Előző Start oldal Következő
 
Karácsony Rodney nélkül
(Christmas without Rodney)
 
Az egész azzal kezdődött, hogy Gracie (aki már majdnem negyven éve a feleségem) szeretett volna szabadságot adni Rodneynek az ünnepek alatt. És az egész azzal ért véget, hogy elképesztő helyzetben találtam magam. Elmesélem mi történt, ha nem bánják. Hogy miért? Egyszerűen muszáj elmondanom valakinek! Természetesen a neveket és a részleteket megváltoztattam. A saját érdekünkben.
Néhány hónappal ezelőtt, december közepén Gracie így szólt hozzám:
- Mi lenne, ha szabadságot adnánk Rodneynek az ünnepek idejére? Miért ne ünnepelhetné meg ő is a karácsonyt?
Emlékszem, abban a pillanatban éppen fókuszon kívüli helyzetben tartottam az optikai egységemet (amikor pihenni vagy egyszerűen csak zenét hallgatni akarok, nagyon pihentető, ha hagyom, hogy minden ködössé váljon előttem), de amikor ezt meghallottam azonnal fókuszáltam, mert látni akartam, hogy Gracie mosolyog-e, esetleg kacsintgat. Nem mintha túl jó humorérzéke lenne, de mégis.
Nem mosolygott. Nem kacsintgatott.
- Mi a fenéért adnánk neki szabadságot?
- Miért ne?
- Talán a hűtőszekrényt is vakációra akarod küldeni? Esetleg a sterilizálót meg a holovetítőt is? Tényleg, mi lenne, ha egyszerűen kikapcsolnánk az energiaellátást, hogy pihentessük a gépeket?
- Jaj, Howard! - mondta erre Gracie. - Rodney nem hűtőszekrény és nem is sterilizáló. Ő… valaki.
- Nem. Ő nem valaki, hanem egy valami. Robot. Nincs szüksége vakációra.
- Honnan tudod? Ő igenis személy. Megérdemli, hogy lehetőséget kapjon a pihenésre, hogy egy kicsit jól érezze magát. Hogy feltöltődjön.
Nem akartam megvitatni Gracie-vel ezt a "személy, nem személy" kérdést. Biztosra veszem, maguk is ismerik azokat a közvélemény-kutatási eredményeket, melyek szerint a nők körében háromszor annyia félnek a robotoktól, mint a férfiak közül. Ez talán azért van így, mert a robotok azokat a feladatokat végzik el, amiket régen "házimunkának" vagy "asszonyi munkának" neveztek. A nők úgy gondolják, a robotok haszontalanná teszik őket. Pedig az ember azt hihetné, hogy megkönnyebbültek, mert nem nekik kell - robotolniuk. Nem tudom pontosan, hogy van ez az egész, de tény, nálunk más a helyzet. Gracie egyszerűen imádja Rodneyt. (Ezt a szót ő használta; gyakran mondogatta, hogy: "Egyszerűen imádom Rodneyt!")
Tudniuk kell, hogy Rodney amolyan régi típusú robot. Hét évvel ezelőtt vásároltuk meg. Úgy alakították ki, hogy teljes mértékben megfeleljen a régimódi házimunkák elvégézéshez. Én magam is sokszor elégedett voltam vele. Időnként persze megfordult a fejemben, hogy talán le kellene cserélnünk, nekünk is be kellene szereznünk egy modernebb típust, olyat, amiben minden automatikus (a fiúnknak, DeLanceynek ilyenje van), ám Gracie-nek sosem tetszett az ötlet.
Aztán DeLanceyre gondoltam, és így szóltam:
- Mondd csak, Gracie, hogy fogunk elboldogulni Rodney nélkül? DeLancey idejön azzal a takaros kis feleségével... - A "takaros" szót eléggé gúnyosan ejtettem ki, de Gracie ebből semmit sem vett észre. Nem tudom miért, de mindenáron látni akarja a menyünk jó tulajdonságait, pedig egyetlen ilyen sem létezik. - Szerinted hogy fogjuk rendben tartani a házat, hogy fogjuk elkészíteni az ételeket? Hogy fogjuk elvégezni az összes többi munkát Rodney nélkül?
