Előző Start oldal Következő


 
 
ISAAC ASIMOV
ROBOTVÁROSA
 
Mike McQuay
GYANÚ
 
borito 
 
Magyar Könyvklub®
 
A fordítás az alábbi kiadások alapján készült:
Isaac Asimov’s Robot City Book 1:
Odyssey by Michael P. Kube-McDowell.
Copyright © 1988 by Byron Preiss Visual Publications, Inc.
Introduction copyright © 1988 by Nightfall, Inc.
Isaac Asimov’s Robot City Book 2: Suspicion by Mike McQuay
Copyright © 1988 by Byron Preiss Visual Publications, Inc.
Introduction copyright © 1988 by Nightfall, Inc.
Minden jog fenntartva.
 
Hungarian translation © Greguss Ferenc, 1996
 

 
Brian Sheltonnak és a „zúzott banánnak”
 
 
Tartalom
 
    A humanika törvényei (Isaac Asimov)
 1. Meglepetések
 2. A medence
 3. A préselőmű
 4. Az Iránytorony
 5. A szemtanú
 6. Az alagutak
 7. 1–1
 8. Ki kicsoda?
 9. Az iroda
10. A zárt szoba
11. Halálos levegő
12. A Harmadik Törvény
13. A központi agy
14. Tökéletes világ
 

 
A humanika törvényei
ISAAC ASIMOV
 
Megelégedéssel látom, hogyan emelik ki robottörténeteimből a különféle témákat, ötleteket a Robotváros könyei, és milyen ügyesen bánnak velük.
  Például első három robotregényem rejtélyes gyilkosságokról szólt, és ezekben az ügyekben Elijah Baley nyomozott. A másodikban, A mezítelen napban egy zárt szoba titkát kellett megfejteni abban az értelemben, hogy a megölt személy mellett nem találtak fegyvert, de eltávolítani sem lehetett a helyiségből semmiféle gyilkos szerszámot.
  Annak idején sikerült kielégítő megoldást találnom, de többé nem kísérleteztem ilyesmivel, örömmel látom hát, hogy Mikc McQuay ismét nekigyürkőzött a feladatnak ebben a regényében.
  Negyedik robottémájú regényemnek, a Robotok és Birodalomnak már nem kifejezetten gyilkossági ügy állt a középpontjában. Elijah Baley békés öregkort élt meg, természetes úton hunyt el, a könyv pedig az Alapítvány világa felé kanyarodott, tehát világosan látszott, hogy mindkét sikeres témaköröm – a robotsorozat és az Alapítvány-sorozat – előbb-utóbb átfogó egységgé olvad össze. (Erre nem valamiféle szeszélyből került sor. Az 1940-es és 1950-es években fogalmazott elbeszéléseimhez kezdtem folytatásokat írni az 1980-as években, ez kényszerpályára állított.)
  A Robotok és Birodalomban kedvenc robotszereplőm, Giskard „a humanika törvényei”-vel kezdett foglalkozni, amelyekkel, mint akkor jeleztem, megvethetik a tudományos alapot a pszichohistóriához, amely döntő szerepet játszik az Alapítvány-sorozatban.
  A humanika törvényeinek azt kellene tömör formában leírniuk, hogy miként viselkednek az emberi lények. Ilyen leírás természelesen nem létezik. Még azok a pszichológusok is, akik tudományos alapossággal vizsgálják (legalábbis reményeim szerint) ezt a területet, képtelenek felmutatni akár egyetlen „törvényt”; csupán hosszú és terjengős leírásokat adnak az emberek megfigyelhető viselkedéséről. De ezek a meghatározások nem tartalmaznak semmiféle előírást. Amikor egy lélekbúvár azt állítja, hogy az emberek ilyen és ilyen módon reagálnak egy bizonyos ingerre, csupán arra gondolhat, hogy némelyek néha így reagálnak. Mások viszont egyáltalán nem.
  Ha ki kell várnunk az emberi magatartást ténylegesen meghatározó törvényeket, hogy a pszichohistóriát valóban megalapozhassuk (ezt feltétlenül meg kell tennünk), akkor ehhez még jó adag türelemre lesz szükségünk.
  Mi legyen addig is a humanika törvényeivel? Annyit megtehetünk, hogy lerakunk legalább néhány alapkövet, s majd később ezekre építkezünk tovább, ameddig lehet.
  Így hát a Robotok és Birodalomban egy robot – Giskard – veti fel a humanika törvényeinek kérdését. Gépemberként természetesen mindent a robotika három törvényének szemszögéből vizsgál. Ezek a törvények igazi előírások, valóságos parancsolatok, mert a robotok kénytelenek engedelmeskedni nekik, képtelenek arra, hogy ellenük szegüljenek.
  A robotika Három Törvénye a következő:
  1. A robotnak nem szabad kárt tennie emberi lényben, sem tétlenül tűrnie, hogy emberi lény sérülést szenvedjen.
  2. A robot engedelmeskedni köteles az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások ellentétesek az Első Törvénnyel.
  3. A robotnak gondoskodnia kell saját védelméről, amíg ez nem kerül ellentétbe az Első vagy a Második Törvénnyel.
  Úgy vélem, a robotok azt képzelik, hogy az emberi lényeknek olyan magatartást kell tanúsítaniuk, amellyel megkönnyítik számukra ezeknek a törvényeknek a betartását.
  Bizony-bizony, egy erkölcsös embernek éppúgy illenék igyekeznie megkönnyíteni a robotok életét, ahogyan azt a robotok tennék. Ezt a témát pendítettem meg A két évszázados ember című elbeszélésemben, amely 1976-ban jelent meg. Itt az egyik emberi szereplő egyebek között ezt mondja: „Ha egy embernek jogában áll utasítania egy robotot bármire, kivéve, hogy kárt tegyen emberi lényekben, akkor a tisztesség megkívánja, hogy sohase adjon a robotnak olyan utasítást, amely egy másik robot sérülését idézné elő, kivéve, ha ezt egy ember biztonsága feltétlenül megköveteli. A hatalommal felelősség jár, és ha a robotokra három törvény vonatkozik, hogy megvédjék az embereket, vajon nagy kérés lenne, hogy az emberek is tartsanak be egy vagy két törvényt, amellyel megvédik a robotokat?”
  Például az Első Törvény két részből áll. Az első szerint „A robotnak nem szabad kárt tennie emberi lényben”, ami annyira általános érvényű, hogy nem is érdemes rá több szót vesztegetni.
  A második rész: „…sem tétlenül tűrnie, hogy emberi lény sérülést szenvedjen”, már egy kissé vitatható. Egy emberi lény olyan módon is sérülést szenvedhet, hogy valamilyen élettelen tárgy játszik szerepet az események alakulásában. Nehéz súly eshet rá, elcsúszhat, beleeshet egy tóba, vagy számtalan más baleset érheti. Ilyenkor a robotnak egyszerűen meg kell mentenie az emberi lényt: kihúzza például a gerenda alól, vagy talpra segíti stb. Fenyegetheti az embert egy másfajta élőlény is – például egy oroszlán –, és a robot akkor is köteles őt megvédeni.
  Mi van azonban, ha egy emberi lény cselekvése azzal a veszéllyel fenyeget, hogy egy másik emberi lény szenved sérülést? Ekkor a robotnak döntenie kell, mit tegyen. Megmenthet-e egy emberi lényt anélkül, hogy kárt tenne egy másikban? Vagy ha mégis sérülést kell okoznia, milyen cselekvési módot válasszon, hogy a lehető legkisebbre csökkentse ennek kockázatát?
  Sokkal könnyebb lenne a robot dolga, ha az emberi lények ugyanúgy aggódnának a másik emberi lény épségéért, ahogyan ezt a robotoktól elvárják. És valóban, minden ésszerű etikai kódex előírja, hogy az embereknek óvniuk kell egymást, és nem szabad kárt tenniük egymásban. Vagyis éppen arról a magatartásról van szó, amelyet az emberek a robotokba építettek. Ennélfogva a humanika Első Törvénye a robotok szempontjából a következő:
  1. Emberi lénynek nem szabad kárt tennie másik emberi lényben, sem tétlenül tűrnie, hogy emberi lény sérülést szenvedjen.
  Ha ezt a törvényt betartják, a robotra csak annyi feladat hárul, hogy élettelen tárgyak vagy nem emberi lények által okozott balesetektől óvja meg az embert, ami nem jár erkölcsi dilemmákkal. A robotnak természetesen akkor is közbe kell lépnie, ha egy emberi lény akaratlanul tenne kárt egy másik emberben. Akkor is segítségére kell sietnie a veszélyeztetett emberi lénynek, ha a helyszínen levő másik emberi lény nem képes erre elég gyorsan. Ám még egy robot is sérülést okozhat akaratlanul egy emberi lénynek, és még egy robot sem lehet mindig elég gyors, hogy idejében a tett színhelyére érjen, vagy elég ügyes, hogy a szükséges cselekedetet hajtsa végre. Semmi sem tökéletes.
  Ez vezet át bennünket a robotika Második Törvényéhez, amely előírja a robot számára, hogy engedelmeskedni köteles az emberi lények utasításainak, kivéve, ha ezek az utasítások ellentétesek az Első Törvénnyel. Ez azt jelenti, hogy az emberi lények korlátlanul adhatnak a robotoknak bármilyen utasítást, amíg ezek nem vezetnek egy másik emberi lény sérüléséhez.
  Ám egy emberi lény utasítást adhat egy robotnak valamilyen lehetetlen feladat végrehajtására is, vagy olyan ellentmondás elé állítja, amely tönkreteheti a gépember agyát. 1940-ben megjelent Te hazug! című novellámban egy ember szándékosan hoz egy robotot olyan kínos döntesi helyzetbe, amelytől a robot agya kiég és felmondja a szolgálatot.
  Sőt az is elképzelhető, hogy az egyre okosodó és öntudatosodó robotnemzedékek valamelyik tagjának agya oly érzékennyé válik, hogy sérülést szenved, ha szükségtelenül valamilyen zavarba ejtő vagy méltatlan cselekedetre kényszerítik. Következésképp a humanika Második Törvénye így szólhat:
  2. Az emberi lény a robotnak csak olyan utasításokat adhat, amelyek megőrzik a robot létét, kivéve, ha ezek az utasítások veszélyeztetnék emberi lények épségét.
  A robotika Harmadik Törvénye azért született, hogy védje a robotot, de egy gépember szempontjából ez nem tűnhet eléggé hatékonynak. A robotnak fel kell áldoznia magát, ha az Első vagy Második Törvény úgy kívánja. Ami az Első Törvényt illeti, ezen nincs mit vitatkozni. A robotnak le kell mondania saját létéről, ha csupán így kerülheti el, hogy kárt tegyen egy emberi lényben, vagy ha ezzel előzheti meg egy emberi lény sérülését. Ha elismerjük az emberi lények felsőbbrendűségét a robotokkal szemben (amit én kissé vonakodva teszek), akkor ez elkerülhetetlen.
  Másfelől viszont fel kell-e áldoznia a robotnak saját létét azzal, hogy engedelmeskedik egy alkalmasint hétköznapi vagy éppen rosszindulatú parancsnak? A két évszázados ember című elbeszélésemben néhány huligán szándékosan utasít egy robotot önmaga szétszedésére, hogy szórakozhasson a bizarr látványon. A humanika Harmadik Törvényének tehát így kell szólnia:
  3. Emberi lénynek nem szabad kárt tennie a robotban, sem tétlenül tűrnie, hogy a robot sérülést szenvedjen, kivéve, ha ezzel a sérüléssel megakadályozható egy másik emberi lény sérülése, vagy lehetővé válik egy létfontosságú parancs végrehajtása.
  Ezeket a törvényeket természetesen nem erőltethetjük rá senkire úgy, ahogyan a robotika törvényei vezérlik a gépembereket. Nem tervezhetjük meg az emberi agyat, ahogy megszerkesztjük egy robot agyát. De ezzel a Három Törvénnyel megtehetjük a kezdő lépéseket, és őszintén hiszem, hogy ha meg akarjuk őrizni hatalmunkat az értelmes robotok felett, akkor ennek arányában kell vállalnunk a felelősséget is irántuk, ahogyan ezt A két évszázados emberben veti fel az emberi szereplő.
  A Robotvárosban bizony éppen ezeket a törvényeket ajánlják a bolygón tartózkodó két emberi lény figyelmébe a robotok, amint ez hamarosan kiderül.
 
 
1. fejezet
MEGLEPETÉSEK
 
A robotok városában alkonyodott, és apró pelyhekben hullott a papír.
  A nap sárgán világított, a túlnyomórészt nitrogénből és oxigénből álló kék légkörben pedig vékony vasoxidsávok húzódtak, amitől az egész alkonyi égbolt olyan narancsvörös színben ragyogott, akár egy erdőtűz.
  A fiatalember, aki Derecnek nevezte magát, csodálattal nézte a naplementét egy hatalmas földgyalu tetejéről. A munkagép lassan vonult az utcák két oldalán tolongó robottömegen át, amely az emberi lények ünneplésére verődött össze. Az apró papírdarabkák a kristályszerű épületek felső emeleteiről libegtek lefelé: azok a robotok szórták őket (Derec előtt ismeretlen célból), amelyek az ablakokból kihajolva figyelték őt.
  Derec úgy könyvelte el magában, hogy biztosan van valami jelentősége a dolognak, máskülönben a robotok nem csinálnák. Ezen kívül azonban semmi sem látszott biztosnak a számára, hiszen elveszítette emlékezetét, és azt sem tudta magáról, kicsoda. Tovább rontotta a helyzetet, hogy ebbe a lehetetlen, ember nélküli világba olyan úton-módon csöppent, amely még most is elképesztette. Ugyanakkor a leghalványabb elképzelése sem volt arról, hová is került a világegyetemben.
  Fiatal volt, még alig serkent a bajusza, de ezt is csak onnan tudta, hogy a tükörbe nézett. Még a Derec név sem volt a sajátja. Egyszerűen kölcsönvette, és azért használta, mert akinek nincs neve, az nem is létezik. Ő pedig kétségbeesetten szeretett volna létezni, tudni magáról, kicsoda, de még inkább azt, hogy micsoda.
  És miért.
  Mellette egy fiatal nő, Katherine Burgess ült, aki azt állította, hogy ismerte futólag, amikor még a saját nevét viselte. Derec azonban nemigen hitt a lánynak, kételkedett igazmondásában és indítékaiban. Katherine elárulta, hogy az igazi neve David, és a telepesek egyik űrhajóján szolgált. De sem a név, sem a beosztás nem illett bele abba a kirakós rejtvénybe, amelynek darabkáiból már kialakult valamilyen kép a saját személyiségéről. Így azután választott nevét használta továbbra is, amíg nem talál meggyőző bizonyítékot létezésének előző időszakáról.
  Az emberi lények mellett kétoldalt egy-egy rendkívül kifinomult felépítésű robot ült (hogy kifinomultak, azt Derec azonnal felismerte, anélkül hogy tudta volna, miből). Az egyik Eulernek, a másik Rydbergnek nevezte magát. Egyikük sem tudott – vagy nem akart – többet elmondani, mint amit már saját magáról tudott – így Derec semmivel sem lett okosabb. Inkább a robotok vártak tőle felvilágosítást. Arra voltak kíváncsiak, miért vetemedett gyilkosságra.
  A robotika Első Törvénye lehetetlenné teszi a robotok számára, hogy ártsanak egy emberi lénynek, így amikor kiderült, hogy Robotváros egyetlen korábbi emberi lakója meghalt, a gyanú rögtön Derecre és Katherine-re terelődött. Derec röpke múltjában eddig nem fordult elő gyilkosság, de erről nem egykönnyen lehetett meggyőzni Eulert és Rydberget. Felügyelet alatt tartották a két emberi lényt, de tisztelettel bántak velük – talán ártatlannak tekintették őket mindaddig, amíg be nem bizonyosodik bűnösségük.
  Mindkét robot ezüstösen csillogó feje humanoid vonásokat mutatott. Fénylő fotocelláik emberi szemre emlékeztettek, ám Euler száját kerek rács alkotta, Rydberg apró hangszórója pedig a feje tetején helyezkedett el.
  – Élvezi a fogadtatást, Derec barátunk? – mutatott Euler a szállongó konfettire és az útvonal mentén szinte végtelen sorokban álló robotokra.
  A fiatalembernek sejtelme sem volt, miért kellene élveznie ezt a látványosságot, de nem akarta megbántani házigazdáit, akik a vád ellenére rendkívül udvariasan viselkedtek velük. – Hát igen… nagyon szép – szedett le az ajkáról egy papírdarabkát.
  – Szép? – fakadt ki mellette Katherine. – Szép? – Beletúrt hosszú fekete hajába. – Egy hétig fésülhetem magamból ezt a szemetet.
  – Biztosan nem vesz igénybe ennyi időt ez a művelet – szólalt meg recsegve Rydberg fején a hangszóró. – Talán nem értek valamit, de futólagos vizsgálatom alapján megállapíthatom, hogy nem tarthat tovább…
  – Jól van, jól van – vágott közbe Katherine.
  – …egy vagy két óránál. Természetesen ha mikroszkopikus méretekben értette, akkor…
  – Kérem! – könyörgött a lány. – Elég! Rosszul becsültem meg az időtartamot.
  – Az emberi kultúra tanulmányozása során – nagyarázta Euler Derecnek – megállapítottuk, hogy valamennyi emberi civilizáció elmaradhatatlan része az ünneplés. Elintézetlen ügyünk ellenére nagyon szeretnénk, ha otthon éreznék magukat.
  Az óriási V alakú földmunkagép nyitott fülkéjéből Derec lepillantott a tömegre. Az utcákon sorakozó robotok néma csendben álltak, a változatos alakú, tarkabarka figurákon nyoma sem látszott érdeklődésnek, noha Derec fogadni mert volna, hogy sokuk számára ő és Katherine az első emberi lény, akit valaha is láttak. Emlékeinek hiányában a fiatalember a látványos díszünnepségekről sem tudott semmit, de kellemes szertartásnak látszott, leszámítva a papírdarabkákat. Jó érzéssel töltötte el a robotoknak az a törekvése, hogy otthonos hangulatot teremtsenek.
  – Nem szokás integetni? – fordult hozzá Euler.
  – Mit? – rezzent fel Derec.
  – A karját lengetni a tömeg felé – magyarázta a robot –, nem szokás?
  – Ja, persze! – vágta rá, és lelkes integetésbe kezdett a munkagépről, amely csörömpölve haladt végig a széles utcán, mialatt a robotok kiismerhetetlen hallgatással ismételgették válaszul a mozdulatait.
  – Nem érzed, hogy bohócot csinálnak belőled? – kérdezte Katherine, és mulatságos fintort vágott.
  – Megpróbálják kifejezni vendégszeretetüket – csitította Derec. – Éppen elég bajban vagyunk ahhoz, hogy viszonozzuk ezt a baráti gesztust.
  – Valami gond van, Katherine barátunk? – kérdezte Euler.
  – Csak a szájával – vetette oda Derec.
  Rydberg előrehajolt, és tüzetesen kezdte tanulmányozni Katherine arcát. – Tehetünk valamit az érdekében?
  – Aha – válaszolta a lány. – Kerítsetek valami ennivalót, mert mindjárt éhen halok.
  Rydberg hirtelen Euler felé fordította fejét. – Újabb valótlanság – közölte vele. – Ez nagyon elszomorító.
  – Mit értesz ezen? – érdeklődött Derec.
  – A humanika filozófiai természetét illető elméletünket a fajok közötti igazságokra szeretnénk alapozni. Katherine kétszer állított olyasmit, ami nem igaz…
  – Éhezem! – nyűgösködött a lány.
  – …és hogyan lehetne bármely állítás egyetemes érvényű, ha a nyilatkozók nem ugyanahhoz az igazsághoz ragaszkodnak? Talán ez az ismertetőjele egy gyilkosnak.
  – Na, várj csak egy percet! – szólt közbe Derec. – Valamennyi ember… alkotó módon, képletesen használja a nyelvet. Ez semmire sem bizonyíték.
  Rydberg még közelebbről vette szemügyre Katherine arcát. Aztán harapófogó alakú kezével megszorította a lány csupasz karját, mire a kör alakú hely kifehéredett, majd egy másodperc múlva visszanyerte eredeti színét. – Ön azt állítja, hogy éhezik, de testszíne megfelelő, érverése erős és egyenletes, testén pedig nem látszanak a fizikai kimerültség jegyei. Kénytelen vagyok azt a következtetést levonni, hogy ön nem fog éhen halni.
  – Csak éhesek vagyunk – mondta Derec. – Kérlek, vigyetek bennünket olyan helyre, ahol ehetünk.
  Katherine rápillantott, és hozzátette: – De minél gyorsabban.
  – Természetesen – bólintott Euler. – Tapasztalni fogják, hogy eszközeinkkel bármilyen emberi szükségletet ki tudunk elégíteni. Itt tökéletes emberi világnak kell léteznie.
  – Csak éppen emberek nincsenek benne – jegyezte meg Derec.
  – Azok nincsenek.
  – Várjátok az érkezésüket?
  – Nem várunk senkit.
  – Ó…
  Euler utasítást adott a földgyalut irányító pókszerű robotnak, és a gép engedelmesen befordult a következő sarkon. Ez az utca kétszerte szélesebbnek látszott a többinél. Közepén óriási nyitott csatorna húzódott, vize feketén hömpölygött a sűrűsödő félhomályban.
  Derec visszaült a helyére. Lopva Katherine-re pillantott, de a lány nem vette észre, mert a hajába tapadt konfetti eltávolításával bajlódott. Ezernyi kérdés kavargott Derec fejében, ám úgy látszott, tanácsosabb ezeket későbbre hagyni. Enélkül is az érzelmek zűrzavara örvénylett a lelkében.
  Személyiség nélküli ember volt, akinek élete csak néhány héttel ezelőtt kezdődött, amikor arra ébredt, hogy múltja és emlékezete elveszett, ő maga pedig egy olyan életfenntartó kapszula foglya, amely egy furcsa kisbolygó felszínére zuhant, és bányaműveléssel foglalkozó robotok találtak rá. Később derült ki, hogy ezek a gépemberek olyasvalamit kerestek, amit éppen ő talált meg véletlenül – a Perihélium kulcsát, legalábbis a hét kulcs közül az egyiket. Úgy látszott, az aszteroidon dolgozó robotok számára hihetetlenül fontos ez a kulcs. Sajnos azonban Derecnek fogalma sem volt róla, micsoda a Perihélium kulcsa, és mit lehet kezdeni vele.
  Ezután keserves idők következtek. A kisbolygót elpusztította Aranimas, egy idegen űrkalóz, aki elfogta és kínvallatásnak vetette alá Derecet, hogy kiszedje belőle a kulcs titkát, amit nem is ismert. Katherine-nel nem sokkal az előtt találkozott, hogy Aranimas űrhajója megrongálódott, és ők eléggé vitatható szerencsével az űrlakók robotjainak kezébe kerültek.
  Az űrlakók is a kulcsot keresték, csak Aranimasnál kissé kulturáltabban és bürokratikusabban akartak hozzájutni. Katherine és Derec előkelő foglyok voltak a Rockliffe űrállomáson, eltérő egyéniségük össze-összecsapott, végül szövetségre léptek Wolruffal, egy másik idegen lénnyel Aranimas űrhajójáról, hogy a kulcs segítségével megszökjenek gyengéd fogságukból.
  Rájöttek, ha megnyomják a kulcs ezüstös hasábjának sarkait, és a menekülésre gondolnak, akkor testük átsuhan egy borongós, szürke térségbe, amelyről feltételezték, hogy a Perihélium. Amikor újból megnyomták a sarkokat, a kulcs Robotvárosba repítette őket. Ezután már hiába gondoltak valami távoli célra, itt rekedtek ebben a különös világban, amelyet kizárólag robotok népesítettek be.
  Mindössze ennyiből állt Derec élete attól a pillanattól kezdve, hogy öntudatra ébredt. A begyűjtött gyér ismeretekből.azonban leszűrt még néhány következtetést. Először is: valamilyen oknál fogva ismerte a robotok szerkezeti felépítését és működését, noha nem sejtette, honnan ered a tudása. Másodszor: Katherine többet tudott róla, mint amennyit elárult. És végül: képtelen volt szabadulni az érzéstől, hogy valamilyen határozott célból van itt, hogy mindez egy gondosan kidolgozott próbasorozat része, amelyet kifejezetten őrá szabtak.
  De miért? Miért?
  Ez a különös világ, a fejtetőre állított fizikai és űrbéli törvényeivel – mindez őmiatta? Ennek semmi értelme.
  Aztán itt van a kulcs, az a tárgy, amelyet mindenki hajszol, és amelyet végül ő rejtett el biztonságosan, éppen ő, aki nem tudja vezérelni a működését. A robotok szerencsére nem sejtik, hogy a birtokában van. Vagy ők is ezt keresik? Ki kell derítenie. Ez a furcsa tárgy a kapocs, amely mindent összeköt.
  Ez lebegett a szeme előtt, amikor elhatározta, óvatosan halad előre, és mindig kevesebb információt ad, mint amennyit kap. Emlékezetének zavara óriási hátrányt jelentett, de a lehetőségekhez képest ura akart maradni a helyzetnek.
  Csak ez a gyilkosság ne jött volna közbe!
 
Derec az éjszakai várost nézte annak a lakásnak az erkélyéről, amelyet a robotoktól kaptak Katherine-nel. Metsző, hideg szél kerekedett, a csillagokat kioltotta a sötétség, és vadul gomolygó felhők törtek elő valahonnan. A távolban villámlott, elektronok keresték protonpórjukat a felszínen. Gyönyörű és félelmetes látvány volt egyszerre. A távoli épületek egy pillanatra szinte nappali fénybe borultak, hogy azután ismét beleolvadjanak a sötétségbe.
  – Hohó! Hiszen az nem volt ott egy centáddal előbb! – kiáltott fel Derec, és egy távoli toronyra mutatott.
  Katherine odament és áthajolt az erkély korlátján. – Akkor hol volt? – kérdezte kötekedve.
  – Sehol – fordult feléje Derec, és átfogta a vállát. – Nem létezett.
  – Ez lehetetlen! – legyintett a lány. Visszament a tágas, levegős lakásba, amely éppen egy olyan torony tetején kapott helyet, amilyenről Derec azt állította, hogy a semmiből szökkent elő. – Bárcsak hoznák már a vacsoránkat – sóhajtotta.
  – Biztosan valami ételkülönlegességgel rukkolnak elő – csatlakozott hozzá Derec a nappaliban. – Mostani helyzetünkben pedig szinte az a természetes, ami lehetetlen, nem? Én mondom neked, Katherine, ez… ez a város növekszik, változik a szemünk láttára.
  – Hogy lehet ez? – kérdezte nyugtalanul a lány. – A városokat építik. Nem nőnek ki a földből maguktól.
  Derec tekintete körbejárta a szobát. Olyan érzés fogta el, mintha egy kristály belsejében állna, mert a helyiség hatszög alakúnak látszott, de falai nem határolódtak el a mennyezettől és a padlótól. A bútor is úgy festett, mintha kifolyt volna a falakból, az asztal pedig mintha a padlóból türemkedett volna elő. Fentről kellemes világosság áradt szét, ám úgy látszott, mintha a mennyezet maga bocsátaná ki a fényt.
  – Nézz körül – szólalt meg Derec. – Minden tárgy összefügg a másikkal, és kapcsolatuk teljesen hézagmentes. Ráadásul mintha valamennyi ugyanabból az anyagból készült volna. – Odalépett a falból kinyúló díványhoz, és letelepedett puha felületére. – Kényelmes – rugózott rajta –, de szerintem ez is ugyanabból van – acélnak és valamilyen műanyagnak az ötvözetéből –, mint a szilárd tárgyak, csak más a keverési arány.
  Katherine odament az asztalhoz, és tekintetét a sima felületre szegezte. – Ha alaposabban szemügyre veszed – szólalt meg –, felfedezheted az anyag mintázatát.
  Derec felállt, és a lány mellett egészen közel hajolt az asztalhoz. A mintázat halványan, de láthatóan rajzolódott ki. Egyforma téglalapok kapaszkodtak össze rajta dominószerűen és ismétlődtek újra meg újra.
  – Érdekes – csóválta meg a fejét Derec.
  – Mi az?
  – Nem emlékeztet valamire ez az alapforma?
  A lány homlokráncolva gondolkodott néhány pillanatig, aztán tágra nyílt szemmel nézett rá. – Ugyanolyan, mint a kulcs – kiáltott fel.
  Derec bólintott, Katherine pedig kisietett az erkélyre.
  – Úgy tűnik, mintha önálló egységek tapadnának össze – szólt utána Derec. – Csak arra lennék kíváncsi, hogyan kapcsolódnak…
  – Eltűnt! – sikoltotta a lány. Derec kirohant hozzá az erkélyre. – A tornyod, amit az előbb láttunk, eltűnt!
  – Nem – mutatott a távolba Derec kelet felé.
  – Elmozdult?
  Derec a fejét rázta: – Nem hiszem. – A hatalmas, gúlaszerű torony felé intett, amely nyugati irányban most az egész tájat uralta. Ennek a tetejére érkeztek meg első ízben a kulccsal. – Szerintem az az egyetlen épület, amelyik változatlan. És egy perccel ezelőtt még nem láttuk az erkélyről.
  – Úgy érted, mi mozdultunk el?
  – Ilyesmi történhetett.
  A lány a feje tetejére szorította két tenyerét. – Nem láttam… nem is éreztem…
  – Olyan ez, mint amikor az ember a felhőket figyeli – magyarázta Derec. – Ha csak egy-egy pillanatig nézel rájuk, azt hiszed, szilárdak és állandók, de ha elfordulsz, majd visszatekintesz, addigra már új formát veszel észre, mert megváltoztak. Mintha ezek itt valamilyen módon növekedve alakulnának…
  – Az épületek?
  – Ha sokáig kint tartózkodnak, valószínűleg eláznak – szólalt meg egy hang mögöttük. Amikor megfordultak, Euler parázsló szeme meredt rájuk a sötétben.
  – Áztunk már el – fordult vissza Katherine. Euler mögött megpillantotta a terített asztalt, amelyen már várta őket az étel. – Az elítéltek utolsó vacsorája.
  – Az eső különösen hűvös mifelénk – magyarázta a robot, és Katherine után nézett, aki besietett a szobába –, valószínűleg kellemetlenül hideg az emberi test számára.
  Vakító villám csapott a piramistorony csúcsába, aztán erős mennydörgés érkezett a távolból. Derec hátat fordított a látványnak, Euler pedig félreállt az ajtónyílásból, hogy utat engedjen neki.
  Derec odalépett az asztalhoz, és helyet foglalt Katherine-nel szemben. A lány egy öblös aranytálból merte ki az ételt a tányérjába, amely szintén aranysárga fényben csillogott. A kásaszerű, egyenletes állagú étel kékesszürke színűnek tetszett. A tányérok mellett vízzel teli aranycsészék álltak.
  – Ez az egész étkészlet aranyból készült? – kocogtatta meg Derec az egyik kanállal a tányérját, mire a fém dallamosan megcsendült.
  – Valóban – szólalt meg Rydberg. – Ez a viszonylag értéktelen, lágy fém bányászati tevékenységünk mellékterméke. Noha áramvezetésre használható, legfőbb értékét az adja, hogy nem oxidálódik, így eszményien alkalmas emberi étkészletek gyártására. Ezeket a tárgyakat David látogatására készítettük.
  Derec csak azt vette észre, hogy Katherine kezéből kicsúszik a merőkanál, és hangos csörömpöléssel hull a tányérjára. A lány elsápadt.
  – Amit említettél, az én nevem volt – jegyezte meg nyugtalanul Derec, mert a véletlen egyezés kissé meghökkentette.
  A lány homályos tekintettel bámult rá, aztán vállat vont, és pillantása ismét megélénkült. – Eléggé gyakori név az űrlakók között – jegyezte meg könnyedén, és ismét a tányérjára nézett.
  Felemelte a merőkanalat, s folytatta a tálalást. Derec felnézett a robotokra, akik mozdulatlanul álltak az asztal mellett, az 1:5 típusú robotinas pedig türelmesen várt az ajtó közelében, hogy a vacsora végeztével leszedje az asztalt.
  – Helyet foglalnátok mellettünk, amíg eszünk? – kérdezte Derec, de közben érezte, hogy Katherine az asztal mellett a lábába rúg.
  – Örömmel – válaszolta Euler habozás nélkül.
  A két robot élénken telepedett le az asztalhoz, szemmel láthatóan élvezték a maguk módján ezt a meghitt emberi társaságot.
  Derec átvette a merőkanalat, és kezdte megtölteni a tányérját. – Ha helyesen következtetek, David volt az a másik ember, aki idelátogatott – jegyezte meg.
  – Valóban – bólintott Rydberg.
  – Űrhajón érkezett? – kíváncsiskodott Derec.
  – Nem – szólt közbe Euler. – Egy szép napon egyszerűen besétált a városba.
  – Honnan?
  – Nem tudom.
  – Aaaaóóó! – kiáltotta Katherine, miután kiköpte az ételt. Kétségbeesetten nyúlt a vizespohár után, és mohón inni kezdett. A két robot érdeklődve fordította fejét a lány felé, majd jelentőségteljes pillantást váltott egymással. – Etetni vagy megölni akartok bennünket? – sikoltotta Katherine.
  – Programozásunk sohasem engedné, hogy megöljük önöket – válaszolta Rydberg nyugodtan. – Ez teljesen kizárt.
  Derec óvatosan merítette kanalát a kásaszerű keverékbe, és megkóstolta az ételt. Nem érezte sem keserűnek, sem édesnek, csak furcsának, idegennek, s olyan orrfacsaró szaga volt, hogy az szintén nem hatott lelkesítően a gyomornedvekre.
  – Ez büdös! – jelentette ki Katherine ellentmondást nem tűrő hangon. A robotok először rámeredtek, aztán várakozásteljesen fordultak Derec felé.
  – Igaza van – erősítette meg az. – Mi a fene ez?
  – A helyi növényi anyagok nem mérgező, tökéletes keveréke, amelynek magas a fehérjetartalma, és kiegyensúlyozott arányban fordulnak elő benne szénhidrátok – magyarázta Rydberg. – Ez éppen önöknek való.
  – A másik ember megette? – kérdezte Derec gyanakodva.
  – Lelkesen – bólogatott Euler.
  – Nem csoda, hogy feldobta a talpát – mormogta Katherine. – Ez egyszerűen ehetetlen. Jobb lesz, ha kitaláltok nekünk valami ízletesebb kotyvalékot.
  Derec újabb adagot vett a kanala hegyére, ám ezúttal befogta az orrát. Amikor az illat különvált az íztől, valamivel könnyebben tudta letuszkolni a torkán. De ettől az elfuserált tejbegríztől kellemetlen érzet maradt a szájában. Hogyan fogyaszthatta el a másik férfi zokszó nélkül? Jóból is megárt a sok, hát még a rosszból.
  – Mikor kaphatunk valami más ennivalót? – kérdezte Derec.
  – Holnap? – kérdezte beleegyezést várva Rydberg. – Noha az Ételszolgálatnál igencsak büszkék voltak erre a készítményre. Nem lesz könnyű azonos tápértékű ételt összeállítaniuk.
  –Ne törődj a tápértékkel! – tanácsolta Derec. – Vizsgáljatok meg más emberi ételeket, és törjétek a fejeteket, hogyan készíthettek róluk pontos másolatot az eszközeitekkel. – Katherine-re pillantott. – Mi pedig megpróbálunk legyűrni ebből valamit, mert az erőre szükség van.
  A lány komoran bólintott. – Én már ki is találtam, mit teszek – nézett Rydbergre. – Hozz egy pohár vizet!
  A robot készségesen odasietett a tálalókocsihoz, felemelt egy aránykancsót, és megtöltötte a lány poharát.
  – Mikor halt meg ez a David? – kérdezte befogott orral Derec, majd újabb falatot tüntetett el.
  – Hét nappal ezelőtt – ült a helyére Rydberg, és pontosan úgy tette le a kancsót az asztal közepén, hogy mindenki könnyen elérhesse.
  – Hát akkor minket ki lehet zárni a gyanúsítottak sorából – kiáltott fel Derec boldogan. – Mi csupán tegnap este kerültünk ide.
  – Már megbocsásson – válaszolta udvariasan Rydberg –, de Katherine hajlamot mutat rá, hogy ne közöljön mindent őszintén…
  – Mire célzol? – nézett rá vészjóslóan a lány.
  – Nem állt szándékomban a tiszteletlenség – szabadkozott Rydberg. – Egyszerűen arról van szó, hogy az önök szavahihetőségét meg kell kérdőjeleznünk délutáni beszélgetéseink fényében. Ennélfogva nem tudjuk, elhihetünk-e bármit is, amit mondanak.
  – Még arról sincs sejtelmünk, milyen bolygón tartózkodunk jelenleg – védekezett Derec.
  – Akkor hogyan találtak ide? – fordította fejét Euler határozottan feléje.
  – Hát… – kezdte Derec, aztán abbahagyta. Nem állt szándékában, hogy bármit is eláruljon a kulcsról. Hiszen ez az egyetlen fegyverük, a menekülés záloga; nem adja fel olyan könnyen a játszmát. – Hát… nem is tudom.
  Rydberg maga elé meredt néhány másodpercig, mielőtt megszólalt. – Ha hihetünk önnek, ez azt jelenti, hogy vagy a semmiből tűntek elő anyagszerűvé sűrűsödve, vagy tudtukon kívül, esetleg beleegyezésük nélkül szállították ide önöket valahogyan.
  Derec úgy bújt ki a válasz elől, hógy gyorsan másra terelte a szót. – Azt mondtátok, ez a David szintén úgy jelent meg, mintha a semmiből tűnt volna elő. Megkérdeztétek tőle, honnan érkezett?
  – Igen – válaszolta szűkszavúan Euler.
  – És mégsem tudtok róla semmit – szögezte le Derec, miközben megpróbálta figyelmét a nyomozásra összpontosítani, nehogy az ételre kelljen gondolnia. Vele szemben Katherine rágás nélkül, hatalmas adagokban nyeldekelte a kását, és óriási kortyokkal öblögette le. – Milyen öltözéket viselt?
  – Meztelen volt – bökte ki Euler –, és úgy is maradt.
  Derec meg a lány összenézett. Az űrlakók számos bolygóján hétköznapi és megszokott jelenségnek számított a ruhátlanság, az itteni éghajlat azonban nem ösztönözte erre az embert. – Mikor láthatjuk a holttestet? – szólalt meg Derec.
  – Ez nem lehetséges – válaszolta Euler.
  – Miért?
  – Nem mondhatom meg.
  – Nem tudod, vagy nem akarod? – kérdezte Derec.
  – Mindkettő – válaszolta Euler talányosan.
  – Akkor hogyan várjátok el tőlünk, hogy kiderítsük a halál okát? – méltatlankodott a lány.
  – Ha egyikük vagy mindkettőjük a gyilkos – jelentette ki Euler –, akkor ismerik a halál okát is.
  – Ezek szerint már eldöntöttétek, hogy bűnösök vagyunk – fakadt ki Derec. – Ez nem éppen tisztességes vagy igazságos eljárás.
  – Nincs más lehetőség – közölte Rydberg szárazon.
  – Amikor a lehetőségek kimerülnek – makacskodott Derec –, ideje megvizsgálni a lehetetlent. Ártatlanok vagyunk, és nem tudjátok bizonyítani ennek az ellenkezőjét. Ebből az következik, hogy valami más okozta a halált.
  – Az emberek ölhetnek – mondta Euler egy újabb villámcsapást követő mennydörgés közepette. – Az emberek hazudhatnak. Önök itt az egyedüli emberek, és gyilkosság történt.
  – Valahogyan idekerültünk – kezdte az érvelést Derec. – Akáresak David. Ugyanígy ideérkezhettek mások is, akiket még nem fedeztetek fel. Ha mi követtük el a gyilkosságot, itt maradtunk volna, hogy ölbe tett kézzel várjuk, amíg elfogtok minket?
  A robotok ismét egymásra néztek. – Logikus kérdéseket tesz fel, amelyek választ érdemelnek – mondta elismerően Euler. – Ezért beleegyezünk, hogy nyomozzanak.
  – Hogyan lehet felderíteni egy gyilkosságot, ha még a holttestet sem láthatjuk?
  – Minden más eszköz rendelkezésükre áll – egyenesedett fel Rydberg. – Befejezték az étkezést?
  – Egyelőre – sóhajtott Derec. – Holnapra igazi ennivalót szeretnénk.
  – Megteszünk minden tőlünk telhetőt – jelentette ki Euler, és Szintén felállt. – Addig itt maradnak.
   – Azt gondoltam, kimehetünk a városba – értetlenkedett Derec.
  – Hamarosan esni fog. Rendkívül veszélyes a kinntartózkodás. baját érdekükben itt maradnak ma éjjel. Mivel nem vagyunk biztosak benne, hogy amit elmondtak nekünk, megfelel a valóságnak, egy robotot állítunk az ajtóhoz, hogy ne hagyhassák el a lakást.
  – Semmi bizonyíték nincs rá, hogy bármi rosszat tettünk. Nem bánhattok velünk rabok módjára – tiltakozott Katherine.
  – Nem is fogunk – indult Rydberg az ajtó felé. A robotinas odaperdült az asztalhoz, és fémkarmaival villámgyorsan leszedte a tálakat és a tányérokat.
  – Rengeteg dolgot kell még megbeszélnünk veletek – szólt utánuk Derec.
  – Jut rá idő holnap – válaszolt Euler. – Hosszú beszélgetést folytatunk majd egy meghatározott időben, amikor számos téma terítékre kerül. Addig azonban nem tehetünk semmit. Jelenleg rengeteg a dolgunk. – A robotok ismét kifelé indultak.
  – Hadd kérdezzek pár dolgot! – állt oda Derec az ajtó és a robotok közé. – Azt állítjátok, nem vagyunk foglyok, mégis bezártok bennünket. Mennyi ideig kell itt maradnunk?
  – Amíg a biztonság úgy kívánja – válaszolta Rydberg.
  – És ha aztán kiengedtek bennünket – folytatta a kérdezést Derec –, hogyan lehettek biztosak afelől, hogy nem próbálunk megszökni?
  – Szigorú megfigyelés alatt leszünk kénytelenek tartani önöket – válaszolta Euler.
  Azzal finoman, de határozottan félretolta Derecet, kilépett az ajtón, a robotinas pedig lázasan loholt a nyomában. Derec megpróbálta követni őket, ám hirtelen útját állta egy robusztus termetű segédrobot, amelynek testét olyan összevisszaságban borították a tarkabarka festékfoltok, akár egy művész palettáját a különféle színek.
  – Félre az útból! – ripakodott rá Derec.
  – Veszélyes a szabadban tartózkodni. Azzal bíztak meg, hogy ne engedjem ki, mert itt biztonságban van, és nem állhatok szóba önnel, nehogy megpróbáljon becsapni.
  – Én? – kerekedett el Derec szeme. – Becsapni?
  A robot megnyomta a zárógombot, és az ajtó a helyére siklott. Derec a lányhoz fordult. – Mit szólsz ehhez?
  Katherine letelepedett a heverőre, és fáradtan elnyújtózott rajta. – Egy rakás robot őriz bennünket, és nem fogadják el az utasításainkat – mondta lemondó sóhajjal. – Ez a halott ember valami különc lehetett, aki ráadásul boldogan befalt mindent. Azt várják tőlünk, hogy bebizonyítsuk az ártatlanságunkat, de nem engedik, hogy megnézzük a holttestet a nyomozás érdekében. Hirtelen felült, és elszántan a fiatalemberre pillantott. – Derec, el kell mennünk innen.
  – Addig nem tesznek velünk semmit, amíg nem bizonyosodott be a bűnösségünk – próbálta megnyugtatni Derec. – Ez idegen a természetüktől. Addig maradunk, amíg nem tisztázzuk az ügyet. Aztán boldogan utunkra bocsátanak minket. Ezenkívül egyre jobban furdal a kíváncsiság. Hogy működik ez az egész – miért működik?
  A lány megint hátradőlt, és a mennyezetet bámulta. – Nem mernék fogadni rá, hogy tényleg elengednek minket – mondta fátyolos hangon. – Azt hiszem, rábukkantunk valamire, ami teljes őrültség. Egy emberek nélküli robotvilágról bármilyen bizarr dolog kiderülhet.
  – De az is kiderülhet, hogy mindez nem is őrültség – ellenkezett Derec. – Nem lehetnek őrültek, a logika nem vezet őrültséghez. Azonkívül miért képzeled, hogy valami különleges dologra bukkantunk? Simán és egyszerűen kerültünk ide, aminek oka még nem egészen világos előttünk. Talán nem is sok időt venne igénybe, amíg kinyomoznánk.
  – Nyomozd ki magad – ásított a lány. – Én fáradt vagyok.
  – Hát én nem. – Derec kiment az erkélyre, ahol jeges szél csapott az arcába, miközben odakint tovább tombolt a vihar fényjátéka. – Ma éjjel egy kicsit körülszimatolok.
  A lány felkelt a heverőről, és utánament. – Azt állítják, veszélyes – mondta csendesen, és Derec karjára tette a kezét. – Inkább holnap csináld!
  – Mindenki szeme láttára? – rázta meg a fejét Derec. – Önállóan kell cselekednünk, és ez az idő a legalkalmasabb rá. Egy kis eső igazán nem árthat nekem.
  – Maradj! – kérlelte a lány. – Félek.
  – Te és a félelem? – nevetett Derec.
  Katherine visszahúzta a kezét. – Rendben van – jelentette ki. Menj csak, ha annyira keresed a veszélyt. Belefáradtam, hogy folyton óvjalak.
  – Dühös vagy…
  – Te pedig idióta. – Elfordult, és a csodálatos város láttán rádöbbent, hogy szépsége egyedül számukra vonzó. És ez a felismerés valami kimondhatatlan szomorúságot sugallt. – Hogyan akarod kijátszani az őrt?
  – Megfogadjuk a tanácsát, és rászedjük – válaszolta lelkesen Derec.
  – Rászedjük?
  – Nem segítesz?
  A lány megfordult, és visszament a lakásba. – Bármit megteszek, csak hagyj békén – szólt vissza bosszúsan.
  Derec rendkívül egyszerű ötlettel állt elő, bár ezt az adut csak egyszer lehetett ki játszani. A robotok rendkívül gyorsan felismerik az emberi kétszínűséget, s felvértezik magukat a váratlan helyzetek ellen. Egyetlen alkalommal azonban a terv kivihetőnek látszott.
  Derec lekuporodott a heverő mögé. Amikor már nem lehetett észrevenni az ajtó irányából, a lány mélyet lélegzett, odalépett az ajtóhoz, megpróbálta kinyitni – de zárva volt.
  Katherine bólintott Derec felé, aztán rémült sikoltozásban tört ki. A következő másodpercben félresiklott az ajtó, és a bejáratot kitöltve megjelent a segédrobot.
  – Mi a baj?
  – Derec! – zokogta a lány. – Leesett az erkélyről!
  A robot habozás nélkül begördült a szobába, hogy ellenőrizze, nem akarja-e megtéveszteni a lány. Kisietett az erkélyre, és a párkányon áthajolva lenézett a sötétbe.
  Derec felpattant a heverő mögül, kiosont az ajtón, és beugrott a felvonóba. A szerkezet engedelmesen szállította le a földszintre, így máris megtette az első lépést, hogy felderítse Robotváros rejtélyét. Szabad volt, de hogy ez itt mit jelent, azt még nem is sejtette.
 
