mondatokra szeretek ébredni.
Előbb széles, tág utcákra kalauzol az álom, mintha egy pontról áttekinthető lenne a város egésze. Egyforma távolságra van ilyenkor még minden: egy tornyos ház kiugró sarka, egy lány, ahogy kilép a kapun, park, a távoli dombok, a folyó. Aztán az ébredés előterében már csak a lány, az utcasarok. A látvány egyre szűkül, minden elfoglalja a helyét: a hegyek távol, alatta a folyó, közelebb, mellette. Végül már csak a lány, a kalapja.
Tökéletes illeszkedés: az alany, az állítmány. Ébredés után egy nyugodt mondat, dallama sokáig kísért.
Leírni soha nem tudom, nem is akarom. Szüntelenül kerülget, beépülve minden kis történetembe. Megszólítom, még ne, most ide nem találsz. Kompromisszumokra is hajlandó vagyok - a hangulat most ide bejöhet, esetleg az ige. Ha kell, csak a mássalhangzókat írom le, de a helyettes magánhangzókból nehezen épül fel valami.
Aztán, ha már minden lehetőségből kifogytam, mondatom is megnyugszik. Sorsa darabonként rímel idegen helyzetekbe, bekezdésekbe. Olvasás közben, ha végigborzongok, tudom: ha másként is, de itt van, nem felejtett el. Rámmosolyog egy park, egy utcasarok mögül. A hegy alatt ő a folyó, a lány előtt a fel-fellibbenő kalap, vagy talán a szél. A saját története.
A lány, a tornyos ház sarkán.
Kilép, szőke, göndör haját meglebbenti egy lágy fuvallat. Az első.
Kis tükröt vesz elő apró bőrtáskájából, haján végigsimít, játékosan kissé lejjebb tolja szemüvegét, látsszék szemei közt az a kis barna anyajegy.
Látni rajta, klasszikus lány, virágcsokrokkal, apró figyelmességekkel, szép szavakkal lehet meghódítani. Búcsúzáskor kacéran rádmosolyog, ilyenkor inadba száll minden bátorságod. Nem tudni biztatás ez, vagy csupán irónia.
Széles kalapján apró bross, ezt igazítaná. Egy erősebb szellő lekapja fejéről , pár házzal odébb sodorja a kalapot. Ő elmosolyodik, nevetve szalad utána. Vonzza őt a játék, mintha egy régi, kopott filmben, ahol egy cilinder után szaladgál a főszereplő, loholás közben a frakkját is elviszi a szél, végül természetesen élete szerelmébe ütközik, egy szőke, göndörös hölgybe...
A szél hol erőteljes, már-már vihar, azután megnyugszik, leejti a kalapot egy parkra , autóra. A lány utánakap, távolról tényleg olyan, mintha el is akarná érni, máskor csak megáll a kalappal átellenben, a folytatást várja.
Egy-egy járókelő fején villan fel később a bross, egy úriember fején a parkban, és mintha a folyó is ilyesmit úsztatna, lassan már nem tudni, ugyanarról a kalapról van-e szó. A körvonalak egybemosódnak, néha már minden kalap egyformán közeli, egyformán széles és barna. Az izgalmat fokozza. Az üldözés üldözöttséggé válik, a kalaptól megszabadulni nem lehet, visszamosolyog minden utcasarokról.
Találkákat lehet így megegyezni, szerelmek is születhetnek a kalapos emberekkel, mint abban a régi, fekete-fehér filmben.
Aztán a lehetőségek egyre szűkülnek, minden elfoglalja a helyét. A lány is megnyugszik ilyenkor, végre végigsimíthat kalapján, majd mosolyogva löki tova, egy újabb játék reményében.
A kóborló kalap históriája sokáig izgatta a város fantáziáját. A szeles hónap - így emlegetik azokat az időket, mikor parkokban, utcasarkokon tűnik fel a széles, barna kalap. A brossra kevesen emlékeznek, bár egyesek szerint az egy igen értékes ékszer.
Állítólag egy lány viselte legelőször, az ő fejéről kapta le az első fuvallat. Az első, mert utána hetekig fújt a szél a városban, hol erősebben, már-már vihar, hol finoman, ahogy egy őszi szélhez illik.
Klasszikus lány lehetett, egyesek szerint csak ilyenek hordanak széles, már-már romantikus kalapot. Szeretnek feltűnni, hogy majd valaki virágcsokrokkal, szép szavakkal próbálja őket elhódítani, hogy aztán egy furcsa kis mosollyal búcsúzhassanak el az illetőtől.
De igazán csak ürügy volt a lány és a kalap arra , hogy a szokatlanul hosszú szelekről beszélhessenek az emberek. Senki sem tudott semmi pontosat a kalapról, bár barnaságában és szélességében majdnem mindenki megegyezett. A lány viszont egyesek szerint szőke volt, mások inkább a göndörségére esküdöztek, de a szemek közti kis anyajegyre mindenki emlékezett. A körvonalak lassan egybemosódtak, egyformán közelinek tetszett mindenkinek a szeles idő kiindulópontja: a lány, a kalapja. És ettől már nem lehetett szabadulni. A történet beitta magát a város történetébe, mint azok a hajdani kopott filmek, amelyeken generációk egésze nevelkedett. Szállóigék, gyönyörű mondatok születtek így, bár soha senki nem írta le őket, a hangulatuk, egy-egy mondatrész beivódik abba, amit jobb híján városi folklórnak nevez majd az utókor. Egy alany, egy állítmány, egy hangulattöredék emlékeztet majd csak arra, hogy volt egy idő, amikor a városban állandóan fújt a szél: néha felerősödve, már-már vihar, máskor nyugodtan, ahogy egy becsületes őszi szellőhöz illik.