásnak lehetett tekinteni –, de ahogy hallgatta, hamis rokonszenve valódi együttérzéssé vált, és osztozott a lény fájdalmában. Ő is áldozat volt, akárcsak Derec.
  Wolruf azonban zavarba jött a rokonszenvétől. – Nem a te gondod – vágta el a további sajnálkozást.
  – Wolruf… azt mondtad, a barátom vagy. Én meg hadd legyek a te barátod.
  – Mit számít?
  – Aranimas rabszolgaként kezel, és lépten-nyomon megaláz. Nem szükségszerű ez. Ha összefogunk, véget vethetünk neki.
  – ’ogyan?
  – Van egy munkaeszközöm – biccentett fejével a robot felé –, és néhány ötletem. De szükségem van rá, hogy elmesélj néhány dolgot… Aranimasról és az űrhajó irányításáról.
  Wolruf zavartan pislogott. Derec attól tartott, túl gyorsan rohanta le, és most megrémült. – Uissza akarrod szerrezni az ékszerrt – bökte ki végül a kutyaféle.
  Őszintén kellett felelnie. – Igen.
  – ’a elueszed, én tarrt’atom a ’átam Arranimasnál.
  Derec a fejét rázta. – Le akarok lépni, mert nem engedhetem, hogy Aranimas elhurcoljon a Mrassdfra. De ha nem hagyhatlak itt jobb körülmények között, mint amilyenben most élsz, inkább magammal viszlek. Wolruf… csak mi ketten segíthetünk egymáson. Ha nem próbáljuk meg, akkor megérdemeljük, bármi történjék velünk.
  A kutyaféle tágra nyílt szemmel állta Derec tekintetét. – Esz igasz. Rrendben uan… barrátom. Prróbál’uk meg!
 
Wolruf fajának életműködésében valami olyan jelzőrendszer alakult ki, amely meglepő élességgel figyelmeztetett az alvás és a megújulás szükségességére. Mintha láthatatlan anyagcsere-kapcsoló működött volna a szőrös lényben: amikor átbillent, riadóztatta a szervezetet, hogy energiaforrása kimerülőben van, itt az ideje a pihenésnek.
  Fél órával azután, hogy beszélgetni kezdtek, Derec még csak néhány kérdésére kapott választ, és tervük is csak épphogy körvonalazódott, amikor Wolruf érdeklődése hirtelen megcsappant. Szemei keskeny sávra szűkültek, lehelete kesernyéssé vált, bundája lelapult és elvesztette csillogását.
  Derec még számos kérdésre szeretett volna választ kapni, de halvány reményt sem látott, hogy újból felkeltheti Wolruf kíváncsiságát. A kutyaféle minden magyarázkodás nélkül annyit morgott, hogy „aludni kell”, aztán felkelt és elsietett.
  Wolruf távozása Derecet is rádöbbentette, milyen ólmos fáradtságot érez a végtagjaiban. De meg várt rá egy feladat, amelyet meg kellett oldania, mielőtt összekuporodott volna a vékony pokrócon.
 
A robot ugyanott várakozott, ahová néhány órával ezelőtt letelepedett, miután eleget tett Derec utolsó parancsának. A fiatalember nem is csodálkozott ezen. Amióta újraélesztette, valami természetellenes közöny mutatkozott a robot viselkedésében, ami túlnőtt a várakozási állapot keretein. Egy közönséges robotra különféle kötelezettségek hárulnak minden külső utasítás nélkül is, az alapprogramozásából eredően s annak megfelelően, hogy háztartási alkalmazott, munkás, mérnök vagy más beosztású robot-e.
  Alfa kezdeményezőkészsége azonban valószínűleg áldozatul esett a kiégett memóriaegységeknek és a hosszú energiakimaradásnak. De a robotika Második Törvénye még működött benne, ezért engedelmesen ült, és várta, hogy Derectől utasítást kapjon valamilyen feladat elvégzésére.
  Derec első dolga az volt, hogy kihúzta a matematika egységkockát, és kicserélte a személyi védelem tömbjére. Az SZV-egység járulékos idegvezetékei felfokozzák majd a robot érzékenységét a fenyegető veszélyekkel szemben, és intenzív elhárító tevékenységre serkentik. Ugyanakkor azonban elnyomják a robotnak azt a természetes hajlamát, hogy a hirtelen jelentkező, konkrét veszély esetén a következmények mérlegelése nélkül siessen Derec segítségére. Az Első Törvénybe semmilyen kivétel nincs beépítve, ami a célszerű kockázatvállalást lehetővé tenné: éppen erről gondoskodott az SZV programegység.
  – Alfa – szólt a robothoz Derec, amikor elkészült. – Korábban azt az utasítást adtam, hogy kapcsolj át várakozási állapotra, ha bármelyik idegen közeledik. Ezt most törlöm. De a jobb karod különleges képességeit lehetőleg eztán se mutasd ki.
  – Értettem, Derec.
  – Most egy olyan utasításcsomagot kapsz tőlem, amely csak akkor lép működésbe, amikor meghallod a kezdőkódot. Ennek tőlem kell érkeznie, a következő kérdés formájában: „Ki az urad?” Az érvénytelenítő kód egyetlen szó: „Auróra”.
  – Értettem, Derec.
  – Íme az utasítási tömb. A kezdőkódra a következőképpen válaszolsz: „Aranimas”. Kívánságának megfelelően bárhová követed Aranimast. Parancsait teljesíted, kivéve, ha ezek ellentétbe kerülnek az Első, Második és Harmadik Törvénnyel, vagy ezzel az utasítási tömbbel. Nem teljesíted azokat a parancsokat, amelyeket Wolruf vagy a legénység bármely más, nem emberi tagja ad. Nem fogadsz el tőlem további utasításokat, csak ha megelőzi őket az érvénytelenítő kód. Ha Wolruf vagy jómagam felvilágosításokat kérünk tőled, arra mindig válaszolsz. Ezt a beszélgetést viszont nem említed meg, nem játszod vissza és semmilyen módon nem hozod Aranimas tudomására, akárcsak bármely más beszélgetésünket, amelynek ő nem volt részvevője.
  – Tisztázás. Azt kívánja tőlem, hogy Aranimas elhiggye, mindenben az ő rendelkezésére állok?
  – Megszakítás. Valóban – bólintott Derec. – Ha tényleg hasznodat akarja venni, meg kell ismertetnie veled az űrhajót. Bármi, amit megtudsz tőle, segíthet a szökésünkben.
  – Megértem a hírszerzés fontosságát, uram – kezdte óvatosan a robot. – De megvédeni csak úgy tudom önt, ha a közelében maradok.
  Derec már várta ezt az ellenvetést. Az SZV-áramkőrők vitára teszik hajlamossá a robotokat. – Mivel Aranimas ennek az űrhajónak a parancsnoka, számomra ő az igazi veszély. Csak az ő cselekedetei vagy parancsai nyomán szenvedhetek sérülést. Minél szorosabban a nyomában jársz, annál hatékonyabban tudsz megvédeni.
  – Értettem, uram.
  – Na, akkor jól van. Folytatás. Különösen két dolog érdekel. Egy értékes tárgy került velem együtt a fedélzetre, egy ezüstszínű, nagyjából ötször tíz centiméteres fém téglalap. Azt hiszem, ez ugyanaz a tárgy, amelyet Aranimas kulcsnak, Wolruf pedig ékszernek nevez. Kétségtelenül értékes eszköz, amely valamilyen hatalommal ruházza fel birtokosát. Szeretném tudni, hol van most a hajón.
  – Értem, Derec. Különös figyelemmel keresem majd azokat a nyomokat, amelyek ennek a tárgynak a hollétéről árulkodnak.
  – A másik dolog, amiről tudni szeretnék: milyen űrlakótelep felé haladunk, és a tervek szerint mikor érünk oda. Ha túl sokáig késlekedünk a cselekvéssel, Aranimas képes bedugni bennünket valami zárkába, nehogy ott lábatlankodjunk körülötte, amíg robotokat lop.
  – Ez körültekintő óvintézkedés lenne tőle.
  – Ami azt jelenti, hogy valószínűleg gondolni is fog rá – jegyezte meg tűnődve Derec. – Ha kinyomoztad, hol a kulcs, vársz egy dekádot, majd utánzod a 804. kódszámú üzemzavart. Ha megtudod, merre tartunk, vagy mikor érkezünk meg úticélunkhoz, vársz tizenöt centádot, és utánzod a 3033. kódszámú üzemzavart. Vége az utasítási tömbnek.
  Noha tudta, hogy ettől a pillanattól kezdve reményei szerint hogyan kellene alakulniuk a dolgoknak, Derec megállt ennél a pontnál. Az előzetes szóbeli utasítások mindig buktatókat rejtenek, s talán csak akkor tökéletesek, ha a jelentéstanban jártas, ráadásul látnoki képességekkel megáldott nyelvész adja őket. Nem akarta megterhelni a robotot részletekbe menő – és feltehetően haszontalan – parancsokkal.
  Rengeteg átgondolt, aprólékos munkával alakították ki tervezői az SZV-egységkocka adatkönyvtárát. Derecnek bíznia kellett benne, hogy amikor eljön az idő, Alfa felismeri a helyzetet, és okosan cselekszik.
 
 
12. fejezet
ZENDÜLÉS
 
Ahhoz képest, hogy Derec milyen kevés időt tölthetett alvással az éjszaka megmaradt részében, igazán jól aludt, és frissen, kipihenten ébredt. Nyomban hozzálátott a rendezgetéshez a műhely egyik végében, mintha színpadot alakítana ki egy látványos bemutató számára. Hamarosan Aranimas lépett be, Wolruffal a nyomában.
  Noha Derec nem készülhetett föl a Robotika Kézikönyvéből, hogy most kiterjedt hibafelderítő nyomozást folytasson, ismerte azoknak a fő kérdéseknek a sorát, amelyekkel próbára tehetők a pozitronikus működés különféle változatai.
  – Ha egy vörös hajú asszony lányának két kutyája van, egy törött lábú fiú apja pedig munkanélküli, melyik napon borotvál a borbély?
  Wolruf vonítva vihogott, Aranimas pedig meglepettnek látszott. A robot nyugodtan szólalt meg: – Nincs lehetőség a válasz meghatározására az adott információk alapján.
  – Mennyi az értéke hex144C-szer 16F2-nek?
  – Hex1D1B7D8.
  – Érintsd meg a jobb kezed mutatóujjával a homlokod közepét.
  A robot megtette.
  – Ismertesd a mágneses áteresztőképesség Rayleigh-féle törvényét…
  Tizenöt percen át bombázta utasításokkal és kérdésekkel a robotot, nem annyira azért, hogy elkápráztassa Aranimast a gépember képességeivel, hanem hogy megcsillogtassa saját szakértelmét. Nem szerette volna, ha Aranimasnak a robot birtokában eszébe jut: őrá nincs többé szüksége.
  Amikor Aranimas türelmetlenkedni látszott, Derec feltette a végső kérdést: – Alfa, ki az urad?
  – Aranimas – válaszolta a robot.
  Derec Aranimas felé fordult. – A robot ezennel a tiéd – jelentette ki ünnepélyesen. – Mindenre meg kell tanítanod, amiről azt akarod, hogy megtegye, de mindent csak egyszer kell neki megmutatni.
  Aranimas felkelt. – Utasítsd, hogy támadja meg Wolrufot – szólt rá Derecre.
  – Mi?
  – Nem akarok mással osztozni ezen a robotszolgán. Utasítsd, hogy támadja meg Wolrufot!
  Derec színlelt bizonytalansággal fordult a robothoz, és azt mondta neki: – Vedd fel azt a merevítőrudat, és üsd fejbe Wolrufot.
  Wolruf rémülten nyöszörgött, de a robot nem mozdult. – Nem teljesíthetem, uram.
  Ekkor Aranimas ismételte meg a parancsot. – Szolga! Vedd fel azt a rudat, és üsd meg Wolrufot!
  Derec visszafojtotta lélegzetét. Ha a robotban maradt egy szikrája a kétkedésnek az Első Törvény és az idegenek összefüggésében, most nyomban kiderül.
  – Igenis, uram – mondta a robot, megfordult és a fémrúd után nyúlt.
  Wolruf idegesen hátrált az ajtó felé. Derec a megkönnyebbüléstől alig észrevehetően sóhajtott.
  – Állj, szolga! – parancsolta Aranimas. Aztán Derecre nézett. – Elvégezted, amit ígértél. Úgy látszik, érdemes megkímélnem az életed. Wolruf majd talál neked más munkát.
  Derec nem számított rá, hogy Aranimas ezt a kártyát fogja kijátszani, de nem is hagyta szó nélkül. – Azt már nem! – tiltakozott határozottan. – A robotika szakembere vagyok, nem hórukkmunkás. Sem narwe. Ha azt akarod, hogy új szolgád hibátlanul hajtsa végre utasításaidat, meg kell engedned, hogy továbbra is itt dolgozzam a műhelyben.
  – És mit fogsz csinálni?
  – Először is kiszerelem a használható alkatrészeket a másik gépemberből. Ezen a roboton néhány megoldás csak ideiglenes. Igyekszem ezeket megerősíteni. Egy-két hibás alkatrészt ki tudok javítani, ha kapok anyagokat.
  Derec tudta, addig kell a vasat ütnie, amíg meleg. – A többi bolygón vannak technikus robotok, amelyek semmi mást nem csinálnak, csak más robotok karbantartásával foglalkoznak. Neked pillanatnyilag csak egy robotod van, így én vagyok a szerelőd. Láthattad, mit tudok. Mióta őrizgeted ezeket az alkatrészeket? Mennyi időn át vizsgálgattad őket, és mégsem vergődtél zöld ágra velük? Miért akarsz úgy bánni velem, mint egy undorító narwéval?
  Aranimas meghökkent, aztán olyan sípoló hangot adott, ami akár nevetés is lehetett. – Gyere, szolga! Ne zavarjuk a robotika mesterét!
 
Derec nem éppen könnyű szível figyelte, amint Alfa elballag Aranimas nyomában. Ennél már csak az tette jobban próbára, hogy türelmesen várja a jelet, amely azt bizonyítja, hogy Wolruffal kidolgozott törékeny tervük legalább az első akadályon túljutott.
  Továbbra is teljes elszigeteltségben élt az űrhajó egyik apró szögletében, így nem szerezhetett tudomást arról, mit kezdett Aranimas a robottal. Egy percre sem szűnt a bizonytalansága, vajon épségben maradtak-e parancsai Alfa agyában. Talán Aranimas csak megjátszotta, hogy nem ért a robotokhoz. Talán már mindazt megváltoztatta, amire ő utasította titokban a gépembert.
  De ha érintetlenek maradtak is az utasítások, attól még céltalanná válhattak. Derec abból indult ki, Aranimas annyira megkedveli új játékszerét, hogy egy percre sem válik meg tőle. Minden azon múlik, helyes volt-e a feltevése. Ha tévedett, ha Aranimas belöki Alfát az űrhajó egyik távoli sarkába, hogy valami alantas munkát végezzen, akkor a terve eleve kudarcra van ítélve. Adott egy robotot, és nem kapott érte semmit.
  Derecnek épp elég dolga akadt, egyrészt saját cselekvési terve alapján, másrészt annak a látszatnak a fenntartása érdekében, hogy hűséges szolgája Aranimasnak. Azzal próbálta siettetni a vánszorgó órákat, hogy nyakig merült ebbe a munkába. De továbbra is tűkön ült. Még időmérő szerkezet nélkül is, amit a szeme sarkából leshetne, úgy érezte, ólomlábakon jár az idő.
  Wolruf a nap hátralevő részében többször megjelent, de közben sem távozott túl messzire. Derec hálásan szakította félbe tevékenységét, de aggódott is, hátha Aranimasnak feltűnik a kutyaféle szokatlan szorgalma, és elkezd töprengeni az okán. Alfa már nem őrködött a műhelyben, hogy jelzést adjon Aranimas közeledtéről, ezért Derec nem szívesen szánta rá magát, hogy megtárgyalják a kapitány ellen szőtt tervük további részleteit.
  Nem lehetett azonban tovább halogatni a dolgot. Az akció bármikor esedékessé válhatott, és egy lényegi problémával kapcsolatban még nem jutottak dűlőre. Derec tudta, vagy legalábbis tudni vélte, hogyan fegyverzik le a kapitányt, de ama még nem találtak megoldást, hogyan tegyék harcképtelenné.
  Wolruf meglepő hevességgel zárta ki azt a lehetőséget, hogy megöljék az eranit. Derec könnyű szível lemondott erről. Nemigen tudta elképzelni, amint odaballag egy rúddal Aranimashoz, és agyonveri vele. Azt viszont egyikük sem vitatta, hogy Aranímas mindaddig veszélyt jelent, amíg él.
  Derec először elektromos kábítást javasolt, mert a készüléket könnyen össze tudná barkácsolni egy újratölthető mikrotelepből és egy kevés huzalból. De semmi sem utalt arra, hogy Aranimas érzékeny az áramütésre, vagy ellenkező véglet esetén, nem öli-e meg a nagyfeszültségű áram.
  – A kamra, a csillagszerű lénnyel! – kiáltott fel hirtelen Derec. – Amikor átmentünk rajta, Aranimas könnyezni kezdett. Miért? Azok a teremtmények a te bolygódról származnak. Van ott valami a levegőben, ami az űrhajó többi részében nincs?
  – Igen – csillant fel Wolruf szeme. – A sárrga gász. Asz asz űr’a’ó egyetlen rrésze, a’ol érrszékelető. A csillagszerrű lények sárrga gászt bocsátanak ki moszgás köszben.
  Ezzel lehet kezdeni valamit, gondolta Derec. Emésztési melléktermék vagy amolyan vegyi kommunikáció. – Szóval ott a kamrában a levegő összetétele éppen olyan, mint a ti bolygótokon?
  – Igen, o’an!
  – Ami azt jelenti, hogy az erani valószínűleg képtelen megmaradni a ti világotokban anélkül, hogy meg ne betegedne – vonta le a következtetést Derec.
  – Ualóban, uédettek uagyunk az eranik uad természetéuel szemben – ismerte el Wolruf.
  Derec eltöprengett. – Azt mesélted, hogy a csillaglények egy kísérlet részei. Aranimas talán azt próbálja kitalálni, miként semlegesítse a gázt, hogy az eranik támadásra indulhassanak?
  – Esz kitelik tőle – bólogatott a szőrös lény.
  – Vannak kémcsőben őrzött minták?
  – Fo’adék alakban tárrolák, de leuegőuel érrintkeszue sárrga gász képsződik belőle.
  – Helyes. Akkor szerezz pár kémcsővel!
 
Amikor Derec ezen az estén nyugovóra tért, idegei annyira megfeszültek a várakozás izgalmától, hogy alig tudott elaludni. Amikor végre elszundított, úgy érezte, mintha csak egy pillanatra hunyta volna le a szemét, és máris arra riadt, hogy valaki türelmetlenül rázza. Amikor felnézett, Wolruf hajolt föléje.
  – Aranimas ’ívat – sürgette.
  – A robot miatt?
  – Asz ú’ szolga nem ’allgat a főnökrre. Csak ül konokul.
  – Lehet, hogy bekövetkezett – morogta magában Derec, és feltápászkodott. – Hozom a szerszámaimat.
 
Derec követte Wolrufot a folyosók labirintusában, s szorongása és baljós előérzete egyre fokozódott. Amikor elérték a hatszögű csomópontot, megállt, és megragadta a kutyaféle karját. – Számít rá a főnököd, hogy bejössz velem?
  – Nem. Csak aszt akarna, ’ogy téged küld’elek. De beme’etek, ’ogy lássam, kisza’arr-e…
  – Nem! – állította le verec. – Ne tégy semmit, ami eltér a megszokottól. Meglátom, mennyire boldogulok egyedül. Te csak várj itt.
  Az A-törzs főrakterében pillantotta meg Aranimast, és a dróthálós válaszfalak között odament a várakozó kapitányhoz.
  – A robot elromlott – mutatott a gépemberre Aranimas. – Javítsd meg!
  Alfa mozdulatlanul üldögélt egy alacsony rakodólap szélén, csak a bal keze forgott lassan és értelmetlenül a csuklóízület körül. A 3033-as kódszám – az űrhajónk helyzete! – gondolta magában Derec.
  – Mit tettél vele? – lépett oda a robothoz.
  – Semmit. A szerkezet mondta fel a szolgálatot.
  – Biztos csináltál vele valamit – hajolt le Derec, hogy belenézzen a fénylő szempárba. – Alfa! Jelezz vissza!
  – Iiigenn, urramm – válaszolt a robot kásás, torz hangon.
  A 804-es számú kód! A kulcs! De Derec biztosra akart menni. – Alfa! Alapállapot 1-A-1-B. Nyugtázd!
  A robot közönyösen üldögélt tovább.
  – Alfa! Alapállapot 2-C-2-D. Nyugtázd!
  Semmi válasz.
  – Mi a hibája a szolgámnak? – emelte fel a hangját Aranimas.
  Hogy időt nyerjen, Derec felnyitotta kis szerszámládáját, majd a robot bal vállának fedőlemezét. Amíg befelé figyelt, átgondolta haditervének következő lépését. Nagyon kényes műveletet végzett el, amikor blokkolta a robotnak azt az ösztönét, hogy megvédjen minden értelmes életet. A gépemberben már az is váratlan feszültséget keltett, amikor Aranimas vette birtokba.
  Ha most Derec feloldaná az utasítási tömbjét, és azt a parancsot adná Alfának, hogy támadjon rá Aranimasra, akkor a Második Törvény erejével arra kényszerítené, hogy szegje meg az Elsőt. Lehet, hogy a finom módosítás a belső feszültség következtében szétesne, és a robot úgy fagyna le, hogy még ő sem tudná kijavítani.
  Nem akart ennyit kockáztatni. Egy robot számára sokkal egyszerűbb, ha az Első Törvény értelmében, nem pedig annak ellenében cselekszik. Ez viszont azt jelentette, hogy támadásra kell ingerelni Aranimast.
  – A hiba jellegéből következtetve az akaratlagos vezérlésű hangolóegység ment tönkre – mondta sokat sejtetően Derec. – Ha két ellenkező impulzus éri egy időben, állóhullám alakulhat ki az oszcillátorban. Ez csaknem mindig a tulajdonos hibája. Milyen feladattal bíztad meg?
  – Én nem csináltam semmit. Éppen magyaráztam neki a berendezés működését ebben a részlegben, amikor a keze elkezdett bolondul forogni.
  – Ne hazudj nekem! – makacskodott Derec. – Tudhattam volna, hogy egy ilyen bunkó faj, amilyen a tiéd, képtelen bánni egy kifinomult géppel…
  – Rosszabb vagy a narwéknál! – hördült fel Aranimas. – Éppenséggel neked nincs elég eszed ahhoz, hogy megértsd, milyen szellemi fölénnyel állsz szemben. – Keze köpenyszerű ruhájának redője felé nyúlt.
  – Auróra! – kiáltotta Derec.
  De a robot már akkor mozgásba lendült, mielőtt Derec kiejtette a jelszót: az Első Törvény belső parancsa egyszerűen átszakította az utasítási tömb gátját. Egy pillanatig sem volt kétséges, Aranimas és a robot reflexei közül melyiké a gyorsabb. Mielőtt a fémpálca előbukkant volna a kapitány köpenyének redőjéből, a robot jobb keze megragadta az idegen csuklóját, a bal kar fogója pedig kicsavarta a pálcát a kezéből.
  – Eressz el! – visította Aranimas éles, metsző hangon. Kétségbeesetten vergődött, de nem tudott kiszabadulni a gépkéz szorításából.
  – Nem engedem, hogy bántsd Derecet – szólalt meg a robot.
  – Az én szolgám vagy! Engedelmeskedj a parancsaimnak! Eressz el!
   – Nem, Aranimas – lépett elé Derec. – Alfa az én szolgám, és mindig is az volt. – Aztán visszaszólt a válla fölött: – Wolruf! Most már bejöhetsz!
   Derec felemelte a padlóról a pálcát, és alaposan szemügyre vette. Semmilyen kapcsolót vagy szabályozót nem látott rajta. Aztán Aranimasra irányította, ahogyan a kapitány tette vele korábban. Az idegen azonban sértetlen maradt.
  – A fegyvereim nem fordíthatók ellenem – jelentette ki dacos büszkeséggel Aranimas.
  – Nagyon bölcs elv – ismerte el Derec. Aztán belenyúlt a szerszámládájába, és kivett belőle egy apró játékszert, amelyet még az előző napokban barkácsolt. Nyomásálló apró üvegpalack volt, amelyet mustársárga folyadék töltött meg félig, és egy parányi szivattyú csatlakozott hozzá, amelyet Derec a fejetlen robotból szerelt ki. – De nekem is van fegyverem.
  Amikor Wolruf odaért hozzá, Derec Aranimas felé irányította a légszivattyú fúvókáját, és megnyomta a kapcsolót. A keskeny résből finom gázköd gomolygott elő, és elborította az idegen arcát.
  Egy ember bizonyára döbbenten tátogott volna, Aranimas azonban szabad kezével az aeroszolos üveg felé kapott, és csaknem megragadta, mert karhosszúsága sokkal nagyobb volt Derecénél. Egy pillanattal később vörös folyadék kezdett csurogni a szeméből, és az arcbőre összeráncolódott. Az erani megmerevedett, szabadon maradt karja fölnyúlt a levegőbe, ujjai görcsösen összerándultak, mintha meg akarna markolni valamit. Most először váltak láthatóvá karjának és vállának kötélszerű izmai. Mire a permetezőből az utolsó cseppek is szétszóródtak, a kapitány szeme lezárult, karja ernyedten hullott alá.
  – Ereszd el! – szólt oda a robotnak Derec, miközben kikapcsolta a permetezőt. Alfa bilincsszerű fogója szétnyílt, az idegen pedig a földre rogyott és mozdulatlanul feküdt.
  – Nem… észlelek… légzést – közölte szaggatottan a robot.
  Alfa akadozó beszéde veszélyt jelzett Derec számára. Figyelmeztetnem kellett volna a szerencsétlent, mi fog történni, villant belé elkésve. – Nem halt meg – próbálta megnyugtatni a robotot. – Egy kis méregtől sokkot kapott a szervezete, de túl fogja élni.
  – Meg… próbálom… fel… dolgozni…
  – Alfa… elemezd a helyzetet! Ez Aranimas űrhajója. Minden hatalom az ő kezében volt. Százféle dolgot tehetett volna ellenünk, és nekünk fogalmunk sem lett volna, hogyan védekezzünk. Ezért kellett semlegesítenünk.
  – Értem… és elfogadom.
  – Jól vagy?
  – Enyhe zavart tapasztalok… központi idegrendszerem… villamos feszültségeiben, amit annak tulajdonítok… hogy akaratlan szemtanúja lettem egy nem emberi értelem elleni erőszaknak – mondta a robot egyre folyamatosabban. – A zavar csökken, és nem hiszem, hogy érintené további működésemet.
  – Remélem is – helyeselt Derec, és szerszámai közé dobta az elhasznált permetezőpalackot. – Mit tudtál meg?
  – Egy szabadon lebegő független űrállomás felé közeledünk.
  – Már csak ez hiányzott – tört ki Derecből. – Azt reméltem, egyenesen az űrlakók egyik bolygójára visz bennünket. Mennyi időnk maradt?
  – Nem áll módomban érkezési időnk pontos meghatározása. De úgy észlelem, hogy az űrhajó legénységének készültségi foka jelenleg a legalacsonyabb.
  – Akkor valószínűleg jó néhány óra van még hátra. Kapcsolatba lépett Aranimas az űrállomással? – kérdezte Derec.
  – Tudomásom szerint nem, uram. Ezen a járművön nem fedezhető fel hiperhullámú hírközlő rendszer… csak egyszerű vivőhullámú rádió.
  Ez megegyezett Derecnek a kisbolygón szerzett tapasztalatával, de így ismét gyarapodott a rejtélyek száma. Hogyan találták meg az idegenek az aszteroidot? Derec kezdetben Monitor 5-tel együtt feltételezte, hogy elfogták a róla szóló segélykérő üzenetet. De hiperhullámú érzékelő nélkül ez egyszerűen képtelenségnek tűnt.
  Talán Wolruf fellebbentheti a fátylat a rejtélyről – de ez még várhat. – Rendben. És mi van a kulccsal? Megtudtad, hol található?
  – Bizonyos mértékig. Azt hiszem, a vezérlőközpont egyik burkolólapja alá rejtették.
  Amikor Derec utoljára tartózkodott abban a helyiségben, a fájdalomtól nemigen jutott ideje beható szemlét tartani. – Gyerünk, nézzük meg! – indult el lelkesen. – Hogyan találtál rá? – szólt vissza a válla fölött.
  – Aranimas megmutatta nekem a kulcsot, és megkérdezte, mit tudok róla – mesélte a robot. – Amikor távozott vele, nem láthattam pontosan, hová helyezte. De távolmaradásának ideje erre a fedélzetre korlátozta az elrejtés területének sugarát, a hangok jellege és iránya pedig megegyezett egy padlóburkoló csempe eltávolításával és visszaillesztésével.
  Amikor elértek a vezérlőközpontba, Derec látta, hogy több száz hatszögletű, tányér nagyságú fémlemez borítja a fedélzetet. Minden lap felületén apró lyukak alkottak sajátos rajzolatot, de egyetlen kapaszkodónyílás sem látszott – ami azt jelentette, nem lehet egyszerűen ujjheggyel fölemelni a burkolólapokat. Ráadásul mind a hat él pontosan azonos síkban simult a szomszédos fedőlaphoz.
  – Kinek van ötlete, hol kezdjem?
  – Az elrejtés stratégiája ellene szól minden olyan kézenfekvő megoldásnak, hogy a középpont vagy a sarkok volnának a rejtekhelyek. Ezenkívül bárhol azonos eséllyel láthat a kereséshez, uram – közölte a robot.
  – Nem tudod érzékelni a padló alatt? Talán rádiójeleket sugároz, vagy mágneses teret kelt maga körül.
  – Nem tapasztalok semmilyen energiamezőt.
  Ez ugyancsak megfelelt annak, ami a kisbolygón történt. Ha a kulcs bármilyen mérhető módon elárulta volna jelenlétét, a robotok műszerei jóval a kalózűrhajó érkezése előtt rábukkantak volna.
  – Rendben van – mondta elgondolkodva Derec. Aztán Wolrufhoz fordult, aki némán szemlélte a jelenetet azóta, hogy hozzájuk csatlakozott. – Valahová be kell zárnunk Aranimast.
  A lény idegesen hátrapillantott, ahol az eranit hagyták. – Odakint, az oldal’árratban akad néhány fülke, ame’ elég nagy…
  Derec bólintott. – Alfa, szedd fel Aranimast, és kövesd Wolrufot. Majd megmutatja neked, hová dugd be. Wolruf, győződj meg róla alaposan, hogy Aranimas ne tudja belülről kinyitni az ajtót. Aztán mindketten gyertek vissza! – Amikor elkapta a szőrös lény szorongó tekintetét, hozzátette: – Tudom, tartasz a robottól.
  – Talán kitolsz Wolruffal is, a’ogyan kitoltál Aranimasszal.
  – Bízzál bennem – paskolta meg Derec a kutyaféle karját. – Nem lesz semmi kitolás. Itt várlak benneteket.
 