 
2. fejezet
A MEDENCE
 
Derec kisietett a széles utcára, átvágott a túloldalra, és fél háztömbnyit futott, hogy árnyékba kerüljön. Itt néhány percre megállt, kifújta magát, aztán visszafordult, hogy emlékezetébe vésse azoknak az épületeknek a helyzetét és alakját, amelyek lakótornyuk körül emelkedtek. Ha érzése nem csal, és a város kifelé terjeszkedik, nem könnyen fogja megtalálni a visszafelé vezető utat, ha éppen el nem téved végleg. De nem aggódott túlságosan emiatt. Tökéletes biztonságban érezte magát a robotok világában. Ha végképp elkeveredik, egyszerűen megszólítja a legközelebbi, rokonszenvesnek tűnő kifinomult gépembert, és a segítségével hazatalál.
  Miután ezt elvégezte magában, figyelmét az új világra összpontosította, ahová a kiszámíthatatlan sors vetette. Az ártatlanságnak és a tudatosságnak ebben a friss keletű állapotában Derec számára nem volt nehéz fölfedezni eddigi bolyongásaiban a sors kezét. Mintha az emlékezetkiesés érzelmi és eszmei tisztogatást hajtott volna végre az agyában, amelynek csak részben lehetett az a célja, hogy felkészítse a Robotváros meglátogatására. Pillanatnyilag csakis ezzel kellett foglalkoznia, úgyhogy ellenállás nélkül, megkönnyebbülten, sőt lelkesen vetette bele magát. Katherine sohasem fogja megérteni ezeket az érzéseit. Persze könnyű neki, hiszen eddigi életének élményeire és az emlékezetére támaszkodhat. Derec számára azonban a kíváncsiság jelentette az egész világot, ezért akarta a várost is a lehető legalaposabban megismerni.
  A város csodálatos óraműhöz hasonlóan terült el körülötte. A mértani pontosságú, karcsú, magas tornyoktól a zömök raktárépületekig valamennyi idom egy-egy soklapú, növekedő kristályra emlékeztette. Szemmel láthatóan mind a művészi hatás, mind a gyakorlati szükség meghatározta az épületek alakját. Ez a tárgyakban megtestesülő különös eszme halványan kezdett körvonalazódni Derec tudatában. Még részletesebben ki kell kutatnia, amikor lesz rá ideje. Mert semmi sem létezik légüres térben. Nem serkenthették munkára a robotokat mindentől független, ésszerűtlen érzelmek. Cselekedeteik mögött meg kell húzódnia az ésszerűségnek, és Derec megfigyelése szerint valóban minden munkájukat valamilyen láthatatlan terv irányította, hiába közölte Rydberg, hogy teljesen önállóak.
  A hideg szél ezernyi jeges késpengeként hasogatta a testét, az égbolt dübörgött és remegett, Derec mégis olyan lázas tevékenységet látott, amely saját belső ritmusa és célja szerint működtette a Robotváros mechanizmusát. Robotok százai siettek az utcákon határozottan és céltudatosan. Derecről egyik sem vett tudomást.
  Csinosították az utcákat, még a festéket is ugyanúgy vitték fel a tompán fénylő épületekre, mint korábban, csak éppen közelebb tartották szórópisztolyaikat az erős szélben – valószínűleg innen eredtek a színes csíkok azon a segédroboton, amelyik őket őrizte. Derec mellett törött szerszámokkal és roncsokkal megrakott bányajárművek húztak el, homlokfényszóróik úgy világították meg maguk előtt az utcát, mintha gépesített szentjánosbogarak másznának a sötétben. Egyszer az árnyékok közé menekült, mert egy csapat javítórobotot vett észre: nyitott földmunkagépeken ülve hajtottak el mellette egy eddig még nem látott felügyelő robot társaságában, de egy pillantást sem vetettek rá, mielőtt befordultak egy távoli sarkon. Előbb arra gondolt, követi őket, aztán úgy döntött, inkább lassan folytatja a felderítést, hogy átfogó benyomást szerezzen erről a nyüzsgő világról és alkotórészeiről.
  Derec agyában szinte vég nélkül sorjáztak a kérdések, ám a válaszok csak újabb kérdéseket szültek. Ki kezdte el Robotváros építését, és miért nem tudnak semmit a robotok saját eredetükről? Miért ezt a helyet, miért éppen ezt a bolygót választották? Miért van szükség egy emberléptékű városra egy ember nélküli világban? Miért mondta Euler, hogy Robotváros tökéletes hely az emberek számára? A gyilkosság Derec szemében csak apró, zavaró porszemnek tűnt ebben a bonyolult mechanizmusban. Igazából az csigázta fel érdeklődését, milyen igazi indíték rejtőzik a város építése mögött.
  A silány étel újabb kérdések sorát vetette fel. Az űrlakók kizárólag úgy tervezték robotjaikat, hogy emberi uraik gépi szolgái legyenek. Az űrlakók robotjai tudták, hogy az emberi lények milyen ételeket szeretnek. Az itteni robotok alapjában véve szintén ismerik az embereket, a robotika törvényeit, mégis hiányoznak belőlük a sajátos, emberekhez alkalmazkodó tulajdonságok. Mintha úgy tervezték volna őket, hogy egyenlő társuknak tekintsék az embert, ne pedig az úr–szolga viszony szerint viselkedjenek. Egyenesen azt az érzést keltették, mintha szeretnék kipuhatolni, milyen lehet a gép és az olyan állat viszonya, amelyet embernek neveznek. Derecet felkavarta ez az eszme, ezt is át kell még gondolnia részletesebben.
  És végül itt van a halott. Hol illeszkedik ez az összképbe, és egyáltalán mit keres itt? Derec emlékezet nélküli agya szivacsként szívott magába mindent, észlelése elé nem állítottak gátat hajdani gondolatok és érzések, amelyek eltorzították volna megfigyeléseit. A legapróbb részleteket is észrevette, különösen ahogy Katherine viselkedett, amikor meghallotta az Euler által említett férfinevet: David.
  Mit jelenthet ez? A vakvéletlen hozta össze Katherine-nel, a lány mégis nélkülözhetetlen részét képezte ennek a rejtvénynek. Milyen szerepet játszik benne? Mintha valóban a sors szabott volna meg mindent – helyet mindennek, mindent a maga helyére. Úgy érezte, vakon kell összeraknia egy képrejtvényt, és reménytelenül tapogatózik, hogy megtalálja az illeszkedéseket. Nem tehetett róla, kedvelte a lányt, olyan erős vonzalmat érzett iránta, amelyet nem is próbált letagadni maga előtt; mégis gyanította, Katherine közrejátszik abban, hogy eltitkolják előle személyazonosságát és küldetésének célját. S előbukkant megint az örök kérdés – vajon miért?
  Óvatosan haladt tovább az utcán. Noha az épületek elragadó látványt nyújtottak, mégis jellegtelenek voltak, semmi egyedi jegy nem volt rajtuk. Felismerte a raktárházakat, mert állandó volt a nyüzsgés körülöttük, a robotok mindig ki-be hurcoltak valamit, de a többi épület alakja nem árulkodott rendeltetéséről. Ha legalább ráakadna egy irodaházra, kereshetne benne egy számítógép-terminált, és a saját szakállára kezdhetne nyomozni. Az egyetlen biztos tájékozódási pontnak a robotok által Iránytoronynak nevezett piramis látszott: ennek a csúcsára érkeztek Katherine-nel. Noha úgy tűnt, ehhez képest mozog a város többi része, Derec még nem érzett magában elég lelkierőt, hogy visszatérjen hozzá.
  Az utcán tartózkodó robotok nem vettek tudomást a közöttük haladó emberről. Úgy látszott, mintha mindegyiknek sürgős dolga volna. Nem értette ezt a sietséget. Megállított egy ahhoz hasonló segédrobotot, amelyiknek a háta mögött kiosont a lakásból, ez azonban a keze helyén egy-egy óriási vízmerítő lapátot viselt.
  – Tudsz beszélni? – kérdezte Derec.
  – Igen, a legteljesebb mértékben – válaszolt a robot.
  – Meg kell találnom a közigazgatás épületét.
  – Nem hiszem, hogy van ilyen a környékünkön.
  – Hol férhetek hozzá a közelben egy számítógép-terminálhoz?
  – Sajnos, ezt nem mondhatom meg.
  Derec sóhajtott. Mintha egy mókuskerékben járna körbe.
  – Miért nem mondhatod meg?
  – Ha ezt közölném, mindent megtudna.
  – Mindent megtudnék? De miről?
  – Arról, amiről nem beszélhetek. Ha kívánja, itt maradhat, én pedig jelentést teszek egy felügyelőnek, hogy jöjjön ide önhöz.
  – Nem, köszönöm – szabadkozott Derec, mire a robot azonnal elindult. – Hé, mi ez a nagy sietség? – szólt utána.
  – Az eső – mutatott a robot az égre. – Jön az eső. Önnek is tanácsosabb lesz menedéket keresnie. – A robot fürgén távozott, s ahogy szedte a lábát, szekrényszerű teste jobbra-balra imbolygott.
  – Mi van az esővel? – ordította utána Derec, de szavait elnyelte egy hirtelen támadt szélroham.
  Ahogy a robot távolodó alakját figyelte, hirtelen rádöbbent, hogy teljesen megváltozott körülötte az utca, amelyen végigjött. Minden eltolódott a helyéről: az épületek, a háztömbök, és az egyenes utca ívben kezdett elhajolni. Nyomtalanul eltűnt a szeme elől egy magas, tetraéder alakú szerkezet is, amelyet eddig tájékozódási pontnak használt. Tíz percet töltött az utcán, és máris elveszettnek érezte magát.
  A szél egyre hűvösebbé vált, Derec pedig megszaporázta lépteit. Ha ez tökéletes világ az emberek számára, miért ilyen pocsék az időjárása?
  Elért egy észrevétlen kereszteződéshez, és egyszer csak azon az utcán találta magát, amelyen az ünneplés során hajtottak végig. A különlegesen széles utcát a közepén húzódó óriási vízvezeték osztotta ketté.
  Odament a nyitott csatorna széléhez. A víz csupán negyedéig töltötte meg a mesterséges árkot. Honnan érkezik? És hová folyik? Talán a víz miatt épült erre a helyre Robotváros? Vagy éppen az építkezés következtében jelenik meg?
  A sötét folyadék ugyanolyan kifürkészhetetlenül csordogált valahonnan valahová, ahogyan Derec élete bukkant elő a múltból és tartott az ismeretlen jövő felé. Azzal vigasztalta magát, hogy a vízből legalább megtudhat valamit. Kinyomozhatja forrását, megkeresheti végcélját. Mindezt megismerheti. Ettől a gondolattól nagyot dobbant a szíve, mert megérezte: ugyanezt megteheti az életével kapcsolatban is. Ha megbékél sorsával, és elfogadja, hogy nem véletlenül került a világűrnek erre a lehetetlen tájára, ebből ésszerűen következik, hogy sorsának kiindulópontját is ennek a városnak a révén derítheti fel.
  Ha kitartóan kutat, kinyomozhatja a város eredetét, ennek révén pedig rátalálhat saját eredetére is. Ez vitathatatlanul logikusnak látszott, mert szüntelenül az a sejtés gyötörte, hogy testi, érzelmi és talán természetfeletti módon, kibogozhatatlanul összefonódik Robotvárossal a saját sorsa.
  Ha vizsgálódása kudarcot vall, legalább addig is elfoglalta magát és üresen kattogó agyát. A vízzel fogja kezdeni – kinyomozza fonását és végcélját, sőt kideríti megjelenésének okát is. Tanulmányozni fogja a robotokat. Morzsánként összeszedegeti, mit tudnak, és mit nem, mennyit akarnak elmondani neki, és mit árulnak el akaratlanul. Aztán itt van Katherine. Baráti ellenfélnek tekinti majd, és korlátozott lehetőségeihez képest minden fortélyt felhasznál, hogy kiderítse, milyen helyet foglat el a lány ebben a zavaros képben.
  Lába előtt megcsobbant a víz a csatornában, mintha kődarab hullott volna bele. Gyanakodva körülnézett, de a puhán derengő épületeken és a titokzatos céljaik felé siető távoli robotokon kívül semmit sem látott.
  Újból csobbant a víz, ezúttal a csatorna távolabbi pontján. Aztán újra, az előbbi hely közelében. Feszülten figyelt arrafelé, amikor a vállára hullott egy csepp víz.
  Egy csepp? Enyhe kifejezés! Mintha egy pohár hideg vízzel öntötték volna le. Kezeslábasának ujja rögtön átázott, a válla pedig fázni kezdett. A következő öklömnyi csepp mellette csapódott az utcára, és tekintélyes tócsát képezett.
  Épp annyi ideje maradt, hogy felfogja, mi történik, és megsejtse, mit jelent itt egy vihar, amikor megnyíltak az ég csatornái.
  Az eső olyan erővel zúdult alá, hogy Derec kétrét görnyedt az ütésektől, és a homályos vízfüggönyön át már semmit sem látott maga körül. Dideregni kezdett, az eső könyörtelenül korbácsolta, a tompa dübörgés pedig szinte megsikerítette.
  Két karjával próbálta védeni a fejét, miközben a jeges zápor a vállát és a hátát verte. Menedéket kellett keresnie, de máris elvesztette tájékozódóképességét a körülötte hullámzó vízben.
  Tapogatózva tett egy lépést abban a reményben, hogy a csatornától az utca szélén sorakozó épületek felé halad. Ha rossz irányt választott, belezuhan az árokba és menthetetlenül elsodorja a víz.
  Meggörnyedve, lassan és óvatosan botorkált a biztonságot jelentő épületek felé. Úgy tűnt, mintha a szükségesnél háromszor több idő telt volna el, amíg megtette a tízméteres távolságot. Mégsem ért oda. Talán rossz irányba fordult, és az utca hosszában halad?
  Egyre nehezebben őrizte meg egyensúlyát. Az utcán hömpölygő víz már a bokájáig ért, és sebesen áramlott vele szemben. Derec nem tudta megvetni a lábát, térdre esett, aztán újból feltápászkodott. Már bőrig ázott, megnyúlt ruhájának ráncai jégcsapok módjára lógtak testéről. Minden lépése kínszenvedésnek hatott.
  – A tökéletes világ – mormogta magában, és kétségbeejtő helyzete ellenére szája mosolyra húzódott.
  Éppen meg akarta változtatni eddigi haladási irányát, hogy találomra másfelé induljon, amikor egy épület sötét tömbje sejlett fel előtte. Tett még néhány bizonytalan lépést, aztán egyszer csak nem érezte többé az esőt: ott találta magát egy rövid védőtető alatt, amely az épület homlokzatának képezte részét.
  Letörölte arcáról a vizet, a nyirkos hidegben fázósan fonta maga köré a karját, és felmérte helyzetét. A védőtető körülbelül egy méterrel nyúlt az épület elé, és talán három méter hosszan húzódott tőle mindkét irányban.
  A tetőn túl semmit sem látott. A harsogó vízfüggöny mindent eltakart. Az épület homlokzata sem nyújtott vigasztalóbb látványt. Teljesen simának tűnt, ajtónak vagy ablaknak nyoma sem volt rajta. Amikor megérintette a falat, furcsa módon melegnek érezte, mintha az anyag dacosan ellenállna a fagyos levegőnek. Egy hatszor egy méteres cella jelentette számára most az egész világot. A hömpölygő víz már majdnem elérte a térdét, és kitartóan emelkedett tovább.
  Néhány percig tanácstalanul álldogált, hangosan vacogott a hidegtől, és átkozta sorsát, amely erre az istenverte helyre vetette. Bénultsága és elkeseredése hamarosan vad dühbe csapott át.
  – A fene egyen meg! – ordította magából kikelve, bár nem tudta, kinek vagy minek szólnak szidalmai. – Miért éppen rám esett a választás?
  Tehetetlenségében a fal felé fordult, kezét ökölbe szorítva dühödten sújtott le a sima felületre – és a keze belesüllyedt az anyagba!
  – Áááá!
  Meglepve kiáltott fel, és ösztönösen hátraugrott.
  A védőtetőről lezúduló víz hirtelen az arcába csapott, és ahogy megpróbált kibújni a vízesésből, a hömpölygő ár magával ragadta. Teljesen elmerült, aztán levegőért kapkodva bukkant a felszínre.
  De már elvesztette uralmát a tomboló elemek felett. A jeges ár visszasodorta az utcára, és egy pillanatig úgy tűnt neki, mintha az utca a vízvezeték felé lejtene. Ettől kezdve hiába próbált talpra állni, így már csak arra törekedett, hogy a víz felett tartsa a fejét. Az életéért küzdött.
  Érezte, amint átbukik a vízvezeték szélén, és belecsobban az árokba. Élettelen szikladarabként süllyedt a fenékig, aztán újból felbukkant, dermedten és fuldokolva, a sebes víz pedig könyörtelenül sodorta tova a testét.
  Hát teljesült a kívánsága! Látni akarta, hová tart a víz. Most hamarosan megláthatja – ha életben marad.
 
Katherine az erkély nyitott ajtajában állt Eulerrel. A lezúduló víz alkotta áttetsző falra meredt, és egy pillanatig az ötlött fel benne, hogy Robotváros egyáltalán nem is létezik. Ezt azonban csak egy lázas agy képzelhette, amelyet túl sok kozmikus sugárzás ért. Az eső végtelen folyamként zúdult alá, a lány még soha életében nem látott ilyet, sőt elképzelni sem tudta, hogy létezhet ekkora felhőszakadás. Rémülettel töltötte el a látvány, ami majdnem elnyomta a kínos helyzet miatt érzett haragját.
  – Miért ment ki az utcára? – kérdezte Euler.
  – Már megmondtam! – fordult el a zápor elképesztő látványától, és visszatért a szobába. – Látni akarta a várost.
  – De figyelmeztettük, hogy ez veszélyes.
  Katherine leroskadt a heverőre, és két karját bosszúsan keresztbe fonta. Már azt sem bánta volna, ha egy fekete lyuk nyeli el örökre Derecet és drágalátos robotjait. – Vagy nem hitt nektek, vagy nem törődött vele – vetette oda gúnyosan. – Miért álldogáltok itt és teszitek fel újra meg újra ugyanazt a kérdést ahelyett, hogy odakint keresnétek?
  Rydberg jött ki a hálószobából, nyilván azt ellenőrizte, nem hazudik-e Katherine. – Mindent megtettünk, ami lehetséges – válaszolt Euler helyett. – Megértjük, hogy aggódik Derec barátunkért. Félelmünk semmivel sem kisebb az önénél.
  – Nem aggódom érte – tört ki a lány. – Fütyülök rá!
  A robotok egymásra néztek. – Nem érdekli egy emberi élet feltételezhető elvesztése? – kérdezte nyomatékosan Euler.
  Katherine felugrott a heverőről. – Úgy érted, lehet, hogy… hogy…
  – Halott? – segítette ki Rydberg. – Természetesen. Figyelmeztettük önöket a veszélyre.
  Derec távozása után immár tizenötödször futott vissza az erkélyajtóba, és a homályos vízfüggönyt fürkészte. Órákkal ezelőtt távozott, sokkal régebben, mint amennyi ideig kint tartózkodhatott volna. Ha valami történt vele…
  – Miért ment ki az utcára? – szólalt meg Euler a lány mellett.
  – Már megint! – kiáltott fel kétségbeesetten Katherine. – Ugyanaz a kérdés! Miért faggattok?
  – Mert nem értjük – csatlakozott hozzájuk Rydberg. – Tudnia kell, hogy a robotok nem hazudnak.
  – Tudom.
  – Akkor miért kockáztatta az életét, holott közöltük vele, hogy veszély vár rá odakint? – kérdezte Euler.
  – Mindenekelőtt a veszélyről alkotott fogalma talán különbözik a tiétekétől – kezdte magyarázni a lány. – Ezenkívül erősebben élt benne a vágy, hogy megismerje őrült városotokat, mintsem megriadt volna a veszélytől.
  – Úgy érti – vette át a szót Euler –, hogy szándékosan tette kockára az életét a kíváncsiság miatt?
  – Ilyesmi lehetett.
  – Meghökkentő.
  – Hadd kérdezzek valamit! – nyomta oda mutatóujját a lány Euler mellének érzékelőihez. – Ha annyira égtek a vágytól, hogy emberek éljenek itt, miért választottátok ezt a helyet, ahol ilyen katasztrofális az időjárás?
  Rydberg tétovázott, mintha egy láthatatlan belső műszeren mérlegelné válaszának súlyát. – Az időjárás itt nem természettől fogva ilyen – felelte végül.
  – Nem természettől fogva? – csapott le a lány. – Ez azt jelenti, hogy befolyásolja valami?
  – Igen – bólintott Euler. – És mi lenne az?
  – Nem árulhatjuk el – válaszolta Rydberg, és odament a heverőhöz, hogy mögé nézzen.
  – Legalább hamar vége szakad ennek a viharnak?
  – Valószínűleg a következő órában – felelte Euler. – Akkor megkezdhetjük a széles körű kutatást Derec barátunk után.
  Egy gondolat villant fel Katherine agyában. El akarta hessegetni, de képtelen volt rá. – Az a másik ember… David… így halt meg?
  – Talán ő okozta az esőket – mondta elgondolkodva Euler –, de nem miattuk halt meg.
  – Ezt nem értem.
  – Emberek számára későre jár – vágott közbe Rydberg, és elindult az ajtó felé. – Aludnia kell, ha nem akarja károsítani az egészségét.
  Ezzel a két felügyelő robot némán kivonult a folyosóra, a bejárati ajtó pedig a helyére siklott mögöttük.
  Katherine egyedül maradt, csak a segédrobot állt őrt az ajtó előtt a folyosón. Ledőlt a heverőre, és összegömbölyödött. – Ó… David – tört ki belőle a sírás, miközben könnyei ruhájának ujját áztatták. – Miért kellett így történnie?
 
 
3. fejezet
A PRÉSELŐMŰ
 
Derec úgy sodródott a vízvezetékben, mint egy zsilipkamrába került fadarab, teste dermedten hánykolódott, teljesen elvesztette uralmát érzékei felett. A víz tombolva harsogott a fülében, az élete csak attól függött, sikerül-e a víz felett tartania a fejét. Semmi más nem számított; számára az élet erre a lényegre összpontosult. Nem érzett félelmet, nem érzékelte az időt, és hiába várta, hogy élete most legalább lepereg lelki szemei előtt, ez a vágya sem teljesült. Nem volt mire visszaemlékeznie. Nem maradt számára más, csak a víz, meg a dermesztő hideg – és a mindenható útitárs, a halál.
  Száguldása egy percig, vagy az örökkévalóságig tartott – időérzéke már felmondta a szolgálatot –, de amikor szabadeséssel zuhanni kezdett, agya ismét működésbe lépett, hogy felmérje az új valóságot és kérdéseket tegyen fel.
  Esés közben meleg, nedves szél fonódott köré. Parázsló fény öntötte el a testét, mielőtt azonban ezt szemügyre vehette volna, csobbanva merült el valami forró folyadékban.
  A hirtelen vett lélegzettel együtt jó adag vizet nyelt, de azután fuldokolva, köhögve és szíwerésének ritmusában lüktető fejjel úgy vetődött ismét a felszínre, mint egy elhajított parafa dugó. Egy pillanatra elfogta a pánik, de erőt vett magán, és legyűrte félelmét, amikor rádöbbent, hogy a víz már nem áramlik, csak hullámzik körülötte.
  Taposta a vizet, és hálát adott magában a sorsnak, hogy korábbi életében elsajátította az úszás életmentő mozdulatait. Hanyatt feküdt, és a hátán lebegett, miközben apró áramlatok sodorták erre-arra. Rettenetesen sajgott a teste a vízvezetékben való hánykolódástól: az utolsó csepp erő is kiszállt belőle.
  Feje fölött valamiféle mennyezetet látott, amelyet apró fényforrások világítottak meg homályosan. Vízesések moraja visszhangzott mindenütt az üregben. Fejét oldalra fordította, hogy egy pillantást vessen környezetére.
  Egy hatalmas, legalább ezer méter hosszú vízmedencében találta magát, ennek szélétől mintegy száz méterre lebegett a felszínen. Az egész területet szabályosan elrendezett, kísérteties vörös fények világították meg. A vízvezetékek beömlőnyílásai a medence mindegyik oldalának közepén helyezkedtek el, így összesen négy vízesés lüktetett csillogva a vörös ködben. Ez a négy bevezetőnyílás csapta azt a pokoli zajt, amelytől zúgott a feje, mert a visszhangok többszörösen felerősítették a dübörgést a zárt térben.
  Hová csöppent? Valamiféle gyűjtőhelyre, talán víztárolóba. Minden városnak szüksége van vízellátásra. A tároló valószínűleg kapcsolatban áll egy víztisztítóművel, amelyet emberek számára terveztek, akik nem élnek itt. Ez csak megerősítette Derec korábbi gyanúját, hogy itt nem egyszerűen a robotok városa épül, hanem erőteljes gyarmatosítás folyik.
  Még egy felismerés ötlött fel Derec agyában. A víztároló megmentette az életét. A vízvezetékben tett őrjítő utazása alatt már a túlhűlés jelei kezdtek mutatkozni rajta, de a tároló forró vizében feloldódott jeges bénasága.
  Miért éppen forró víz hullámzik a medencében? A víz határozottan melegebbnek tűnt, mint az emberi test hőmérséklete, talán tizenöt fokkal is magasabb nála. Ráadásul forró szelek kavarogtak a kamrában, amelyeknek zúgása versenyre kelt a befolyónyílások vizének morajával. Az andalító meleg és a nyugalom kezdte elbágyasztani Derecet. Hamar rájött, ha nem vigyáz, a fizikai lét skálájának másik végén fejezi be életét, a túlmelegedéssel. Túlhűlés vagy túlmelegedés, az eredmény ugyanaz lesz. Mindenképpen ki kell jutnia a vízből, ha nem akarja túlterhelni szívműködését.
  Még mindig a hátán fekve karjával tempózni kezdett, lábával pedig enyhe lökésekben tolta előre magát. A tároló távoli végében robotok mozgását vette ki, de nem érzett magában elég erőt, hogy olyan messzire ússzon. Fogalma sem volt, milyen irányban kellene haladnia, ezért egyszerűen a medence legközelebbi szélét választotta. Nehezen gyűrte le a távolságot, mert a beömlőnyílások ellenáramlatokat keltettek.
  Kényelmesen, de határozottan úszott, és közben arra is időt szakított, hogy megvizsgálja testét. Erős ütések érték a csatornában, de a zúzódásoktól eltekintve nem talált különösebb sérülést.
  Amint közeledett a medence széléhez, észrevette, hogy a bevezetőnyílásokon át már kevesebb víz ömlik a tárolóba, ami azt jelenthette, hogy elállt az eső. Szórt fény derengett fel a fedett medence sötét szélei mentén: odakint nyilván új nap kezdődött.
  Végül elérte a medence szélét, amely ugyanabból az anyagból készült, mint a város többi része. Egymástól bizonyos távolságban fémlétrák vezettek ki a vízből; kényelmesen odaúszott a legközelebbihoz, hogy kimásszon.
  A viz csupán három méterrel hullámzott a medence széle alatt, Derec nem kis szerencséjére, mert amikor kapaszkodni kezdett fölfele, enyhe szédülést érzett. Testét, amely könnyedén lebegett a vízben, most tonnányi tömegűnek érezte. Az érzelmi feszültség, a vízvezeték megpróbáltatásai és a medence forró vize megtette a hatását. Alig tudta felvonszolni magát a létrán, aztán levegőért kapkodva leroskadt a tároló szélén, és elterült.
  Csak egy percre hunyta le a szemét, és máris elnyomta az álom. Nem sejtette, mennyit aludt, de egyetlen szempillantás alatt ébredt fel. Hangos dübörgés reszkettette meg körülötte a levegőt. Hirtelen felült, körülnézett, és egy óriási járművet pillantott meg, amely a medence mentén éppen felé tartott, ennek zaját erősítette félelmetes zúgássá a barlangszerű üreg.
  A felállás némi nehézséget okozott, Derec még gyengének érezte magát. De valahogy feltápászkodott, és remegő lábakkal indult el a tárolón túli terület fényei felé. Amíg szabadon kószálhat, addig minél jobban meg akarja ismerni a várost. Mert a robotok ezután biztos nem tévesztik ilyen könnyen szem elől.
  Miközben a világosság felé igyekezett, vízvezetékekkel zsúfolt, nyitott üregek mellett haladt el. A hatalmas csövek bonyolult kötélcsomók módjára fonódtak egymásba, ráadásul úgy hajladoztak és vonaglottak, akár a hüllők egy kígyóbűvölő kosarában mintha csak élnének. Derec a gödrök fölött korláttal szegélyezett pallókon lépdelt át, amelyek a közeledtére egyszerűen kinőttek az üreg széléből, és eleven kristály módjára alakultak a szeme láttára.
  Az üregek után néhány alacsony épület következett, sejtése szerint itt lehetett a valódi víztisztítómű. Javítórobotok sürögtek-forogtak a létesítmények körül, különféle gépeket toltak ki vagy be. Derecben egy pillanatra felötlött, hogy valamelyik épületben keres egy számítógépet, de a kitartóan felé közeledő jármű eltérítette ettől a szándékától.
  – EMBER! – hallatszott egy hangszóróból. – MARADJON EGY HELYBEN! TEVÉKENYSÉGE TÖRVÉNYBE ÜTKÖZIK.
  A hang irányába fordult. A felszólítás a sebesen közeledő robotvezérlésű járműből érkezett. Ideje felszívódnom, gondolta Derec. Futásnak eredt az épületek mögött derengő fal irányában.
  – EMBER! – szólalt meg ismét a hangszóró.
  Rohant a fal felé, bár a lábai nehezen bírták. Úgy látszott, mintha az egész felület világítana, és kör alakban határolná a vízmű teljes területét. Olyan áttetszőnek tűnt, mint egy zuhanyrózsa vízsugara, és Derec rájött: valószínűleg a külső fény hatol át rajta, mert annyira vékony. Ököllel rávágott, de az anyag ellenállt. Még erősebbet ütött, mire a fal engedett, akárcsak a másik épületen az elmúlt éjjel.
  Ekkor látta meg, hogy húsz méterrel távolabb egy javítórobot közeledik a falhoz, és egyszerűen keresztülhalad rajta. Lélekszakadva rohant oda, bár a robotokkal megrakott jármű vészesen közeledett felé. Megállt a robot távozásának helyén, de nem látott semmiféle kijáratot. Ütésre emelte az öklét, ám ekkor körkörösen táguló nyílás támadt a falon, és Derec kilépett a szabadba.
  Békés, derűs reggel köszöntötte, nyoma sem volt az éjszakai felhőszakadásnak. A nap még alacsonyan járt, de Robotvárosban már pezsgett az élet.
  A fiatalember számára úgy tetszett, mintha a település közepén állna, azon a tengelyen, amelyen a város kereke forog. A rossz emlékű csatorna óriási küllőként szelte át a várost, aztán újabb vízvezetékeket – újabb küllőket – fedezett fel, amelyek szintén a város kerekéhez tartoztak. A küllők közé eső területeket magában kvadránsoknak nevezte el.
  Rengeteg robot nyüzsgött az utcákon, mindegyik igyekezett valahová, mindegyik valamilyen feladatot teljesített. Közülük sokan a vízműbe siettek.
  Kissé távolabb ment attól a ponttól, ahol kilépett, aztán visszanézett a vízműre. Elképedve látta, hogy erdő áll a helyén. Hamar rájött, hogy a víztároló tetejére telepítették az erdőt, így kétszeresen kihasználták a területet. De miért éppen erdőt? Az biztos, hogy nem a robotok áhítoztak rá.
  A szeme sarkából észrevette, hogy előbukkan az előző kijárati ponton az a hatalmas gördülő jármű, amely már a tárolón belül is üldözte. Egy pillantást vetett még a városra, aztán megcélozta az erdőt. A természet zűrzavara kedvezőbb menedéket nyújt majd neki.
  Üldözői elől menekülve nagy ívben visszafutott a víztároló hatalmas épületéhez, és törte a fejét, hogyan mászik fel az erdő szélét övező magas támfalon. Amint odaért, és két kezével tanácstalanul nekitámaszkodott az ívelt felületnek, egyszer csak az anyag képlékennyé lett és enyhe lejtésű lépcsősorrá változott.
  Derec habozás nélkül felszaladt rajta és belevetette magát az erdőbe. Amúgy is átázott cipője besározódott a nyirkos, cuppogó altltalajon. A fák meglehetősen alacsonyra nőttek, némelyikük még a körülöttük sűrűn burjánzó bozót szintjét sem érte el. Enyhe köd ülte meg az egész erdőt; minél mélyebbre hatolt benne Derec, annál párásabb levegő vette körül.
  Gyér növénytani ismeretei alapján is sejtette, hogy ezeknek a facsemetéknek a távoli ősei egykor a Földön éltek. Jóllehet az űrlakók nem szívesen emlegették a kapcsolatokat, amelyek egykori őshazájukhoz kötötték őket, annyi hagyományt azért mégis megőriztek, hogy a Föld növényzetét és állatvilágát telepítették az általuk gyarmatosított bolygókra. Hogy honnan tudta ezt, Derecnek fogalma sem volt róla; emlékezetének ezek a zavaros felvillanásai néha már az őrületbe kergették.
  Botladozva haladt az erdőben, kissé idegesítette a kiszámíthatatlan környezet, a sűrűn gomolygó köd, a kusza aljnövényzet. És tudta, hogy egy űrlakó érzései ezek. Nem rajongott az erdőkért; a városok rendje vonzotta. De egy emberi lény számára ennek is megvan a varázsa: zabolátlan, mégis korlátozott; szemet gyönyörködtető, mégsem teljesen rendezetlen. Az erdő a szépérzéket szolgálta – emberi ízlés szerint.
  Hirtelen megbotlott valami kemény tárgyban. Elzuhant a puha talajra, és még sárosabb lett. Amikor szemügyre vette az alattomos holmit, kiderült, hogy egy rövid cső áll ki a földből. Sűrű pára gomolygott belőle, ugyanaz, ami rátelepedett az egész térségre, és Derec kezdte felismerni egy mesteri terv működésének alapelvét.
  Ahogy ott állt, öt méterre a ködben mozgó árnyat pillantott meg. Az egyik üldöző robot tűnt fel. Derec nyomban lekuporodott, és feszülten figyelte, miként gázolnak át körülötte a bokrokon. Lassan gyűrűbe fogták az egész területet, semmilyen irányban nem menekülhetett.
  Mély lélegzetet vett, aztán egészen apróra húzta össze magát a földön, és hallgatta a robotok közeledését. Úgy telepítették az erdőt a tároló fölé, hogy a lecsapódó vízpárát felvezették a fák közé, közvetlenül táplálva vele a fák gyökereit. Feljebb a köd valószínűleg szén-dioxidból állt, így az erdő megkapta az egészséges növekedéshez és fejlődéshez szükséges tápanyagot is. Már csak az volt a kérdés, honnan kerül ide szén-dioxid. Talán valamilyen ipari folyamat mellékterméke, ami a víztároló területén uralkodó melegre is magyarázatot adna? Az elrendezés kifinomult és kulturált megoldásnak látszott, a város harmóniában élt a természeti környezettel. És mindezt robotok tervezték?
  Derectől karnyújtásnyira egy fémszerkezetű láb taposott a fűbe. Alig tudta türtőztetni magát, hogy föl ne egyenesedjen, annyira hiányzott számára a közönséges levegő. Szerencsére a robotok néhány másodperc alatt elvonultak.
  Amint meghallotta, hogy a csatárlánc túlhaladt rajta, talpra ugrott, és visszafelé kezdett futni, abba az irányba, amerről jött. A robotok sokkal gyorsabbak és erősebbek nála, így csak a meglepetésszerű, gyors cselekvésben bízhatott.
  Percek alatt elérte az erdő szélét, és rohant arra a pontra, ahol felmászott. A támfal azonban már a helyére simult, egyetlen lépcső sem látszott sehol. Az erdő peremén áthajolva lenézett: tíz méter mélységben húzódott a talajszint, szó sem lehetett a leugrásról.
  – Figyelem, Derec! – zendült fel mögötte egy robothang. – Azonnal álljon meg! Álljon meg!
  Letelepedett a földre, és lelógatta lábát a támfal szélén. Csodálatos módon újból megjelent a lépcső! Éppen akkor sikerült leszaladnia rajta, amikor néhány robot már elérte az erdő szélét, és megállásra szólította fel.
  A vízmű közelében zajló munka zűrzavarában Derec megpillantott egy pőrekocsit. Láthatólag indulásra készen állt, mert teljesen megrakták már elromlott számítógépekkel. Derec utolsó léptei valóságos szökellésekké váltak, a gép felé vette az irányt, miközben mögötte a robotok a lépcső aljára értek.
  A teherautó elindult, mielőtt elérhette volna; maradék erejével vágtatni kezdett, elkapta a rakodólap szélét, és felugrott rá. A számítógépes limlom közül egy gömbölyű, sisak nagyságú robot vészjóslóan cincogni kezdett felé.
 
Katherine a mosdónál állva figyelte, hogyan folyik a langyos víz a csapból, és azon tűnődött, hogyan működhet vízvezeték-hálózat abban a városban, ahol semmi sem marad a helyén. Megmosta az arcát, aztán a falba süllyesztett apró tükörbe nézett. Duzzadt, karikás szeme arról árulkodott, hogy alig aludt az éjjel, de az arca nyugodtnak látszott, meglepően nyugodtnak ahhoz a rémülethez képest, amely a hosszú éjszaka legnagyobb részében minden porcikáját átjárta.
  Derec talán halott, ő pedig egyedül maradt ebben a tébolyult világban. Noha David-Derec, bárhogy is nevezi magát, csupán izgalmas kalandok színhelyének tekintette ezt a várost, az ő számára kizárólag börtönt jelentett. Ha egy űrlakó véletlenül ott ragadt valamelyik űrkikötőben, magától értetődőnek tekinti mindenki, hogy igénybe veheti a rádiótávközlést, értesítheti a mentőegységeket és azokat az aggódó rokonokat, ismerősöket, akik várnak rá; a robotok viszont vonakodtak – sőt mellébeszéltek –, amikor szóba került a távközlés témája. Ez riasztóbban hatott, mint minden korábbi kellemetlen esemény.
  – Jól aludt?
  Katherine ijedten rezzent össze, gyorsan hátrafordult, és meglátta Rydberget, amint az ajtóban áll, és hangszórójából finom elektronikus alapzaj szűrődik ki.
  – Senki sem hívott ide! – kiáltott rá bosszúsan. – Kifelé! Azonnal!
  A robot szó nélkül megfordult, Katherine pedig követte egy kis előtérbe.
  – Mit akarsz? – enyhült meg. – Van valami hír… Derecről?
  Rydberg visszafordult a lány felé. – Nem akartam betolakodni a magánéletébe – magyarázta. – Kérem, bocsásson meg! Élelmet hoztam önnek.
  – Nem vagyok éhes.
  Rydberg szó nélkül bámult rá.
  – Kiderült valami Derecről? – kérdezte újból a lány, ezúttal halkabban.
  – Igen – felelte a robot. – Alig három dekáddal ezelőtt látták, de elfutott, amikor az egyik felügyelőnk utánaszólt.
  A lány izgatottan csapta össze a kezét. – Szóval él?
  – Nyilvánvalóan. De miért futott el? Ez a bűntudat jele?
  – Ez annak a jele, hogy szeretné szemügyre venni ezt a világot anélkül, hogy falkában követnék a robotok. – A lány faképnél hagyta a gépembert, és elindult a nappali felé. – Na, hol az étel? Olyan éhes vagyok, hogy fel tudnék falni egy egész… – Hirtelen félbehagyta, és bűnbánóan a robotra pillantott. – Éhes vagyok.
  – De az előbb azt mondta…
  – Felejtsd el! – Aztán észbekapott, mielőtt a robot hosszas magyarázatba kezdett volna emlékezőképességéről. – Úgy értem, ne törődj vele. Hol található az ennivaló?
  A gépember végigvezette a lányt az előtéren, és belépett vele a nappaliba, ahol már tálalva volt ugyanazon az asztalon, amelynél előző este ültek Dereckel. Furcsa módon tágasabbnak tűnt a szoba, alacsonyabbnak és szélesebbnek, az asztal pedig közelebb állt a falhoz.
  A lány a különféle gyümölcsökkel és főtt zöldségekkel megrakott asztalhoz sietett. Gyorsan leült, és próbaképpen bekapott egy falat zöldséges gyümölcsöt. Finom volt! Rydberg mozdulatlanul állt mellette, miközben ő mohón végigkóstolta az asztalt, és minden ízlett neki. Dereckel ellentétben nem szólította fel a robotot, hogy foglaljon helyet. A gépek szolgák, és így is kell bánni velük. Sohasem értette, miért udvariaskodik velük Derec, mintha többnek tekintené őket egyszerű gépeknél.
  – Mikor vehetjük fel a rádiókapcsolatot a külvilággal? – kérdezte, amint sikerült kissé csillapítania mardosó éhségét.
  – Mindnyájan összejövünk később, és megbeszéljük ezeket a kérdéseket.
  – Bíróság elé akartok állítani minket annak a másik embernek a meggyilkolásáért? – faggatta tovább a lány. – Remélem, tudod, hogy jogunk van a bírósági tárgyaláshoz.
  – Derec azt ígérte, megpróbálja megoldani a rejtélyt – válaszolt kitérően Rydberg.
  Katherine abbahagyta az evést, és a robotra szegezte tekintetét. – És mi van, ha nem sikerül neki? Ha sohasem tudjuk kideríteni, mi történt valójában? Nincs jogotok itt tartani bennünket. Nem élhetünk ilyen bizonytalanságban.
  – Ha Derec barátunk nem derít fényt az igazságra – válaszolta Rydberg –, akkor azt a következtetést kell levonnunk, hogy eredeti feltevésünk helyes volt.
  – Nem hiszek nektek – fakadt ki a lány. – Megfelelő bizonyítékok nélkül nincs jogotok eldönteni, hogy bűnös vagy ártatlan vagyok-e. És ne tévesszetek össze Dereckel! Én nem dédelgetek romantikus álmokat egy robotok irányította világról. Semmilyen módon nem szabhatjátok meg, hogyan éljem az életem. Ha gyilkosság miatt akartok fogva tartani, állítsatok bíróság elé és bizonyítsátok be. De ha tárgyalásra kerül sor, jogom van védekezni. Ennélfogva követelem, hogy azonnal bocsássatok rendelkezésemre egy rádiótávközlő készüléket, hogy megfelelő védőügyvédről gondoskodjam. Okleveles jogi képviselőt követelek, mégpedig azonnal!
  – Később vitatjuk meg ezt a dolgot, miután visszatért hozzánk Derec barátunk – próbálta megnyugtatni a robot a lányt. – Ám közben kihűl az étel, és elveszti vonzerejét.
  – Már el is vesztette – lökte el magától a tányért Katherine. Egyre kevésbé tetszett neki a helyzet. Elérhetetlen messzeségbe távolodott a rádió, és vele együtt az a remény, hogy valaha is távozik erről a bolygóról. Rydbergnek előadott érvei csupán az Auróra társadalmában megszokott törvényekre és szokásokra támaszkodtak. De a robotok társadalmának szemszögéből valamennyi törvény és a szabadság eszméje felfoghatatlan volt.
  Egyszerűen összegezhette a végeredményt: itt a gépek uralkodnak, és azt tesznek, amit akarnak.
 
