Előző	Start oldal	Következő

Női ösztön
 
 
Először fordult elő az Amerikai Robot és Gépember Rt. történetében, hogy egy robot odalent a Földön pusztuljon el balesetben.
Senkit sem lehetett kárhoztatni. A repülőgép a levegőben semmisült meg, és a tamáskodó vizsgálóbizottság azon tétovázott, merjék-e bejelenteni, hogy meteorit találta telibe. Mi más lehetett olyan gyors, hogy még az automata pályamódosítóval sem lehetett kitérni előle, és mi másnak lehettek volna atomrobbanásra emlékeztető következményei, márpedig arról szó sem lehetett. Mi másra lehetett volna következtetni, ha még azt is hozzávesszük; hogy egy jelentés - méghozzá nem egy amatőrtől, hanem a flagstaffi obszervatóriumtól származó adat - szerint pontosan azelőtt, hogy a gép szétrobbant volna, villám hasította ketté az éjszakai égboltot, a katasztrófa helyszínétől egymérföldnyire pedig friss becsapódásból származó, jókora és világosan felismerhető meteorvasat találtak, belefúródva a talajba?
Ilyesmi még sohasem fordult elő, és minden számítás szerint elenyészően csekély is volt rá az eshetőség. De hát történnek néha teljesen lehetetlen dolgok.
Az Amerikai Robotnál másodlagos jelentőséget tulajdonítottak a hogyanoknak és a miérteknek. Őket elsősorban az foglalkoztatta, hogy egy robot elpusztult.
Ez egymagában is lesújtó.
A tény, hogy JN-5 prototípus volt, az első, amelyet négy előző kísérlet után próbáltak ki, még inkább lesújtó.
A tény pedig, hogy JN-5, pusztulása előtt, megvalósított valami elképzelhetetlenül fontos dolgot, amiről most már talán örökre le kell mondani, ez a tény olyan lesújtó volt, hogy azt el sem lehet mondani.
Emellett úgyszólván említést sem érdemelt, hogy a robottal együtt a vállalat vezető robotpszichológusa is odaveszett.
Clinton Marfarian tíz éve lépett be a vállalathoz. Ebből öt évet dolgozott át zokszó nélkül Susan Calvin zord irányítása alatt.
Madarian ragyogóan tehetséges volt, és Susan Calvin a legnagyobb lelki nyugalommal léptette elő, mellőzve a nála idősebb embereket. Calvin sohasem alázkodott odáig, hogy magyarázkodjék Peter Bogertnek, a kutatási igazgatónak, Madarian azonban olyan nyilvánvaló eset volt, ami fölöslegessé tett minden indokolást.
Madarian számos tekintetben szöges ellentéte volt a köztiszteletben álló dr. Calvinnek. Nem volt annyira túlsúlyos, amennyire dupla tokája alapján gondolta volna a szemlélő, de így sem volt mindennapi jelenség ott, ahol Susant jóformán észre sem vették. Madarian vaskos arcától, csillogó vörösbarna sörényétől, pirospozsgás ábrázatától, zengő hangjától, harsány-nevetésétől, főleg pedig rendíthetetlen önbizalmától és, attól a lelkesedéstől, amellyel be szokta jelenteni sikereit, mindenki feszengeni kezdett, mintha szűknek találná a szobát.
Amikor Susan Calvin végre nyugdíjba vonult (jó előre leszögezte, hogy nem hajlandó részt venni semmiféle, a tiszteletére tartandó esetleges búcsúbanketten, és ebben olyan hajthatatlannak mutatkozott, hogy a hírközlést még nyugdíjba vonulásának tényéről sem tájékoztattak), Madarian vette át a helyét.
Pontosan egy napja töltötte be új posztját, amikor elindította a JN-programot.
Az Amerikai Robotnak egyetlen terv sem került még ennyi pénzébe, de ezt a tényt Madarian elintézte egy nagyúri legyintéssel.
- Megér minden pénzt, Peter - mondta. - És elvárom, hogy erről meggyőzze az igazgatótanácsot is.
- Indokolja meg - mondta Bogert. Kíváncsi volt, megteszi-e Madarian. Susan Calvin sohasem indokolt meg semmit. De Madarian ezt felelte:
- Hát persze! - Azzal kényelmesen elterült az igazgatói iroda terjedelmes karosszékében.
Bogert majdhogynem félős áhítattal nézett rá. Az ő fekete haja is őszbe csavarodott már. Nem egészen tíz év múlva követi Susant a nyugdíjba. Ezzel elfogy az eredeti csapat, amely összetettségben és jelentőségben a kormányokkal versengő, világméretű vállalattá fejlesztette az Amerikai Robotot. Még neki és az előtte elmenteknek sem volt fogalmuk róla, milyen óriási kiterjedésű a cég birodalma.
Ez azonban már új nemzedék volt. Az újak nem szeppentek meg a kolosszustól. Hiányzott belőlük a csodálat, amely hitetlenkedő áhítatot parancsolt volna rájuk. Törtettek előre egyenesen, és ez így volt jó.
- Javaslom, hogy kezdjük el a megkötések nélküli robotok készítését - mondta Madarian.
- A három törvény nélkül? Igazán…
- Nem, Peter. Maga csak ezekre a megkötésekre tud gondolni? A mindenit. Maga is részt vett a korai pozitronagyak tervezésében. Én mondjam meg magának, hogy ezekben az agyakban a három törvényen túl sincsen egyetlen pálya, amely ne lenne gondosan kijelölve és rögzítve? Különleges feladatokra tervezünk különleges készségekkel felruházott robotokat.