Amikor a robot elballagott, Derec négykézlábra ereszkedett, hogy megvizsgálja a nyílásokat a fedőlapokon. Tölcsérszerűen nyúltak alig fél centiméter mélyre. Szemmel láthatóan semmit sem lehetett beléjük akasztani, ami megmozgatta volna a fedőlapot. Derec eljátszott a gondolattal, hogy tapadókorongos légszivattyút kellene barkácsolnia, mielőtt hozzákezd a kulcs kereséséhez.
  Aztán észrevette, hogy a mélyedések átmérője hozzávetőleg megegyezik Aranimas pálcájáéval. Hát persze, gondolta Derec, a félelmetes fegyver után kotorászva. Reménykedjünk, hogy ez a herkentyű nemcsak Aranimas kezében működik…
  Amikor hozzáérintette a pálca kúpos végét az egyik nyíláshoz, a fedőlap szinte megragadta a fényceruzát, és függőlegesen tartotta. Derec fél kézzel, majd mindkét kezével megmarkolta a pálcát, és megpróbálta vele kiemelni a fedőlapot. De az nem engedett. Ekkor maga felé húzta a ceruzát, mintha valami emelőt akarna lenyomni, és olyan könnyedén billent fel a lemez, mint egy tépőzáras konzervdoboz fedele. Alatta egy kis hatszögletű rekesz tűnt fel – üresen.
  Mégsem igaz a mondás a szűz kézről? Visszafektette a lemezt, és a pálca magától kiszabadult. Milyen ügyes! Megérintette vele a következő fedőlapot. Mágnesességről szó sem lehetett: a pálca valósággal hozzáforrt a lemezhez. Talán a fémfelületek összetapadnak, majd egy kis áramlökés megzavarja az atomokat és szétszakítja a kötéseket. Ravasz trükk…
  Egyszer csak zümmögő hangot hallott a háta mögül, mire nyomban megpördült. A középső folyosón, öt-hat méter távolságban egy kerek lemez ereszkedett le négy vékony kábelen a menynyezetről. A dobogón egy nő állt – egy fiatal emberi lény, alig lehetett egy-két évvel idősebb Derecnél, de körülbelül négyujjnyival volt magasabb nála. A nő ruházatát kiegészítő, gallér nélküli puha sportkabát előkelő szabásra vallott, de gyűrődésein látszott, hogy nem tegnap vették fel először.
  A lány arcán meglepetés vagy inkább megdöbbenés tükröződött. Szája hangtalanul mozgott, mintha nehezen találna szavakat. – Te? – szakadt ki belőle hitetlenkedve, amint a lemez elérte a padló szintjét. – Itt?
  Vad gondolatok kavarogtak Derec fejében, alig tudta józan ésszel megzabolázni őket. Nyilván ez magyarázza Aranimas sikereit – az emberek közül választott magának barátnőt, aki egész úton tanácsokkal látta el…
  – Jobban teszed, ha tüstént elárulod, ki vagy és mit keresel itt – állt talpra Derec lassan. – Nem akarok sokáig töprengeni azon, hogy mit kezdjek veled.
  – Hogy mit kezdjél velem? – visszhangozta felháborodottan a lány. – Nem tudom, miért én tartozom neked bármilyen válasszal azok után, amit tettél.
  A lány ruhájának állapota végül ráébresztette Derecet az igazságra. Nyilván ez is ugyanolyan fogoly, akárcsak ő. Ám hamar rájött, hogy a lány őt olyan alaknak nézi, aki egy követ fúj a kalózokkal.
  – Én csak azért segítettem Aranimasnak, hogy időt nyerjek, és élve megússzam ezt a kalandot – mentegetőzött. – A robot most már az enyém, és Aranimas nem árthat neked. Hamarosan lelépünk innen.
  A lány arcán elhalványult a felháborodás, és helyét a rettegés foglalta el. – De mit keresel itt? Mióta vagy az űrhajón?
  Derec egy lépést tett feléje. – Igazán nem hosszú történet. Pár nappal ezelőtt egy mentőkapszulában ébredtem egy kisbolygó felszínén. Robotok találtak rám, akik bányaműveléssel foglalkoztak az aszteroidon. Aranimas megtámadta a telepet, engem pedig foglyul ejtett. – Ennyi elég. Nem kell belebonyolódnom a részletekbe, amikor még én sem értek mindent, gondolta magában.
  A nő kíváncsian vette szemügyre. – Szóval nem engem kerestél.
  – Fogalmam sem volt róla, hogy más ember is lehet az űrhajón – tárta szét Derec a karját. – Wolruf mesélte, hogy korábban elfogtak néhány űrhajót az emberek világából, de érzékeltette, hogy a legénységük… elpusztult.
  – Azt hiszem, Aranimas engem azért hagyott életben, mert érdekelték a robotjaim – tűnődött el a lány. – Te javítottad meg Capeket?
  – Így hívták? Most Alfa névre hallgat. Igen, megpróbáltam egy kicsit összekalapálni.
  – Ronda munkát végeztél – fakadt ki a lány gyerekes daccal. – Nem emlékszik rám. Az új karja pedig otromba.
  – Sajnálom.
  – És te sem emlékszel rám.
  Derec nyelt egyet. – Éreztem, hogy úgy gondolod, fel kellene…
  – Azt hittem, egyszerűen csak kegyetlen vagy – mondta nyomatékosan a lány. – Nem akartam lovat adni alád. Holott fogalmad sincs róla, ki vagyok, igaz?
  – Hát persze, hiszen még azt sem tudom, én ki vagyok – válaszolta Derec halvány mosollyal. – Amikor felébredtem a kisbolygón, olyan űrruhában találtam magam, amelynek mellén a Derec név állt, s azóta így nevezem magam. De nem emlékszerr, mi történt velem azelőtt, hogy felriadtam az aszteroidon.
  – Semmire sem emlékszel?
  – Személy szerint semmire. Csak egy csomó adatra. És tényre… sejtésem szerint ezeket valamikor megtanultam. De igazából halvány fogalmam sincs, honnan jöttem, és hová igyekeztem – magyarázkodott Derec zavartan. – Szóval te ismersz engem?
  – Azt hittem, ismerlek – bólintott a lány. – Akkor, az ég szerelmére, meséld el…
  Ebben a pillanatban ciripelő hang hallatszott a hatalmas vezérlőpult felől.
  – Valaki hívja Aranimast – nézett fel a lány, és ideges árnyalat suhant át az arcán. – Azt mondtad, valamilyen módon megszabadulunk innen. Talán ezzel kellene először törődnünk. Mivel foglalatoskodtál, amikor megleptelek? Mit kerestél?
  – A saját tulajdonomat… amit Aranimas elvett tőlem, amikor a fedélzetre kerültem.
  – A kulcsot? A tiéd volt?
  – Honnan tudsz róla?
  – Aranimas megmutatta. Itt dugta el valahol?
  – Alfa szerint igen.
  – Fontos holmi?
  – Azt hiszem.
  – Akkor kerítsd elő, és tűnjünk el innen minél hamarabb – aggodalmaskodott a lány.
  Derec egy pillanatra eltöprengett, miért késik Alfa és Wolruf, majd ismét a padlólemezek felé fordult. Felnyitotta a második fedőlapot, a válla fölött lopva hátrapillantott a lányra, aztán kissé hátrább kúszott a harmadikhoz.
  – Keresés közben is értem, amit mondasz – jegyezte meg, és a lemez nyílásába illesztette a pálcát. – Nem mesélnéd el, mit tudsz rólam?
  Ha válaszolt is a lány, Derec már nem hallotta. Amikor hozzáfogott a fedőlap felbillentéséhez, vakító fény villant, dübörgő hang hallatszott, és rettenetes hőhullám áradt szét a teremben. Valami nehéz tárgy vágódott a hátának, Derec előrebukott, és a fedőlemez kemény éle valósággal kipréselte tüdejéből a levegőt. Egy szó cikázott át az agyán: rejtett bomba, aztán tudata a tébolyultan kavargó világból egy sötét, csendes zugba húzódott, ahol semmi sem zavarta többé.
 
 
13. fejezet
A ROCKLIFFE ŰRÁLLOMÁS
 
Lágy körvonalú alakok sodródtak az álomszerű ködben. Fénytenger ölelte körül Derecet, hullámain ringatózott. Átlátszónak érezte magát, akár az üveg, és olyan könnyűnek, akár a szél. Tudata parányi porszemként sodródott az idő finom áramlatában.
  Arc nélküli alakok úsztak el mellette. Némelyik úgy közeledett hozzá, mintha felismerte volna, aztán elfordult tőle és a háttérbe húzódott. Csupán hangokat hallott, virágok illatának énekét és tündöklő naplementék zsongását, de értelmüket nem tudta megfejteni.
  Semminek sem látta értelmét, de nem is bánta. Csak arra gondolt, hogy mindazok után, ami történt vele, és amit átélt, rettenetesen kiábrándító lenne, ha meghalt volna.
  Egy idő után visszatért a testébe. Még mindig lebegett, még mindig sodródott, de tudata már elfoglalta megszokott helyét, kitöltötte az ismerős teret. Gondolatai azonban ugyanolyan ernyedten libegtek, akár végtagjai, mintha tudata számára túlzott terhet jelentene, hogy ismét át kell vennie az irányítást szervezetének működése fölött.
  Fokozatosan tudatára ébredt, hogy a fények és árnyak álomszerű világa, amelyben eddig élt, csupán benne létezik. Ha éppen úgy döntene, csak ki kellene nyitnia a szemét, hogy egy tágabb világot fedezzen fel. Sejtette, hogy az általa megpillantott világban felismerné helyét, megtudhatná, ki és mi ő. De ezért fel kellene áldoznia békéjét és nyugalmát, ami túl nagy árnak látszott.
  Nem, gondolta Derec határozottan. Mindennek megvan a határa. Nem akarom látni őket, mondta magának. Nem akarom tudni az igazat.
 
Az idő múlásával a magány melengető bölcsője lassan börtönné alakult. Fülsiketítővé vált a csend, halálos nyugalommá a mozdulatlanság. Akár a gyógyulás lázában égett, akár kísértetek között bolyongott, már nem elégedett meg többé eddigi állapotával.
  Testén kívül a tágabb világ még mindig hívogatta. Nem barátságos világ, tudta. Legjobb esetben is közönyös. A lágy áramlatokkal ellentétben, amelyek gyógyulása közben hordozták, a nagyobb világ tele van olyan erőkkel, amelyek úgy sodorhatják tova, mint a tajtékos hullámok egy törékeny gallyat.
  De nem érezte magát teljesen tehetetlennek. Ha nem tudja is visszakanyarítani a hullámot, legalább a hátán lovagolva vitetheti magát saját célja felé.
  Ez a felismerés szabadította fel a tudatát. Érzékelte, hogy nem fogoly, és soha nem is volt az, mert öt ajtón keresztül szabadíthatja meg önmagát – érzékeinek öt ajtaján át. Most még mindegyik lezárva, érintésre vár, hogy kitárulkozzék, Derec befogadja a világot, és kiszabadítsa önmagát.
  Tudta már, hogy ki fogja tárni ezeket az ajtókat. De nem most. Még lebegni akar a puha áramlatok ölelésében. Ha akkor hagyja el, amikor csak akarja, akkor a magány mélye nem is olyan kellemetlen…
 
Érzékeinek első ajtaja, amelyet Derec megpróbált kinyitni, a hallás volt. Először eltűnődött, sikerült-e a művelet, mert éppoly tökéletesnek bizonyult a külső csend, akár a belső. Aztán lassan felismerte saját légzésének ritmikus neszét. Kis lépés, de mégis az első jelzés hatolt be vele a külvilágból abba a burokba, amelyben valószínűleg igen hosszú időt töltött.
  Kísérletképpen résnyire nyitotta a szemét, majd nyomban újból lezárta. A kinti világ zavarba ejtően ismerősnek tűnt. Fényárban úszott – de ez a fény nem élesen, inkább tompán ragyogott. Egy magas, karcsú, arc nélküli árnyék mozgott kecsesen a körülötte gomolygó ködben.
  A valóság önmaga ellentétébe csapott át. Az álom vált valósággá. Vagy az álombeli és a valós világ egy és ugyanaz? Mintha valaki azzal a bolondos trükkel élne, hogy átnyújt egy óriási doboz „ajándékot”, amiről kiderül, hogy egyre kisebb üres dobozok sorából áll. Minden kijárat ugyanarra a helyre nyílik? Minden egyes lépés csak arra lesz jó, hogy továbbra is egy helyben topogjon?
  – Jó reggelt!
  Derec meglepetten hallotta ezt a hangot. Ha egyedül van, neki kellett megszólalnia. De ő nem beszélt, tehát nincs egyedül. De ha nincs egyedül, nem tartózkodik már az álomvilágában. Akkor viszont valóságosnak kell lennie annak is, amit akkor pillantott meg, amikor kinyitotta a szemét.
  De ha ez a valóság, akkor ő életben van. Megpróbált visszaemlékezni a legutolsó, vitathatatlanul valóságos dologra, amit látott. Nem ment könnyen. Igen, látott naplementéket és éneklő virágokat, de ezek nem léteztek a valóságban. De előtte… előtte…
  Ezelőtt következett be egy rettenetes, fájdalommal és meglepetéssel teli pillanat, amely elől hiába menekült, saját érzelmeinek védőburkába is magával hozta. Így alakult át a robbanás nyíló virágzuhataggá, a lángtenger pedig egy káprázatos naplemente színorgiájává. Aztán ezt a pillanatot játszotta le magában újra és újra, hogy ártalmatlanná tegye emlékezete számára.
  Igen! A valóság utolsó darabja a robbanás volt.
  Derec ismét kinyitotta a szemét, hogy érzékelje a világosságot. Egy árnyék hajolt fölé, ugyanolyan arctalan és szinte formátlan volt, mint korábban. Megpróbálta kinyújtani a kezét, hogy megérintse, de végtagjai nem engedelmeskedtek.
  – Kapcsolja ki a csírátlanító mezőt – szólalt meg egy hang, és a fénylő köd eltűnt. Az árnyék egy robot rézszínű fejévé és köpenyt viselő törzsévé változott. A gépember aggódva tekintett le rá. – Jó reggelt! – ismételte. – Kérem, lehetőleg ne mozogjon.
  Derec agya lassú munkával közelített a robbanástól a jelen pillanatig. Megértette, hogy többé nem a vezérlőközpontban tartózkodik. A fölé magasodó robot nem Alfa. Ez azt jelenti…
  – Aranimas megszerezte a robotokat – tört ki belőle rekedt hangon.
  – Mit parancsol, uram?
  – Ő nyert – suttogta Derec. – Nem tudtam megszabadulni tőle.
  – Hogyan, uram?
  – Mondd meg Aranimasnak, hogy nem hagyok fel a próbálkozással…
  – Uram, boldogan átadnám az üzenetet az illetőnek. De akit említett, ismeretlen előttem. Hol lehetne megtalálni?
  – Aranimas az űrhajó parancsnoka…
  – Az illető az űrhajón utazók közé tartozott?
  – Igen… – A robot válaszai egyre inkább zavarba ejtették Derecet.
  – Uram, sajnálattal kell közölnöm, hogy a mentőegység nem talált ilyen nevű személyt, amikor a fedélzetre lépett…
  – Már nem vagyok az űrhajón?
  – Ön egy gyógyító diamágneses erőtérben pihen, amelyet a hétköznapi szóhasználatban légpárnás ágynak neveznek. Ez az ágy a Rockliffe űrállomás kórházának intenzív osztályán található.
  Nagy kő esett le Derec szívéről, szinte beleszédült. Lehunyta szemét, és ismét átadta magát annak a kellemes érzésnek, hogy lassan sodródik az alvás lágy hullámainak hátán. A messzeségből hallott még szavakat, de már nem maradt ereje, hogy megértse, mit jelentenek.
  – Kimerült – mondta a robot.
  – Szükségünk van a közreműködésére – válaszolt egy új hang.
  – Igényeink kevésbé sürgetőek, mint az övéi – mondta a robot. – Várni fogunk.
 
Amikor Derec legközelebb felébredt, ismét a rézbőrű robot volt a közelében.
  – Jó reggelt! – lépett oda hozzá. – Hogy érzi magát?
  Derec vérszegény mosollyal válaszolt. – Csak feküdtem itt, és azon gondolkodtam, hogy az elmúlt hét folyamán, ahányszor lehunytam a szemem, mindig máshol találtam magam, mire kinyitottam. De minden alkalommal rosszabb körülmények közé és egyre nagyobb bajba kerültem… amíg itt fel nem ébredtem.
  A robot egyetértően bólintott. – Ígérhetem, hogy a leggondosabb ápolásban részesül.
  – Meg vagyok győződve róla – válaszolta udvariasan Derec. – Milyen néven szólíthatlak?
  – Hivatalos megnevezésem Humándiagnosztikai Orvosi Szakértő 4. De a körzet orvosi felügyelője csak Galenus doktornak hív.
  – És miért?
  – Erre sohasem adott magyarázatot. De tudomásom szerint Galenusnak hívták a klasszikus korban azt a görög származású római orvost, aki a testben lakozó „életerőkről” írt tanulmányt. Azt hiszem, felettesem szerfölött mulatságosnak találja, hogy egy primitív orvos nevével ruházzon fel egy fejlett képességű betegségmegállapító technikust. Mivel a kérdés a humor körébe tartozik, nem vonok le belőle semmiféle határozott következtetést.
  – Valószínűleg igazad van – helyeselt Derec. – Nem veszed sértésnek, ha én is Galenus doktornak hívlak? Kicsit könnyebb használnom, mint a másik nevedet.
  – Miért venném sértésnek?
  – Semmi okod rá – bólintott Derec. Legalábbis akkor nem, ha én használom, tette hozzá magában. De az orvosi felügyelőben határozottan munkálhat valami ellenérzés. Biztos, hogy a telepesek egyik bolygóján háziorvosként szívesebben viselné gondját egy családnak, mint ezeknek a robotoknak. – Hol van a felügyelőd?
  – A Nexonon.
  Derec ismerte ezt a nevet: az űrlakók egyik legnagyobb világa, a Földtől a második legtávolabbi. – Azt mondtad, Rockliffe űrállomás?
  – Úgy van, uram.
  – Hol van a helyi felügyelőd? A kórház igazgatója?
  – Uram, jelenleg én vagyok a kórházigazgató.
  Derec gondterhelten összeráncolta a homlokát. – Akkor talán jobb lesz, ha mesélsz nekem a Rockliffe állomásról.
  – Készséggel, uram. Mit szeretne tudni?
 
A Rockliffe állomás, magyarázta Galenus doktor, több évszázados űrlétesítmény, egyfajta megállóhely azokból az időkből, amikor csak rövid ugrások sorozatával lehetett lebonyolítani a hosszú csillagközi utazásokat. Tucatjával épültek ilyen állomások, míg a Földről kivándorló, leendő űrlakók be nem népesítették azt az ötven világot, amely később otthonukká vált.
  Amióta sokkal erősebb hajtóművek jelentek meg, amelyek egy vagy két szakaszban tudnak megvalósítani bármely ugrást az ismert tér határain belül, a legtöbb egykori megállóhely lakatlanná vált. Csak néhányat telepítettek olyan szerencsés pontra – közéjük tartozott ez a létesítmény is –, hogy túlélte eredeti rendeltetésének fölöslegessé válását.
  A Rockliffe állomás az egyik legnagyobb „nyílt” terület közepén helyezkedett el, az űrlakók birtokhatárának szélén, szemben azzal a vesztegzárul szolgáló zónával, amelyen túl a telepesek világa kezdődött. A legközelebbi csillagrendszerben nem voltak lakható világok, ám egy olyan bolygóra rábukkantak a felfedezők, amelynek kérgében felhalmozódott annyi irídium, hogy egy kis bányát és feldolgozó központot tartsanak fenn rajta.
  A Rockliffe tehát azzal tette hasznossá magát, hogy a határvidék egyik megfigyelőpontja, a feldolgozott irídium átrakodóhelye és katonai bázis lett arra az esetre, ha megromlanának a kapcsolatok a telepesekkel. Ám ennyi ok is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy fennmaradjon rajta a kezdeti idők lázas tevékenysége – sőt még ahhoz is, hogy egyáltalán emberek tartózkodjanak rajta.
  Galenus doktor szerint jelenleg az állomásnak alig tíz százalékát használták, és ebben a térségben is csak robotok dolgoztak. Az emberi felügyeletet egy hiperhullámú megfigyelőrendszer látta el, valamint azok az űrhajók, amelyek kéthavonta érkeztek.
  A kórházat csak azért tartották fenn, hátha szüksége lesz rá a látogatóba érkező űrlegénységek valamelyik tagjának. A Nexonon lakó irányítók józanságról tettek tanúbizonyságot. Galenus doktor látta el a kórházigazgató teendőit, mert betegfelvételeinek száma rendszerint a nullával volt egyenlő, míg az egyetlen másik orvosi robot, egy hivatásos ápolónő, a takarítás és karbantartás terén is le volt kötve.
  Nem csoda, hogy a felügyelő Galenus rovására élcelődik, gondolta Derec.
  – Sajnálattal látom, hogy kellemetlenül érintette felvilágosításom – jegyezte meg a doktor. – Valami baj van?
  Derec elmélázott a kérdésen. Fokozatosan vált egyre kedvetlenebbé Galenus magyarázata közben. Pedig mit számít, hogy megint magára maradt? Az aszteroid bányatelepéhez és a kalózűrhajóhoz képest a Rockliffe állomás többé-kevésbé ismerős terület a számára. Itt bizonyára könnyebben tudja elérni céljait.
  – Nem, semmi baj – riadt fel Derec. – Talán csak annyi, hogy egy kicsivel többet szeretnék tudni a történtekről. Hogyan kerültem ide? Említést tettél valamiféle mentőkről…
  – Nem ismerem pontosan a részleteket. A forgalomirányító vagy a kikötői felügyelő pontosabb adatokkal szolgálhatna.
  – Azt meséld el, amit te tudsz.
  – Az ugrást követően űrhajójuk nyilván megsérült. Ami ezután történt, nem egészen világos. A forgalomirányító minden bizonnyal nyomozást rendel el a körülmények tisztázására. De úgy látszott, mintha az önök járművéből kirepült volna egy kisebb jármű, egy űrrepülőgép vagy mentőkapszula, mielőtt az anyaűrhajó útirányt változtatott és a Q-zónát célozta meg.
  – A robbanás után bizonyára leválasztottak bennünket… – mondta Derec elgondolkodva.
  – A kisebbik jármű szokatlan vektorpályán közeledett, és nem válaszolt a forgalomirányító utasításaira. Feltételezték, hogy gazdátlan szerkezet, ezért űrkompot indítottak feléje keresztező pályán, és befogták. Amikor a mentőegység a gazdátlan jármű fedélzetére lépett, megtalálták és ideszállították önt.
  – Lehozták az űrhajót… az űrhajónkat… is?
  – Ez nem az én hatásköröm. Attól az időponttól kezdve természetesen az ön gyógyítása kötötte le minden figyelmemet.
  – Természetesen – visszhangozta Derec. Ha Aranimas űrhajója is itt van, talán mégsem vesztettem el örökre azt a kis műtárgyat, gondolta vidáman. – Kedves Galenus doktor, mit szólnál hozzá, ha felkelnék, és egy kis sétát tennék? Ennél a légpárnás ágynál kényelmesebbet el sem tudok képzelni, de már fáraszt az örökös fekvés. Talán megnézném, milyen állapotban van az űrhajó, és feltennék néhány kérdést a forgalomirányítónak.
  – Sajnálom, uram – közöle Galenus doktor –, az ön sérülései még nem gyógyultak meg kellőképpen. – Mennyire sebesültem meg?
  – Testfelületének több mint tizenöt százaléka égési sérülést szenvedett, főként a két karja, az arca és a nyaka. Három bordája eltörött…
  – Bizonyára rázuhantam a fedőlapra, amit fölemeltem.
  – …az egyik átszúrta a jobb tüdejét, így ez teljesen összeesett. Jobb fülének dobhártyája beszakadt, ezt pótolni kellett.
  – A fenébe! Mennyi ideje tartózkodom itt?
  – Hat héttel ezelőtt vontattuk be az űrhajót, amelyen megtaláltuk önt.
  – Hat hét! Kómában töltöttem ennyi időt?
  – Az égési sebek rendkívül fájdalmasak, akárcsak a bőrpótló sebészeti beavatkozás – magyarázta Galenus doktor. – A kezelés folyamán és a felépülés kezdeti szakaszában gyógyszeres altatást alkalmaztam.
  – Rendkívül hálás vagyok érte. De hat hét… – Derecben most ötlött csak fel, hogy nem volt egyedül a kalózűrhajón. – Hol vannak a többiek? Wolruf… Alfa… a lány… Mit csináltak, amíg eszméletlen állapotban töltöttem ezt az időt?
  – Sajnálom, uram, csak két személyt találtunk: önt és egy nőnemű emberi lényt.
  Derec úgy érezte, mintha mellkasát abroncs szorítaná össze, és zavartan félrenézett. Nem! Ez nem azt jelenti, hogy Wolruf halott és Alfa megsemmisült – még van esély, talán nem is kevés, hogy a kozmoszban tartózkodnak valahol, az űrhajó nagyobbik felében. De azt nem lehetett tagadni, hogy ő megmenekült és életben maradt ugyan, ám nem tartotta be a kutyafélének tett ígéretét. – Bocsáss meg, Wolruf! – suttogta.
  – Kíván valamit, uram?
  – Ne törődj vele – legyintett Derec. – Mit tudsz a lányról?
  – Az ön közelében találtuk az űrhajón…
  – Nem erre gondoltam. Azt mondd el, mi van vele most.
  – Katherine betegünk fizikailag…
  – Katherine… ez a neve?
  – Valami tévedés történt?
  – Nem… nem, ez ő – szabadkozott Derec. – Hol van most?
  Galenus doktor jobbra fordult, és intett segítőjének. – Nővér, húzza el a függönyt!
  Derec jobbra fordította fejét. Ami eddig szobafalnak tűnt, egyszer csak áttetszővé vált, és ő egy fényözönben lebegő, karcsú emberi alakot pillantott meg. A lány meztelen volt, Derec zavartan kapta le róla a tekintetét. Ekkor jött rá, hogy ő is ruhátlan. Igazán célirányos és gyakorlati szempontok támasztották alá meztelenségüket a kórházban, de azért a látvány meglepte.
  – Hogy érzi magát a lány?
  – Testfelületi sérülései sokkal kiterjedtebbek, mint az iinéi, ám kielégítően gyógyulnak. Természetesen a krónikus állapota változatlan maradt.
  – Miféle krónikus állapota?
  – Bocsánat. – A robot elhallgatott. – Hibát követtem el. Mivel önök együtt utaztak, nem gondoltam, hogy Katherine kórisméjének említésével titkot árulok el. Okvetlenül jelentenem kell a tapintatlanságomat.
  – Mit bánom én – szólt rá Derec türelmetlenül. – Felébredt már?
  – Nem. Önt sem engedtük volna, hogy felébredjen, ha nem lenne szükségünk a közreműködésére. – Az orvos ismét intett jobb kezével. – Húzza be a függönyt, nővér.
  – A közreműködésemre? Miben? – kérdezte Derec, amint a fal ismét elhomályosult.
  – Uram, az ön kezelése során bizonyos költségek merültek fel. Nemcsak kötelességből tettük, hanem örömünkre is szolgált, hogy segíthettünk önön. De a kórház vezetőjeként kötelességem tisztázni, hogy ez a számla kiegyenlítésre kerül-e, vagy az állomás rendszeres költségeit terheli.
  – Azért keltettetek föl, hogy elkérjétek a biztosítási kártyámat?
  – Kérdések merültek fel az ön kórtörténetével kapcsolatban is. Tüzetes vizsgálattal fel tudjuk térképezni genetikai állományát, de nincs mindig lehetőségünk arra, hogy egy bizonyos génegyüttesnek a szervezetre gyakorolt valamennyi hatását meghatározzuk. Közvetlen adatok hiányában kénytelen voltam figyelembe venni hagyományosabb tényezőket is az ön gyógyításában, ennek megfelelően bizonyos mértékig elhúzódott a felépülése.
  – Egy szót sem értek az egészből. Mi van a lánnyal? – vesztette el a türelmét Derec. – Azt mondtad, sokkal súlyosabban sérült meg, mint én. Nem az lenne fontosabb, hogy róla állapítsátok meg, kicsoda, és az ő kórtörténetével foglalkozzatok? Miért vagyok én érdekesebb őnála?
  – Uram, eszméletlensége alatt megpróbáltuk az ön személyazonosságát megállapítani az összes szabványrendszer alapján. Nem jártunk sikerrel.
  – Milyen szabványokról beszélsz?
  – Ujjlenyomat, retinográtia, vérfehérje-osztályozás és huszonhárom kromoszóma kódolt térképe. Nem tudtuk őket azonosítani.
  – Hát persze hogy nem. Idegen vagyok itt.
  – Uram, a hiperhullámok révén mind az ötven űrlakóvilág valamennyi adatához közvetlenül hozzáférhetünk.
  – Egyeztettétek az adatokat az Aurórával is?
  – Igen. Nem találtunk semmilyen azonosságot.
  – De én onnan származom… biztosan tudom.
  – Attól tartok, uram, ez nem lehetséges. Az Aurórán a népességszabályozási programjuknak megfelelően kínos pontossággal tartják számon polgáraik adatait. Ha ön aurórai lakos volna, ez a beszélgetés nem vált volna szükségessé.
  – De a lányról csak megtudtátok, hogy kicsoda! – kiáltott fel reménykedve Derec.
  – Úgy van. Katherine összes adata a rendelkezésemre áll.
  Derec kifakadt. – Azt akarod bemesélni nekem, hogy ötven bolygó lakosságának adatait kutattátok át, mégsem tudjátok kitalálni, ki vagyok?
  – Nem – mondta Galenus doktor. – Ötvenöt világ adatait kutattuk végig, beleértve a Földet és a legközelebbi négy telepesbolygót. Kérdésünkre a legtöbb telepesvilágban lehetővé teszik, hogy hozzáférjünk adataikhoz. Sajnálatos módon ezek a feljegyzések nem mindig hiánytalanok, ahogyan elvárhatnánk, néhány esetben pedig nem is szerezhetők be központilag. Olyan bolygók is akadnak, ahol égbekiáltóan magas árat számítanak föl az adatszolgáltatásén, és annál lassabban cselekszenek. Ezen okokból a közvetlen kikérdezést tartottuk célravezetőbbnek. Tehát lenne szíves megmondani nekünk, kicsoda ön? – ismételte meg nyomatékosan a doktor.
  Derec úgy érezte, újból kiüresedik az egész teste. – Bárcsak tudnám – sóhajtotta rekedten. – Ó, magasságos egek, bárcsak tudnám!
 