Derec semmihez sem tudta hasonlítani Robotváros méretét, de amint végigrobogott rajta, egyfolytában csodálnia kellett irdatlan nagyságát. Amint a teherjármű sebesen haladt a város utcáin, a gömbrobot egyik számítógéptől a másikhoz szökkent, közben hangosan ciripelt, ezüstös teste számtalan ponton kivilágosodott, majd a fények ismét kihunytak rajta, amint befejezte önműködő (de határozottan szubrobotikus) hibafelderítő tevékenységét a tönkrement szerkezeteken. Végül Derec ölében kötött ki, valamennyi jelzőfénye veszettül villogott, és ciripelése finom cincogásba váltott át.
  – Na, áruld el, hová megyünk? – kérdezte Derec, és kedélyesen megsimogatta a gömböt.
  A gép surrogott és ugrált, de nem adott választ. Aztán egyszer csak a cincogás harsány szirénázásba csapott át.
  – Hagyd abba! – parancsolt rá Derec, és a teherjármű orra felé fordult, hogy lássa, mekkora feltűnést kelt ez a jelenet. Aztán ráhajolt a gömbre, így próbálta tompítani éktelenül erős hangját, nem sok sikerrel.
  – Hagyd már abba – mondta. – Mit képzelsz…
  A szerkezet villamosáram-ütéssel lódította odébb Derecet.
  – Álljon meg a menet – szegezte rá az ujját a fiatalember. – Minek képzeled te magad?
  A tárgy ismét szökdécselni kezdett, mind magasabbra pattant. Derec egyetlen pillantással felmérte az utcát, aztán teljes nyugalommal felhúzta a lábát, és lerúgta a gömböt a teherszállítóról. Amint a robot a földhöz csapódott, még erősebb sivításba kezdett, és úgy ugrált körbe, akár egy gumilabda.
  Néhány sarokkal odébb a jármű lelassított, majd beállt egy sor végére, amelyben hasonló teherkocsik várakoztak különféle eszközökkel megrakva. Derec feltérdelt a rakodólapon, és átlesett a számítógépek halma fölött.
  A teherkocsik egy kapuhoz gördültek, ahol egy csomó robot várt rájuk, mindegyikük leemelt egy eszközt a rakodólapokról, és bevonult vele egy házba, amely nem tűnt nagyobbnak egy sima ajtónyílásnál. A ház mellett viszont Derec a legmeglepőbb dolgot pillantotta meg, amivel valaha is találkozott rövid emlékezetű élete során.
  Egy hatalmas, szürke gép zakatolt ott halkan, mégis erőt sugárzó morajjal. Belsejéből olyasmi kúszott elő, amit csak a város „szalagjának” lehetett nevezni. Ötméteres oldalú négyzetes lemezek alakjában a város préselődött ki a föld alól a szürke gépen keresztül.
  Amint haladt előre, a lemezek fokozatosan formákba álltak, átalakultak, mintha valami rejtett programozást követve saját magukat építenék fel. A lemezekből falak, földszintek, emeletek, erkélyek, ablakok lettek, ahogy az anyag lassú, kecses táncmozdulatokkal terjedt szét minden irányban, és hozzásimult a már elkészült épületekhez. Ez a mechanizmus látszott működtetni Robotváros egész csodálatos óraszerkezetét.
  Úgy tűnt, mintha a város egyetlen gigantikus, élő szervezet volna, amely állandóan növekszik, változik és megújul, mint a sejtek egy testben, hogy előre meghatározott irányokban mozogva nyerje majd el végleges alakját.
  Monumentális léptékű tervnek látszott. Az építkezés azt sugallta, hogy egy adott végcél felé törekszik, tökéletesen ésszerű irányítás alapján. Derec ámulva figyelte, amint egy felhőkarcoló szó szerint a földről nyúlik fel, minden egyes új emelete megemeli a felette sorakozókat, és valami láthatatlan terv szerint heged össze. Egy olyan eszme káprázatos méreteit tapasztalta meg, amely mellett saját tudása eltörpülni látszott. Ez a kultúra egy olyan agy termékének rémlett, amely nem fogadta el a korlátozott lehetőségek tételét, hanem azt vallotta, hogy amit a képzelet megteremthet, azt a kéz meg tudja valósítani.
  Egy ilyen elme számára minden lehetséges. Még talán a Perihélium is.
  A teherkocsi úgy meglódult, hogy Derec csaknem leesett róla. Odagördült a kapuhoz, és a robotok sora elindult, hogy leszedje róla az eszközöket.
  Ha a műveletek a föld alatt zajlanak, Derec úgy érezte, neki is ott a helye. Felkapott egy kisebb számítógépet, amelyről úgy látta, hogy a víz miatt váltak rövidzárlatossá az áramkörei, aztán leugrott a teherkocsiról, és beállt a robotok sorába, amely a föld alá vezető kapubejáratnál kígyózott.
  Olyan féltő gonddal szorította magához a komputert, mint egy alvó csecsemőt. Amikor elérte a bejáratot, odabent a félhomályban langyos levegő simogatását érezte az arcán. Egy sor lépcső előtt találta magát, ezek mind a mélybe vezettek, így hát azt a robotot követte, amelyik előtte haladt.
  A lépcsősorok egy fényesen kivilágított, hatalmas rakodótérbe vezettek, ahol eszeveszett tevékenység folyt. Önműködő kocsik nyaktörő sebességgel szállítottak robotokat és bányászati eszközöket. A vontatók hajmeresztő módon suhantak el egymás mellett, mozgásukat valószínűleg az utolsó pillanatban módosították mindig, mert Derec számára elképzelhetetlennek tűnt, hogy ilyen gyorsan haladhassanak az összeütközés veszélye nélkül.
  A túlsó falnál legalább húsz felvonó ajtónyílása sorakozott egymás mellett, mindegyik feltűnően nagynak látszott. A lépcsőkön leérkező robotok egyenesen a felvonók felé tartottak, nyilván egy alacsonyabb szintre igyekezve, ahol javító- vagy selejtezőmunka folyt.
  Derec tétovázott kissé, merre menjen, aztán kiválasztott találomra egy felvonót, és terhével elindult felé. A közelben egy hatalmas felvonó ajtaja siklott félre, kormos és sáros robot bányászok csoportja vonult ki belőle, vállukon cipelve egyik társuk összeroncsolt tetemét.
  Derec elérte a felvonót. Nem a szokványos vezérléssel működött, hanem akkor nyílt ki, amikor valaki eléje lépett.
  Egyszer csak mély hang harsant mögötte. – Semmi más nem vár önre odalenn, csak a halál!
  Amint hirtelen sarkon fordult, egy kétszeres emberméretű, hatalmas felügyelő robot tekintett le rá vörös fotocelláival. A robot teste feketén csillogott.
  – Azért jöttem, hogy ellenőrizzem a munkálatokat – vetette oda Derec színlelt fölénnyel. Visszafordult a felvonóhoz, és be akart lépni, ám a robot karja villámgyorsan kinyúlt, hatalmas fogói hangos csattanással zárultak Derec karjára, és szorosan, de fájdalommentesen tartották.
  – Elcsíptük! – mondta a gépember, és Derec komputere hangos csattanással hullott a földre.
 
 
4. fejezet
AZ IRÁNYTORONY
 
Amint félresiklott a lakás ajtaja, Derec a termetes robot hóna alatt kalimpálva figyelte, hogyan hullámzanak végig az érzelmek Katherine arcán mindössze három másodperc alatt a rémülettől a megkönnyebbülésen át a hamiskás mosolyig.
  – Hadd találjam ki! – szorította mutatóujját az ajkára. – Szütyő vagy, akit felkaptak…
  – Vicces… – vigyorgott Derec, míg a robot gyengéden a földre helyezte. Felnézett a fekete óriásra. – Köszönöm a fuvart, Avernus.
  – Szívesen, Derec barátunk – válaszolt kissé meghajolva a robot, hogy biztonságos távolságban tartsa fejét a mennyezettől. – De ha megkérhetem, ne merészkedjék a föld alá. Nem embernek való hely.
  – Kedves, hogy aggódsz értem – válaszolta Derec tartózkodóan. Elindult befelé, aztán visszafordult Avernushoz. – Találkozunk az ülésen?
  – Feltétlenül – közölte a robot. – Mindnyájan nagy várakozással tekintünk elé.
  – És most elmehetsz! – vetette oda a lány Avernusnak. A robot enyhén meghajolt, és távozott, az őrt álló segédrobot pedig gyorsan a helyére ugrott, hogy hasáb alakú testével kitöltse az ajtónyílást.
  Katherine megnyomta a zárógombot, és az ajtó a helyére siklott. – Lekésted a reggelit is, meg az ebédet is – ült le kedvetlenül a heverőre.
  – Avernus kerített valami ennivalót, mielőtt visszahozott – próbálta békíteni Derec. – Kitisztította a sebeimet, és még aludni is hagyott egy keveset. – Végül nem tudta megállni, hogy szóvá ne tegye a lány hangulatát. – Miért duzzogsz? Van valami oka?
  – Például te… ez a hely… és minden – szakadt ki Katherine-ből. – Teljesen összezavarodtam. Fogalmam sincs, hogyan szabadulhatunk innen. Kitaláltál valamit?
  Derec észrevett egy katódsugaras képcsöven az asztalon, és odalépett. – Ezt a települést embereknek tervezték – kezdte elgondolkozva –, és az építkezés szédítő ütemben halad, mintha valami arra ösztönözné őket, hogy minél hamarabb befejezzék. Azt hiszem, az épületek… hogy is mondjam… élnek. Valószínűleg ezzel lehet őket jellemezni a legpontosabban. – Rámutatott a képernyőre. Honnan került ez ide?
  – Rydberg hozta – nézett fel a lány. – De csak vételre alkalmas. Mit értesz azon, hogy a város… él?
  – Figyelj csak! – Derec átrohant a szobán, és teljes erővel nekivágódott a falnak. A merev anyag enyhe ívben behajolt, majd lágy hullámzással ismét visszanyerte eredeti szilárd alakját.
  – Egész éjjel le sem tudtam hunyni a szemem, annyira aggódtam érted, te pedig ezalatt csak arra jöttél rá, hogy a falak gumiból vannak?
  Derec mosolyogva nézett feléje. – Tényleg aggódtál értem?
  – Nem – fordult el durcásan a lány. – Van még valami?
  Derec odaült melléje a heverőre, és suttogva kezdte mesélni:
  – Láttam, hogyan épül a város. Szó szerint kipréselődik a földből. Megpróbáltam oda is lemenni, de Avernus elkapott. Szerintem ő felel a föld alatti munkákért. Csak azt tudom elképzelni, hogy kiterjedt bányászat zajlik a föld alatt, az épületek pedig talán pozitronikus vezérlésű robotsejtekből alakulnak ki, és úgy nyerik el végleges formájukat. Lenyűgöző!
  Katherine kevésbé látszott lelkesnek. – Találtál valamilyen módot, hogyan szabadulhatunk innen?
  Derec a fejét rázta. – Még nem, de nem hiszem, hogy ez gondot jelenthet.
  – Hát persze, mert annyira el vagy telve a robot barátaiddal, hogy nem is tudsz semmi másra gondolni! – Katherine hirtelen a fal felé fordította fejét. – Ha a falak robotok, kíváncsi vagyok, lehallgatnak-e bennünket?
  Ebben a pillanatban az asztalon kivilágosodott a képernyő, és Rydberg arca jelent meg rajta. – Hát visszatért közénk, Derec? Jól van! – örvendezett minden lelkesedés nélkül. – Készüljenek fel! Díszkíséret megy önökért, hogy elhozza mindkettőjüket az előzetes bírósági tárgyalásra.
  – Tárgyalásra? – hökkent meg Derec.
  – Ó, istenem! – kapta kezét a szája elé Katherine. – Bizonyára az én hibám. Követeltem tőlük, hogy állítsanak bíróság elé.
  – De hiszen még a nyomozásra sem nyílt lehetőségünk.
  A lány vállat vont. – Megpróbáltam kideríteni, megengedik-e, hogy rádiókapcsolatba lépjünk a külvilággal. – Csettintett az ujjaival. – Talán ez azt jelenti, hogy hamarosan engedélyezik.
  – Hát… talán – helyeselt kételkedve Derec. Úgy képzelte, Robotváros túlságosan értékes drágakő ahhoz, hogy bárki hozzáférhessen az éterben. Jobban belegondolva még abban sem volt biztos, szeretne-e kapcsolatba lépni a külvilággal.
  A képernyőre pillantott, de az már elsötétült. – Bármi legyen is az oka a tárgyalásnak – töprengett hangosan –, azt hiszem, néhány dologra választ kapunk.
  – Remélem, olyan válaszok lesznek, amelyek megelégedésünkre szolgálnak – sóhajtott a lány. – Nem itt szeretném eltölteni életem hátralevő részét.
  Néhány perc múlva a segédrobot kopogott az ajtón. Derec sietve nyomta meg a nyitógombot. Euler állt ott egy másik felügyelő robot társaságában, akit még sohasem látott. Lekerekített, szoborszerű alakjával ez a robot hasonlított legjobban egy emberhez.
  – Derec barátunk, Katherine Burgess barátunk – hajolt meg Euler –, hadd mutassam be Ariont, aki részt vesz gyűlésünkön.
  – Örülök a találkozásnak – hajolt meg udvariasan Derec.
  – Rydberg tárgyalásnak nevezte – vetette közbe Katherine.
  – Fontos esemény ez a számunkra – szólalt meg Arion. – Bízom benne, hogy eddig kellemes volt az itt-tartózkodásuk. A rendelkezésemre álló kis idő alatt minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megpróbáljak némi szórakozást biztosítani önöknek. Tudom, az emberek szeretik a fejtörőket.
  – Szívesen fogadunk bármit, ami elűzi az unalmat – válaszolta Derec.
  – Az biztos! – bólintott Katherine. – Mi lenne, ha idevarázsolnál egy rádiókészüléket, hogy segítséget hívhassunk a külvilágból?
  – Ó, ez teljességgel lehetetlen – közölte Arion.
  – Mindjárt gondoltam – jegyezte meg kedvetlenül a lány.
  – Ajándékot hoztam mindkettőjük számára – nyújtotta feléjük Euler a jobb karját. – Azután indulnunk kell a gyűlésre.
  Derec odalépett a robothoz, akinek csípőfogós kezében két óra függött aranyláncon. – Ezentúl ismerhetik a pontos időt, amely egyaránt fontos az embereknek és nekünk is – magyarázta Euler. – Ezzel szeretnénk kényelmesebbé tenni itteni tartózkodásukat.
  Derec elvette az órákat, az egyiket Katherine-nek nyújtotta. A négyzetes óralapot aranykeret fogta körbe. A folyadékkristályos számok mindkettőn 3:35-öt mutattak. – Mindkét szerkezet huszonnégy órára osztja a napot – folytatta Euler. – Úgy véltük, kényelmesebb lesz önöknek, ha óráink hosszát nyújtjuk meg, mint ha önöknek kellene alkalmazkodniuk az itteni húsz és fél órás napokhoz. A mi óráink, dekádjaink és centádjaink megközelítőleg a szabványidő nyolcvanöt százalékának felelnek meg. – Derec kiment az erkélyre, és felnézett az égre. A nap már túljutott a delelőn, és lassan lefelé ballagott az égről.
  – Stimmel – tért vissza a lakásba.
  – Kételkedett benne? – kérdezte Arion, és jelentőségteljes pillantást vetett Eulerre.
  – Érted már? – kérdezte Euler.
  – Érdekes – mondta tűnődve Arion, és szinte emberi módon hajtotta félre a fejét.
  – Mennünk kell! – indult Euler. A többiek némán követték. A lifttel az utca szintjére értek, majd felszálltak egy többkocsis, sín nélküli villamosra, amelyről szemmel láthatóan hiányzott a vezető. Amint helyet foglaltak, a villamos azonnal elindult. Euler hátrafordult Derechez, aki Katherine-nel együtt a két robot mögött ült. – Rendkívüli veszélynek tette ki magát a múlt éjjel. De miért?
  – Jobbat kérdezek – védekezett Derec. – Ha ez olyan tökéletes emberi világ, miért olyan veszélyes?
  – Az űrlakók bolygóin már régóta megzabolázták az időjárást – vetette közbe Katherine. – Számotokra, egy ilyen fejlett kultúrában, igazán nem jelenthet gondot.
  Arion a lány felé fordult, és meghajtotta a fejét. – Köszönöm, hogy kultúránkat fejlettnek nevezte.
  – Őszintén szólva – folytatta Euler –, ez az egyik legnagyobb gondunk pillanatnyilag. Ellenőrzésünk alatt tartjuk, mégsem tudjuk szabályozni. Sajnos biztonsági okokból nem ismertethetem a részleteket.
  – Remek! – kiáltott fel gúnyosan Katherine. – Mindenkinek köze van az időjáráshoz, de senki sem beszél róla.
  – Eredeti kérdésedre az a válaszom – mondta Eulernek Derec, miközben figyelte, amint egyenesen a piramis irányába tartanak, ahol érkezésükkor testet öltöttek –, hogy nincs emlékezetem és nincs múltam. Személyiségem megismerésének vágya és a kíváncsiságom néha olyan cselekedetekre ragadtat, amelyek nem szolgálnak mindig a javamra.
  – Amnézia? – kérdezte Euler. – Vagy valami más?
  Derec meglepve pillantott a robotra. – Mi más lehetne?
  Kérdésére a robot egy ismerős kérdéssel válaszolt. – Hogyan kerültek hát a bolygónkra?
  Derec rájött, hogy a gépember ugyanazt a kérdezz-felelek játékot játssza, amibe ő vitte bele előző este. Elhatározta, hogy együttműködik. – Mit mondott a halott David, amikor ezt a kérdést tetted föl neki?
  – Azt mondta, nem tudja – felelte Euler, és hátat fordított Derecnek. Aztán a válla fölött visszaszólt: – Azt állította, hogy amnéziája van.
  A villamos megállt a hatalmas piramis mellett, amely fenségesen uralta Robotváros látképét, és amelyet lakói Iránytoronynak neveztek. Katherine rátette kezét Derec karjára, és megszorította, amiből Derec megértette: éppoly félelem tölti el a lányt, mint őt. Nemrég itt helyezték el valahol félúton a torony oldalában a Perihélium kulcsát, amely iderepítette őket a városba. Vajon megtalálták a robotok? Eléjük tárják majd ezt a bizonyítékot, vagy, ami még rosszabb, elveszik tőlük?
  Euler azonban egy szót sem szólt a kulcsról. Ehelyett sietve leszállt a villamosról, és a gúla széléhez vezette őket. Derec sejtése szerint ennek a toronynak tökéletesen szilárdnak kellett lennie. Sohasem tévedett nagyobbat.
  A robotok közeledtére az alapot képező szilárd anyagból egy egész tömb egyszerűen kiolvadt a helyéből, és a szerkezet belsejébe vezető, enyhe lejtővé vált, Derec elméletének újabb példájaként: ez az építőanyag önálló értelemmel rendelkezik.
  Rövid, sötét folyosón át jutottak a piramis belsejébe, ahol cikcakkos folyosók és lépcsősorok kanyarodtak az épület különféle részei felé.
  – Próbáld emlékezetedbe vésni az útvonalat – suttogta Derec. – Minden eshetőségre fel kell készülnünk.
  – Milyen eshetőségre? – súgta vissza a lány. – Ha még nem jöttél volna rá, innen nincs szabadulás.
  – Városunkban ez a legfontosabb épület – magyarázta Euler. Különféle lépcsőkön vezette fel őket, aztán olyan mozgólépcsőkön utaztak, amelyek minden pihenőnél irányt változtattak, és végül eljutottak egy fényesen kivilágított, hosszú folyosóra. – Ezen a helyen születnek a döntések, ez a… megértés helye.
  Lassan sétáltak végig a folyosón, Arion haladt az élen, és időnként eltűnt néhány lépcsőlejáróban. A fény a környező falakból és azokból a keresztfolyosókból sugárzott, amelyek háromméterenként nyíltak a járatba.
  Ariont követve néhányszor még irányt változtattak, aztán egy fényesen kivilágított, hatalmas teremben találták magukat. Négy fala ferdén befelé dőlve tizenöt méter magasan találkozott a mennyezettel, amelyen át úgy áradt be a napfény, mintha tetőablak volna.
  A terem padlójának színes csempéi óriási iránytűt formáztak, négy csúcsa alkotta Robotváros szilárd tájékozódási pontjait. Az iránytű közepén, a napfény ragyogó sugároszlopában hat robot állt körben, kinyújtott karral, csipeszkezükkel mindkét oldalt szomszédjuk kezét fogva, és csak egyetlen hely várt betöltésre köztük – Euleré.
  – Íme, a hely, ahol a tökéletességet keressük – mondta Euler, majd csatlakozott a többiekhez.
  – Mint valami vallásos szertartás – súgta Derec Katherine fülébe.
  – Az! Libabőrös leszek tőle – borzongott meg a lány.
  Derec körülpillantott a teremben. Nem látott sem széket, sem asztalt, ahová egy emberi lény letelepedhetett volna. A falakba süllyesztve szorosan egymás mellett katódsugaras képcsövek sorakoztak körben. Mindegyik készülék Robotváros más és más területét mutatta. A képernyők egy részén a különböző ásatási helyeket lehetett látni, amint az óriási földmunkagépek gyalulják és egyengetik a talajt. Más képeken a hatalmas préselőmű látszott, ahol Derec is járt, és most azt a következtetést vonta le, hogy nemcsak egyetlen csigaprés dolgozik a föld alatt. Szemügyre vette a vízmedencét is, ahová besodródott, és mozgó robotkamerák különös, föld alatti képeket is mutattak bányavágatokról és kilométereken át húzódó, elhagyatott alagutakról. Végül számtalan képernyőn egyszerűen a rózsaszín árnyalatú kék égbolt ragyogott.
  – Azért jöttek erre a helyre – kezdte Euler ünnepélyesen –, hogy segítsenek nekünk a hibátlanság, a tökéletesség és a teljesség keresésében. Mi vagyunk a kulcs – emberek és robotok – a szellemi együttműködés, a szinergia megteremtéséhez. Célunk a szinetika elérése. Bemutatom tagjainkat, majd elkezdjük a megbeszélést.
  – Szinetika? – suttogta Katherine.
  – Ember és gép – válaszolta Derec –, az egész több, mint a részek összege.
  – Ez valóságos hitvallás! – jegyezte meg rekedten a lány. – És honnan tudsz te minderről?
  Derec vállat vont. – Ezt csak úgy érzem… olyan megnyugtató.
  – Már ismerik Rydberget – kezdte a bemutatást Euler –, Avernust és Ariont. – Nevük hallatán a robotok sorban bólintottak. A többiek pedig Waldeyer…
  – Jó napot! – szólalt meg egy tömzsi, kerekeken álló, gömbölyded robot.
  – Dante…
  – Üdvözlöm önöket – szólalt meg az illető, akinek behúzható csőszemei öt-hat centiméterre álltak ki fejgömbjéből.
  – És Wöhler.
  Egy csodálatos aranyszínű gépember hajolt meg udvariasan anélkül, hogy csipeszeivel elengedte volna szomszédai kezét. – Örvendünk – mondta szertartásosan.
  – Válaszolunk minden kérdésükre – folytatta Euler –, és reméljük ennek fordítottját is.
  – Ha az igazságot és a tökéletességet keresitek – szólalt meg Derec –, akkor találkozónk gyümölcsöző lesz. Azzal a kérdéssel szeretném kezdeni, miért vannak az itteni életnek olyan területei, amelyekről nem vagytok hajlandók beszélni.
  Rydberg válaszolt: – A biztonsági készültség állapotában vagyunk, amely programozásunk révén arra kötelez bennünket, hogy bizonyos információkat titkosítsunk.
  – Érkezésünkkel függ össze ennek a készültségnek az életbe lépése? – kérdezte Katherine.
  – Nem – válaszolta Euler. – Már akkor érvényben volt, amikor önök megérkeztek. Mármint ha tényleg megfelel a valóságnak az az időpont, amelyről tájékoztattak bennünket. Ismét meg kell kérdeznünk önöktől, hogyan kerültek ide.
  Derec úgy döntött, elárul egy töredéket az igazságból. Nem okozhat vele semmi bajt mindaddig, amíg nem említi meg a kulcsot. Talán egy kis adag igazságtól ők is megnyílnak, és elejtenek valamilyen megjegyzést a kulcsról. – A puszta levegőből öltöttünk testet éppen ennek az épületnek a csúcsán.
  – És hol tartózkodtak korábban? – kérdezte Wöhler, az aranyszínű gépember.
  Derec sétára indult a robotok körül, és egyenként vette szemügyre vallatóit. – Hol? Az űrlakók egyik létesítményén, a Rockliffe állomáson, a Nexon bolygó közelében, éppen a telepesek világának határán, vagyis a vesztegzár zónájának szélén.
  Arion, a tökéletesen ember alakú robot szólalt meg. – Milyen eszközt használtak arra, hogy egyik helyről a másikra jussanak?
  – Semmilyet – vágta rá Derec. – Egyszerűen itt találtuk magunkat.
  Egy pillanatig súlyos csend telepedett a teremre. – Ez nem egyezik a memóriatárainkban őrzött adatokkal – szólalt meg Avernus, míg óriási fejgömbje folyamatos forgással követte Derecet.
  – Ugye nem találtatok semmiféle űrhajót, amely idehozott volna bennünket? – kérdezte Derec. – Pedig biztos vagyok benne, hogy kerestétek.
  – Valóban – válaszolta Euler –, és lokátorunk sem jelzett olyan tevékenységet, amely valamilyen jármű jelenlétére utalhatott volna légkörünkben.
  – Ennél jobban nem tudom elmagyarázni – adta az ártatlant Derec. – Most pedig én kérek választ egy hasonló kérdésre. Ti honnan jöttetek?
  – Kitől kérdezi ezt? – vetette közbe Euler.
  – Mindnyájatoktól – felelte Derec habozás nélkül.
  Avernus válaszolt. – Valamennyien – az én kivételemmel – itt készültünk Robotvárosban. Én magam… itt ébredtem fel, ám úgy vélem, valahol másutt szerkesztettek.
  – Hol?
  – Azt nem tudom. Első emlékeim ehhez a helyhez kötődnek. Korábbi programozásom semmit sem árul el eredetemről.
  – Azt akarod ezzel mondani – tört ki Katherine-ből –, hogy senki mást nem ismertek, csak robottársaitokat? Egész létetek ide kötődik?
  – Pontosan – vette át a szót Rydberg. – Felügyelőprogramunk ismeri az emberi lényeket és társadalmukat, de semmilyen kapcsolatra nem került sor a két faj között.
  – Akkor hogyan határoztátok el, hogy felépítitek ezt a várost? – töprengett hangosan Derec. – Miért vált fontossá a számotokra, hogy egy emberi világot teremtsetek?
  – Emberi lények nélkül nem vagyunk teljes értékűek – felelte Waldeyer, miközben kockafeje ide-oda forgott Derec és Katherine között. – A létezésünket szabályozó törvények mind az emberi kapcsolatokra épülnek. Azért létezünk, hogy szolgáljuk a független gondolatot, és azt a szabadon szárnyaló alkotókészséget, amelyre önmagunkban képtelenek lennénk. Nagyon hamar rájöttünk erre anélkül, hogy bárki felvilágosított volna bennünket. Önmagunkban csak céltalanul létezünk. Még a mesterséges értelem is keres valamilyen okot, hogy hasznossá tegye magát. Ez a világ ennek az értelemnek az első hasznosítása. Emberek számára építjük, hogy megteremtsük azt a tökéletes légkört, amelyben kivirágozhat az emberi alkotókészség valamennyiünk még örömtelibb kiteljesedése érdekében. E világ nélkül semmik vagyunk. Ezzel viszont tevékenyen részt veszünk a világegyetem tartós fejlődésében.
  – Miért izgat ez annyira benneteket? – kérdezte Katherine naivan.
  – Felállítottam egy elméletet erről – parázslottak fel sárga fénnyel Dante csőszemei. – Egy magasabb szintű alkotó gondolat termékei, ha úgy tetszik, gyermekei vagyunk. Lehetetlennek látszik, hogy ennek a gondolatnak az alkotóereje ne hatná át programozásunk minden részletét. Önmagunkban nem akarunk semmit. Nem kívánunk semmit. Mégis, a tétlenség azt a… jobb szó híján… azt az érzést kelti bennünk, hogy haszontalanok és fölöslegesek vagyunk. Ha teljes szabadságot kapnánk saját világunk felépítésére, akkor is úgy dolgoznánk, hogy szolgáljunk vele.
  Derecet hirtelen rettenetes szomorúság fogta el. Szívből sajnálta ezeket az emberi értelemmel rendelkező boldogtalan teremtéseket. – Megcsináltátok ezt az egészet, holott sohasem lehettetek biztosak afelől, hogy idevetődik-e valaha egyetlen ember is?
  – Pontosan – bólintott Euler. – Aztán megérkezett David, és úgy gondoltuk, minden jóra fordul. Ámde meghalt, jöttek a kellemetlenségek, aztán önök… a gyilkosság gyanúsítottjai. Soha nem akartuk, hogy így alakuljanak a dolgok.
  – Amikor a kellemetlenségeket említetted – gondolkodott el Derec –, a viharokra céloztál?
  – Igen – válaszolt Euler helyett Rydberg. – Az ismétlődő esők kultúránk létét fenyegetik, és ez a saját hibánkból ered. Belülről kifelé szakadunk szét, és semmit sem tehetünk ellene.
  – Ezt nem értem – mondta Derec.
  – Nem is várjuk el öntől, de nem tájékoztathatjuk, miért kell ennek így történnie – vette át a szót Euler.
  Derecnek eszébe jutott a víztárolón keresztülszivattyúzott forró levegő. – Normális a városnak ez a gyors növekedési üteme? kérdezte óvatosan.
  – Nem – vallotta be Euler. – Összefügg David halálával.
  – Az okozta?
  – Nem ismerjük erre a választ – válaszolta Euler.
  – Egy perc türelmet kérek! – szólalt meg Katherine, s a körtől eltávolodva a padlóra telepedett, hátát az északi falnak vetette. – Arról akarok beszélni veletek, hogy mi közünk mindehhez, és szeretném tudni, miért nevezte ezt Rydberg előzetes bírósági tárgyalásnak.
  – Ön említette először a bíróság gondolatát – hajolt ki a körből a robot, és a lány felé nézett. – Csak azért használtam ezt a kifejezést, hogy otthonosabb érzést keltsen önben.
  – Rendben van, elfogadom – bólintott a lány. – Azt magyaráztátok, hogy a ti robotkultúrátokra eddig még sohasem hatott ember, mégis kézenfekvő, hogy valaki belétek táplálta a kezdőprogramot és azt a képességet, hogy felépíthessétek ezt a várost.
  – Valaki… igen – mondta halkan Euler.
  – Valaki, aki felelős mindezért – egészítette ki a lány.
  – Nem – tiltakozott Euler. – Állandó csoportos távközlési kapcsolatot tanunk fenn programozóegységünkkel, de ez csupán olyan adatokkal lát el minket, amelyek alapján ésszerű döntéseket hozunk. Filozófiánk lényege a szolgálat, eszközeink logikusak. Ezen kívül társadalmunk fejlődésének nincs iránya.
  – Akkor miért állítottatok minket bíróság elé? – makacskodott a lány.
  – Első Törvényünk az emberi élet tiszteletét írja elő – kezdte magyarázni Rydberg. – Amikor képletesen szólva megálmodtunk egy tökéletes ember–robot világot, akkor olyan világot képzeltünk el, ahol mindenki betartja az Első Törvényt. Kirajzolódott előttünk a humanika rendszere, amely ugyanúgy befolyásolja az emberi magatartást, ahogyan a robotika törvényei vezérlik a mi viselkedésünket. Természetesen pusztán elméleti alapon végeztük vizsgálódásainkat, de már kidolgoztunk három előzetes törvényt, amely megvetheti az emberekkel való együttműködés alapjait.
  – Ez édes! – szaladt ki Katherine száján. – Azt akarják, hogy mi is tartsuk be a robotika törvényeit – fordult Derechez.
  Az leintette. – Várj egy kicsit! Hadd lássuk, mivel rukkolnak elő.
  – Köszönöm, Derec barátunk. A humanika ideiglenes Első Törvénye: Emberi lénynek nem szabad kán tennie másik emberi lényben, sem tétlenül tűrnie, hogy emberi lény sérülést szenvedjen.
  – Nagyszerű – egyezett bele Derec –, még ha nem is mindig tartják be. Mi a Második Törvény?
  Rydberg egy pillanatig habozott, ami Derecben azt a benyomást keltette, hogy a robot is fel akart tenni egy kérdést, de az övé kapott elsőbbséget a robotika Második Törvénye értelmében.
  – A humanika Második Törvénye: Az emberi lény csak ésszerű utasításokat adhat a robotnak, és semmi olyat nem kívánhat tőle, ami bármiféle dilemma elé állítaná, és sérülést vagy kellemetlenséget okozhatna neki.
  – Még nagyszerűbb, de még mindig túlságosan altruisztikus ahhoz, hogy betartsák. És a harmadik?
  – A humanika Harmadik Törvénye: Emberi lénynek nem szabad kárt tennie a robotban, sem tétlenül tűrnie, hogy a robot sérülést szenvedjen, kivéve, ha ezzel a sérüléssel megakadályozható egy másik emberi lény sérülése, vagy lehetővé válik egy létfontosságú parancs végrehajtása.
  – Nemcsak az emberekkel kapcsolatos tapasztalataitok korlátozottak, hanem a programotok is – csóválta meg a fejét Derec. Ezek a „törvények” talán alkalmazhatók az emberek és robotok alkotta utópikus társadalomban, de semmiképpen sem húzhatók rá az emberek valódi magatartására.
  – Erre már magunk is rájöttünk – ismerte el Rydberg. – Nyilvánvaló, hogy felül kell vizsgálni következtetéseinket. Az önök érkezése óta csupa hazugsággal és fortéllyal találkoztunk, márpedig e fogalmak meghaladják megértésünk határait.
  – De az Első Törvénynek érvényben kell maradnia! – villantak fel fényesen Avernus vörös fotocellái. – Ember vagy robot egyformán igényt formálhat arra, hogy tiszteletben tartsák az életét.
  – Egy pillanatig sem vitatjuk ezt a pontot – jelentette ki Derec.
  – Elég! – ugrott fel dühösen Katherine, és visszalépdelt a körhöz. – Arról a tiszteletlenségről beszéljünk, amellyel minket kezelnek itt!
  – Kath… – kezdte Derec.
  – Fogd be a szád! – rivallt rá Katherine. – Csak hallgatom ezt a csodaszép filozófiai eszmefuttatást robot testvéreiddel, és alaposan kikészültem tőle. Ide figyeljetek, nagyokosok! Először is követelem, teremtsétek meg számunkra a távközlés lehetőségét a külvilággal, és hagyjatok távozni bennünket! Nincs jogotok ahhoz, hogy itt tartsatok minket.
  – Ez a mi világunk – jelentette ki Euler nyugodtan. – Nem akarjuk megbántani önöket, de minden társadalmat törvények szabályoznak, és attól tartunk, ti megszegtétek a legfőbb törvényt.
  – És akkor mi van? – kérdezte kihívóan a lány.
  – Nos – válaszolt Euler habozás nélkül –, semmi mást nem teszünk, csupán távol tartjuk önöket a többi embertől, nehogy kárt tehessenek bennük is.
  – Óriási! És hogyan bizonyítjátok be, hogy bármi olyat tettünk, amivel rászolgálunk erre?
  – Kizárásos alapon – vette át a szót Waldeyer. – Korábban Derec barátunk néhány más lehetséges magyarázatot is felvetett, ám úgy érezzük, ezeknek felderítése önökre hárul… nem mintha meg akarnánk nehezíteni a dolgukat, hanem mert többre becsüljük az önök alkotó értelmét, mint a saját következtetési képességünket ebben az ügyben.
  Katherine ujjai idegesen túrtak fekete hajába, és mélyeket lélegzett, mintha megpróbálná összeszedni magát, hogy alkalmazkodjon az írj helyzethez. – Értem. Hát akkor ez rendben van – jelentette ki sokkal nyugodtabban. – Korábban azt mondtátok, nem engeditek, hogy megnézzük a holttestet.
  – Nem – vetette közbe Euler. – Azt mondtuk, nem nézhetik meg a holttestet.
  – Tehát nem tudjuk megnézni. És miért nem?
  Mély hallgatás volt a válasz. Végül Rydberg szólalt meg. – Nem tudjuk, hol van. A város növekedése annyira felgyorsult, hogy nem találjuk.
  – Elveszítettétek a hullát? – döbbent meg Derec.
  Noha tisztában volt vele, hogy a robotokon nem látszhat, ha zavarban vannak, most mégis pontosan ezt érezte, amikor a csoportra nézett.
  – Igen. Fogalmunk sincs róla, hol lehet – közölte Euler.
  A robotok eszményi logikai építményén apró repedés mutatkozott, és Derec ezt gyorsan kihasználta. – Annak érdekében, hogy nyomozást folytassunk, és bizonyítsuk ártatlanságunkat bármelyik Első Törvény megszegésében, szabad mozgást kell biztosítanotok számunkra a város egész területén.
  – Azért létezünk, hogy oltalmazzuk az önök életét – kezdte a magyarázkodást Euler. – Önt az utcán érte az eső, holott tudta jól, hogy veszély vár önre odakint. Nem engedhetjük ki tehát szabadon a városba ilyen időjárási viszonyok között.
  – Jelzi valami az eső közeledtét? – kérdezte Derec.
  – Igen – válaszolt Rydberg. – Késő délután felhők gyülekeznek, az eső pedig éjjel ered el.
  – És ha azt ajánlanánk, hogy ki sem tesszük a lábunkat az utcára, ha nem megfelelőek az időjárási viszonyok? – javasolta Derec.
  Wöhler, az aranyrobot válaszolt: – Mit érnek az emberi ígéretek?
  Katherine átbújt a robotok karja alatt, és a kör közepén termett. – Mit ér az életünk szabadság nélkül? – kiáltotta harciasan.
  – Szabadság… – visszhangozta elgondolkodva Wöhler.
  Sötét felhő úszott át a tetőablak felett, borongós félhomály telepedett a teremre. Csak a képernyők világítottak, s egy részükön vadul gomolygó felhők váltak láthatóvá.
  Rögtön felbomlott a kör, a robotok izgatottan siettek az ajtóhoz. – Jöjjenek – indult el Euler a két ember felé. – Közeledik a vihar. Vissza kell juttatnunk önöket a lakásba. Rengeteg teendő vár ránk.
  – És mi lesz a javaslatommal? – kiáltotta Derec.
  – Siessenek! – integetett Euler türelmetlenül. – Gondolkozunk rajta, és holnap tudatjuk a választ.
  – Ha nyomozhatunk és bebizonyíthatjuk ártatlanságunkat makacskodott Katherine –, megengedik, hogy érintkezésbe lépjünk a külvilággal?
  Euler egy pillanatra megállt, és fotocelláit a lányra szegezte. – Mondjuk inkább úgy: ha nem bizonyítják be ártatlanságukat, soha nem engedjük meg, hogy érintkezésbe lépjenek a külvilággal.
 