- Azt javasolja…
- Hogy hagyjuk nyitva a pályákat a három törvény szintjén alul. Nem nehéz feladat.
- Valóban nem nehéz - hagyta rá szárazon Bogert. - A haszontalanságok sohasem nehezek. Meghatározni a pályákat és hasznossá tenni a robotot, az a nehéz.
- De miért nehéz? A pályák rögzítése nagyon fáradságos munka, mert a pozitronrészecskékben fontos szerepet játszik a Bizonytalansági Elv, és a bizonytalansági effektust a minimálisra kell korlátozni. De miért kell? Ha úgy intézhetnénk, hogy annyit hagynánk érvényesülni az elvből, amennyi lehetővé teszi a pályák kiszámíthatatlan kereszteződését…
- Akkor van egy kiszámíthatatlan robotunk.
- Egy alkotó robotunk - mondta Madarian kissé türelmetlenül. - Peter, ha van valamije az emberi agynak, amellyel a robot agya sohasem rendelkezett, az a szubatomikus szintre jellemző bizonytalansági effektusból származik. Belátom, hogy kísérleti úton sohasem bizonyították ezt az effektust az idegrendszeren belül, de nélküle az emberi agy elvben semmivel sem magasabb rendű a robot agyánál.
- És azt képzeli, hogy ha ezt az effektust beépíti a robot agyába, akkor az emberi agy elvben semmivel sem lesz magasabb rendű a robot agyánál.
- Pontosan ezt képzelem - mondta Madarian. És még sokáig beszélgettek róla.
Az igazgatótanácsnak láthatólag esze ágában sem volt egykönnyen beadni a derekát.
- Már így is elég nehéz elirányítani a robotipart - mondta Scott Robertson, a főrészvényes. - Az ellenséges közvélemény bármikor átcsaphat nyílt tiltakozásba. Ha az embereknek tudomására jut, hogy lesznek robotok, amelyeket nem lehet irányítani… Eh, ne emlegessék itt nekem a három törvényt! Az átlagember nem fogja elhinni, hogy a három törvény megvédi, ha meghallja az "irányítatlan" szót.
- Akkor ne azt használja - mondta Madarian. - Nevezze a robotot… nevezze ösztönösnek".
- Ösztönös robot? - motyogta valaki. - Egy robotlány? Az asztal mellett ülők elmosolyodtak:
Madarian kapott az alkalmon.
- Rendben van. Legyen robotlány. Robotjaink nem nélküliek, és természetesen ez is az lesz, de mi úgy bánunk velük, mintha hímneműek lennének. Férfi becenevet adunk nekik. Ez az új, ha az általam javasolt agy matematikai felépítésének jellegét vesszük figyelembe, a JN-koordinátarendszerben helyezkedne el. Az első robotnak JN-1 lenne a neve, és feltételezem, hogy John Egynek szólítanánk… Attól tartok, ennyi eredetiség telik ki egy átlagos robotikustól. De a kutyafáját, miért ne szólíthatnánk Jane Egynek?! Ha már a közönségnek tudnia kell, mivel foglalkozunk, akkor higgyék csak azt, hogy egy ösztönös, női robotot építünk.
Robertson megcsóválta a fejét.
- Mit számítana az? Maga arról beszél, hogy el akarja távolítani az utolsó gátat, amely elvben alacsonyabb rendűvé teszi a robot agyát az emberénél. Mit képzel, mit szólna hozzá a közvélemény?
- Nyilvánosságra óhajtja hozni? - kérdezte Madarian. Gondolkozott egy keveset. - Nézze. A közvélemény arról az egyről meg van győződve, hogy a nők nem olyan intelligensek, mint a férfiak.
Az asztal mellett nem egy férfi vágott riadt arcot és pillantott föl gyorsan, majd sütötte le a szemét, mintha Susan Calvin még mindig ott ülne megszokott székében.
- Ha bejelentjük, hogy a robot nőnemű, nem számít, milyen tulajdonságai vannak - mondta Madarian. - A közvélemény automatikusan azt a következtetést vonja le, hogy szellemileg visszamaradott. Elég, ha Jane Egynek nevezzük, és ennél nem is kell többet mondanunk. Biztonságban leszünk.
- És van, ami még ennél is fontosabb - tette hozzá csöndesen Peter Bogert. - Madariannal átvettük a matematikai részt. A JN sorozat, akár John, akár Jane, teljesen biztonságos lesz. Egyszerűbb és hagyományos értelemben véve alacsonyabb szellemi szintet képvisel, mint sok más, eddig tervezett és épített sorozat. Egyetlen járulékos tulajdonsággal fog rendelkezni, amit, nos, nevezzünk "ösztönnek".
- És ki tudja, mire lesz képes? - motyogta Robertson.
- Madarian célzott valamire, amire képes lesz. Mint tudják, az űrugrás elvét már kidolgozták. Elhanyagolhatóan rövid idő, legfeljebb néhány hét alatt az ember képes lenne a fénynél is nagyobb sebességgel ellátogatni más csillagrendszerekbe és visszatérni onnan.
- Ez nem újdonság - jegyezte meg Robertson. - De robotok nélkül nem lehet megcsinálni.