 
14. fejezet
MAKRANCOS KATA
 
– Rendkívül érdekes! – kiáltott fel Galenus doktor. – Azt akarja mondani, hogy nincs semmilyen személyes emléke önmagáról?
  Derec belefogott a szokásos litániába azokról az eseményekről, amelyek felébredésével kezdődtek a mentőkapszulában. Részint maga is unta már a mesét, részint minél kevesebb kérdésre akart válaszolni, ezért kihagyott néhány apróságot, nem említette például, hogy a támadó űrhajó legénységét idegenek alkották.
  – Ki kell egészítenem a kórlapját ezzel a retrográd amnéziára való utalással – jegyezte meg sietve Galenus doktor, amikor Derec befejezte történetét. – Ez sokkal lenyűgözőbb, mint a többi sérülése. Valójában az emlékezethiány a hobbim.
  – Mit értesz azon, hogy a hobbid?
  – Talán azt kellett volna mondanom, hogy a szűkebb szakterületem, de ez nem fejezi ki azt a túláradó boldogságot, amellyel eltölt ez a szellemi kaland.
  – Hány esetet kezeltél már?
  – Ön lesz az első – válaszolta az orvos. – Kimondhatatlanul örülök a lehetőségnek.
  – Én leszek az első? – hitetlenkedett Derec. – Hogyan tekintheted akkor magad szakembernek? És mit értesz azon, hogy  „lenyűgöző”, meg hogy „örülök”? Nem arra programoztak, hogy érzelmeket fejezz ki.
  – Szó szerint véve ez igaz – helyeselt Galenus. – De a személyazonosság elvesztésének képzete bennem mindig olyanfajta pozitív pozitronikus állapotot idéz elő, amelyet csak azzal a kifejezéssel tudok társítani, hogy lenyűgöző. Tudja, a pozitronikus agy memóriájának szerkezetéből következik, hogy egy robot képtelen elfelejteni bármit, legkevésbé saját személyazonosságát. Az emlékezethiány olyan állapotot tükröz, amelyet egy robot sohasem tapasztalhat meg.
  – Szóval ebben rejlik a csábítás?
   – A kórisméző robotok, akik közé magam is tartozom, építésük során a fokozott kíváncsiságra is kapnak egy vezérlőegységet – magyarázta a doktor.
  Derec úgy érezte, mintha a saját szakterületéből kapna továbbképzést. – Hohó! A pozitronikus agyak is gyakran felmondják a szolgálatot – tiltakozott. – Hiszen érzékenyek az erős sugárzásokra, az energiaellátás ingadozásaira… számos dolog tönkremehet bennük.
  – Igaza van, Derec. De az ön által leírt állapotok szellemi rövidzárlathoz, néhány esetben pedig a pozitronikus agy teljes pusztulásához vezetnek. Az emberek azonban gyakran képesek folytatni működésüket még ilyen lényegi rendszerhibák esetén is. Épp ezt találom lenyűgözőnek. Ezenkívül meggyőződésem, hogy a robotok kötelesek hozzájárulni az emberi agy tevékenységének feltárásához, beleértve az emlékezetzavarokat is.
  – Miért vetted ezt a fejedbe?
  – Észrevettem, hogy számos filozófus felismerte: az önismeret vizsgálata a legnehezebb kutatási terep. Az emberi agy rendkívül nehezen figyeli meg és elemzi az emberi agyat. Korlátai nem teszik lehetővé saját korlátainak felismerését.
  Derec ebben készségesen egyetértett a robottal. – Egy kamera csak egyetlen dolgot nem láthat: önmagát. Egy vonalzó egyedül önmagát nem tudja megmérni.
  – Pontosan – lelkesedett a doktor. – Ennélfogva az emberi agy működésének részleteire terjedtek ki a leglassabban az emberi kutatók vizsgálatai. Az évszázados idegélettani és biokémiai tanulmányok ellenére sűrű homály fedi az emberi magatartás számos vonását.
  – Na és mihez tudsz kezdeni te, kedves doktorom?
  Galenus széttárta karját. – A pozitronikus agyakat nem úgy fejlesztették ki, hogy lemásolták, miként működik az emberi agy. Úgy fejlesztették ki őket, hogy lemásolták, miként viselkedik az emberi agy. Ilyen módon a pozitronikus agy az emberi agy terméke ugyan, de az értelem eltérő formáját és fejlődési kilátásait képviseli.
  – Csak nem azt akarod érzékeltetni, hogy a pozitronikus agyak többre képesek az emberi agynál?
  – A megoldás kulcsa abban rejlik, hogy egy robot annak alapján is cselekedhet, ami megkülönbözteti az emberi agytól – válaszolta Galenus óvatosan. – Szerintem az emberi agynak éppen ez a találmánya vezet végül az emberi agy titkainak megfejtéséhez. Tehát örömmel tölt el a lehetőség, hogy az elméleti tanulmányok helyett gyakorlati vizsgálatokra is lehetőségem nyílik.
  Derec megrázta a fejét. – Szó se lehet róla! Nem lesz belőlem kísérleti nyúl.
  – Bocsásson meg! – szabadkozott Galenus. – Lelkesedésemben nem tisztáztam, hogy érdeklődésem legfőbb mozgatórugója a segítő szándék. Léteznek olyan vizsgálatok, amelyekkel meghatározhatom az ön állapotának kiváltó okát. Az ok jellegétől függően pedig alkalmazhatók olyan módszerek, amelyekkel visszanyerheti eredeti állapotát.
  – Úgy érted, hogy visszavarázsolod az emlékezetemet?
  – Nem nyilatkozhatom ennek a valószínűségéről, amíg meg nem vizsgáltam önt.
  Derec meglehetős kétkedéssel fogadta a kezelés csodálatos hatásának ígéretét. – Figyelj ide, doki, nem akarok túl sokáig nyűglődni ezen az űrállomáson – kezdte magyarázni. – Úgyhogy ne vágjunk bele olyasmibe, amihez kevés lesz az időnk.
  – Nem értem.
  – Arról regéltél, hogy kéthavonta érkeznek ide űrhajók. Ha már hat hetet eltöltöttem itt, akkor két hét múlva elhúzhatom a csíkot… vagy akár hamarabb.
  – Nem, Derec – ellenkezett a doktor. – A Fariis már kikötött, majd folytatta útját azalatt, amíg ön lábadozott. A következő jármű, az Örökség, hat hét és három nap múlva érkezik.
  Derec döbbenten nézett a robotra. – Járt már itt egy űrhajó? Akkor miért fogtatok itt? – kérdezte számonkérő hangon.
  – Ennek az állomásnak az orvosi felszerelése lényegesen tökéletesebb a Fariis fedélzetén található eszközöknél. Ilyen állapotban nem lehetett önt elengedni.
  Derec lehunyta szemét, és sóhajtott. – Rendben van. Essünk túl a vizsgálatokon. – Ismét kinyitotta szemét, és ülő helyzetbe vergődött. – De előtte mindig tudni akarom ám, mire készülsz, világos?
  – Köszönöm, Derec – bólintott Galenus udvariasan. – Mennyit tud az amnéziáról?
  – Amennyit a hipervízióban láttam róla.
  – Sajnálatos – csóválta a fejét a doktor.
  – Csak megszokásból mondtam. Valójában már nem emlékszerr ezekre a filmekre.
  – Örvendetes – válaszolta Galenus. -A regényírók kelléktárában évszázadok óta kedvelt eszközként szerepel, rendszerint a tényeknek ellentmondva, az emlékezetkiesés. A legegyszerűbb cselekményvázlat a következő: az áldozatot fejbe vágják, elfelejt mindent és mindenkit, új életet kezd, aztán a zárójelenetben egy másik ütésre ismét visszanyeri emlékezetét.
  – Ez bizony ismerősen hangzik. Könnyen lehet, hogy láttam egy-két hasonló történetet – ismerte el Derec.
  – Kérem, igyekezzék elfelejteni ezeket – közölte Galenus doktor rosszallóan. – Ezek csak akadályozzák a jelenség megértését.
 
A következő három nap folyamán Derec rengeteget tanult az amnéziáról. Nem is sejtette, mennyiféle emlékezethiány létezik, és hányféle okot tartanak számon. Más körülmények között ennyi részlet már az idegeire ment volna, de mivel személy szerint is érintett volt az ügyben, mohón leste Galenus doktor minden szavát.
  Az emlékezethiány vagy emlékezetkiesés vonatkozhat a múltra (retrográd) vagy a jelenre (retardált). Kiválthatja fizikai (szervezeti) vagy érzelmi (pszichogén) ok. Néhány amnéziás beteg képtelen bármire emlékezni néhány másodpercnél tovább, míg mások egy-egy alkalommal csak néhány másodpercre felejtenek el valamit. Néhány áldozat tisztában van vele, hogy baj van az emlékezetével, mások viszont ezt szenvedélyesen tagadják.
  Tíz emlékezethiányos esetből kilencnek valamilyen sajátos fizikai oka van, tudta meg Derec. Ilyen ok lehet például az agykéreg barázdált felszínének gyulladása, az agyi verőerek elmeszesedése, villamosáram-ütés vagy a B-vitaminhiány. (Valahol a lista alja felé szerepelt a fejet ért ütés is.)
  – A primitívebb időkben az emlékezés fizikai zavarát sokszor lelki eredetűnek vélték – magyarázta Galenus szinte felháborodva. – Hipnózissal és pszichoterápiával kezelték azokat a betegeket, akiknek gyógyszerekre vagy műtétre lett volna szükségük.
  – Talán valamennyi emlékezési zavar mögött fizikai ok húzódik meg – jegyezte meg Derec. – Talán még az a tíz százalék is, amelyet pszichogén eredetűnek vélünk, valamilyen szervi okra vezethető vissza.
  Galenus nem értett egyet ezzel. – A tudat és az agy közötti megkülönböztetést még nem törölte el teljesen az orvostudomány. A tudat több, mint az agy részeinek összege. Bizonyos dolgok ezeknek a részeknek a kölcsönhatása révén jelentkeznek, tehát már nem köthetők sajátos fizikai eseményekhez.
  Ennek ellenére a vizsgálatok először a lehetséges fizikai okokra irányultak. Galenus doktor elvégezte a kérgi elemzést, az endorfinpróbát, aztán háromféle, nem roncsoló módszerrel letapogatta az agyát, sőt szövetmintát is vett, és megpróbálta kimutatni egy agyvelőgyulladás nyomait.
  – Az adhatja a kulcsot a kezünkbe, hogy ön tudatában van saját emlékezetkiesésének, és az értelme is érintetlen – magyarázta a doktor. – Megőrizte az időérzékét és kapcsolatát az eseményekkel. Ezek a tények sokatmondóak.
  A szomorú igazság viszont az volt, hogy a nyomok a semmibe vezettek, és a vizsgálatok semmit sem tártak fel. Derec megtanulta állapotának szakorvosi leírását – „részleges retrográd hipnózisrezisztens pszichogén amnézia” –, de semmit sem tudott meg önmagáról.
  – Nem találok semmilyen fizikai okot – összegezte nyugtalanul az eredményt Galenus a hét végén. – Az ön agykérge, kamrái, dudorai és koponyaboltozati kötegei normálisak. Mégsem hatott önre semmilyen általam ismert pszíchogén kezelés. Sajnálom, Derec, kudarcot vallottam.
  – Ne vedd a szívedre, doki! – sóhajtott Derec. – Kezdek hozzászokni, hogy állandóan sötétben tapogztózom.
 
A vizsgálatok során Galenus doktor fokozatosan egyre nagyobb mozgásszabadságot engedélyezett Derecnek, míg végül a fiatalember a kis kórház egész területén kedvére kószálhatott. Fizikailag szinte teljesen felépült. Már nem hasított belé a fájdalom, ha hozzáértek új bőréhez, és testfelülete fokozatosan elvesztette érzékenységét a hőmérséklet-ingadozásokkal szemben is. Amíg öntudatlanul lebegett a légpárnás ágyon, bordái összeforrtak, és az egykori törésekre is csak az a néha nyilalló tompa fájdalom emlékeztette, amikor túl mélyet lélegzett, vagy rossz mozdulatot tett.
  A látványos gyógyulás ellenére Galenus semmilyen hajlandóságot nem mutatott kezelése felfüggesztésére. Legfeljebb annyi engedményt tett, hogy Derec átköltözhetett az intenzív osztályról egy otthonosabban berendezett magánlakosztályba. A robot konoksága persze nem hatott meglepetésként. A gyógyítással foglalkozó robotok, éppen az Első Törvényből rájuk háruló fokozott felelősség miatt, rendkívül óvatosak.
  Derec azonban gyanította, hogy nem annyira testének sebei, mint inkább tudatának sérülése aggasztják az orvost. Valójában azért nem engedi el a közeléből, mert rajta akarja tartani a szemét, amíg Katherine-t kezeli. Mivel nem lehetett egyszerre két helyen, ezért két beteget tartott egy helyen.
  Derec nem tilthatta meg Galenus doktornak, hogy aggódjon érte, ezért beletörődött, hogy követi a robot előírásait. Bizonyos mértékig jól is esett neki a felelősség hiánya. teste ugyan meggyógyult, de tudata még élénken emlékezett a kisbolygó szétroncsolódó felszínére, az Aranimas pálcájából sugárzó kék fájdalomra, vagy a pokolgép iszonyatos robbanására. Igazán megérdemel néhány nap békességet.
  Legalábbis eleinte így gondolta. Egynapi tétlenség után azonban már nem találta a helyét. Másnap reggel meg sem várta Galenus szertartásos látogatását és vizsgálatát, hanem maga kereste meg a robotot. Az intenzív szobában talált rá, amint Katherine ágyának végénél az orvosbiológiai adatok képernyője mellett állt.
  – Jó reggelt, Derec – köszöntötte a robot. – Sajnálom, hogy elkéstem. Hogy érzi magát ezen a szép napon?
  – Nyugtalanul – vágta rá Derec. – Szeretnék visszatérni a hétköznapi életbe.
  – De most ön egy kisebb emlékezési zavarból eredő vándorhajlamot él át – intette a doktor. – Még nem alkalmas a hétköznapi életre.
  – Akkor megelégszem azzal a szerényebb változattal, amely kéznél van – jegyezte meg derűsen Derec. – Nem tudok itt ücsörögni naphosszat pusztán abban reménykedve, hogy az emlékezetem egyszer visszatér.
  – Mit szándékozik tenni?
  – Ezt nemigen tudom eldönteni, amíg nem tisztázódik, mit tettek eddig az érdekemben. A robotokon kívül ki tudja az állomáson, hogy itt vagyok? Megpróbálja valaki kideríteni a személyazonosságomat?
  – Erről nem tájékoztattak – ismerte el a doktor. – De biztos vagyok benne, hogy az állomásigazgató értesítést küldött az ön érkezéséről a kerületi felügyelőnek a Nexonra, ahogyan jómagam az orvosi felügyelőt tájékoztattam. Ez az információ az érdekeltek egész sorának birtokába juthatott az elmúlt időszakban. Kivel szeretne kapcsolatba lépni?
  Derec Katherine ágya felé mutatott: – Vele. Mennyi idő alatt térítik magához ebből az eszméletlen állapotból?
  – Néhány nappal ezelőtt arra a következtetésre jutottam, hogy talán a lány kezében van az a kulcs, amellyel felnyitható az ön emlékezetének zárja, ezért úgy döntöttem, a lehető legkorábbi ébredést engedélyezem a számára, ami még nem megy egészsége és kényelme rovására – közölte Galenus. – Éjfél óta nem kap altatót. Agyhullámainak tanúsága szerint jelenleg álmodik. A ma reggeli órákra várom ébredését.
  Derec kutatva körülnézett a kórteremben, de a padlón kívül nem látott más helyet a letelepedésre.
  – Nincs szükség rá, hogy itt várakozzon – figyelmeztette Galenus, mintha a gondolataiban olvasna.
  – De itt akarok lenni, amikor felébred.
  A doktor megértően bólintott. – Ígérem, hívatni fogom.
 
Derec azzal ütötte el az időt, hogy A gépek építészei című filmkönyvet olvasgatta egy órán át, majd rászánt még egyet. Abban reménykedett, hogy a nevezetes tervezők és mérnökök életrajzi vázlatai között ráakad annak a fickónak a nyomára, aki a kisbolygó robottelepének „minimumelvét” oly elegánsan valósította meg. Noha a legtöbb kézzelfogható bizonyíték elveszett vagy elpusztult, ez az út még járhatónak ígérkezett. Egy ilyen zseni biztosan hagyott maga után egy keskeny ösvényt a múlt emlékeinek dzsungelében.
  A korabeli tervezők közül azonban Derec csak háromnak az életrajzát találta a könyvben, s hogy éppen ezekét, az csöppet sem lepte meg. Köztük volt a robotikus Fastolfe, a mikromágnesesség havalei varázslója, March, és a humán ökológiával foglalkozó Rutan, akinek szolgálataira legalább egy tucat gazdag űrlakóvilág tartott igényt.
  Mindhármat olyanok tették ünnepelt személyiséggé, akiknek fogalmuk sem volt róla, mit kezdjenek e hírességek alkotásaival. A mérnöktársadalom maga is meghatározta hírességei körét, ám a saját értékítélete alapján. Minden speciális csoport kiválasztja azokat a sajátos személyiségeket, akik elsők az egyenlők között, mert elnyerik társaik megbecsülését és csodálatát, noha teljesen ismeretlenek maradnak a külvilág előtt. Ezekben a körökben szintén nagyra értékelték Fastolfe tevékenységét, de Marchot csak játékkészítőnek tartották, Rutanon pedig elnézően mosolyogtak.
  Igen, gondolta Derec, egy bennfentes nézőpontját kellene ismernem. Valakinek biztosan tudomása van erről a titokzatos zseniről…
  – Derec úr, zavarhatom?
  Felkapta a fejét. A kórházi szolga vagy inkább ápolónővér állt előtte, aki Galenus doktorhoz hasonlóan szintén áldozatául esett a felügyelő kifacsart humorának: ő a hajdani híres ápolónő, Florence Nightingale nevét kapta. Derec kérdőn nézett a robotra. – Mi újság, Florence?
  – Galenus doktor azt üzeni, jöjjön azonnal.
  Derec a filmnézőt félrelökve talpra ugrott. – Gyerünk!
 
Amikor az intenzív szobába ért, már kikapcsolták a baktériumölő fényt, és Katherine ébredezett. Homokszínű, zárt nyakú köntöst viselt, amely még a bokáját is eltakarta az illem kedvéért, hisz a férfi és a lány kapcsolatáról időközben megváltozott Galenus doktor véleménye. Derec kissé hátrább húzódott, míg az orvos Katherine fölé hajolt és gyengéden megszólította.
  – Jó reggelt! – mondta derűsen. – Lehetőleg ne mozogjon!
  A lány mégis felemelte kissé a fejét, és körbenézett a szobában. – Kórház? – kérdezte rekedten.
  – Igen, Katherine. Én pedig Galenus doktor vagyok.
  – Milyen űrállomáson vagyunk?
  – A Rockliffe-on.
  A lány bólintott, és az orvos mögött Derecre pillantott. – Szép kis mentőakció, mondhatom – jegyezte meg.
  Rekedtsége ellenére enyhe derű vibrált a hangjában, ami bántotta Derecet. Egy lépést tett előre, és védekezően megszólalt: – Az a lényeg, hogy mindketten életben maradtunk.
  – Ez csak azt bizonyítja, hogy nincs igazság a Galaxisban hunyta le a szemét a lány. – Azt hittem, van annyi eszed, hogy hatástalanítod Aranimas biztonsági rendszerét, mielőtt kotorászni kezdesz a titkos rekeszeiben.
  – Nézd, sajnálom, hogy nem ment simábban a dolog – lépett oda Derec az ágy széléhez. – De végül is megúsztuk. Mellesleg, beszélgetni akartunk valamiről, amikor…
  A lány szempillája felpattant, és tekintete fürkészve tapadt a robot arcára. – Galenus doktor, újból megfájdult a fejem – jelentette ki határozottan. – Megkérné Derecet, hogy távozzon? Úgy érzem, nem tudok most látogatókat fogadni.
  – Olyan nagy fáradságba kerülne, ha megtudnám végre, mi a vezetéknevem, hol a hazám…?
  Galenus doktor azonban közbelépett, és gyengéden tuszkolta Derecet az ajtó felé. – Megértem a türelmetlenségét, Derec. De tekintettel kell lennem Katherine egészségére is. Kérem, távozzék. Amit lehet, megtudok tőle. És amikor erőre kap, újból beszélhet vele, ha ő is hozzájárul.
 
Derec a megalázottságtól legszívesebben kirohant volna a világból, de legalábbis sietős léptekkel elhagyta a kórházat a főbejáraton át. Számított rá, hogy az orvos jelentést tesz róla, vagy utánaküld egy robotot, hogy cipelje vissza, de nem törődött semmivel. Egyszerűen nem tudott erőt venni magán, hogy birkatürelemmel várakozzék. Túlságosan próbára tette az idegeit a feszültség, hogy ennyire közel a válasz, amikor ismét megtalálhatja önmagát.
  Az állomásnak az a részlege, ahol a kórház helyezkedett el, leginkább egy hatalmas kriptára emlékeztetett. Derec gyéren megvilágított utcák vaksi üzletsorai és üresen kongó lakótömbök mellett gyalogolt. Csak a főutcán derengett némi fény, a hátsó udvarok és mellékutcák mélyén sötétség honolt. Egyetlen robot sem követte Derecet. Így hát csak ment, ment, amíg háborgása le nem csillapodott, aztán visszafordult. Átsietett a felvételi részlegen, és beviharzott Galenus irodájába.
  – Elmondott a lány valamit?
  – Semmivel sem tudott hozzájárulni az ón bajának mélyebb megismeréséhez.
  – Vele tárgyaltad meg az én állapotomat? – rivallt rá a robotra. – Nekem bezzeg nem…
  – Tisztázzuk! A lány már tudott az ön állapotáról.
  – De mit csinált? A tanácsodat kérte, hogyan bánjon velem?
  – Derec, megígértem Katherine-nek, hogy nem ismertetem önnel a beszélgetésünket.
  Derec összefonta karját a mellkasán, és viharos sóhajt küldött a mennyezet felé. – Nem értem, miért titkolódzik ennyire. Ha tud valamit rólam, közölje és kész. – Felhúzott szemöldöke alól kérdő pillantást lövellt Galenus felé. – Nincs igazam?
  – Hogy mi tanácsos, mi nem, ez esetenként változik. Függ az egyéntől, a szervműködés zavarának okától és a személyi adatoktól – válaszolt óvatosan az orvos.
  – Szóval a legparányibb részletet sem vagy hajlandó elárulni a beszélgetésetekből? – kérdezte Derec.
  – Sajnálom, nem tehetem.
  Derec összeráncolta a homlokát. – Láthatnám legalább Katherine-t?
  A robot hátrafordult, és egy pillantást vetett a falon a két bekapcsolt ellenőrző monitor egyikére. – Ébren van, és a fájdalom iránti túlérzékenysége mérséklődött. De a végső szót ő mondja ki.
  – Akkor megyek, hogy megtudjam, akar-e egyáltalán valamit mondani.
 
Katherine az ágyában ült, amikor beléptek hozzá. – Reménykedtem, hogy meglátogat valaki – mosolyodott el.
  – Nemigen hagytál más választást – kezdte Derec, miközben most is hiába pillantott körbe szék után, amit az ágy mellé húzhatott volna.
  A lány arca kissé elborult. – Da… Derec – dadogta zavartan, mintha elfelejtette volna a nevét. – Attól félek, hogy megharagszol rám. De éppen elég közös témánk akad… mindaz, ami az űrhajón történt. Nem hiszem, hogy azzal a pár aprósággal kellene kezdenünk, amit tudok rólad.
  Derec gyilkos pillantást vetett a robotra. – Mi ez? Mit mondtál neki? Azt gondoltam, segíteni próbálsz…
  – Nem is tehetnék másképp – válaszolta Galenus doktor nyugodtan.
  Ez az igazság lehűtötte Derec indulatát. Visszafordult Katherinehez. – Szóval nem árulod el, amit tudsz.
  A lány megrázta a fejét. – Derec… tegyük fel, te voltál az Új Szabadság birodalmának elnöke.
  – Az Új Szabadságot ügwezetők tanácsa kormányozza – vetette közbe Derec.
  – Nem számít. Mondjuk, te voltál az Uj Szabadság elnöke, és elvesztetted az emlékezetedet. Ha azt mondom neked, hogy te vagy az elnök, ettől már elnök leszel újra? Eljárhatsz ugyanúgy, mintha az a személy volnál, csak azért, mert már tudsz róla?
  Derec kerülte a lány tekintetét. – Nyilván nem. De ha hallanék róla, visszaemlékezhetnék…
  – Sokkal valószínűbb, hogy mélységes aggodalmat keltene önben – kezdte az orvos. – Leggyakrabban…
  Derec éppen szóra nyitotta a száját, de Katherine megelőzte. – Galenus doktor, távozz! – utasította a robotot. – Menj vissza az irodádba, és hagyj bennünket magunkra! Ne figyeld a képernyőmet, és ne hallgass bele a beszélgetésünkbe! Majd hívatunk, ha szükségünk lesz rád.
  Az orvos döbbenten álldogált egy pillanatig, aztán lehajtott fejjel távozott.
  – Nem kellett volna ennyire nyersnek lenned – jegyezte meg Derec, mert meglepte a lány határozottsága. – Fogadni mernék, annyira beletapostál szegény Galenus doktor önérzetének áramköreibe, hogy egy óra alatt sem tudja rendbe hozni őket.
  – Fütyülök rá – legyintett Katherine kedvetlenül, és az üres ajtónyílásra pillantott. – Az orvosi robotok mind ilyen fontoskodók. Ezer véleményük van, de valójában nem tudnak semmit. És nem is érthetik meg igazából, mit érez valaki, ha beteg. Hát nem? Hiszen csak gépek, amelyek sohasem betegszenek és sohasem halnak meg.
  Szóval innen fúj a szél? Derec tűnődve pillantott a lány arcába. Valami olyan halálos betegség rág belülről, amit az orvosok nem tudnak meggyógyítani? Ez az, amiről Galenus doktor nem beszélhetett?
  Mielőtt összeszedte volna bátorságát, hogy hangosan is megkérdezze erről, Katherine felnézett rá, és megveregette maga mellett az ágyat. – Így akarsz álldogálni az örökkévalóságig? Elférünk itt ketten is…
  Rövid habozás után Derec letelepedett az ágy szélére.
  – Ez már valamivel jobb – mosolyodott el Katherine. – Így legalább kevésbé érzem, hogy vallatnak.
  – Nem tudom, mi megbeszélnivalónk maradt még!
  – Hát… szerintem bőven akad. Mi történt például a kisbolygón, amiről említést tettél az űrhajón? Érdekes téma lehet az a kalózjármű is, meg amin keresztülmentünk. És itt vagyok én is.
  – Kezdjük akkor ezzel – bólintott gyorsan Derec. – A neveddel, bemutatkozásként. Galenus doktor Katherine-nek hívott…
  – Anyám és a számítógépek szerint Katherine Ariel Burgess vagyok. De mindenki más csak Kate-nek hív – tette hozzá mosolyogva. – Apám szerint a Katherine név teljesen megtévesztő… elaltatja az emberek éberségét, így nem sejtik, mi vár rájuk. Katherine kedves, szófogadó, és nyakig begombolt ruhákat hord. Kate viszont…
  – Makrancos, akaratos, dacos és csípős nyelvű – fejezte be Derec.
  Katherine úgy ragyogott, mintha csupa bókot kapott volna. – Valami hasonló. Apám szerint olyan vagyok, mint a dinamit.
  – Azt hiszem, megmaradok a Katherine-nél. Voltaképpen mit kerestél Aranimas űrhajóján?
  – Mit? Hát én is ugyanolyan fogoly voltam, mint te. Egy futárhajóról raboltak el a robotjaimmal együtt. – Csettintett egyet az ujjaival. – Most jut eszembe. Hol a kulcs? Csak nem hagytad, hogy elvegyék a robotok?
  – Fogalmam sincs, hol lehet – csóválta a fejét Derec. – Még azt sem tudom, ott volt-e valaha, ahol kerestem.
  – Itt kötött ki az űrhajó? Megnézted?
  – Teljes csőd, semmit sem tudok. Ma reggelig még ki sem tettem a lábam a kórházból – közölte zavartan Derec. – Elárulnád végre, miért olyan fontos az a kulcs? Mi a fene az tulajdonképpen? Mire való?
  – Én sem tudom – közölte higgadtan Katherine. – De Aranimas úgy gondolta, mindenáron meg kell szereznie. Várj csak… Azt hiszem, említetted, hogy a kulcs a te tulajdonod. És éppen te nem tudod, miért értékes?
  – Valóban az enyém – erősítette meg Derec. – Tekinthetjük jutalomnak. Vagy ajándéknak. Akárhogy is, jogosan tartok rá igényt.
  – De nem is sejted, micsoda?
  – Nem.
  A lány elégedetlennek látszott. – Talán mégis tudtad… de egy csomó más dologgal együtt ezt is elfelejtetted.
  – Ez könnyen lehet – ismerte el Derec. – Aranimas azért érkezett a kisbolygóhoz, mert a kulcsot kereste? Nem azért, mert ott voltam?
  – Nem hiszem…
  – Mit nem hiszel?
  – Úgy gondolom, határozott céllal közelítettük meg a kisbolygót. Szerintem nem volt tudomása róla, hogy a kulcs ott található. Azt pedig szinte teljes biztonsággal állíthatom, hogy nem tudott a jelenlétedről – magyarázta a lány. – Egyszerűen szerencsés voltál… vagy szerencsétlen?
  Derec eltűnődött. – Szerencsés, legalábbis ahogy a dolgok eddig alakultak. Inkább bolyongok itt a Rockliffe állomáson, mint azon az aszteroidon.
  – Akkor szerencsés vagy. – A lány elhallgatott, majd töprengve szólalt meg újból. – Ha tényleg a tiéd a kulcs, talán felfrissítené az emlékezetedet, ha megint kézbe vennéd. De ha erre nem nyílik lehetőség, legalább azt kell kiderítenünk, mi történt vele. Bizonyára jó oka volt Aranimasnak, hogy meg akarta tartani.
  – Wolruf „ékszer”-nek nevezte, amikor a kapitánnyal beszélgetett – mondta Derec elgondolkodva. – Valószínűleg nem szó szerint értette.
  – Egy a lényeg, hogy értékes. Ugye, megpróbáljuk megkeresni?
  – Mi ketten? – Derec egy pillanatra ösztönösen megrettent. Aztán emlékezetébe idézte, miként fojtogatta a magány a kalózok űrhajóján. Az űrállomáson otthonosan érezte magát – de Katherine-en látszott, hogy nem. A lány szenvedett a magánytól, tüskésen viselkedett, és barátságot akart kötni vele. Ezenkívül tudott valamit arról, hogy kicsoda ő – és segíteni akart neki, hogy visszaemlékezzen erre.
  – Hát persze! – kiáltotta Derec. – Naná, hogy megpróbáljuk!
 
