Kézen foglak, s elindulunk. Végigmegyünk egy-két árkon, bokron, sípon, dobon, nádi nevetésen, s végre találkozunk az Ősszel. Jó nagyokat mosolyogva, kezében daráló.
Köddarabonként adagolja magát a világnak, aztán fúj egyet belé, hogy egyenletes legyen. Mert milyen dolog az, hogy mondjuk az iskola fölött több ősz van, mint a kutyaól fölött, kutyástul. Csupán az embereknél akad egy kicsit fenn: nem szeretik ugyanis azok a szürkületet. Pedig az Ősznek ez a kedvenc színe: a szürkület-szürke. És a köd is ilyen.
Halkan lépdelünk el mellette, nehogy meghalljon s meghaljon. Kicsit olyan süket-tompa az Ősz, nem szereti, ha zavarják köd-önadagolását. Csendbe burkolózva járjuk, majd táncoljuk körül, mosolyogva emeljük fel palástját, és bebújunk alája.
Jössz, kedves?