- Pontosan, és semmi hasznunk sincs belőle, mert a hipersebességű meghajtást legföljebb ha egyszer használhatjuk demonstratív célokra, ami nemigen öregbíti az Amerikai Robot érdemét. Az űrugrás kockázatos, ijesztően sok energiát pocsékol, és rettenetesen költséges. De ha már használjuk, milyen jó is lenne, ha bejelenthetnénk egy lakható bolygó létezését. Nevezzék lélektani szükségszerűségnek. Költsenek el húszmilliárd dollárt egyetlen űrugrásra, amely kizárólag tudományos adatokkal ajándékoz meg, és az adófizetők tudni akarják, mire verték el a pénzüket. Jelentsék be egy lakható bolygó létezését, azonnal a világűr Kolumbuszainak magasztalják magukat, és senki sem fogja feszegetni a pénzkérdést. - Tehát?
- Tehát hol keressünk egy lakható bolygót? fagy más szavakkal: az űrugrás jelenlegi fejlettségi szintjén elérhető, háromszáz fényéven belül található háromszázezer csillag és csillagrendszer között mely csillagnak van a legnagyobb esélye arra, hogy rendelkezzék egy lakható bolygóval? Roppant tömegű adatot gyűjtöttünk össze háromezer fényéven belül minden csillagszomszédunkról, és az az elgondolásunk, hogy majdnem mindegyiknek van bolygórendszere. De melyiknek van lakható bolygója? Melyiket kell meglátogatnunk?… Nem tudjuk.
- És hogyan fog segíteni ebben ez a Jane robot? - kérdezte az egyik igazgató.
Madarian már majdnem kinyitotta a száját, de aztán intett Bogertnek. Az megértette. Az igazgató nagyobb tekintély. Bogertnek nem túlságosan volt ínyére az ötlet; ha a JN sorozat megbukik, akkor mindenki őt fogja hibáztatni, mert most kiállt érté. Viszont közeledett a nyugdíj, és ha a sorozat beválik, akkor ő dicsfénnyel koronázva fog elvonulni a színről. Talán nemcsak a Madarianból áradó magabiztosság tette, hanem maga az igazgató is kezdte hinni, hogy beválik.
- Nagyón is lehetséges - szólalt meg -, hogy valahol a csillagokról felhalmozott adatkönyvtárakban rejtőznek a módszerek, amelyekkel fölbecsülhető lenne a Föld típusú, lakható bolygó létezésének valószínűsége. Nekünk csak arra van szükségünk, hogy megfelelően értelmezzük ezeket az adatokat, kreatív szemmel nézzük őket, és pontosan állapítsuk meg a viszonosságokat. Eddig még nem tettük meg. És ha valamelyik csillagász meg is tette, ahhoz nem volt elég eszes, hogy megértse, mire jött rá.
- Egy JN típusú robot az embernél sokkal gyorsabban, és dokkal pontosabban állítja fel a korrelációkat; egyetlen nap alatt annyit, mint az ember tíz év alatt. Ezenkívül biztosan véletlenszerű módszerrel fog eljárni, míg az embert erősen befolyásolnák az előzetes elképzelések és korábbi előítéletek.
Mély csend támadt, amelyet végül Robertson tört meg:
- De ez csak valószínűség, ugye? És ha a robot azt mondja: "A lakható bolygóval rendelkező csillag ennyi és ennyi fényéven belül a legnagyobb valószínűséggel a Tocsogó-17" vagy valami ilyesmi, mi meg odamegyünk, és kiderül, hogy a valószínűség csak valószínűség, és nincs is ott semmiféle lakható bolygó. Akkor mihez kezdünk?
Ekkor vágott közbe Madarian:
- Akkor is a mienk a győzelem. Tudjuk, hogy vonta le a következtetést a robot, mert el fogja mondani nekünk. Elképzelhetetlenül sok csillagászati részletet tudhatunk meg. Akkor is megéri, ha egyáltalán nem hajtjuk végre az űrugrást. Egyébként azt követően kiszámíthatjuk öt csillag legvalószínűbb helyét, valamint 0,95 %-nál nagyobb valószínűséggel azt is, melyiknek van lakható bolygója. Majdnem bizonyos lenne…
És még sokáig vitatkoztak erről.
Elég kevés pénzt szavaztak meg rá, de Madarian számított arra a szokásra, hogy vesztett ügybe is bele szokták ölni a pénzt. Ha kidobnak kétszázmilliót, amit sohasem fognak visszakapni, holott még egyszer százmillióval mindent meg lehetne menteni, akkor hamarosan meg fogják szavazni a hiányzó százmilliót is.
Végül megépítették és bemutatták Jane Egyet Peter Bogertnek, aki komolyan szemügyre vette.
- Miért ilyen vékony a dereka? - kérdezte. - Nem gyöngíti ez erőtani szempontból?
Madarian kuncogott.
- Idehallgasson, ha egyszer Jane Egynek hívjuk, akkor nem nézhet ki úgy, mint Tarzan.
Bogert megcsóválta a fejét.
- Nekem ez nem tetszik. Akkor derék fölött fel fogja fújtatni, hogy olyan legyen, mintha melle nőtt volna? Ez erkölcstelen ötlet. Ha a nők neszét veszik, hogy a robotok hasonlítanak rájuk, akkor pontosan megmondhatom, micsoda perverz gondolatsík támadnak. Akkor aztán tényleg utálni fogják magát.