- Á, emiatt ne aggódj - mondta Gracie vidáman. - DeLancey és Hortense áthozhatja a saját robotját. Majd az mindent megcsinál. Te is tudod, nem tartják valami sokra Rodneyt. Különben is, odalennének az örömtől, ha bemutathatnák végre, mire képes a robotjuk. Rodney addig nyugodtan pihengethetne.
Erre aztán felmordultam.
- Jól van, ha csak ez hiányzik a boldogságodhoz…! Rendben, legyen így. De csak három napról lehet szó, és nem akarom, hogy Rodney azt higgye, ezután már minden ünnepet henyéléssel fog eltölteni.
Természetesen ezt is viccnek szántam, ám Gracie így felelt:
- Nem, Howard, erről szó sincs. Majd beszélek vele és elmagyarázom neki, hogy ilyesmire csak néha kerülhet sor.
Gracie egyszerűen képtelen felfogni, hogy Rodneyt a robotika három törvénye irányítja, és hogy ezért nincs szükség arra, hogy bármit is elmagyarázzanak neki.
Így aztán az lett a vége, hogy meg kellett várnom DeLanceyt meg Hortense-t. Nehéz volt a szívem. DeLancey a fiam, de sajnos semmiben sem hasonlít rám. Ő is olyan, akár a többi karrierista törtető. Hortense-t kizárólag azért vette feleségül, mert a nőnek remek üzleti kapcsolatai voltak, és a segítségére lehetett az előbbrejutásban. Majdnem biztos vagyok ebben, ugyanis egyetlen olyan tulajdonságot sem fedeztem fel a menyemben, ami megmagyarázta volna, hogy DeLancey miért vonzódik hozzá oly nagyon.
Karácsony előtt két nappal jelentek meg. Magukkal hozták a robotjukat is, ami éppen olyan dekoratív volt, mint Hortense - és majdnem olyan szigorú és kemény. Csillogott-villogott a burkolata, és ellentétben a mi robotunkkal, egyetlen aprócska hibát sem lehetett felfedezni rajta. Egészen biztos vagyok abban, hogy Hortense elképzelései szerint készítették. Nesztelenül mozgott. Rendszeresen, minden ok nélkül megjelent mögöttem; a szívbaj kerülgetett valahányszor megfordultam és véletlenül összeütköztem vele.
Mintha ez nem lett volna éppen elég: DeLancey elhozta nyolcéves kisfiát, LeRoyt is. Ő az unokám, ami elég érdekes, mert ahogy elnézem a menyemet, nincs az a férfi, aki saját, szabad akaratából hajlandó lenne akár egy ujjal hozzányúlni. LeRoy olyan kisfiú, akinek csak használna, ha bedobnák egy betonkeverőbe...
LeRoy azzal indított, hogy megkérdezte, elküldtük-e végre Rodneyt az ócskavas-telepre. (Ő "fém újrahasznosító egységnek" nevezte azt a rettenetes helyet.) Hortense erre szipákolni kezdett és így szólt:
- Mivel történetesen hoztunk magunkkal egy modern robotot, remélem, Rodney a szemünk elé sem fog kerülni!
Hallgattam, Gracie azonban válaszolt neki.
- Hát persze, hogy nem, drágám! A helyzet egyébként az, hogy szabadságoltuk Rodneyt.
DeLancey elhúzta a száját, de nem szólalt meg. Ismerte az anyját.
Erre már nekem is meg kellett szólalnom.
- Szerintem - mondtam békítően - kezdjük azzal, hogy megkérjük Rambót, hozzon valami finom innivalót. Mi a véleményetek? Kávé? Tea? Forró csokoládé? Egy kis brandy…?
