Ezt a levelet már egyszer megírtam, most tisztán, bővebben, vonaton, még K-váron felteszem, nem másért, sokkal, sokkal többet szerettem volna beszélgetni veled most Bányán, és nem halászni, nyílt kártyákkal a tiszta vizekben. Egyszerűen szükségem van rád.
Jánkot 3 órán át kerestem, otthon volt - áldott ember, csendes, mély, sokat dolgozik - mint versei (bennem). Annyit irodalomról, versekről mint vele, Brassóban fél évig nem beszélek. Nincs kivel. Egyszerűen szükségem van rá. Egy városi séta, kis kóla, ebéd, vacsora és 2 csomag szivar mellett megkaptam, úgy érzem, jegyem a Parnasszusra. Két verselmény a nálad gépelteknél még bekerül a zantológiába, pár nagyon jó sorom, nem rossz versem elismeréseként elköltözhetem a Parnasszusra - munkalágerbe internálva.
Mert egyszerűen erről van szó, és ezt Rilke is megtanulta volt Rodin-tól: Il fout toutjour trovailler - Állandóan dolgozni kell.
Nem lehetnek rendszerezések, de úgy érzem: az ismerkedés, próbálkozás időszakából lassan kilábalok, és inasiskolába állhatok. A vers (és egyáltalán a művészet) a lehetőségek rengetegjeit rejti magában - és ezekkel ismerkedni kell, megpróbálni, megtanulni - dolgozni. A zantológia és Jánk & Kara &Vida biztatása - nyugi, csak 1-2 sor, rím, 1-2 vers csak, viszonylag nyugtatást adott: van itt valami, ami mocorog, és nem biztos, hogy giliszta. Ezzel már lehet valamit kezdeni. A belső: munka, olvasás, türelem. Külső: környezet, szellemi társak. Munka alatt azt a rengeteg piszkozatot értem, ami egy jobb verset megelőz - formák tanulása, stb. Olvasás - és itt a külső környezet is bejön: honnan? Mert, hogy mit, az világos. De hol szerezzem meg? Ebben a Brassóban Esterházy-t 3-4 ember ismeri, Nádast 1, Parti Nagyról esetleg hallottak. Tandori, Kukorelly talán az utolsók, akiket valaki itt ismer. És hol van itt Nappali Ház, Jelenkor, Alföld - de még Helyőrség, Látó sincs soha. '90-es évek, újabbak: Térey, Peer Krisztián, Kun Árpád - ezekről most hallottam Jánknál. Ahogy Hajnóczy Péterről (pedig ő Esterházy-előd), Kemény Istvánról is. És ha lenne valaki, aki maga is benne élne a versben - és nem csak tanítaná azt! Ezért megyek én Kolozsvárra, ha be nem is jutok. Itt lesz Kara is, meg mások, itt lesz még az a valamennyire forró szellemi külvilág, ami nélkül a belső, az egyéni munka: fölmorzsolódás. Jelen pillanatban irodalomról Vida, Jánk, Kara az, akivel beszélni tudok. Meg Te. Egyszerűen szükségem van rád.
Két éve írtam első soromat le. Egy év múlva a termést elküldtem Vidának. Közölt a Látó. Biztatott Kara, Vida, Jánk, Zudor, az IKV-díj. Most megint összegyűlt egy év anyaga. Lett 7-8 vers a zantológiába - ami önmagában biztatás. Lehet lesz Látó megint. Biztatás alatt azt értem, hogy állítólag a Jó Írásnak nevezett aranyérc egy fonala bennem is megvan. De most már ezt a rögöktől, földtől, különböző idegen anyagoktól meg kell tisztítani. Csiszolni kell. De ez már az én dolgom. Most a belső munka jön nálam, mert, hitetem magam: érdemes. Én elhallgatok. Néha őrzöm a látszatot. Mert a Vers: munka, és tudom, hogy közhely, de csak most döbbentem meg igazán, hogy igazság. Most, mikor Jánk darabjaira szedte írásaimat. Nagyon jótól nagyon szarig minden volt bennük. Rossz fogalmazás, képzavar, fel nem ismerhető vendégszöveg, olcsó szójáték, olcsó rím, óriási bakik, ritmus, hangulat, felütés, befejezés, megtörés - ezt mind tanulnom kell. Erről van szó.