- Lehet, hogy ebben igaza van - ismerte be Madarian. Egyetlen nő sem akarja úgy érezni, hogy pótolható, méghozzá olyasmivel, ami mentes minden asszonyi gyarlóságtól. Rendben van.
 
 
Jane Kettőnek nem volt darázsdereka. Mogorva robot volt, keveset mozgott, és még kevesebbet beszélt.
Építése közben Madarian csak néha rontott be Bogerthez a legújabb hírekkel, és ez biztos jele volt annak, hogy csehül állnak a dolgok. Siker esetén Madarian lobogott, és mindenkit legázolt. Bogert bizonyos volt benne, hogy habozás nélkül felcsörgette volna hajnali háromkor is az ágyban a legfrissebb hírrel, mintsem kivárja a reggelt.
Madarian csüggetegnek tűnt, szokásos harsogó modora megfakult, gömbölyű arca valahogy beesett.
- Nem fog beszélni - állapította meg Bogert.
- Ó, beszél ó! - Madarian nehézkesen lerogyott, és az alsó ajkát harapdálta. - Legalábbis néha.
Bogert felállt, és körbejárta a robotot.
- És feltételezem, hogy ha megszólal, annak sincsen sok értelme. Nohát, nem is nő, ha nem beszél!
Madarian megpróbálkozott egy gyönge mosollyal, de aztán felhagyott az erőlködéssel.
- Az agyat, egymagában, kipróbáltuk. - Tudom - mondta Bogert.
- De mikor beszereltük a gépezetbe, természetesen és szükségszerűen megváltozott.
- Természetesen - értett egyet reményvesztetten Bogert. - Csakhogy kiszámíthatatlan és csalódást keltő módon. Az a baj, hogy n-dimenziós bizonytalansági számításoknál a dolgoka…
- Bizonytalanok? - kérdezte önmagát is meglepve Bogert. A vállalat még soha nem költött ennyi pénzt, és majdnem két év telt el, de az eredmények, hogy finoman fogalmazzunk, kiábrándítóak. Szurkálta Madariant, és rájött, hogy örömét leli a szurkálódásban.
Átfutott az agyán a gondolat, hogy igazából nem a távol levő Susan Calvint szurkálja-e. Ha jól álltak a dolgok, Madarian olyan lelkes volt, amire Susan sohasem lett volna képes. Bajban viszont jóval sebezhetőbb volt, holott Susan sohasem roppant össze a teher alatt. Madarian könnyű célpontot kínált, és ezzel kárpótolt Susanért, aki sohasem szolgáltatta ki magát.
Bogert utolsó megjegyzését Madarian ugyanúgy elengedte a füle mellett, ahogyan Susan Calvin tette volna. Susan megvetésből viselkedett volna így, Madarian viszont egyszerűen nem hallotta.
- A felismeréssel van a baj - érvelt. - Jane Kettő korrelatív készsége bámulatos. Bármely témában képes korrelációkra, de amint ezt megtette, nem képes megkülönböztetni az értékes eredményt az értéktelentől. Nem egyszerű kérdés ez. Hogyan programozzunk egy robotot fontos összefüggések felismerésére, ha azt sem tudjuk, milyen összefüggéseket ismer majd fel?
- Feltételezem, úgy gondolta, hogy a W-21 diódás kötésnél csökkenti a potenciált, és átüt…
- Nem, nem, nem! - tompult suttogássá Madarian hangja. - Nem kényszeríthet ki belőle mindent. Ezt magunkkal megtehetjük. Neki az a fontos, hogy fölismerje a legfontosabb viszonosságot, és levonja a következtetést. Ha ez egyszer megtörtént, akkor a Jane robot ösztönösen vágja rá a választ. Mi magunk csak vakszerencsével vagyunk képesek ilyesmire.
- Én úgy látom - jegyezte meg szárazon Bogert -, hogy ha lenne egy ilyen robotja, akkor azt szeretné, ha rutinszerűen cselekedné azt, amire az emberek között csak a lángelme képes.
Madarian hevesen bólintott.
- Pontosan, Peter. Magam is ezt mondanám, ha nem félnék, hogy az igazgatók megijednek. Kérem, ne ismételje el ezt a fülük hallatára.
- Maga tényleg egy lángeszű robotot akar?
- Ezek szavak. Olyan robotot próbálok előállítani, amely kész rendkívüli sebességgel véletlenszerű viszonosságok teremtésére, ugyanakkor magas a lényegi szignifikancia-felismerési hányadosa is. És ezeket a szavakat megpróbálom beépíteni a pozitronmező egyenleteibe. Azt hittem, már sikerült, de nem. Még nem.
Elégedetlenül pillantott Jane Kettőre.
- Mi a legjobb szignifikanciád, Jane?
Jane Kettő odafordította a fejét, és Madarianra nézett, de egy szót sem szólt.
- Most végigfuttatja a korrelációs bankban - suttogta lemondóan Madarian.
- Nem vagyok bizonyos benne - mondta végül Jane Kettő fahangon. Ekkor szólalt meg először.
Madarian az égre emelte tekintetét.
- Ugyanazt csinálja, mintha meg nem határozható megoldásokkal rendelkező egyenleteket állítana fel.
- Én is erre következtettem - mondta Bogert. - Ide hallgasson, Madarian, tovább tud innen lépni valamerre, vagy most kiszállunk a buliból, és elkönyvelünk félmilliárd veszteséget?