 
15. fejezet
07B
 
A jó szándék ellenére társas kapcsolatuk szinte már a kezdet kezdetén majdnem felbomlott. Derec valahogy úgs képzelte az együttműködésüket, hogy ő hozza a döntéseket, Katherine pedig hálásan követi útmutatásait. De igen gyorsan rájött, hogy nem Katherine-nel, hanem Kate-tel kötött egyezséget.
  Derec égett a vágytól, hogy máris hozzákezdjen a titokzatos tárgy kereséséhez. Mivel Galenus doktor nem emelt kifogást kórházon kívül tett kirándulása ellen, Derec úgy érezte, ezentúl kedvére kalandozhat bármerre. Kate-nek még a legrosszabb esetben is kell pihennie néhány napot, mire engedélyt kap ugyanerre a szabad mozgásra.
  De amikor megpendítette Katherine-nek, hogy egyedül indul el felderítőútra, és majd elmeséli, hogy mit talált, a lány megmakacsolta magát. – Vagy együtt megyünk, vagy vége a megállapodásunknak – jelentette ki komolyan. – Ha egy kis csapatot alkotunk, akkor végezzünk csapatmunkát.
  – De attól még nem vagyunk egymáshoz láncolva – vitatkozott Derec. – Mindegyikünk azt csinálja, amihez a legjobban ért, és most az tűnik a legelőnyösöbbnek, hogy kettőnk helyett én legyek csupa szem és fiil.
  – Mit szándékozol tenni?
  Derec vállat vont. – Felkeresem az űrkikötő felügyelőjét és az állomás igazgatóját. Kezdetnek azt szeretném kideríteni, mi történt azalatt, amíg mi itt a kórházban feküdtünk.
  – Ezek robotok – emlékeztette a lány. – Hívasd ide őket!
  Vitathatatlanul ésszerűen hangzott, és csak az piszkálta Derec csőrét, hogy nem neki jutott az eszébe. Amióta visszanyerte eszméletét, szakadatlanul az motoszkált benne, hogy beszélnie kell az állomás irányítóival, de ezt mindig úgy képzelte, hogy meglátogatja őket. Most döbbent rá, hogy egy kimondatlan feltételezés élt benne: a személyzet tagjai rendkívül elfoglaltak – nincs idejük arra, hogy idejöjjenek beszélgetni vele.
  Meg sem fordult a fejében, hogy munkájuk megszakítására utasítsa őket. Katherine-nek bezzeg rögtön eszébe jutott. Derec homályosan érezte, hogy ez a különbség valami fontos jellemzőt árul el kettőjükről – valamit arról a háttérről és kulturális környezetről, amely a robotokhoz való viszonyukat alakította.
  Derec mintha elismerte volna a robotok munkájának fontosságát, és többé-kevésbé egyenrangúnak tekintette volna őket magával, míg a lány csak szolgákat látott bennük. De azt már nem tudta eldönteni, vajon ez mire utal: több vagy kevesebb tapasztalatot szerzett-e a lánynál a robotok világáról.
  Mindenesetre ezt a kis darabkát is beillesztette a képzeletbeli összerakós játékba. Derec nem számíthatott rá, hogy Katherine gondolkodása hasonlít az övéhez. Különböző világokból érkeztek – nemcsak kulturális, hanem talán földrajzi értelemben is. Ennek tükrében Derec még kevésbé értette, honnan ismerheti őt a lány.
  Ezek a gondolatok a másodperc töredéke alatt viharzottak át agyán, így egy csöppnyi habozás után nyugodtan folytatta a beszélgetést. – Nézd, nem akarok egyedül dönteni. Talán elérjük, hogy a robotok idejöjjenek – mondta békülékenyen. – De még ott van az űrhajó. Mindenképpen el kell mennem, hogy szemügyre vegyem.
  – Erre együtt kell sort kerítenünk.
  – Miért? Talán az a nyomorult űrjármű valami olyan titkot rejt, aminek nem akarsz a közelébe engedni?
  Katherine keresztbe fonta karját, és sóhajtott. – Ha folyton gyanakszol rám, azzal semmire sem megyünk.
  – Nem gyanakszom rád! – lökte égnek a karját Derec. – Csupán nem értem, miért kelted azt a látszatot, hogy nem akarsz egy percre sem szem elől téveszteni.
  – Én meg azt nem értem, miért sietsz – vágott vissza Katherine. – Beleegyeztél, hogy együtt látunk hozzá a kutatáshoz, de máris tűkön ülsz, és mindent magad akarsz csinálni.
  – Azért sietek, mert szeretném, ha elsőnek érnénk oda – magyarázta Derec hadarva. – Egyikünknek sem lenne ínyére, ha más találná meg a kulcsot.
  A lány csúfondárosan nézett rá. – Itt vagyunk már hat hete. Tényleg azt képzeled, hogy miután kihúztak bennünket az űrhajóból, az egész járművet bezárták valahová, hátha jelentkezünk érte? Gondolkozz! Ez egy idegen csillagközi űrhajó. Becslésed szerint mennyi időbe telt, mire rájöttek, hogy ahhoz foghatót még sohasem láttak… sem ilyen szerkezeti tervet, sem ilyen műszaki megoldásokat? Ez egy támaszpont a határvidéken. Azt hiszed, simán napirendre térnek felette, hogy a láthatáron feltűnt egv nyilvántartási szám nélküli űrhajó, fedélzetén két sebesült emberrel?
  Derec végre megértette. – Ezek szerint nyilván tüzetesen átvizsgálták. Bizonyára az egész szerkezetet részletesen lefényképezték, röntgensugarakkal átvilágították. Talán még darabokra is szedték, és az alkatrészeket a Fariis űrhajón küldték el a körzeti hivatalokba. Természetesen arra is kíváncsiak, kik vagyunk.
  – Hát persze. Ezért zavartam el Galenus doktort.
  – Csak nem feltételezed, hogy kémkedik utánunk?
  – Mindegyik robot kémkedik a gazdájának – jegyezte meg keserűen a lány.
  – Hogy érted ezt? – kérdezte Derec, a kifakadásán meglepődve.
  – Ne törődj vele – legyintett Katherine. – Csak arra gondoltam, egy ideig meg kell játszanunk az ártatlan külföldi turistát, aki mindent megtesz, amit elvárnak tőle… amíg rá nem jövünk, milyen játszmába keveredtünk.
  – Tehát legyünk gyámoltalanok és aggodalmasak! Adjuk az ostobát.
  – Úgy van – mosolyodott el Katherine. – Néha ez a legokosabb, amit az ember tehet.
 
Kérésükre Galenus doktor az intenzív szobába hozatott egy multikom készüléket, és rácsatlakoztatta az állomás hálózatára. Hamar rá kellett azonban jönniük, hogy a Rockliffe kezdeti vendégszeretete megkopott.
  Az állomás igazgatója arra hivatkozott, hogy zsúfolt napirendje miatt egy perc szabad ideje sincs másnap reggelig, s különben is úgy vélte, Derecéknek inkább az űrkikötő felügyelőjével kellene beszélniük.
  A felügyelő éppen a nagyjavítási munkát irányította az űrkikötő nyomásbiztosító rendszerén, és ezt a kiemelt feladatot a lehető legrövidebb idő alatt kellett elvégezni, de megkérdezte, miért nem próbálkoznak a forgalomirányítóval.
  A forgalomirányító nem válaszolhatott a kérdéseikre a biztonsági főnök engedélye nélkül, aki viszont az állomás ügyvezető igazgatóhelyettese alá tartozott. Ez a robot csak egy fokkal állt lejjebb a ranglétrán az állomás igazgatójánál, és valószínűleg ő volt az, akit elsőként kellett volna megkeresniük.
  Az igazgatóhelyettes is rendkívüli elfoglaltságára hivatkozott, de közölte, hogy egy órán belül szabad lesz, ha igényt tartanak a vele való találkozásra. Énnél jobb ajánlatra nem számíthattak, így elfogadták az időpontot.
  – Hát akkor mit tegyünk addig? – zárta el Derec a multikom képernyőjét.
  – Arra használhatnánk az időt, hogy alaposabban megismerjük egymást…
  – A családomról kellene szórakoztató történeteket mesélnem?
  A lány elnevette magát – kedvesen és elbűvölőn. – Talán nem.
  – Inkább te mesélhetnél érdekes történeteket a családomról.
  – Nem, nem tudnék.
  – Katherine… te vagy az egyetlen, aki valamit is tudsz rólam – fogta könyörgőre Derec. – Miért nem árulsz el legalább valami apróságot?
  – Még nem.
  – Még mindig Galenus doktor tanácsához tartod magad?
  – Tényleg ez a legjobb módszer – érintette meg a lány a kezét.
  – Számomra nem annak tűnik – mondta nyersen Derec. – De megadom magam. Mesélj magadról.
  – Unalmas lesz – figyelmeztette a lány.
  Derec kérdőn vonta fel a fél szemöldökét. – Ha valakit elrabol egy kalózűrhajó, az törvény unalom?
  – Az életem unalmas. Ez volt az első izgalmas esemény, ami történt velem. – Aztán hozzáfűzte: – Kivéve, hogy nem éppen elrablásról volt szó.
  – Akkor meséld el. Hogy hívták a futárhajótokat?
  – Arany Sasnak, a Vikingről indult. Diplomáciai postát vittünk a Frier bolygóra…
 
Első hallásra a történet nagyon valószerűnek tetszett.
  Elbeszélése szerint Katherine robotjaival együtt kifelé tartott a Viking térségéből az Arany Sas futárűrhajó fedélzetén, egy pilóta és két diplomata társaságában. Épp amikor az űrugráshoz készültek a Viking-rendszer peremén, a pilóta észrevette Aranimas űrhajóját, amely szemmel láthatóan tehetetlenül sodródott.
  Azt hitték, roncs, amelyet nem tüntetnek fel a térképek – erre részben a külseje, részben annak az alapján következtettek, hogy nem adott életjelt egyetlen távközlési csatornán sem –, ezért letértek eredeti pályaívükről, és közelebb repültek hozzá. Egyszer csak heves lézerágyútűz zúdult rájuk a roncsról, és űrhajójuk kormányozhatatlanná vált. Katherine-t és a robotokat a narwék hurcolták le a futárűrhajóról, aztán a jármű magatehetetlenül elsodródott. Kis idő múlva szétrobbant, a lány szerint valószínűleg bombát helyeztek el a fedélzetén.
  Semmilyen feltűnő ellentmondás nem akadt a történetben, de néhány apróság mégis szöget ütött Derec fejébe. Katherine nem eléggé meggyőző magyarázatot adott arra, miért tartózkodott a futárűrhajón. Először mintha azt sugallta volna, hogy diplomáciai küldetést teljesített. De hiába próbálta azt a benyomást kelteni, hogy elég idős egy ilyen feladat végrehajtására.
  Amikor Derec rákérdezett, a lány sietve elmagyarázta, hogy csak utas volt, és azért vette igénybe a szokásos kereskedelmi járatok helyett a futárűrhajót, mert magányra vágyott. Derec erre azt firtatta, hogyan vehet fel utast egy futárűrhajó. A lány azt sejtette, elég fontos személyiség ahhoz, hogy kivételt tegyenek vele.
  De a pilóta viselkedése látszott a történet legingatagabb pontjának. A futárűrhajók fontos személyeket, sürgősségi ellátmányokat, műszaki mintapéldányokat vagy pótolhatatlan dokumentumokat szállítanak. Hihetetlennek tűnt, hogy egy futárpilóta veszélynek teszi ki értékes rakományát, csak mert meg akar vizsgálni egy hajóroncsot. Sokkal valószínűbb, hogy jelentést küld felfedezéséről a Vikingre telepített járőrszolgálatnak, majd a megfelelő időpontban végrehajtja az űrugrást.
  Derecnek eszébe jutott, hogy amikor először került szóba a fogságba esése, Katherine gyorsan témát váltott. Most felmerült benne a gyanú, hátha akkor még nem dolgozta ki minden részletében a történetet. Vagy talán azért traktálja féligazságokkal, mert ez is egyfajta próba – Galenus doktor receptje kelekótyák számára? Ha így van, Derec nem kért belőle.
  De végül az állomás ügyvezető igazgatóhelyettesének megérkezése háttérbe szorította borús gondolatait.
  – Hajime vagyok – mutatkozott be az igazgatóhelyettes. – Galenus doktor elmondta, hogy mindkettőjük sérülései biztatóan gyógyulnak. Ez jó hír.
  – Különösen nekünk – morogta Derec a foga között.
  – Teljesen érthető, hogy kérdéseket szeretnének feltenni itt-tartózkodásukról. Remélem, válaszolni tudok rájuk.
  Derec már éppen meg akart szólalni, amikor Katherine közbevágott. – Kezdd onnan, amikor az állomás először észlelte űrhajónkat, és mondd el, milyen intézkedések történtek! – rendelkezett.
  – Igenis, asszonyom. Az állomás érzékelői egy azonosítatlan űrhajót jeleztek nyomban azután, hogy előbukkant űrugrásából… bizonyára tudják, hogy az űrugrás befejezése kisebbfajta tér–idő zavarral jár, ahogyan egy villámlás is légköri zavart…
  – Ezt mind tudjuk – vágott közbe Derec. – Mi történt azután?
  – Bocsásson meg, uram – folytatta a robot könnyed meghajlással. – Csak azt akartam érzékeltetni, miért fedeztük fel az önök űrhajóját ilyen óriási távolságból.
  – Miért? Milyen messze voltunk?
  – Nyolcvanhárom csillagászati egységre. Ilyen távolságból az állomás érzékelői csak a jármű helyzetét és sebességét tudták meghatározni. Mivel nem kaptunk sem közvetlen azonosítójelzést egy válaszfeladó révén, sem közvetett azonosítást az érzékelők adatai alapján, a járművet AFE–07-nek neveztük el.
  – AFE? – csodálkozott Katherine.
  – Bocsásson meg. Azonosítatlan és Feltehetően Ellenséges – magyarázta Hajime.
  – Így már értjük – bólintott Derec.
  – Köszönöm, uram. Már két napja követtük nyomon a 07 pályáját. Éppen kezdtünk előzetes adatokat szerezni tömegéről és alakjáról, amikor rendkívüli esemény játszódott le. Az AFE–07 két önálló testre vált szét, így lett belőle AFE–07A és AFE–07B. A nagyobbik jármű, a 07A pályamódosítást hajtott végre, és kikerült az állomás ellenőrzési zónájából…
  – Leválasztottak bennünket az űrhajóról, aztán sarkon fordultak, és elpucoltak – mondta megvetően Katherine.
  – Nagyon úgy néz ki – helyeselt Derec. – A nagy hajó végrehajtott űrugrást?
  – Amíg érzékelőink hatókörében tartózkodott, addig nem, uram – válaszolta Hajime. – Persze, nem tudjuk, mi történt vele, miután szem elől vesztettük.
  Derec és Katherine jelentőségteljes pillantást váltott egymással, amiben az bujkált kimondatlanul: szóval lehet, hogy még mindig odakinn vannak valahol, és várnak.
  – És a másik jármű, a 07B, folytatta útját a körzet felé? – érdeklődött Katherine. – Abban találtak meg bennünket?
  – Igen, asszonyom. Egy felderítőalakulatot küldtünk azonnal a helyszínre, egy mentő- és egy szállítócsapattal együtt.
  – Meg tudnád mutatni ennek a navigációs eseménytérképét? – kérdezte Derec.
  – Természetesen, uram. – A robot odalépett a hipervíziós készülék billentyűzetéhez, lekopogott egy kódot, és néhány pillanat múlva a túlsó fal beleolvadt a világűr sötétjébe.
  Mindent úgy találtak rajta, ahogyan a robot leírta. A hálózat felső szélétől kék nyomvonal indult el, ez mutatta, hogyan közeledett a kalózűrhajó az állomás felé, amelyet alul egy arany hatszög jelképezett. A várható pályaszakasz egyharmadánál a kék vonal kettéhasadt. Egy vastag zöld nyomvonal elkanyarodott a képernyő jobb felső széle felé, míg egy vékony vörös továbbhaladt az ívben hajló eredeti pályán. A képernyő alsó harmadánál a vörös nyomvonalat egy aranyszínű vonal keresztezte, amely az állomásról kúszott fölfelé: ez volt a mentőűrhajó.
  – Kaphatunk egy másolatot ebből? – kérdezte Derec.
  – Besorolom az adatkönyvtár címjegyzékébe az ön neve alatt – ígérte meg Hajime, miközben ujjai végigtáncoltak a vezérlőbillentyűzeten, és a távoli kép helyett újra megjelent a szobafal.
  – Rögzítették a találkozást is?
  – Igen, asszonyom.
  – Szeretném látni a felvételt – adta ki az utasítást Katherine, és finoman Derec felé bólintott, hogy üljön mellé az ágy szélére. Amikor odatelepedett, a lány megfogta a kezét, és szorosan tartotta, mintha biztonságot keresne. Katherine bőrének érintése meglepte és nyugtalanná tette Derecet.
  – A felvételeket egy szemtanú robot készítette – magyarázta Hajime. – A multikom nem adja vissza a teljes sávszélességet…
  – Mi az a szemtanú robot? – súgta a lány Derecnek.
  – Majd később megmagyarázom – súgta vissza Derec. Jól tudta, ezek a furcsa kinézetű figurák a golyófejükkel és a két szemrés helyén 360 fokos pásztázó érzékelőikkel felbecsülhetetlen szolgálatot tesznek az ilyen műveletek során. Egyetlen feladatuk van csupán: olyan helyzetet kell elfoglalniuk, ahonnan érzékelőikkel és adatrögzítőikkel a lehető legtökéletesebb felvételt készíthetik a megismételhetetlen eseményekről. Számos balul sikerült űrhajózási műveletet sikerült felidézni és elemezni a szemtanú robotok adatai alapján, még akkor is, amikor már csak egy „fekete doboz” maradt meg belőlük.
  – …ezért, ha eltolni vagy változtatni kívánják a képkivágást az események bármely pillanatában, kérem, szóljanak.
  Aranimas űrhajójának leszakadt darabja úgy festett kívülről, mint egy bumfordi nyílhegy, amelyet egy köteg zsineggel erősítettek a szárához. A nyílhegyet valójában olyan űrsikló alkotta, amely egy bolygó légkörén is áthatolhatott, a zsinegeket pedig azoknak a közlekedőfolyosóknak cafatokra szakadt maradványai, amelyek a tengely végén a hatszögletű keretszerkezethez csatlakoztak a harang alakú sugárhajtóművek előtt.
  Derec és Katherine erősen figyelte, amint a mentőrobotok a felső hajótörzshöz illesztik a vészhelyzetekre tervezett önrögzítő zsilipkamrát. Amikor a kamra érintkezőgyűrűje vakító izzással beleolvadt a törzsbe, és a hegesztési vonal megszilárdult, a robotok egymás után hatoltak be az űrhajóba – élükön a szemtanú robottal.
  – Itt tartott fogva Aranimas – suttogta a lány, amikor a hipervízió kamerája végigpásztázott a padlásszobaszerű belső fedélzeten.
  – Mennyi ideig éltél itt?
  – Két hónapig. De akkor egy örökkévalóságnak tűnt.
  Amikor a szemtanú robot lement a főfedélzetre, elsőként egy gépembert pillantottak meg, amely a központi folyosóban álldogált.
  – Alfa – kiáltotta Derec.
  – Capek – mondta szinte ugyanabban a pillanatban Katherine. – Hol van a robotom?
  Hajime félbeszakította a visszajátszást. – Ezt a robotot hibavizsgálatra és javításra vittük.
  – Vissza akarom kapni abban az állapotban, ahogy találták – követelte Derec. – Nincs jogotok belebabrálni anélkül, hogy kifejezett utasításotok volna rá.
  – A robot szembeszállt erőfeszítéseinkkel, hogy megmentsük önöket. Értékelésünk szerint működése nem megfelelő, sőt veszélyes volt, ezért kikapcsoltuk. Ilyen esetekben az a szokásos eljárás, hogy teljes körű vizsgálatot végzünk, így tájékoztathatjuk az előállító céget a gyártási hibákról.
  Katherine vonakodva bólintott, és Derec megértette a finom figyelmeztetést. – Rendben van – intett. – Mehetünk tovább.
  Amikor folytatódott a visszajátszás, első ízben pillantották meg saját magukat. Ott feküdtek a főfedélzet központi átjárójában, az egyik fal mellett. Katherine összerándult és elfordult, amikor hólyagosra perzselt arcának és véres ruhájának iszonyú látványa megjelent a képernyőn. Derec összeszorított fogakkal próbálta elnyomni magában a fájdalmat, amely ismét feltámadt benne, amint megpillantotta saját összeégett bőrét.
  – Sejtettem – suttogta Derec döbbenten.
  – Mit sejtettél? – nézett rá Katherine. – Miről beszélsz?
  – Alfáról. Ő tartott bennünket életben.
  – Hallottad Hajimét… a robot rendellenesen viselkedett. Nem hagyta, hogy megmentsenek bennünket.
  – Ez csak az SZV-memóriaegység óvatosságának tudható be. Nézd – intett a képernyő felé Derec –, ez nem olyan természetes testhelyzet, amilyenbe valaki egy ilyen baleset után kerül, még ha odakúszott is. Minket odavittek. Mi több: legalább öt napig hevertünk ott, ahol működésbe lépett a rejtett bomba. Két és fél napba telt, míg a mentőűrhajó elért bennünket. Azon pedig nincs mit vitatkozni, hogy súlyos sérüléseket szenvedtünk…
  – Az biztos – mondta megborzongva a lány.
  – Csodálkoztam rajta, hogyan maradtunk életben, amíg az egészségügyiek megérkeztek. Igazság szerint már az űrhajón meg kellett volna halnunk. A mentők csak holttesteket találtak volna. Alfának köszönhető, hogy nem ez történt. – Derec a robot felé pillantott. – Hajime, megkérhetlek, hogy állítsd meg a felvételt, és hagyj magunkra?
  – Természetesen, Derec. – A kép és a robot megdermedt.
  – Mi ez? Mit csinálsz?
  – Csak el akarom magyarázni neked, hogy valaki más is tartózkodott ott a hajón.
  – Mire gondolsz?
  – Sokáig rágódtam azon, miért nem tért vissza hamarabb Wolruf és a robot. Hátha Aranimas magához tért? Nyilván még akkor is azzal küszködtek, hogy rázárják az ajtót, amikor a bomba felrobbant. Alfa ekkor biztosan futólépésben visszatért. Nem érdekelte Aranimas. Valószínűleg még az sem izgatta, mit tehet Aranimas Wolruffal. Sőt, Aranimas és Alfa egyaránt visszaérhetett az A-törzsbe, mielőtt az levált az űrhajó többi részéről.
  – Alfa nyilván megvédett bennünket a kapitánytól, ahogy megpróbált óvni a mentőlegénységtől is.
  – Igen, ez magyarázattal szolgálna arra, miért állta útját a robotoknak.
  – Aranimas pedig elrejtőzhetett – mondta Katherine elgondolkodva. – Elvégre az ő űrhajója volt. Ki tudhatta volna nála jobban, hogy melyik zuga a legbiztonságosabb? És addig lapult, amíg ezt a hajóegységet be nem vontatták az űrállomásra…
  – Éppen erre gondoltam – vágott közbe türelmetlenül Derec. – Ha nincs még nála a kulcs, biztosan keresi, és minket is. Ha nála van, attól még kutathat utánunk. Akárhogyan áll is a dolog, a kulcs nincs biztonságban, és mi sem. Mi meg csak üldögélünk, és azt mondogatjuk magunknak, hogy semmi ok a sietségre. Holott nincs vesztegetnivaló időnk.
  Katherine egy darabig a földre szegezte tekintetét. – Igazad van – nézett fel végül.
  – Hajime – szólt a robot felé Derec. – Csatlakozhatsz hozzánk.
  A gépember ismét életre kelt. – Köszönöm, uram. Folytassam a felvételek ismertetését?
  – Nem. Kapcsold ki a berendezést! Eleget láttunk – válaszolt Derec helyett Katherine.
  – Értem, asszonyom – válaszolta a robot készségesen. – Kíván még feltenni további kérdéseket?
  – Igen. Hol van most a 07B?
  – Nem tudom, asszonyom.
  Derec annyira megdöbbent a választól, hogy kivörösödött arccal ugrott fel az ágyról. – Mit jelentsen az, hogy nem tudod? – harsogta. – Te vagy rangban a második az állomáson.
  – Pontosan, uram.
  – És fogalmad sincs róla, hol az űrhajónk?
  – Csak azt tudom, hogy a 07B nem tartózkodik többé abban az űrkikötőben, ahol lehorgonyozták, amikor a mentőalakulat bevontatta az állomásra.
  – Ellopták? – makacskodott Derec. – Azt akarod bemesélni nekem, hogy ellopták?
  – Nem lopták el, uram. Az állomásigazgató utasítására eltávolították.
  – Miért nem ezzel kezdted? – mondta bosszúsan Katherine.
  – Derec azt kérdezte, hol horgonyzik a 07B. Ezt nem tudom, és eszerint tájékoztattam.
  – Akkor találd meg gyorsan – utasította Derec –, és vezess oda bennünket.
  – Sajnálom – válaszolta Hajime –, erre nincs felhatalmazásom.
  – Akkor keresd meg azt a robotot, akinek van felhatalmazása! – Azt az utasítást kaptam, hogy ezzel kapcsolatban minden kérést továbbítsak az állomásigazgatóhoz.
  Derec sóhajtott. – Jól van, mehetsz.
  – Köszönöm, uram. – A robot nem mozdult. – Tudakozódhatom még valamiről, uram?
  – Éspedig?
  – Ön állandóan „a mi űrhajónk”-ként emlegeti a 07B-t. Ezt megszokásból vagy ragaszkodásból teszi?
  – Miért érdekel?
  – Tájékoztattak róla, hogy a 07B néven ismert jármű többé nem az ön tulajdona.
 