 
5. fejezet
A SZEMTANÚ
 
Derec a katódsugaras képernyő előtt ült lakásuk asztalánál, és figyelte a „szórakoztató” műsort, amelyben Arion összeállítása alapján tekervényes mondatok, illetve ezek nyelvtani diagramjai sorakoztak. Ezelőtt a szögharmadolás sikertelen geometriai megoldásainak gyűjteményével, még korábban pedig a tíz hatványainak lenyűgözően hosszú jegyzékével és azokkal a szavakkal ismerkedhetett meg, amelyek ezeket a csillagászati nagyságrendű számokat jelölték. Az „elmejáték” felért egy rémálommal.
  Szürke, borongós reggelre ébredt Robotváros, a levegőben még érződött az éjszakai lehűlés és az órákon át tomboló eső dermesztő hidege. A palaszürke égboltról a reggeli szél apránként söprögette le a pusztító éjszakai vihar felhőmaradványait.
  Derec úgy érezte magát, mint egy ketrecbe zárt oroszlán. Az idegei pattanásig feszültek attól a tudattól, hogy nem hagyhatja el tetszése szerint a lakást. Az Iránytoronyban tartott gyűlés után kora este szállították vissza őket, azóta egyetlen felügyelő robot sem bukkant fel. A képernyőhöz nem tartozott billentyűzet, így a készülék csak azokat az adatokat jelenítette meg, amelyeket pillanatról pillanatra közöltek vele. A robotok szerint most szüksége volt egy kis kikapcsolódásra, ezt szolgálta a különös műsor, a képernyőn fáradhatatlanul pergő időjelző számok azonban csak fokozták Derec idegességét.
  Nem aludt jól. A lakásban csak egy ágy nyúlt ki a falból, és ezt Katherine vette birtokba. Derec a kanapén aludt. A bútor meglehetősen rövidnek bizonyult, ami nem könnyítette meg számára az alvást. De valójában nem ez okozta álmatlanságát.
  Hanem az eső.
  Sehogy sem tudta kiverni a fejéből a látványt, hogy a tárolómedence már csaknem tele volt, amikor belesodródott az előző éjszaka. Hogyan képes összegyűjteni azt a töméntelen mennyiségű vizet, amely az egymást követő záporok után ömlik bele? Nyugtatanítónak ítélte a helyzetet: minél több eső esett, annál jobban aggódott. Baljós előjelnek vélte azt is, hogy a felügyelők nem keresték fel a legutóbbi vihar óta. Minden erőfeszítésük az időjárás okozta nehézségek leküzdésére irányult.
  Miként függ össze az időjárás a város gyors növekedési ütemével? Kapcsolatban áll-e a kettő egymással?
  – Korán fölkeltél – hallotta Katherine hangját a háta mögött.
  Amint megfordult, a lány álomittas arcát pillantotta meg a sejtelmesen derengő reggeli fényben. Határozottan csinosan festett, az éjszakai alvás jótékonyan emelte ki természetes szépségét. A halványzöld ágytakarót csavarta a teste köré. Derec eljátszott a gondolattal, mit viselhet alatta, aztán önkéntelenül eszébe jutott, hogy Aranimas űrhajójának robbanása után miként ébredt fel a Rockliffe űrállomás orvosi részlegében: a szomszédos ágyon meztelenül feküdt a lány. Zavartan igyekezett szabadulni ettől a jelenettől, de helyette egy másik bukkant fel, amelyről már teljesen elfeledkezett.
  – Kérdezhetek tőled valamit? – szólalt meg.
  A lány arca borússá vált, teste szemmel láthatóan megfeszült. – És mi lenne az?
  – Amikor a Rockliffe űrállomáson tartózkodtunk, Galenus doktor említést tett veled kapcsolatban valamilyen idült betegségről. Később, amikor beszélni akart róla, beléfojtottad a szót.
  Katherine odalépett a képernyőhöz, hogy elkerülje a tekintetét. – Tévedsz – jelentette ki határozottan. – Remekül érzem magam… majd kicsattanok az egészségtől.
  Kissé elfordult Derectől, és hangjában enyhe feszültség vibrált. Amikor visszafordult, arcvonásai megkeményedtek – nyomtalanul eltűnt az a védtelen teremtés, akinek Derec látta egy pillanattal ezelőtt. – Mi a csoda ez a képernyőn? – kérdezte kitérően.
  Derec odanézett. Számítógép által rajzolt kellemes, szüntelenül változó alakzatok suhantak át a képernyőn, és valamilyen dallam kísérte őket a készülék apró hangszórójából.
  – Nem könnyíted meg a számomra, hogy higgyek neked – nézett Derec a képernyő helyett a lányra. – Amikor egymás között teljes őszinteségre és igazmondásra lenne szükségünk, furdal a gyanú, hogy eltitkolsz előlem valami fontos dolgot.
  – Csak képzelődsz – vetette oda a lány, és Derec megérezte, hogy többé egy szót sem tud kihúzni belőle erről a témáról. – Ha pedig nem kezdesz valami másról csevegni, hamarosan dühbe gurulok, holott az álmoskönyvek szerint nem tanácsos ilyen hangulatban kezdeni a napot.
  Derec feladta kíváncsiságát. – Az eső miatt aggódom – mondta. – A múlt éjjel több kárt tehetett, mint tegnapelőtt.
  Mindketten letelepedtek az asztalhoz. – Hát, ha feltornyosulnak itt a gondok – sóhajtott a lány –, remélem, mi már árkon-bokron túl leszünk, mire bekövetkezik valami katasztrófa. Inkább azon kellene törnünk a fejünket, hogyan fogjunk hozzá a gyilkosság felderítéséhez.
  – Tudod, hogyan keletkezik az eső? – kérdezte Derec, elengedve a füle mellett a célzást.
  – Mi köze ennek a nyomozásunkhoz? – kérdezte türelmetlenül Katherine.
  – Semmi. Csak érdekel, hogy ezek az esők miért…
  – Ne is folytasd! – emelte fel tiltakozva a kezét a lány. – Drágalátos robot barátaid miatt nyugtalankodsz. Hát akkor hadd világosítsalak fel valamiről! Barátaid a legjobb úton haladnak afelé, hogy egész életünkre rács mögé juttassanak bennünket…
  – Nem zárnak be, ebben biztos vagyok – vetette közbe Derec.
  – Ez nem vicc! – fortyant fel a lány. – Jó esélyünk van rá, hogy életünk hátralevő részét rabságban töltjük. Ha ezek egyszer meghozzák a döntést, nem látok semmi okot, hogy valaha is megváltoztassák. Nem fogod fel a helyzet komolyságát?
  Derec rendületlen nyugalommal nézett Katherine-re, majd a lánynak az asztalon pihenő karjára pillantott, és csillapítóan rátette a kezét. Katherine elhúzta. Derec ettől dühbe gurult, de hamar elpárolgott a mérge. – Értem én a helyzetünket – védekezett –, de attól tartok, a város gondja sokkal nyomasztóbb, sokkal… időszerűbb.
  – Emiatt a robotoknak fájjon a fejük! Számunkra a gyilkosság a fontos.
  – Hallgass meg, kérlek – fogta könyörgőre Derec. – Csak egy percig beszélgessünk az időjárásról!
  A lány megcsóválta a fejét, és sóhajtott. – Lássuk csak, mire emlékszem. Hő hatására a molekulák eltávolodnak egymástól, mert egyre gyorsabban mozognak. A vízmolekulákkal sincs ez másképp. Fotró napokon fölszállnak a légkörbe, és hozzátapadnak a levegő porszemcséihez. Amikor feljutnak a hidegebb rétegekbe, felhők alakulnak ki belőlük. Ha a felhők elnehezülnek, mert túl sok vizet tartalmaznak, visszatérnek a földre eső alakjában.
  – Igen – bólintott elégedetten Derec. – A szél pedig egyszerűen a meleg és a hideg összjátékából alakul ki a légkörben.
  A lány vállat vont. – A nehezebb hideg levegő lesüllyed, és elmozdítja a meleg légtömegeket… ezt érezzük szélnek.
  – Azt hiszem, már dereng egy összefüggés – mondta izgatottan Derec. – Figyelj csak! Robotváros őrült ütemben épül, így rengeteg por kerül a légkörbe. – Eszébe jutott a tárolómedence. – Közben sok víz szabadul fel a bányászati műveletek során, amelyek a város építéséhez szükségesek. A vágathajtáskor óriási mennyiségű mozgási energia alakul át hővé, ezt a víz közelében fúvatják ki a légkörbe. Ilyen módon arra késztetik a felmelegedő molekulákat, hogy vízpára formájában emelkedjenek a magasba, és a porszemcsékhez kötődjenek, amelyek hatalmas tömegben lebegnek a légkörben. Éjszaka, amikor a hőmérséklet zuhanásszerűen csökken…
  – Mert a kisugárzást nem tartja vissza egy ózonréteg… – vetette közbe Katherine.
  – Úgy van, az ózon! Ennek kell hőszigetelő réteget alkotnia a légkörben, Ahogyan az ózonréteg viselkedik, úgy változik a hőmérséklet-ingadozás mértéke is. Szóval éjszaka lehűl a levegő, esőfelhők képződnek, majd a leszálló hideg levegő nyomán orkánok támadnak, és zuhogni kezd az eső.
  – Tehát ha visszafognák az építkezést – összegezte Katherine –, lelassulna az időjárás gyors változása is.
  – Szerintem ez ésszerűen hangzik – bólintott Derec.
  – Akkor miért nem cselekednek ennek megfelelően?
  – Ez a valódi rejtély, nem igaz?
  Váratlanul félresiklott az ajtó, és Wöhler, az aranyszínű gépember lépett a szobába, két kisebb robot társaságában.
  – Jó reggelt! – köszönt harsányan. – Remélem, az alvással töltött idő javukra vált.
  – Kénytelen leszel megtanulni, hogy kopogni illik, mielőtt betörsz ide – szólt rá Katherine. – Azonnal menj ki, és gyere be újra!
  A robot engedelmesen kivonult a szobából, és becsukta maga mögött az ajtót. Derec tudta, hogy a lány egyszerűen csak a bosszúságát vezeti le így. Az űrlakók világában a bútorzat részének tekintették a robotokat, fel sem merült, hogy bárkinek megzavarhatnák a magánéletét.
  Finom kopogás hallatszott az ajtón, az anyag letompította a hangokat.
  – Szabad! – szólt Katherine elégedetten, mire az ajtó kinyílt, és a robotok beléptek.
  – A jövőben ezt a viselkedési formát részesítsük előnyben? – kérdezte Wöhler.
  – Ezt – vetette oda a lány.
  – Rendben van – helyeselt a robot. Aztán észrevette Derec hálótakaróját a kanapén. – Vissza lehet vinni ezeket a hálószobába?
  – Mivel csak egy ágyat bocsátottatok a rendelkezesünkre – válaszolta Derec –, én itt aludtam.
  Wöhler tovább nyomult előre, és az asztal közelében állt meg. – Hibát követtünk el, túl kicsi volt a fekvőhely?
  – Katherine és én egyszerűen csak… külön szeretnénk aludni – jött zavarba Derec.
  – Értem! Ez is a magánélet része? Mint a kopogás az ajtón? – kapcsolt Wöhler.
  – Az – bólintott Katherine. Látszott rajta, hogy nem akar belebonyolódni az emberek alvási szokásainak magyarázatába. Derec is ennyiben hagyta a dolgot.
  – Jelenleg a közvetlen számítógépes kapcsolatok minden mást háttérbe szorítanak – magyarázta a robot –, de megvizsgáljuk, mit tehetünk annak érdekében, hogy zavartalanabb magánéletet biztosítsunk önöknek.
  – Köszönjük – bólintott Derec. – És ha ennek elintézése még egy napot vesz igénybe, semmi kifogásom ellene. Ma éjszaka Katherine fog a kanapén aludni.
  – Mit beszélsz? – csattant fel a lány. Derec arcán széles mosoly terült szét, Katherine viszont kevésbé látszott derűsnek.
  A fiatalember gyorsan témát váltott. – Mi szél hozott erre ma reggel, Wöhler? – kérdezte könnyedén. – Sikerült döntenetek tegnapi kívánságaink ügyében?
  – Igen. És legőszintébb óhajunk, hogy ez a döntés mindnyájunk számára elfogadható legyen. Először is szólnom kell arról, ami az önök nyomozását és mozgásszabadságát illeti. A jelen körülmények adta lehetőségeken belül hosszan tanácskoztunk, és arra a következtetésre jutottunk, hogy hibáik ellenére, önök emberek, és ez a tény már önmagában azt követeli, hogy megadjunk önöknek minden esélyt. Többen közülünk kételkednek az önök igazmondásában, én azonban emlékeztettem őket, hogy egyszer egy nagy emberfilozófus kijelentette: „Nem jobb-e elviselni az emberek hálátlanságát, mint elszalasztani egyetlen lehetőséget is, hogy jót tegyünk?” Társaim ennek megfelelően úgy döntöttek, hogy inkább jót cselekszenek.
  – Kitűnő! – lelkesedett Derec.
  – De… – nézett várakozva a lány a robotra.
  – Igaza van – bólintott felé Wöhler. – Nekem jutott osztályrészül, hogy filozófiai szempontból elemezzek minden helyzetet, így emlékeztetni kívánom önöket arra, hogy minden jóban van valami rossz is.
  – Térj a lényegre! – figyelmeztette Katherine.
  Wöhler óvatosan folytatta. – Biztonságuk érdekeben és… a kiszámíthatatlanságuk miatt… úgy döntöttünk, mindegyikük mellé beosztunk egy robotot, aki segíti önöket a nyomozásban.
  – Úgy érted, őriz minket – mondta keserűen Katherine.
  – Felfogás kérdése – replikázott Wöhler, és Derec esküdni mert volna, hogy a robotba határozott diplomáciai érzéket programoztak. – Nézetem szerint hamar rájönnek majd, hogy ezek a robotok inkább segítik, mint őrzik önöket. Egyikük például jelen volt David halálánál, és megfigyelte a bekövetkezett zűrzavart is.
  Katherine felderült. – Valóban? És melyikük?
  A Wöhler balján álló robot előrelépett. Csőszerű testén kupola alakú fej pihent, amelyből különféle érzékelők és fotocellák domborodtak ki. Úgy tetszett, karok nélkül nem sok hasznot hajt ez a szerkezet.
  – Hogy hívnak? – kérdezte Katherine.
  A robot színtelen hangon, de tagolt kiejtéssel válaszolt. – A nevem Eseményrögzítő B–23, 13. számú modell, Alfa 4.
  – Akkor Emesének foglak hívni, ha elfogadod – állt föl Katherine, és kissé szorosabbra tekerte magán a takarót. Aztán Derecre pillantott. – Ezt választom.
  – Jól van – egyezett bele a fiatalember.
  – Mi szemtanú robotoknak nevezzük őket – szólalt meg Wöhler –, mert csupán az a feladatuk, hogy pontosan megfigyeljék az eseményeket, és később jelentést tegyenek róluk.
  Derec a másik robot felé fordult. – Gyere ide! – A gép odalépett hozzá. – A te neved Szem lesz.
  – Szem – ismételte a robot.
  – Egy szemtanúnak nincs szüksége karokra? – kérdezte Derec.
  – Nincs. Azért hiányzik róluk minden felszerelés, hogy csak szemtanúk legyenek – magyarázta Wöhler. – Bármilyen kis mértékben keveredik bele valaki az eseményekbe, máris elveszíti azt a képességét, hogy pártatlan szemtanú maradjon. Ezek a robotok megfigyelnek, és jelentenek. Csaknem minden eseményről tudják, hogyan játszódott le, de azt már nem értik, miért. Legjobb képességeik szerint felelnek majd az önök kérdéseire, ám hangsúlyozom, az események között nem tudnak összefüggést keresni.
  – Megyek felöltözni – szólt közbe Katherine, és ilyen boldognak még nem látta Derec az utóbbi napokban. A lány kiviharzott a szobából, és a hallon keresztül a hálószobába sietett.
  – Milyen helyeket tekintsünk tiltott területnek? – kérdezte Derec. – Vagy az egész bolygón kedvünkre kalandozhatunk?
  – Sajnos, nem – szabadkozott Wöhler. – Nem férhetnek hozzá a város bizonyos részeihez és bizonyos műveletekhez. Szemtanúik figyelmeztetni fogják önöket, amikor túl közel merészkednek egy tiltott területhez.
  – Mi az esély arra, hogy hozzáférhetek egy számítógéphez és beszélhetek a központi aggyal? – faggatózott tovább Derec.
  – Jelenlegi vészhelyzetünk miatt a központi agy elszigetelte magát – magyarázta Wöhler. – Semmilyen hívást nem fogad semmilyen forrásból, kivéve, ha a felügyelők jelentkeznek, és mi nem tudunk segíteni önnek ebben.
  – Hogyan folynak akkor naponta az építési műveletek?
  – A szükséges adatok megszerezhetők bármely terminálon keresztül – válaszolta a robot –, de a bemenő hívások korlátozottak.
  – Nem bánjátok, ha mégis megpróbálok kapcsolatba lépni a központi aggyal?
  – Ez csupán önre és az agyra tartozik. Mindnyájan el vagyunk halmozva munkával. Csupán annyi a kikötésünk, tegyen eleget mindig annak a kötelezettségének, hogy visszatér ide, amikor közeledik a vihar. Biztonsága háttérbe szorít minden egyéb érdeket. Mivel ebben a tekintetben kudarcot vallottunk elődjével, lehet, hogy most talán a túlzott óvatossággal követünk el hibát. De valamennyi kiváltságát megvonjuk, ha ezt az előírást félvállról veszi, vagy figyelmen kívül hagyja.
  – Értettem, és kívánságaitokat tiszteletben tartom – válaszolt komolyan Derec.
  – Az ön szavai sajnálatos módon nem sokat nyomnak a latban jelenleg – fordult a robot az ajtó felé, míg feje Derec irányába lendült. – Tettei alapján fogjuk megítélni a jövőben. Ahogyan egy földi filozófus kijelentette: „Az élet értékét a tettek határozzák meg.” Most pedig mennem kell.
  Ezzel Wöhler gyorsan áthaladt az ajtónyíláson, és sietve eltűnt a felvonóban. Ez a lázas kapkodás zavarba ejtette Derecet; arról árulkodott, hogy a dolgok nem mennek túl jól Robotvárosban. Szerette volna megkérdezni Wöhlert a tegnap esti eső következményeiről, de aztán úgy döntött, jobban jár, ha közvetlenül szerez tapasztalatokat, és Szem vezeti kívánsága szerint a megfelelő helyekre.
  – Itt vagyok, ragyogok! – perdült be Katherine a hallból a szobába. Egybeszabott kék ruhát viselt, amelyet egy robotinas hozott számára az előző este. – Végre kedvezően alakulnak a dolgok. Hol akarod kezdeni a nyomozást?
  – Arra gondoltam, lemennék a tárolómedencéhez, és megnézném, mennyi eső hullott a múlt éjszaka – nézett a sietve induló lányra Derec.
  Katherine megtorpant, és hitetlenkedve meredt rá. – Nem veszed észre, hogy most minden pillanat számít? Meg kell találnunk a holttestet, hogy lássuk, mi történt vele. Lehet, hogy már… rothad… vagy ki tudja, milyen állapotban van.
  – Meg kell néznem azt a tározót, nem szenvedett-e valamilyen sérülést – folytatta konokul Derec. – Mindenképpen megpróbálom, aztán később csatlakozom hozzád.
  – Miattam ne fájjon a fejed! – vágta rá dühösen Katherine, és az ajtó felé sietett. – Cselekedj az ostoba ösztöneid szerint! Nem is akarom, hogy velem jöjj. Csak az utamban lennél. Gyere, Emese! Meg kell keresnünk a corpus delictit.
  Úgy lépett ki a lakásból, hogy vissza sem nézett. Derec a homlokát ráncolva követte tekintetével. Nem tehetett róla, ellenállhatatlan vágy űzte a felderítésre. Úgy vélte, saját élete, saját létezésének értelme annyira összefügg Robotváros jövőjével, hogy a település minden gondját a sajátjának érezte.
  – A tározóhoz akarok menni – szólt Szemhez. – Oda tudsz vezetni?
  – Igen, Derec barátunk – válaszolta a robot, és elindultak.
  Amikor leértek az utcára, Derec bosszankodva állapította meg, hogy a felügyelők nem bocsátottak a rendelkezésére semmiféle közelekedési eszközt. Rengeteg időt veszít, ha gyalogolniuk kell egyik helyről a másikra. Talán megemlíti ezt később Eulernek, bár tartott tőle, ebben a döntésben az is szerepet játszik, hogy ne kószáljon el túl messzire otthonról.
  – A legrövidebb útvonalon akar haladni? – kérdezte a szemtanú.
  – Hát persze – vágta rá Derec, amint elindultak. – Hadd tegyek fel egy kérdést! A városban folyó munkák következménye az eső?
  – Főként – válaszolta Szem az egyik hangszórón keresztül, amelyik kupolájának Derec felé eső oldalán domborodott. – De itt az esős évszak is.
  – Ha lelassítanák az építkezést, megritkulnának az esőzések?
  – Nem tudom.
  Derec csak magát hibáztathatta, mert rossz kérdést tett fel. Hogyan idézheti elő a város az esőt? – próbálkozott másképp.
  A robot lexikonszerű tömörséggel kezdte sorolni ismereteit. – A föld alatt olivint bányásznak, és vákuumban zúzzák össze, aminek során szén, hidrogén, oxigén és nitrogén szabadul fel, majd ezekből vízgőz, szén-dioxid, metángáz és nyomokban egyéb vegyületek keletkeznek. Az építőanyagokhoz vasércet is bányásznak, akárcsak kőolajat a műanyaghoz…
  – Műanyaghoz? – csodálkozott Derec.
  – Műanyagokkal ötvözik azt az alapanyagot, amelyből az egész város épül. Kívánja, hogy folytassam korábbi tapasztalataim felsorolását?
  – Majd megpróbálom én – mosolyodott el Derec –, és te eldöntöd, igazam van-e. A bányaműveletek során felszabaduló hőenergiával együtt a vízgőzt a levegőbe szivattyúzzák, a hő egy részét pedig a víztárolóba vezetik. A szén-dioxiddal az erdő növekedését segítik. Az időjárás azért fordult ennyire esősre, mert a város túl gyorsan növekedik, ennek következtében a kelleténél több hő, por és víz szabadul fel.
  – Nem tudom, miért ennyire esős most az időjárás – jelentette ki Szem. – Még azt sem értem, mit jelent az a kifejezés, hogy ennyire esős. Egyéb állításai egyezést mutatnak azokkal a kijelentésekkel, amelyeket Avernus felügyelőtől hallottam, és amelyeket helyesnek tartok.
  – Remek! És van valami gond az ózonréteggel? – faggatta tovább a robotot Derec.
  – Gond? – ismételte meg a kérdést Szem.
  Derec másként fogalmazott. – Sor került valamilyen módon az ózonréteg befolyásolására?
  – Nem tudom – válaszolta a robot –, bár hallottam, amikor egy alkalommal Avernus felügyelő kijelentette, hogy „az ózonréteg sűrűségét fotokémiai úton tíz a millióhoz arányra kell növelni”.
  – Ez jó! – dörzsölte össze a kezét Derec. – Nagyon jó!
  – Elégedett a megfigyeléseimmel? – érdeklődött Szem.
  – Ó, igen – mosolyodott el Derec, majd esébe jutott még valami. – Tanúskodsz majd a felügyelőknek a beszélgetésünkről?
  – Ez a feladatom, Derec barátunk.
  Derec órája szerint csaknem egy órát gyalogoltak, és a város ezalatt is észrevehetően változott. Néha nem egykönnyen sikerült kiszednie az adatokat a szemtanúból, ha azonban helyesen fogalmazta meg a kérdéseket, Szem szinte végtelen áradatban ontotta az információt. Egy pillanatra felötlött benne, Katherine vajon miként boldogul saját robotjával.
  Már messziről észrevette, hogy közelednek a vízműhöz. Robotok hosszú sora kígyózott a létesítmény felé, nyomukban pedig a város építőanyagának tábláival megrakott óriási járművek haladtak.
  Amikor a robottal együtt belépett a hatalmas csarnokba, a visszhangok annyira felerősítették a munka zaját, hogy be kellett fognia a fülét. Messziről látta, hogy legnyugtalanítóbb balsejtelme igazolódott. A víz elérte a medence szélét, és könyörtelenül kiáradt.
  A robotok mindent elkövettek, hogy megállítsák a túlfolyást. Nyilván a bányaművelésből ideirányított óriási gépeket alakították át erre a célra. Hatalmas építőanyag-táblákat hurcoltak a medence széléhez, és lézersugaras segédrobotok hegesztették össze sárga szikrák záporában a különálló egységeket, hogy megpróbálják bővíteni a medencét.
  Nem látszott könnyű feladatnak. A robotok eszeveszett ütemben dolgoztak, hogy a több ezer négyzetméteres tározó peremét megemeljék a következő esőzés előtt. Derec szemében azonban ez az erőfeszítés alig látszott többnek szükségmegoldásnál, hiszen ha nem fékezik meg az esőzést, egy-két nap alatt a víz a megemelt falak ellenére is kiömlik.
  – Mi lesz a következménye, ha túlfolyik a víz? – kérdezte Szemtől.
  – Ilyen lehetőséget nem tudok megvizsgálni, Derec barátunk –válaszolta a robot. – Nincs túlfolyás. Ha bekövetkezik, szemtanúja leszek.
  – Értem, értem – indult el Derec a munkások felé.
  – Ne közelítse meg őket túlságosan! – szólalt meg Szem. – Veszélyes.
  Derec rá se hederített. Közelebb érve felismerte Eulert, aki épp egy tábla beillesztésénél segédkezett. Egy súlyos rakodógép teleszkópos karja mágneses tapadókorongokkal emelt a levegőbe egy ötször öt méteres támfallemezt. Euler olyan távolságban tartotta egymástól két fogókezét, amennyivel a gépkarnak kellett még elmozdulnia, hogy a tábla egy vonalba kerüljön a medence szélével és az eddig kialakított toldás függőleges élével. A segédrobotok megragadták a táblát, hogy a földhöz közelítsék, így a hegesztők a beillesztés után nyomban munkához láthatnak.
  – Euler! – kiáltotta Derec, a robot pedig nevének hallatán a hang irányába fordult.
  – Túl veszélyes itt-tartózkodnia! – kiáltott vissza, és intett, hogy távozzon. – Nem tudjuk most betartani a biztonsági előírásokat ezen a területen!
  – Csak egy centádig maradok – lépett oda Derec a robothoz. Amint az utolsó tábla széle mellett a medencébe nézett, láthatta, hogy a sötét víz a tározó peremét csapkodja. A távolban a medence körül mindenütt ugyanezt a műveletet végezték más robotegységek.
  – Mit keres itt? – kérdezte Euler.
  – Tudtam, hogy emelkedik a vízszint. Magam akartam meggyőződni róla – felelte Derec. – Miért nem állítjátok le ezt a szédületes iramú városépítést, hiszen akkor a víz is visszahúzódna.
  – Nem mondhatom meg – felelte Euler.
  – Es mi történik, ha ebből is kiömlik a víz?
  – Akkor elveszítjük a víztisztítóművet – emelte fel Euler a csípőfogóját, hogy jelezze a gépkarnak, ne tolja tovább vízszintesen a táblát. Aztán a föld felé mutatott, mire a gépkar nagyon óvatosan kezdte leengedni az óriási lemezt. – Elveszítjük működő bányáink jelentős részét. Elveszítünk számtalan bányászt. Be kell látnunk, hogy kudarcot vallottunk.
  –Akkor állítsátok le az építkezéseket!
  – Nem tehetjük.
  Ebben a pillanatban a beemelésen dolgozó egyik segédrobotot finoman meglökte a mozgó fémlemez, mire a gépember megcsúszott a nedves padlón, és elvesztette egyensúlyát. Hang nélkül játszódott le a dráma. A robot a medence széléről a sötét vízbe zuhant, és rögtön elmerült.
  Minden munka abbamaradt.
  Euler félretolta Derecet, odarohant a víz széléhez, aztán megállt mozdulatlanul, lehajtott fejjel. A csapat többi tagja is hasonló módon felsorakozott a víz mellett. Derec odaballagott Eulerhez.
  – Sajnálom szegényt – fejezte ki részvétét.
  A robot lassan feléje fordította a fejét, és hosszú ideig egy szót sem szólt. – Jobban kellett volna figyelnem a munkára – törte meg végül a csendet.
  – Milyen mély a víz?
  – Nagyon mély – válaszolta Euler. – Önnel beszélgettem, és nem fordítottam kellő figyelmet a feladatomra.
  – Megmenthető?
  – Ha több időnk lett volna – magyarázta Euler –, ha a biztonság és a megvalósíthatóság szempontjából is tanulmányoztuk volna a feladatot, nem kerülhetett volna sor a balesetre. Ha több eszem lett volna, nem engedem önt ilyen közel. Egy robot odaveszett, s ezért kizárólag a munkafelügyelő hibáztatható.
  – Semmit sem tehettél érte – vigasztalta Derec.
  – Ma meghalt egy robot – mondta ünnepélyesen Euler. – Pillanatnyilag nem válaszolok több kérdésére.
 
 
6. fejezet
AZ ALAGUTAK
 
– Ha szüntelenül mozog a város – kérdezte Katherine –, hogyan tudsz elvezetni a gyilkosság helyszínére?
  – Háromszögeléssel – válaszolta Emese, a szemtanú. – Az egyik támpont az Iránytorony, a másik a nap helyzete a megfelelő időben. Érzékelőim ezután háromszögeléssel határozzák meg azt a pontot, ahol először pillantottam meg a holttestet. Ebben a mérésben az idő a legdöntőbb tényező. A helyzetmeghatározáshoz pontosan 13,24 dekádkor kell bemérnünk a napot.
  Gyalog haladtak a városon keresztül, és Katherine félelemmel vegyes örömöt érzett, hogy végre egyedül kóborolhat ebben a rengetegben. A magasban haladtak, egy csomó épület fölött egyszerűen átsétáltak: hidak nőttek a szerkezetek között, amikor odaértek, aztán képlékenyen eltűntek feladatuk teljesítése után. Emesének szüksége volt a magasságra a pontos mérések érdekében.
  Katherine haragudott Derecre: egy szalmaszálat sem tesz keresztbe, hogy kínos helyzetükből kivergődjenek. Elég jól ismerte azonban a férfit, tudta, mire képes, ha egyszer megmakacsolja magát. Voltaképpen jobban ismerte, mint az önmagát. Ez a helyzet néha őrjítően hatott a lányra. A fondorlatok hatalmas hálójában vergődtek, ám neki addig is, amíg itt vannak ebben a csapdában, annyira kell uralnia a helyzetet, amennyire képességeiből telik. Ebbe az is beletartozott, hogy semmivel sem árul el többet Derec mültjából, mint amennyire az rá nem jön magától is. A lány saját léte forgott kockán, és amíg nem tud kimenekülni a láthatatlan labirintusból, amely korlátozza tevékenységét, kétségbeesetten fog vigyázni, nehogy a kelleténél többet mondjon.
  El kell hagynom Robotvárost, gondolta a lány. Megérkezésük óta egyre erősödött a fájdalom, és életében először a halál gondolata ismegfordult a fejében.
  Holott csak egyetlen bűne volt – a szerelem.
  Könnyek szöktek a szemébe, de erős akarattal visszafojtotta sírását. Itt a könnyek nem segítenek. Csak saját kitartásában és eszességében bízhat.
  – Hogyan szereztél tudomást David haláláról? – kérdezte Emesétől, aki ismét a nap helyzetenek bemérésével foglalkozott.
  – Hozzávetőleg két dekád múlva – kezdte a robot – éppen kilenc nappal ezelőtt történt. Most lemegyünk innen.
  Egy hatemeletes épület tetején álltak, és Emese elindult az egyik sarok felé, mire egy korláttal szegélyezett lépcső nyúlt ki a falból. Amíg lépegettek lefelé, a robot folytatta a beszámolót.
  – Szemtanúnak hívtak, hogy megörökítsem, miként próbálják David barátunkat kiszabadítani egy zárt szobából.
  – Egy zárt szobából? – csodálkozott Katherine. – Ilyenről még nem hallottam. Hogyan eshetett csapdába ebben a tökéletes városban?
  – Köré nőtt a szoba – magyarázta Emese. Leértek az utcára, és a robot az Iránytoronyhoz képest nyugat felé indult. – Bezárta, és nem eresztette szabadon.
  – Vajon miért?
  – Nem tudom.
  – Ismeri egyáltalán valaki a választ?
  – Nem tudom.
  – Jól van, na – intette le Katherine, és egy csapat robotot figyelt, amint egy tornacsarnok felszerelési tárgyait cipeli be egy épületbe. – Csak azt mondd el, amit láttál.
  – Örömmel. Szemtanúnak hívtak, hogy megörökítsem David barátunk kiszabadítási kísérletét a zárt szobából. Amikor megérkeztem, Dante már a helyszínen tartózkodott… – A robot megtorpant, és néhány másodpercig a napra meredt. – Pontosan itt. – Emese az utca egyik szakaszára mutatott. – David barátunk az épületszerkezet fogságába esett, és hallhattuk, amint kiáltozik, hogy engedjék ki.
  – Ki tartózkodott itt?
  – Jómagam, Dante felügyelő, egy segédrobot sugárvágóval, és egy háztartási segédrobot, aki először fedezte fel, hogy David barátunk bajba került.
  – És mi történt azután?
  – Dante felügyelő megkérdezte Segédrobot L237–5-től, hogy a lézersugaras vágó eléggé biztonságos-e, ha ilyen közel van hozzá egy emberi lény. Segédrobot L237–5 biztosította, hogy nem következhet be sérülés. Ezen a ponton Dante felügyelő megpróbálta rábírni a szobát, hogy engedje el David barátunkat. Mivel kudarcot vallott, szükségessé vált a szoba lézersugaras felnyitása.
  – És végrehajtották a műveletet?
  – Igen. Dante felügyelő arra kérte Segédrobot L237–5-öt, hogy hamar fejezze be a munkát.
  – Miért?
  – Nem tudom.
  Katherine-nek eszébe jutott a szemtanú természete, és másképp tette fel a kérdést. – Lejátszódott valami más esemény, ami egybeesett ezzel?
  – Igen – válaszolta Emese. – Az étkezőszolgálat panaszt tett, hogy nem tálalhatta az ebédet David barátunk számára a megfelelő időben, és érdeklődött, hogy az egészségére nézve nem jelent-e ez veszélyt. Néhány felügyelő az Iránytoronyban találkozott annak megvitatására, hányféle módon érkezhetett David barátunk a városba az ő tudtuk nélkül; a város pedig az általános biztonsági készültség állapotába került.
  – Az általános készültség megváltoztatja a városban folyó munkálatokat? – kérdezte elgondolkodva a lány.
  – Igen. Valamennyiünket különféle sürgős esetekhez hívtak, és mi csak azért tartózkodtunk itt, mert David barátunk veszélybe került, és ki kellett szabadítani.
  – Amit meg is tettetek.
  – Nem én – pontosította Emese. – Csak szemtanú voltam. David barátunk azonban kiszabadult a zárt szobából.
  – Észrevettél valami furcsaságot?
  – Furcsaságot? Katherine barátunk, én csak…
  – Tudom – szakította félbe a lány. – Te csak szemlélődsz. Akkor meséld el pontosan, mi történt!
  – Dante felügyelő megkérte David barátunkat, hogy térjen vissza lakásába, mert biztonsági készültség lépett életbe. David barátunk erre közölte, hogy még nem áll szándékában visszatérni lakosztályába, mert el kell intéznie valamit. Aztán fejfájásra panaszkodott, majd nevetésben tört ki, és elment. Segédrobot L237–5 megkérdezte Dante felügyelőtől, nem kellene-e őrizetbe venni David barátunkat, Dante felügyelő azonban arra hivatkozott, hogy a fontossági sorrendet figyelembe véve a készültség elsőbbséget élvez, ezért utasított minket, hogy tegyünk eleget sürgősségi feladatainknak. Az én esetemben ez olyasminek a megfigyelését jelentette, amit nem áll módomban közölni önnel.
  – És azután? – kérdezte Katherine.
  – Azután teljesítettem megfigyelői feladatomat, amelyre kijelöltek.
  – Nem, nem! – rázta meg a fejét Katherine. – Mi történt Daviddel?
  – Körülbelül kilenc dekáddal később ismét hívattak. – Emese gyorsabb iramra váltott, és Katherine csak úgy tudott a nyomában maradni, hogy futólépésben követte. – Odavezetem a második esemény hozzávetőleges helyszínére – szólalt meg a robotnak az a hangszórója, amely kupolájának hátsó feléből domborodott ki. Ezúttal Euler felügyelővel együtt mozgósított engem is Segédrobot K716–14, mert fölfedezte, hogy néhány hulladékgyűjtő robot megpróbálja eltávolítani David barátunk testét.
  Emese gyorsan befordult az egyik sarkon, és olyan hirtelen állt meg, hogy Katherine csaknem feldöntötte.
  – Körülbelül ez az a hely, ahová a test állítólag lezuhant.
  – Állítólag?
  – Amikor megérkeztem, már nem volt itt.
  – És mit mesélt a segédrobot?
  – Segédrobot K716–14 elmondta, hogy elküldte a hulladékgyűjtő robotokat, aztán megvizsgálta David barátunkat, de az életnek már semmi jelét nem találta. A vizsgálat ideje alatt egy másik szoba kezdett kinőni a test körül. Segédrobot K716–14 ekkor eltávolította magát, mielőtt ő maga is csapdába került volna, mert a helyiség teljesen bezárult, és riadóztatott bennünket. Együtt értünk vissza a jelenet színhelyére, de a holttest eltűnt. Ettől kezdve senki sem látta többé David barátunkat.
  – Látott valaki erőszakra utaló nyomokat a testen?
  – Segédrobot K716–14 jelentette, hogy tökéletesen ép állapotban találta a testet, kivéve egy apró vágást a bal lábfején. Minthogy erről csak hallomásból értesültem, nem állíthatom, hogy alapos vizsgálat történt.
  Katherine egy földszintes raktárépület falának dőlt, s az anyag enyhén behajlott a súlyától. Többnek látszott egyszerű véletlennél, hogy egy szoba körülszigetelte Davidet, miközben a város a biztonsági készültség állapotába került – de hogyan függenek ezek össze?
  – Nem gondolod, hogy a holttest egyszerűen elvándorolt a város növekedése következtében? – kérdezte a robottól.
  – Nem tudom eldönteni egy ilyen elmélet helyességét – válaszolta a szemtanú –, de hallottam, hogy Euler felügyelő az önéhez hasonló kijelentést tett… ez ismét csak másodlagos állítás.
  – A város növekedési üteméből számítsd ki – szólt Emesére a lány –, milyen irányban és milyen messzire távolodhatott David holtteste, ha valóban az mozdította el innen.
  – Körülbelül tíz és fél tömbbel került messzebbre – válaszolta Emese habozás nélkül –, bármely irányban. A város azonban olyan terv szerint épül, amely előttem ismeretlen.
  – Tíz és fél háztömb – ismételte meg Katherine halkan. – Hát akkor egy darabig nem fogok unatkozni. – Emese csillogó fejére nézett. – Sétáljunk egyet!
  – Ön döntött igy – szögezte le a robot, és Katherine nyomába szegődött. A lány teljesen ötletszerűen kiválasztott irányba indult el, és igazából azt sem tudta, mit keres.
 
HOZZÁFÉRÉS MEGTAGADVA, rajzolódott ki feltűnő betűkkel a katódsugárcsöves képernyőn. Az elmúlt percek alatt legalább tucatszor jelent meg Derec előtt ugyanez a felirat.
  Széles, nyitott ablaknál állt egy kis asztali számítógép fölött. A vasoxidpor vörhenyes felhői gomolyogva emelkedtek az ég felé, de rajtuk keresztül is látta, ahogy földmunkagépek hosszú sora araszol a sziklás talajon, a markológépek hetven centiméter mélyen harapnak bele a felszínbe, aztán egyenletes rétegben maguk mögé szórják a földet. Ennek következtében eltűntek a gödrök és a huppanók, és hibátlanul egyenes felületet hagytak maguk után a gépek. Ezután jöttek az úthengerek. Tömörítették a talajt a város burkolólapjai számára, de ezeknek a lemezeknek a lefektetésére csak akkor kerül sor, amikor a terjeszkedő város eléri ezt a helyet.
  Miután Derec távozott a vízmű területéről, arra kérte Szemet, hogy vigye a város peremére. Saját szemével akarta látni a porfelhők keletkezését, de az is megfordult a fejében, hogy a felügyelők figyelő tekintetétől távol könnyebben jut hozzá egy számítógépterminálhoz. A robot először tétovázott, de miután Derec megnyugtatta, hogy nem akarja átlépni a város határát, beadta a derekát.
  Most azonban Derec már sajnálta, hogy ilyen messzire jöttek, mert csak az idejét vesztegette. A készülék tökéletes kudarcnak bizonyult. Azt tapasztalta, hogy segítségével hozzáférhet bármely adathoz, amely a város működésének ezt a szektorát érinti, a képernyőn sorra jelentek meg a hibaelhárítási és javítási tájékoztatók, időtáblázatok, szerszámjegyzékek, személyleírások és különféle eljárásmódok, de ezeken kívül nem lehetett semmit kiszedni a központi számítógépből.
  Különféle módszerekkel próbálta kideríteni a jelszót, ám úgy tűnt, hogy egy tapodtat sem jut előbbre. Az a benyomása támadt, hogy amikor a város készültségbe kapcsol, a terminálok szektorérzékennyé válnak, és csak azokat a különleges adatokat kapják meg, amelyek összefügghetnek egy adott részleg lehetséges feladataival. Nehezen akarta elhinni, hogy ez így van, hiszen ha a robotok birtokolnak minden jelszót és hozzáférési lehetőséget, akkor ez alaposan megcáfolja, hogy tökéletes emberi világot építettek. Úgy érezte, a legalapvetőbb filozófiai okok teszik szükségessé, hogy a számítógéphez emberek is hozzáférhessenek.
  Csak nem itt, nem ezen a készüléken.
  Eltöprengett, mire jutott eddig. Az eső menetrendszerű pontossággal érkezik, függetlenül attól, mióta tartózkodik ő a városban; a központi agy megtagadta, hogy kapcsolatba lépjen vele, így számtalan lehetséges választ nem ismer; fogolyként kezelik (amit nagyon is komolyan vett, Kathcrine állításával ellentétben); és még mindig nem tud semmit saját magáról, hogy honnan indult el és milyen okból érkezett Robotvárosba.
  Ezzel a gondolattal visszatért az alapkérdcsckhez. Amikor az Iránytoronyban jártak, Avernus bevallotta, hogy első felügyelő robotként az ő irányításával kezdődött el a többi megszerkesztése. Neki, Derecnek már sikerült meghatároznia a csatornák vizének eredetét és úticélját; most a város eredetének felkutatása klivetkezett. Hol is kezdhetné, ha nem a föld alatt, Avernusnál? Azért kell bányászniuk, hogy hozzájussanak a város nyersanyagához. Robotváros nyüzsgő élete innen ered. El kell jutnia tehát a forráshoz – Avernushoz.
  Kikapcsolta a használhatatlan készüléket, és kilépett a csupasz szobából. Odakint Szem élénken figyelte a felszálló porfelhőket, és különféle méréseket végzett. Ez volt a mániája.
  – A bányákhoz akarok menni, beszélni szeretnék Avernusszal – közölte a robottal. – Teljesíthető?
  – Elvezetem a bányákhoz, Derec barátunk válaszolta Szem –, de ott a döntés felelőssége Avernusé.
  – Megegyeztünk – bólintott Derec, és felkészült egy újabb hosszú gyaloglásra. Ám a földmunkák közelében megpillantott egy várakozó villamoskocsit, és elindult feléje. – Most végre utazunk.
  – Nem bocsátották a rendelkezésünkre ezt a járművet – figyelmeztette Szem. – Nem vehetjük igénybe.
  – Közölték veled, hogy nem engedhetsz felülni egy járműre? – vágott vissza Derec.
  – Azt nem, de…
  – Akkor gyerünk!
  Felugrott az első peronra, de nem látott semmilyen vezérlőszerkezetet, amivel elindíthatta volna a kocsit. Sejtette, hogy ezzel érkezhettek a munkagépeiket irányító robotok, a szemtanú azonban képtelen volt ilyen töprengésre, ezért inkább magába zárkózott. Derec rászólt: – Hogyan működik?
  – Be kell mondania a mikrofonba az úticélját – közölte Szem.
  – A föld alatti munkálatokhoz! – diktálta Derec, és tétován rámosolygott Szemre. A kocsi másodperceken belül mozgásba lendült, és sebesen elhajtott a talajmunkák helyszínéről.
  Igazán gyorsan utaztak. Olyan városrészek mellett száguldottak el, ahol robotgyártó létesítmények sorakoztak, és teljes energiával üzemelve, tébolyultan próbáltak lépést tartani a rekordgyorsaságú városépítkezés ütemével. Ahogy növekedett az épületek száma, ugyanolyan mértékben kellett gyarapodniuk a robotoknak is, hogy karbantartsák az épületeket, és kiszolgálják majd a nem létező embereket. Egymás után suhantak el olyan járművek mellett, amelyekben vadonatúj, speciális feladatokra tervezett robotok zsúfolódtak össze. Ezek a gépemberek első ízben pillantottak körbe ámuldozva saját világukban.
  Apró erdők mellett robogtak el, de hidroponikus üvegházakat is láttak, ahol az élelmiszernövények folyadékkultúrás tömegtermesztése majd valósággá válik. Aztán egy hatalmas pusztaság mellett suhantak el, amely semmilyen célt nem látszott szolgálni.
  – Ez meg mi? – kiáltott fel Derec.
  – Semmi – válaszolta Szem.
  – Nem úgy értem, hogy most. Mi készül itt?
  – Nemigen szoktam foglalkozni lehetőségekkel – kezdte válaszát a robot, míg kupoláján a vörös fények mulatságos villogásba kezdtek –, de fel tudom idézni, hogy Euler felügyelő egyszer megemlítette, űrkikötő lesz itt a jövőben.
  Derec elképedt. Robotváros pillanatnyilag teljesen alkalmatlan volt arra, hogy bármilyen formában ellásson érkező vagy induló űrhajókat. Ez viszont előhívott benne egy régóta lappangó kételyt.
  – Ha nem épült még meg az űrkikötő – érdeklődött –, hol állítottátok fel a hiperhullámú távadóitokat?
  Mellékesen vetette oda a kérdést, mert sejtette, Szem közli vele, hogy ez zárolt információ. Így hát felkészületlenül érte a válasz.
  – Nem tudom, mi az a hiperhullámú távadó.
  – Olyan távközlési eszköz, amelyet nagy távolságok áthidalására használnak a világűrben – magyarázta Derec. – Talán nálatok másként hívják.
  – Nem emlékszerr semmi olyan készülékre, amelyet légkörön túli távközlésre terveztek.
  – Se nem küldtök, se nem fogadtok bolygón kívüli híreket?
  – Nem figyeltem meg ilyen esetet. Teljesen függetlenek és önállóak vagyunk.
  A villamos fékezésének lendülete Derec gondolatait is kizökkentette. Eddig fel sem ötlött benne, hogy tényleg csapdába kerültek ezen a bolygón. A Perihélium kulcsának és használatának fontossága hirtelen megnőtt a szemeben.
  – Megérkeztünk, Derec barátunk – szólalt meg Szem.
  – Valóban – nézett körül szórakozottan, és lekászálódott a kocsiról. Milyen munka folyik itt voltaképpen? Kik kezdték el az építkezést? És miért? Kétségtelenül egyedülálló kultúrának látszott, amely megszakított minden összeköttetést a külvilággal, mégis számtalan jel árulkodott arról, hogy gyökerei az űrlakók világába nyúlnak. Talán a halott David volt a tervezője?
  Elballagtak a tönkrement eszközökkel sorakozó robotok mellett, látták a hatalmas préselőművet, amelyből a város végtelen szalagja türemkedett elő, és megérkeztek a föld alá vezető bejárathoz.
  – Keresd meg Avernust! – szólt oda Derec a robotnak. – Értesítsd, hogy beszélni szeretnék vele. De nem akarom megszegni a szabályokat, nehogy olyan helyre tévedjek, ahová ember nem teheti a lábát.
  – Értettem, Derec barátunk – húzódott félre Szem, hogy saját rádió-távközlési hálózatán vegye fel a kapcsolatot.
  Derec letelepedett a bejáratnál a földre, és figyelte a ki-be siető robotokat. Lassan hatalmába kerítette az az érzés, hogy itt közönséges naplopónak tekintik. Még az is bűntudattal töltötte el, hogy utasítgatja a robotokat; sokkal fontosabb feladatok várnak rájuk.
  Órájára pillantott. A folyadékkristályos számok délután kettőt mutattak, közeledett az újabb éjszakai eső és az újabb hasztalan éjszakai tépelődés, miközben a víz szintje mind magasabbra emelkedik. „Be kell látnunk, hogy kudarcot vallottunk” – visszhangoztak fülében Euler súlyos szavai. Derechez hasonlóan nyilván a felügyelő is egyszeri kísérletnek tekinti Robotvárost. Ha Euler és a többiek képtelenek megbirkózni az eső okozta gondokkal, akkor az a törekvésük is kudarcot vall, hogy működő világot teremtsenek. Derec azt is sejtette, hogy a város csak valamilyen újfajta, alkotó gondolkodással menthető meg, amire – a legtöbb ember szerint – a robotok képtelenek. Talán itt illeszkedem a képbe, gondolta magában. A szinetika, ahogy a gépemberek mondták, amikor az egész több, mint a részek összege. Hogy ez megvalósuljon, meg kellene győznöm a robotokat, hogy velem szemben foganatosított óvintézkedéseik ellenére bízzanak bennem.
  – Rendkívül sok a dolgom, Derec barátunk – szólalt meg egy erőteljes hang a magasban. – Mit kíván tőlem?
  Avernus kissé megörnyedve állt, mert csak így fért el tekintélyes termete a nyílásban.
  – A város megmentéséről szeretnék veled beszélni – pillantott fel Derec. – Ehhez azonban társnak és nem ellenfélnek kell tekintenünk egymást.
  – Aki gyilkossággal gyanúsítható, azt nem tekintem egyenrangú tárgyalófélnek.
  – Euler sem – mondta Derec. – De a figyelmetlensége ma egy robot halálához vezetett.
  – Ön is jelen volt.
  Derec a földre szegezte tekintetét. – I… igen. Nem volt jogom erre hivatkozni.
  – Közölje, kérem, mit kíván tőlem.
  – Megértést. Segíteni szeretnék a városon… az esőzéseken. Szeretném, ha értékelné valaki ezt a törekvésemet, és meghallgatna.
  A robot hosszan nézte, aztán intett neki, hogy induljanak befelé.
  Együtt gyalogoltak le a lépcsőkön a rakodótérbe, Szem tisztes távolból követte őket. Avernus ezután félrevonta látogatóját egy viszonylag nyugalmasabb zugba, és a különféle eszközök roncsaiból kupacot rakott össze.
  Derec felkapaszkodott az ideiglenes ülőhelyre, Avernus pedig mellé állt. – Gyorsított ütemben dolgozunk, programom csak szűk időt engedélyez az ön számára.
  – Tökéletesen megértem – válaszolta Derec. – Azt is megértem, hogy sok esetben csak úgy tudsz dönteni, ha a különféle követelményeket átfuttatod logikai áramköreiden. Csupán azt kérem tőled, hogy gondolkozz szinetikusan.
  – Ha ezt várja tőlem, tisztáznom kell valamit – ellenkezett a robot. – A halál ténye sokkal súlyosabban esik latba nálam, mint másoknál. Munkámból kifolyólag logikai áramköreim meglehetősen eltérnek az átlagtól.
  – Ezt nem értem.
  – A robot értékét teljesítőképessége határozza meg – magyarázta Avernus –, különösen olyan munkakörökben, ahol fizikai munkára van szükség. A bányákban azonban nem feltétlenül a legnagyobb teljesítőképesség a leghatékonyabb.
  – Most már végképp összezavartál.
  – A leggazdaságosabb bányaművelés egyúttal a legveszélyesebb, mert ennek során több dolgozó pusztulhat el. Hosszú távon tehát a leghatékonyabb bányászat nem feltétlenül a leggazdaságosabb. Ennek következtében úgy programoztak, hogy az átlagosnál sokkal aggályosabban tartsam tiszteletben az életet… még a robotikus életet is. Munkásaim élete sokkal fontosabb a számomra, mint bármilyen költségkímélő eljárás.
  – Ezt most miért mondod nekem?
  – Ha ön gyilkolt, részemről csak mély megvetést érdemel. Már azt is alig tudom elviselni, hogy ezzel vádolják, és hogy képes lehetett egy ilyen tett elkövetésére. Amikor ezt a témát megvitattuk, szabadságának korlátozása mellett szavaztam.
  – Esküszöm, hogy ártatlan vagyok – tört ki Derecből.
  – Az emberek hazudnak – válaszolta megvetően a robot. – Nos, még mindig azt kívánja, hogy én legyek az, aki „megérti” helyzetét?
  – Csak annyit kérek, hogy megmutathassam neked, mennyire a szívemen viselem Robotváros sorsát. Ártatlan vagyok, és az igazság majd meghozza számomra a szabadságot.
  – Úgy legyen! Mit kíván tudni?
  – A felügyelők közül te jelentél meg itt elsőként – élénkült fel Derec. – Mik az első emlékeid, amiket fel tudsz idézni?
  – Egy segédrobot ébresztett fel, akit 1–1-nek hívunk – szegezte vörös fotocelláit az óriásrobot Derecre. – 1–1 ekkor már ötven segédrobotot ébresztett fel. Úgy tértem magamhoz, hogy tökéletesen tisztában voltam vele, ki és mi vagyok: félig önálló robot, akinek az a feladata, hogy a városépítéshez szükséges bányamunkák felügyeletét lássa el, egyúttal gondoskodjék újabb felügyelők készítéséről, akik egyéb munkálatokat vezetnek majd.
  – Szerepelt a programodban, hogy embereket szolgálj?
  – Nem. De a programunk tartalmazott adatokat az emberről, akárcsak a központi számítógép, amely már működőképes állapotban várakozott, amikor felébredtem. Teljesen önállóan hoztuk meg döntésünket, hogy az embereket fogjuk szolgálni.
  – Ezzel magyarázható, hogy az itteni robotok nem éppen kitörő lelkesedéssel fogadtak minket Katherine-nel? Nem ismertétek az emberi valóságot, ezért egy olyan eszményképet fogadtatok el, amely nem egészen illik ránk – mondta elgondolkodva Derec.
  – Ez igaz lehet – ismerte el Avernus.
  – Mikor került sor az ébredésedre?
  – Idestova egy éve.
  – Az eltelt idő alatt találkoztál emberi lénnyel, vagy tudomást szereztél ilyen lényről?
  – Nem. Először nekiláttunk az Iránytorony építésének. Ezután kezdtük el filozófiai vitáinkat, hogy mi célból létezünk a világegyetemben.
  – És mit tudsz 1–1-ről? Ő érintkezett valaha emberekkel?
  – Ezt sohasem kérdeztük meg tőle.
  – Hol dolgozik most 1–1? – érdeklődött izgatottan Derec, mert érezte, hogy jó nyomon jár.
  – Az alagutak táján – intett Avernus a felvonók felé. – A bányában kapott munkát.
  Derec leugrott a roncshalmaz tetejéről. – Vezess oda! – kérte határozottan.
  – De a biztonság… – kezdte a robot.
  – Emberi lény vagyok – lendült bele Derec. – Ezt a világot nekem és a hozzám hasonlóknak terveztétek. Sajnálom, Avernus, de ha létezésed értelme a szolgálat, akkor itt az ideje, hogy eszerint cselekedj. Ha tiszteletben tartjátok saját filozófiátokat, be kell látnotok, biztonsági intézkedéseitek nem arra szolgálnak, hogy távol tartsátok magatoktól az emberi lényeket. Ha mégis így készültek volna a tervek, akkor kétségbeejtő hiba csúszott filozófiai alaptételeitekbe.
  – Veszély leselkedik önre a bányában – próbált kitérni Avernus.
  – Te majd megvédsz!
  A robot tanácstalanul állt Derec és a felvonóajtók sora között. – Meg kell tagadnom öntől a központi agyhoz való hozzáférést kezdte magyarázni. – Meg kell tagadnom öntől minden felvilágosítást, amely a jelenlegi készültségre vonatkozik. De ön emberi lény, és ez az ön világa is, amelyet meg akarunk osztani az emberekkel. Elviszem tehát 1–1-hez, és védelemben részesítem. Ha azonban csak úgy tudom megóvni, hogy visszaküldöm a felszínre, akkor habozás nélkül megteszem.
  – Megegyeztünk – pillantott az órájára Derec. – Mennünk kell.
  Elindultak az egyik felvonó felé, és Szem is csatlakozott hozzájuk. A felügyelő iránti tiszteletből a többi robot nem lépett be a fülkébe. Avernus megnyomta az indítógombot, az ajtó bezárult, és a fülke süllyedni kezdett.
  Hosszú ideig tartott az utazás.
  – A biztonságnak egyetlen trükkje van a bányában… a megfontoltság – szólt oda Avernus, míg a fülke zökkenve megállt.
  – Megfontoltság – biztatta magát Derec.
  Amikor félresiklott az ajtó, szédítő látvány tárult elé. Segédrobotok ezrei nyüzsögtek egy hatalmas barlangban, amelynek semmilyen irányban nem látszott a vége. Érccel megrakott lánctalpas vontatók gördültek folyamatos sorban a hatalmas olvasztókemencékhez, amelyek éhesen nyelték el a nyersanyagot, hogy azután megolvasztva és más anyagokkal ötvözve okádják ki. A földből kimart üreg mennyezete harmincöt méter magasan húzódott. Szabályos távolságokban üres rekeszek osztották részekre a hatalmas csarnokot.
  – Vas! – mutatott körbe Avernus. – Mindennek az alapja. Ebben jelenik meg ötvözetként a többi fém is, hogy egy új, modern világ építését tegyék lehetővé. Óriási mennyiségben termeljük ki, mert nyersvasból készül eszközeink jelentős része, és különleges műanyagokkal ötvözve városunkat alkotja. Íme!
  Egy óriási gépre mutatott, amelybe különféle futószalagokon érkezett a vas és a nyomtatott mikroáramkörök sora. Az összepréselt anyag a gép tetején bukkant elő, áttörte a mennyezetet, és folyamatos szalagként szolgáltatta azt az építőanyagot, amelyet Derec a felszínen látott kitüremkedni.
  – Ebből bontakozik ki Robotváros – magyarázta diadalmasam Avernus. – Vas és műanyag ötvözete, amelynek fölösleges széntartalmát szén-monoxiddal redukáljuk. A „szalagba” ezután négyzetméterenként mikroáramkörök millióit préseli a gép. Ilyen módon minden centimétere önálló egységet képez, olyan robotikus értelemmel rendelkezik, amely az ember igényeit és védelmét szolgálja. A lemez pedig olyan programot kap, amely arra készteti, hogy előre meghatározott építési formákat vegyen fel, de a felmerülő emberi igényeket is kielégítse.
  – Ezért hajlik be a fal, amikor rácsapok? – mondta Derec, majd óvatosan kilépett a felvonóból, és szorosan megállt Avernus mellett.
  – Pontosan. Tehát emlékezzék: megfontoltság! Maradjon a közelemben!
  Avernus tétovázás nélkül elindult a tébolyult forgatagban, mialatt gépek, robotok és targoncák cikáztak körülötte. Amikor a gépember valamelyik robogó jármű elé lépett, Derec megdermedt a rémülettől, és legszívesebben visszafordult volna. Ám a baleset sohasem következett be. A robotok és gépeik szemmel tartottak minden mozgást maguk körül, és ezekkel összhangban cselekedtek.
  Ekkor vált világossá Derec számára, mit jelent a megfontoltság elve. Egyenletes sebességgel kell mozognia. Valamennyi döntés azon a feltételezésen alapul, hogy ha valami egyenletes sebességgel halad, akkor megfelelő bemérés után ki is kerülhető. A szeszélyes mozgás a veszélyes – a hirtelen megállás, a hátraugrás; ez mind végzetes balesethez vezethet.
  Amikor megértette ezt az alapelvet, magabiztosan sétált keresztül a robogó járművek között. Ahogy a hatalmas csarnok közepéhez értek, egyre felszabadultabbnak érezte magát.
  – Hadd kérdezzek valamit – nézett fel a termetes robotra. – Ti találtátok fel Robotvárosnak ezeket az eleven burkolólapjait?
  – Nem. Gyártási programja már benne volt a központi agyban.
  – Tehát a lemezek minden tevékenységét kész program irányítja?
  – Valóban. Mi csupán annyit tettünk, hogy ezt felhasználtuk, amikor úgy döntöttünk, hogy az emberiséget fogjuk szolgálni.
  Elérték a hatalmas terem szélét, ahonnan apró alagutak tucatjai ágaztak el minden iranyban.
  – Most pedig utazni fogunk – mászott fel Avernus egy villanyautóra, bár nem kis nehézségek árán préselte robusztus testét az ülésbe. Derec és Szem szintén helyet foglalt, a robot pedig máris behajtott egy gyéren kivilágított alagútba.
  – Eléggé elhagyatottnak látszik – jegyezte meg Derec, és erőteljesebben kapaszkodott az ülésbe.
  – Két nappal ezelőtt még úgy tűnt, semmi hasznát nem vesszük. De talán most az életünket menti meg.
  – Hogyan? – döbbent meg Derec.
  – Majd meglátja.
  Még száguldottak néhány percen át a sötétben. Derec már úgy érezte, végképp elnyeli őket a föld, amikor távoli zaj ütötte meg a fülét.
  – Közeledünk – jegyezte meg Avernus.
  – De mihez? – morogta Derec.
  Avernus befordult az egyik sarkon, és egyszer csak lázas tevékenység közepébe csöppentek. Az alagút kiszélesedő torkolatában robotok százai tágították az üreget kétségbeesetten. Csákányoztak, talicskát toltak, tartályokat vonszoltak, egyszóval minden eszközt felhasználtak, amivel el lehetett távolítani a földet. Ezután a csatlakozó alagutakba szállították a törmeléket, és feltöltötték vele a hajdan kiásott üregeket. Akár egy nyüzsgő hangyaboly, bámulatra méltó összhangban és céltudatosan cselekedtek, miközben az egyik villanyautóról Rydberg magasodott a tömeg fölé, és néma mozdulatokkal, rádióhullámokon adta ki parancsait a gürcölő robotoknak.
  Avernus odafordult Derechez. – Valahol ott a tömegben megtalálja 1–1-et.
 
