Az elôzô számunkban megjelent, Kedves János bátyám! című cikkünk nem kevés olvasói reagálást váltott ki. A következô oldalon olvasható írás volt ezek közül az egyetlen nem szóbeli. Mint a Kedves János bátyám! szerzôje, nagyon örültem valamennyi véleménynek, mivel ezek azt mutatták, hogy sikerült sokakat foglalkoztató témához nyúlnom. Különösen örültem viszont a most következô "levélnek", hiszen több gondolatával segített sokkal árnyaltabban, némileg más szemszögbôl látnom a kérdést.

Nem szigorúan (bizalmasan) nyilvános!

Kedves Attila Öcsém, de úgy is, mint Szerkesztő Úr!

Amint azt személyesen tapasztalhatta, rendszeres támogatója vagyok lapjuknak, s lelkesen szurkolok is annak sikeréért. Tudom, hogy egy lap esetében az érdekességek (sajnos) fontosabbak, mint az igazságok. Ezzel együtt azt hiszem számos olyan területről tudnak, s tudtak eddig is írni, amelyek roppant érdekesek, s szakmai hozzáértés (csúnya szóval: kompetencia) következtében mind az olvasók, mind a cikkírók azok igazságtartalmát hellyel-közzel elég jól meg tudják ítélni. Ezért nem gondolnám, hogy szükséges hitvitáknak helyet adni lapjukban, pontosabban hitvitát kezdeményezni. Mert minek is ítéljem a Szentatyának címzett levelét? Tőle vár választ még? Hiszen amire levelében céloz (elnézést, de motoszkál bennem egy tudomány-etikai kérdés: áttanulmányozta az eredeti közleményt cikkének megírása előtt?), az éppen az ő válasza azokra a kérdésekre, amelyet feltesz, illetve jelen világunk feltett neki.

Az "élet" és "halál" tudományos szinten, logikával az egyén számára kezelhetetlen fogalom. Persze, bizonyos vonatkozásaiban, bizonyos tudományok érintik, a művészetek meg más oldalról közelítik, de a lényeg: az hit kérdése. Nézzük csak meg az élettel kapcsolatos fogalmait. Mit jelent a "boldog, emberhez méltó, biztonságos, szabad élet"? Bárki könnyen beláthatja, hogy a felsorolt jelzők - amellett, hogy külön külön sem "jól definiáltak" - között a valóságban legtöbbször kibékíthetetlen ellentétek vannak. Csak egy példa: a legboldogabb élet a disznóé, de az nem emberhez méltó; emberhez méltó életet ad a becsület és tisztesség, de az meg nem ad szabadságot (meg sokszor nem is biztonságos); a börtön viszont elég biztonságos, de nem nagyon szabad; a szabad élet meg messze nem biztonságos, - s játszhatunk a fogalmakkal körbe-körbe akármeddig. Aztán meg, úgy tünteti fel, mintha a római pápa lenne a felelős, hogy ilyen élet jelenleg nincs, vagy, mintha ő akadályozná ennek megvalósítását. Hiszen éppen az emberhez méltó élet érdekében javasolt egyfajta megoldást. Vegyük pl. az AIDS kérdését: nem az általa ajánlott, fegyelmezett, szigorúan monogám párkapcsolat a legkézenfekvőbb, legbiztosabb, legártalmatlanabb, s egyben a legtudományosabb alapokon álló védekezés?

Aztán a halállal kapcsolatos problémák. Amikor - talán pár évvel lehettem idősebb Szerkesztő Úrnál - a debreceni vasútállomáson egy végzetes vonat elkapta a lábomat, s utána patakzott belőle a vér, a legrémületesebb számomra az volt, hogy most meghalhatok, pedig nem is tudom, mi a halál. Azóta ugyan megtapasztalhattam azt is, amint egy számomra akkor legértékesebb élet a karjaimban változik át jéghideg halállá, sokkal tudósabb nem lettem ennek révén sem. Mindenesetre, hosszú, s nem fájdalommentes leckék tanítottak arra, hogy még a legnyomorultabb élô emberi lény is több, s szeretetre méltóbb, mint bármilyen csodálatos öleb, vagy más háziállat. Mennyire megdöbbentett, amikor megtudtam, hogy édesanyámnak három elvesztett gyermeke közül a 9 évig ápolt, nyomorék, értelmi fogyatékos kislányának a halála fájt a legjobban. Vagy, amikor egyik rokon néném már élete alkonyán, János Pál véleményét megelôzôen, arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg jobb lett volna, ha az életét tönkretevô brutális szovjet csapategység által fogantatott gyermekének életet ad. S mi a helyzet a halálbüntetéssel? Természettudományos tanulmányai révén biztosan nagyon jól tudja, hogy a tévedés, bizonyos hibaszázalék sohasem zárható ki a mi szakmánkban. A bírók, jogászok ennyivel okosabbak lennének? Vagy a rehabilitáció, a díszes újratemetés ilyen esetekre nézve megnyugtató jogorvoslat?

Nagy bajnak tekintené, ha a törvényhozók adnának a pápa véleményére. Én viszont úgy gondolom, nem olyan nagy baj, ha a "szakértôk" szempontjait figyelembe veszik. E kérdésekben azért II. János Pál (János bátyja) - no meg a dalai láma, tudós fôrabbik, tanult mullahok, stb. - mégiscsak nagyobb szakértônek számítanak, mint a hozzánk hasonlóak. Márcsak egyszerűen annak okán is, hogy ez a hivatásuk, ha úgy tetszik: szakmájuk, tanult mesterségük. Nem ritkán a baj inkább akkor van, amikor "a társadalom széles tömegeinek akarata érvényesül": a tömeg kívánságára feszítették keresztre Jézust, s széles tömegek támogatták a haláltáborokat létrehozó nácizmust s a Gulagokat építô kommunizmust.

Persze, tudom, hogy most csak egy "törpe kisebbség" nézetét képviselem a "széles tömegekkel" szemben. Amellett, nem tartom magam sem alkalmasnak, sem egészen méltónak, hogy a római pápát védjem. Mégis, meg kellett szólalnom, mert: "vétkesek közt cinkos aki néma". No, meg a sajátosan értelmezett "világnézeti semlegességet" is helyre kellett billentenem. Továbbá, szeretnék lapjuk hűséges olvasójának maradni, s azt másoknak is jó szívvel ajánlani

Szeretettel üdvözli:


				János bátyja

						helyett: Dózsa László

P.s.: Ha mégis hasonló témákban vitát kezdenének, valószínűleg nálam képzettebbek is szívesen kifejtenék véleményüket. Csak kérem, ne felejtsék el, hogy a "kisebbségek" általában elég érzékenyek, s különben is megértésre és védelemre szorulnak.

Balla Attila válasza

A Kedves János bátyám! című cikk

Vissza a Lombikbaby oldalához