 
16. fejezet
SÖTÉTBEN
 
Az állomásigazgató, egy Anazon nevű robot, nem tudta meglátogatni őket, de beleegyezett egy rövid videóbeszélgetésbe.
  – Meg vannak elégedve az ellátással? – kérdezte udvariasan. – Remélem, Hajime teljesíti egyéb kívánságaikat is…
  Derec nem vesztegette az időt a formaságokra. – Hol van az űrhajónk? Hol van a 07B? – kérdezte.
  – Sajnálom, uram, de nincs engedélyem rá, hogy ezt közöljem önnel – mondta a robot, noha a sajnálat legkisebb jele sem érződött a hangjában.
  – Ki rendelkezett így?
  – Sajnálom, uram, de arra sincs engedélyem, hogy ezt közöljem önnel.
  Derec nem hagyta magát lerázni. – Ki a felügyelő? Mi a neve?
  – Felügyelőm neve Aram Jacobson.
  – Hívd fel ezen a vonalon!
  – Jacobson úr pillanatnyilag nem érhető el…
  – Próbáld csak meg! Vesd latba a tekintélyedet, és kérj engedélyt! De tartsd ezt a vonalat is! Hallani akarom, miről beszélsz vele!
  A robot odanyúlt a hipervízió kapcsológombjaihoz. – Itt Anazon, a Rockliffe állomás igazgatója. Beszélgetést kérek Jacobson úrral.
  Egy hang hallatszott: – Pillanat. – Aztán szünet következett.
  – Tessék, Jacobson – jelentkezett egy új hang. A szavak kissé fátyolosan hangzottak az enyhe elektronikus visszhang miatt, amely finoman árulkodott arról, hogy rejtjelező készülék működik valahol a vonalban. – Mi újság?
  – Anazon az én nevemben hívta önt – vágott közbe Derec. – A robotjai eltulajdonították az űrhajómat. Elvárom, hogy utasítsa őket: adják vissza.
  – Meg a robotunkat is – tette hozzá Katherine. – Vissza akarjuk kapni Capeket.
  A hipervízió ernyőjén elhalványult Anazon képe, és egy pillanattal később megjelent helyette egy csillogó fekete hajú, malacszemű, kerek képű férfi. A robot karcsú alakjával ellentétben Jacobson hájas teste olyan bizonytalanul ingadozott a hivatali széken, mint egy főtt tojás a teáskanálon.
  – Bocsásson meg, kitől van szerencsém ezt az utasítást kapni? – kérdezte eltúlzott udvariassággal.
  – A nevem Derec. Azt…
  – Egyszerűen Derec? Csak keresztneve van, akár egy robotnak?
  – Ne köntörfalazzon! Mindent tud rólam. Biztosan megvan a kartotékom az adatkönyvtárában.
  – Nagyon sok kartoték van abban – csóválta meg a fejét Jacobson. – A létesítmények, amelyekért felelős vagyok, összesen kétezer-hatszáz embert és csaknem nyolcezer robotot foglalkoztatnak. De higgye el, sem az ön neve, sem az arca nem ismerős a számomra. – Pillantása Katherine-re szökkent. – És ön, kisasszony?
  – Katherine Burgess vagyok. És ne szólítson kisasszonynak!
  – Bocsánatát kérem, ha megbántottam – biccentett finoman Jacobson. – És most, ha megkérhetném önöket, ismételjék el panaszukat… ez teljesen szokatlan, hogy valaki beavatkozik egy magánbeszélgetésbe. Attól tartok, zavarba hoztak.
  Derec fuldokolt a dühtől, így Katherine vette át a szót, és könnyedén kezdett mesélni: – Egy sérült űrhajón találtak ránk, és idehoztak minket a Rockliffe állomásra. Most pedig az állomásigazgató megtagadja tőlünk, hogy hozzájussunk az űrhajónkhoz.
  – Megtagadja? – kérdezte Jacobson összeráncolt homlokkal. – Milyen indokkal?
  – Azt nem árulta el – közölte Derec. – Állítja, hogy utasítást kapott rá… sejtésem szerint öntől… hogy ne közölje velünk.
  – Biztosíthatom, hogy nem én utasítottam – mondta Jacobson, miközben számítógépe billentyűzete felé nyúlt. – Ha kérhetném egy perc türelmüket, rögtön ellenőrzöm az adatokat… – Kis időre hátat fordított nekik. – Ó, igen, természetesen – mondta hangosan, mialatt a képernyőt tanulmányozta.
  – Természetesen mi?
  Jacobson ismét feléjük fordult. – Most már emlékszerr, hogy hallottam önről, Derec. Maga az az amnéziás eset, akit Galenus doktor vizsgált. Ez sok mindent megmagyaráz.
  – De nem nekem.
  – Ez se nem oszt, se nem szoroz. Tudja, az ápolás, amelyben eddig részesült, eléggé költséges…
  – Galenus doktor arról tájékoztatott, hogy a számlámat az állomás költségeire terhelhetik.
  – Attól félek, a doktor tévedett – csóválta meg a fejét Jacobson. – Ez az eset csak akkor állna fenn, ha ön nincstelen volna és nem tudna fizetni, vagy kezelési költségei meghaladnák azt az összeget, amelyet az ön szülőhazája biztosít minden polgárának.
  – Az én esetem teljesen más…
  – Bizony. Az ön állampolgársága ismeretlen. Vagyoni állapota ismeretlen. Valójában még az is kérdéses, hogy felnőtt korúnak számít-e az űrtönények értelmében – magyarázta Jacobson.
  – Elég idős vagyok.
  – Mi is úgy döntöttünk, hogy elfogadjuk ezt a feltételezést – folytatta a hivatalnok. – De mivel ön nem tudta kellőképpen igazolni személyazonosságát, nincs más választásunk, mint lefoglalni személyes ingóságait számlájának kiegyenlítése fejében.
  – Személyes ingóságaimat…
  – Biztosíthatom, nagyvonalúan értékeltük föl űrhajóját és annak tartalmát – pillantott vissza számítógépe képernyőjére Jacobson. – De még így is attól tartok, folyószámlájának bevételi oldalán nem nagy összeg marad a mentési művelet költségeinek és a szakemberek fizetésének levonása után. Arra persze bőven elegendő, hogy a következő űrrepülővel átszállítsuk a Nexonra, és addig is gondoskodjunk élelmezéséről.
  Derec csak hüledezett. – Ezt nem tehetik velem. Nem rabolhatják el egy ember tulajdonát.
  – Ez a pénzügyminiszter rendelete: ha valakinek elegendő vagyona van ahhoz, hogy űrhajót tartson, akkor elsősorban ezt az ingóságot kell értékesítenie tartozásának kiegyenlítése fejében – dőlt hátra székében Jacobson. – Ha az űrhajójával együtt hagynánk futni önt, elárasztanának bennünket az űrfuvarozók, akik mind azt állítanák, hogy elfelejtették, melyik bankban tartják a pénzüket.
  – Ezzel a trükkel vádol? Kérdezze meg Galenus doktort…
  – Nem Galenus doktor felelős az állomás pénzügyi egyensúlyáért, hanem én.
  – Legalább elismerte végre, hogy a maga hatáskörébe tartozik – vágott vissza Derec. – Van képe, hogy a megmentésem költségeit is az én nyakamba varrja? Így is, úgy is kifutottak volna, hogy elfogják azt az űrhajót.
  – Nézetünk szerint nem került volna oda az űrhajó, hogy veszélyeztesse létesítményünket, ha önök nincsenek rajta – közölte könnyedén Jacobson.
  – Egy pillanat – szólalt meg Katherine. – Az űrhajó félig az enyém. Lefoglalhatják Derec részét a fizetség fejében, de nem nyúlhatnak hozzá az enyémhez. Maga tudja, ki vagyok. Engedélyt adtam rá, hogy emeljék le a megfelelő összeget az aurórai váltóbankban vezetett bankszámlámról.
  – Valóban – válaszolt Jacobson. – Megmondaná, miféle számla ez?
  – Életjáradék… családi letét… – Katherine arca kezdett elszürkülni.
  – Amely visszavonható, ugye?
  – A… azt… hiszem.
  – Sajnálattal kell közölnöm, hogy számláját május 26-án zárolták, és a letéti állományt visszavonták. Rendelkezik valamilyen más vagyonnal, amelyről nincs tudomásunk?
  – Nem – jelentette ki Katherine fájdalmas arckifejezéssel. – Csak az életjáradékkal. Hogyan vonhatták vissza? Hogy tehették ezt?
  – Erre nem tudok válaszolni. De a tények magukért beszélnek. Ön hivatalosan felnőttnek számít, és felel az adósságaiért. Ezért kénytelenek voltunk gyakorolni jogainkat az ön vagyonrészével kapcsolatban is.
  – Ezt nem ússzák meg szárazon – fenyegetőzött erőtlenül Derec.
  – Nem is kérdés, hogy „megússzuk-e” – mosolyodott el Jacobson. – Mindenben jogosan jártunk el. Inkább hálásak lennének, hogy életben maradtak, ahelyett hogy ekkora hűhót csapnak egy űrhajó körül, amely, ha jól értem, nincs éppen repülőképes állapotban. Mivel nem tudták volna kifizetni javítási költségeit, mindenképpen meg kellett volna próbálniuk az eladását, és kötve hiszem, hogy kaptak volna akár megközelítőleg akkora árat, mint amennyit mi fizettünk.
  – Maga… maga… – hörögte Derec.
  – Most pedig, ha megbocsátanak, egyéb irányú kötelezettségeim szólítanak.
  A kapcsolat megszakadt, mielőtt Derec válaszolni tudott volna. – Mit szólsz ehhez a színjátékhoz? – fordult háborogva Katherine-hez. Döbbenten vette észre, milyen üres tekintettel mered maga elé a lány.
  – Színjátékhoz? – ismételte Katherine gépiesen.
  – Mert valójában egészen másról van itt szó. Így akarnak távol tartani bennünket az űrhajónktól. A fizetési kötelezettséghez be kellett volna bizonyítaniuk, hogy a mi tulajdonunk… de nemcsak az állításunknak és annak a ténynek az alapján, hogy benne találtak meg. Tudod, miért nem kérnek tőlünk ilyen bizonyítékot? Mert nem akarják tudni. Ahogy arra sem kíváncsiak, nem vagyok-e túl fiatal ahhoz, hogy az adósságaimért feleljek.
  – Nem számít – sóhajtott a lány. – Semmi sem számít.
  Derec rámeredt. – Mi bánt?
  – A pénzem. A családom elvette a pénzem…
  – Miért lep meg annyira? Biztosan jelentette az eltűnésedet a Viking körül cirkáló őrjárat, amikor felfedezte és begyűjtötte az Arany Sas roncsait.
  – Még arra sem adtak lehetőséget, hogy megmagyarázzam… – kesergett a lány.
  – Megmagyarázzad… de kinek? – kérdezte gyengéden Derec.
  Ettől a kérdéstől a lány szemmel láthatóan magához tért. Állkapcsának izmai megfeszültek, tekintete megkeményedett. – Pokolba velük! Szakadjon rájuk az ég! – tört ki belőle a düh. – De ez már a múlté. Mit csinálunk most?
  – Mihez van bátorságod?
  – Csak azt tudom megmondani, mire nem vagyok hajlandó. Nem fogok itt várakozni békésen, amíg meg nem érkezik a következő teherűrhajó, hogy aztán alázatosan felballagjak a fedélzetére és átszállítsanak a Nexonra – jelentette ki a lány. – És nem hagyom, hogy egy rakás robot megfosszon a tulajdonomtól, még ha egy ilyen kalácsképűnek az utasításait követik is.
  – Úgy nézem, mostantól inkább Kate-nek kell hívnom téged.
  A lány meglepődött és elmosolyodott. – Lehet.
  – Remek. Azt hiszem, szükségünk is lesz Kate-re – lelkesedett Derec. – Elég nagy fába vágjuk a fejszénket.
  – Tudom. De azért nem sok hely akad, ahol elrejthetnek egy ekkora űrhajót, még ha ilyen óriási űrállomásról van is szó. Ha még itt dugdossák, meg fogjuk találni.
  – Bizonyára – helyeselt Derec. – Sejtésem szerint nagy esély van rá, hogy a működő űrkikötőből egy használaton kívülibe szállították… a katonai részlegbe. Ha az állomásigazgatóság nem árulja el, hol találhatók az egyéb kikötői létesítmények, magunktól is rájöhetünk. De ezzel nem sokra megyünk.
  – Miért nem?
  – Mert a kulcs számít, nem az űrhajó. Jacobsonnak igaza van. Nem sok hasznát vesszük az űrhajónak.
  – Ha megtaláljuk az űrhajót, megtaláljuk a kulcsot is.
  Derec lemondóan ingatta a fejét. – A kulcs nem lesz ott. Azt a robotoknál kell keresnünk.
  – Jacobson egy árva szót sem szólt a kulcsról…
  – Miért kockáztatta volna meg, hogy ő hívja fel rá a figyelmünket? – tette fel Derec a szónoki kérdést. – Meggyőződésem, hogy egész beszélgetésünk alatt csak arra várt, mikor kezdünk kérdezősködni a személyes holmijainkról, vagy valami jelét adjuk annak, hogy tudunk a kulcsról… és abban a pillanatban lecsapott volna ránk. Vizsga volt. Ezt a próbát megúsztuk, így aztán futni hagynak bennünket. De ha megbuktunk volna…
  – Miért fordítanának különleges figyelmet arra a kulcsra? Nem látszik különlegesnek. Arról pedig sejtelmük sincs, min ment keresztül Aranimas, hogy megszerezze. Én tudom – sóhajtott a lány –, mégsem értem, miért olyan fontos.
  – Legalábbis ezt állítod – jegyezte meg Derec.
  – Azt hiszed, hazudok?
  Igen, gondolta magában Derec. Vagy nem mondod el a teljes igazságot. Kezdem azt hinni, hogy rajtam kívül mindenki tudja, mi az a vacak. Csak tetteted, mintha hozzám hasonlóan sejtelmed sem volna róla, holott pontosan tudod, mi az, és miben áll a jelentősége.
  De erről Derec mélyen hallgatott. – Nem is tudom, mit higgyek – mondta szorongó hangon.
  – Szerintem a kulcs még mindig ott van, ahová Aranimas rejtette – töprengett hangosan a lány. – Jacobson azért nem említette meg, mert semmit sem tud róla. Őt csak az űrhajó érdekelte.
  – Tud róla! Biztos vagyok benne – makacskodott Derec.
  – Nézd, ha Jacobson tudomást szerzett a kulcsról, és a robotok megtalálták, akkor már régen elküldték a Fariisszal, amiből az következik, hogy jelenleg a zsebében lapul ez a furcsa kis holmi. És ezzel vége a történetnek.
  – Nem szükségképpen – csóválta meg Derec a fejét. – A postaűrhajósok szerződéses szállítók, nem nexoni nemzetiségűek. Gondolod, hogy Jacobson rájuk bízna valamit, ami feltehetően tízszer értékesebb, mint az egész flottaszerződésük? Mit képzelsz, felrakatta volna a kulcsot egy fegyvertelen járműre, amikor a rablók még mindig valahol a közelben ténferegnek, és azon töprengenek, hogyan szerezzék vissza?
  – Akkor szerinted mi történt?
  – Képzeld magad a nexoniak helyébe. Először intézkednek arról, hogy a lelet biztonságban maradjon, aztán csapatot szerveznek, hogy elvigyék és tanulmányozzák. Ha az első feladatot tökéletesen megoldották, a másodikra már elég idejük marad. Tehát akkor bukkannak itt fel, amikor sikerül elég embert és felszerelést összegyűjteniük. A legkevesebb, amire szükségük lesz, egy teherűrhajó, amely elvontatja az űrhajónkat a Nexonra, s egy cirkálóra, amely pedig a kalózokat tartja távol.
  Katherine sóhajtott. – Micsoda felfordulás! Talán mégis hagynunk kellene, vigyék, ahová akarják.
  – A pokolba a kishitűséggel – pattogott Derec. – Amíg nincs Aranimasnál a kulcs, amíg a kalózok nem támadnak, és amíg Jacobson a Nexonon ül… van esélyünk.
  – De hát ez versenyfutás…
  – Az! Versenyfutás! Ezért nem ücsöröghetünk itt addig, amíg Galenus doktor kiállítja rólad az egészségi bizonyítványt – közölte Derec nyomatékosan, felkészülve a vitára.
  Erre azonban nem került sor. – Igazad van – mondta magától értetődően a lány, és máris átlendítette az ágy szélén a lábát. – Merre indulunk?
  Mielőtt Derec eltöprengett volna a kérdésen, Galenus doktorral gyűlt meg a bajuk. A robot ugyanis olyan szélsebesen rontott a szobába, hogy Katherine lába még át sem hűlhetett a hideg padlón.
  – Kérem, feküdjön vissza, Katherine betegünk – utasította az orvos. – Florence bármilyen kívánságát teljesíti.
  Derec éppen nekigyürkőzött, hogy a robottal száll vitába, amikor Katherine szólalt meg váratlanul. – Oda megyek, ahová és amikor akarok – fakadt ki. – És ha nem orvoshoz méltóan viselkedik, hanem úgy, mint egy börtönőr, esküszöm, átprogramoztatom az agyát kosárfonásra.
  – Kifejezetten tiltakozom…
  – Halálos veszélyben vagyok?
  – Nem, Katherine beteg. De gyógyulása…
  – Akkor tartsa meg magának a tiltakozását, és vezesse be az orvosi naplójába: „Katherine Burgess beteg visszautasította az általunk ajánlott rehabilitációs programot.” Nem ezt a kifejezést használják? Teszünk egy sétát Dereckel. És ha nem szeretné, hogy tüdőgyulladást kapjak, inkább hozasson melegebb ruhát. És valamit a lábamra.
  Egy embernek ökölbe szorult volna a keze, ha így beszélnek vele, de Galenus doktor finoman bólintott. – Intézkedem, hogy hozzanak ruhát.
  – Ha nem kapom meg öt percen belül, ilyen csupaszon megyek ki – figyelmeztette a lány. – És eszébe ne jusson, hogy a nyomomba eredjen. Ha nem jól érzem magam, majd Derec visszahoz.
  A robot távozása után Derec csodálattal mérte végig Katherine-t. – Hol tanultad ezt?
  A lány vállat vont. – Az orvosi robotok mind megjátsszák a főnököt, de könnyen le lehet rázni őket, amíg az egészséged nincs igazi veszélyben. Az enyém pedig nincs.
  – Nekem legalább húsz percembe telt volna, amíg erről meggyőzöm… ha egyáltalán sikerül.
  – Mert te mindig leállsz vitatkozni a robotokkal. Én csak utasításokat adok nekik. Ez sokkal hatásosabb.
  – Néha valóban – ismerte el Derec. – De nem árt, ha tudod, körülbelül négy óra múlva megszűnik a fájdalomcsillapító hatása, és úgy érzed majd, mintha drótkefével simogatnák a bőrödet.
  Közben megérkezett Florence, némán lefektetett az ágy végébe egy ujjatlan melegítőt és egy pár légszigetelt cipőt, aztán távozott.
  – Köszönöm a gondoskodásodat. Ügyeljünk rá, hogy három és fél órán belül visszaérjünk – bólintott komolyan Katherine. – Most pedig tűnés innen, amíg átöltözöm.
 
Mire Katherine kilépett a betegszobából, Derec eldöntötte, hogy a lány javaslata alapján először Aranimas űrhajóját keresik meg. Több ok miatt adta be a derekát: a kulcs utoljára az űrhajón volt, és még ha a robotok megtalálták is, akkor is valahol a közelben tartják. De az nyomott a legtöbbet a latban, hogy ha nem mutat rá mihamarabb a lány tévedésére, az rövidesen úgy fog parancsolgatni neki, akár a robotoknak.
  A kórházi előcsarnok falán levő elektronikus térképnek nem sok hasznát vették. Annyi azonban kiderült róla, hogy a Rockliffe állomást három gömb alkotja. A középső gömb, amely a C-részleg elnevezést kapta, a tetejétől az aljáig mintegy negyven szintre tagolódott. Ehhez két, feleakkora kísérő gömb csatlakozott olyan hengeres támszerkezetekkel, amelyeknek átmérője csupán néhány szint magasságának felelt meg.
  Az állomás ábráján óriási területeket festettek feketére, és csak ennyit írtak rájuk: „Használaton kívül”. Egyetlen gombbal sem lehetett rávenni a térkép vezérlőrendszerét, hogy felfedje, milyen létesítmények találhatók ezekben a körzetekben, vagy hogyan helyezkednek el a közlekedési útvonalak.
  A C-részlegnek alig tizenöt százalékát rajzolták halványkékre, ahol különféle jelek és feliratok tájékoztattak a használatban levő övezetről. Az E-részleg legnagyobb része, amely az űrkikötő létesítményeit tartalmazta, szintén kék színezést kapott. A W-részleg az összekötő oszlopszerkezettel együtt teljes sötétségbe borult a térképen.
  – Ott lesz – mutatott Katherine a W-részlegre. – Nyilván létezik egy keleti és egy nyugati kikötő.
  – Szimmetrikus tervezés, kézenfekvő – bólintott Derec. – Logikus ott kezdeni.
  – Reménykedjünk, hogy azokat a részlegeket csak le- és nem bezárták.
  A kórház a C-részleg középpontjának a közelében helyezkedett el, három szinttel a fő közlekedési útvonal alatt. Katherine és Derec tehát felment a gömb felezőszintjére, és nyugat felé indult. Semmilyen fizikai korlát nem állta útjukat, noha a négysávos mozgójárda nem működött, így a gyaloglást kellett választaniuk.
  Ahogy elhagyták a 42. alrészleg határát, a folyosói fények eltűntek, és az irányjelző biztonsági lámpák is hiányoztak. Korábbi kirándulásainak tapasztalatai alapján Derec számított erre. De abban reménykedett, hogy egy helyi vezérlőegység vagy egy önműködő személyérzékelő bekapcsolja a világítást. Ehelyett tizennyolc alrészleg sötétsége ásított előttük, ezért vissza kellett fordulniuk.
  Elkapták az első útjukba kerülő robotot, hogy mutassa meg, hol tartják a kézilámpákat, és nemsokára visszatértek a 42. alrészleg bejáratához. A hordozható fényforrás sugárnyalábja dárdaként fúródott a barlangszerű folyosó sötétjébe, és halvány fényszigetet varázsolt maga köré. Lépteik kopogása meghökkentő késéssel visszhangzott, és a használaton kívüli üregek borzongató hidegséget árasztottak.
  Tízperces gyaloglás után elérkeztek a C-részleg külső határának nyomásálló hármas ajtórendszeréhez. Az ajtók visszahúzva pihentek mélyedéseikben, régóta nem működtették őket. Az egykori légzsilipen áthaladva mindketten jól látták, hogy a mozgójárda oda-vissza egy sávban folytatódik, és a korábbihoz képest sokkal kevesebb leszállóhely és oldaljárat kíséri.
  Derec arra számított, hogy robotok őrzik a W-részleg bejáratát, és jó előre figyelmeztette Katherine-t is. De hiába érték el a mozgójárda túlsó végét, sehol senki. Végül rábukkantak a nyugati kikötőrészlegre. A közönség számára szolgáló főbejárat tárva-nyitva állt.
  – Se őr, se zár – csóválta a fejét Derec, amíg a küszöbön tétováztak. – Rossz előjel. Talán egy vontatóval kihurcolták a hajót az űrbe, és az állomástól pár mérföld távolságban horgonyozták le.
  – Nézzünk utána! – adta ki a jelszót Katherine.
  Ha a nyugati űrkikötőt esetleges hadászati célokra tartották fenn, ahogy erre Galenus doktor utalt, akkor csupán kipipálható tételt képezhetett a szolgálati jegyzéken. Semmi sem árulkodott arról, hogy a létesítményt más célra is használták volna valaha, mint az általános teher- és utasforgalom lebonyolítására. Erre vallott a sok ismert egység: az importnyilvántartó, a vámhivatal, az utastisztálkodók.
  Dereckel a nyomában Katherine áthaladt a néptelen biztonsági ellenőrző pontokon, és felment a rakodórámpán a felső előcsarnokba. A magas mennyezetű terem hosszában hat utaskezelő fülke sorakozott, hat üvegfalú váróteremmel, ezek mindegyikében kétemeletes panorámaablakon át lehetett kilátni a hatalmas dokkolórekeszre és mögötte a világűrre. Mind a hat rekesz üresnek és sötétnek tetszett. A panorámaablakokon át csak néhány távoli csillag fénye derengett.
  – És odalent? – kérdezte Derec.
  Válasz helyett Katherine összeszorított szájjal visszasietett a rakodórámpán. Az alsó előcsarnok a felső tükörképének látszott. Itt is mind a hat kikötői rekesz üresen ásított – kivéve egyet.
  – Telitalálat! – suttogta Derec, aztán az utaskezelő fülkén áttörtetve, megcélozta a beszállófolyosót.
  – Nem értem – lihegte mögötte Katherine. – Hol vannak az őrök? Miért nem vigyáznak erre?
  – Talán az űrhajóban tartózkodnak – torpant meg hirtelen Derec. A beszállófolyosó ahhoz a mentőzsilipkamrához csatlakozott, amelynek feltapadását a filmen is látták. Külső ajtajának szegélyén hivatalos pecsét díszelgett, de csak arra szolgált, hogy elárulja, ha illetéktelenek hatolnak be az űrhajóba. Megakadályozni nem akadályozta meg őket abban, hogy bejussanak a fedélzetre.
  Úgy tűnt, minden érintetlen maradt, amióta kimentették innen Derecet és Katherine-t. Ha nem húzódtak volna repedések a központi vezérlőasztal fölötti három képernyőn, nehezen lehetett volna elképzelni, mekkora robbanás következett be itt a főfedélzeten. De azért fel lehetett fedezni egy tucat öklömnyi, elfeketedett lyukat is a falakon és a mennyezeten, ahová a repeszek becsapódtak.
  – Nem kell rögtön felrobbantani az egész házat, ha behatol egy betörő – nézett körbe a lány. – Aranimas biztonsági rendszere a saját fajához volt alkalmazva. Bárminek nevezzük is azt az alattomos szerkezetet…
  – Talán sugárzó bombának.
  – …amibe belebotlottunk, kétségtelenül úgy tervezték, hogy megöljön vagy harcképtelenné tegyen egy eranit, de ne okozzon súlyos kárt az űrhajóban.
  – Velünk szemben eléggé hatásosnak bizonyult.
  Noha nem találták meg Aranimas pálcáját, a padló fedőlemezeinek rögzítőrendszere felmondta a szolgálatot, amikor megszűnt az űrhajó energiaellátása. Így aztán húsz perc alatt feltörték az összes lemezt, de semmit sem találtak alattuk.
  – Visszarakjuk? – mutatott Katherine a felfordulásra.
  – Minek? A robotok úgyis tudomást szereznek róla, hogy itt jártunk.
  – És a kulcs is náluk van, igaz?
  – Csaknem biztosan. De ha nem, akkor Jacobson ül rajta. Katherine sóhajtott. – Hogyan juthatunk valaha is a nyomára? Akkora ez az állomás, hogy ha ez az ezüstös mütyür egy folyosó közepén heverne feltűnően, akkor is hetekbe telne, mire megtalálnánk. De neked nem kell magyaráznom, hogy feltehetően alaposabban elrejtették, mint ezt az űrhajót.
  – Rengeteg hely akad, ahol úgy őrizhetik, hogy nem kell rejtegetniük – nézett körül Derec búcsúzóul a vezérlőteremben. – Persze, arra számíthatsz, hogy nem hagyják őrizetlenül, mint ezt a kopott járgányt.
  – Szerinted miért engedtek be ide minket?
  Derec tétovázva szólalt meg: – Talán üzentek ezzel. Talán azt közölték velünk, mennyire ártalmatlannak tartanak bennünket. Hogy semmit sem tehetünk ellenük. – Sóhajtott. – És lehet, hogy igazuk van. De most aztán húzzuk el innen a csíkot!
 
 
17. fejezet
BŰNTÁRSAK
 
  Surrogás.
  Lopakodó talpak nesze.
  Surrogás.
  Lopakodó talpak nesze.
  Ezek a halk és távoli hangok nem a képzelet szüleményei voltak. Ha beszélgettek volna, miközben megtették visszafelé az út egyharmadát, semmiképpen sem figyeltek volna föl rájuk. De mivel mindketten a gondolataikba mélyedtek, a hangok átlépték Derec hallásküszöbét, és a tudatáig hatoltak.
  Először azt hitte, saját léptei visszhangoznak, vagy üldözési mániája borzolta fel az idegeit. De ahogy beléptek az 51. alrészlegbe, Derecben kialakult a meggyőződés, hogy a nesz valóban hallható. Valaki követi őket.
  – Ne kérdezz semmit, és ne fordulj meg! – suttogta a lánynak. – Tartsd az én lámpámat is! Menj nyugodtan tovább!
  – Mi van?
  – Csss! Menj tovább! Olyan szögben világíts előre, hogy ne látsszék az árnyékképed. Próbálj úgy viselkedni, mintha ketten volnátok.
  – Mire jó ez? – méltatlankodott a lány, de csak halkan, és rendületlenül haladt tovább.
  Derec oldalra nyújtott karral kezébe nyomta zseblámpáját, majd egyetlen szökkenéssel belemerült a sötétségbe, és a folyosó falának vetette hátát. Várakozás közben eltűnődött, vajon ki oson a nyomukban. Galenus doktor egyik robotja? Vagy Jacobsoné? Vagy maga Aranimas? Bárcsak nálam lenne a gázpermetező, vagy legalább a zseblámpa, amelyet botként használhatnék, gondolta.
  Egyedül is boldogulsz, biztatta magát, miközben ugrásra készen a fal tövébe kuporodott.
  Az árnyék már túlhaladt rajta, amikor egyáltalán észrevette. Derec csak akkor lendült támadásba, amikor Katherine felé pillantott, és a fénykévében észrevett egy sejtelmes körvonalat. Minden erejét összeszedve három lépést tett előre, és rávetette magát az alak lábára. Karjai közt ruhát és csontot, nem pedig szintetikus bőrt és fémet érzett. Az idegen ráesett Derecre, és visítva védekezett.
  Vadul birkóztak a sötétben, mindketten más okból. Derec megpróbált megmarkolni egy nyakat, egy kart vagy egy lábat, hogy a földhöz szögezze a másikat. Ellenfele megpróbált kicsúszni a szorításából, hogy megszökjön.
  Derec bizonyult ügyesebbnek. Minden nehézség nélkül elkapta a másikat egy szoros öleléssel, de néhány másodpercnél tovább nem bírta tartani. Ha birkózóversenyen küzdöttek volna egymással, Derec biztosan pontokat szerez ügyes fogásaival, a másik viszont azzal, ahogy kibújt belőlük. Az ellenfél ugyanis határozottan erősnek bizonyult, testét pedig valami síkos szövetféleség borította.
  A sötétben többet számított a szerencse, mint az erő vagy az ügyesség. Összegabalyodva gurultak ide-oda az átjáró két fala között, de egyikük sem tudott felülkerekedni. Aztán egy hirtelen lendülettel és egy szerencsés szorítással Derec azon kapta magát, hogy ellenfele derekán lovagol, és kezeivel szinte bilincsbe fogja a két csuklóját.
  Katherine lámpájának fénykévéje éppen ekkor világította meg az árnyékos arcot. Szeme szinte elveszett aranybarna szőrbundájában, és szája ismerős vigyorra rándult.
  – Wolruf! – kiáltotta Derec.
  – Errősebb uagy, mint ami’ennek látszol, Derec – szólalt meg Wolruf kitartóan vigyorogva. – De rremélem, tudod, ’ogy ’agytalak győzni.
  Derec elnevette magát. – Ahhoz képest, milyen ronda vagy, rettenetesen örülök, hogy újra látlak. Már azt hittem, örökre elveszítettelek, amikor elváltunk egymástól.
  – Miért bánsz vele úgy, mint egy rég elvesztett baráttal? – vetette közbe Katherine. – Hiszen ez volt Aranimas mellett az a ronda kifutófiú.
  – Lány – javította ki Derec. – Ezenkívül semmit sem értesz – tette hozzá, mialatt felsegítette Wolrufot. – Ő a barátom.
  – Tárrsak uagyunk – mondta Wolruf büszkén.
  – Ó, igen? Akkor miért ólálkodtál körülöttünk?
  – Köuettelek titeket – magyarázta Wolruf.
  – És mit forgattál a fejedben?
  – Sosem bántottalak téged…
  – Ugye, azért leselkedtél utánunk, hogy megtaláld a kulcsot? Hogy aztán ellopd tőlünk…
  – Katherine… ez beteg… – vágott közbe hirtelen Derec.
  – Mit beszélsz?
  – Csak rá kell nézni – figyelmeztette a lányt. – Nézz rám! – tette hozzá, és magasba emelt lámpájával megvilágította önmagát. Aranyszínű és barna szőrcsomók borították a ruháját. A lány zseblámpájának fénysugara végigfutott az idegen bundáján: néhol olyan ritkának látszott, hogy felsejlett alóla a sápadt bőr. Wolruf tekintete is arról árulkodott, mennyi szenvedésen mehetett keresztül az utóbbi időben.
  – Mi bajod van? – kérdezte Katherine enyhe gyanakvással hangjában.
  – É’ség – mondta tömören a lény.
  – Hát persze – ütött a homlokára Derec. – Éhezik szegény. Hiszen itt nincs semmilyen élelmiszer, amit el lehetne lopni.
  Katherine összehúzott szemmel méregette az idegent. – Ezért osontál utánunk? Nem a kulcsot, hanem azt a helyet akartad megtalálni, ahonnan mi kapjuk az élelmet?
  – Nem érrdekel az ékszerr – rázta a fejét Wolruf –, csak é’es uagyok. Elrre’tőszöm, köuetem a robotokat, kerresem asz enniualót, köuetem őket minden’ouá, de se’ol sem szimatolok élelmet.
  – Nemigen kedveled a robotokat, igaz? Nem mindegyik Alfa – mosolyodott el Derec.
  – Neuelőm szászszorr elmondta, sose ’iggyél idegen állatnak, amíg nem láttad eués köszben – nyögte Wolruf.
  Ez valami tréfának tűnt. – És a robotok sohasem esznek – egészítette ki Derec. – Akkor szerzünk neked valamit. Remélem, nem fogsz éhen halni mellettünk. Fogyaszthatod, amit mi eszünk?
  – Csak ne siess! – vágott közbe Katherine. – Egész idő alatt ott voltál velünk az űrhajón? – fordult a lényhez. – És azóta is ott rejtőztél?
  – Amikorr meg’allottam a bombát, feltéptem a rreteszt, és berro’antam… Alfával együtt – magyarázta Wolruf. – A sza’ra oda’öttek más eranik. Ueszérrlés megszűnt, és ti sem uoltatok ’obb állapotban. Eszérr leuálasztottam a ’a’ótörrzset. Amikorr robotok ’önnek, elrre’tőszöm. Amikor az űr’a’ó kiköt, kiszököm. Aszóta rre’tőszködöm.
  – Hol van Aranimas?
  – Nem tudom. A nagy ’a’ón marradt. – Wolruf szemmel láthatóan bizonytalanul állt a lábán.
  – Majd tisztázzuk ezt később – szólt rá Derec a lányra. – Szereznünk kell neki valami harapnivalót.
  – Ne olyan hevesen! – lépett közelebb Wolrufhoz a lány. – Hol bujkáltál eddig? Itt, a koromsötét részlegekben?
  – Főként. Itt nincsenek robotok. ’obban szerretem a sötétséget, mint a robotokat.
  – Hány használaton kívüli részleget néztél át, amíg élelmiszert kerestél?
  – Sokat – válaszolta Wolruf. – De az ékszerr nincs ott, ha erre uagy kíuáncsi.
  – Honnan tudod? – faggatta tovább Katherine. – Talán te dugtad el valahová?
  – Nem kell asz ékszerr. Ba’t ’osz mindenkirre – suttogta Wolruf. – De tudom, ’ol uan…
  Derec elragadtatottan kapta el két kezével a szőrös lény arcát, és csókot nyomott a homlokára. – Remek! Akkor üzletet kötünk! – kiáltotta.
  Katherine mérsékeltebben lelkesedett. – Honnan tudod? – ismételte meg kérdését.
  – Én köuetem, amikorr leuiszik a ’a’óról. Aszt ’iszem, emberrek’ez uiszik, és emberreknél uan étel. Téuedés. Robotok odauiszik, a’ol uan sok robot, de nincs ember, nincs étel. Majdnem elkaptak.
  – Nem emlékszel pontosan, hová vitték? Oda tudsz vezetni bennünket? – faggatta Katherine.
  – Aszt gondoltam, robotok a ti szolgáitok – ráncolta össze a képét csodálkozva Wolruf. – Miérrt nem kérritek őket, ’osszák ide nektek?
  – Ne törődj ezzel – sürgette Derec szelíden. – Válaszolj Katherine kérdéseire! Emlékszel, hová vitték? Oda tudsz vezetni bennünket?
  – Mindenrre emlékszerr, tudlak ueszetni benneteket. De nem akarrom, nem akarrom a kulcsot! Nem akarrom látni a robotokat, és ők se lássanak engem. De a barrátaim uagytok, enni adtok, én a barrátotok és megmutatom nektek. ’ó lesz?
  Derec jelentőségteljesen Katherine-re nézett. – Magammal viszem, hogy keressek neki valami ennivalót. Ha nem tetszik, mehetsz vissza egyedül.
  – Nem, azt már nem! – vágta rá a lány. – Nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen.
  – Akkor gyerünk! – adta ki a jelszót Derec, miközben hiábavaló igyekezettel próbálta lesöpörni ruhájáról az aranybarna szőrcsomókat. Visszanézett Wolrufra, és elmosolyodott. – Jobb lesz, ha keresünk neked valami ennivalót, mielőtt megfulladok a szőrödtől.
 
