Már az első osztályban tanítják: "Ebben a versben a költő azt akarja mondani, hogy szeressük egymást gyerekek, mert így leszünk boldogak".
Később, a középiskolában, úgy tanítják:"A költő figyelmeztet, felhívja az emberiség figyelmét, hogy ebben a rohanó, anyagias világban az igazi, már-mármetafizikai boldogságot csupán csak az igaz emberi értékek, a szerelem által nyerhetjük el".
A fogalmazástól eltekintve, észre lehet venni: a művész mindig akar mondani valamit. Tehát akkor énnekem is kell valamit üzennem az olvasóknak. Lehet üzenni azt, hogy igenis van boldogság a földön, lehet üzenni, hogy igenis, nincs boldogság a földön, csak a halál után. Ennél messzébb már nem érdemes menni. Azt, hogy van-e isten, vagy hogy meghalt-e, vagy meg sem született, azt a filozófusokra kell bízni.
Szóval üzenni. Ezt úgy kell, hogy megcélozunk előbb egy bizonyos olvasó- réteget. Kell tudni, kinek írunk.Én, mondjuk, az édesanyáknak fogok írni. És melyik édesanya ne hallaná szívesen, ha gyermeke szólítja, mondjuk hosszú távollét után. Tehát az én regényem üzennivalója a következő lesz:
"SZIA, MAMI!"
Vagy ez sem jó? Kell-e egyáltalán üzenni valamit? Az az igazi, amikor az a mondanivaló, hogy nincs mondanivaló. Ellentmondásos, ezért igazi és szép. Az lesz a regény értelme, hogy nincs értelme (persze attól nem lesz még regény, hogy az író beismeri, hogy nincs értelme művének, és az író sem művész csak azért, mert beismeri, hogy ő nem művész). Éppen azért lesz elfogadható, mert nincs értelme, mondanivalója. Csakis akkor lesz elfogadható, ha nincs mondanivalója.