- Ó, nekem sikerülni fog! - mormolta Madarian.
 
 
Jane Hárommal sem sikerült. A robotot még csak nem is aktiválták, és Madarian dühöngött.
Emberi tévedés volt. Az ő hibája, ha tökéletesen akarunk fogalmazni. Madarian mélységesen meg volt alázva, mások viszont nem jöttek ki a sodrukból. Töltse csak ki azt az első javítási tarlapot, ő, aki a pozitronagyak félelmeseten bonyolult matematikájában eddig még sohasem tévedett.
 
 
Csaknem egy év telt el, mire elkészült Jane Négy. Madarian megint ujjongott.
- Meg fogja csinálni! - mondta. - Jó felismerési hányadosa van.
Annyira biztos volt magában, hogy bemutatta a robotot a vezetőség elölt, ahol Jane-nek feladatokat kellett megoldania. Nem matematikai feladatokat, arra minden robot képes; szándékosan félrevezető, noha igazából nem pontatlan szavakkal fogalmazott kérdésekre kellett válaszolnia.
- Ez nem valami nagy eredmény - mondta utána Bogert. - Hát persze hogy nem. Jane Négynek ez elemista fejtörő, de én mást is mutattam nekik.
- Tudja, mennyit költöttünk eddig?
- Ugyan, Peter, ne hozza ezt elő! Tudja-e, mennyit kaptunk vissza? Az ilyesmi nem falra hányt borsó. Ha tudni akarja, három iszonyú éve veszkődöm vele, de közben olyan új számítási technikákat dolgoztam ki, amelyek mostantól minimum ötvenezer dollár megtakarítást jelentenek minden új pozitronagy-típus tervezésénél. Így van?
- Hát…
- Semmi hát. Így van. Nekem pedig az az érzésem, hogy az n-dimenziós bizonytalansági számításnak akárhány egyéb alkalmazása lehet, ha elég találékonyak leszünk felfedezni őket, és az én Jane robotjaim meg fogják találni ezeket. Ha egyszer pontosan azt leiem meg, amit akarok, az új JN sorozatok öt éven belül jövedelmezni fognak, még akkor is, ha addig megháromszorozzuk a befektetést.
- Mit ért azon, hogy pontosan azt találja meg, amit akar? Mi a baja Jane Négynek?
- Semmi. Vagy semmi különös. Pályán van, de lehet még tökéletesíteni, és én ezt akarom. Amikor terveztem, azt hittem, tudom, hova tartok. Most kipróbáltam, és tudom, merre tartok. Oda akarok eljutni.
És Jane Öttel elérte. Madariannak jó egy évébe került, míg előállította, és ez alkalommal nem voltak fenntartásai; feltétlenül biztos volt magában.
Jane Öt alacsonyabb és vékonyabb volt, mint az átlagos robotok. Bár nem volt az az asszonyi karikatúra, mint Jane Egy, mégis asszonyi légkört árasztott, noha nem rendelkezett egyetlen felismerhetően nőies tulajdonsággal sem.
- A tartása miatt van - állapította meg Bogert. A robot kecsesen tartotta a karját, és amikor elfordult, mintha lágyan ívelt volna a törzse.
- Hallgassa csak! - mondta Madarian. - Hogy érzed magad, Jane?
- Kitűnően, köszönöm érdeklődését - mondta Jane Öt. Tiszta női hangja volt: édes, szinte izgató alt.
- Miért csinálta ezt, Clinton? - kérdezte döbbenten Peter. Kezdett elkomorodni.
- Lélektanilag fontos - magyarázta Marfarian. - Az akarom, hogy az emberek nőnek gondolják, nőként kezeljék, magyarázzanak neki.
- Miféle emberek?
Madarian zsebre dugta a kezét, és tűnődve bámult Peterre. - Szeretném, ha elintézné, hogy Jane-nel elutazhassak Flagstaffbe.
Bogert akaratlanul is fölfigyelt rá, hogy Marfarian nem Jane Ötöt mondott. Ezúttal nem használta a számot. A robot Jane volt.
- Flagstaffbe? - kérdezte kételkedve. - De miért?
- Mert az az általános planetológia világközpontja. Ott tanulmányozzák a csillagokat, és igyekeznek kiszámítani a lakható bolygók valószínűségét.
- Ezt én tudom, de Flagstaff a Földön van.
- Azt én is tudom.
- A robotok földi mozgását szigorúan korlátozzák. És nincs is rá szükség. Hozasson ide egy általános planetológiai könyvtárat, és Jane majd megtanulja.
- Nem! Vegye már észbe, Peter, hogy Jane nem közönséges logikai robot, hanem ösztönös!
- És?
- És akkor hogyan mondhatnánk meg, mire van szüksége, mit tud használni, mi fogja felvillanyozni? Könyvek olvasására akármilyen gyári acélmodellt használhatunk; azok csak befagyott adatok, és egyébként is idejétmúltak. Jane-nek élő információ kell; neki hangszínek kellenek, mellékes szempontok kellenek; tökéletesen értelmetlen dolgokra is lesz szüksége. Honnan az ördögből tudnánk, mikor kezd el ketyegni benne valami, hogy aztán mintába álljon össze? Ha tudnánk, egyáltalán nem is lenne szükségünk rá.
Bogert kezdett elfáradni.
- Akkor hozza ide az embereket, a legelső planetológusokat.