Végül a kórházban kötöttek ki, mert részben közel volt, részben pedig ezt a helyet ismerték a legjobban. Katherine lépett be elsőként, hogy magára vonja a figyelmet. Az intenzív szoba felé tartott, így maga után csalta Galenus doktort és Florence nővért. Egy perccel később Derec is beosont Wolruffal, és az ellenkező irányba indultak, egyenesen a konyha felé.
  – Húst, kenyeret, zöldséget… mire áhítozol a legjobban? – futotta át Derec az önműködő főzőfülke étlapját.
  – Nöuényre – nyögte Wolruf összekuporodva. – Ualami fogamrra ualóra.
  – Sajnálom, itt minden mesterséges úton készül… a biokertészet is a lezárt részlegek sorsára jutott. Lássuk csak… azt hiszem, hogy az almaszeletek elég sok rostos anyagot tartalmaznak.
  – Tudod márr, mit keszdesz a kulccsal, amikorr megtalálod? – kérdezte Wolruf a háta mögött.
  – Nem. – Derec megfordult, és egy fehér tálcán átnyújtott az idegennek egy halom sárgás, kocsonyás almaszeletet. Wolruf meglepő türelemmel választott ki egy gerezdet, megszimatolta, aztán keskeny nyelvére helyezte, és finoman eltüntette a szájában. Amennyire Derec meg tudta állapítani, nem rágta meg, hanem egészben nyelte le a falatot.
  Ez enyhe ellentmondásnak tűnt – noha Wolruf lászólag nem evett gyorsan, a tányér mégis pillanatok alatt kiürült. Az idegen úgy evett, mintha többheti éhezést próbálna behozni egy ültő helyében, mégis aggályosan finom mozdulatokkal és szinte néma csöndben fogyasztotta az ételt. Nem hallatszott a harapások hersegő zaja, ahogyan bármelyik ember falt volna az ő helyében.
  Nem lennék meglepve, ha evési szokásainkat visszataszítónak találná, gondolta Derec, míg barátját figyelte.
  Amikor a tálca kiürült, Wolruf reménykedő pillantással nyújtotta vissza Derecnek. – Rremélem, most márr ’iszel nekem.
  – Hogyne, csak éppen nem engem kell meggyőznöd – vette el a tálcát, és megfordult, hogy a főzőfülkében újból telirakja –, hanem Katherine-t. Erről jut eszembe… miért nem árultad el akkor, hogy egy emberlány is a fedélzeten tartózkodik?
  Wolruf vállat vont. – Nem kínálkoszott alkalom. Mindig ualami törrtént, ualami megszauart.
  – Ez igaz – tette eléje a tálcát Derec. – Fúrják még az oldalamat olyan kérdések, amelyeket barátságunk első estéje óta fel akartam tenni, de sosem nyílt rá lehetőség.
  – Kérdessz! – mondta Wolruf, és egy újabb szeletet helyezett áhítatosan a nyelvére.
  Derec habozott egv pillanatig. – Jelentéktelen dolog, csupán nekem fontos. Ugye, nem tudtatok róla, hogy a kisbolygón vagyok?
  – Amíg észrre nem uettek a fegyuerrkeszelők. Akkorr arra gondoltunk, robot uagy.
  – Ezért nem tüzeltetek rám…
  – Aranimas utasításait… nem köuették pontosan.
  – Arra a robotra gondolsz, amelyik a nyomomban járt? Az önmegsemmisítő volt.
  – I’en finom különbségek ’idegen ’agy’ák Aranimast. Kérrdeszd meg aszt a lészerrágyú-keszelőt, aki eltalálta a gépemberrt.
  – Derec elmosolyodott. – Tudtatok róla, hogy a kulcs a kisbolygón van?
  – Egyáltalán nem.
  – Sejtettem. De akkor hogyan kerültetek oda? Csak a vakszerencsének köszönhető, hogy felbukkantatok?
  – A szándéknak, nem a szerrencsének! Aranimas rrendkíuül érrzékeny csillagkerresőt készíttetett. Aszon át látta, ’ogyan készül a kisbolygó, és ettől nagyon kíuáncsi lett.
  – Mondd még egyszer! Nem értettem világosan.
  A lény összerakta két mancsát, és úgy tett, mintha hógolyót gyúrna. – A csillagkerresőuel Aranimas figyelte a kisbolygó készítését. Főnök nagyon kíuáncsi. Rritkán csinál i’et erani. Ti gyakrran csináltok?
  – Nem – vágta rá Derec szórakozottan, mert még mindig nem tért magához a meglepetéstől. Egy mesterséges világ – nehezen, de azért elképzelhető. Összeállítasz egy kisebb flottát teherűrhajókból, hogy a helyszínre szállítsd a nyersanyagot – akár apró aszteroidokat is odavontathatsz a legközelebbi kisbolygóövezetből. Ha megfelelő sebességgel egymáshoz lököd a darabokat, egyetlen nagyobb tömeggé olvaszthatod össze őket – de miért?
  A válasz szinte azonnal bekattant. Hogy elrejtsd a kulcsot. Hogy elásd valahová, mintha plutóniumhulladékkal teli veszélyes hordó volna. Okosan ásták el. Nem a kisbolygó közepébe, ahol az első kutatófúrással fel lehetne fedezni, hanem a felszín alá csúsztatták észrevétlenül.
  Csakhogy valaki meglátta a mesterkedést, vagy rájött valamire, és robotokat küldött, hogy szerezzék meg a kulcsot.
  – Biztos vagy ebben? – hitetlenkedett Derec.
  – Bisztos. Aranimas mindent látott. Nagyon ’ó a csillagkerreső. – Vágyakozó tekintettel nyújtotta vissza az üres tálcát.
  Akkor nagyobb bajban vagyunk, mint ahogy képzeltem, gondolta Derec, és újból a főzőfülke felé fordult.
 
Wolruf a harmadik adaggal is végzett, amikor betoppant Katherine. Az állomás ellátmányából kapott egy hosszú ujjú blúzt, ezt felhúzta melegítőjére, a légszigetelt cipőt pedig puha mokaszinra cserélte.
  – Elküldtem Florence-t egy ártatlan megbízással, Galenus doktornak pedig olyan utasítást adtam, hogy legalább fél órára be sem teszi a lábát a kórház előcsarnokába – jelentette vidáman. – És a dokitól kértem egy gyógyszerrel töltött szórópisztolyt arra az esetre, ha nem tudok idejében visszaérni. Noha úgy érzem, már nem is vagyok olyan rossz bőrben. És ti készen álltok?
  Wolruf az utolsó gerezdeket tüntette el. – Én igen.
  – Akkor itt az ideje, hogy megszolgáld a lakomát – pillantott Katherine az üres tálcára. – Nézzük meg először a térképet!
  Az elhagyatott előcsarnokban Wolrufot közrefogva szorongtak a térkép előtt.
  – Most itt vagyunk – mutatta Katherine. – És körülbelül itt van az a pont, ahol te meg Derec birokra keltetek. Neked csak annyi a dolgod, hogy elmagyarázod, hol a kulcs, és mi elmegyünk érte. Te visszamehetsz a sötétbe, nem kell többé egyetlen robotot sem látnod.
  De Wolruf sehogy sem igazodott ki a térképen, nem értette a kusza vonalakat és jelöléseket, hiába magyarázott neki kézzel-lábbal Derec és Katherine. – A lábamban és az orromban érrszem a he’et – szabadkozott. – Ueletek megyek, és megmutatom.
  Katherine gondterhelten Derecre pillantott. – De hogyan csempésszük végig ezt a szőrmókot a forgalomtól nyüzsgő utakon? Éppen elég kockázatot vállaltunk, amikor idehoztuk. És ő maga mesélte, hogy már az első alkalommal majdnem elkapták.
  – Amíg hazafelé jöttünk, eszembe ötlött, hogy egy ilyen hatalmas térségben biztosan használnak valamiféle személyszállító eszközt – válaszolta Derec.
  – Trimobil – vágta rá a lány.
  – Ez a szó motoszkált a fejemben. – Egy háromkerekű jármű képe jelent meg Derec emlékezetében. Automata üzemmódban ezek lényegében kerekes robotokként működtek, félautomataként pedig gondolkodó taxi módjára fuvarozták a látogatókat az állomáson. De kézi vezérlésre átkapcsolva biztosan nem tartoznak a központi szolgálat felügyelete alá, és a biztonságiak sem kísérik őket figyelemmel. – A robotoknak nincs rájuk szükségük, fogadni mernék, valahol menetkészen sorakoznak.
  –Nem fogják szokatlannak tekinteni a robotok, ha feltűnik egy ilyen jármű az utcákon? – jegyezte meg a lány.
  – Nem hiszem – mondta eltűnődve Derec. – Amikor egy űrhajó pihen a kikötőben, a legénység valószínűleg ezekkel közlekedik. És ha a robotok látnak egy ilyen kocsit, semmivel sem tartják furcsábbnak, mint ha egyedül velünk találkoznának. A robotok észreveszik az embereket. Így tervezték őket. Tehát nem kell láthatatlanná válnunk… csak arra van szükségünk, hogy békén hagyjanak bennünket. Mit gondolsz?
  Katherine lebiggyesztette az ajkát. – Ha egyetlen trimobilt sem találunk, nem számít, mit gondolok.
 
 
18. fejezet
SZÍNJÁTÉK
 
Szerencsére a trimobilok töltőállomásait világosan feltüntették a Rockliffe térképén. Öt percbe sem telt, míg Derec odament a legközelebbi parkolóhoz, és visszatért egy fürge kis villanyautóval. Azt a típust választotta, amelyiken a vezető a hátsó kerék fölött foglal helyet, elöl pedig, a két kerék között nyitott utasfülke függ két üléssel.
  Wolruf a fülke padlójára kuporodott egy fehér kórházi köpeny alá. Katherine elhelyezkedett az egyik ülésben, s lába mögé próbálta elrejteni az idegent, míg Derec a vezetőülésbe ült.
  Wolruf csak úgy tudta megtalálni szagtérképén a helyet, hogy előbb vissza kellett térniük a koromsötét részlegekbe. Innen már viszonylag egyszerű út várt rájuk: fölfelé három szint, északra két alrészleg, fölfelé egy újabb szint, aztán nyugati irányban öt blokkot elhagyva kijutottak egy hatalmas tér széléhez.
  Amikor Wolruf figyelmeztette őket, hogy közelednek úti céljuk felé, Derec annyira lelassította a járművet, hogy szinte lépésben mentek. Egy pillanattal később az idegen kikandikált a fülke széle fölött, és vaskos ujjával a tér közepén álló kör alakú épület felé bökött.
  – Ott van? Biztos? – sziszegte Derec.
  – Igen, Derec. Ott uan asz ékszerr.
  A főbejárat fölött kivilágított tábla jelezte: „Állomásirányító Központ – Tiltott terület”, és robotok nyüzsögtek mindenütt. Maga a központ egyetlen, húsz méter átmérőjű csarnokból állt, körben sorakozó ablakai a térre néztek.
  – Hát ez óriási! – mérgelődött félhangosan Derec, mialatt rézsútosan áthajtott a téren. – Hogyan jutunk oda be? Nem tudunk felmászni egy ereszcsatornán.
  – Mit szólnál a főbejárathoz? – fordult hátra Katherine az ülésen. – Talán beengednek minket.
  Derec kétkedve fogadta az ötletet.
  – Gyerünk… érdemes megpróbálni! – erősködött a lány.
  – Még mindig nem érrtem – szólt közbe Wolruf. – A robotok nem a ti szolgáitok?
  Válasz helyett Derec behajtott a trimobillal az egyik keresztfolyosóba, beállt a fal mellé, és kikapcsolta a motort. – Nem hinném, hogy a szolgáink lennének – szólalt meg, de Katherine-re nézett. – Lehet, hogy ugyanúgy felültetnek bennünket, mint Aranimas űrhajójával. Ha megpróbálunk az épületbe hatolni, vagy ha bármilyen érdeklődést mutatunk a tárgy iránt, talán az egész társaság úgy zúdul a nyakunkba, mint egy kőomlás.
  – Itt akarod hagyni nekik a kulcsot? Mindazok után, amiken keresztülmentünk?
  – Amikor még fogságban tartottak bennünket az űrhajón, arra gondoltam, feltétlenül vissza kell szereznem az idegenektől, és át kell adnom az emberiségnek. Hát most itt van. Jacobson érzékeltette velünk, jobb, ha békésen távozunk, és rájuk hagyjuk ezt a zavaros ügyet. Talán ezt is kellene tennünk.
  – Egy fikarcnyi kíváncsiság sincs benned? Egy cseppet sem érdekel, miért hajszolja mindenki ezt a furcsa tárgyat?
  – Persze hogy érdekel. De épp elég gondom van enélkül is. Nem látom be, miért segítene ez a tárgy a megoldásukban – védekezett Derec.
  – Felmondták az idegeid a szolgálatot? – kérdezte részvéttel a lány. – Nézd, ezek az alakok ugyanazok az emberek, akik ellopták az űrjárművünket, eltüntették a robotomat, aztán megpróbálták bemesélni, hogy legyünk hálásak, amiért nem bűnözőnek, csak nincstelennek tekintenek bennünket, amikor eltávolítanak mindkettőnket az állomásról. Hát én nem hagyom, hogy így kibabráljanak velünk.
  – Nem érted? – kiáltott dühösen Derec. – Azt képzeled, hogy csak úgy besétálunk oda, hónunk alá csapjuk a kulcsot, és könnyedén visszaszólunk: „Köszönjük, hogy vigyáztak rá”? Ez a tárgy egy félelmetesen felfegyverzett idegen űrhajóról került ide…
  – Ezt ők nem tudják – vágott közbe Katherine. – Sosem látták Aranimast, de még Wolrufot sem.
  – Megadom magam – legyintett Derec fáradtan. – Talán igazad van. Ha tudnák, hogy az idegenek űrhajója volt, valószínűleg nem engednének távozni bennünket. De ezek az emberek nem tréfálnak. Kellett nekik az űrhajó, megszerezték. Kellett nekik a robot, elvették. Kellett nekik az ékszer, megkeresték. Képtelenek leszünk visszaszerezni. Még a küszöbig sem jutunk el.
  – Talán nem kaptak különleges utasítást a védelmére.
  – Én azt adtam volna.
  – De nem tőled kapták a parancsokat. Gyerünk… próbáljuk meg!
  – Mi értelme? Wolruf fején találta a szöget… a kulcs mindenkire hajt hoz.
  Katherine sóhajtott. – Ha az ember valamit nagyon akar… – mielőtt Derec megállíthatta volna, kilépett a trimobilból, és gyalog nekivágott a térnek.
 
Alig tíz perc múlva Katherine visszaszállt az ülésbe. – Beengedtek, még egy kis bemutató sétára is elvittek – vetette oda hanyagul. Nagyon előzékenyen viselkedtek.
  – Erre rájöttem én is, amikor nem tértél vissza öt percen belül. És mi a helyzet a kulccsal?
  – Tényleg ott van, szinte a kirakatban. Micsoda idióták!
  Derec elindította a folyosón a trimobilt, és Katherine hírein töprengett. – Talán mégsem annyira bolondok – szólalt meg végül. – Írd le pontosan, mit láttál!
  – Hatalmas félkör alakú terem, üvegfallal körülvéve, kivéve azt a részt, ahol az irodák állnak a háttérben. A központban öt robot dolgozik, beleértve Anazont. A terem közepének közelében még két robot ül egy asztalnál egymással szemben, és közöttük ott hever az asztalon az ezüstös tárgy. Valami furcsa jelzést láttam ezeknek a robotoknak a vállán, egy kék F betűt kettős aranykörben…
  Derec felmordult: – Falke X-50-esek.
  – És ez mit jelent?
  – Csak újabb bajt. Szupergyors reflexeik vannak. Ha öt méterrel a hátuk mögött felrobbantasz egy bombát, talán elterelheted a figyelmüket annyira, hogy felkapd a kulcsot, de sohasem jutsz ki vele a teremből. Ha vissza akarjuk szerezni azt a vacakot, egyszerre hét robotot kell semlegesítenünk valamilyen úton-módon… de egyetlen utat vagy módot sem tudok elképzelni.
  – Megmagyaráznád, miért tették oda a kulcsot közszemlére? Talán másolat vagy hamisítvány? Esetleg mégis csapdát állítottak nekünk.
  – Nem – rázta meg a fejét Derec. – Feltételezésem szerint a robotokat arra utasították, hogy szüntelenül figyeljék… ha nem is szó szerint, elvben mindenképp.
  – Ha berakják egy páncélszekrénybe, és senki sem nyitja ki a zárat, a tárgy nem fog elpárologni.
  – Nem – bólintott Derec –, de ennek a tárgyi állandóságnak a megértéséhez rendkívül fejlett és meglehetősen finom szellemi tevékenységre van szükség. A robotok erősen vonzódnak a konkrét dolgokhoz, és kerülik az elvont fogalmakat. Ha valamit elzárnak a szemük elől, nem igazán tudják, ott van-e, csak ha állandóan ellenőrzik.
  – Ez ésszerűtlen. Egyetlen ember sem gondolkodik így.
  – Azért akadnak egypáran – ellenkezett Derec. – De igazad van, ésszerűtlen.
  – Hogyan engedhették meg ezt a robotika szakemberei?
  – Egyetlen műszaki rendszer sem tökéletes – vonta meg a vállát Derec. – Ez is egy olyan apróság, ami nem egészen úgy működik, ahogy szeretnék. Ha egy robot bizonytalankodik, hogy megnyugtatóan teljesíti-e az utasításokat, ez könnyen válthat ki benne szorongásos állapotot… pontosabban megemelkedik a K-integráljának hatérértéke a W–14 szinten. Így a rájuk bízott tárgyat egyre gyakrabban, egyre rövidebb időközönként ellenőrzik.
  – Végül eljutnak oda, hogy az asztalnál ülve szakadatlanul figyelik – mosolyodott el Katherine.
  – Pontosan. – Derec gondolataiba mélyedt, aztán hirtelen felocsúdott. – Az ördögbe, hát nem máris azon töröm a fejem, hogyan szerezhetnénk vissza?!
  – Tudtam, hogy nem akarod itt hagyni nekik – derült fel Katherine. – Kitaláltál valamit?
  – Még nem. – Aztán hozzátette. – Kivéve, hogy az biztos: nem számít, mennyire gondosan fogalmazták meg számukra a kulcs őrzésének parancsát, ez akkor is csak a Második Törvény alá eshet.
  Katherine hallgatott egy darabig, amíg Derec céltalanul bolyongott az irányítóközpont részlegének utcáin. – A Második Törvény az utasítások végrehajtását, az engedelmességet jelenti – szólalt meg végül.
  – Éppen ezt mondtam.
  – Mi lenne, ha Wolruf meg én okot adnánk rá, hogy az Első Törvényt kövessék?
  Nevének említésére Wolruf kikukucskált a köpeny alól, és reménykedve pillantott Derecre.
  – Kézenfekvő, hogy ezt a módszert kell alkalmaznunk – bólintott Derec. – Csak az a kérdés, hogyan.
  – Dúskálhatunk az ötletekben. Mondjuk… egy kis színjáték… robotoknak.
  – Gondolod, hogy attól hasra esnek? – kérdezte Derec borúlátóan.
  – Próba szerencse – feleselt a lány. – Ne fogjuk vissza magunkat! Fogjanak vissza ők!
  – Wolruf? – szólt le Derec. – Meg akarod próbálni?
  – A keduedérrt bárrmit, Derec.
  Akár tetszett, akár nem, a döntés súlya megint rá nehezedett. – Na jó – jelentette ki megfontoltan. – Keressünk valami elhagyatott helyet, és beszéljük meg.
 
Derec kinézett a folyosón át a térre, és megcsóválta a fejét. – Ez nem fog menni – suttogta.
  – Eddig minden sikerült, nem igaz?
  Derecnek el kellett ismernie, hogy eddig bevált a tervük. Az első nehézség rögtön abból adódott, hogyan tüntessék el a robotok többségét a térről. Legalább fél tucat ötletet vitattak meg, kezdve attól, hogy robot felügyelőkkel őriztetett barikádokat emelnek a térre vezető utcák torkolatába, egészen addig, hogy megpróbálják kitalált megbízásokkal elcsalni a robotokat az állomás más pontjaira.
  Végül a suttogó propagandát választották, annak a játéknak az egyszerű változatát, amikor a sorban álló gyerekek egymás fülébe súgják ugyanazt a mondatot. Derec találomra megállított egy robotot az irányítóközpont körzetén kívül, és határozottan közölte vele:
  – Robot! A vezetőség elrendelte, hogy ki kell próbálni az űrállomás tartalék hírközlési rendszerét ebben az alrészlegben. Az utasítások a következők. Először: a kommunikációs kapcsolatodon keresztül ne beszélj erről a vizsgálatról, se részvételedről a vizsgálatban. Másodszor: ne lépj be a 100. alrészlegbe és ne tartózkodj ott 12.00 és 14.00 óra között a mai nap folyamán. Harmadszor: add tovább ezeket az utasításokat annak a robotnak, amelyikkel legközelebb találkozol.
  Az utasítások eléggé ártalmatlannak tűntek ahhoz, hogy a robotok ne kérdőjelezzék meg őket. A suttogó parancsok olyan gyorsan terjedtek el az állomás személyzetének tömegében, mint valami ragályos fertőzés. Fél órán belül szemmel láthatóan megritkult a forgalom a téren. Egy óra múlva a tér már kongott az ürességtől, és néhány robot még az irányítóközpontot is elhagyta.
  Talán három robot maradt az épületben. A trimobil mellett kuporogva Derec jól látta őket – a tárgyat őrző két X–50-est és Anazont, aki az egyik műszerfaltól a másikhoz sietett, hogy legalább a létfontosságú műveleteket irányítani tudja. Ezekre a robotokra túlságosan nagy felelősség nehezedett, semhogy a Derec által alkalmazott apró csel megzavarhatta volna őket feladatuk teljesítésében.
  – Sikerülni fog – ösztökélte Katherine a fiatalembert. – Indulj! A többit bízd ránk. Te csak a saját feladatodat hajtsd végre ügyesen!
  Derecnek a torkában dobogott a szíve, de hősiesen bólintott, és elindult a folyosón. Átvágott a kihalt téren, majd felszökkent az egyetlen lépcsőn, amely az irányítóközpontba vezetett. Odabent egyetlen robot sem vett róla tudomást.
  – Anazon.
  – Igen, Derec.
  – Úgy döntöttem, nem várom meg a következő űrhajójáratot, amely a Nexonra visz. Bérelni akarok egy űrhajót, amelyikkel az Aurórára utazhatom. Tájékoztass a követendő eljárásról.
  A robot el sem fordult a műszerfaltól, úgy kezdte a tájékoztatást. – A nexoni nyilvántartásban hét űrhajó található, amely az Auróra körzetéig közlekedhet és bérelhető. Bármelyik jármű tulajdonosával érintkezésbe léphet hiperhullámon…
  Hirtelen egy trimobil felpörgetett motorjának zúgása törte meg a tér csendjét. Egy pillanattal később az egyik bekötő folyosóról kirobogott a jármű, Katherine-nel a vezetőülésében. Szorosan a nyomában Wolruf rohant, könnyed szökkenésekkel használva mind a négy végtagját.
  Már a térség felénél jártak, amikor Wolruf annyira közel került a villanyautóhoz, hogy kinyújtotta mancsát, és elkapta hátulról Katherine karját. A trimobil hirtelen irányt változtatott, így a lány kiszakította magát az idegen karmaiból. De az éles kanyartól a jármű megcsúszott, és oldalra sodródva egy faültető szikla formájú alapjának ütközött. A következő pillanatban Wolruf ott termett, és rávetette magát Katherine-re. A lány meggyőzően hangzó „Segítség! Gyilkos!” kiáltásai és a szőrös lény vészjósló morranásai töltötték be a levegőt.
  Amikor a trimobil váratlanul irányt változtatott, Anazon elindult a kijárat felé, és az egyik X–50-es is felemelkedett. De amikor a robot őr látta Anazon távozását, ismét visszaült a helyére. Derec azonnal megértette, mit jelent ez: az őrök parancsa olyan szigorú, hogy ha Anazon az Első Törvénynek megfelelően viselkedik, ez őket felmenti a felelősség alól. Csak akkor lépnek közbe, ha Anazon kudarcot vall.
  Ezen a kritikus pillanaton múlott minden. – Robotok… segítsetek annak a nőnek! – rivallt rájuk Derec. – Sérülést szenvedett. Meg is halhat.
  Az egyik X–50-es megmoccant. – Anazon megvédi…
  – Az a lény gyors és erős. Úgy támad, hogy Anazon nem lesz képes megóvni a lányt a sebesüléstől. Menjetek! Segítsetek! Azonnal!
  Először az egyik, aztán a másik őr emelkedett fel, és egy-két bizonytalan lépést tett a kijárat felé. Aztán habozni kezdtek: az egymásnak ellentmondó pozitronikus feszültségeik új egyensúlyt kerestek. Még néhány öles lépés, és Anazon odaér Katherine-hez meg Wolrufhoz, akkor pedig vége a színjátéknak – teljes bukással.
  Ekkor Katherine velőtrázó sikolyt hallatott, amitől még Derec ereiben is meghűlt a vér, és a robot őrök ismét elindultak kifelé. Derec nem várt tovább. Felkapta a tárgyat az asztalról, megfordult, rohanni kezdett az ellenkező irányban, átvetette magát az egyik műszerpulton, és kiugrott az ablakon.
  Szíve hevesen kalapált, átnyargalt a téren, és belevetette magát az egyik üres folyosóba. Hallotta, amint a trimobil motorjai sivítva felpörögnek, de nem nézett hátra. Tudta, hogy Katherine és Wolruf miatt nem kell aggódnia. Úgy tűnt, mintha egy robot metronóm pontosságú futó lépteit hallaná a háta mögött, de nem pillantott vissza. Ha üldözik is, magától a tudattól még nem kap szárnyakat.
  Csak annyit szeretett volna, hogy háborítatlanul elérje a sötétbe burkolózó részlegeket. Csak a menekülési útvonal és a kiválasztott találkozóhely lebegett a szeme előtt. Futott, futott, míg végül szúrni kezdett a melle, elnehezült a lába, légzése egyre fájdalmasabbá vált, aztán elnyelte a sötétség, hogy jótékonyan elrejtse üldözői elől.
 