 
7. fejezet
1–1
 
Katherine először azt hitte, valami emlékművet lát. Hamar rájött azonban, hogy Robotvárosban sehol sincsenek ilyen építmények. Pedig ez a keskeny tartóoszlop csaknem harminc méter magasra nyúlt. Egy háztömb közepén állt, az épülő város pedig szemmel láthatóan félkör alakban kerülte ki olyan módon, hogy valamennyi térszerkezet tizenöt méterrel távolabb húzódott tőle. A lány már órák óta sétált eredménytelenül Robotváros szüntelenül váltakozó térképén, de amint erre a helyre ért, nyomban megtorpant. Ha a város működését egy eleven emberi testhez hasonlította, akkor az a szoba ott az oszlop tetején olyan sebnek tűnt, amely a hegesedés révén biztonságosan határolódott el a test élettől lüktető többi részétől.
  Csak egy szoba volt. Katherine megbabonázva függesztette rá tekintetét. Íme, egy teljesen zárt doboz, oldaléle körülbelül öt méter. A robotok annyira magától értetődőnek vették városuk működését, hogy ezt bizonyára valami apró módosulásnak tekintették. Egy alkotó elme számára azonban a látvány olyan szembeszökő volt, mint a napfogyatkozás egy nyári délutánon.
  Katherine le sem merte venni róla a tekintetét, nehogy szem elől veszítse. A város egyhuzamban mozgott, növekedett, az élet lassú táncát járták a lány körül az épületek, ő pedig velük együtt fordult, hogy a szoba mindig a látómezejében maradjon. Emese ezalatt megpróbált keríteni egy felügyelőt, aki megfelelő eszköz segítségével behatolhat a szobába, és megvizsgálhatja belülről.
  Kirándulása során Katherine kénytelen-kelletlen egyre nagyobb csodálattal szemlélte a várost. Bár most nyilvánvalóan nem mentek egészen rendben a dolgok, hosszú távon egy ilyen rendszer tagadhatatlan előnyökkel járt emberek és robotok számára egyaránt. A biztonsági tényező már önmagában megérte, hogy kiépült ez a rendszer. Derec hátborzongató utazása a csatornában csupán néhány kisebb zúzódással végződött, mert a rendszer megpróbálta megvédeni. Katherine könnyen elképzelte, hogy egy hasonló baleset az Aurórán Derec halálát okozta volna. A lány elmosolyodott a gondolatra, hogy ha egy vastárgy lehet rozsdaálló, akkor egy város is lehet Derec-álló.
  A szemtanú robotra várva, Katherine elmélázva vette észre a változásokat maga körül. Úgy érezte, mintha az üdülési szezon kezdete előtt ért volna egy nyaralóba, ahol még serényen dolgoznak az idénymunkások, hogy mindent rendbe tegyenek a látogatók tömegének érkezése előtt. A város különböző részeiben megkezdődött a nyilvános órák felszerelése, helyükre kerültek az utcatáblák, a legdöntőbb változás azonban a padok gyártásának és elosztásának növekvő ütemében mutatkozott. Egy robotnak nincs szüksége arra, hogy ülve vagy fekve pihenjen, a padok tehát olyan többletnek látszottak, amellyel a gépemberek megpróbálták otthonosabbá tenni városukat. Változatlan szorgalommal dolgoztak, annak ellenére, hogy a készültség számos egyéb feladatot rótt rájuk. A lány eltűnődött, vajon ő is ilyen előzékenyen viselkedne-e, ha most a szülővárosában volnának. A gondolat valamiképp alázattal töltötte el.
  Noha a robotok korlátozták mindkettőjük mozgásterét, mégis azon fáradoztak, hogy lakhatóvá tegyék világukat átutazó vendégeik számára, akiket gyilkossággal vádoltak. Eddig még soha nem tűnt fel neki, milyen szoros életközösség fűzi az embereket a robotokhoz, és hogy ez mennyire döntő fontosságú, legalábbis a robotok számára. Remélte, hogy a gépemberek végül is megteremtik saját kultúrájukat, amelyben aztán ostoba emberek parancsolgatnak majd nekik. Azon kapta magát, hogy ismét mosolyog. Eszébe jutott anyja egyik kifejezése, amelyet az emberek társaságára vágyó robotokra is alkalmazhatott – valósággal áhítoznak a büntetésre.
  Zajt hallott a háta mögül. Hirtelen megperdült, hátha egy felügyelő érkezik. Ehelyett két segédrobotot pillantott meg, akik egy kerti padot cipeltek feléje. Szó nélkül letették mögötte, és amikor kényelmesen helyet foglalt, máris elsiettek.
  Talán egy dekádot üldögélt a padon, amikor Arion fordult be fémes csörömpöléssel a sarkon, nyomában egy segédrobottal, aki egy lézersugaras vágószerszámot cipelt a hátán. Katherine egy pillanatra kővé dermedt, olyan kísértetiesen ismétlődött az Emese által leírt jelenet, amikor először került David a zárt szoba csapdájába.
  – Jó napot, Katherine barátunk – lépett a lány mellé Arion. – Örömmel látom, alkalmat szakított rá, hogy megpihentesse testét egyik ülőalkalmatosságunkon.
  – Mi van a csuklódon? – csodálkozott el Katherine. – Csak nem egy óra?
  A felügyelő feltartotta karját, hogy jobban látsszék az időmérő szerkezet. – Összetartozásunk jeléül.
  – Ugye, te vagy a felelőse az emberi-alkotó funkcióknak Robotvárosban? – kérdezte mosolyogva a lány.
  – Emberi-alkotó, ez szószaporítás – válaszolta Arion. – Az alkotókészség az ember természetes velejárója. Remélem, kielégítőnek találták a szórakoztató programot, amellyel elláttam önöket.
  – Erről még beszélünk – válaszolta kitérően a lány.
  – Ahogy óhajtja.
  – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan idejöttél.
  – Ez az ügy elsőbbséget élvez – nézett fel a robot a zárt szobára. – Úgy véli, itt kell lennie a holttestnek?
  – Biztos vagyok benne.
  – Kitűnő! Akkor vegyük szemügyre közelebbről!
  Katherine fölállt, és Arionnal együtt odasétált az oszlophoz. A henger nem volt vastagabb egy terebélyes fa törzsénél, még a lány is majdnem átérte volna. Arion kinyújtotta karját, megérintette a sima kék felületet. Ebben a pillanatban, mintegy varázsütésre az anyagból egy korláttal ellátott csigalépcső bontakozott ki, amely az oszlop palástján felcsavarodva vezetett a szobáig.
  – Csak ön után – hajolt meg udvariasan a robot.
  Katherine elindult fölfelé, és a lépcső szerkezeti felépítésének következtében még enyhe szédülést sem érzett. Minél magasabbra ért, annál hűvösebbé vált körülötte a levegő, ami a vészjóslóan közeledő éjszakai esőt jelezte előre. Mögötte Arion, a segédrobot és a szemtanú kapaszkodott kötelességtudóan. Ekkor jött rá, hogy azért engedték az élre, mert ebben a nyomozásban magától értetődően őt illeti meg a vezető szerep. Az ő akarata érvényesül, ez az ő esete – a robotok csupán szolgálatkész csapatot alkotnak mögötte. Végre parancsolhat megint, és engedelmeskednek is neki.
  Gyorsan elérte a lépcsősor tetejét. Amint az oszlop lapos korongjára lépett, a perem függőleges irányban megnyúlt és enyhén behajlott, így oltalmazta, nehogy lezuhanjon a magasból. A középen álló szoba tökéletes kockának látszott, és festés hiányában megőrizte természetes szürkésvörös színét. A lány körbesétált, valamilyen bejáratot keresett, gyanúja azonban helyesnek bizonyult: a szoba tökéletesen szigetelt egységet alkotott.
  – Most mit javasol? – kérdezte mögötte Arion, aki vele együtt sétált körbe.
  – Be kell jutnunk valahogy, és meg kell néznünk a belsejét. Feltételezem, hogy a lézewágón kívül nincs más eszköz erre.
  – Zavartalan körülmények között sohasem fordul elő ilyen eset – mentegetőzött Arion. – Nincs az egész városban még egy épület, amely így viselkedett volna. Semmi értelme egy szoba teljes lezárásának.
  – Ezt úgy vegyem, hogy fogalmad sincs, miért vagy hogyan szigetelte el magát a külvilágtól?
  – A városépítési program közvetlenül a központi agyból érkezik hozzánk, és csak ez a számítógép ismeri a tervek összes adatát. Mi is csak a megfigyeléseinkből következtetünk arra, hogyan működik ez a város.
  Katherine nem számított erre. – A város tehát tulajdonképpen egy rendkívül fejlett, önálló robot, amely a ti irányításotok nélkül működik – szögezte le.
  – Állítása alapjában véve pontatlan, de van benne egy szemernyi igazság – igazította ki Arion. – Kezdjük azzal, hogy nem rendkívül fejlett, legalábbis nem abban az értelemben, ahogyan… például… egy felügyelő robot.
  – Csak nem féltékenységet hallok a szavaidban? – kérdezte ártatlan arccal a lány.
  – Egyáltalán nem – rázta meg a fejét Arion. – Képtelenek vagyunk ilyen érzésekre. Egyszerűen csak egy ismert tényre hivatkoztam. Továbbá, a város önállósága szorosan összefügg a központi aggyal. Ennek ellenére működése a felügyelők irányítása nélkül zajlik.
  – Akkor legalább befolyásolni tudjátok az építési programot…
  – Nem közvetlenül – futtatta végig csipeszkezét Arion az épület szélein, mintha a felnyitás lehetőségét keresné. – A központi agy vezérli a városépítés programját, a felügyelőknek nincs lehetőségük a közvetlen programozásra.
  – Azt hiszem, kezdem érteni. – Katherine intett a lézeres robotnak, hogy jöjjön közelebb. – A központi számítógép az a forrás, amelynek adatáradatából formálódik egész városotok. A ti tevékenységetek abban merül ki, hogy eleget tesztek a program utasításainak, ha esik, ha fúj.
  – Robotok vagyunk, Katherine barátunk – figyelmeztette a lányt Arion. – Nem is történhet másként. Nem a robotokból indul ki a változás, ők csupán egy gondolat megvalósítói. Ezért van szükségünk oly kétségbeejtően emberi társaságra.
  – Itt vágd! – mutatott Katherine a falra. A segédrobot megvárta, amíg biztonságos távolságba húzódik, aztán bekapcsolta az energiatelepet, és a lézervágó kígyózó csövének fúvókaszerű végét a függőleges felülethez közelítette. A lány Arionhoz fordult. – Ha így vágják át a falat, nem szakad meg a kapcsolat a főprogrammal?
  – Nem – válaszolt a robot, miközben a lézervágó finom zümmögéssel életre kelt, és a láthatatlan sugár nyomán a fal egy kis darabja felizzott és finoman füstölni kezdett. – Az idegvezetékek egyszerűen kijavítják önmagukat, és új kapcsolatokat keresnek.
  Amint a sugár átfúrta a falat, hirtelen sziszegő hang hallatszott, amelyről bármelyik űrhajós behunyt szemmel megmondhatta volna, hogy levegő áramlik egy légüres térbe. A szoba tehát légmentesen volt lezárva. A vágósugár most már gyorsan haladt, és elég nagy ívet kanyarított ahhoz, hogy egy ember kényelmesen átléphessen majd a nyíláson. A vágás szélei szakadozva váltak el, a vezérlőprogram hatására oly képlékenyen formálódó fal most szívósan ehenállt. Arion tájékoztatása ellenére Katherine-t még mindig csodálattal töltötte el a város robottestének viselkedése.
  A lézeres gépember félig már kivágta a kört, és másik kezével kifelé feszítette a korong szélét. Katherine alig tudta türtőztetni magát. Legszívesebben odarohant volna, hogy bekémleljen a nyíláson, de a lézersugártól való félelme legyőzte türelmetlenségét.
  – Tudtok itt boncolást végezni? – jutott eszébe hirtelen. Ariont nem lepte meg a kérdés.
  – Egészségügyi programunk is létezik, és már kikerült szerelőegységeinkből néhány orvosilag képzett robot, számos felszereléssel és kórmegállapító táblázattal. A vegyi úton előállított gyógyszerek és a finomabb műszerek lassúbb ütemben készülnek. Amíg a város építése nem gyorsult fel ennyire, ezen a területen nem mutatkoztak gondok David halála előtt.
  – Kész – szólalt meg a segédrobot, és a kivágott lemez fémes zörgéssel hullott a kis körteraszra.
  – Szemtanú! – adta ki az utasítást Arion, Katherine pedig rohant a nyíláshoz, és bemászott rajta.
  A meztelen holttest arcra borulva feküdt a szoba közepén. Katherine bátran elindult felé, aztán megtorpant, és két kezét hirtelen a melléhez szorította. Annyira hajtotta küldetésének tudata, hogy csak most döbbent rá: egy halott várja – egy igazi halott. A borzalomtól reszketés fogta el, szíve hevesebben vert.
  – Valami gond van? – kérdezte Emese a nyílásból.
  – N…em – dadogta a lány. Tekintete a holttestre szegeződött, és annyi erőt sem érzett magában, hogy előrelépjen vagy visszaforduljon.
  – Ha valami baj van – hallotta Ariont –, jöjjön ki azonnal. Ne tegye ki veszélynek magát!
  Gyerünk, öreglány! Szedd össze magad! – Jól vagyok – jelentette ki Katherine elszántan. Meg kell tenned! Ne hátrálj meg éppen most! Mélyet lélegzett, aztán még egyet, és folytatta útját a holttest felé. Lehajolt, óvatosan megérintette. Tapintásra a bőr hidegnek tűnt, az izmok merevnek.
  – Minden rendben? – kérdezte Arion.
  – Persze – válaszolta határozottan. Mikor hagynak már békén? A testen nem mutatkoztak a bomlás jelei, és a lány rájött, hogy ez nyilván a légmentes szoba következménye. Ez is valami.
  Szaporán lélegezve, kalapáló szíwel megvizsgálta hátulról a holttestet. A lábra pillantva apró vágást fedezett fel a bal lábfejen, de nyomban felötlött benne a magyarázat is. Ezt valami ostoba véletlen okozhatta. Vele is előfordult már. Elég, ha az ember megbotlik vagy elesik, csupasz lába összeakad, és egy köröm felsérti a másik lábfejet. Igazán semmiség. A lábfej oldalán és a talpon egy kevés alvadt vért látott, ez volt minden. Ezután meg akarta fordítani a testet.
  Odalépett mellé, megpróbált lenyúlni, de észrevette, hogy a kezei vadul remegnek. Lehet, hogy hamarosan én is ilyen sorsra jutok… ötven kiló élettelen hústömeg marad belőlem? Megpróbálta hátára fordítani a testet, de karjai erőtlennek bizonyultak.
  – Segítenél? – szólt hátra a válla fölött. Arion átlépett a kivágáson, és lehajolt mellé. A lány pillantását szinte emberi tekintettel viszonozta. – Meg akarom fordítani.
  – Értem – nyújtotta ki csipeszkezeit Arion, és finoman megfogta a holttest oldalát. Amikor könnyedén megfordította, a holttest üveges szeme egyenesen Katherine-re szegeződött.
  A felismerés annyira megrázta, hogy sikoltása távoli visszhangként ért el hozzá. Ez Derec! Derec!
  Forgott vele a szoba, mintha őrült körtáncba kezdett volna minden a gyomrában és a fejében. Aztán úgy érezte, hullámzik alatta a padló, és magához vonzza; aztán kihunyó tudatának dermesztő mélységébe zuhant.
 
– Ne próbáljon távozni, amíg önért nem jövök! – szólt Avernus Derec után, aki utat vágott magának a csörömpölő robotok között. – Menthetetlenül eltéved ezekben az alagutakban.
  – Ne aggódj! – kiáltott vissza Derec, mert jobban tartott a központi csarnokban reá leselkedő veszélyektől, mint az üregek útvesztőjétől. Óvatosan vágott át a tömegen Rydberg irányába. A nyirkos levegő, a sáros talaj és a bezártság nyomasztó érzése ellenére annyira lenyűgözte a tizenkettedik órában megvalósuló terv látványa, hogy a legkevésbé sem törődött az eltévedés hétköznapi gondjával.
  Rydberg szemmel tartotta, majd odafordult, amint mellé lépett. Derec a villanyautóra felkapaszkodva csatlakozott a felügyelőhöz. – Mit keres itt? – szólalt meg recsegve Rydberg fejtetőhangszórója. – Nem biztonságos a föld alatt tartózkodnia.
  – Rábeszéltem Avernust, hogy hozzon le, és gondoskodjék védelmemről – szabadkozott Derec. – Mi zajlik itt?
  – Megpróbálunk alagutat vágni fölfelé a víztározóhoz – magyarázta Rydberg. – Le akarjuk vezetni a víz egy részét a medencéből ezekbe az alagutakba, hogy megakadályozzuk a tározó túlfolyását.
  Derec úgy érezte, mintha villamos áram futott volna végig rajta. – Ez csodálatos! – kiáltott fel. – Elértétek a harmadik szintű gondolati kapcsolatot… ez már alkotás!
  – Csupán logikus lépés. A víz előbb-utóbb úgyis elöntötte volna a bányákat, így hát ésszerűbbnek látszott, hogy megpróbáljuk azokba a vágatokba terelni, ahol a legkevesebb kán okozhatja. Számításaink szerint sajnos ez csak egy vagy két nappal késlelteti az elkerülhetetlen események bekövetkeztét. Lehet, hogy hiába dolgozunk.
  – De miért ástok kézzel? – döbbent meg Derec. – Hol vannak a gépek?
  – Valamennyit lekötik a bányászati műveletek. A városépítés jelenlegi üteme elsőbbséget élvez minden más tevékenységgel szemben. – A robot elfordította a fejét, és a földmunkákat figyelte.
  Derec a gépember karjára tette a kezét. – De hát ebbe a szédítő városépítésbe belepusztultok mindnyájan!
  – Végre kell hajtanunk.
  – De, könyörgök, miért?
  – Erre a kérdésre nem válaszolhatok.
  Derec körülnézett, és szomorúan látta a kétségbeesett erőfeszítést, ahogyan egy civilizáció megpróbálja megmenteni önmagát. Persze, ezek nem emberek. De ez nem jelenti azt, hogy az életük értéktelen lenne. Mi a mérték? Csak az értelem, csak a szellem tökéletesítésére irányuló összehangolt erőfeszítés számít. Itt, ebben a bányában sokkal több érték, sokkal több emberi tulajdonság halmozódott föl, mint amennyit az emberiséggel való röpke érintkezése során tapasztalt. És akkor hirtelen megvilágosodott előtte, mi a készültségnek és a biztonsági intézkedéseknek az oka.
  – Önvédelemről van szó, igaz? – kiáltott fel. – Az építkezés azt szolgálja, hogy a város megvédje magát az idegen behatolással szemben…
  Rydberg szótlanul nézett vissza rá.
  Derec újból megragadta a karját. – Ez az oka, igaz?
  – Erre a kérdésre nem válaszolhatok.
  – Akkor legalább azt mondd meg, ha tévedek!
  – Erre a kérdésre nem válaszolhatok.
  – Tudtam – jelentette ki határozottan Derec. – És ha a gyorsítás akkor kezdődött, amikor David megjelent a városban, mindez valahogy összefügg vele. Ez egyszer Katherine jó helyen kutakodik. – Minden a központi agy programja szerint történik – erősködött tovább –, és nyilvánvaló, hogy hiba csúszott a programba. Nem kínálkozik valamilyen mód a kiküszöbölésére?
  – A robotok nem készítenek programokat, Derec – jelentette ki Rydberg.
  – Akkor engedélyezd, hogy én avatkozhassam közbe.
  – Nem tehetem – válaszolta Rydberg, majd halkan hozzátette: – Sajnálom.
  Derec szótlanul nézte a gépemben, szeretett volna vitatkozni vele, hogy engedékenységre bírja, de attól tartott, az érvek olyan ellentmondásos állapotba sodorják, hogy tudati egységei rövidzárlatot kapnak és leblokkolnak. Tanácstalanul töprengett, mi legyen a következő lépés. Gyötrő érzéssel töltötte el az a tudat, hogy bár egyetlen pillantással átlátta, mi a probléma, sőt a megoldása is kézzelfogható közelségben van, mégsem tud hozzányúlni, mert úgy siklik ki a keze közül, mint egy háromdimenziós hologramkép.
  – Még nem közölte velem, miért jött le a bányába – józanította ki Rydberg. – Az emberek olyan tökéletlenek a személyes veszélyeztetettség fölmérésében, hogy képtelen vagyok megérteni, miként maradt életben az önök faja mind a mai napig. Ha nem ad kielégítő magyarázatot a jelenlétére, attól tartok, el kell küldenem.
  – Ha az embereknek gyenge a veszélyérzetük – válaszolta epésen Derec, mert dühítette, hogy Robotváros képtelen megóvni önmagát –, akkor ez öröklődött a ti programotokban is. Azért jöttem le, hogy beszéljek 1–1 robottal egy olyan témáról, amely nem tartozik rád. Megkérhetlek, hogy hívd ide?
  – Első polgárunkat keresi? – csillant fel Rydberg optikai érzékelője, és Derec meg mert volna rá esküdni, hogy a robot többet is akart mondani. Ehelyett fölerősítette hangszóróját: – KÉREM, HOGY ROBOT 1–1 FÁRADJON IDE.
  Egy percen belül alacsony, meglehetősen ártalmatlan kinézetű segédrobot jelent meg a villanyautónál, csupán erőteljes csípőfogói ütöttek el az átlagtól. – Itt vagyok, Rydberg felügyelő.
  – Derec barátunk kíván beszélni veled magánügyben – szólt oda a gépember. – Válaszolj a kérdéseire, de ne sok időt fecsérelj el!
  Derec leugrott a villanyautóról. – Hallom, te voltál az első robot, aki felébredt ezen a bolygón – kezdte az ismerkedést.
  – Ez tény – felelte a robot.
  – Gyere velem! – kérte izgatottan Derec. – Vonuljunk félre ebből a zűrzavarból.
  Gyorsan átfurakodtak a szélesedő csarnokon arra a pontra, ahol Avernus útjára bocsátotta Derecet. – Robotváros eredetét kutatom – folytatta –, így jutottam el hozzád. Állítólag te voltál az első.
  – Igen. Logikus. Én voltam az első.
  – Szeretném, ha pontosan elmondanád, mi volt az első látvány, amelyet elraktározott az emlékezeted, és milyenek követték.
  – Elsőként egy emberi kart pillantottam meg, amint bekapcsolja energiatelepemet – idézte fel a robot. – Aztán az ember megfordult, és eltávolodott tőlem.
  – Láttad az arcát?
  – Nem.
  – Mi történt azután?
  – Az ember bizonyos távolságra eltűnt néhány olyan gép mögött, amelyeket később a kezdeti bányaműveléshez használtunk. Utasításom szerint egy órát várakoztam, majd sorra bekapcsoltam a területen várakozó többi robotot. Azután hozzá kellett látnunk a munkához, és el is végeztük.
  – Miből állt ez az első tevékenység?
  – Ötven segédrobot és Avernus felügyelő állt készenlétben. Huszonöten felépítettük a rendelkezésünkre álló anyagokból az Iránytornyot, Avernus felügyelő és a másik huszonöt pedig hozzálátott a föld alatti létesítmények tervezéséhez és építéséhez, majd megkezdte a bányaművelést.
  Derec ámulva kérdezte: – Avernus nem ellenőrizte az Iránytorony építését?
  – Nem. Ez önálló egységnek volt szánva a városban. Készen állt a teljes terv és az összes anyag. Nem kellett hozzá Avernus felügyelő közreműködése.
  Az alagút mélyéről motorzúgás ütötte meg Derec fülét, és közeledő fényeket látott. – Mit értesz azon, hogy „önálló egységnek volt szánva”? – faggatta tovább a robotot.
  – Az Iránytorony több szempontból is egyedülálló létesítménynek számít, Derec barátunk – közölte 1–1. – Semmilyen vonatkozásban nem alkotja a város tervének részét; tetején az érkezőtér tiltott terület, és egy tökéletesen berendezett, emberi ügyintéző iroda található benne.
  – Mi a fene! – lepődött meg Derec, és a bányatargonca felé pillantott, amely az alagútban feléjük robogott. – Egy iroda? De kinek?
  – Nem tudom. Talán annak az embernek, aki felébresztett. – Sohasem beszéltél erről a felügyelőknek?
  – Mostanáig senki sem érdeklődött róla.
  – Miért nevezed ügyintéző irodának?
  – Az építési terv az adattáramban pihen – adta meg a felvilágosítást 1–1. – Ezen szerepel így a megnevezése.
  A targonca csikorogva fékezett le Derec mellett, és Avernus testes alakja hajolt ki a szűk első ülésből. – Mennünk kell!
  – Csak egy pillanat – intette türelemre Derec. – Miért hívtad azt a helyet érkezőtérnek? – fordult a robothoz.
  – Azonnal indulnunk kell – vetette közbe Avernus.
  – Valamiféle leszállótérnek tervezték – adta meg készségesen 1–1 a választ. – Senki sem léphet rá, és húsz méternél jobban a légtérből is tilos megközelíteni.
  Avernus megfogta Derec karját, és gyengéden, de határozottan maga felé fordította. – Mennünk kell – ismételte meg harmadszor. – Történt valami Katherine barátunkkal.
  Derec megtántorodott, mint akit fejbe vágtak. – Mi… mi történt? Jól… jól van?
  – Eszméletlen – felelte Avernus. – Ezenkívül semmit sem tudunk róla.
 
 
8. fejezet
KI KICSODA?
 
Lázas nyüzsgés fogadta a lakásban Derecet, amikor megérkezett. Először Ariont és Eulert pillantotta meg: ott téblábolt Emese és néhány segédrobot is. Aztán feltűnt egy eléggé törékeny alkatú gépember mindenféle szerelvénnyel, akiről Derec sejtette, hogy roborvos lehet.
  A nappali most alacsonyabbnak tűnt, de Derec nemigen törődött vele.
  – Derec barátunk… – kezdte Euler, és sietve útját állta, amint átvágott a nappalin.
  – Hol van? – kérdezte türelmetlenül.
  – A hálószobában – felelte Euler. – Már eszméletre tért, és pihen. Úgy vélem, még nincs itt az ideje, hogy meglátogassa.
  – Ugyan – tolta félre a robotot Derec. – Látnom kell Katherine-t.
  – Nem érti, hogy…
  – Később! – szaladt át Derec a hallba. Most két hálószobaajtót pillantott meg. Kinyitotta az egyiket, de üres szobát talált, azután a másik felé fordult, és megnyomta a kilincsgombot, mire az ajtó félresiklott. Katherine fakó arccal és kivörösödött szemmel ült az ágyban.
  – Jól érzed magad? – lépett be Derec.
  A lány tekintete rászegeződött, aztán szeme elkerekedett az iszonyattól.
  – Neeem! – sikoltotta, és görcsbe ránduló arca elé kapta kezét. Derec odarohant hozzá, átkarolta a vállát. A lány tébolyultan és velőtrázón sikított tovább, egész teste vadul rángatózott az ágyon.
  – Te halott vagy! – zokogta. – Halott! Halott!
  – Nem! – kiáltotta Derec. – Itt vagyok! Élek és minden rend…
  Euler elrántotta Derecet az ágytól. Robotok lepték el a szobát. – Mit műveltek! – méltatlankodott Derec. – Engedjetek…
  – Azonnal távoznia kell – kapta fel Euler a levegőbe, és sietve kicipelte, miközben Katherine sikoltozása betöltötte az egész szobát.
  – Katherine! – kiáltotta vissza Derec, de Euler kilépett vele az ajtón. – Katherine!
  A felügyelő átvitte a nappaliba, és egyszerűen a levegőben tartotta, míg a roborvos be nem sietett a lány hálószobájába. Aztán az ajtó bezárult, és kissé letompította a metszően éles hangot.
  – Azonnal tegyél le! – tiltakozott Derec. – Letennél végre?
  – Nem mehet be – jelentette ki Euler. – Veszélyes lehet Katherine számára, ha meglátja önt.
  Hirtelen elszállt Derec haragja. – Mi folyik itt? – kérdezte megszelídülve. – Mi történt vele?
  – Valamilyen érzelmi megrázkódtatás érte – felelte a felügyelő. – Letehetem?
  – Rendben van – mondta Derec –, nem fogok visszarohanni hozzá.
  Euler finoman a padlóra állította. Derec dörzsölni kezdte a szorítástól elzsibbadt karját.
  – Elnézést kérek, ha kellemetlenséget okoztam – nézte figyelmesen Euler. – Őszintén sajnálom.
  – Semmi baj – válaszolta megbocsátóan Derec. – Mondd el, mi történt!
  Hatalmas mennydörgés rázta meg a levegőt, Derec és Euler a belső udvar ajtajából az égre pillantott, ahol vészjósló viharfelhők tornyosultak. Újabb nehéz éjszaka közeledett. A hálószobából kiszűrődő sikoltozás fel-felcsukló zokogássá szelídült.
  – Katherine megtalálta David holttestét – kezdte mesélni Euler. – Egy segédrobot vágott nyílást abba a zárt szobába, ahol feküdt. A történet többi részét jobb, ha Arion mondja el. Ugyanis szemtanúja volt az eseményeknek. – Intett a szoborszépségű robotnak, hogy csatlakozzék hozzájuk.
  – Derec barátunk – lépett oda Arion –, nem sejtettem, hogy a holttest látványa ilyen hatást vált ki Katherine barátunkból. Ha tudom előre, sohasem engedem a közelébe.
  – Szívből megértem. De áruld el végre, mi történt!
  – Az elhunytat vizsgálta, és kiszólt, hogy segítsek megfordítani a holttestet. Természetesen teljesítettem a kívánságát. Amikor meglátta a halott arcát, felsikoltott, és eszméletlenül rogyott össze.
  – Azóta is vigasztalhatatlan – vette át a szót Euler. – És ami a legkülönösebb, ragaszkodik ahhoz az elképzeléséhez, hogy a halott ember ön volt.
  – Miért állítja ezt? – lépett az asztalhoz Derec, és leült mellé. Arion készülékének képernyője szorgalmasan villogva kereste a tízjegyű számok köbgyökét.
  – Nem tudom. – Euler rövid szünetet tartott. – Talán azért, mert a holttest önre hasonlít.
  Derec kiegyenesedett a széken. – Úgy érted… éppen olyan, mint én?
  A robotok egymásra néztek. – Hajszálra – válaszolta Arion.
  – Nem tűnik ez nektek különösnek? – kérdezte Derec megdöbbenve, és még mindig nem akart hinni a fülének.
  – Nem – csodálkozott Euler.
  – Nem értem – fakadt ki Derec. – Amikor először megpillantottatok engem, nem vettétek észre a hasonlóságot kettőnk között?
  – De – ismerte el Euler. – Ám ez semmit sem jelentett a számunkra.
  – Miért?
  Arion szólalt meg: – Miért kellett volna? Mi eddig összesen három emberi lényt láttunk. A robotok lehetnek pontosan egyforma kinézetűek, miért ne lehetnének ilyenek az emberek is? Azt tudtuk, hogy ön és Katherine különböznek, de ebből nem következik, hogy ön és David nem lehet egyforma. Ezenkívül tudtuk, hogy David halott, következésképpen azt is tudtuk, hogy ön nem lehet David. Egyszerű.
  A roborvos megjelent a hallban, és odasietett Derechez. – Már megnyugodott – közölte. – Saját agyfüggelékének endorfin hormonából kapott egy enyhe adagot, és most látni kívánja önt.
  Derec kissé vonakodva állt fel. – Nem ártok neki ezzel? – kérdezte a roborvostól.
  – Azt hiszem, már felfogta a helyzetet – válaszolta a gépember atyáskodó hangon.
  – Szeretnék egyedül maradni vele – mondta Derec a többieknek.
  Euler bólintott. – Idekint várakozunk.
  Derec bizonytalan érzésekkel ment végig a hallon. Bántotta, hogy ilyen meggyötört, érzelmileg feldúlt állapotban találta a lányt. Néha ugyan az idegeimre megy, gondolta magában, mégis hozzám tartozik.
  Halkan kopogott az ajtón, aztán benyitott. Katherine az ágyban ült, arca szomorúnak látszott. Kitárta a karját. – Ó, Derec…
  A fiatalember odasietett az ágyhoz, leült melléje, és magához szorította. Katherine halkan sírt a vállán. – Annyira féltem… Azt gondoltam…
  – Tudom – simogatta meg a haját. – Arion elmondta. Rettenetesen sajnállak.
  – Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled – szipogta a lány, aztán elhúzódott tőle. – Ó, Derec. Tisztában vagyok vele, hogy egy láthatatlan fal húzódik közöttünk… de kérlek, higgy nekem! Fogalmam sincs róla, milyen helyre kerültünk, és milyen események zajlanak itt.
  – Hiszek neked – törölte le Derec a lány könnyeit, aztán elmosolyodott. – Most már ne aggódj emiatt. Hogy érzed magad?
  – Jobban – derült fel a lány. – A roborvos jó pár injekciót nyomott belém, a gyógyszerek tényleg segítettek. Már csak a fejem fáj.
  Ismét megdördült az ég odakint. – Akkor jó – nyugodott meg Derec. – Úgy látszik, éjszakára mindenképpen ide leszünk bezárva. Mit szólnál hozzá, ha elküldenénk a robotokat, felhozatnánk valami vacsorát, és kicserélnénk a tapasztalatainkat? Akad mesélnivalóm bőven.
  – Nekem is – bólintott Katherine. – Melyikünk kezdje?
 
Olyan zöldséglevest kaptak vacsorára, amilyet Derec már hosszú ideje nem evett. Kegyetlenül tombolt az eső odakint, ő azonban már nem aggódott túlságosan, amióta Euler és Rydberg előkészületeit látta, mert ezzel legalább még egy éjszakát sikerül átvészelniük. Derec úgy érezte, most csupán annyit tehet, hogy napról napra él. Még Arion szórakoztató műsora is színesebbé vált. A képernyőn izgalmas teniszmérkőzés folyt, a számítógép által mozgatott pálcikafigurák csúszós talajon ugráltak, így a játék igazán mulatságosnak tűnt.
  Miután a robotinas leszedte az asztalt és távozott, kényelembe helyezték magukat a kanapén, és részletesen beszámoltak a nap eseményeiről. Derec, noha maga sem értette pontosan, miért, kihagyta azt a tényt, hogy nincsenek hiperhullámú távadóállomások a bolygón. Élénken figyelte viszont a lány beszámolóját a holttest felfedezéséről, mert számított rá, hogy Katherine tapasztalatai a segítségére lehetnek.
  – Tagadhatatlan, hogy a tökéletes másod volt – fejezte be a lány. – Mit jelenthet ez?
  – Végleg sutba dobhatjuk azt az elképzelést, hogy véletlenül kerültünk ide Robotvárosba – felelte Derec. – Éppenséggel ideszállítottak bennünket. Hogy miért, még nem tudom. Talán a halott hozott ide bennünket, vagy őt is idehozták. Ezen a szálon még tovább kell nyomoznunk. Sokkal jobban izgat az a felismerés, hogy ez a városrobot mindentől függetlenül működik. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a város mintha önvédelmi okokból sokszorozná magát. Ha pedig önállóan működik, a felügyelők nem képesek megállítani a folyamatot.
  – Mi következik ebből?
  Derec a lányra nézett. – Az, hogy nekem kell beavatkoznom.
  – Ezzel megint oda jutottunk vissza, ahol elkezdődtek a vitáink – sóhajtott Katherine, és árnyék suhant át az arcán. – Melyik fontosabb: a város sorsa vagy a gyilkosság kiderítése?
  – Nem feltétlenül kell szembeállítani őket – emelkedett fel Derec. – Remélem, ez jobb kedvre derít. – Odasétált az udvarra nyíló ajtóhoz, szórakozottan figyelte a szakadó esőt, és úgy érezte, végül sikerül majd legyőznie. Visszafordult a lányhoz. – Meggyőződésem, hogy David, valamint a város biztonsági készültsége és gyorsuló épülése között szoros összefüggés van.
  A lány izgatottan ugrott ki az ágyból, Derechez szaladt, és mindkét karjával átölelte. – Akkor segítesz nekem, hogy megoldjam ezt a gyilkossági rejtélyt?
  – Hát persze – nevette el magát Derec, és ő is átölelte Katherine-t. – Holnap visszamegyünk a holttesthez, és ott folytatjuk, ahol abbahagytad. – Kicsit   messzebb sétált a lánytól, és összefonta két kezének mutatóujját. – Ilyen szorosan függ össze minden. Ha a rejtvény néhány darabját összeillesztjük, fogadni mernék, hogy a többi már magától a helyére kerül. Bárki vagy bármi ölte meg Davidet, ez az oka a készültségnek.
  – Első dolgunk lesz reggel, hogy Emesével visszavezettetjük magunkat a helyszínre.
  – Nem az első lesz – vágott közbe Derec. – Mindenekelőtt rövid tanácskozást tartunk a felügyelőkkel az Iránytoronyban.
  – Miért?
  – Két okból. Először is szeretnék föltenni nekik néhány kérdést a föld alatti munkálataikról, másodszor pedig szeretnék egy kicsit körülszimatolni az épületben.
  – Hogy megkeresd az irodát?
  Derec bólintott.
  – 1–1 szerint tökéletesen be van rendezve. Fogadok, hogy néhány kérdésünkre ott találok választ.
  A lány arca hirtelen elkomolyodott. – Remélem, nem csalódsz ezekben a válaszokban – suttogta.
 
