Mindig is untam azokat a regényeket, amelyekben nem volt kép. Azazhogy volt, azonban csak leírva. Semmilyen szép kép. Ha egy szerelmeskedési jelenetet írt le a szerző, miért nem csatolt egy képet is hozzá? Vagy egy szép erdőt miért kell leírni, és nem lerajzolni ceruzával a lapokra? Rémesen unalmas az egész, és nevetséges is, amikor látod szegény írót, amint két oldalt megtölt egy tájkép leírásával, ahelyett, hogy lerajzolná.
De majd az én regényemben javítok ezen. Például. Nem azt írom, hogy egy szép májusi reggel egy hófehér pejkancán, a fasorok között", hanem lerajzolom az illető tájat. Valahogy így:
Lehetséges lesz, hogy nem minden esetben tudom majd lerajzolni a tájat. És akkor csupán kihagyom majd a helyet a rajznak, és az olvasó be fogja rajzolni a dolgokat, úgy, ahogy ő elképzeli. Ha éppen egy szép nőről írok, akkor majd rajzolja oda a feleségét vagy a szeretőjét. Ha mészárszékről írok, rajzolja oda a kedvenc húsárúházát, ahol finom és olcsó a hús. Valahogy így fognak kinézni azok a helyek:
Az irodalomkritikusnak természetesen nem muszáj rajzolnia, ő odaírhatja éppen esedékes észrevételeit a regénnyel kapcsolatban.
Mindezen fogások által megszerettetem könyvemet az olvasóval. Hisz ki nem olvas szívesen egy olyan regényt, ahol a pozitív hős mellett ott van a kedvese fényképe, a negatív hős mellett pedig az anyósé vagy a matektanáré.
Sokkal otthonosabb lesz így minden.
És itt, a tájábrázolásnál, és az ábrázolásnál egyáltalán szólni kell a lélekábrázolásról
is. Itt is el lehet kerülni a sok, fölösleges szövegelést. Ha Kristóffy Pál
például hívő ember, akkor lehet a neve mellé egy keresztet rajzolni. Valahogy
így: Kristóffy Pál 
Aztán ha ráadásul szerelmes, akkor így: Kristóffy Pál
. És így lassan a regény végére kész van az egész karakter: Kristóffy Pál
. Milyen könnyű lesz a tanároknak, iskolásoknak, elkészíteni majd ennek a szereplőnek a belső jellemzését!