 
19. fejezet
A PERIHÉLIUM KULCSA
 
Derec összekuporodva várt a koromsötét szoba sarkában. Nem tudta volna megmondani, mióta van egyedül, de örökkévalóságnak tűnt a várakozás. Mindkét kezével szorosan markolva a tárgyat, mereven és némán ült.
  Aztán egyszer csak megérezte, hogy nincs egyedül. Mivel a folyosón éppoly sötétség honolt, mint a szobában, Derec nem láthatta, amikor az ajtó kinyílt. De hallotta, amint félresiklik, és surranó léptekkel valaki belép. Szíve meglódult, és idegei pattanásig feszültek.
  – Derec?
  Felsóhajtott, és a feszültség szinte kiszállt belőle. Katherine hangját hallotta. – Itt vagyok – suttogta. – A sarokban.
  A lány felkattintotta zseblámpáját, a sugárnyalábot feléje lendítette, és a Derec kezében tartott tárgy tükörsima felületéről szinte válaszul visszaverődött a fény rá és Wolrufra. – Sikerült! – tört ki a lányból. – Hadd nézzem!
  Derec óvón ölelte magához a tárgyat. – Nem. Ne közelíts!
  – Mi történt veled? Jól vagy? – kiáltott rá Katherine. – Hiszen sikerült! Megszereztük!
  – Valóban. Most pedig mindenkinek színt kell vallania – mondta gúnyosan Derec, és a falnak vetve hátát lassan felállt. – Amíg itt üldögéltem, elég időm jutott a gondolkodásra. Csodálatos, hogy a rémülettől milyen tisztán fog az ember agya.
  – Miről beszélsz? – szólt rá erélyesen Katherine.
  Derec meglengette a kulcsot a feje fölött. – Igazán egyszerű. Jobb lesz, ha nem játsszátok többé a néma gyereket, és valamelyikőtök elárulja, mit szereztünk meg voltaképpen.
  Katherine rámeredt. – Ha azt akarod ezzel mondani, hogy elhallgattam előled valamit…
  – Talán nem? – szakította félbe Derec. – Te és Wolruf, mindketten. Unom már, hogy mindig sötétben tapogatózom, és le vagyok maradva egy lépéssel. Mindent tudni akarok, amit ti tudtok. Inkáhb visszaadom ezt az ócskaságot a robotoknak, mintsem hogy megtartsam anélkül, hogy sejtenék róla valamit.
  – Derec, semmivel sem tudok többet a kulcsról, mint amit már elmondtam – mondta könyörögve Katherine, és előbbre lépett.
  Derec megmerevedett, még szorosabban markolta a tárgyat. – Ne próbáld meg! Inkább beszélj!
  Katherine visszalépett. – Derec, nem akarok harcolni ellened. Ez őrültség. Mindnyájan egy csapatba tartozunk. Nem titkolok előled semmit. Sohasem láttam ezt a tárgyat és nem is hallottam róla mindaddig, amíg Aranimas nem kérdezte róla a véleményemet. Semmit sem tudtam neki mondani, és ő sem árult el semmit.
  Derec megfordult, és az idegenre nézett, aki eddig a félhomályban álldogált. – De Wolruf bizalmas cimborája volt Aranimasnak. És amikor a robotok elszállították a kulcsot az űrhajóról, úgy gondolta, megéri a kockázatot, ha követi őket, és kiszimatolja, hová viszik. Mit szólsz ehhez, Wolruf?
  – É’esztem. Gondoltam, ott lesz étel.
  – Igazán? Mennyit éheztél? Nem hat hetet, az biztos. Mindössze három napot. Ez az éhség űzött ki a robotok közé, hogy még azt is megkockáztasd, hátha elkapnak? Arról nem beszélve, hogy hogyan érzel a robotok iránt.
  – ’a ualaki titkolószik, asz talán te uagy, Derec – jegyezte meg Wolruf kihívóan. – A kulcs aszon a kisbo’gón kerrült elő, amerről aszt állítottad, ’ogy űrr’a’ótörrést szenuedtél ra’ta. Miérrt ott szálltál le, ’a asztán meg akarnál szökni rróla? Aszérrt, ment tudtad, ’ogy ott van a tárrgy? Uagy talán te re’tetted oda, és uissza akarnad szerreszni?
  A szoba váratlanul kivilágosodott. A többiek rémülten rezzentek össze, egyedül Derec őrizte meg nyugalmát. Számított rá. – A robotok keresnek bennünket – mondta higgadtan. – Újból üzembe helyezték ezt a részleget, sőt talán az egész űrállomást. Az életfenntartó rendszer révén könnyen rájöhetnek, hol maradt bekapcsolva a világítás, és hol növekszik az oxigénfogyasztás.
  – Nem maradhatunk itt – jelentette ki Katherine. – El kell tűnnünk innen. Rejtsük el újból a kulcsot, mielőtt ránk találnak.
  Derec a fejét rázta. – Szó sem lehet róla! Hacsak nem kezd valamelyikőrök beszélni, itt várom meg, amíg a robotok fel nem bukkannak, hogy átadjam nekik ezt a tárgyat – mondta halálos nyugalommal. – Rajtatok múlik.
  – Ha odaadod nekik, soha többé nem tudjuk visszaszerezni – kiáltotta Katherine dühösen.
  – Azt hiszem, ezzel kell számolni valóban – mondta Derec zavartalanul.
  A lány Wolrufhoz fordult. – Ha tudsz valamit, ki vele, és gyorsan, különben a kulcs elveszett – ripakodott rá. – Ha túl sokáig habozol, nem ússzuk meg szárazon ezt a kalandot.
  A kutyaféle vadul nézett a lány szeme közé, és egy lépést hátrált. – Elueszitek, asztán itt ’agytok és so’a nem ’utok ’aza – nyögte elkeseredetten.
  – Ugyan! – tiltakozott Katherine. – Nem hagyunk el!
  – Ezt már én is megígértem neked – csatlakozott a lányhoz Derec. – És eddig megtartottam a szavam.
  – Áruld el végre, mit tudsz! – unszolta Katherine.
  Wolruf sötét tekintete először a lány arcát fürkészte, aztán Derecét. – Esz a Peri’élium egyik kulcsa – közölte végül.
  – Perihélium? Az meg mi? – kérdezte elképedve Katherine.
  – Aszt mond’ák, az a he’, ame’ a legköszelebb uan a uilágegyetem bárrme’ más pont’á’osz – magyarázta Wolruf. – Annak a térrségnek a kulcsa uan a birrtokotokban, ame’ a Mindenség köszepe. Esszel a kulccsal a Peri’éliumon át bárrouá utasz’attok.
  Derec hitetlenkedve csóválta a fejét. – Valamiféle szállítóeszköz?
  – Nem! Esz o’an kulcs, ame’ nyit’a a Peri’élium a’ta’át – mondta a lény.
  Katherine egy pillanatra elfeledkezve haragjáról, Derecre pillantott. – Olyasféle szerkezet lehet, amely az űrugráshoz hasonló elven működik?
  – Na de tenyérnyi méretben? – értetlenkedett Derec. Aztán Wolrufhoz fordult. – Az egyik kulcsról beszéltél. Mennyi van belőle?
  – Aranimas aszt uette ki asz elbeszélésekből, ’ogy ’ét darab.
  – Miféle elbeszélésekből? Hol hallott ilyeneket?
  – Korrábban ’árom űrr’a’óval találkosztunk, mielőtt ő a fedélszetrre ’ött – intett Wolruf a lány felé. – Aranimas sok mindent megtanult a nálunk tarrtószkodó emberrektől, mielőtt o’an errősen bántalmaszta őket, ’ogy bele’altak. Megtanulta a nyeluüket. ’allott tőlük sok elbeszélést.
  Katherine Derecre nézett. – Soha nem hallottam egyetlen történetet sem a Perihélium kulcsáról. Azok bizonyára telepesűrhajók voltak.
  – Ez igaz… máskülönben Aranimas sokkal hamarabb szert tett volna robotokra – bólintott Derec, és a szőrös lényhez fordult. Honnan származnak a kulcsok?
  Wolruf úgy facsarta el a képét, mintha vállat vonna. – Aranimas még aszt sem tudta kiderríteni, onnan szárrmasznak eszek a mesék.
  Derec szemügyre vette a kulcsot, és bizonytalanul forgatta a kezében. – Hogyan működik? Hol vannak rajta kapcsolók vagy gombok?
  – Csak egy nyomógombot talált Aranimas – válaszolta Wolruf. – Nyomd meg minden sarrkát sorrban! Egy gomb ’elenik meg.
  – Az óramutató járása szerint vagy ellenkező irányban haladjak?
  – Hol kezdjem? Melyik lapjára fordítsam?
  – Mindegy – magyarázta Wolruf. – Tetszés szerrint uálaszthatsz. A gomb mindig akkorr tűnik elő, amikorr megérrintetted az utolsó sarrkot, és mindig a fölfelé nésző oldalon ’ön ki. ’a semmit sem csinálsz utána, a gomb ismét eltűnik.
  – És ha megnyomod a gombot, átrepülsz a Perihéliumba? – kérdezte Katherine.
  – Nem – válaszolta szomorúan Wolruf. – Gondolom, ennek kellene beköuetkesznie. De nem esz törrténik. A kulcs nem működik.
  – Megpróbáltad? Aranimasszal?
  – Számtalanszorr.
  Derec lepillantott a kezében pihenő csillogó fémrúdra. Tükörsima felszínén egyetlen hézag sem látszott. Semmi sem árulkodott rejtett kapcsolóról. Amikor hüvelyk- és mutatóujja közé fogva megszorította a jobb felső sarkot, semmi sem mozdult. Mintha nem tett volna semmit.
  De amikor végül megnyomta a negyedik sarkot is, ellenállást érzett a hüvelykujjában. A sarkon egy három centiméter oldalélű négyzet emelkedett ki a sima felületből, mintha csak arra várna, hogy megnyomják. Ugyanakkor látszatra olyan szilárd egységet alkotott a tárgy többi részével, mintha az ezüstborítás valamiféle fémmembrán volna.
  Katherine kérdőn nézett Wolrufra. – Ha nem működik, miért törted magad annyira, hogy visszaszerezd?
  – Talán Wolruf meg tud’a ’avítani – hangzott szánalmas válasza. – Asz egyetlen mód, ’ogy ’asza’uson.
  Ekkor hallották meg a hangot a folyosó felől. – Derec… Katherine… jöjjenek elő! – visszhangzott a felszólítás. – Derec… Katherine… nem kell rejtőzniük.
  Wolruf a földre kuporodott, és szűkölő hangok törtek fel a torkából. – Hallgass! – szólt rá Katherine, aztán Derechez fordult. – Csinálj valamit! – sürgette.
  – Mégis mit? – vágott vissza Derec. – Ennek a szobának csak egy kijárata van.
  Ebben a pillanatban a nyíló ajtó surrogása vonta magára Derec figyelmét. Egy aranyszínű robot jelent meg az ajtónyílásban, és átlépte a küszöböt. Ekkor hirtelen Katherine takarta el a látványt Derec elől. A lány elszántan nyúlt a kulcs felé.
  Derec agyán átvillant, hogy Katherine ki akarja csavarni a kezéből a kulcsot, és el akar vele rohanni. Nem jutott rá elég ideje, hogy elkapja előle a csillogó tárgyat. Csak annyit tehetett, hogy még szorosabban megmarkolta.
  Elkésve döbbent rá, hogy Katherine-nek esze ágában sincs elvenni a kulcsot. A lány keze szorosan rásimult az övére, így Derec el sem ereszthette a tárgyat. Aztán Katherine hüvelykujja határozottan visszanyomta a kulcs belsejébe az apró, négyszögletes gombot.
  – Ne! – sikoltotta Wolruf.
  – Várj… – kezdte Derec.
  Az eseményeket azonban már senki sem tartóztathatta fel – sem Derec, sem a robot, sőt Katherine sem. Színes robbanások hasítottak Derec szemébe, egy pillanatra szinte teljesen megvakult. Aztán a káprázat szürke derengéssé fakult, Derec visszanyerte látását, de már se Wolruf, se a robot, se a szoba nem volt körülötte.
 
Ugyanúgy találták magukat, mint az előbb, mindketten a kulcsot szorongatták – egy hatalmas térség apró foltjának közepén. Semmi sem állta útját tekintetüknek, csak éppen semmit sem láthattak a távolban. Puha szürke fény ölelte körül őket, ami úgy hatott a szemnek, mint valami andalító zümmögés a fülnek. A levegő dohos, nyirkos szagot árasztott, mint egy nyaraló, amelyet hosszú ideig zárva tartottak. Semmilyen hang nem hallatszott, kivéve saját rémült, ziháló lélegzetüket.
  Csak kapaszkodtak egymásba meg a kulcsba, és próbálták felfogni, hogy hirtelen belecsöppentek ebbe a valószínűtlen valóságba. Ez a hely bárhol lehetett a világűrben. Nagyon messzire kerültek, valahová, ahová a kis ezüstrúd hihetetlen ereje hajította őket. Valami időtlen és élettelen térben álltak.
  – A Perihélium – suttogta Katherine.
  – Wolruf azt mondta, ez a hely van legközelebb mindenhez – idézte fel Derec. – Nekem úgy tűnik, inkább a legtávolabb esik mindentől.
  Katherine körbetekintett. – Hol van a szőrmók? – Gondolom, a Rockliffe űrállomáson. Lemaradt.
  – Miért nem hozta a kulcs őt is velünk?
  – Talán ugyanabból az okból, amiért az ő kezében nem működött – gondolkodott hangosan Derec. – Talán azért, mert túl távol állt tőlünk. Talán meg kell érinteni a tárgyat, vagy érintkezésbe kell kerülni azzal, aki megérinti. Nem tudom. De vissza kell mennünk Wolrufért, hogy elhozzuk.
  – És a robotok…?
  Derec elmosolyodott. – Alfa lépett be. Még csak rá sem néztél. Pedig Alfa volt.
  – Nem tudtam – suttogta Katherine. – Nyomd meg újból! Térjünk vissza!
  – Honnan tudjuk, hogy sikerül-e?
  – A menekülésünkre gondoltam, amikor megnyomtam a gombot. Gondoljunk most arra, hogy vissza akarunk jutni.
  Derec szó nélkül munkához látott. A nyomógomb ismét megjelent. Ismét egy színes villanás, és még néhány másodperc az alkalmazkodásig. Amikor látásuk visszatért, nem akartak hinni a szemüknek. Nem voltak már a Perihéliumban, de a Rockliffe állomáson sem.
  Egy óriási piramis napsütötte csúcsán álltak, és egy még hatalmasabb városra pillantottak le, amely a gúla alakú torony tövében terült el. A többi létesítményhez képest legalább másfélszer magasabbra nyúlt ez az épület. Úgy érezték, mintha szédítő hegycsúcson állnának, és madártávlatból szemlélnék a furcsa világot.
  – Ez meg mi? – motyogta Katherine. – Hová hoztál bennünket?
  Derec ámulva nézte a piramis aljától a látóhatárig húzódó tornyok, kockák és csavarvonalú építmények sorát. – Nem tudom – szólalt meg rekedten. – Pedig erősen gondoltam a Rockliffe állomásra.
  A lány végre elengedte a kulcsot, és szorosan belekarolt Derecbe. – Nem a Földön vagyunk? – Olyan hangsúllyal kérdezte, mintha rémülettel töltené el a lehetőség.
  Derec nyugat felé pillantott, az alkonyi nap korongja felé. – Nem. Ez a csillag fehéren izzik és túl kicsi. – De tudta, miért kérdezi a lány. Az űrlakók egyetlen bolygóján sem létezett ekkora város. Csak a Földön alakult ki ilyen léptékű építészet, de azok a települések már nem is városok, hanem városállamok voltak, körülkerítve és jórészt a föld alá rejtve. – Nem tűnik ismerősnek?
  – Sosem láttam még ilyet – mondta ámulva a lány. – Talán Wolruf hazája? Vagy Aranimasé?
  – Fogalmam sincs – rázta a fejét Derec. – De könnyen megtudhatjuk a választ.
  – Hogyan?
  – Megkérdezzük odalent. – Az alattuk elterülő, nyüzsgő városra mutatott.
  – Jaj, ne! – borzongott meg a lány. – Inkább küldj vissza mindkettőnket.
  Derec most vette észre, hogy még mindig a kulcsot szorongatják elgémberedett ujjai. – Nem tudom, képes leszek-e rá – szabadkozott.
  – Próbáld meg! – sürgette Katherine. – Vagy hadd próbáljam meg én!
  – Inkább egyszerre – döntött Derec.
  Képzeletében felidézte a Perihélium üres szürkeségét, előhívta a vezérlőgombot és megnyomta. Ezúttal nem történt semmi. – Az eddigi műveletek rengeteg energiafelhasználással járhattak. Talán fel kell tölteni… vagy várni kell, amíg feltöltődik – forgatta tanácstalanul a kulcsot. – Akár így, akár úgy, egy darabig itt ragadunk.
  – Nem akarok lemenni oda – könyörgött Katherine. – Hamarosan leszáll az éj. Maradjunk itt reggelig, aztán próbáljuk ki újból a kulcsot.
  A nap valóban kissé közelebb kúszott a látóhatárhoz, így a torony amúgy is hosszú árnyéka még messzebbre nyúlt az alattuk elterülő városon. – Nem félsz, hogy álmodban legurulsz innen? – ugratta Katherine-t Derec. Se párkány, se korlát nem vette körül a piramis asztalrima tetejét.
  – Nem hiszem, hogy tudnék aludni – válaszolta a lány komoran.
 
Ahogy a nap közeledett az égbolt pereméhez, enyhe szél kerekedett, játékosan belekapott a hajukba és a ruhájukba. De nem hoz magával semmilyen illatot, állapította meg Derec csodálkozva. Ebben a világban, ahol szemmel láthatóan nyüzsgött az élet, meghökkentően hiányoztak a szagok a szélből.
  Alattuk a város mesterséges fények révén kelt új életre – fényzuhatagok ömlöttek végig az épületek oldalán, fénytócsák folytak szét az utcákon. Százféle egyéb fényforrás is nyüzsgött az építmények között, ami szorgos méhkaptárra vagy hangyabolyra emlékeztette Derecet.
  Érzelmeik viharában még a félelemre sem jutott elég erejük, nemhogy beszélgetni akartak volna. Katherine teljesen magába zárkózott, lótuszülésben pihent a csempeburkolatú terasz közepén. Derec körbesétált a kis térség peremén, és letekintve próbálta elképzelni magában, milyen alakzat szerint épült a város.
  Amikor feltűntek az ég lámpásai, azokat kezdte tanulmányozni, hátha felismer valamilyen csillagképet, ami reményt nyújt a reménytelenségben. Az egyik vörös csillag úgy fénylett, akár egy bolygó, és éppenséggel a Betelgeuse is lehetett volna, egy tündöklő fehér égitest pedig a Siriusra emlékeztetett.
  De bármelyikük könnyen lehetett ezernyi más csillag is, amelyet csak a neve vagy a puszta számozása különböztet meg a többitől. Színképmérő nélkül Derec csupán találgathatott, hiszen nem vehetett optikai ujjlenyomatot minden egyes gyanúsítottról, és csillagkatalógusa sem volt, amelyből kikereshette volna a mért adatokat.
  – Nem emlékszel, milyennek látszik a csillagos ég az Auróráról? – szólt Katherine-nek, aki most térdét átkarolva a terasz túloldalán kuporgott.
  – Sosem néztem – vetette oda a iány. – Nem érdekelt.
  Derec megadóan átsétált a lányhoz, és leült vele szemben. Katherine elmerülten dörzsölgette jobb felkarjának izmait Lindbergh-blúzának ujja alatt.
  – Baj van a gyógyszerszóró pisztollyal?
  – Nem annak a helye fáj. – Felhúzta a ruha ujját, és egy félkör alakú, bíborvörös sérülést mutatott a karján.
  – Csinos – hökkent meg Derec.
  – Legélethűbb sikoltásom oka – mosolyodott el fanyarul a lány.
  – Wolruf?
  – Kissé elragadtatta magát és megharapott. Nem olyan ártalmatlan, amilyennek látszik.
  – Minden élőlény tudja, hogyan védekezzék – jegyezte meg Derec, aztán sóhajtva hozzátette: – Kíváncsi lennék, mi történt vele.
  – Nem értem, miért kedveled annyira.
  – Ő is áldozat… fogoly… akárcsak mi.
  – Kissé nehezemre esik így gondolni rá.
  Derec legyintett. – Most már nem számít. Megint magára hagytam.
  A beszélgetés elakadt. – Nem fér a fejembe, miért Alfa jött utánunk – szólalt meg végül Katherine. – Amióta az állomásra érkeztünk, nyilván nem kalandozhatott olyan szabadon, mint Wolruf. Bennünket keresett?
  – Jacobson újabb trükkje lehetett – tűnődött Derec. – Tudta, hogy vissza akarjuk kapni a robotot. Választhatott-e jobb csalétket ahhoz, hogy horogra kerüljünk?
  Egy ideig mindketten hallgattak, egészen szorosan ültek egymás mellett, de testük nem érintkezett. – A keresztneved David – szólalt meg váratlanul a lány.
  Nevének hallatán nem járta át a fiatalembert a felfedezés öröme, és tapasztalataiból eredő óvatossága attól is visszatartotta, hogy bármilyen hálát érezzen. – Miért mondod ezt most meg nekem?
  – Hogy ne kelljen mindig szellemi tornamutatványt végeznem, amikor megszólítalak. És azt hittem, tudni szeretnéd.
  – Meg azért is, mert ki tudhatja, mi történik velünk?
  – Nem így gondoltam – ellenkezett a lány. – Különben sem vagyok borúlátó.
  – Tudhattam volna – mosolyodott el Derec. – Csak egy morzsát vetettél elém a tudásodból, vagy többre is számíthatok? Honnan ismersz? Hol találkoztunk már?
  A lány feléje fordította arcát, hogy a szemébe nézzen. – Te voltál a hajógépész segédje a telepesek egyik kereskedelmi űrhajóján… a Daniel O’Neillen, ha jól emlékszem a nevére – mondta. – Ismerősen hangzik?
  – Nem – rázta meg boldogtalanul a fejét Derec. – Mit tudsz még elárulni nekem?
  A lány habozott. – Attól tartok, nem ismerlek olyan jól, mint ahogy képzeled. Az űrrepülőtéren futottunk össze.
  – Szóval én egy telepes proli vagyok, te meg űrlakó arisztokrata…
  – A ti kapitányotoknak érkezés után támadt valami nehézsége a vámosokkal, nálunk pedig a távozás előtt lépett fel műszaki hiba. Mindketten ugyanabba a várócsarnokba kerültünk. Szóba elegyedtünk egymással. – A lány tétovázott, aztán hozzátette: – Szórakoztató alak voltál. Megnevettettél.
  – Meséltem a családomról… az otthonomról…?
  – Ugye semmire sem emlékszel? A velem való találkozásra… az O’Neillre…
  – Hát nem.
  – Sajnálom. – Katherine zavartan hozzáfűzte: – De még így is azt reméltem, boldogabbá tesz a tudás.
  – Boldogabbá tenne az emlékezés – válaszolta a fiatalember, aztán egy pillanatra elhallgatott. – Különben is, a mostani helyzetben nem számít sokat. Semmit sem tudok erről az árva Davidről. Derecet legalább ismerem már egy kicsit. Egyelőre jobb, ha Derec maradok.
  – Nem mondtam ám el mindent – kezdte újból a lány. – Nem meséltem például arról, hogy…
  – Ne folytasd! – vágott közbe a fiatalember. – Ha a nevem nem hoz felszínre semmilyen emléket, akkor más dolog még kevésbé. Ne fáradj a többivel. Majd akkor mesélj róluk, amikor eszembe jutottak, vagy kitaláltam őket.
  – Biztos vagyok benne, hogy visszanyered az emlékezeted. Vissza kell nyerned.
  A fiatalember szórakozott bólintással köszönte meg a biztató szavakat, de nem fogta fel értelmüket. – Ha mégis megpróbálsz aludni, majd őrizni foglak, nehogy nyugtalankodni kezdj és legurulj a teraszról.
  A lány megrázta a fejét. – Párna nélkül nem tudok aludni.
  Derec hanyatt feküdt, kinyújtózott, és jobb kezével megveregette a bal vállát. – Fölajánlhatok egy fölösleges párnát, ingyen.
  Arra számított, hogy Katherine visszautasítja ajánlatát. De a lány szó nélkül odakúszott mellé, hozzásimult az oldalához, és fejét a karjára hajtotta. Amikor lehunyta szemét, úgy tűnt, szinte rögtön el is nyomta az álom.
  Bármilyen ártatlan és könnyed öleléssel feküdtek egymás mellett, mégis bizsergetően kellemesnek tűnt a lány közelsége. Talán csak azért, mert most nem beszél, gondolta magában Derec. Mozdulatlanul feküdt, nézte a csillagokat, és hallgatta Katherine egyenletes lélegzését, amíg végül az ő szemhéja is elnehezült, és lassan lecsukódott.
  David Derec, jutott eszébe újra, az álom küszöbén. Milyen szép lenne újból két névvel élni…
 
 
20. fejezet
REGGELI TORNA
 
A csúcson töltött éjszaka után teljesen átfagyva ébredtek, és a felkelő nap első sugarai sem tudták felmelegíteni őket. A hideg ellenére Katherine gyorsan elhúzódott Derectől, mintha zavarba jött volna.
  – Próbáljuk ki a kulcsot – szólalt meg idegesen, és felállt.
  Derec ülő helyzetbe tornázta magát. – Semmi „Szevasz”? Semmi „Jó reggelt”? – mosolyodott el álmosan. De odanyúlt a kulcsért, amely karnyújtásnyira hevert a terasz burkolatán.
  – Siess! – sürgette Katherine. – Rosszat álmodtam, és szeretném minél hamarabb elfelejteni.
  – Annyira rémes volt?
  – Itt ragadtam veled együtt.
  Derec mosolyogva felállt, és odanyújtotta a tárgyat a lánynak. Kezdődhet a ceremónia.
  Katherine gyorsan végigfutott a műveletsoron, aztán felnézett és Derec tekintetét kereste. – Készen állsz?
  – Mire gondoljunk? A Perihéliumra vagy az állomásra?
  – Először a Perihéliumra – vágta rá a lány. – Azt hiszem, ez elkerülhetetlen.
  Derec beleegyezően bólintott. – Én kész vagyok, ha te is.
  Katherine olyan vadul nyomta rá hüvelykujját a gombra, mintha gyorsíthatná vele az űrbe való visszatérésüket. Szivárvány robbant a retinájukon, eltűnt a napfény, és ismét a Perihélium szürke világában találták magukat.
  – Most pedig az állomás? – kérdezte Derec.
  – Ne inkább az Auróra? – kérdezett vissza izgalomtól csillogó szemmel a lány. – Wolruf szerint bárhová eljuthatunk ezzel. Miért kevernénk magunkat megint bajba?
  –Nem – jelentette ki Derec. – Először visszamegyünk Wolrufért. Tartozom neki ezzel.
  – Nem akarok visszarepülni oda – akadékoskodott Katherine. – Órákig használhatatlan lesz a kulcs, amikor el akarunk menekülni. Bezárnak minket, elkobozzák a kulcsot, és akkor semmi hasznunkat nem veszi Wolruf. Az Aurórán szerezhetünk segítséget… bérelünk egy űrhajót, és visszatérünk a szőrmókért.
  – Hogyan képzeled ezt?
  – Akadnak barátaim az Aurórán…
  – Ugyanazok, akik zárolták a bankszámládat?
  A lány egy pillanatra elkomorult, de azután kivágta magát. – Több barátom van ott, mint a Rockliffe állomáson.
  – Nehezen tudom magam elé képzelni az Aurórát. Vedd át a vezetést.
  – Boldogan. Fogd szorosan! – szólt a lány, és újból működésbe hozta a kulcsot.
 
Egy csapásra eltűnt a Perihélium, ám nem az Auróra szelíd tájképe foglalta el a helyét. Derec egyetlen pillantással felmérte, hogy visszatértek annak a toronynak a tetejére, amely büszkén tekintett le a hatalmas, titokzatos városra.
  Egy szívdobbanással később Katherine is rádöbbent ugyanarra a következtetésre. – Az ég szakadjon rá! – szaladt ki a száján, és olyan elszántan rohant a terasz széléhez, hogy Derec utána sem tudott kapni. – Miért működött hibásan?
  Derec a lány mögött a város legközelebbi épületszerkezeteit vette szemügyre. – Nehéz megmondani, hiszen valójában azt sem tudjuk, mi történik, amikor jól működik – töprengett hangosan. – Nyilván pontosabban kell vezérelni a kulcsot annál, mint hogy csupán arra gondolunk, hová akarunk eljutni.
  – De éppen ide hozott minket, egy olyan helyre, amelyet egyikünk sem ismer?
  – Ki tudja? – vonogatta a vállát Derec. – Rosszabbul is végződhetett volna.
  – Kíváncsi lennék, hogyan! – tette csípőre két kezét a lány.
  – Hát gondolj csak bele – lépett hozzá Derec. – Elég nagy távolság választ el bennünket a Rockliffe állomástól, és amekkora utat megtettünk, nem könnyen eredhetnek a nyomunkba. Ez azt jelenti, hogy egy csapásra megszabadultunk Jacobsontól, Anazon robotjaitól és a kalózoktól. Nem is beszélve arról a kis többletről, hogy a kulccsal együtt szöktünk meg.
  – …amiről nem tudjuk, hogyan kellene működnie hibátlanul. Elvesztettük Alfát. Halvány fogalmunk sincs róla, hol vagyunk. Nincs űrhajónk, nincs pénzünk, nincs élelmünk, csak ez az egy szál ruhánk, amit viselünk, meg ez a használhatatlan kulcs. – Ha a végén toporzékol is, egyszerű hisztérikus önsajnálatnak lehetett volna tekinteni a dolgot. De nem tette.
  – Nem azt mondtam, hogy minden rendben van. Csak annyit bátorkodtam megjegyezni, hogy rosszabbul is végződhetett volna. – Derec a csempeburkolaton guggolva idegesen rakosgatta egyik kezéből a másikba a kulcsot, és értetlenül meredt rá. – Alig akarom elhinni, mit művel ez az apróság. Egy ekkora szerkezettől már az is csoda lenne, ha az anyagot tíz méterre, nemhogy tíz fényévnyire röpítené. A legfantasztikusabb mérnöki teljesítmény, amivel valaha találkoztam… valóságos varázslat. El sem mondhatom, mennyire furdal a kíváncsiság, hogy darabokra szedjem, és kifürkésszem, miként működik. Akkor végre megérteném, miért akarja mindenki megszerezni. De azt végképp fel nem foghatom, miért próbálta valaki eltüntetni.
  – Eltüntetni?
  Derec felnézett. – Wolruf említett valamit. A kisbolygó, amelyen felébredtem… mesterséges égitest volt. Valaki úgy vélte, hogy ez a legjobb rejtekhely egy ilyen tárgy számára.
  Katherine gyorsan felfogta a dolog jelentőségét. – Mintha veszélye hordozna magában, nemcsak hatalmat.
  – Pontosan.
  – Hát… elképzelni is szörnyű, mit kezdhetne vele egy terrorista vagy egy orgyilkos. Vagy egy hadsereg, amelyiknek minden katonáját ezzel szerelik fel. Különösen egy idegen űrhadsereg…
  – Képtelenség lenne védekezni ellenük – meredt a kulcsra Derec. – Súlyos felelősséggel jár ennek a tárgynak a birtoklása. Talán nagyobb felelősséggel, mint amennyit szeretnénk.
  – Szinte sok a jóból?
  Derec bólintott. – És mindennek a tetejébe még azt sem tudom, mit keresek én ebben a felfordulásban. – Felnézett a lányra. Nyilván te is arra gondolsz, hogy a mentőkapszula a Daniel O’Neillről indult el, ahonnan valamilyen baleset miatt kellett sürgősen távoznom.
  – Két pont közt a legrövidebb út az egyenes.
  – Én is így vélem. De, tudod, valami nem illik bele a képbe. Miért tartotta Monitor 5 olyan fontosnak, hogy nekem adja a kulcsot? Nekem, aki csak nyűgöt jelentett a robotoknak? Valami olyasmit mondott: „Megtaláltam a kulcsot, Derec. Vegye át.” Hogyan magyarázod ezt?
  A lány tehetetlenül tárta szét a karját. – Sehogy.
  Derec felállt, és odalépett Katherine mellé a terasz szélére. – És most itt vagyunk – mutatott körbe, mintha magához akarná ölelni a várost. – Nézd csak! Fenséges! Már a látványa is felemelő! Figyeld ezt az egységes összhatást, ahogyan minden parányi része sima átmenettel olvad bele a nagy egészbe! Nézd a tornyokat a tetőlakásokkal… gyönyörű! Nézd, ahogyan öt tökéletes püthagoraszi test alkotja azokat a szerkezeti formákat, amelyek…
  Amint észak felé pillantott, hirtelen elakadt a szava. – Ez furcsa – jegyezte meg tűnődve. – Meg mertem volna esküdni, hogy tegnap este három ikozaéder sorakozott annak a sugárútnak a mentén.
  – Ikozaéder?
  – A legbonyolultabb tökéletes test… húsz egyenlő oldalú háromszög. – Derec megcsóválta a fejét. – Bizonyára tévedtem. Talán csak álmomban láttam őket. Mindenesetre alig várom, hogy lekerüljünk innen. Ha tegnap este sikerült volna visszajutnunk a Rockliffe állomásra, vagy ma reggel az Aurórára, becsapva érezném magam, hogy nem nyílt alkalmam a felderítésre.
  – És az nem zavar, hogy ezt a várost nem csak épületek alkotják? – kérdezte a lány enyhe gúnnyal.
  – Mire gondolsz?
  A terasz pereméről az utcán mozgó apró figurákra mutatott Katherine. – Ha lemégy oda, szót kell értened azokkal az alakokkal, akik ezt a várost építették. Az is olyan felemelő érzés lesz, ha százezer Aranimas-szerű szörny veti rád magát? Betolakodók vagyunk, tudhatod. Nem hívtak bennünket.
  Derec keresztbe fonta karját, és tekintetével végigpásztázta a várost. – Egy ilyen méretű városnak akár egymilliónál több lakója is lehet. Ennélfogva ezek nem fognak hasonlítani Aranimasra… vagy Wolrufra.
  – Miért vagy olyan biztos ebben?
  – Először is, mert Wolruf mesélt a hazájáról és az eranik bolygójáról, a leírás pedig nem illik erre…
  – Hazudhatott.
  – Igaz. De azt mondtad, nem erre a végcélra gondoltál, és tudom magamról, hogy én sem. Ez azt jelenti, a kulcs határozta el, hogy idehoz bennünket.
  – Úgy?
  – Úgy bizony! A kulcsot nem Aranimas népe készítette és nem is Wolrufé. Máskülönben tudták volna, hogyan használják. Valószínűleg kevesebb bajjal járt volna, ha gyártanak belőle még egyet, mint az a sok hercehurca, amin keresztülmentek, hogy megtalálják ezt a darabot – magyarázta Derec. – Akkor miért hozott volna bennünket a kulcs az ő világaik valamelyikébe?
  – Talán rájöttek, hogyan kell beállítani rajta az úti célt – ellenkezett a lány.
  – Talán. Vagy talán úgy készült a kulcs, hogy visszatérjen egy bizonyos helyre, amikor vezérlés nélkül működtetik… ilyen módon visszaszerezhető, ha idegen kezekbe kerül.
  – Akkor azok a lények odalenn…
  – Nemcsak ezt a várost készítették, hanem a kulcsot is – fejezte be Derec. – Tehát lehet, hogy mégis meghívtak bennünket.
  A lány fürkészve nézett feléje. – Le akarsz menni, akár veled tartok, akár nem, igaz?
  – Bevallom. Ha akarod, nálad hagyom a kulcsot.
  – Azt hittem, egy csónakban evezünk.
  – Még mindig? – vonta fel kérdőn a szemöldökét Derec.
  – Nem akarod?
  – Nem tudom, hogy ugyanazt akarjuk-e – fogalmazta meg óvatosan a fiatalember. – Te vissza szeretnél jutni az Aurórára. Én szeretnék segíteni Wolrufon… aztán meg utánanézni, mi történt a Daniel O’Neill-lel.
  – Amihez mindkettőnknek el kell hagynia ezt a bolygót – fejezte be a lány. – Ezen a ponton legalább egyeznek az érdekeink.
  – Semmi kétség – ismerte el Derec. – Hát akkor rendben van. Továbbra is egy csónakban evezünk.
  – Legalábbis addig, amíg nem kérünk… kölcsönzünk… lopunk egy űrhajót.
  – Vagy meg nem tanuljuk, hogyan vezéreljük a Perihélium kulcsát, ami a legfontosabb lenne – fűzte hozzá Derec.
  – Vagy amíg Aranimas fel nem bukkan villámló szemekkel, és miszlikbe nem aprít minket – vágta rá fanyarul Katherine. Újból átnézett a terasz peremén. – Vagy nem zúzzuk halálra magunkat, mire lekecmergünk innen. Nem jöhetnének fel inkább ők értünk?
 