A robotjukat, a modernet Rambónak hívták. Fogalmam sincs, miért éppen ezt a nevet adták neki. Talán mert ez is R-rel kezdődött. Nincs olyan törvény vagy rendelkezés, ami előírná, hogy a robotoknak R-rel kezdődő nevet kellene adni, de ha az ember odafigyel egy kicsit észreveheti, hogy minden robot neve ilyen. Gondolom azárt, mert ezzel akarnak utalni arra, hogy robotról van szó. A leggyakoribb robotnév a Robert. Szerintem egyedül itt, az északkeleti folyosón is legalább egymillió Robert-robot működik.
Szerintem ez lehet az oka annak, hogy az emberek már jó ideje nem kapnak R-rel kezdődő nevet. Vannak Bobok és Dickek, de nincsenek Robertek vagy Richardok. Vannak Posyk és Trudyk, de nincsenek Rose-ok és Ruthok. A robotok időnként egészen különleges nevet kapnak; ismerek hármat, amit Rutabagának, és kettőt, amit Ramszesznek hívnak. Ám Hortense az egyetlen, aki Rambónak nevezte el a robotját; ezzel a hangsorral korábban még sosem találkoztam, és azóta se hallottam mástól. Érdekel, de sosem kérdeztem meg tőle, hogy miért éppen ezt választotta. Biztosra veszem, valami kellemetlen magyarázatot kapnék.
Rögtön kiderült, hogy Rambo haszontalan jószág. Természetesen arra programozták be, hogy DeLancey és Hortense teljes mértékben automatizált házában működjön. Ott, ha olyan parancsot kapott, hogy készítsen el néhány italt, csupán annyit kellett tennie, hogy megnyom néhány gombot. (Szeretném, ha valaki egyszer elmagyarázná nekem, miért van szükség robotokra a gombok nyomogatásához!)
A mi házunk azonban nem automatizált. Ezt Rambo azonnal felfedezte. Hortense feél fordult és mézédes hangon (ami távolról sem hasonlított a brooklyni akcentussal beszélő Rodney utcagyerekesen csibészes hangjára) így szólt:
- Hiányzik a megfelelő felszerelés, asszonyom.
- Jaj! - hüledezett Hortense. - Ez azt jelenti, hogy még mindig nem robotizáltattátok a konyhátokat, nagypapa? - LeRoy születéséig sehogy sem szólított, azután meg mindig csak "nagypapa"-ként emlegetett. A valódi nevemet, a Howardot soha, egyetlen egyszer sem ejtette ki. Biztos azt gondolta, ha így hívna, akkor emberszámba venne, amit el akart kerülni. És persze közben magáról is elárulná, hogy ember, amit szintén nem akart kimutatni.
- Hát - mondtam -, eléggé robotizált, amikor Rodney ott van.
- Gondolom, mennyire! Jaj, nagypapa, hiszen már nem a huszadik században élünk!
Arra gondoltam, mennyivel jobb lenne, ha még ott élnénk, de ezt persze nem mondtam ki. Inkább így válaszoltam:
- Mi lenne, ha átprogramoznád Rambót? Esetleg megtaníthatnád arra, hogyan kezelje a mi gépeinket. Szerintem ő is képes arra, hogy kiöntse, összekeverje és felmelegítse amit kell.
- Az biztos, hogy meg tudja csinálni! - mondta Hortense. - De hála a Sorsnak, nincs rákényszerítve semmi ilyesmire. Egyébként nem akarok belepiszkálni a programjaiba. Tudod, az ilyesmi azt eredményezheti, hogy veszít a hatékonyságából.
Gracie aggodalmasan nézett rá.
- De ha nem programozod át, akkor kénytelen leszek odaállni mellé, hogy szóban utasítsam az egyes műveletek elvégzésére. Sajnos nem tudom, ezt hogyan kell csinálni. Még sosem próbálkoztam ilyesmivel.
- Rodney el tudná modani neki  - jegyeztem meg.
- Ó, Howard! - kiáltott fel Gracie. - Hiszen Rodney szabadságon van!