- Itt nem jó. Kikerülnek az elemükből. Nem viselkednek természetesen. Azt akarom, hogy Jane munka közben figyelje őket; azt akarom, hogy lássa a berendezéseiket, irodájukat, asztalaikat, mindent, amit látni lehet. Intézze el, hogy elvihessem Flagstaffbe. Nem akarok erről többet vitatkozni.
Egy pillanatig majdnem olyan volt a hangja, mint Susannek. Bogeret összerándult.
- Az ilyesmit nehéz elintézni. Egy kísérleti robot szállítása…
- Jane nem kísérleti, ötödik darabja a sorozatnak. - A másik négy nem is volt igazi működő modell. Madarian reményvesztett kétségbeeséssel emelte a mennyezet felé a kezét.
- Ki kényszeríti, hogy ezt közölje a kormánnyal?
- Engem nem a kormány izgat, az képes megérteni bizonyos, sajátos eseteket. A közvélemény izgat. Hosszú utat jártunk be öt év alatt, és nem szeretném, ha huszonötöt hátrálnánk vissza, mert maga elveszítette az uralmát…
- Nem fogom elveszteni az uralmat. Bolondokat beszél. Nézze! Az Amerikai Robot megengedhet magának egy különgépet. Nyugodtan leszállhatunk a legközelebbi kereskedelmi reptéren, senki sem fog észrevenni bennünket a többi száz leszálló gép között. El tudjuk intézni, hogy egy nagy, zárt terepjáró várjon és vigyen el bennünket Flagstaffbe. Jane-t beládázzuk, mindenki láthatja, hogy olyasmit szállítunk a laboratóriumba, aminek semmi köze a robotokhoz. Ránk se fog nézni senki. A flagstaffiakat értesítjük és tájékoztatjuk jövetelünk céljáról. Minden okuk meglesz az együttműködésre, és elejét fogják venni a kiszivárogtatásnak.
- A repülőgép és a terepjáró lesz a rizikós rész - fontolgatta Bogert. - Ha bármi történne a ládával…
- Semmi sem fog történni.
- Megúszhatjuk, ha Jane-t deaktiválják a szállítás idejére. Akkor, ha kiszimatolja is valaki…
- Nem, Peter. Azt nem lehet. Nem bizony. Jane Ötöt nem lehet. Ide figyeljen, ő az aktiválása óta szabadon asszociál. Információit be lehet fagyasztani a deaktiválás idejére, de a szabad asszociációkat soha. Nem, uram, nem lehet deaktiválni.
- De ha valaki rájön, hogy egy aktivált robotot szállítunk… - Nem fog rájönni.
Madarian tántoríthatatlan maradt, és a repülőgép felszállt. A legmodernebb típusú, robotpilótás, sugárhajtású gép volt, de a biztonság kedvéért emberi pilótát is vitt magával, az Amerikai Robot egyik alkalmazottját. A Jane-t tartalmazó láda biztonságosan megérkezett a reptérre, ahol fölrakták a terepjáróra, és baj nélkül elfuvarozták a flagstaffi kutatólaboratóriumba.
 
 
Madarian először pontosan egy órával a flagstaffi megérkezés után hívta föl Peter Bogertet. Lázban égett, és a rá jellemző módon alig várta már, hogy beszámolhasson.
A lézernyalábbal továbbított üzenetet árnyékolták, zavarták. Kellőképpen megfejthetetlen volt, de Bogert mégis idegeskedett. Tudta, hogy ki lehetne hüvelyezni, ha valaki, aki megfelelő technológiai felkészültséggel rendelkezik - például a kormány - ki akarná hüvelyezni. Csak abban bízhattak, hogy a kormánynak nem volt oka próbálkozni. Bogert legalábbis remélte, hogy nincs.
- Az isten áldja meg - mondta -, mindenáron hívnia kellett?
Madarian elengedte a füle mellett.
- Isteni sugallat volt - fuldokolta. - Lángeszű húzás, én mondom magának.
Bogert egy pillanatig csak bámulta a vevőt, aztán hitetlenkedve elbődült:
- Csak nem azt akarja mondani, hogy megkapta a választ? Máris?
- Nem, nem! Adjon már időt, a mindenit! Azt akarom mondani, hogy a hangja volt isteni sugallat. Figyeljen ide. Miután elhajtottunk a repülőtérről a flagstaffi központba, kicsomagoltuk Jane-t, és ő kilépett a ládából. Mindenki hátrahőkölt, aki ott volt. Beijedtek! A tökéletlenek! Ha még a tudósok sem képesek felfogni a robotika törvényeinek jelentőségét, mit várhatunk a tudatlan átlagembertől? Egy pillanatig azt gondoltam: semmi értelme az egésznek. Nem fognak beszélni. Arra állítják be magukat, hogy gyorsan lelépjenek, ha a robotra rájönne az ötperc, és semmi másra nem fognak tudni gondolni.
- No és aztán mire jutottak?
- Aztán Jane rutinszerűen üdvözölte őket. Azt mondta: "Jó napot, uraim. Annyira örülök, hogy találkozhattam önökkel." És mindezt azon az ő csodálatos alt hangján… Ez megtette. Az egyik ember a nyakkendőjét rántotta helyre, a másik a haját gereblyézte végig az ujjaival. De az volt az igazi, hogy a legidősebb pasas megnézte, jól felhúzta-e a sliccén a cipzárat! Most már mind odáig vannak érte. Csak ez a hang kellett nekik. Most már nem robotnak tekintik, hanem lánynak.