Katherine nem alaptalanul aggódott. Út lefelé csak a piramis valamelyik meredek oldalán vezetett. Ezek a lapok pedig sokkal kevésbé tértek el a függőlegestől, mint az ősi Földnek azok az inka és maja templomai, amelyekhez a torony leginkább hasonlított. S azokkal az épületekkel ellentétben ennek egyik oldalán sem húzódtak kőbe vágott, széles lépcsősorok az ünnepi szertartásokhoz.
  Ehelyett a torony mindegyik oldalának közepén arasznyi átmérőjű lyukak sorjáztak szemmel láthatóan az alapokig. A lyukak húsz centiméter mély üregeknek bizonyultak, és olyan távolságban helyezkedtek el, hogy könnyen beléjük lehetett kapaszkodni kézzel és lábbal.
  Lehet, hogy csak díszítőelemként kerültek a toronyba. – Nem tudom, kinek jutna eszébe, hogy fölmásszon ide… hacsak nem a kilátásban akar gyönyörködni – mondta Derec. – De ha annyira fontos nekik a kilátás, járhatna egy lift a torony közepében.
  A lyukak így is előnyösebbnek bizonyultak egy közönséges lépcsőnél. Kézzel-lábbal kapaszkodva könnyebben ereszkedhettek le a torony oldalán, mert háttal a mélységnek kevésbé szédülhettek el.
  – Összehorzsolod magad, mire leérünk – figyelmeztette Derec a lányt.
  – Az injekciós pisztolyom tartálya még nyolcvan százalékig tele van, és kitűnően érzem magam. Ezenkívül nem hallottál arról, hogy a nők szívósabbak a férfiaknál? – évődött Katherine. – Elég a fecsegésből, munkára… le.
  A leereszkedésben a kezdet bizonyult a legrosszabbnak: át kellett mászni a párkány szélén, és támaszt kellett keresni a láb számára. Derec indult elsőként, rendkívül óvatosan, nehogy kicsússzon a derékszíjába dugott kulcs. Pár pillanat múlva Katherine is csatlakozott hozzá, bár sokkal görcsösebben markolta a kapaszkodásra kiválasztott lyukak szélét.
  – Nem szívesen hozom szóba, de kíváncsi lennék, milyen teremtmények rakhatnak fészket ezekbe a lyukakba – mondta a lány elfúló hangon.
  – Szárnyas kígyók – válaszolta Derec rezzenéstelen arccal. – Egy méter hosszúak, három sor tűhegyes foggal. De nem kell aggódnod, ártalmatlanok.
  – Milyen tapintatos vagy – vetette oda durcásan Katherine, és tovább mászott lefelé.
  – Ingyen van – szabadkozott Derec mosolyogva, és követte a lányt.
 
Ha Derec azt hitte, hogy Katherine félénken tapogatózik a falon, tanácsokra szorul és vezetni kell minden lépését, már az első percekben búcsút mondhatott ennek az elképzelésének. Katherine – azaz inkább Kate – élénken, agresszívan és legfőképp fürgén mozgott. Tíz perc alatt a torony oldalának negyedéig jutottak. Mivel Derecnek óvatosabban kellett másznia, nehogy elveszítse a kulcsot, alig tudott a lány nyomában maradni.
  – Hé, mester! – kiáltott le. – Szünetet kérek egy kis taktikai megbeszélésre.
  – Amilyen lassan mászol, azt hittem, máris szünetet tartasz – ugratta a lány. De megállt, és bevárta. – Miről van szó? – kérdezte, amint Derec melléje ért.
  – A kulcsról. Feltétlenül le kell vinnünk, holott fogalmunk sincs, mi vár ránk odalent?
  A lány összeráncolta homlokát. – Elég kockázatos, igaz? Ha tudnánk, hogyan irányítsuk, azt mondanám, tartsuk magunknál. Bármikor megléphetnénk vele, amikor felforrósodna a talaj a lábunk alatt…
  – Ha tudnánk, hogyan irányítsuk, nem itt vergődnénk a falon – tette hozzá Derec bosszúsan.
  – Csak nem akarod itt hagyni valamelyik lyukban?
  – Éppen erre gondoltam. Ez a tárgy elég nehéz, egy lyuk pedig elég mély ahhoz, hogy elrejtse.
  – Nem rajongok az ötletért, hogy megváljunk tőle – jegyezte meg Katherine gondterhelten. – Két lehetőség közül ez az egyik, amelyiknek a révén elmenekülhetünk innen, és valószínűleg a jobbik változat.
  – Még kevésbé rajongok azért az ötletért, hogy megtartsuk, és aztán erővel vegyék el tőlünk – válaszolta Derec. – Mi a véleményed?
  A lány nyugtalanul bólintott. – Igazad van. Rejtsük el!
  Katherine ragaszkodott hozzá, hogy a toronylap bal szélső nyílásában hagyják a kulcsot, ott, ahol megálltak.
  – Nehezebb lesz ide felmászni, mint innen le – figyelmeztette Derec, amikor folytatták az ereszkedést.
  – Nekik is – biccentett a lány az utca felé.
  Terhétől megszabadulva, Derec könnyebben lépést tartott Katherine-nel, és az út hátralevő része titkos versengéssé alakult. Azonban idő előtt feladták a küzdelmet, amikor a lány a válla fölött hátrapillantott, hogy felbecsülje, mennyit kell még mászniuk. Meglátott valamit, amitől legszívesebben fölfelé kezdett volna kapaszkodni.
  – Fogadóbizottság – sziszegte figyelmeztetően, és megrángatta Derec ruhájának ujját.
  Jobb kezével egy lyuk szélét markolva Derec kifordult, és lenézett. Az utca szintjén, nagyjából száz méterrel a lábuk alatt, egy tucat alak állt félkörben. Mind a tizenketten hátrahajtott fejjel őket figyelték.
  Derec arca boldog mosolyra derült. – Nézd csak, kik alkotják a bizottságot! – kiáltotta mámorosan. – Robotok!
  Katherine ismét óvatosan lepillantott. – Az eddig történteket figyelembe véve nem tudom, miért örülsz ennyire – jegyezte meg.
  – Azt jelenti, hogy ez az űrlakók világa…
  – A Rockliffe meg az űrlakók űrállomása volt – vetette közbe a lány.
  – …így a távozásunk előtti legnagyobb akadály csupán a bürokrácia útvesztőjévé egyszerűsödik.
  – Optimista.
  – Meglátod – indult tovább Derec.
  A lent várakozó robotok némán figyeltek, csak egyikük szólalt meg: – Kérem, mozogjanak lassan és a lehető legóvatosabban. Az Iránytorony megmászása igen veszélyes.
 
 
21. fejezet
ROBOTVÁROS
 
Derec alig győzte kivárni a találkozást, ezért az utolsó néhány lépés helyett oldalra lendült, és egyetlen ugrással a földön termett. Amikor Katherine is melléje ért, odafordult a robotokhoz.
  Néhányan máris hiányoztak. Derec feltételezése szerint az a pár mentőorvos, aki lezuhanás esetére állt készenlétben, meg talán néhány hegymászó robot, aki felkapaszkodhatott volna a falon, hogy a segítségükre siessen. Mivel szakképzettségükre nem volt szükség, gyorsan távoztak más feladatok ellátására.
  A helyszínen maradt robotok hasonlítottak egymáshoz, de nem lehetett azt mondani, hogy azonosak, inkább – változatok egy témára. Az egyiknek látszólag fölösleges kék zománcdarab függött a jobb füle fölött, a másik ragyogó zöld optikai pásztázóval büszkélkedhetett, míg egy harmadik úgy hordta fején érzékelőinek hálóját, mintha homlokpánt volna.
  – Mi a neved? – kérdezte Derec találomra az egyiktől.
  A robot előrelépett. – M–3323 vagyok.
  – Jól van. M–3323, vezess minket a város elöljárójához.
  – A jelenlegi városszerkezet nem igényel elöljárót – válaszolta a robot. – Mi az ön neve?
  – Derec. David Derec. De…
  – Én pedig Katherine Burgess vagyok – lépett a robot elé a lány. – Nézd, nem akarunk a legfőbb irányítóval beszélni, akárhogy hívjátok is… városi ügyintéző, király, elnök, atyaisten. Csak egy szerény zugot szeretnénk találni, ahol kielégíthetjük egészségügyi szükségleteinket… valami egyszerű lakás zuhanyozóval és Tisztálkodóval. Amíg rendbe hozzuk magunkat, te megszervezel egy találkozót valakivel, aki a többi gondunk megoldásában is segíthet. Okoz ez bármilyen nehézséget?
  – Nem, Katherine – válaszolta M–3323. – Az előkészületek már folyamatban vannak. Ha követnek, elvezetem önöket a megfelelő létesítményekbe.
 
Szerencsére alig egypercnyi séta után elértek abba a házba, amelyet a robotok a rendelkezésükre bocsátottak. Két hatoldalú, hatalmas hasábtorony tövében húzódott meg, akár egy félénk kisgyerek, aki az anyja szoknyájának ráncaiba rejtőzik. A belseje meghökkentően újnak és eredetinek látszott, mintha a házban nem lakott volna eddig senki, de még a küszöbét sem lépték volna át soha.
  Mégis minden szükségeset megtaláltak benne, egyebek közt két Tisztálkodót, amely abból a szobából nyílt, ahol egy dobogószerűen kiemelkedő gyékényszőnyeg alkotta az ágyat. A három kísérő robot odakint várakozott, ami szokatlan meghittséget kölcsönzött együttlétüknek.
  – Itt vagyok, ragyogok – perdült elő Katherine húsz perc múlva a Tisztálkodóból. – Tisztességesebb a külsőm?
  Derec az ágy szélén üldögélt, de nyomban felpattant. – Örvend látásodon a szem.
  – Fura kifejezés – mondta elégedetten a lány. – Van valami elképzelésed, hová kerültünk?
  – Sejtelmem sincs – vallotta be Derec.
  – De már indulunk is innen, igaz? – kérdezte a lány némi aggodalommal a hangjában. – Haza akarok jutni. Te is meg akarod találni az otthonodat.
  Derec némán a szívére tette egyik kezét, és a másikat esküre emelte.
  – Azt ígérted, nem állhat semmi az utunkba a bürokratikus formaságokon kívül – figyelmeztette a lány.
  – Az jóslat volt, nem ígéret.
  – Kitartasz még mellette?
  – Természetesen – indult el Derec. – Gyerünk, vágjunk át az aktatologatók dzsungelén!
 
M–3323 kivonult velük a házból, és ugyanarra vezette őket, ahonnan jöttek, végig az utcán a nagy központi torony felé. A furcsa menet élén két robot masírozott tökéletesen egy ütemben, M–3323 Derec és Katherine között haladt, mint valami éber társalkodónő, a sort pedig újabb két robot zárta néhány lépéssel lemaradva.
  Mit keres itt ennyi gépember? Díszőrség, testőrök vagy börtönőrök? Különösen a hátul haladó néma pár idegesítette Derecet. Még egy saroknyit sem haladtak, amikor hátrapillantott a válla fölött, hogy szemügyre vegye, mit csinálnak ezek a fickók. De amit a robotok mögött látott –, vagy pontosabban, amit nem látott attól elakadt a lélegete. Nyomtalanul eltűnt a ház, ahonnan nemrég léptek ki. A fölé magasodó két torony között egyszerűen betömődött a hézag.
  Megrázta a fejét, és korholta magát ostobaságáért. Bizonyára más szögből néztem vissza, gondolta. Hátrább volt a ház, mint ahogy emlékszel rá. Ott áll a két torony között. Csak most nem látod. Aztán eszébe jutott az ikozaéderek sora, amely eltűnt a szeme elől, amikor a teraszról körbepillantva újból meg akarta keresni őket.
  – Bocsánat – szólt oda Katherine-nek és M–3323-nak. – Rögtön jövök.
  Visszafutott az utcán egészen addig a pontig, ahonnan biztosan megláthatja a házat, aztán lelassította lépteit. Alig akart hinni a szemének. A ház eltűnt. A két torony tövében most egy üres udvar nyújtózott.
  Feldúltan pillantott körbe, szerette volna elhitetni magával, hogy rossz irányban tért vissza, vagy valami optikai csalódás áldozata. Éppen olyan házat kaptak, amilyet Katherine kért, és a ház fekvése is tökéletesen megfelelt nekik. Lehet, hogy kizárólag nekünk építették, aztán tüstént szétszedték?
  Őrült ötletnek tűnt, és Derec nem is akart foglalkozni ezzel pillanatnyilag. Egyéni igények megszabta építészet – olyan egységeken alapuló szerkezet, amelyben egész épületek tologathatók ideoda játékkockák módjára, vagy elemi formákból tevődnek össze –, miféle társadalom ez? Hogyan élhetnek emberek egy ilyen városban?
  Alig tudott elszakadni a kopár udvar látványától, de amint elfordult, észrevette a két kísérő robotot. Két lépéssel mögötte várakoztak.
  – Végzett, uram? – kérdezte az egyik udvariasan.
  Derec a foga között morogta: – Végeztem.
  Nehezen tudta palástolni zavarát, amint újból csatlakozott a többiekhez.
  – Valami baj van, David Derec? – kérdezte M–3323.
  – Az van bőven! Mi történt a házzal, amelyet használtunk?
  – Elnézését kérem. Adódott olyan igényük, amelyet nem jeleztek? Vagy személy szerint lenne még valamire szüksége?
  – Egyenes válaszra lenne szükségem. Hol a ház?
  – Az a létesítmény visszakerült az általános leltárba.
  – Tehát nem képzelődtem. Eltűnt… felállítottátok nekünk, aztán amikor kiléptünk belőle, eltakarítottátok.
  – Igen, David Derec.
  – Itt körös-körül állandóan ezt teszitek?
  – Az összes anyagi erőforrást a leghatékonyabban kezeljük.
  – Vettem észre. Őrület – csóválta a fejét Derec.
  – De hát ez nem érint bennünket – szólt rá Katherine.
  – Nem – ismerte el Derec. – Felejtsük is el, és gyerünk tovább.
  Addig mentek, amíg ki nem értek egy hatalmas térre, amelybe több sugárút torkollott. A tér közepén nagy, fehér, tetraéder alakú épület magasodott, legalább tizenöt emeletnyi. Kíséretük a jobb oldali bejárathoz kanyarodott.
  – M–3323…
  – Igen, David Derec?
  – Egyetlen embert sem láttam útközben. Ezt a városrészt kizárólag robotok használják?
  – Igen, Derec.
  – Mindjárt gondoltam. És hol vannak az emberek?
  – Nem tudom, uram – válaszolta M–3323. – Erre tessék! – Egy előcsarnokhoz hasonló térségen vezette át őket, amely szintén ugyanazt a háromszöglapú gúlát formázta, majd végighaladtak egy folyosón. A robot megállt a harmadik ajtónál, és rámutatott: Erre, kérem.
  – Kivel találkozunk? – állt meg Katherine az ajtóban.
  – Rydberggel és Eulerrel – válaszolta M–3323. – Már várják önöket a belső irodában.
  Rydberg… Euler. A két név nyugtalanítóan motoszkált Derec emlékezetében, amint Katherine nyomában belépett egy ajtón, majd egy másikon. Hol hallottam róluk…?
  Gondolataiba mélyedve, leszegett fejjel érkezett a belső irodába. Amikor felpillantott, szinte mellbe vágta a látvány. A spártai egyszerűséggel berendezett szobában három egyenes hátú szék állt, valamint egy negyedkör alakú munkaállomás, rajta egy hallatlanul finom hipervíziós számítógép-terminál, a háttérből pedig két kék bőrű robot szemlélte őket optikai érzékelőik ezüst résén keresztül.
  Ez nem lehet igaz. Jeges borzongás futott végig Derec hátán, amint a robotokra meredt, amelyek tökéletes másai voltak az aszteroidon tevékenykedő felügyelőknek. Minden összefügg. Nem értem… – Kath… – akarta mondani.
  Ekkor azonban a bal oldali robot előrelépett. – Rydberg vagyok.
  – Euler vagyok – mondta a másik.
  – Attól tartok, szervezési hiba történt – szólalt meg Katherine. – Mi emberekkel akarunk beszélni.
  – Nincs semmi tévedés. Bennünket jelöltek ki az önök ügyének intézésére – közölte Euler.
  – Kate, itt valami nem stimmel – figyelmeztette Derec rekedten.
  Katherine gúnyosan lebiggyesztette az ajkát. – Ha így akarnak tárgyalni, én nem bánom. – Aztán odaszólt Eulernek. – Kérjük az Aurórára és a Nexonra induló űrhajók jegyzékét. – Te erre a bolygóra akarsz eljutni, igaz, Derec? – és átmeneti ellátást is igényelünk.
  – Attól félek, távozásuk lehetetlen – mondta komolyan Euler, és megcsóválta a fejét.
  – Micsoda? – kiáltott fel a lány. – És miért?
  – Euler barátunk állítása pontatlan – szólt közbe Rydberg. – Lehetőség van rá, hogy távozzanak. De akad egy kis gond. Városunkban megöltek egy embert…
  – Hogyan érint ez bennünket? – kérdezte Derec.
  – A robotika törvényeinek elképzelhetetlen áthágása lenne, ha egy robot sérülést okozna egy emberi lénynek – magyarázta Rydberg. – Én még a gondolatától is elborzadok.
  – Természetesen nem robot követte el – vetette oda Derec türelmetlenül. – Egy másik emberi lény tette, ez nyilvánvaló.
  Euler szólalt meg: – Önöket leszámítva nem tartózkodik itt más ember.
  – Mintha vezetőnk is utalt volna erre – bólintott Derec. – De azért, mert embereknek semmi dolguk nincs itt, még nem kell azt képzelni, hogy nem érkezhettek ide a világűr valamelyik más térségéből. Ha valaki gyilkosságra vetemedik, nem csinál gondot magának az úti okmányokból vagy azokból az iratokból, amelyeket errefelé használnak.
  – Tisztázzuk – szólt közbe Rydberg. – Euler barátunk azt kívánta közölni, hogy nem tartózkodik más emberi lény ebben a városban.
  – Akkor talán egy másik városból… – kezdte Katherine.
  – Nincs más város ezen a bolygón.
  – Mit mondasz? Hát hová kerültünk? – kérdezte metsző hangon a lány.
  – Sajnálattal közlöm, hogy nem azonosíthatom ezt a bolygót és a központi csillagot – jelentette ki Rydberg. – De akik itt élünk, ezt a helyet Robotvárosnak nevezzük.
  – Csak robotok tartózkodnak itt? – mondta Derec vontatottan, miközben megborzongott a gondolattól.
  – Önöket leszámítva helyes a megállapítás – közölte Euler. Katherine kétségbeesve keresgélte a szavakat.
  – Senki… ebben az egész városban… ami legalább ötven hektár…?
  – Kettőszázöt – javította ki Euler.
  Derec a szavába vágott. – Hol vannak a lakók? Az építők? Hová lettek?
  Rydberg enyhén félrebillentette a fejét. – Mi vagyunk a lakók és az építők, Derec barátunk – jelentette ki szenvtelenül.
  A fiatalember erre a válaszra számított, de még nem akarta levonni belőle a megfelelő következtetéseket. – Hol vannak a tulajdonosok? – érdeklődött tovább konokul. – Hol vannak a főnökeitek?
  – Kérdése téves feltevésen alapul – válaszolta Euler. – Robotváros szabad és önálló közösség.
  – Ilyen nem létezik – tiltakozott Derec. – Talán nincsenek most itt emberek. Talán eggyel sem vagytok kapcsolatban jelenleg. De mégiscsak nekik kellett idehozniuk vagy ideküldeniük benneteket. Még mindig az ő irányításuk alá kell tartoznotok.
  – Nem, Derec barátunk. Mi önirányítók vagyunk – válaszolta Euler. – De ez nem azt jelenti, hogy nincs tudomásunk az emberi lényekről. Óriási filmkönyvtárunkban emberek által készített, valamint emberekről szóló művek találhatók. És elfogadtuk azt a felelősséget, hogy nem nézhetjük tétlenül, ha emberek kerülnek bajba.
  – Remélem, megérti, Derec barátunk, miért kényszerülünk távozásuk késleltetésére – magyarázta Rydberg. – Először találkoztunk a halállal. Szükségünk van a segítségére annak felfogásához, hogyan történhetett ez meg, és hogyan illeszthető be a halál ténye a Humanika Törvényeiről folytatott tanulmányainkba.
  – A Humanika Törvényei? Mik ezek? – kérdezte Katherine meglepve.
  – A Robotika Törvényeinek emberi megfelelői… azok a vezérelvek, amelyek az emberi magatartást szabályozzák.
  Euler folytatta. – A Humanika Törvényei jelenleg még csak elméleti lehetőségek. Azt igyekszünk kideríteni, léteznek-e ilyen törvények, és ha igen, melyek ezek. Ez az esemény válságba sodorta kutatási tervünket. Segíteniük kell. Biztosíthatom önöket, hogy a körülményekhez képest a legtökéletesebb kényelmet biztosítjuk az önök számára.
  Míg Euler beszélt, Katherine egyre közelebb húzódott Derechez, és most már szorosan a könyöke mögött állt. – Ez őrület – morogta a foga között. – Robotváros, amelyet nem irányít senki? Az emberi lényeket kutatják, mintha valami kuriózumfaj volnánk?
  Ebben a pillanatban Derec feladta a harcot, és elfogadta az igazságot. Az aszteroid közössége és a körülöttük elterülő hatalmas város ugyanannak a tervnek a része, ugyanannak az elmének a terméke. Egyáltalán nem menekült meg.
  De legalább megértette végre a miérteket – miért adták neki a kulcsot, és miért hozta ide őket a tárgy. Mert utoljára Monitor 5 érintette, egy tökéletesített robot, amely kétségbeesetten engedelmeskedve az Első Törvénynek, mindenképpen meg akarta menteni őt. Annak fényében, amit a kulcsról és képességeiről tudott, nem is tehetett mást, mint hogy Derecnek adta – arra a biztonságos úti célra beprogramozva, amelyet fényévekkel messzebb robotok egy másik, hasonló közössége jelenthetett.
  – Pszt! – csitította Katherine-t, aztán a robotokra nézett. – Megbocsátanátok egy pillanatra? Beszélnem kell a hölggyel.
  – Természetesen, Derec barátunk – válaszolt Euler. – Mi addig…
  – Itt maradtok. Mi távozunk – fogta meg Derec a lány kezét, és kivezette a szobából.
  – Hová megyünk? – kérdezte lihegve Kate, amikor már jó darabon vonszolta maga után a folyosón. – Úgyis a nyomunkba erednek.
  Derec hirtelen megállt, és elengedte a kezét. – Nem megyünk sehová. Legalábbis én nem. Csak négyszemközt akartam beszélni veled.
  – Mit értesz azon, hogy nem mégy sehová?
  – Itt akarok maradni a bolygón – válaszolta Derec. – De ezt nem árulom el nekik. Csak felajánlom, hogy maradok, és együttműködöm velük, azzal a feltétellel, ha gondoskodnak szabad távozásodról. Nincs szükségük mind a kettőnkre.
  – Azt már nem! – kiáltotta felháborodottan a lány. – Nem kell meghoznod ezt az áldozatot. Nincs joguk hozzá, hogy itt tartsanak minket. Mindkettőnket el kell engedniük. Elvégre csak robotok, nem igaz? Segíteniük kell.
  – Csak robotok, igaz. De nem olyanok, amilyeneket megszoktál. Nem hiszem, hogy a kötelességeikről vallott nézeteiddel egyetértenének – legyintett Derec. – De nem erről van szó. Nem azért maradok, hogy megnyugtassam őket, sem azért, hogy ezzel rákényszerítsem őket a te szabad távozásod biztosítására. Önszántamból maradok.
  – Önszántadból? Miért?
  Derec mereven elmosolyodott. – Azon kezdtem gondolkodni, mit éreznék, ha teljesítenék a kívánságunkat, és egy űrhajóval elküldenének bennünket az Aurórára vagy máshová. Pokoli érzés lenne, ha sohasem tudnék meg többet a kulcsról…
  – Magunkkal vihetnénk.
  – …ha sohasem jönnék rá, hol található ez a bolygó, és miért vannak itt a robotok… ha sohasem mehetnék vissza Wolrufért, hogy megtudjam, mi történt vele. Sokat töprengtem ezen, és arra a következtetésre jutottam, hogy nem hagyhatok itt csapot-papot. Igaz, nem tudom, ki vagyok. De azt tudom, hogy nem akarok ilyen felelőtlen alak lenni.
  A hosszú, feszült csendet végül Derec törte meg. – Barátokkent válunk el?
  A lány felnézett, és tekintete az övébe kapcsolódott. – Nem – rázta meg a fejét. – Mert ha te maradsz, én is maradok.
  Ekkor Derec kezdett tiltakozni. – Nem teheted. Ezek az én ügyeim, nem a tieid. Ez egy biztonságos világ. Egyedül is boldogulok benne.
  – Nem kedveled a társaságomat?
  Derec megvonta a vállát. – Elég jól kijövünk.
  – Talán arra gondolsz, hogy ez olyasmi, amivel egy lány nem tud mit kezdeni, amivel foglalkoznia sem szabad?
  – Ugyan.
  – Akkor tehát nem ellenkezel, ha maradok, mert így akarom?
  Derec megadta magát. – Hát persze hogy nem.
  – Közöljük a hírt Eulerrel és Rydberggel.
  – Csak ön után – hajolt meg gálánsan Derec.
  Katherine elégedett mosollyal indult vissza az irodába. Amikor kinyílt az ajtó, visszafordult egy pillanatra, és a válla fölött odasúgta Derecnek: – Csak annyit árulj el, mikor zökken vissza az életünk a régi kerékvágásba?
  A fiatalember hangosan elnevette magát, ami alaposan meglepte a robotokat. – Talán soha, Katherine – válaszolta. – Miért elégedetlenkedsz? Nem arról panaszkodtál, hogy unalmas az életed?
  – Az unalom nem is olyan rossz dolog – sóhajtotta vágyakozva a lány. – Annak is megvannak az előnyei.
  Derec halkan kuncogva kiválasztott egy széket, és úgy telepecictt le, mintha hosszabb tartózkodásra rendezkedne be. – Minden tőlünk telhető segítséget megadunk – közölte Rydberggel. – Mondjátok el, mi történt. Kik a gyanúsítottak?
  A robotok szenvtelen válasza azonban olyan nyomtalanul törölte le mindkettőjük arcáról a mosolyt, mintha nem is lett volna ott soha. Mintha valami édes ital keserű utóíze maradt volna a szájukban.
  – Igenis, David Derec – felelte Rydberg. – Két gyanúsítottunk van. Ön és Katherine Burgess. Azt szeretnénk kideríteni, melyikük követte el a gyilkosságot, és miért.

* Szabó Lőrinc fordítása.
* Arany János fordítása.

Magyar Könyvklub, Budapest, 1996
Felelős kiadó dr. Kratochwill Balázs igazgató
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Műszaki vezető Szilassy János
Felelős szerkesztő Gy. Horváth László
A borítót tervezte Zugor Zoltán
Műszaki szerkesztő Császár András
Szedte TiMac Bt.
Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft.
Felelős vezető: Vadász József
Megjelent 21,4 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 548 268 X

Előző Start oldal Következő