- Tudom, de nem is arra fogjuk megkérni, hogy csináljon valamit, hanem csak arra, hogy mondja el Rambónak, mit kell tennie. Aztán Rambo minden munkát elvégez.
- Asszonyom - szólalt meg Rambó színtelen hangon -, a programjaim és a belém táplált parancsok között egyetlen olyan sincs, ami lehetővé tenné a számomra, hogy önként utasításokat fogadjak el a másik robottól. Különösen nem egy régebbi típusútól.
- Jól van, Rambo - csillapította Hortense. - És biztos vagyok benne, hogy nagypapa és nagymama is megérti ezt.
(Feltűnt, hogy DeLancey nem szólt bele a beszélgetésbe. Szerintem soha, egyetlen szót sem ejt ki a felesége jelenlétében.)
- Jól van - mondtam. - Megmondom, mit csinálunk. Megkérem Rodneyt, hogy mondja el nekem, mit kell tenni a konyhában, aztán majd én utasítom Rambót.
Rambo hallgatott. Még rá is érvényes a robotika második törvénye, amely szerint a robotnak kötelessége végrehajtani az emberektől kapott parancsokat.
Hortense szeme összeszűkült. Éreztem, hogy mondani akar valamit (mármint azon kívül, hogy Rambo túlságosan finom és modern szerkezet ahhoz, hogy egy hozzám hasonló pasas utasítgassa), de aztán hallgatott. Valami megmagyarázhatatlan, majdnem, vagy talán teljesen emberi érzés arra ösztönözte, hogy tartsa csukva a száját.
A kis LeRoyt azonban nem fékezték ilyen kvázi emberi érzések; ő nyíltan kimondta amire gondolt.
- Nem akarom látni Rodney csúnya fenekét! Lefogadom, nem is tudja, mit kell csinálni a konyhában, és ha mégis, akkor a nagypapi fog elszúrni valamit!
Arra gondoltam, milyen csodálatos lenne, ha öt percre kettesben maradhatnék az unokámmal, és szép nyugodtan, mondjuk egy pálca segítségével elmagyaráznám neki, hogyan kell viselkedni az idősebbekkel. Hortense anyai ösztönei azonban túlságosan erősek voltak ahhoz, hogy rám, vagy más emberi lényre bízza a gyerekét.
Nem tehettünk mást, elő kellett hívni Rodneyt a fülkéjéből, ahol a saját gondolataival szórakoztatta magát (kíváncsi lennék, vannak-e saját gondolataik a robotoknak, amikor magukra maradnak), és munkába kellett állítanunk. Nem volt könnyű feladat. Elmondott valamit, amit aztán én elismételtem Rambónak. Rambó végrehajtotta a feladatot. Rodney ezután elmagyarázta a folyamat következő lépését, és így tovább.
Az egész kétszer annyi ideig tartott, mintha Rodney egyedül dolgozott volna. Bevallom, elég kimerítő volt, mármint a számomra. Főként azért, mert nem csak az italokat készítettük el így, hanem a karácsonyi vacsorát is. A terítést is így végeztük, sőt, a mosogatást és a sterilizálást is. Aztán ott volt a rendrakás…!
Gracie egész végig azon sopánkodott, hogy tönkretesszük Rodney szabadságát. Azt persze észre sem vette, hogy én sem pihenhettem. Ráadásként ott volt Hortense, aki egyfolytában kellemetlen megjegyzésekkel bombázott de olyan ravasz dolgokat mondott, hogy nem is nagyon válaszolhattam rájuk. El kell ismernem, nagyon választékosan fogalmazott, sosem ismételte önmagát. Gonosz bárki tud lenni, de az ilyen kreatív gonoszkodáshoz külön tehetség kell. A találékonyság - még ha ilyesmiben is nyilvánul meg - mindig kiváltja az elismerésemet.