- Azt akarja mondani, hogy beszélnek hozzá?
- Hogy beszélnek-e? Meghiszem azt! Szexi hanghordozásra kellett volna programoznom. Akkor már most randit kérnének tőle. Vegye feltételér reflexnek. Figyelje meg, a férfiak a hangokra érzékenyek. Vagy talán a szemüket szokták használni a legmeghittebb pillanatokban? A hang az…
- Igen, Clinton, még emlékszem rá. Hol van most Jane? - Velük. Nem engedik el.
- A fenébe! Hozza ide. Le ne vegye róla a szemét, ember!
 
 
Ezután Madarian hívásai a flagstaffi tíznapos tartózkodás alatt megritkultak, és fokozatosan kiveszett belőlük a lelkesedés.
Jane, jelentette, figyelmesen hallgat, és néha felel is. Változatlanul népszerű. Bárhova beléphet. Épp csak eredmény nincs.
- Egyáltalán semmi? - kérdezte Bogert. Madarian azonnal defenzívába vonult.
- Nem mondhatja, hogy semmi. Egy ösztönös robotnál sohasem tudhatja az ember. Nem tudhatja, mi történik benne. Ma reggel azt kérdezte Jensentől, hogy mit reggelizett.
- Rossiter Jensentől? Az asztrofizikustól?
- Igen, persze. És mint kiderült, Jensen nem is reggelizett aznap. Csak egy csésze kávét ivott.
- Szóval Jane csevegni tanul. Ez aligha igazolja a kiadások…
- Ó, nem legyen már ilyen szamár! Nem volt az csevegés. Jane-nek semmi sem csevely. Azért kérdezte, mert valamilyen köze volt a gondolatban kiépített keresztkötéshez.
- Mihez lehet…
- Honnan tudjam? Ha tudnám, én volnék Jane, és magának nem őrá lenne szüksége. De kell, hogy jelentsen valamit. Jane-t fokozottan motiváltuk, hogy választ kapjon az optimálisan lakható bolygó távolságára vonatkozóan, és…
- Majd tudassa velem, ha megtalálta a választ, de csak akkor, ne hamarabb. Nem szükséges, hogy aprólékosan tájékoztasson a lehetséges korrelációkról.
Igazából nem is számított a sikerre. Bogert lelkesedése minden nappal fogyott, és felkészületlenül érte, amikor mégis megjött a hír. Ez már a vége felé volt.
Madarian inkább csak suttogta a nagy újságot. Az önkívület átfordult csöndes áhítatba.
- Megtette - mondta. - Megtette. Miután már mindent föladtam. Miután mindent átrágott, volt, amit kétszer-háromszor, és soha ki nem ejtett egy szót sem, aminek köze lett volna… Már a hazafelé tartó gépen ülök. Most szálltunk fel.
- Ne játszadozzon velem, ember! - nyögte ki Bogert. Megkapta a választ? Mondja, ha megkapta. Egyszerűen csak mondja.
- Jane tudja a választ. Elmondta nekem. Elmondta annak a nyolcvan fényéven belül található három csillagnak a nevét, amelyeknél hatvan-kilencven százalékos eséllyel találhatunk lakható bolygót. Annak a valószínűsége, hogy legalább egynek van ilyen bolygója, 0,972. Majdnem bizonyos. És ez a legkevesebb. Amint hazaértünk, pontosan végigvezet bennünket minden lépésen, amelyek alapján levonta a következtetést, és előre megjósolom, hogy az egész asztrofizika és kozmológia…
- Biztos, hogy…
- Azt hiszi, képzelődöm? Tanúm is van rá. Szegény fickó fél métert ugrott, amikor Jane egyszer csak elflótázta a választ azon a csodálatos hangján…
És ez volt az a pillanat, amikor a meteorit belevágott, és a repülőgép megsemmisült. Madarian és a pilóta véres húscafatokra szakadtak, Jane-ből pedig nem találtak használható maradványokat.
 
 
Az Amerikai Robot sohasem borult még ilyen mély gyászba. Robertson azzal próbált vigasztalódni, hogy a pusztulás legalább elleplezte a törvénysértéseket, amelyeket a vállalat elkövetett.
Peter a fejét csóválta és gyászolt.
- Az Amerikai Robot elveszítette a legkiválóbb lehetőséget, hogy felszámolja ezt a nyomorult Frankenstein-komplexust, és végre kivívja a közvélemény rokonszenvét. Milyen sokat jelentett volna a robotoknak, ha egyikük oldja meg a lakható bolygó problémáját, miután mások segítettek kidolgozni az űrugrást. A robotok megnyitották volna előttünk a galaktikát. És ha ugyanekkor legalább tíz különböző irányba fejleszthettük volna tovább a tudományos ismereteket, akkor biztosan… ó, istenem, ki se lehet számítani, mennyi haszna lett volna belőle az emberiségnek, meg persze nekünk is!
- De hát építhetünk további Jane-eket, nem? - kérdezte Robertson. - Akár Madarian nélkül is.
- Hát persze hogy építhetünk. De rátalálhatunk-e újra a pontos korrelációra? Ki tudja, milyen alacsony volt a valószínűsége a végső megoldásnak? És ha Madariannak csak olyan hihetetlen szerencséje volt, mint a hályogkovácsnak? Aztán pedig még fantasztikusabb balszerencséje? Egy becsapódó meteorit… Egyszerűen hihetetlen!