 
9. fejezet
AZ IRODA
 
A tanácsteremben hosszú, keskeny asztalt állítottak fel, körülötte kilenc szék sorakozott. Derec ült az asztalfőn, Katherine-nel a jobbján. A többi helyet a felügyelők foglalták el, szokás szerint egymás kezét fogva, míg a sorvégi két gépember az asztalon nyugtatta szabadon maradt kezét.
  – Miért hazudnak az emberi lények, Derec barátunk? – tette fel a kérdést Dante felügyelő, és nagyítólencsés csőszemeivel kíváncsian tekintett végig az asztalon. – Önökkel kapcsolatban az okozza számunkra a legnagyobb nehézséget, hogy hajlamosak a hazugságra és a túlzásra. Ezért nem hihetünk önöknek fenntartás nélkül.
  Derec megnyalta száraz ajkát, és látta, milyen feszült figyelemmel várják válaszát. Egy pillanatig sem volt kétsége afelől, hogy ezen az akadályon keresztül kell vergődnie, ha együtt akarja velük megoldani a város gondjait.
  – A robotok kétféle módon kapnak információkat – kezdte abban a reményben, hogy magyarázata megvilágítja a helyzetet. Már korábban felkészült erre a kérdésre, és alaposan végiggondolta válaszát. – Egyrészt közvetlen programvezérléssel, másrészt az érzékelőik által begyűjtött adatokból, amelyeket azután összehasonlítanak a program utasításaival. Érzékelőitek matematikai pontossággal rögzítik az eseményeket, és a tapasztalati gondolkodás több évezredre visszanyúló tudományos értékítélete szerint osztályozzák őket. Pozitronikus áramköreitek révén ezután ismét csak összehasonlítással vethetitek össze a beérkező adatokat a programban létező adatokkal, és így vonjátok le a megfelelő következtetéseket. Tehát valódi, második szintű gondolati kapcsolatok felismerésére vagytok képesek.
  – Ismerjük a pozitronikus agy működését, Derec barátunk szólalt meg Waldeyer. – Az emberi agy az, ami zavarba ejt minket.
  – Egy kis türelmet kérek – válaszolta Derec. – Szeretnék kérdezni tőletek valamit. Tegyük fel, s ez tényleg csak feltételezés, hogy alapvető programozásotok hibás… nemcsak egy picit, hanem a legalapvetőbb kiindulási felterelek szempontjából. Tegyük fel, hogy ennek következtében az érzékelőitektől kapott információk az utolsó bitig homlokegyenest ellenkeznek alapvető programotokkal.
  – Akkor időnk legnagyobb részében hibásan gondolkoznánk – felelte Wöhler. – Az emberi agy azonban nem egy határozott programozás szerint működik. Önök birtokában vannak annak a szabadságnak, hogy valamennyi tapasztalati adatot átrostálhatják, és így minden alkalommal eljutnak az igazsághoz.
  – Hát ebben tévedtek – csapott le rá Derec. – Az emberi agy nem olyan számítógép, amelynek működése az igazságon alapul. Csupán idegdúcok szövevénye, amelyben villamos áramlökések haladnak. Nem az igazság, hanem inkább az önérdek képezi működési alapját. Az emberi agy számára az igazság nem egy szilárd pont, hanem valamiféle vitorla, amely szeszélyesen hajladozik a félelem, a remény és a vágy széljárásában. Nem létezik a számára önálló valóság, hanem pillanatról pillanatra teremti meg ezt, azzal az alkotó értelemmel, amelyet ti oly nagyra értékeltek.
  – De létezik benne is egy alapprogram – vetette közbe Euler. – Arra való, hogy használja.
  – Vagy visszautasítsa – ellenkezett Derec. – Nektek tartanotok kell magatokat a programozásotokhoz. Az én agyam nincs ilyen béklyóba verve. Az emberi agy fájdalmasan halandó. Ez már önmagában is olyan igazság, amit az emberek nagy része nem képes elviselni. Törékeny teremtmények vagyunk, az állandóságot keressük egy változó világban. Hazudunk a körülöttünk élőknek. Hazudunk önmagunknak. Hazudunk a logika és a józan ész ellenére. Gyakran azért hazudunk, mert az igazság ártana nekünk. Sőt néha öntudatlanul is hazudunk.
  Avernus szólalt meg. – A többi világon az emberekkel együtt élő robotok hogyan viselnek el ennyi kétszínűséget?
  – A robotika törvényeinek megfelelően hajtják végre az utasításokat – magyarázta Derec. – Nem önállóak, mint ti, ezért nincs választási lehetőségük. A törvények az emberi faj védelme érdekében születtek. A robotok megvédik az embereket saját hazugságaiktól, és azt tisztelik bennük, ami nemes és felemelő. Láttátok Katherine bánatát, amikor engem halottnak vélt. – Megsimogatta a lány kezét. – Törékeny teremtmények vagyunk, a legnemesebb és a legaljasabb tettekre is képesek. Így van, hiába is tagadnánk. Nagy jókat és nagy gonoszságokat cselekedtünk, de a robotokat jóságunk teljében teremtettük. Fajunk rászolgál, hogy magasztalják és kárhoztassák, de ésszerű, pozitronikus úton nem lehet értelmezni.
  – Vagyis olyannak kell elfogadnunk önöket, amilyenek – szögezte le Euler.
  – Nem lehet szabályok közé szorítani bennünket – folytatta lendületesen Derec –, semmilyen elmélet nem illik ránk. Elképesztünk és összezavarunk benneteket, de azt szavatolhatom, hogy sohasem fogtok mellettünk unatkozni.
  – Szavaival mindnyájunkat levesz a lábáról – jegyezte meg Wöhler, a filozófus.
  – Hát igen – mosolyodott el Derec. – Így van. És azért tehetem ezt meg, mert zavarba ejtő agyamban foglaltatnak a világegyetem csodái, csak rajtam keresztül érhetitek el őket… márpedig ti kétségbeesetten szeretnétek megismerni ezeket!
  – Mi lesz így a humanika törvényeivel? – érdeklődött Rydberg.
  – Nagyon egyszerű – szólt közbe Katherine, és Derecre kacsintott. – A humanikának egyetlen törvénye van csupán: „Számíts a kiszámíthatatlanra!”
  – Ez csak játék a szavakkal – jegyezte meg Arion.
  – Pedig ezzel közelíthetitek meg legjobban az emberi természetet – egészítette ki Derec. – Ez a lényeg. Ne hagyjátok abba a humanika törvényeinek kutatását, de hozzánk igazítsátok őket, és ne minket próbáljatok hozzájuk igazítani. Nem lehetünk mások, mint amilyenek vagyunk, de ha jó és rossz tulajdonságainkkal együtt elfogadtok bennünket, gondunk lesz rá, hogy képességeiteket teljes ménékben kibontakoztathassátok.
  – Felvillanyozó szavak – mondta Dante –, de csak szavak. Van-e rá példa, hogy az önök alkotó értelme mire képes?
  – Ha lehetővé teszitek számomra – válaszolt nyugodtan Derec –, talán segíthetek megmenteni városotokat.
  – Eddig az ön valamennyi javaslata arra próbált rákényszeríteni bennünket, hogy térjünk el a programozásunktól – ellenkezett Euler.
  Derec fölállt, mert így könnyebben tudott gondolkozni. – Ennek az az oka, hogy egészen tegnapig nem ébredtem teljesen tudatára, mi zajlik itt a városban, és mennyire nem vagytok urai a helyzetnek. Ebben is szeretnék segítséget nyújtani, de előbb volna néhány ötletem.
  Odasétált Arionhoz, aki mellett Waldeyer ült, és szorosan fogták egymás csipeszkezét. Közéjük állt, és rákönyökölt a vállukra.
  – Láttam a földmunkát az alagútban. Megpróbáljátok levezetni a tárolómedence vizét egy alacsonyabb szintre, hogy ezzel elkerüljétek bányaműveitek pusztulását. Sikerrel jártatok?
  – Bizonyos fokig – válaszolta Rydberg. – A csatorna átvágására ma reggel, gyűlésünk után kerül sor. Számításaink szerint azonban csak egy nappal halasztjuk el így az elkerülhetetlen katasztrófát. Megmenthetjük bányáinkat a ma éjszaka várható esőtől, de ez minden.
  – Rendben van – mondta elégedetten Derec. – Találjunk ki valamit! Tegnap az egyik szektor főcsarnokában jártam. Ti ástátok ki azt az üreget?
  – Nem – válaszolta Avernus, mert ebben ő volt az illetékes. – Minden préselőmű ehhez hasonló barlangban kapott helyet. A bányaműveletek kezdetén azzal láttunk munkához, hogy hanglokátoros szonogramokat készítettünk a felszín alatt megbúvó természetes üregekről. A bányavágatokat magunk ástuk, de a főcsarnokok természetes képződmények.
  – Gondoltatok már rá – kérdezte diadalmasan Derec –, hogy szonogramokat készítsetek a jelenlegi helyzetben is?
  – Ezt nem értem – válaszolta Avernus.
  Derec az asztallapra támasztotta mutatóujját. – Keressétek meg a víztározótokhoz legközelebb eső föld alatti barlangot, ássatok egy alagutat, amely összeköti a tárolómedencével, és…
  – …és abba vezessük el a vizet! – ugrott talpra Avernus, megszakítva a kapcsolatot a központi aggyal.
  – Úgy van! – intett felé Derec. – Ezalatt mi Katherine-nel a gyilkossági ügy kibogozását folytatjuk. Semmi kétségem afelől, hogy a gyilkosság rejtélyének megoldása feltárja azokat az okokat is, amelyek a biztonsági készültséghez vezettek. – Dante felügyelőhöz fordult. – Megfelelő példa ez az alkotó értelemre?
  – Boldogan elismerem – bólintott Dante.
  – Ha meg akarjuk valósítani a gyakorlatban Derec barátunk javaslatait – vette át a szót Euler –, be kell rekesztenünk a gyűlést, és munkához kell látnunk.
  A robotok felálltak, Derec pedig eltűnődött, vajon észrevették-e, miként gyakorolt rájuk szelíden nyomást annak érdekében, hogy mostantól egyenrangú félként vonják be őt a tervezésbe.
  Figyelte, amint sorra távoznak, és először érezte úgy, hogy kezdi kiismerni azt a fondorlatos elmét, amely együvé kényszerítene őket. Szinetika. Persze, még ennél meredekebb csúcsokat is meg kell mászniuk ahhoz, hogy eljussanak az emberek és robotok közösségének valódi, társadalmi egyenlőségéig. Ha most túlélik az esőzéseket, talán ösvényt taposhatnak egy új korszak felé.
  Mihelyt a robotok elhagyták a tanácstermet, Katherine az ajtóhoz sietett, és kikémlelt. – Elmentek – fordult vissza megkönnyebbülten.
  – Nagyszerű! – csatlakozott Derec a lányhoz, Emese és Szem pedig kötelességtudóan követte őket. Derec visszafordult hozzájuk. – Járt itt valamelyikőtök szemtanúként korábban?
  – Igen – szólalt meg Szem. – Az épület legnagyobb részében kísérletek folynak a pozitronikus aggyal és működési lehetőségeinek kibővítésével. Az épület csaknem minden laboratóriumában megfigyeltem kísérleteket.
  – Láttál valaha egy olyan irodát, amelyet magánhasználatra vehet igénybe egy ember?
  – Nem – válaszolta a robot.
  – Vannak az épületnek olyan részei, ahol sohasem jártál?
  – Igen.
  – Hát akkor hallgass ide – mondta Derec, és Katherine irányába nézve felvonta a vállát. – Azt akarom, hogy vezess el az épület valamennyi olyan részébe, amit még sohasem láttál.
  – Nem tehetem.
  – Miért nem? – csodálkozott Katherine.
  – Az Iránytorony egyik részlege tiltott terület a robotok számára. Senki sem merészkedik oda.
  – Ki adta ezt az utasítást? – kérdezte Derec. – Egy felügyelő?
  – Ez programozásunk része – felelte Szem.
  Emese kiegészítette: – Még a felügyelők sem tehetik be oda a lábukat.
  Derec megcsóválta a fejét. Hiába, ezek csak robotok – kötelesség, semmi kíváncsiság. – Szeretném, ha odavezetnétek minket – folytatta.
  – Már közöltem önnel, hogy az számunkra tiltott terület – válaszolta Szem.
  Derec elmosolyodott. – Nem azt várom tőletek, hogy bekísérjetek a tiltott területre – magyarázta. – Csak vigyetek hozzá olyan közel, amennyire lehet, és mutassátok meg nekünk.
  Ez elfogadhatónak látszott, így a két szemtanú elindult, Derec és Katherine pedig szorosan a nyomukban haladt. Ahogy végigsétáltak a tekeredő folyosók útvesztőin, mind magasabbra jutottak. Aztán egy felvonó hat emelettel vitte feljebb őket, ezzel azonban még nem ért véget a bolyongásuk. Derec meglepve állapította meg, hogy a tanácstermet úgy tervezték, mintha a piramis csúcsát alkotná, holott a valóságban az épület magasságának felénél helyezkedett el, a szándékosan keltett érzékcsalódás egyik legmeglepőbb példájaként.
  A felsőbb szintek fokozatosan szűkültek, az ajtók is ritkultak a derengő fénnyel világító falelemek között, amikor a robotok hirtelen megálltak. Szem egy ajtóra mutatott a rövid folyosó végében.
  – Nem mehetünk tovább – jelentette ki. – Senki sem tudja, hová vezet az az ajtó.
  – Ha itt akartok várni ránk, hamarosan visszatérünk – próbálta megnyugtatni őket Derec.
  – Csakhogy az tiltott terület – ellenkezett Emese.
  – A robotoknak, de nem az embereknek – javította ki Katherine.
  – Nem válhatunk el önöktől – makacskodott Szem.
  – Csak egy ajtó választ el tőletek – vigasztalta Derec. – Ugyanazon jövünk vissza.
  – Utasításaink értelmében…
  – Azt tesztek, amit akartok – vetette oda Derec. – Mindenesetre mi megyünk.
  Ezzel Derec és Katherine elindult a folyosón. Mielőtt kinyitották az ajtót, még egyszer hátrapillantottak. A robotok mozdulatlanul álltak és figyeltek.
  Odabent egy csigalépcsőt találtak, amely a fejük felett három méter magasan egy ajtóhoz vezetett.
  – Kívánod a felfedező szerepét játszani? – kérdezte udvariasan Derec.
  – Menj csak! – tolta előre Katherine. – Én már elvesztettem a bátorságomat abban a lezárt szobában.
  Derec óvatosan kapaszkodott fölfelé a lépcsőn, a várakozás feszültségétől idegei szinte vitustáncot jártak. Érdekes módon emlékezetéből felmerült a „vitustánc” szó, de fogalma sem volt róla, mit jelent. Elérte az ajtót, megnyomta a kilincsgombot, noha számított rá, hogy a bejárat zárva lesz.
  De nem!
  Az ajtó könnyedén félresiklott, és az első pillanatban Derecnek az a benyomása támadt, hogy kilépett a szabad ég alá, és mintha egy lapos tetőn sétálna, ahol bútorokat meg egy íróasztalt helyeztek el, körös-körül pedig gyönyörű kilátás nyílik Robotvárosra. De nem csapta meg a friss levegő hűvössége, nem legyintette meg arcát a szél, és nem érezte a délelőtti nap melengető sugarait.
  – Hogyan kerültünk ki az épületből? – csodálkozott mögötte Katherine.
  – Még mindig benne vagyunk – mutatott Derec a lány mögé. A panorámát a nyitva hagyott ajtó rontotta el, mintha a város közepén egy fekete lyuk tátongana. Amikor Derec megnyomta a kilincsgombot, és az ajtó bezárult, a körkép tökéletessé vált.
  – Monitorok? – kérdezte a lány.
  – Szerintem igen. Egy sereg apró kamerának kell elhelyezkednie a piramis csúcsa körül, és ezeknek a felvételei jelennek meg a képernyőkön. Nézd! – mutatott fel. – Még a fejünk fölött is vannak.
  A lány felpillantott a kékes rózsaszín égboltra. – Ez látható a teraszról, ahol testet öltöttünk – lepődött meg.
  – Lenyűgöző! – suttogta Derec, és megborzongott az örömtől, hogy végre rábukkantak valamire. – Ha itt ülnél, azt is láthatnád, ahogy valaki megérkezik a világűrből a teraszra, és az illető még csak nem is tudna róla.
  – Gondolod, hogy minket is látott valaki, amikor előbukkantunk a semmiből? – kérdezte döbbenten a lány.
  Derec vállat vont. – Ezek után valószínűnek tartom. Nyilvánvaló, hogy szándékosan hoztak ide minket. Logikus tehát, hogy minden lépésünket kezdettől fogva számon tartják.
  – És az még nem jutott eszedbe, hogy téged akartak idehozni, és én csak fölös poggyász vagyok? – kérdezte ingerülten a lány.
  Derec komótosan keresztülsétált a szobán. Szemmel láthatóan úgy tervezték, hogy valaki nyugodtan élhessen itt: kényelmes fotelek, aztán egy heverő, amelyet ágynak is lehet használni. Semmi sem készült a városrobot testének anyagából – csupa valódi bútor. Derec még valami növényfélét is megpillantott, amely mesterséges fényben nyújtózott fölfelé. Ez arról árulkodott, hogy bárki lakja is ezt az irodát, elég gyakran visszatér, hogy öntözze a növényt.
  – Rengeteg dolog eszembe jutott – felelte rövid hallgatás után Derec –, beleértve azt a forgatókönyvet is, amelyet az előbb fölvázoltál. Tekintetbe kell azonban venni néhány apróságot. Véleményem szerint Aranimas űrhajóján véletlenül találkoztunk. Túl veszélyes és kiszámíthatatlan helyzet alakult ki, sérüléseink pedig túlságosan élethűre sikerültek ahhoz, hogy megrendezett jelenetről lett volna szó. De gondolkozz el azon, amit magad sem tagadsz, hogy ismertél korábban egy másik néven, és ez a másik név, mint kiderült, olyan valakié, aki annyira hasonlított hozzám, mintha az ikertestvérem volna. Hatalmas a világegyetem, Katherine, s ehhez képest túlságosan sok a véletlen egybeesés. – Derec elgondolkodott. – Kérdeznék tőled valamit. Neked nem jutott még eszedbe, hogy az a David feküdt a zárt szobában holtan, akit te ismertél, én pedig valaki más vagyok?
  A lány zavarba jött, és alig hallhatóan suttogta: – Én… én…
  Mondani kezdett valamit, aztán abbahagyta. Derec a világ összes kincsét odaadta volna, hogy megtudja, milyen gondolatok futottak át az agyán, mielőtt elhallgatott.
  – Mit titkolsz előlem? – kérdezte feldúltan.
  A lány arcán fájdalom és vágyódás tükröződött. Aztán megmakacsolta magát, mint már oly sokszor, amióta Aranimas űrhajóján találkoztak. – Nincs itt semmi keresnivalóm – vetette oda. – Visszamegyek a robotokkal. Siess te is. Más dolgunk is van még.
  Aztán sarkon fordult, és vissza se nézett többé. Derecet megint elöntötte a méreg. Néha melengetően közel érezte magához a lányt, máskor pedig rettenetesen távol kerül tőle. Katherine esetében nem létezett közbenső állapot, csak ez a két véglet.
  Elhatározta, hogy módszeresen kutatja át az irodát, bár legszívesebben lázas kíváncsisággal hányta volna szét. A szoba peremén kezdte, szép lassan haladt körbe, és utoljára hagyta a legizgalmasabb helyet, az íróasztalt.
  Ráakadt egy kis, légmentesen záródó polcra, ahol rengeteg Filozófia feliratú videószalag sorakozott, bolygók szerint felosztva. Az űrlakók ötvenöt világából csaknem mindegyikre jutott egy címke. Pillanatnyilag nem érdekelték ezek a filmkönyvek, de elhatározta, hogy a közeljövőben mindenképpen átfutja őket.
  Ahogy folytatta sétáját a képernyők mentén, keze egyszer csak beleütközött egy létrába, amelyet szabad szemmel nem lehetett észrevenni. A fémlétra az egyik képernyőnek támasztva lapult az árnyékban. Még akkor is nehezen ismerte fel körvonalát, amikor már tudott létezéséről. A padlótól egészen a lapős mennyezetig ért.
  Derec addig mászott rajta, amíg el nem érte a mennyezeti képernyőt. Semmi értelme nem lett volna a létrának, ha nem vezet valahová. Óvatosan megérintette a képernyőt a létra fölött. Jól olajozott csuklópántok engedtek a nyomásnak, és a felnyíló csapóajtón át kitárult a valódi égbolt.
  Amikor Derec átkapaszkodott a tetőnyíláson, ott találta magát azon a teraszon, ahol megérkezésük idején testet öltöttek. Hihetetlen! Érdekes elmélet kezdett körvonalazódni agyában. Aki életre keltette ezt a kultúrát, akinek karját először látta meg 1–1, az a Perihélium kulcsának helyes kezelésével tetszés szerint jöhet el a világűrön át ide, Robotvárosba, lesétál a tiltott területnek számító irodába, és megfigyelheti városának fejlődését anélkül, hogy bárki észrevenné. Amikor pedig munkáját befejezte, ugyanilyen módon távozhat.
  A városra tehát egy gondnok vagy gyám vigyáz, nyilván ő hozta ide Derecet, hogy az emberi alkotókészséggel fűszerezze ezt a furcsa gépi világot. De miért engem szemelt ki? Erre a kérdésre nem tudott magának választ adni Derec.
  Eltűnődött, vajon a gondnok nem tartózkodott-e itt, amíg Katherine-nel együtt keresték ezt az irodát, és talán az utolsó pillanatig figyelte őket, amíg ki nem nyitották az ajtót. Igazán nem okozhatott nehézséget a számára, hogy kereket oldjon. Csak a kulcsra és néhány másodpercre volt szüksége.
  Derec visszamászott az irodába, és behajtotta a csapóajtót, mire az égbolt illúziója ismét zavartalanná vált.
  Azzal folytatta a felderítést az irodában, hogy kiürítette az íróasztal mellett álló apró szemétkosarat. Néhány üres konzervdobozt talált, és rögtön felismerte, hogy ezek az űrlakók jóízű, rostos, életmentő szabvány ételadagjait tartalmazták, valamint vitamint és fehérjetablettákat. Szétfeszítette az egyik dobozt, és a sarkában ráakadt egy parányi ételmaradékra. Még nem száradt ki. Ezt az ételt az elmúlt huszonnégy óra alatt fogyasztották el. A szemétkosárban összegyűrt papírlapokat is talált, ezeken olyan matematikai egyenletek sorakoztak, amelyek a városépítés geometriai fejlődését írták le annak az időnek a függvényében, amennyi ahhoz kell, hogy az egész bolygó egyetlen várossá váljék. Más lapokon a lezúdult záporok mennyisége és a víztároló mérete szerepelt több helyütt, valamint hozzávetőleges számítások arról, hogy mennyi idő múlva következhet be a medence túlfolyása. Derecnek az az érzése támadt, ha egyszerűen csak itt ülne az irodában, és rengeteg ideje lenne, valószínűleg ki tudná várni, amíg a gondnok újból megjelenik. De sajnos ezt nem engedhette meg magának, sürgette az idő.
  Visszarakta a szemetet a kosárba, és figyelmét az íróasztalra fordította. A vasötvözetű borítólapon egy itatóspapír, egy tartályban pedig két súlytalan töltőtoll pihent. Az egyetlen személyes tárgyat egy hologramkocka jelentette, amelyben egy nagyon csinos nő egy kisbabát tartott a karjában. A kocka látványától hideg borzongás futott végig Derec hátán.
  Ezután a fiókokat vette szemügyre. Baloldalt a kisebbek jó része üresnek bizonyult. Csak a legfelsőben akadt néhány további papírlap és műszaki adat a pozitronikus agy logikai áramköreinek működéséről. Jobboldalt azonban igazi kincsre bukkant. Amint kihúzta a széles, mély fiókot, finom motorzümmögés hallatszott, majd egy asztali számítógép emelkedett ki bekapcsolt képernyővel és a KÉSZENLÉT felirat mellett villogó helyzetjelölővel.
  Meglepő módon a készülékre felszereltek minden olyan tartozékot is, amely hiperhullámú adásra és vételre tette alkalmassá. Sajnos az energiatelep és a hiperhullámú irányantenna hiányzott a hátoldaláról: ezeket kétségtelenül a gondnok vitte magával.
  Hitetlenkedve lépett be a billentyűkkel a rendszerbe. Nyoma sem volt szűrőegységeknek, jelszavaknak, egyáltalán rendszervédelemnek. Alig akarta elhinni, hogy egy egész kultúra tárul fel előtte pusztán annak révén, hogy talált egy irodát. Mi lenne, ha kárt akarna tenni benne?
  Óvatosan merült bele az adatrendszerbe, amíg el nem jutott a kartotékok szintjére, aztán kapcsolatot kért a központi aggyal. Amikor elérte a számítógépet, megkérte, hogy nyissa meg a VÁROSVÉDELEM jelzésű kartotékot.
  Másodperceken belül a KÉSZENLÉT felirat jelent meg villogva. Hát megtalálta! Sebesen gépelte le:
 
  SOROLD FEL A VÁROSVÉDELEM ESZKÖZEIT.
  A számítógép válaszolt:
  VÁROSVÉDELEM:
  FOKOZD A SOKSZOROZÓDÁST
  SZIGETELD EL A SZENNYEZŐDÉST
  ZÁRD LE A KÖZPONTI AGY BEMENETEIT
  MOZGÓSÍTSD A KÖZPONTI AGYAT
  SZIGETELD EL A VÉSZHELYZETI TERMINÁLOKAT
  KÜLÖNÍTSD EL A FELÜGYELŐ SZEMÉLYZETET
 
  Amint Derec leolvasta a képernyőt, egész testében reszketni kezdett. Helyben vagyunk. Elhatározta, hogy megpróbálja lezárni az egészet. Ezt gépelte be:
 
  TÖRÖLD A SOKSZOROZÓDÁST
  A számítógép habozás nélkül válaszolt:
  A VÁROSVÉDELEM NEM TÖRÖLHETŐ OKMEGJELÖLÉS, VALAMINT AZ IDEGEN FENYEGETÉST VAGY SZENNYEZÉST ÉRINTŐ ADATOK BETÁPLÁLÁSA NÉLKÜL.
 
  Derec folytatta:
 
  HATÁLYTALANÍTSD AZ ÖSSZES KORÁBBI UTASÍTÁST, ÉS TÖRÖLD A SOKSZOROZÓDÁST.
  A komputer válaszolt:
  A HATÁLYTALANÍTÁS SEMMILYEN KÖRÜLMÉNYEK KÖZÖTT NEM LEHETSÉGES. A VÁROSVÉDELEM NEM TÖRÖLHETŐ OKMEGJELÖLÉS, VALAMINT AZ IDEGEN FENYEGETÉST VAGY SZENNYEZÉST ÉRINTŐ ADATOK BETÁPLÁLÁSA NÉLKÜL.
 
  A számítógép ezzel lezárta a vitát. Többé szóba sem akart állni Dereckel, amíg nem jön rá a védelmi rendszabályok okára, és nem ad ésszerű magyarázatot felfüggesztésükre. A gép hajthatatlannak látszott. Derec ezt gépelte be:
 
  SOROLD FEL A VÁROSVÉDELEM ÉLETBE LÉPTETÉSÉNEK OKAIT.
 
  A gép a várostérképpel válaszolt, amelynek alakja fokozatosan változott. Apró fényjel villogott a 4. kvadráns feliratú részlegben. A képernyő aljára ezt írta ki a komputer:
 
  IDEGEN SZENNYEZÉS A 4. SZEKTORBAN.
  Derec rákérdezett:
  SOROLD FEL A SZENNYEZÉS JELLEMZŐIT.
  A számítógép megismételte válaszát:
  IDEGEN SZENNYEZÉS A 4. SZEKTORBAN.
 
  Derec hátradőlt a fotelban, és a képernyőt nézve gondolkodott. Valószínű, hogy hasonmása holttestének helyét jelöli a villogó fény. A számítógép nem engedi, hogy egyszerűen túllépjen a gyilkosságon. Kezdett rájönni, miért teremthetett kapcsolatot oly könnyen a központi aggyal erről a készülékről, és a végső igazolást hamar megkapta, amikor begépelte:
 
  ISMERTESD A VÁROSVÉDELEM LEÁLLÍTÁSÁNAK ELJÁRÁSÁT.
 
  A gép nyomban válaszolt:
  LEÁLLÍTÁSI FOLYAMAT:
   SZIGETELD EL A SZENNYEZÉST VAGY JELENLÉTET
   HATÁROZD MEG A FENYEGETÉS MIBENLÉTÉT
   SEMLEGESÍTSD A FENYEGETÉST
   BIZONYÍTSD A SEMLEGESÍTÉS TÉNYÉT A C–15-ÖS MŰVELETTEL.
  Derec begépelte:
  ISMERTESD A C–15-ÖS MŰVELETET
  A válasz:
  C–15-ÖS MŰVELET:
   SZIGETELD EL A MOZGÓ KÖZPONTI AGYAT
   LÉPJ KAPCSOLATBA A KÖZPONTI AGGYAL
   ALKALMAZD A FELÜGYELŐK JELSZAVÁT
   TÁPLÁLD BE A SEMLEGESÍTÉS BIZONYÍTÉKAIT
 
  Derec kiábrándultan és meglepetten vette tudomásul a közleményt. Hát ezért nem lehet beavatkozni döntő módon a város egyetlen számítógépéről, de még erről sem. A bemenetnek közvetlenül el kell érnie a központi agyat, márpedig ezek szerint a központi agy nem helyhez kötött, hanem mozog. És hogy az egész ügy filozófiai szempontból is teljessé váljék, a védelmi programba való belépéshez egy felügyelő robotra is szükség van.
  Tökéletes védelem ez. Csak akkor kerülhet sor a leállítására, ha a művelet tudatos, kiszámított, és megfelel egy ember, valamint egy robotfelügyelő közös akaratának. Ebben a rendszerben is feltűnt tehát a szinetika, és csalódása ellenére Derec csodálattal vette ezt tudomásul. Végső soron tényleg nem ismerte a szennyezés formáját. A központi agy helyesen járt el, hogy nem fogadta el utasítását a leállításra mindaddig, amíg nem kerül valamennyi ténynek a birtokába. Csak az okozott gondot, hogy a város elpusztíthatja önmagát, mielőtt a tények napvilágra kerülnének.
  Oda jutott vissza, ahonnan elindult, ismét útját állta ikertestvérének meggyilkolása. Rengeteg dolgot meg lehetett volna még ismerni az irodában a szabad terminál révén, de sietnie kellett. Derec fájó szívvel úgy döntött, hogy lezárja az irodát, és majd visszatér, ha több ideje lesz.
  Éppen odanyúlt a fiókhoz, hogy visszasüllyessze a készüléket, amikor támadt egy ötlete. Ha a gondnok valóban nyomon követte őket, talán egy kartoték őriz erről valamilyen feljegyzést. Mivel nem ismerte saját nevét, elhatározta, hogy egy másikat választ. Visszahívta a képernyőre a kartotéknevek ablakát, és begépelte:
 
  BURGESS, KATHERINE.
  A gép válaszolt:
  BURGESS, KATHERINE, lásd DAVID.
 
  Hevesen dobogó szívvel begépelte a halott ember nevét.
  A gép villámgyorsan megjelenített egy kartont, amelyre a gondnok valószínűleg saját kezűleg gépelte feljegyzését:
 
  DAVID–2 ALKALMAZKODÁSI PRÓBÁJA SZABÁLYOSAN ÉS ZÖKKENŐMENTESEN HALADT A VÁROS VÉDELMI RENDSZERÉNEK BEKAPCSOLÓDÁSÁIG ÉS A KÍSÉRLET TÁRGYÁNAK ISMERETLEN EREDETŰ HALÁLÁIG. EMBERI BEAVATKOZÁS NÉLKÜL A ROBOTOK KÉPTELENEK MEGAKADÁLYOZNI A VÁROSTERVEZÉS ÉS -ÉPÍTÉS FELGYORSULÁSA RÉVÉN BEKÖVEIKEZŐ SÚLYOS KÁROSODÁST, ÍGY A MŰVELET TELJES KUDARCHOZ VEZETHET.
DAVID–1 MEGÉRKEZETT, HOGY MEGAKADÁLYOZZA A VÁROS KATASZTRÓFÁJÁT, ÉS A SZINETIKAI ELMÉLETEK EREDETI, MŰKÖDÉSI PRÓBÁJÁVAL ÖSSZHANGBAN CSELEKEDJÉK. AZ EREDMÉNYEK MÉG NEM ÉRTÉKELHETŐK.
VÁRATLAN TÉNYEZŐ ÉRKEZETT DAVID–1-GYEL EGY NŐ FORMÁJÁBAN, AKI ISMERETLEN OKBÓL KATHERINE BURGESSNEK NEVEZI MAGÁT. A MŰVELETRE GYAKOROLT VÉGSÓ HATÁSA ÉS CÉLJAINAK PONTOS JELLEGE MÉG MEGHATÁROZÁSRA VÁR.
A LÁNY GONDOS MEGFIGYELÉS ALATT ÁLL.
 
  Ezzel fejeződött be a feljegyzés. Derec tekintete egy ideig a villogó helyzetjelölőre tapadt, és fejében vadul kergették egymást a gondolatok. Egyetlenegy azonban félresöpörte a többit, az a fél mondat, amely úgy lüktetett agyában, mintha beleégették volna. Sokkal erősebben fájt, mint szerette volna: …ISMERETLEN OKBÓL KATHERINE BURGESSNEK NEVEZI MAGÁT.
 
 
10. fejezet
A ZÁRT SZOBA
 
Derec reménykedett, hogy amikor elhagyja a gondnok irodáját, már nem találja odakinn Katherine-t. Ám a lány ott ácsorgott a két szemtanú robottal, és olyan derűsen mosolygott, mintha már a fiatalember látványa is boldoggá tenné. Micsoda színésznő! Derecnek ismét el kellett töprengenie, mit akar egyáltalán Katherine elérni. Megint kénytelen lesz visszafogni magát, és kétszeres éberséggel figyelni a lányt. Talán mond valamit véletlenül, amivel leleplezi magát. Ő azonban semmit nem fog elárulni neki.
  – Hogy sikerült a felderítés? – kérdezte a lány vidáman, ám hamar az arcára fagyott a mosoly, amikor észrevette Derec hangulatváltozását. – Valami baj van?
  – Semmi… Katherine – felelte Derec, de a hamis név szinte égette a torkát. – Találtam egy kijáratot, amely a tetőteraszrá vezet, és előkerült egy számítógép is, de nem sokra mentem vele, mert csak annyit közölt, amit már úgyis tudunk… hogy meg kell oldanunk a gyilkossági ügyet.
  – Akkor talán ne vesztegessük az időt, hanem vágjunk bele! – mondta a lány tettetett vidámsággal, mert még mindig nem akarta elhinni, hogy Derec ennyire megváltozott. – Biztos, hogy jól érzed magad?
  – Nem is lehetnék jobban – hazudta Derec, és rettenetesen dühös volt magára, amiért még mindig kívánja a lány közelségét, annak ellenére, hogy mit tudott meg róla. Ha lenne egy kis esze, sarkon fordulna, és olyan messzire inalna, amennyire csak bír. Ehelyett bólintott: – Gyerünk!
  Gyorsan és csendesen távoztak az Iránytoronyból. Katherine egész idő alatt Derecet figyelte a szeme sarkából. A fiatalember lezserséggel próbálta elaltatni a lány gyanúját, de ez nehezen sikerült. Hiába, ő a színlelésben nem tett szert olyan nagy gyakorlatra. Amint végigmentek az épületen, a robotok ügyet sem vetettek rájuk, már ismerős és megnyugtató látványt nyújtott számukra az emberi jelenlét.
  Amikor kiléptek a szabadba, egy villamoskocsival találták szembe magukat, peronjáról egy vezető integetett feléjük. – Derec barátunk! – kiáltott a robot. Valamennyien elindultak feléje.
  – Mi kívánsz? – kérdezte Derec a zömök gépembertől.
  – Euler felügyelő megkért, legyek ma a kocsivezetőjük az ön korábbi kívánsága értelmében, amely szerint igényt tart egy szállítóeszközre.
  – Remek – bólintott Derec, és Katherine-re nézett. – Úgy látszik, végül is megbíznak bennünk egy kicsit. Saját villamos, mi? – Rádió-távvezérléssel működik – magyarázta a segédrobot. Derec összevonta a szemöldökét. – Milyen hatótávolságon belül?
  – A város jelenlegi határán belül.
  – Ó! Úgy érted, csak a városon belül működik – jegyezte meg Derec csendesen.
  – Pontos következtetés – ismerte el a robot.
  Katherine felnevetett. – Ezt nevezem bizalomnak – csóválta meg a fejét.
  Derec bosszúsan pillantott a lányra, aztán felszállt a kocsira. Szem – szólt oda a saját eseményrobotjának –, velem utazol?
  A robot készségesen felkapaszkodott Derec mellé, így Katherine a szemtanújával csak mögöttük foglalhatott helyet.
  – Hová parancsolja, uram? – kérdezte a kocsivezető udvariasan.
  Derec odafordult a lányhoz. – Tudod, merre kell mennünk?
  – A 4. szektor. Onnan kezdve Emese mutatja az utat.
  A jármű sebesen haladt. Derecnek most nyílt alkalma egy pillanatra, hogy elgondolkozzék az irodában történteken, mert eddig minden mást háttérbe szorított Katherine-nel szemben érzett haragja. Itt van például a saját neve. A számítógép feljegyzésében David–1-nek nevezték. De akkor miért David–2 után érkezett? A két név egyszerű kísérleti jelölés, vagy jelent valamit? Olyan… gépiesen hangzott. Ezen a gondolatsoron végigfutva megtorpant, mert nem bírta elviselni a következtetést. Igyekezett megszabadulni tőle, és inkább arra a megállapításra jutott, hogy ha a neve valóban David, akkor Katherine igazat mondott. Legalábbis erről.
  Az a néhány bekezdés más elképzelésre is lehetőséget nyújtott. Bárki legyen is a gondnok, nyilván ismeri őt és Katherine-t, tehát tud valamit a múltjukról. Bárki hozta is ide, olyasvalakinek kellett lennie, akit ismert még az emlékezetvesztése előtti időből. Derec szorongva gondolt arra a lehetőségre, hátha a gondnoknak köze van emlékezetkieséséhez. De legalább ugyanekkora, ha nem nagyobb az esélye annak, hogy Katherine hozható kapcsolatba az emlékezethiányával, amit a lány a saját céljaira használ fel ismeretlen okból.
  Újabb és újabb mély rétegek. Mennyi mindenre utaltak azok a feljegyzések a képernyőn! Semmi kétsége nem maradt afelől, hogy a város valóban egy szinetikai kísérlet színhelye. De amióta működésbe lépett a város védőrendszere, úgy látszott, a gondnok is sötétben tapogatózik. Eppúgy nem ismeri a biztonsági készültség okát, mint ő.
  Azt sem tudta eldönteni, vajon szándékosan hozták-e ide, hogy segítsen a városon, vagy csak véletlenül került ide, és a gondnok határozott úgy, hogy felhasználja saját céljaira, mert nem akar személyesen beavatkozni, de azt sem szeretné, ha a kísérlet kudarcba fulladna. Minél több kérdésre talált választ, annál nyomasztóbban érezte, mennyi mindenről nem tud még.
  Különösebb nehézség nélkül jutottak el a 4. szektorba. Emese a háromszögelési módszerrel irányította őket tovább az emelvényen pihenő házikó felé. Utazásuk során Derec elgondolkodva figyelte, hogyan terjeszkedik körülötte a város, mintha az emberek látványa őrületes tevékenységre sarkallná a robotokat.
  – Ez volt az a hely – szólalt meg Emese, amint a villamos megállt egy átlagos utca közepén. A szemtanú körülpillantott. – Nem látom sehol.
  – Valahová eltolódott, ez minden – nyugtatta meg Katherine. – Innen gyalog megyünk tovább.
  Leszálltak a villamosról, és elindultak, a jármű pedig szorosan a nyomukban haladt arra az esetre, ha mégis szeretnék igénybe venni.
  – Biztos, hogy jó irányba megyünk? – kérdezte Derec, amint elhagytak egy háztömböt. – Milyen messzire tolódhatott?
  – Minden ismerősnek látszik – biztatta a lány.
  – Az egész város egyforma – morogta Derec. – Nem hiszem, hogy…
  – Ott van! – kiáltott fel Katherine.
  Derec akkor is tudta volna, hogy megérkeztek, ha a lány nem mutat az oszlopra. Egy emlékmű magasodott az utca közepén, az épületek mintha széles sávban kikerülték volna. A torony tetején egyetlen szoba állt, tökéletesen zárt dobozként, kivéve egy kör alakú nyílást az egyik oldalán.
  – Hagyjunk itt a villamosnál egy szemtanút arra az esetre, ha valami gond adódna – tanácsolta Derec. – Szem jöjjön velünk.
  – Jól van – egyezett bele a lány, és elindult az oszlop felé.
  Derec szótlanul követte, és figyelte, ahogyan a csigalépcső kiformálódott a lány kezének egyetlen érintésére.
  – Aligha fogod elhinni – indult el Katherine magabiztosan a lépcsőn. – Ha az a férfi nem a te ikertestvéred, akkor sokat kellett kínlódnia, amíg pontosan hozzád hasonlóvá formálta magát.
  Derec halványan visszamosolygott rá, és eltöprengett. Ha én vagyok az 1-es szám, akkor ki kinek az ikertestvére?
  A lány felért az erkélykorongra, és félreállt, hogy Derec is csatlakozhasson hozzá. – Szeretném, ha elsőnek lépnél be – mondta kissé félszegen. – Azok után, ami itt történt velem, kissé tartok a találkozástól. Ezt az élményt még meg kell emésztenem.
  – Rendben van – jelentette ki magabiztosan Derec, és elindult a szoba körül a kivágáshoz. Minél közelebb ért a bejárathoz, annál görcsösebben szorult össze a gyomra a gondolatra, hogy holtan látja önmagát. Amint odaért a nyíláshoz, rögtön bedugta a fejét, nehogy inába szálljon a bátorsága.
  A szoba üres volt.
  Bemászott, de nyomát sem látta holttestnek vagy bármi másnak, ami emberi tetemre emlékeztetett volna.
  – Katherine – szólt hátra –, gyere te is.
  A lány odalépett a nyíláshoz, félénken átbújtatta a fejét, és amikor meglátta az üres szobát, döbbenet ült ki az arcára. – Hová tűnt? – suttogta.
  – Ezt kérdezem én is. Úgy látszik, a holttest felkelt és kisétált.
  – Vagy elvitték. Emlékezz csak, mi történt a halála után. Egy segédrobotnak kellett megakadályoznia, hogy a hulladékgyűjtők elvigyék a tetemet. Talán most sikerült nekik.
  – Amikor elájultál, senkit sem állítottak a holttest mellé, hogy vigyázzon rá?
  – Fogalmam sincs róla – tűnődött Katherine, aztán odament a kivágáshoz, és leszólt az eseményrögzítő robotnak. – Emese! Maradt itt valaki őrségben, miután tegnap elájultam?
  – Nem – szólt fel a robot –, az ön esete elsőbbséget élvezett. Mindnyájan azon fáradoztunk, hogy biztonságosan hazaszállítsuk, és orvosi kezelésben részesítsük.
  Katherine visszatért a szobába. – Senki sem maradt itt – közölte.
  – Hallottam – válaszolta Derec. – A legkényelmesebb megoldás.
  – A legkényelmesebb? Kinek? – kérdezte a lány villámló szemekkel. – Mire akarsz kilyukadni?
  – Semmire. Egyszerűen csak… csalódott vagyok.
  – Te vagy csalódott? – ült le bosszúsan Katherine a padlóra, és hátát a falnak vetette. – Én éppen ennek a révén szabadulhattam volna meg végre erről az átkozott helyről.
  – Mindig csak te – jegyezte meg keserűen Derec. – Mindig csak magadra gondolsz, mialatt az egész világ összeomlik körülötted.
  A lány szeme szikrákat szórt. – És kire kellene még gondolnom? – kérdezte indulatosan. – A vödörfejűekre, akik ezt a várost lakják, és akiknek annyi eszük sincs, hogy megakadályozzák saját pusztulásukat?
  – Egyetlen hajdani emberi kultúra sem volt képes erre – felelte Derec. – Igen. Gondolj rájuk… – A lányra mutatott, aztán csettintett az ujjaival. – Talán nincs is szükségünk a holttestre. Talán csak meg kell teremtenünk ugyanazokat a körülményeket.
  – Úgy éned, próbáljunk mindent úgy csinálni, ahogy a férfi halála bekövetkezett?
  – Pontosan. Az irodában a számítógép azt mondta, fennáll az idegen szennyeződés veszélye. Lássuk csak, mit kezdhetünk ezzel!
  Katherine tanácstalanul nézett rá. – Szeretnélek emlékeztetni, hogy az az ember, aki ezt a kellemetlen helyzetet előidézte, halott – felelte halkan.
  Derec kiballagott a szobából, odaállt az erkélykorong védőkorlátként visszahajló széléhez, és tűnődve nézte odalenn az utcán a robotokat, akik térben és időben meghatározott feladataik elvégzésére siettek. A lány nemsokára csatlakozott hozzá.
  – Milyen választási lehetőségünk maradt? – szólalt meg Derec.
  – Semmilyen – mondta lehangoltan a lány. – Minden gondunk szoros összefüggésben van a gyilkossággal. Megtesszük, ami tőlünk telik, hogy megoldjuk a rejtélyt.
  – Akkor menjünk végig lépésről lépésre az összes mozzanaton, amit a szemtanú elmondott neked, és keressük meg a logikai kapcsolatokat.
  – Aligha akadnak – csóválta meg a fejét Katherine. – A férfi már a zárt szobában tartózkodott, és magából kikelve ordítozott, amikor megérkeztek, hogy a lézervágóval kiszabadítsák. Az illetőnek fogalma sem volt róla, miért zárult be körülötte a szoba. Amikor kivágták a nyílást, és kiszabadították, viselkedése kissé szokatlannak tűnt, ráadásul fájt a feje, és egy sebet láttak a lábán.
  – Neked nem fájt a fejed a múlt este? – kérdezte hirtelen Derec. A lány kíváncsian hajtotta félre a fejét. – Azt hittem, ez csak az ájulásom következménye.
  – Egy ötlet volt… – legyintett Derec. – Megpróbálok mindent alaposan mérlegelni.
  – Annyi bizonyos – folytatta a lány –, hogy David a felügyelő figyelmeztetése ellenére elment, és rövid időn belül holtan találtak rá. Amikor a segédrobot megpróbálta megfordítani a testét, hogy megnézze a pulzusát, egy másik szigetelőszoba kezdett kialakulni, és a robot csupán villámgyors reflexeinek köszönhette, hogy nem zárta magába őt is a kocka. Ennyi a történet.
  Derec nyújtott karral támaszkodott az erkélykorong behajló peremének, és megpróbálta a komputer viselkedésének okát kitalálni. – Tudod – szólalt meg egy perc után –, az a kifejezés, hogy „idegen szennyezés”, annyi mindenre vonatkozhat. Egy felületes szemlélő számára nyilván emberi lényeket vagy szervezetük alkotórészeit jelentené. De ha mélyebbre, az emberi test belsejébe pillantunk, el kell ismernünk, hogy „idegen” baktériumok és vírusok meglehetősen furcsa népségét hordozzuk magunkban.
  – A vérző láb – élénkült fel Katherine. – Ez nekem is eszembe jutott, de sehogy sem tudtam kapcsolatba hozni a gyilkossággal, ezért jelentéktelen ténynek tekintettem.
  – Én is – vigasztalta Derec. – De erősödik a gyanúm, hogy ez a rejtvény talán sokkal bonyolultabb, mint amilyennek látszik. – Letérdelt, és tanulmányozni kezdte a Robotváros testéből kivágott körlemezt, amely az erkélykorongon hevert.
  – Mit csinálsz? – érdeklődött Katherine.
  – Ez a darab kiszakadt az eleven egészből – nézett föl a fiatalember. – Nem kapcsolódik többé a városhoz, illetve építési programjához.
  – És akkor mi van?
  – Akkor ez halottnak tekinthető. Körülöttünk az egyetlen dolog, amely nem véd meg minket önműködően, amelynek durva éle sérülést okozhat.
  – Csak nem akarod megsebesíteni magad?!
  – Így próbálhatjuk ki az elméletünket – gyűrte fel ruhájának ujját Derec.
  Szem kandikált ki a szobából. – Figyelmeztetem, Derec barátunk, ne tegyen semmi olyat, amivel kárt okozhat szervezetében.
  Derec, mintha meg sem hallotta volna a lány és a szemtanú robot figyelmeztetését, végighúzta alkarját a város holt darabjának pengeéles szélén, és nagyjából öt centiméter hosszú vágást ejtett a bőrén.
  A fájdalom egy pillanatra eltorzította az arcát, aztán felállt, és figyelte, hogyan serked ki a vére.
  – Még semmi – állapította meg Katherine.
  – Próbáljunk ki egy kísérletet. – Derec megfordította a karját, s a vér az erkélykorongra csepegett. – A második szigetelt szoba nem alakult ki addig, amíg a segédrobot meg nem fordította a holttestet. Talán a gravitáció…
  – Derec! – sikoltotta Katherine.
  Abban a pillanatban, hogy az első csepp vér a padlóra pottyant, az erkélykorong széle növekedni kezdett, egyre följebb és beljebb hajolt, próbálva magába zárni a két emberi lényt.
  – Meneküljünk! – kiáltotta Derec, és a lépcső felé sietett, miközben a korong széle úgy magasodott fölé, mint egy lassított mozgású hullámtaraj.
  Katherine a nyomában futott. Derec elérte a lépcsőt, de még a lábát sem tehette rá, amikor a szerkezet nyomtalanul beleolvadt az oszlopba. Fejük fölött a kockaszoba teteje kinyúlt, és hézagmentesen kezdett összehegedni az erkélykorong peremével. A lépcső helyett szilárd falba ütköztek.
  – Fussunk körbe az erkélykorongon! – ordította Derec. – Ezzel talán megakadályozzuk a bezárulást.
  Felfelé fordította a karját, és a másik tenyerével próbálta felfogni a vért, hogy ne csöpögjön a földre. Ám ez sem segített. A városrobot most már vele, nem a vérével törődött: idegen anyag hordozójaként igyekezett elkülöníteni.
  Hiába rohantak a szoba körül, a tető kinyúló pereme mindenütt összeolvadt az erkélykorong felhajló szélével. Végképp csapdába estek.
  Aztán az egykori szoba a szemük láttára olvadt el, belesüllyedt a padlóba, a külső burkolat pedig kiegyenesedett, négy helyen derékszögben megtört, és a falak összetolódtak.
  Egy perc múlva ugyanolyan zárt szobában találták magukat, amilyenből Davidet szabadították ki a robotok.
 