A legmegerőltetőbb természetesen a karácsonyeste volt. Mire felállítottuk a fát teljesen kimerültem. Vannak olyan automatizált karácsonyfa-egységek, amelyeknél az a lényeg, hogy az ember hozzácsatlakoztatja a díszeket tartalmazó dobozt az elektronikus fához, megnyom egy gombot, és máris gyönyörködhet a tökéletes eredményben. A mi fánk azonban közönséges, régimódi plasztikfa volt, amelyre a díszeket egyenként, kézzel kellett felhelyezni.
Hortense elborzadva figyelte a dolgot. Ezt már nem hagyhattam szó nélkül.
- Nézd, Hortense, ez legalább arra jó, hogy kreatív tevékenységet végezhetsz, és úgy rendezheted el a díszeket, ahogy neked tetszik.
Erre fújt egyet, és olyan hangot hallatott, mint a fémkarmok, amikor valami plasztikfalat vakargatnak. Kivonult a szobából. Az arcán látszott, tényleg rosszul van. Amikor hátat fordított nekem meghajoltam felé. Örültem, hogy végre eltűnik a közelemből.
Ezután munkához láttam: továbbítottam Rodney részletes utasításait Rambónak.
Amikor végeztünk úgy döntöttem, kinyújtóztatom egy kicsit a lábam. Leültem a szoba félhomályos sarkában álló karosszékbe. Alig, hogy kényelembe helyeztem magam, bejött LeRoy. Azt hiszem, nem vett észre, vagy egyszerűen nem vett tudomást rólam, esetleg úgy tekintett rám, mint a helyiség kevésbé fontos és kevésbé érdekes berendezési tárgyaira.
Csalódottan végigmérte a fát, aztán odaszólt Rambónak.
- Hékás! Hol vannak a karácsonyi ajándékok? Lefogadom, hogy nagypapától meg nagymamától kapok valami vacakot. Nem mintha nagyon érdekelne, de nem akarok várni holnap reggelig!
- Nem tudom, hol vannak az ajándékok, kis gazdám - felelt Rambo.
- Huh! - hörrent fel LeRoy, és Rodney felé fordult. - És te, Rútpofa? Te tudod, hol vannak az ajándékok?
Rodney számára a programozása lehetővé tette volna, hogy megtagadja a válaszadást, mégpedig azon az alapon, hogy "nem fogja fel", hogy az unokám neki beszél, hiszen a neve Rodney volt, nem pedig Rútpofa. Egészen biztos vagyok abban, hogy Rambo így cselekedett volna a helyében, ő azonban más volt. Ahelyett, hogy elereszti a füle mellett a kérdést, udvariasan felelt.
- Igen, tudom, kis gazda.
- És? Hol vannak, vén roncs?
- Nem hiszem, hogy bölcs dolog lenne elárulnom, kis gazda. Ezzel kellemetlenséget okoznék Gracie-nak és Howardnak, akik holnap reggel akarják átadni az ajándékokat.
- Ide hallgass! - mondta a kis LeRoy. - Mit képzelsz? Kivel beszélsz, te ostoba robot? Parancsot adtam. Hozd ide az ajándékokat! - kiáltott, aztán, hogy megmutassa Rodneynek, ki az úr a szobában, a robot lábszárába rúgott.
Ez hiba volt. Előre láttam, mi fog történni. Már akkor láttam, amikor felemelte a lábát, de nem szólaltam meg. LeRoy lefekvéshez készülődött (bár kétlem, hogy lefeküdt volna mielőtt megkapja az ajándékokat), ezért cipő helyett csak papucs volt rajta.
Papucs, ami lecsúszott a lábáról amikor rúgni készült. Meztelen lábujjai a robot krómacél lábszárához csattantak.
LeRoy üvöltve a padlóra omlott. Egy másodperccel később beviharzott az anyja.
- Mi történt, LeRoy? Mi történt?
A kis LeRoy gondolkodás nélkül hazudott.
- Megütött! Ez az ócska szörnyrobot megütött!
Hortense felsikított. Meglátott engem, rámkiáltott.
- Azonnal meg kell semmisíteni a robotot!
