A mozi kulisszatitkai - képekbenPereg a film
A sors úgy hozta, hogy jóapám sokáig mozigépészként dolgozott, s közben én is kitanultam a szakmát. Aztán nemrégiben tapasztalhattam, hogy mennyi ember tetszését elnyeri a filmvetítés megvalósulása. Úgy gondoltam hát, nem volna hiábavaló egy rövid cikkecskében szólni arról, hogyan lesz a celluloidszalagból mozgókép.
Kis szerencsével bárki észreveheti a moziban, hogy a fény a terem hátsó falán levô ablakok közül hol az egyikbôl, hol a másikból jön. Mi lehet ennek az oka? Közismert, hogy egy másodperc alatt 24 kocka fut le, ez percenként 27 métert jelent. Mivel egy átlagos mozifilm másfél-két óra, egy film hossza 2500-3000 méter. Egy vetítôgépbe ezzel szemben csupán 550 méter fér. Tehát a teljes filmet tekercsekre kell osztani, ahhoz pedig, hogy az egyes tekercsek között ne kelljen megállni, két gép szükséges. Amikor az egyik gép megy, az egyik ablakból jön a fény, amikor a másik, a másikból.
Joggal kérdezheti bárki: honnan tudja a gépész, mikor kell az egyik gép helyett a másikat indítani (váltani). Primitívebb esetben onnan, hogy erősen figyel. A tekercsek vége előtt ugyanis meghatározott idővel szemmel látható jeleket helyeznek el a filmen. Ezek a vászon jobb felső sarkában egy nyolcad másodpercre látható fehér vagy fekete pöttyök. A gépész, amikor meglátja a megfelelő jelet, vált. A nagymozikban különféle váltóautomaták működnek. Elvük azonos: a tekercs vége előtt valamilyen elektronikusan érzékelhető fémcsíkot ragasztanak a szalag szélére. Amikor ez elhalad a váltóautomata érzékelője előtt, megtörténik a váltás.
Ahhoz sem kell diploma, hogy kiszúrjuk: a film zenél, beszél, de sem zongoristát, sem magnót nem látni sehol. Hogy csinálják ezt? A megoldás: a fényhang. A filmszalag szélére, a kép mellé felvisznek egy úgynevezett hangcsíkot. Ez egy váltakozó szélességű fehér csík, barna alapon. Leginkább a hanghullámok leírására használt idő-amplitúdó - függvényre hasonlít. A hangcsíkot egy lámpa világítja át (a hanglámpa), s így a fehér csík szélességétől függően eltérő erősségű fény jut egy fotocellába. Most különféle elektronikus ketyerék következnek, s a változó erősségű áramból végül hang lesz.
Kövessük most végig a film útját a vetítőgépben! A gép felső dobozában elhelyezett szalagnak a fogaskerekek és a görgők segítségével el kell jutnia az alsó dobozba. Előbb szakaszosan mozgó fogaskerekek kezdik szó szerint rángatni. Ugyanis (mint tudjuk) a mozgókép gyorsan egymás után vetített állóképekből áll össze, emiatt a fényforrás (a kapu) előtt a filmet szakaszosan kell mozgatni. A kapu után egyenletesen és szabadon futó görgők jönnek: a hanglámpa előtt a filmnek már egyenletesen kell futnia. A hanglámpa után már csak néhány fogaskereket találunk, aztán itt az alsó doboz. Ha tökéletes továbbítást akarunk elérni, a leírt pálya viszonylag hosszú, s így böhöm nagy vetítőgépekre van szükség.
A kapu előtt szakaszosan mozgó filmet természetesen nem kell megvilágítani akkor, amikor éppen elmozdul. A lámpa elé egy forgó dobot helyeznek, amin jókora lukak vannak, a fény számára. A dob csak akkor takarja el a fényt, amikor a film éppen elmozdul. Emiatt természetesen a fény jelentős része elvész, ezért robosztus lámpaházak is kellenek. Manapság a nagyon drága, erős fényű xenon-lámpákat alkalmazzák.
Nagyon fontos, hogy a kapu előtt éppen egy teljes kocka legyen akkor, amikor a szalag megáll, vagyis ne látszódjon a kockákat elválasztó vonal. Ha a gépész rosszul fűz, a szalag úgy áll meg a kapu előtt, hogy a kép alja látszik fölül, alul pedig a kép teteje. Ez a félkép, s ezzel minden néző viszonylag gyakran találkozhat. Félképet nem csak rossz fűzés, hanem egy rossz ragasztás is okozhat (ha a szalagot úgy ragasztják össze, hogy az egyik kocka rövidebb lesz). A félképet természetesen vetítés közben is lehet korrigálni.
Annak, aki már egynél több filmet is látott, az idők folyamán feltűnhetett, hogy néha kisebb, néha nagyobb a vetített kép. Ez persze nem jelenti azt, hogy eltérő szélességű szalagot fűznek be (a normál mozikban a film mindig 36 mm széles). A trükk az eltérő lencsék alkalmazása. Amikor a filmkockára úgy fényképezünk, mint egy egyszerű diára, a kép magassága és szélessége azonos lesz. Ez a normál kép. A látómezô kiterjesztése (és így a hatás fokozása) miatt viszont célszerű nem négyzet, hanem téglalap alakú képet vetíteni. Erre két megoldás létezik.
Az egyik esetben a képkocka alsó és felső sávját sötéten hagyjuk, így képkivágás téglalap lesz. A normálnál erősebb nagyítással a kép magassága megegyezik a normáléval, a szélessége viszont nagyobb. Ezt hívják takarásosnak.
A másik megoldás az, ha a filmet egy speciális optikával úgy vesszük fel, hogy az adott kockaszélességbe sokkal többet sűrítünk bele. Ez a cinemascope, azaz szélesvásznú kép. Ezt természetesen olyan optikával kell vetíteni, ami széthúzza a képet. A takarásos és a szélesvásznú képek azonban nem férnek rá a tévé képernyőjére. Ezen filmeket, mikor a tévé még jobban nevelt volt, alul-felül fekete csíkkal vetítették, manapság már csak nemes egyszerűséggel levágják a két szélét.
Ennyit mára a természettudományok, a technika újdonságaiból. Akinek az elmélet felkeltette az érdeklôdését, s szívesen venne egy gyakorlati foglalkozást is, keressen meg, s elviszem egy gépházlátogatásra!
A mozi kulisszatitkai - képekben
Nemes Attila moziról szóló oldala
E-mail címem: [email protected]