11. fejezet
HALÁLOS LEVEGŐ
 
Derec és Katherine a szoba padlóján kuporgott, míg Szem, aki szintén fogságba esett velük, a fiatalember fölé hajolt, hogy figyelemmel kísérje, miként kötözi be sebét a ruhájából leszakított szövetcsíkkal.
  – Mit gondolsz, hívott segítséget Emese? – nézett föl Derec Szemre.
  – Nem – válaszolta a robot. – Emese nem érzékeli a rátok leselkedő veszélyt. Tényleg veszélyben vagytok?
  – És mit csinál a segédrobot? – folytatta türelmetlenül Katherine, mintha meg sem hallotta volna a robot kérdését. – Az sem fog segítséget hozni?
  – Ez beleesik a segédrobotok hatáskörébe – egyenesedett ki Szem, amint Derec rácsavarta karjára a pólyát. Aztán kerekein gördülve lassan elindult körbe a szobában, és mindent alaposan szemrevételezett későbbi tanúskodás céljából. Szem komolyan vette a munkáját.
  Derec szabadon hagyta a kötés végeit, és Katherine felé nyújtotta a karját, hogy kösse össze a két lelógó csíkot. – Megbízhatom benned annyira, hogy erős csomót kössél rá?
  – Mire célzol?
  – Semmire – felelte hanyagul Derec.
  Kötözés közben a lány szigorúan összevonta a szemöldökét. – Mi történt abban az irodában? Amióta kijöttél onnan, úgy bánsz velem, mint a legádázabb ellenségeddel. – Jól meghúzta a csomót, és elmosolyodott, amikor a fiatalember feljajdult.
  – Nézd – felelte Derec. – Neked is vannak titkaid, nekem is. Talán hagyjuk ennyiben a dolgot.
  – Semmi akadálya! – válaszolt fölényesen a lány. – Én mindössze azt akarom, hogy oldjuk meg együtt ezt az ügyet, aztán segítséget kérek egy hiperhullámú távadón, és másnap már nem lógok a nyakadon. Felőlem itt rohadhatsz, ameddig csak akarsz.
  – Mind a ketten itt fogunk rohadni – jegyezte meg durván a fiatalember, mert meg akarta bántani a lányt.
  Katherine elhúzódott tőle. – Mit akarsz ezzel mondani?
  – Semmit.
  – A fene egyen meg! – tört ki a lány. – Áruld el, mire célozgatsz! Mért mondtad, hogy itt fogok megrohadni?
  – Csak úgy.
  – A hiperhullámról van szó, igaz? Nem engedélyezik, hogy használjuk a hiperhullámot.
  – Nem erről van szó…
  – Hanem miről? Miről?
  Derec hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. – Nincs hiperhullámú távadójuk – mondta csendesen.
  Katherine még jobban eltávolodott tőle, felhúzta két lábát, és szorosan összekuporodott. – Hazudsz! – csattant fel, de Derec tudta, hogy hisz neki.
  – A robotoknak nincs kapcsolatuk a külvilággal – magyarázta Derec. – Nincs egy árva űrkikötőjük sem, ahol leszállhatna egy űrhajó. Nem használják a hiperhullámot, és még olyan berendezésük sincs, amivel előállíthatnák. Biztonsági okokból nagy ívben elkerülték ezt a híradástechnikai területet.
  – Miért nem közölted ezt velem eddig? – vonta kérdőre a lány.
  – Megmondtam… neked is vannak titkaid, nekem is.
  – Végre megértettem – mondta halkan Katherine, és tekintete a semmibe révedt. – Mindketten szabad emberek vagyunk, csak magunkkal törődünk.
  – Valahogy így – felelte Derec, ám kijelentése rettenetesen fájt saját magának is.
  A lány szó nélkül felállt, átment a szobán, és a túlsó falnál ült le. – Feltételezem, most még együtt kell működnünk, hogy kinyomozzuk ezt a gyilkosságot – szólalt meg.
  – Feltételezem… – visszhangozta Derec, és már bánta, hogy beszélgetésük ilyen fordulatot vett.
  Katherine arca kifejezéstelenné vált. – Ha lezártuk ezt az ügyet, nagyon hálás lennék, ha a közelembe sem jönnél többé. Mindegyikünk törődjön a maga bajával.
  – Megegyeztünk.
  – Akkor áruld el nekem – ha nem hétpecsétes titok –, miért zárult be körülöttünk a szoba, amikor megvágtad magad?
  – Eszembe jutott egy elmélet, ennyi az egész – kezdte Derec. – A városrobotot úgy programozták, hogy óvja lakóit, embereket és robotokat egyaránt, de védekezzen minden külső – idegen – behatás ellen is. Az emberi szervezetben áramló vér nyilván nem okoz semmi zavart, ha azonban kikerül a testből, természetes mikrobái idegennek minősülnek, és események láncolatát indítják el. A város programja igen bonyolult. Ez a mulasztás feltűnő, s éppúgy eredhet egyszerű hibából, mint szándékos gikszerből, hogy próbára tegyék az itt élő robotokat és embereket, képesek-e úrrá lenni a rendszerükön.
  – Akkor most mit csináljunk?
  – Hát, ha kikerülünk innen, és az egyik felügyelő segítségével hozzáférhetek a központi agyhoz, átprogramozhatom a számítógépet, hogy úgy tekintse az emberi vért, mintha természetes eredetű „mikroba” volna a város testén. Ebben a kórokozóktól mentes, tökéletes légkörben tökéletesen érthető, hogy bekövetkezik egy ilyen hirtelen üzemzavar. Talán éppen ezzel a módszerrel védi meg magát a város a fertőző kórokozókkal szemben.
  – De hogyan halt meg David?
  – Talán a vérveszteségtől?
  A lány megrázta a fejét. – Nem hiszem. Nagyon kevés vért láttam. A sebe kisebb volt a tiédnél.
  – Milyen lehetőség maradt még? – tette fel önmagának a kérdést Derec. – Az, hogy a halála teljesen független ettől, hogy nincs összefüggésben a vérveszteséggel.
  A lány kétkedve nézett rá. – Ennyi véletlen egyszerre, Derec? Méghozzá halállal végződők?
  A fiatalember felállt. – Természetesen igazad van. Valamilyen módon összefüggenek ezek… de hogyan? – Járkálni kezdett a szobában. – Milyen nyomon indulhatunk el még? Már csak az a gyanús körülmény maradt, hogy mindketten fejfájással távoztatok a bezárt szobából.
  – Szembe kell néznünk még egy ténnyel – tette hozzá a lány, mialatt tekintetével követte a szűk térben föl-alá sétáló Derecet. Amikor először jöttem ide a szobához, amelyben a holttest feküdt, kiderült, hogy a szigetelése… légmentes.
  A fiatalember megtorpant, és a lányra szegezte tekintetét. – A város sohasem fogja hagyni, hogy levegő nélkül maradjunk ebben a szobában. Ha a halálunkat idézné elő, ezzel megsértené a robotika Első Törvényét.
  – Pedig ez történt Daviddel is.
  – Már halott volt, amikor légmentessé vált körülötte a tér – vitatkozott Derec. – Ez éppenséggel alátámasztja az elméletemet. Amikor a segédrobot a hátára fordította, hogy megvizsgálja, életben van-e még, a gravitáció hatására kicsordult még néhány csepp vér a sebből. A szoba nem emberként kezelte Davidet, hiszen halott volt. Csak a „fertőzéstől” kellett elszigetelnie. Mi még életben vagyunk, és a városrobot tudja ezt. Akármilyen bolond városba kerültünk, mégis robotikusan működik. Következésképp ebből a szempontból biztonságban vagyunk.
  – Ennek ellenére – mondta letörten a lány – odakint jobban érezném magam.
  – Én is.
  – Észrevetted, Derec? – kezdte halkan és nyomatékosan Katherine. – Újrajátsszuk a történetet. Pontosan ugyanazt éljük át, amin David ment keresztül a halála előtt.
  – Tudom – sóhajtott a fiatalember. – De mi mást tehetnénk?
  Hosszan néztek egymásra a szoba két végéből, mintha fényévek választanák el őket, miközben a szemtanú robot szorgalmasan rögzített mindent. Így üldögéltek némán, és már sokkal több idő telt el, mint amennyi egy felügyelő felbukkanásához szükséges lett volna.
  Derec azzal kötötte le a figyelmét, hogy megpróbált valamilyen megoldást találni kettőjük szorult helyzetére, máskor azon töprengett, mi játszódhat le Katherine fejében, időnként pedig az óráját nézte. Reggel indultak el, most pedig már délutánra jár az idő. Noha nem aggódott a szoba levegőellátása miatt, most mégis váratlanul rátört a szomjúság, és egyre jobban kínozta az érzés, hogy a robotok vagy elfeledkeztek róluk, vagy nem találják őket.
  – Derec barátunk! – hangzott fel odakintről. – Katherine barátunk! Én vagyok az, Wöhler, a filozófus!
  Derec az órájára pillantott. Délután öt óra felé járt az idő, ami azt jelentette, hogy már lóg az eső lába. – Itt vagyunk! – kiáltott vissza. – Ki tudsz szabadítani minket?
  Wöhler nem késlekedett a válasszal. – Egy aurórai filozófus egyszer kijelentette: „A szabadság lelkiállapot, s a legkönnyebben fejlesztéssel tehetünk szert rá.” Hahó, Derec! A földmunkákkal voltunk elfoglalva a bányákban, de most magammal hoztam egy lézervágót. A szoba nyugati falánál állok. Nagyon kérem önöket, szíveskedjenek a keleti falhoz fáradni, hogy minél messzebb kerüljenek a lézersugártól!
  Mivel Derec a nyugati falnál ült, azonnal felállt, és odament Katherine közelébe, akinek a tekintete semmit sem árult el érzelmeiből.
  Tölcsért formált a kezéből, és elkiáltotta magát: – Mehet! – Szem zavartalanul a nyugati falhoz húzódott, hogy belülről rögzítse a kiszabadítás eseményét.
  Még a vastag falon keresztül is hallották, amint felszisszen a vágósugár. Derec a falhoz vetett háttal lecsúszott ülő helyzetbe Katherine mellé. Amikor karjuk véletlenül összeért, mindketten távolabb húzódtak.
  – Valami baj van… – jegyezte meg a lány. – Valami veszély fenyeget bennünket…
  – Tudom – felelte Derec –, de mi?
  A falon apró gyűrű körvonala kezdett vörösen derengeni. Színe fokozatosan izzófehérré változott, majd a lézersugár egy szegecs nagyságú lyukat égetett ki, amely a hullámokban remegő melegen át beengedte a kinti világosságot.
  Derec figyelte a lyuk tágulását, és agya szinte versenyt futott a lézerrel, amint egy ember nagyságú kört kezdett kimetszeni a szoba oldalából. A fejfájásokra gondolt, a furcsa viselkedésre, a vérre, annak összetételére – és a városrobot természetére.
  – Állj! – ordította felszökkenve, és olyan közel hajolt az izzó ívhez, amennyire csak mert. – Állítsátok le a lézervágót!
  – Derec!? – nézett rá hitetlenkedve Katherine, és kezdett kiegyenesedni.
  A fiatalember a tulajdon szájára tapasztotta kezét, és odakiáltott a lánynak: – Feküdj! Hasalj a padlóra, és takard el a szád!
  – Mi a baj? – érkezett Wöhler hangja kívülről. A lézer sziszegése elhalt. – Történt valami?
  – Nem használhatjuk a lézervágót – közölte Derec.
  – Nem értem – hajolt oda Wöhler a nyíláshoz, és benézett rajta. Derec hátrálni kezdett, és lehasalt a padlóra Katherine mellé. Lehetne valahogy oxigént fúvatni ide? – kérdezte hangosan.
  – Egy újonnan gyártott mentő-teherautóval érkeztünk – válaszolta a felügyelő. – A mentőfelszerelés között biztosan akadnak oxigénpalackok.
  – Gyorsan hozzatok egyet!
  – Közeledik az eső – figyelmeztette Wöhler. – Sietnünk kell, hogy kihozzuk önöket.
  – Figyelj rám! – szólt ki Derec. – A város anyagát egyfajta vas–műanyag ötvözet alkotja. A gyártási eljárás során rengeteg szénmonoxidot használnak redukálóanyagként. Szerintem a lézersugár szén-monoxid gázt szabadít fel a zárt szobában. Mire kivágod a nyílást, elpusztulunk a gáztól!
  – A segédrobot már elment az oxigénért. Elnézésüket kérem.
  – Nem tudtál róla – vigasztalta Derec. Aztán Katherine-re nézett. – Jól vagy?
  – Eddig még igen – felelte fanyar mosollyal a lány. – Biztos, hogy nem tévedsz? David a szobán kívül és csak később halt meg.
  – Nem számít – rázta meg a fejét Derec. – A szén-monoxid nagy adagban a véráram útján fejti ki hatását, mert szorosan kötődik a hemoglobinhoz, és oxigénhiányt idéz elő a testszövetekben. A fejfájás és a furcsa viselkedés a mérgezés első jele volt, és mivel David nem kapott azonnal oxigénkezelést, a szén-monoxid szétterjedt egész testében és végül a halálát okozta.
  – És az én fejfájásom?
  – Te azután léptél a szobába, hogy kivágták a falat – magyarázta Derec. – Kétségtelenül az mentette meg az életed, hogy a rémülettől elájultál, mert így azonnal kivittek a szobából, s csak korlátozott mennyiségben lélegezted be a gázt. A szén-monoxid színtelen, szagtalan és íztelen. Senki sem jött volna rá, mitől fulladtál meg.
  – Itt az oxigén, Derec! – kiáltotta Wöhler, és egy sistergő fúvókát illesztett a nyíláshoz.
  Derec odakúszott. – Gyere! – intett a lánynak.
  Letelepedtek a lyuk mellé, és áhítatosan szívták be az éltető oxigént. Derecet tompa fejfájás kezdte gyötörni, de megnyugtatta magát, hogy ennél rosszabb már nem történhet velük.
  Az első oxigéntartály után következett a második. Amikor az is kifogyott, Wöhler hajolt a nyíláshoz. – Minden pillanatban eleredhet az eső. Hogyan hozzuk ki önöket? Nincs olyan kéziszerszámunk, amely átvágná ezt a fémlemezt, egy nehéz védőberendezést pedig nem tudunk feljuttatni ilyen magasra, legalábbis a vihar kitöréséig. Hagyjuk itt önöket éjszakára?
  – Nem – tiltakozott Derec. – Le kell jutnom innen, hogy közöljem a szükséges adatokat a központi aggyal.
  – Az eső reám nézve is veszélyes, Derec barátunk – jegyezte meg halkan Wöhler. – Hamarosan nekem is menedéket kell keresnem.
  – Jól van – hagyta rá Derec. – Maradj, ameddig tudsz! Csak hadd gondolkozzam egy percet!
  – Derec… – kezdte Katherine.
  – Cssss! Ne most! – szólt rá Derec.
  – Gondolj a karodra! Gondolj rá, hol vágtad meg és hogyan!
  – A karomat… – kinyújtotta sebesült karját, nézte a véráztatta kötést, és érezte a seb lüktetését – …a városrobot testének egyik élettelen darabkájával vágtam meg – gondolkodott hangosan.
  – És miért?…
  – Mert az egész város építőanyagából ez az egyetlen darabka engedte meg, hogy megvágjam magam! – A homlokára csapott. – Ez az! Wöhler, állj félre! Jövünk kifelé.
  Ezzel felemelte jobb kezét, és mutatóujját keresztüldugta a kiégetett apró lyukon. Amint a bőre hozzádörzsölődött a nyílás érdes széléhez, ez azonnal tágulni kezdett, hogy szabad áthaladást biztosítson. Következett Derec ökle, a nyílás ismét tovább tágult, nehogy megvágja magát. Ezután a karját bújtatta át, majd a feje és a válla következett. Másodpercek múlva ott állt az erkélykorongon, amelynek szélei védőkorlátként hajoltak felé. Katherine is gyorsan átvergődött, aztán mindketten megálltak a borzongató szélben, és szorongva nézték a kékes bíborszínű felhők között cikázó villámokat.
  – Mennünk kell! – szólalt meg Wöhler, míg fényes, aranyfelületű testén a villámok visszfénye táncolt.
  Katherine hirtelen kivált a csoportból, és a lépcsőhöz sietett. – Hová mégy? – kiáltott utána Derec, a lány azonban rá sem hederített, eszeveszett sebességgel rohant le a lépcsőn.
  – Talán siet, hogy minél hamarabb biztonságba kerüljön – jegyezte meg Wöhler, miközben Szem is előbukkant a szobából a tátongó nyíláson át.
  – Talán – mondta Derec bizonytalanul, de amint odasietett a korong széléhez, és elkezdett leereszkedni a lépcsőn, Katherine már a villamoshoz futott, amely még mindig szogálatkészen várakozott. Odakiáltott valamit a robotvezetőnek, a jármű elindult, és pillanatok alatt elnyelte az alkonyi sötétség.
  – Mi ez a kapkodás? – kérdezte Wöhler, amint Derec nyomában lefelé haladt a lépcsőn.
  – Attól félek, valami őrültség – válaszolta a fiatalember, mert eszébe jutott vitájuk, amelyet a megmentésükre várva folytattak. Odafutottak a Wöhler által hozott mentő-teherautóhoz. – Vissza kell juttatnunk önt a lakásba, mielőtt elered az eső – figyelmeztette a robot.
  – Azt már nem! – ellenkezett Derec. – Vigyél a föld alá! Ott várom ki a vihar végét. Azután eredj Katherine-ért, mert attól tartok, hogy meggondolatlanul cselekszik.
  Egy cikázó villám közvetlenül az oszlop tetejébe csapott, mire a fémes anyag kongó hangot adott, és füst szállt fel belőle.
  – Hová mehetett a lány, Derec barátunk? – érdeklődött Wöhler, amíg beszálltak a nagy, fehér autóba.
  – Az Iránytoronyhoz – felelte Derec félelemtől remegő hangon.
 
 
12. fejezet
A HARMADIK TÖRVÉNY
 
Wöhler a mentő-teherautót olyan sebességgel vezette, amely még nem veszélyeztette utasai épségét, így alig tíz perc alatt érték el a 4. szektor préselőművét.
  Derec közben a mellettük elsuhanó várost figyelte, miként lejti továbbra is meggondolatlan fejlődésének kecses táncát a sűrűsödő sötétben, annak ellenére, hogy ez öngyilkossághoz vezet. Féltette a várost, és féltette Katherine-t, vagy bárhogyan hívják is a lányt. Biztosan a kulcsért ment, mert csak ezt az egyetlen módot ismerte, amely kimentheti szorult helyzetéből. Derec nem sokra tartotta a kulcs használhatóságának esélyét, mégis magát okolta, hogy a lány erre a megoldásra kényszerült. Főként az a veszély rémítette meg, amelynek kiteszi magát Katherine, ha az esőben próbálja megszerezni a kulcsot. Egyedül is utánasiethetett volna, de túlságosan jól ismerte már Robotváros időjárásának pusztító erejét ahhoz, hogy belássa, nem tud segítséget nyújtani neki a viharban. Erre csak egy robotnak van esélye.
  Wöhler erélyesen fékezett a préselőmű bejárata előtt, ahol egy sereg alacsony, terpeszkedő épület bújt már ki a földből. Nyoma sem látszott nyüzsgő robotoknak, nem folyt rakodás a teherautókról. Mindenki fedezékbe menekült a közeledő vihar elől.
  – Úgy véli, hogy a lány az Iránytoronyhoz ment? – kérdezte Wöhler.
  – Meggyőződésem.
  – Talán marad annyi ideje, hogy a vihar elől védelmet keressen odabent.
  Derec a robotra nézett, aztán megfogta aranyszínű karját. – Nem bemenni akar – mondta. – Megpróbál felmászni rá.
  – De miért?
  – Valamit elrejtettünk ott, azt próbálja visszaszerezni.
  – Akkor mennem kell – jelentette ki habozás nélkül Wöhler. Veszélyben forog az élete.
  – A szerkezeted mennyire ellenálló az esővel szemben? – kérdezte Derec a teherautóból kiszállva.
  – A szokásos mennyiségű eső nem árt neki. A városi felhőszakadás azonban azt eredményezheti, hogy a víz ezernyi helyen átszivárog fedőlemezeimen, és utat talál az elektronikus rendszeremhez. Ettől kezdve a kár mértékét csak a képzelőerő határozhatja meg.
  – Nem is tudom, mit mondjak erre – tétovázott Derec. – Ha nem mégy…
  – …Katherine meghal – fejezte be a robot. – Ön nem mondhat nekem semmit. Kötelességem egyértelmű. Viszontlátásra, Derec.
  Wöhler még egyszer hátrapillantott, hogy megbizonyosodjék, kiszálltak-e a teherautóból a szemtanú robotok, majd olyan sebességgel robogott el, amely jóval meghaladta a tűrési határt, amelyet az imént szigorúan betartott.
  – Gyertek velem! – szólt oda Derec az eseményrögzítő robotoknak, és elindult a föld alá vezető bejárat csukott ajtaja felé. Féltette Katherine-t, ám el kellett intéznie néhány dolgot. Ha magyarázatot nyújt a gyilkosságra és feltárja ennek összefüggését a városvédelemmel – amit Szem tanúbizonysága minden szempontból alátámaszt –, semmi kétség, hogy hozzáférhet a központi agyhoz és leállíthatja a sokszorozódást. Ez persze már nem akadályozza meg a ma éjszakai esőt, és egy ideig a további felhőszakadásokat sem, de ez lesz a kezdet.
  Kinyitotta a külső ajtót, sietve belépett, leszaladt az egyik lépcsőn a pillanatnyilag üresen tátongó rakodótérbe, és elérte a felvonók sorát. Nem ugyanabban a présműben jártak, mint korábban, de az elrendezés tökéletesen egyezett.
  Odasietett ugyanahhoz a felvonóhoz, amelybe Avernusszal szálltak be, amikor a föld alá igyekeztek. Belépett a két szemtanú robottal, majd megnyomta a lefelé mutató nyilat. A lift süllyedni kezdett a föld alatti vágatok felé.
  Amikor kilépett a fülkéből, a szokott nyüzsgést találta a hatalmas csarnokban: Robotváros építési munkálatai változatlan ütemben haladtak. Egyetlen felügyelőt sem sikerült felfedeznie. Az egyik használaton kívüli, sötét bányavágatnál viszont valami mozgást látott a hatalmas üreg nyugati végében.
  Vetette volna bele magát a robotok és járművek tömegébe, aztán megtorpant, hogy erőt öntsön magába. Megfontoltság, ez volt Avernus szabálya. Amint az eszeveszetten kavargó munkatérben tétovázott, egy targonca legalább száz kilométeres sebességgel száguldott el mellette, olyan közel, hogy a huzat az arcába sodorta a haját.
  Megfontoltság! Ez az egyetlen módszer!
  – Maradjatok mindig mellettem! – figyelmeztette a két eseményrögzítő robotot. Aztán megcélozta a csarnok nyugati végét, lehunyta a szemét, és vakon elindult az örvénylő tömegen át.
  Tétovázás nélkül tört előre, és megpróbálta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy ha a száguldó robotok és járművek közül csak egy is hibázik, nem ússza meg élve. Időnként egy pillanatra kinyitotta a szemét, hogy megbizonyosodjon róla, még mindig a helyes irányban halad. Aztán szorosan összezárta szempilláit, és folytatta útját.
  Csaknem tíz percig tartott, mire szerencsésen átvágott az óriási csarnokon. Amikor elérte a bányalejáratot, olyan hatalmas sóhaj szakadt ki a melléből, mintha egész idő alatt visszatartotta volna a lélegzetét.
  A bejáratnál egy segédrobot éppen azzal foglalatoskodott, hogy egy függőcsigás emelővel a bányatargoncák seregéből egymás után kiemelje a lemerült telepeket, és feltöltött példányokkal cserélje ki őket. A targoncák hármas sorban várakoztak körülötte.
  – Robot! – szólt hozzá a kocsik felett Derec. – Hol találom Avernus felügyelőt?
  A segédrobot végigmutatott az alagúton. – Éppen arra készülnek, hogy a tárolómedencéből vizet engedjenek le az elhagyott vágatokba. Veszélyes hely emberek számára.
  – Köszönöm – mondta udvariasan Derec, aztán egy targoncára mutatott. – Ebben már kicserélted az akkumulátort?
  – Igen.
  – Nagyon köszönöm – mondta még udvariasabban, és felpattant a kormányszerkezet mögé. – Szem, Emese, rajta!
  Amikor a két szemtanú helyet foglalt a targonca hátsó ülésein, a segédrobot odakiáltott Derecnek:
  – Nem hallotta, mit mondtam? Veszélyes hely emberek számára.
  – Köszönöm – intett felé Derec, aztán bekapcsolta a motort, és a kocsi finom elektromos zümmögései fúrta bele magát a sötét alagútba.
  Amint robogott a vágatokon, az apró, vörös jelzőfényeket számlálva próbálta felbecsülni a megtett távolságot. Robotokkal megrakott targoncák jöttek vele szembe. A gépemberek kivétel nélkül fülig sárosak voltak, és jó néhánynak bénán lengett valamelyik végtagja. Még robot létükre is igen komoran festettek. Az egyik szembejövő targoncán olyan robotot szállítottak, amelyiknek rövidzárlatot kapott a feje, fotocelláiból meg hangszórójából mindenfelé szikrák röpködtek.
  Derec több kilométert tett már meg, és érezte, hogy az alagút enyhe szögben emelkedik. Végül egy kiterjedt ovális fényfolt felé közeledett, amely hosszan elnyúló, félelmetes árnyakat vetett a durván faragott vágatfalra. Amikor odaért, rengeteg segédrobotot pillantott meg, s a hét felügyelő közül hatan állták körül az alagút megnövelt esésű szakaszának kezdetét.
  Derec leugrott a targoncáról, és a tömegen keresztül a bevágás széléhez igyekezett. Ugyanazon a területen járt, ahol a robotok egy nappal korábban ástak, csakhogy most más irányból közelítette meg az alagútnak ezt a szakaszát. Az oldalról betorkolló segédalagút meredeken emelkedett fölfelé, ezt kaparták ki kézzel a robotok, és a vágat abba az árokba nyílt, amelyet a távolba nyúló alagút közepén mélyítettek ki a víz elvezetésére. Az árok jelenleg üresen ásított a sötétbe. Euler és Rydberg a szélénél állva az újonnan ásott vágatba kémlelt, míg Avernus azokat a robotokat válogatta ki, amelyek annyira megsérültek, hogy itt már nem vehette hasznukat.
  Derec odalépett Eulerhez. – Megfejtettem a gyilkosság rejtélyét – közölte minden teketória nélkül.
  Rydberg és Euler egyszerre fordult felé. – Mi okozta a halált? – kérdezte Rydberg.
  – Szén-monoxid-mérgezés – mondta Derec. – Amikor lézersugárral vágták ki a lezárt szoba falát, hogy megmentsék Davidet, a hevítés során szén-monoxid szabadult fel, és kitöltötte az egész belső teret.
  – Akkor mi hibáztunk – ismerte el Euler.
  – Véletlen baleset volt – vigasztalta Derec. – És szemtanúim is vannak rá. – Emese és Szem sietve csatlakozott hozzájuk.
  – Két perc – szólalt meg Dante. A tömzsi robot egy targonca végébe felfüggesztett hordozható számítógéppel babrált, hosszú ujjai hihetetlen gyorsasággal futkároztak a billentyűkön.
  – Mi lesz két perc múlva? – kérdezte Derec.
  – Felrobban a víztározó oldalára erősített töltet, és lefolyik a víz – válaszolta Euler.
  – Azt is kiderítettem, miért lépett életbe a biztonsági készültség – folytatta Derec. – David vére miatt! Amikor megvágta magát, és a vére lecseppent a padlóra, ezt a városrobot idegen jelenlétnek értelmezte a vér mikroorganizmusai miatt. A szemtanúk erről is hiteles beszámolót adnak majd.
  Euler szólalt meg. – Akkor ezt az információt be kell táplálnunk a központi agyba, és le kell állítanunk a város növekedését. Ha van még rá idő.
  – Mire célzol ezzel? – kérdezte Derec.
  Avernus csatlakozott a csoporthoz. – Találtunk egy barlangot, amely a tárolómedence összes vizét befogadhatja, hála az ön ötletének a szonogramokkal kapcsolatban. Csak sajnos óriási ásatási munkára van szükség az eléréséhez. – Az árokra mutatott. – Ez a megoldás egy nappal odázza el a feltartóztathatatlan pusztulást, amikor már nem fönt árad szét a víz, hanem idelent, a vágatokban.
  – Hol jár most a központi agy? – kérdezte Derec. – Ha hozzáférünk, és leállítjuk a sokszorozódást, akkor a földmunkagépeket is bevethetjük, mielőtt a holnapi eső elered.
  Avernus a többi robot feje fölött odaszólt Danténak. – Hol tartózkodik most az agy?
  Az apró robot ujjai szinte repültek a billentyűkön, közben Euler azt mondta: – Még a gépekkel is szinte azonnal el kellene kezdenünk az ásatást, hogy idejében elérjük a barlangot.
  – Az agy jelenleg a J–33 alagútban található – közölte Dante –, és tíz kilométeres óránkénti sebességgel halad dél-délnyugatnak. – Tétovázott, aztán hozzátette: – Még húsz centád.
  Avernus elfordult tőlük. – Ez baj!
  – Miért? – kérdezte Derec.
  Kisvártatva óriási dübörgés rázta meg az alagutat, és a porfelhőből kavicsdarabok záporoztak rájuk. Derec alig tudta megőrizni egyensúlyát, amint megremegett alatta a föld. Másodpercek múlva tompa moraj töltötte meg a bányát, és a hangerő félelmetes gyorsasággal nőtt.
  – Azért – kiáltotta túl Euler a dübörgést –, mert az agy a J–33 alagútban tartózkodik, amely az árok túlsó oldalán van, és odakinn pedig eleredt az eső.
  Az új vágatban megállíthatatlanul zúdult lefelé a víz, tombolva töltötte ki az árkot, majd sisteregve, fehér habot hányva, fenyegetően és zabolátlanul áramlott tova. Derec félelemmel vegyes borzongással figyelte, ahogy a központi agyhoz vezető egyetlen lehetséges útvonal eltűnt a fortyogó folyó mögött, amely másodpercekkel korábban még nem is létezett.
 
A Katherine agyában kavargó gondolatok ugyanolyan sötétek voltak, mint a feje fölött tornyosuló felhők, míg villamoskocsija Robotváros utcáin száguldott az Iránytorony felé.
  – Attól tartok, nem érjük el a tornyot az eső előtt – közölte vele a segédrobot. – Védett helyet kell keresnünk.
  – Azt már nem! – szólt rá a lány. Nem hagyta magát eltéríteni. Meg akarta ragadni az utolsó szalmaszálat, amely a szabadságot jelentette számára. – Gyerünk tovább! Gyorsabban!
  – Nem biztonságos idekinn tartózkodnia – makacskodott a robot. – Nem vihetem tovább.
  Katherine-t elöntötte a méreg, de attól félt, hogy felkelti a robot gyanúját, ezért megadóan sóhajtotta: – Rendben van. Hajts oda a legközelebbi épülethez.
  – Igenis – válaszolt a robot, és nyomban fékezett egy magas épület előtt, amelynek kapuja fölött domború fémbetűkkel a SZÉPMŰVÉSZETI MÚZEUM felirat díszelgett.
  A robot leszállt a kocsiról, és megmarkolta Katherine karját. – Erre parancsoljon – mondta, és Katherine arra gondolt: az utóbbi időben a robotok, úgy látszik, részletesen tanulmányozták az emberi kétszínűséget.
  Hagyta, hogy a gépember bevezesse az épületbe. – Ezt Arion felügyelő tervezte – jegyezte meg a robot –, hogy kellemesen érezzék magukat emberi lakóink.
  A lány figyelmét nem kerülte el, hogy a robot a lakóink szót használta a vendégeink helyett. Ez csak megerősítette gyanúját, amit már eddig is táplált. Nem akarják elengedni innen. Eszük ágában sincs, hogy távozását elősegítsék. A robotoknak szükségük van rá, hogy valakit szolgáljanak, ezért nem eresztik el gazdáikat.
  A múzeum földszintjét geometrikus szobrok töltötték meg zsúfolásig. Legtöbbjük a városrobot anyagából készült, és mindegyik a saját programja szerint, folyamatosan változtatta alakját a kimeríthetetlen formagazdagság jegyében.
  Rövid habozás után Katherine megszólalt: – Kapcsolatba lehetne lépni Dereckel, hogy megtudhassa, hol vagyunk? Nem szeretném, ha aggódna miattam.
  – Kell lennie egy számítógépnek az igazgató irodájában – felelte a robot. – Kívánja, hogy értesítsem?
  – Igen, légy szíves! Nagyon hálás lennék érte.
  A robot elsietett. Mihelyt eltűnt az épület távoli végében, Katherine sarkon fordult és futásnak eredt.
  Kirohant az épületből, és a kocsiban a vezető helyére ült. A motor könnyen indult. A lánynak sejtelme sem volt róla, hogy az utcák közül melyik vezet a piramishoz, de az úgy magasodott a város fölé, mint egy világítótorony. Egyszerűen abban az irányban kellett haladnia.
  Vezetés közben végiggondolta tervét. Már lógott az eső lába. Katherine nem akart bőrig ázni, de kockáztatni kell, hogy kijusson ebből az átkozott városból. Derec említette, hogy csapóajtó vezet az irodából az épület teraszára. Arra gondolt, hogy belülről jut ki a csúcsra. A kulcs a lyukhálózat egyik mélyedésében rejlik, és sokkal könnyebb lesz felülről másznia érte lefelé, mint alulról fölfelé.
  Megdördült fölötte az ég, a szél belekapott hosszú hajába, és az arcába fiíjta. Fázott, de nem törődött vele, csak a célra összpontosította figyelmét. Miért viselkedett így vele Derec? Miért kellett átállnia a a másik oldalra? A város a rögeszméjévé vált. Képtelen megérteni, hogy neki szüksége van a szabadságra, nem tud örökké ebben a városban élni.
  A piramis mind magasabbra tornyosult fölötte. Szinte vakítóan lángolt fel, amint egy villám végigcikázott az oldalán. Katherine csikorogva fékezett előtte, és éppen kiugrott a kocsiból, amikor zajt hallott a háta mögött.
  Két sarokkal odábbról a Wöhler nevezetű robot futva igyekezett feléje, hogy elvágja útját. Katherine megfordult, és odarohant a bejárati falhoz. Közeledtére a város anyaga képlékennyé vált, és egy bejárati nyílást tett szabaddá.
  Odabent tanácstalanul nézett körül. Nem tudta, merre induljon el. Csak annyit tudott, hogy mindenáron fölfelé kell haladnia. Futott, futott végig a folyosók labirintusán; ahol lépcsőt látott, felkapaszkodott, ahol felvonóval találkozott, még feljebb vitette magát. Nagyjából az épület magasságának felénél járt, amikor megszólalt egy láthatatlan hangszóró, és arra figyelmeztetett mindenkit, hogy Katherine szökésben van, és utasításokat adott letartóztatására.
  Ereje végső megfeszítésével megkettőzte iramát. Csak abban reménykedhetett, hogy mielőtt felfedezik, eléri a biztonságot nyújtó tiltott zónát.
  Észrevétlenül nyargalt végig az egyre rövidülő folyosókon, majd beugrott az utolsó felvonóba. Egy hegesztőkarokkal felszerelt robottechnikus felfigyelt rá, amint elfutott mellette. Dobogó szívvel nyomta meg a felfelé mutató nyilat, és a fülke engedelmesen repítette a legfelső emeletre.
  Amint az ajtók félresiklottak, nyomban futásnak eredt. Hangokat hallott a háta mögött, a nevén szólították. Befordult az egyik sarkon, felszaladt egy rövid emelkedőn, és éppen akkor bukkant rá a tiltott terület folyosójára, amikor a robotok vészesen közel értek hozzá.
  Odaszaladt az irodába vezető ajtóhoz, és kezét a kilincsgombra tette.
  – Katherine!
  Felismerte Wöhler hangját, megfordult. A robotokkal zsúfolt folyosó végében mozdulatlanul állt a gépember a tiltott zóna küszöbén, ugyanazon a helyen, ahol az eseményrögzítők is megtorpantak korábban.
  – Mit akartok? – kérdezte a lány szikrázó szemmel. – Jöjjön ki onnan! Az a hely tiltott terület.
  A lány elmosolyodott. – De nem az én számomra! Ember vagyok, nem emlékszel? Szabad vagyok, és még szabadabbá akarok válni.
  – Ne menjen ki a tetőre! – kérlelte Wöhler. – Bármelyik pillanatban eleredhet. Veszélyes lehet az ön számára.
  – Nem fogtok többé visszatartani. – Kinyitotta az ajtót, és meglátta a csigalépcsőt.
  – Mi szeretnénk, ha közöttünk maradna – folytatta a robot –, de sohasem fogjuk akarata ellenére itt tartani.
  – Akkor miért nincs olyan eszközötök, amellyel elhagyhatnám a bolygót vagy segítséget hívhatnék?
  – Úgy viselkedik, mintha mi csaltuk volna ide – válaszolta Wöhler nyugodtan. – Semmi ilyet nem tettünk. Hívatlanul érkezett hozzánk. Szívesen láttuk… de nem hívtuk. Kultúránk még nem érte el azt a fejlettségi szintet, amikor lehetőség nyílik a bolygóközi kapcsolatokra. Ezt ön is láthatja.
  – Csak az időt fecséreljük – mondta Katherine, és az ajtó felé fordult.
  – Kérem, gondolja meg! – szólította fel a robot. – Ne tegye ki magát veszélynek!
  A lány haragos tekintetet vetett a gépemberre. – Minden pillanatban veszélynek vagyok kitéve, amióta ezen a kerge bolygón tartózkodom.
  Azzal belépett, és az ajtó hangtalanul csukódott be mögötte. Felsietett a lépcsőn, és máris az irodában találta magát. Körös-körül a képernyők olyan élethűen közvetítették a haragos felhők látványát, mintha a készülődő vihar kellős közepén állna.
  Az irodát átkutatva könnyen meglelte a létrát, fürgén felmászott rajta, és máris a nyitott teraszon találta magát. Olyan erővel fújt a szél, hogy majdnem ledöntötte a lábáról, ezért kúszva közelítette meg a terasz peremét, ahonnan Dereckel együtt először ereszkedtek le a robotok világába.
  Amióta kiszabadult az elszigetelt szobából, első ízben kerekedett felül haragján a félelem, amint átóvakodott a peremen a szédítő mélység fölött, hogy megkezdje a leereszkedést. A szél úgy támadt rá, mintha nyirkos, vad kezek tapogatnák végig, füle és orra elzsibbadt, ujjait a hideg marta.
  Noha a piramis ugyanabból az anyagból készült, mint a város többi része, másban nem hasonlított hozzá. Szilárd és sima felületébe lyukak voltak vágva, amelyekbe korábban kézzel-lábbal kapaszkodtak Dereckel együtt, amikor első leereszkedésük alkalmából elrejtették a kulcsot.
  Lassan, óvatosan mászott lefelé, agya lázasan dolgozott. Milyen mélyen lehet az a tárgy? Ő gyorsabban haladt Derecnél, aki a kulcs miatt alig tudta követni. Aztán megpihentek, hogy tanácskozzanak. Ekkor határozták el, hogy elrejtik a kulcsot, és nélküle másztak tovább lefelé. De hol tarthattak? Nagyjából a piramis oldalmagasságának negyedénél, és a mintázat bal szélső nyílásába rejtették a tárgyat.
  Folytatta útját lefelé, ujjai már fájtak, szemét állandóan a csúcsra függesztette, hogy megpróbálja bemérni a megtett távolságot. Tapogatózva kezdte vizsgálni a szélső nyílásokat az ismétlődő alakzaton, de hiába. Még nem érte el a rejtekhelyet. Egyszerre valami nedves és hideg ütést érzett a hátán. Kezei a rémülettől csaknem ösztönösen elengedték a falat. Egy esőcsepp volt, amely egyetlen pillanat alatt eláztatta kezeslábasának hátát.
  Kifutott az időből.
  A nyílások egyhangúan ismétlődtek, aztán amikor a dermesztő szélben ismét felpillantott, már tudta, hogy elérte a keresett szintet.
  Utolsó erejével a piramis oldalába kapaszkodva lassan oldalra nyúlt, és bedugta kezét a szélső mélyedésbe.
  A kulcs eltűnt.
  – Ez nem lehet igaz! – sikoltott fel hangosan, és mintegy válaszul teljes erővel zuhant rá az égből a láthatatlan esőfüggöny, hogy elnémítsa tiltakozását.
 