Önkétely, önreflexió, írok arról a versről, amit éppen írok, intertextualitás - ez a lételemem. Önmagam megkérdőjelezése, önirónia - ebbe fogok belepusztulni, de ez az éltetőm is. (Szintén Jánktól tudom, aki másfél éve románból fordít, hogy van a román nyolcvanasoknak" egy része, akik pont ezt művelik, ezt, ami hozzám is közel áll. Textualistáknak nevezik magukat, Bogdan Ghiu az, aki magas szinten csinálja azt, amibe én belekezdtem.)
Szóval ennyi. Megint Jánk: egész este a világ elhangulatosodásáról beszéltünk. Nincs biztos pont, a kultúra mélyponton, stb. Belső igénytelenség. Felszín, stb. És ebből a világból nyújt menekülési lehetőséget az irodalom. Másvilág (ez Jánk újabb, megjelenés előtt álló kötetének címe). Én hiszek benne. Az irodalom magánügy. Azért írok, mert nem akarok a világban élni. Nem akarok a világból élni. Lelki üdvösségem ez, és hitem. Az önkétely árán is. Szabad vagyok, és vállalom magam. Felelősségérzet ez: magammal szemben. Még nem tudom ki vagyok, énem néha fölsejlik a lét bőre alól. Vannak ábrándjaim magammal szemben, de le tudok számolni velük. Fájni fog. Vállalom. Szavakhoz értek - nem a világhoz. A versírás nem lesz kenyerem, belső okokból. Lehet, egy kis kötet majd engem is tartalmazni fog évek múlva. Csak engem. De a szavak nem csak vers, vagy próza. A szavak: lapszerkesztés, tanárság, újságírás, megnyugvás. Ezek a lehetőségeim vannak. A szavak: öntökély, a szavak: öngyilkosság, a szavak: önirónia. Írok, és ebbe más is belehalt már.
Ezek a lehetőségeim vannak. A halál az folyamat. Meghalál. Írok, mert akarom tudni, tudok-e írni. Még nem ismerem magam. Tíz éven belül talán, vagy legalábbis jobban, mint most. Ha kibírom, és elfogadom magam, túléltem. Ha nem - nem. De majd évek múlva.
(Tudod, most írok, és ezt már megbeszéltük. Én mégis hiszek benne. Áltatom magam. Lehet, már holnap vonat elé vetem magam, vagy lehet, éppen te találsz meg holtan, ha Brassóba jössz).
(...)
Ez a levél az egyik legjózanabb, amit neked írtam. Bocsáss meg az esetleges közhelyektől, didaktikától, rendszerezési kényszertől hemzsegő soraimnak. Őszinteség ez. Mindezt még bővebben lehet: szóban. Gyere Brassóba, gyere el, ha akarsz a Királykőre, a Bucegibe, Fogarasra és Deltába a nyáron. Gyere, beszélgessünk.
Tudod, írom a levelet, és eleredtek a könnyeim, megindult az orrom vére. Magától. Egyedül ültem a fülkében, most emberek isznak, vitáznak. S én állok minden fülke-fényben, és könyöklök és hallgatok.
(...)
Hosszú ez a levél. Nem remény: kiábrándultság, kétely, józan ész. Eszmélet. Áltatom magam. Egyszer felnövök, és kiderül, hogy mindez önáltatás: vers, irodalom, Anikó. Akkor majd megírom az Önáltatás könyvét, és elköltözöm. Messzire.
(...)
Én a józan ész, az ESZMÉLET szavával hívlak. Nem feltétlenül hozzám, bár szeretném. Oda hívlak, ahol világot lehet teremteni. A nyugalomba, a nevetésbe, az iróniába, bárhova.
Olyan világba hívlak, ahol élni kell. Ez az eszköz. A cél rengeteg. És élni nehéz, és meghalni könnyű. Mert szar kicsi bogarak vagyunk (stb). De vannak vidékek, ahol ezt vállalják. Ide hívlak.
Üdv,
Szindbád