- Ejnye, Hortense - mondtam nyugodt hangon. - Egy robot nem üthet meg egy gyereket. A robotika első törvénye meggátolja ebben.
- De ez egy ócska, régi, sérült robot! LeRoy azt mondja…
- LeRoy hazudik. Nincs olyan robot, bármilyen régi vagy sérült is legyen, ami megütne egy gyereket.
- Akkor… Ő tette! A nagypapa csinálta! - visított LeRoy.
- Szerettem volna megtenne - mondtam halkan -, de a robotok nem hagyták volna. Rajta, Hortense, kérdezd meg a sajátodat. Kérdezd meg Rambótól, tétlen maradt volna-e ha Rodney vagyén megütjük a fiadat! Rambo!
A modernebb robotnak is feltettem a kérdést. Rambo így válaszolt:
- Nem engedtem volna meg, asszonyom, hogy kis gazdámnak baja essen. Nem tudtam, mire készül. Annyi történt, asszonyom, hogy kis gazdám csupasz lábbal belerúgott Rodney lábszárába.
Hortense levegő után kapkodott, a szeme kidülledt a dühtől.
- Jó oka lehetett rá! Meg kell semmisíteni ezt az ócskaságot!
- Ejnye, Hortense! Ha nem programozod át a robotodat hazugságra, ha nem nyúlsz bele… amivel mellesleg talán csökkented a hatékonyságát… Nos, ha nem piszkálsz bele, akkor el fogja mondani, mi történt a rúgás előtt. És természetesen én magam is tanúskodni fogok Rodney mellett!
Hortense másnap reggel elhagyta a házunkat. LeRoyt magával vitte (a fiúnak csak az egyik lábujja tört el; semmi olyasmit nem kapott, amit ne érdemelt volna meg), és persze az örök szótlanságba burkolózó DeLanceyt is.
Gracie a kezét tördelve könyörgött nekik, maradjanak még egy kicsit, én azonban értelmek nélkül, közömbösen néztem végig a távozásukat. Nem. Ez így nem teljesen igaz. Igenis voltak érzelmeim, amikor elmentek. Örültem!
Később, amikor Gracie nem volt jelen, megszólítottam Rodneyt.
- Sajnálom, rodney. Rettenetes karácsony volt. És minden rossznak az volt a forrása, hogy nélküled próbáltunk ünnepelni. Ilyesmi soha többé nem fog előfordulni, megígérem.
- Köszönöm, uram - mondta Rodney. - Be kell vallanom, hogy az elmúlt két nap során többször is azt kívántam, bárcsak ne léteznének a robotika törvényei.
Elvigyorodtam és biccentettem, de azon az éjszakán egyszercsak felriadtam álmomból. Aggódtam, és azóta is félek.
Rodneyt már sokszor, sok szempontból kipróbáltuk, de…
De az nem fordulhat elő, hogy egy robot azt kívánja, bárcsak ne léteznének a robotika törvényei! Ez semmilyen körülmények között nem fordulhat elő!
Ha erről jelentést teszek, Rodneyt minden bizonnyal megsemmisítik. Persze kapnánk helyette egy új egységet, de Gracie sosem bocsátaná meg nekem amit kedvencével tettem. Soha! Gracie számára semmi, még a legmodernebb robot sem tudná pótolni Rodneyt.
Gyötör a bűntudat, de én magam is kedvelem Rodneyt, és nem akarom, hogy végül mégis Hortense-nek legyen igaza. Viszont ha semmit sem csinálok, akkor egy olyan robottal kell együtt élnem, amely képes arra, hogy azt kívánja, bárcsak ne léteznének a robotika törvényei. Innen pedig egyetlen lépés az, hogy úgy tekinti, valóban nincsenek ilyen törvények. Ha pedig ez bekövetkezik…
Vajon mit fog tenni? Hogyan hozza majd a tudomásomra, hogy többé nem tartja érvényesnek a három szabályt?
Most mit csináljak? Mit?
 
Szántai Zsolt ford.
 
Előző Start oldal Következő