Derec a préselőmű kijáratánál állt, hallgatta az ajtón dörömbölő esőt, és szórakozottan figyelte azt az apró tócsát, amely valahogy beszivárgott az ajtó szigetelt szegélye alatt. Katherine valahol a szabadban tartózkodik, akárcsak Wöhler. Az esőzés kezdetéig egyikükről sem érkezett hír. Avernus érintkezésbe lépett az Iránytoronnyal, és jóllehet mindkettőjüket látták, pillanatnyilag egyiküket sem találták az épületben.
  Az esőhöz igazodó napi munkaritmus következtében mindenütt megállt az élet, lehetetlenné vált a kutatás, lehetetlenné a kapcsolatfelvétel a központi aggyal, lehetetlenné minden, kivéve a mindenható építési terv konok végrehajtását. Őrjítő helyzet, gondolta Derec.
  Az ajtóra csapott, és az anyag párnaként süppedt be az ökle alatt. Legszívesebben feltépte volna a kijáratot, hogy elrohanjon a városba, és megkeresse a lányt – de tudta, semmire sem megy vele. Valószínűleg semmit sem tudna kideríteni, amíg az eső el nem áll másnap reggel.
  Hátat fordított az ajtónak, és az egyik lépcsőn lesietett a rakodótérbe, ahol a hat felügyelő robot türelmesen várt rá. Egész testét átitatta az aggodalom.
  – Derec barátunk – szólította meg Euler –, Rydberg felügyelő javasolt egy tervet. Talán önnek is volna észrevétele.
  Derec értetlenül meredt Rydbergre, majd megpróbálta rendezni gondolatait. Miért van rá ilyen hatással ez a nő? – Halljuk hát! – egyezett bele.
  – Elébe kell mennünk az eseményeknek, meg kell határoznunk a föld alatt dolgozó robotok számára a kiürítési tervet – kezdte Rydberg. – Előreláthatólag holnap reggel lehetővé válik, hogy kapcsolatba lépjen az aggyal, és leállítsa az építkezést. Azzal már elkéstünk, hogy utat vágjunk a barlanghoz, de legalább alkalmunk nyílik rá, hogy kimentsük bányamunkásainkat az áradás kezdete előtt.
  – Miért adjátok fel ilyen könnyen? – kérdezte elkeseredetten Derec. – Hallottátok, mi váltotta ki a készültséget. Miért ne állhatnátok le most, hogy a földmunkagépekkel ássatok a barlang felé?
  Waldeyer, a zömök, kerekes lábú felügyelő szólalt meg: – A központi agy szolgáltatja számunkra a legfőbb vezérlőprogramot. Ettől nem térhetünk el. Csak a központi számítógép ítélheti meg az ön állításainak igazságtartalmát, és hozhatja meg a végső döntést.
  – De hát éppen arra készülök, hogy átprogramozzam – fakadt ki Derec. – Éppen azt változtatom meg benne, miként ítélje meg a valódi „igazságot”. Ezenkívül a robotika törvényei jelentik számotokra a legfőbb programot, és a Második Törvény értelmében engedelmeskednetek kell egy emberi lény utasításának, kivéve, ha ez ellentétes az Első Törvénnyel. Ezért most megparancsolom, hogy állítsátok le a bányaműveleteket, és kezdjétek ásni a barlanghoz vezető csatornát.
  – A vészhelyzethez igazodó feladatokat a központi agy tervezte meg a város védelmére, a város pedig az ember védelmét szolgálja – folytatta az érvelést Waldeyer. – A központi agynak kell tehát a meghatározó szerepet játszania bármely döntésben, amely a készültség megszüntetésével kapcsolatos. Noha az ön érvei emberséges megoldást kínálnak, lehet, hogy végső soron ellentétesek az Első Törvénnyel. Ha a központi agy hibásnak ítéli az ön következtetéseit, akkor a védelmi intézkedések felfüggesztése a legnagyobb veszélyt idézhetné elő.
  Derec úgy érezte, mintha egy mókuskerékbe került volna. A vita állandóan a központi számítógép körül forgott. Hiába volt bizonyos afelől, hogy a központi agy visszaáll a régi működési szintre, ha közli vele az emberi vérre vonatkozó adatokat. Semmilyen módon nem tudta erről meggyőzni a robotokat, akik viszont megtagadták, hogy bármit is tegyenek a város szédítő iramú fejlődésének megfékezésére, amíg nem kapják meg a jóváhagyást ehhez a központból.
  Ekkor egy ötlet villant fel agyában, egy olyan merész elképzelés, amelynek a robotokra gyakorolt hatását először végig sem merte gondolni. Olyan megoldást forgatott a fejében, amely vagy felszabadítja a gépemberek gondolkodását a kötöttségeik alól, vagy olyan ellentmondásos tudati állapotba kergeti őket, amely teljesen leblokkolja agyukat és pusztulásukhoz vezet.
  – Hogyan vélekedik Rydberg tervéről? – kérdezte Avernus. – Robotok tömegét mentenénk meg így.
  Avernus – ez az, semmi kétség. Avernus nem mutat majd olyan konok ellenállást, mint a többi felügyelő. Derec tudta, hogy ötletétől lebénulhatnának a robotok, Avernus azonban más. Vonzódik az emberekhez, és ezzel talán megóvhatja magát és Robotvárost egyaránt.
  – Később fűznék megjegyzéseket a kiürítési tervhez – nézett körbe Derec. – Először négyszemközt szeretnék beszélni Avernusszal.
  – Együtt hozzuk döntéseinket – ellenkezett Euler.
  – Miért? – kérdezte kihívóan Derec.
  – Mert mindig így csináltuk – felelte Rydberg.
  – Többé nem lesz így – emelte meg a hangját Derec. – Hacsak nem tudjátok az Első Törvénnyel szorosan összefüggő okát adni, miért ne beszélhetnék egyedül Avernusszal, arra a következtetésre kell jutnom, hogy ti magatok sértitek meg a Törvényeket.
  Euler a terem közepére ment, aztán lassan visszafordult, és Avernusra szegezte tekintetét. – Eddig mindig együtt döntöttünk – mondta jelentőségteljesen.
  Avernus, az óriás rendíthetetlen nyugalommal odament Eulerhez, és tekintélyes méretű fogókezét társa vállára tette. – Nem okoz kán senkinek, ha ez egyszer eltérünk a hagyománytól.
  – De a hagyományok a civilizáció alapkövei – mondta Euler.
  – Az életben maradás szintén talpkő – válaszolta Derec, majd Avernusra pillantott. – Beleegyezel?
  – Igen – mondta Avernus tétovázás nélkül. – Beszélni fogunk négyszemközt.
  Derec a felvonók felé vezette a gépemben, aztán eszébe jutott valami, és Eulerhez fordult. Sebesült karjáról lecsavarta a kötést, és átnyújtotta a felügyelőnek. – Készíttess vérelemzést, és írjátok át lemezre az adatokat, hogy betáplálhassam a központi számítógépbe.
  – Rendben van, Derec – bólintott Euler. Először fordult elő, hogy nem használta az ünnepélyes „barátunk” megszólítást. Talán mindnyájan felnőnek egy kicsit.
  Derec belépett Avernus mellé a felvonófülkébe, és amint az ajtók bezárultak, megnyomta a lefelé mutató nyilat. Alig haladtak egy keveset, Derec megnyomta a vészmegállító gombot, és a gépezet zökkenve fékezett.
  – Miről van szó? – kérdezte Avernus nyugodtan.
  – Szeretnék egyezséget kötni veled – kezdte óvatosan Derec.
  – Miféle egyezséget?
  – Robotjaid életéért cserébe egy kotrógépet kérek. Avernus rámeredt.
  – Nem értem.
  – Beszélgessünk egy kicsit a robotika Harmadik Törvényéről. Ennek értelmében gondoskodnod kell saját védelmedről, amíg ez nem kerül ellentétbe az Első vagy a Második Törvénnyel. A te esetedben, különleges programozásod következtében, könnyen kiterjeszthető a Harmadik Törvény a felügyeleted alatt álló robotokra is.
  – Eddig értem.
  – Egyszerű alkut ajánlok. Rydberg kiürítési tervével a bányákban dolgozó robotok megmenthetők az elárasztástól, amely biztosan bekövetkezik, ha nem ástok alagutat a föld alatti üreghez. Ez a terv teljes egészében arra épül, hogy én átprogramozom a központi agyat, és ezzel leáll a városépítés, máskülönben tovább folytatódik az eszeveszett sokszorozódás egészen a város pusztulásáig… beleértve azokat a robotokat is, akik a föld mélyén dolgoznak.
  – Eddig világos – jelentette ki Avernus.
  – Jól van! – Derec mély lélegzetet vett. Olyan javaslatra készült, amely kétségtelenül megbénítaná bármely más robot pozitronikus agyát; túlságosan nagy a dilemma, a választás szinte lehetetlen. De Avernus esetében talán… talán sikerül. – Ha nem kapom meg tőled a kotrógépet, hogy magam kezdhessem el a mentőalagút vágathajtását, nem vagyok hajlandó átprogramozni a központi agyat, ezzel arra ítélve valamennyi robotodat, hogy az áradás során is a föld alatt legyenek kénytelenek tartózkodni.
  Avernus szeme vörösen felizzott. – Megölnéd… valamennyit?
  – Meg akarom menteni a városodat és a robotjaidat! – tört ki Derecből. – Mindent vagy semmit! Bocsásd rendelkezésemre a gépet, vagy viseld a következményeket.
  – Azt kívánod tőlem, hogy annak a központi programnak az ellenében cselekedjem, amely védi az Első Törvényt?
  – Igen – felelte halkan Derec. – Gondolkodásodban át kell lépni az alkotói szintre, hogy önálló döntéseddel megmentsd robotjaidat. Valahol az agyáramköreidben olyan értékítéletet kell alkotnod, amely túlmutat a programozásodon.
  Avernus csak állt, egész testében finoman remegett, és Derecnek könny szökött a szemébe, mert átérezte azt a kínszenvedést, amelyen a felügyelőnek keresztül kell mennie. Ha kudarcot vall, ha megöli Avernust azzal, hogy elpusztította az agyát, sohasem fogja megbocsátani magának.
  A hatalmas robot szemei felvillantak és kihunytak néhányszor, aztán hirtelen az egész test hevesen megrázkódott, majd megmerevedett. Derec alig tudta visszafojtani zokogását. Avernus lehajolt hozzá.
  – Megkapja a kotrógépet – szólalt meg a robot –, de én fogok segíteni a kezelésében.
 
 
13. fejezet
A KÖZPONTI AGY
 
Noha Katherine szívósan kapaszkodott a piramis oldalába, kétségbeesetten érezte, hogy nem képes néhány percnél tovább tartani magát, mert az eső bőszülten ostorozta testét, és a szél kegyetlen erővel próbálta letépni a homlokzat mintázatáról.
  Szinte ellenállhatatlanul vonzotta a több mint százméteres mélység. Csontig átfagyott a hideg zuhatagban, és már csak életösztöne sarkallta, hogy tartson ki.
  Elszántan készült a halálra, miközben agya lázas igyekezttel utasította vissza ezt a lehetőséget. A tomboló viharon keresztül egyszer csak saját nevét röpítette felé a szél, majd újból és újból.
  – Katherine!
  A kiáltás egyre közelebbről hangzott. Mintha lentről érkezne.
  – Katherine!
  Leereszkedése kezdetétől most kockáztatta meg először, hogy lefelé pillantson, a hang irányába. Többször hunyorítania kellett az arcán végigömlő jeges víztől, hogy megbizonyosodjon róla, még az eszénél van, mert azt látta, hogy alatta valami szürke tömeg olyan gyorsan kúszik fölfelé a homlokzaton, mintha kísértet volna.
  – Katherine, tartson ki! Jövök!
  Hitetlenkedve figyelte a közeledő lidércet. Sajgó karjai már azt diktálták, hogy engedjen szorításából és adja át magát a megsemmisülés békéjének, amikor észrevette, hogy alatta az idomtalan tömegből egy aranykéz nyúlik fel, és megragadja a mintázat egyik nyílásának peremét.
  – Wöhler!
  – Kérem, tartsa magát!
  – Nem tudom! – kiáltott vissza, és meglepve hallotta saját, hisztériától reszkető hangját. Aztán, mintha csak igazolódnának a szavai, bal kezének szorítása gyengült, karja lecsúszott a falon, a jobba pedig görcsös fájdalom nyilallt a megnövekedett súlytól, amint fél karral függött a magasban.
  A robot fokozta iramát. Esővédő köpenyébe belekapott a szél, és a lepel úgy lebegett fémteste körül, mint egy terjedelmes őskori madár.
  – S…segíts… – vacogta elhaló hangon a lány, és érezte, hogy a jobb karja sem bírja tovább.
  – Tartson ki! Kérem, tartson ki!
  A sürgető hang meglepte, és még egy kis bátorságot öntött belé néhány másodpercre, s ezek a másodpercek az életet jelentették. Már érezte, hogy keze menthetetlenül csúszik le a nyílás pereméről, amikor a hatalmas test mögéje vágódott, és a homlokzathoz szorította.
  Fogókarjaival és lábaival Wöhler olyan szilárdan rögzítette magát a környező lyukakhoz, hogy teste teljesen betakarta a lányt, tökéletes védelmet nyújtva a számára. Katherine elernyedt, utolsó csepp ereje is elszállt, Wöhler azonban rendületlenül tartotta.
  – Nem sérült meg? – suttogta a robot a füle mellett.
  – Azt… azt hiszem… nem… – válaszolta elhaló hangon. – És most mi lesz?
  – Nem tehetünk mást, csak várunk – mondta Wöhler kissé rekedtes hangon. – Egy régi földi közmondás szerint: „A türelem keserű növény, de a gyümölcse édes.” A túlélés lesz a mi… gyümölcsünk… Katherine barátunk.
  – Wöhler barátom – szakadt ki a lányból, míg könnyei a jeges esővel elegyedve folytak végig arcán. – Szeretném meg… megköszönni, hogy feljöttél értem.
  A robot azonban nem válaszolt.
 
A felügyelők egy csoportban álldogáltak a vágathajtó mögött, amelyet Derec és Avernus kezelt. Nem segítették, de nem is akadályozták a munkát. Egyszerűen tudomásul vették, ám képtelenek voltak felfogni azt a gondolkodási folyamatot, amely arra késztette a robotóriást, hogy elvonja a gépet a bányászoktól és városépítő munkájuktól. És mindezt miért? Hogy munkába állítsa egy olyan vágat elkészítésére, amely pillanatnyilag nem látszott többnek puszta lehetőségnél.
  Derec látott már ilyen kotrógépet. A kisbolygón, ahol felébredt, és rádöbbent, hogy nem ismeri önmagát, a robotok pontosan ilyen berendezéssel vájkáltak az aszteroid gyomrában, hogy megtalálják a Perihélium kulcsát.
  A mozgókapuzat igazi csodának számított, mert egyszerre termelte ki és építette be újra a földet. Derec Avernusszal együtt ült a kétszemélyes vezérlőfülkében, és feszülten figyelte, miként harapnak bele a jövesztőgémek a sziklafalba csaknem harminc méterrel távolabb. Az egyik gépkar végén marófej forgott, a másikon mikrohullámú lézerek villogtak, és a berendezés szinte őrjöngve rágta bele magát a bolygó anyagába. A gépen számtalan szállítószalag és csigasor szolgált a használható ásványi anyagok elkülönítésére, de ezek most nem működtek. A vágathajtó most egyszerűen felőrölte és összepréselte a földdel kitermelt sziklákat, minden anyagot arra használt fel, hogy szilárd alagutat építsen maga mögött, szintethálóval erősített sima kőfalak és mennyezetlámpák sorát.
  Ahogy a berendezés a barlang felé törtetett, minden méterrel közelebb kerültek a város megmentésének lehetőségéhez. Egész éjszaka dolgoztak, Derec azonban így sem tudta elűzni gondolataiból a nyugtalanító kérdést: mi történhetett Katherine-nel és Wöhlerrel. A munkába temetkezett. Semmi hír nem jött felőlük, a vihar már csaknem tíz órája tombolt. Ha életben maradtak, már hallania kellett volna róluk.
  Nem zárhatta ki azt a lehetőséget, hogy Katherine megszerezte a kulcsot, eltűnt az esőben, és most talán a Perihélium szürke ködében várakozik, vagy talán eljutott egy másik bolygóra. Wöhler távollétét azonban semmi sem magyarázta.
  A vágathajtó berendezésen töltött fárasztó órák alatt Avernus és Derec nem sokat beszélgetett, mindketten gondolataikba mélyedtek. Derec aggódott Avernusért, mert átérezte, mekkora belső ellenállást kell a robotembernek legyőznie, amelyet csak a megnyugtató végkifejlet és az oldhat fel, hogy fokozatosan meggyőzi magát cselekedetének helyességéről.
  – Derec! – hangzott fel Euler kiáltása az újonnan épült alagútból, a berendezés mögül; a vágathajtás megkezdése óta először használta hangszóróját a robot.
  Derec az órájára pillantott. Hajnali öt felé járt. Összenéztek Avernusszal, aztán hátraszólt. – Igen!
  – Elállt az eső – közölte Euler. – Megtalálták az eltűnteket.
  Derec legszívesebben rögtön kiugrott volna a vezérlőfülkéből, hogy hátrarohanjon. De a munka nem várhatott. Avernusra nézett. – Mi legyen?
  – Meglátjuk. Meg kell keresnünk a központi agyat, és át kell programoznunk.
  – Itt hagyhatlak, hogy folytasd a műveletet, mialatt elmegyek valakivel a számítógéphez?
  – Nem – jelentette ki határozottan Avernus. – Én vagyok a föld alatti munkák felügyelője, én ismerem legjobban a járatokat. Ezenkívül… tudnom kell az eredményt. Megérti ezt?
  Derec odanyúlt a vezérlőpulthoz, leállította a kotrási műveletet, és készenléti állapotba helyezte a többi gépegységet. – De mennyire megértem! Gyerünk!
  Végiglépkedtek a berendezésen, átfurakodtak az álló tartályok között, és hátul az alagútban csatlakoztak a többi felügyelőhöz. Derec első ízben pillantotta meg, mit is végeztek. Avernusszal együtt kivájt alagútjuk több száz méter hosszan nyúlt el, alig látszott a vége.
  – Hol van Katherine és Wöhler? – kérdezte. – Jól vannak?
  – Nem tudjuk – felelte Rydberg higgadtan. – Az Iránytorony oldalán lógnak, több mint száz méterre a földfelszíntől, de eddig nem adtak választ a hangjelzésekre, és kísérletet sem tettek a leereszkedésre.
  Derec szíve összeszorult. Tehát egész éjjel verte őket az eső.
  – Megkezdődtek a mentési munkálatok? – kérdezte.
  – Segédrobotok indultak föl a torony oldalán, hogy felmérjék a szükséges munkák körét – válaszolta Euler.
  – Mondd csak – fordult Avernus felügyelő Dantéhoz –, hol található most a központi agy?
  – Jelenlétem a toronynál megkönnyítené a mentést? – faggatózott tovább Derec.
  – A toronnyal kapcsolatos mentés mindig is alapprogramunk részét képezte, noha ennek nem ismerem az okát – magyarázta a robot. – Az előkészítő művelet már megkezdődött. Ön csak hátráltatná ennek lebonyolítását.
  – Értem. – A toronnyal kapcsolatos mentés természetesen alapművelet, gondolta keserűen Derec. A gondnok nyilván aggódott amiatt, hogy ha az irodába visszavezető csapóajtó beszorul, akkor ő a torony fogságába esik, mert képtelen lemászni róla. A mindenható gondnokot nem izgatta, hogy bárki mást lesöpör a szél, csak azzal törődött, nehogy őt magát érje kellemetlenség a tornyon.
  Dante odaszólt a targoncája végében elhelyezett hordozható számítógéptől. – A központi agy a 2. szektor D–24 alagútjában halad észak felé.
  Avernus bólintott, és Derecre nézett. – Sietnünk kell, máskülönben minden munkánk hiábavalónak bizonyul.
  – A munka máris hiábavaló – mondta Waldeyer Avernusnak –, mert a vágathajtó berendezés engedély nélküli lefoglalásával veszélyesen alacsony szintre csökkent a rendelkezésre álló nyersvasellátmány. Egy órán belül a város növekedése a munkaterv szerinti mérték alá zuhan.
  A robotóriás szó nélkül lehorgasztotta fejét.
  – Egy kérdést tennék fel mindnyájatoknak – szólalt meg Derec. – Ha Avernusszal együtt sikerül elérnünk és átprogramoznunk a központi számítógépet, hogy leálljon a sokszorozódás, eddig elvégzett munkánk lehetővé teszi-e a barlanghoz vezető maradék útszakasz kihajtását még az éjszakai eső előtt?
  – Egyhuzamban dolgozva és a géphibát kizárva teljesíthetnénk a feladatot – mondta Euler. – De természetesen mindez csak hipotetikus.
  Derec végignézett a robotokon. Fölöslegesnek ítélte most a vitát. Teljesítenie kellett kötelességét. – Hol vannak a vérmintám adatai?
  Arion előrelépett, és átnyíjtott egy minilemezt. – Minden itt van rajta, ahogy kérte.
  – Köszönöm. – A mellzsebébe csúsztatta a lemezt. – Most pedig figyeljetek! Elindulunk a központi agyhoz. Mihelyt átprogramoztuk, ti azonnal folytassátok itt a munkát, nehogy időt veszítsünk.
  Arion elindult a vágathajtó felé. – Azzal már így is, úgy is elkéstünk, hogy visszaszállítsuk a berendezést a vasércbányába, és folytassuk a félbeszakadt műveleteket. Ezért nem látok semmilyen indokot, miért ne folytatódhatna a vágathajtás a távollétetekben is. Nincs vesztegetni való időnk. Magam folytatom a munkát, amíg ti keresitek a központi agyat.
  – Ne – szólt közbe Euler. – Most te akarod megsérteni a programunkat és esetleg a Törvényeket is?
  – A program végrehajtása már szétzilálódott – lépett fel Arion a berendezésre. – Nincs módunk rá, hogy visszaálljunk az eddigi ütemre.
  Derec elégedetten elmosolyodott, amint meghallotta, hogy Arion a készenléti állapotból csúcssebességre pörgette fel a gépet. Odament Dantéhoz. – Szükségünk van a targoncádra – közölte vele határozottan. – Azonnal!
 
Amint Katherine láza felszökött, hatalmukba kerítették az érzékcsalódások. Megjelent előtte a víz, a vizek világa, fenyegetően húzta le, és a homályból feléje nyúlt Derec-David, David-Derec, Derec-David, arcán ördögi mosollyal, és ahogy figyelte, emberből átalakult robottá, majd vissza, újból és újból. A fiatalember a hullámok hátán próbálta a karjába venni, de csak azért nyúlt érte, hogy lehúzza őt a vízbe – és belefojtsa! Fojtogatta!
  – Katherine… Katherine… ébredjen! Ébredjen!
  A hang valahonnan kívülről hatolt a vizek világába. Nem akart tudomást venni róla, egyedül szeretett volna maradni. A víz most csábítóan és melegen ölelte körül.
  – Katherine…
  Kitartóan rázták, és erőszakkal tépték ki álomvilágából. Kinyitotta a szemét, és a láz fájdalmas futótüze perzselte végig az agyát.
  Reggel van, állapította meg. Wöhler oltalmazó karja mögül egy segédrobot tekintett felé.
  – F…fázom – vacogta a lány. – Annyira… fázom.
  Balra tőle fények villantak, szikraeső zuhogott. Hunyorogva nézte a jelenetet. Lézersugarak dolgoztak lángolva, hogy leválasszák Wöhler fogókezét a homlokzatról, ahová a gépember szorosan rögzítette magát. A lángvágó robot a város anyagából font kötélen függeszkedett egy emelő csigasor alatt, amely mágnesesen tapadt a gúla oldalához.
  – Csak a vágólánggal tudjuk kiszabadítani – szólalt meg mellette a segédrobot. – Ön alá függesztettünk egy hálót és egy hordágyat. Most már biztonságban lesz.
  – F…fázom… – sóhajtotta dideregve.
  – Felmelegítjük. Rövidesen orosi ellátásban részesül – nyugtatta a robot.
  Homályos köd ülte meg az agyát, de így is érezte, hogy még mindig Wöhler testének szilárd biztonsága védi.
  – Wöhler! – kiáltotta. – Meg… megmenekültünk! Wöhler!
  – Wöhler felügyelő… működésképtelen – közölte a segédrobot.
  Kábult állapota ellenére a szégyen hullámai öntötték el a lányt. Mindazok után, ahogy viselkedett, kibírhatatlan volt számára, hogy a robot életét adta érte.
  Egyszer csak érezte, hogy meglazul mögötte a fémtest szorítása, azután kezek emelik mindkettőjüket az alattuk kifeszített hordágyakra. Megérezte arcán a reggeli nap melegét, Wöhler azonban ezt a napsütést már sohasem fogja érzékelni. És mivel saját önzésének szomorú következményét képtelen volt elfogadni, agya ismét visszasüllyedt a boldogító öntudatlanságba.
 
– Hagyta volna? – kérdezte Avernus Derectől, míg a targoncával észak felé robogtak a D–24 alagút felé.
  – Mit? – kérdezett vissza Derec. Az alagút fala konok egyhangúsággal suhant el mellettük, a mennyezeti vörös jelzőlámpák pedig két másodpercenként száguldottak el fölöttük.
  – Hagyta volna elpusztulni a robotokat, ha nem egyezem bele, hogy segítek kiásni az alagutat?
  – Nem – rázta meg a fejét Derec. – Eszem ágában sem lett volna ilyet tenni. Csak rá akartalak venni a helyes döntésre.
  – Hazudott nekem.
  – Azért hazudtam, hogy megóvjalak – magyarázta Derec. – Emlékszel az Iránytoronyban folytatott beszélgetésünkre a hazugságról? Másfajta valóságot, egy feltételezett valóságot alkottam neked, hogy más pályára tereljem a gondolkodásodat.
  – Hazudott nekem.
  – Hát igen.
  – Nem tudom, megértem-e valaha ezt – mondta Avernus, finoman Derec tudomására hozva, hogy kapcsolatuk nem lesz többé felhőtlen.
  – Megpróbálok hozzászokni majd – mondta szomorúan Derec. – Nem mindig az a legjobb, ami a leghelyesebb. Sajnálom, ha megbántottalak.
  – Megbántott? Ezt a kifejezést nem értem – válaszolta a robot.
  – Tudom – bólintott Derec, és a Dante által hátul ott hagyott készülékkel kezdett babrálni –, de ez a kifejezés illik ide a legjobban.
  A készülék révén kapcsolatba lépett a város sebtében megszervezett orvosi részlegével, hogy felvilágosítást kérjen Katherine-ről és Wöhlerről. Avernusszal együtt elhagyták a 4. szektort, átvágtak a városon a 2. felé, és jelenleg ismét a föld alatt haladtak. A D–24 alagút a legtávolabbi aknákhoz csatlakozott, amelyeket a műanyaggyártáshoz szükséges kőolaj kitermelésére fúrtak. Fejük fölött a mennyezetre erősített csővezetékben hangos csobogás hallatszott.
  – Katherine-t és Wöhlert lehozták a toronyról – szólalt meg Derec, miközben azért fohászkodott, bárcsak Dante ujjainak fürgeségével tudná kezelni a billentyűket.
  – Hogy vannak?
  – Katherine sokkos állapotban van, kimerült – olvasta Derec izgatottan. – Orvosi kezelésben részesül, hamarosan jobban lesz. Wöhler azonban… azonban… – Szomorúan fordult Avernushoz. – Wöhler halott.
  – Nézze! – kiáltott a robot, és előremutatott.
  Messze az alagútban egy mozgó fénygyűrűt pillantottak meg. Gyorsan közeledtek a különös tárgyhoz, amely hat méter hosszúnak látszott, és csaknem súrolta a mennyezeti lámpákat.
  – A központi agy! – taposott bele Avernus a fékbe, és a targonca nyikorogva megállt.
  – Mit művelsz? – szólt rá Derec. – Elszökik az orrunk elől!
  – Gyalog hamarabb utolérjük – felelte Avernus.
  – Én ugyan nem. Nem tudok elég gyorsan futni ahhoz, hogy…
  – Másszon fel a hátamra! Siessen! – utasította a robot.
  A gépember ülve maradt, Derec felkapaszkodott a hátára, két karját körülfonta nyakán, a robot pedig fél karjával felnyúlt, és szorosan megtámasztotta hátulról a fiatalembert.
  Ezután Avernus leugrott a targoncáról, és úgy száguldott, mintha puskából lőtték volna ki. Az alagút falának szakaszai szinte összemosódtak Derec szeme előtt, a mozgó agy viszont egyre jobban betöltötte látóterét.
  Hamar utolérték. Avernus a központi agy haladási sebességére lassította le futását. A számítógép burkolatát rendkívül vastag, átlátszó műanyag alkotta, ebben – mint valami óriási tojáshéjban – helyezkedett el a bonyolult berendezés. Hátlapján lépcsősor vezetett fel egy tolóajtóhoz.
  Avernus egyetlen ugrással a lépcsőn termett, felmászott rajta, majd megfogta Derecet, leemelte a hátáról, és az ajtó elé penderítette. – Menjen! – szólt rá. – Menjen! Egyszerre csak egyvalaki haladhat át rajta.
  Derec félretolta az ajtót, és egy áttetsző kamrában találta magát. A műanyag falban vörös kapcsológombot pillantott meg. Amikor megnyomta, fúvókák és infravörös lámpák sora kapcsolódott be, s egész testét sűrített levegő permetezte végig, hogy eltűnjön róla minden szennyeződés. Aztán légszivattyú sivító hangja hallatszott, a szemközti fal félresiklott, és Derec beléphetett Robotváros dobogó szívébe.
  Mintha egy műtőasztalon feltárt agyat látna, a számítógép idegvezetékein szikrázó fénypontok futkároztak, áttetsző csöveiben színes folyadékok áramlottak. Derec előtt lüktetett a mérnöki képzelőerő csodája. A berendezés hosszában félúton egy billentyűzettel ellátott képernyőt talált. Gyorsan életre keltette, míg fél füllel figyelte, hogy mögötte a kamrában Avernusszal is megkezdődött a szertartásos művelet. A robot meggörnyedve állt a „tisztaszobában”.
  Derec először is létrehozott egy alkönyvtárat HEMOGLOBIN címmel, majd belemásolta az adatokat a korongról, amelyet Ariontól kapott. Ezután megkereste a VÉDELEM csoportot, és addig ment bele, amíg el nem ért a „felügyelő jelszavá”-ig.
  Amikor meghallotta a surrogva nyíló ajtót, hátrafordult. Avernus még mindig görnyedten belépett, és odasietett mellé a képernyőhöz.
  – Kérem a jelszót! – nézett rá Derec.
  Avernus szótlanul a billentyűzet felé nyúlt, és rágépelte a képernyőre:
  AVERNUS–202–1719.
  JELSZÓ: SZINETIKA.
  Másodpercnyi tétovázás nélkül írta ki a számítógép:
  VÁROSVÉDELEM LEÁLLÍTÁSÁNAK INDOKAI?
 
  Derec remegő ujjakkal gépelte be, s közben átmásolta a VÁROSVÉDELEM alkönyvtárba a HEMOGLOBIN adathalmazát mintegy bizonyítékul, de tárolásra is, hogy többé ilyesmi elő ne fordulhasson.
  Amikor mindent betáplált, mély lélegzetet vett, és szorongva szegezte tekintetét a BELÉPÉS billentyűre.
  – Meg kell tudnunk a választ! – biztatta Avernus.
  Derec bólintott, nyelt egyet, aztán megnyomta a billentyűt, és ezzel bevitte az összes információt a gépbe.
  A központi agy halkan zümmögött néhány pillanatig, ami a fiatalember számára örökkévalóságnak tűnt. Végül a gép minden hűhó nélkül, egyszerűen kiírta a választ:
 
  INDOKOK ELFOGADVA – VÉDELEM LEÁLLÍTVA.
 
  Egy ideig mindketten mozdulatlanul meredtek a képernyőre, mintha nem akarnának hinni a szemüknek. Aztán észrevették, hogy az agy mozgása lassulni kezd. Eltelt még néhány másodperc, és a központi számítógép végleg abbahagyta a vándorlást.
  Az átprogramozás sikerült.
 
 
14. fejezet
TÖKÉLETES VILÁG
 
Derec óvatosan ment végig a gyéren bútorozott gyógyítólétesítmény jórészt sötét folyosóin. Szép épület lesz belőle, ha befejezik. Olyan hely, ahol Robotváros jövendő emberi lakói az egész galaxis leggondosabb orvosi kezelésében részesülhetnek a roborvosok legképzettebb csapatának közreműködésével. Semmi kétsége nem volt efelől, mert a robotok nem utasítás alapján, hanem önként vállalták ezt a szolgálatot.
  Magányosan haladt a folyosókon – sehol egy kísérő, megfigyelő vagy börtönőr. Végre szabad polgárnak tekintették, nem pedig bűnözőnek. És épp a legjobbkor, mert most egyedül akart lenni.
  Az egyik folyosó végén fény szűrődött ki valamelyik szobából, és Derec rögtön tudta, hogy a viharos éjszaka után lábadozó Katherine-t találja ott. Nem bántotta többé, amiért a lány bújócskát játszik vele, és az sem érdekelte, miért került vele együtt Robotvárosba. Katherine szeszélyes viselkedése ellenére boldog volt, és hálát adott a sorsnak, hogy a lány életben maradt. Igazából semmi más nem számított.
  Lassan ráébredt, miért vált ki ilyen érzelmeket belőle – szerelmes a lányba.
  Elérte a szobát, és bedugta fejét az ajtónyíláson. A tágas helyiség valószínűleg csinos kórterem lesz valamikor. Most azonban üresen kongott, és a túlsó végében csak egyetlen beteg tartózkodott.
  A lány fél méter magasan lebegett egy légpárnás ágyon, testét erős lámpák világították meg mindenfelől. Meztelenül feküdt, éppen úgy, ahogyan először pillantotta meg a Rockliffe állomáson, a szomszédos ágyon. Ezúttal nem fordította el zavartan a fejét, hanem csak nézte, nézte, és a teste valahogy… nagyon ismerősnek tűnt.
  Egy roborvos gördült Derec mellé.
  – Hogy érzi magát? – kérdezte tőle.
  – Kellemesen, leszámítva az idült betegségét…
  – Nem akarok erről hallani – intette le a robotot: hadd maradjon ez a lány titka. – És ezt leszámítva?
  – A felszínes alvás szakaszában van – magyarázta a roborvos. – Erőteljes oxigénkezeléssel és infúzióval helyreállítottuk szervezetének kémiai egyensúlyát, valamint fokozatosan felmelegítettük a testét. Bal füléből egv darabka lefagyott, de ezt már pótoltuk lézeres kozmetikai sebészettel. Látogatható állapotban van, akar vele beszélni?
  – Szeretnék. De mielőtt felébresztenétek, nem lehetne ráteríteni egy köpenyt vagy valami hasonlót?
  – A hőlámpáknak jobb a hatásfokuk, ha…
  – Tudom, tudom – hagyta rá Derec. – De őt kellemetlenül érintené.
  – Értem – válaszolt a robot egy tapasztalt ápolónő udvariasságával, de Derec fogadni mert volna, hogy egyáltalán nem érti. Amikor a roborvos visszagördült Katherine-hez, Derec tapintatosan kivonult a folyosóra.
  Kisvártatva meghallotta, amint a lány a robottal beszél, így hát visszament. Katherine már nem az ágyon feküdt, hanem egy motoros tolókocsiban ült hófehér fürdőköpenybe burkolva. Arca nagyon sápadtnak látszott.
  – Rettentően sajnálok mindent – kezdte zavartan Derec. – Gyanakvó voltam… tüskés…
  A lány halványan elmosolyodott, és kinyújtotta felé a kezét.
  – Akárcsak én – felelte kissé rekedten. – Azt hiszem, meglehetősen ostobán viselkedtem.
  – Emberi előjog – nyugtatta meg Derec. – Egyébként… jól nézel ki.
  – Lekaparták rólam a felületi hámréteget – mondta Katherine. – Egy új embert látsz magad előtt. – Aztán tekintetét a padlóra szegezte. – A kulcs eltűnt.
  – Nem tudtam. Akkor hát menthetetlenül itt ragadtunk ezen a bolygón.
  A lány bólintott. – Hallottál róla, mit tett… mit tett értem Wöhler?
  – Igen.
  – Sohasem értettem… mit érzel a robotok iránt – telt meg könnyel a lány szeme. – Az ő élete éppoly fontos volt, mint nekem az enyém, és mégis… mégis feláldozta értem… hogy megmentsen.
  – Áramkörei teljesen kiégtek. Most próbáljuk a szerkezetét helyreállítani.
  A lány felpillantott. – Helyreállítani?
  – Természetesen nem lesz többé a régi. Tulajdonképpen valamennyiünk személyiségét az emlékezetünk határozza meg. Az a Wöhler, akit ismertél, jórészt halott.
  –De ha helyreállítják – mondta reménykedve Katherine –, valami csak marad belőle?
  – Hát igen. Valami…
  – Szeretnék odamenni – jelentette ki a lány. – Látni akarom.
  Megpróbált felállni, Derec azonban gyengéden visszanyomta a tolószékbe. – Egy beteg kislánynak ezt nem szabad – mondta. Nem rohangálhatsz még kedvedre…
  – Azt már nem! – villant fel a régi Katherine akaratossága. – Azért halt meg, hogy én életben maradjak. Ha bármi maradt belőle, ott kell lennem mellette.
  – Meglátom, mit tehetek – sóhajtott Derec.
  Így aztán fél óra múlva sterilizált öltözékében Katherine begördült a pormentes javítóműhelybe, ahol hat különféle robot dolgozott szorgalmasan a filozófus Wöhler testén. Derec szótlanul követte a lányt.
  A lemezborítás legnagyobb részét már eltávolították, az áramköri lapok és jelfogók óraműpontossággal koppantak a padlón, és egy apró kerekes robot némán seperte össze az elromlott alkatrészeket.
  – Közelebb mehetek hozzá? – kérdezte a lány Derectől.
  – Miért ne?
  Ekkor Euler lépett a szobába, és egyenesen hozzájuk sietett. – Derec barátunk – szólalt meg. Derec mosolyogva vette tudomásul az ünnepélyes címzés visszatértét. – Befejezés előtt áll az összekötő alagút, amely a föld alatti tárolóüregbe vezeti a vizet, és örömünkre szolgálna, ha jelen lenne a fal átvágásánál.
  Derec kérdőn pillantott le Katherine-re. – Nos, más elfoglaltságom van, ezért…
  – Szó sem lehet róla – fogta meg Katherine a kezét. – Egy darabig itt maradok, és egy robot majd visszavisz a gyógyítórészlegbe.
  Derec arca felderült. – Biztos, hogy nem lesz semmi baj?
  A lány szélesen mosolygott. – Tökéletesen megértelek.
  Derec Eulerre kacsintott. – Menjünk! – És mindketten sietve távoztak a szobából.
  Katherine hallgatta, amint távolodó lépteik elhalnak a folyosón, aztán tolószékével közelebb gördült a műtőasztalhoz. Derec iránti haragját sok más keserű érzéssel együtt Wöhler halála oltotta ki az Iránytornyon. Mert saját felelőtlenségéért más fizetett az életével. Minden egyéb jelentéktelennek tűnt emellett.
  Odagördült az aranyfényű robot fejéhez. A gépember testének legnagyobb része darabokra szedve hevert az asztalon, de a fej és a felsőtörzs még érintetlen maradt. A szerkezet körül foglalatoskodó robotok szótlanul alkalmazkodtak a lány jelenlétéhez.
  Nézte a fejet, és egyik ujjával óvatosan megérintette. – Nagyon sajnálom – suttogta.
  A fej egyszer csak feléje fordult, fotocellái felizzottak. – Hozzám intézte szavait? – kérdezte a robot.
  – Wöhler – rázkódott meg a lány. – Hát mégis élsz!…
  – Ismerjük egymást? – kérdezte a gépember, és a lány rádöbbent, hogy ez egy másik Wöhler, egy újonnan programozott felügyelő, aki semmire sem emlékszik korábbi élményeiből.
  – Nem, nem – fojtotta vissza zokogását. – A nevem Katherine. Örülök… örülök a szerencsének.
  – Az új barátság olyan, mint az új bor – szólalt meg ismét Wöhler. – Minél tovább érleli az idő, annál több örömünk telik benne. Katherine… Katherine. Miért sír?
 
Csak egy kis töltés választotta el az árokban hömpölygő vizet attól az alagúttól, amelyet Derec és Avernus ásott ki a barlangig. A felügyelők és ahány segédrobot csak a közelébe fért, mindnyájan a betorkolló nyílás körül tolongtak, mialatt Derec a kezében tartotta az elektronikus gyújtószerkezetet, amely felrobbantja az apró gátat, és megnyitja az új elvezetőcsatornát.
  – Ez az első nap – mondta ünnepélyesen Euler – az emberek és robotok egyesített városának életében. Egy tökéletes világ kezdete.
  – Szinetikus cselekvésünk hozta el számunkra ezt a napot – folytatta Rydberg. – Közös munkálkodással még sok sikert érhetünk el.
  – Ám közben még rengeteget kell tanulnunk egymástól – vette át a szót Derec. – Én is azt hiszem, hogy új érték jött létre ezen a napon.
  – Akkor hát felkérem Derec barátunkat, hogy nyissa meg a gátat, és teremtse meg az új összeköttetést – szólalt meg újból Euler.
  – Szíves örömest.
  Derec átbillentette a kézivezérlő kapcsolóját. Tompa robbanás rázta meg a töltést, egy pillanatra megemelkedett, aztán enyhe porfelhő közepette szétomlott, és az árokból sebesen átfolyó víz elsodorta a törmeléket.
  Derec nézte a hömpölygő vizet, és agyában is sodródtak a gondolatok a megoldatlan kérdésekről. Ki vagyok én? Ki volt a halott ember? Ki rendezte így a dolgokat, és miért?
  Aztán eszébe jutott Katherine.
  Sok szempontból úgy érezte, mintha kalandos utazása csak most kezdődött volna el, de melengető érzés járta át, hogy valami fontos dolgot hajtott végre a gát átszakításával. Úgy érezte, valami jót, valami példamutatót cselekedett. És ez kellemes érzéssel tciltötte el. Talán éppen ez az élet lényege: apró ütközetek és apró győzelmek sorozata.
  – Derec – hangzott fel mögötte a tömegből. Megfordult, és Avernusszal találta szembe magát.
  – Igen?
  A termetes robot lehajolt hozzá, és csendesen azt mondta: – Kétlem, hogy valaha is megértem, miért kényszerített döntésre olyan különös módon az elmúlt éjjel. De úgy érzem, helyesen cselekedtünk, és ez a legfontosabb.
  – Tökéletesen egyetértek – mosolyodott el boldogan Derec. – Akkor barátok vagyunk?
  Avernus határozottan bólintott. – Barátok – válaszolta, és mechanikus fogókezét Derec nyitott tenyerébe tette, a béke és a jóakarat egyetemes jelképeként.
  Végső soron nem is kezdődött olyan rosszul ez a nap.

 
Magyar Könyvklub, Budapest, 1996
Felelős kiadó dr. Kratochwill Balázs igazgató
Irodalmi vezető Ambrus Éva
Műszaki vezető Szilassy János
Felelős szerkesztő Gy. Horváth László
A borítót tervezte Zugor Zoltán
Műszaki szerkesztő Császár András
Szedte TiMac Bt.
Nyomta a Szekszárdi Nyomda Kft.
Felelős vezető: Vadász József
Megjelent 21,4 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 963 548 268 X


Előző Start oldal Következő