- Nem lehet, hogy… szándékos volt? - súgta akadozva Robertson. - Mármint hogy vegyünk tudomást valamiről. És ha a meteorit volt az ítélet… onnan…
Aztán összezsugorodott Bogert megsemmisítő tekintete előtt.
- Gondolom, azért nemcsak veszteség van a dologban - állapította meg Bogert. - A többi Jane még hasznunkra lehet valamilyen módon. És más robotoknak is adhatunk női hangot, ha ez megkönnyíti az elfogadásukat, bár nem tudom, mit szólnak hozzá a nők. Bárcsak tudnánk, mit mondott Jane Öt!
- Abban az utolsó hívásban Madarian említett valami szemtanút.
- Tudom, már nekem is eszembe jutott - mondta Bogert. Gondolja, hogy nem kerestem meg Flagstaffet? Az egész központban senki sem hallotta, hogy Jane mondott volna valami rendkívüli dolgot, bármit, ami válasz lehetett volna a lakható bolygó kérdésére, márpedig valaki csak felismerte volna a választ, vagy legalábbis azt; ami válasz lehetett volna.
- Lehet, hogy Madarian hazudott? Vagy megbolondult? Nem lehet, hogy magát próbálta védeni?
- Úgy véli, azzal próbálta menteni a reputációját, hogy azt állítja, megvan a felelet, aztán megbuherálja Jane-t, hogy ne tudjon beszélni, és ő azt mondhassa: "Ó, sajnálom, baleset! Ördög és pokol! " Ezt egy percig sem hiszem el. Ennyi erővel azt is feltételezheti, hogy a meteoritot is ő rendelte oda.
- Akkor most mihez kezdünk?
- Visszatérünk Flagstaffbe - mondta nyomatékosan Bogert. - A válasznak ott kell lennie valahol. Majd mélyebbre ások, és kész. Lemegyek, és viszek magammal néhány embert Madarian osztályáról. Töviről hegyire át fogjuk kutatni egész Flagstaffet.
- Ide figyeljen, még ha van is egy szem- és fültanú, mit kezdjünk vele most, hogy nincs Jane, aki elmagyarázná a folyamatot?
- A legjelentéktelenebb apróság is fontos. Jane megadta a csillagok neveit, illetve valószínűleg a katalógusszámokat; névvel rendelkező csillagok nincsenek közötte. Ha valaki vissza tud emlékezni a szavaira, és eszébe jut a katalógusszám, vagy már elfelejtette, de elég tisztán hallotta ahhoz, hogy elmeszondával felszínre lehessen hozni - akkor már van a kezünkben valami. Ha megszereztük a végeredményeket és az adatokat, amelyeket kezdetben tápláltak Jane-be, akkor rekonstruálni tudjuk a logikai láncot; kikövetkeztethetjük az ösztönös megérzést. Ha ez megvan, akkor nyertünk.
Bogert három nap múlva tért vissza, hallgatagon és rendkívül csüggedten: Csak a fejét rázta, amikor Robertson izgatottan érdeklődött az eredmények iránt.
- Semmi!
- Semmi?
- Az égvilágon semmi. Flagstaffben beszéltem minden emberrel, minden tudóssal, technikussal, egyetemistával, akinek bármi köze lehetett Jane-hez; mindenkivel, aki egyáltalán találkozhatott vele. Nem voltak sokan, el kell ismernem, hogy Madarian tapintatosan viselkedett. Csak azok láthatták a robotot, akik rendelkeztek betáplálásra érdemes planetológiai ismeretekkel: összesen huszonhármam és közülük tizenketten váltottak vele szót.
Újra és újra végigvettem mindent, amit Jane mondott. Jól emlékeztek mindenre. Nagyon lelkesítette őket, hogy az ő szakmájuk is hozzájárul egy ilyen döntő jelentőségű kísérlethez, hát persze hogy jól megjegyeztek mindent! És beszélő robottal volt dolguk, ami egymagában is elég meglepő, de ez ráadásul úgy beszélt, mint egy színésznő a tévében. Ezt nem felejthetik el.
- Talán az elmeszonda - kezdte Robertson.
- Ha valamelyik akár a leghalványabb célzást tette volna rá, hogy valami történt, akkor addig nyúznám, míg beleegyezik, hogy alávesse magát a szondának. De semmi ürügyünk rá, az pedig végképp lehetetlen, hogy megszondázzunk egy tucat embert, olyanokat, akik az agyukból élnek. Isten bizony, tényleg nem segítene. Ha Jane valóban említett volna három csillagot, és hozófűzte volna, hogy ezeknek vannak lakható bolygóik, ez egy űrrakéta erejével csapódott volna bele az agyukba. Hogyan felejthették volna el?
- Akkor tán hazudik valamelyik - jegyezte meg komoran Robertson. - Meg akarja tartani magának az információt, hogy később ő fölözhesse le a hasznát.
- Mi haszna lenne belőle? - kérdezte Bogert. - Az egész intézmény tudja, hogy Marfarian és Jane minek mentek oda. Azt is tudják, hogy én mit kerestem ott. Ha valaki, aki pillanatnyilag Flagstaftben dolgozik, bármikor a jövőben kirukkolna egy lélegzetelállítóan új és mégis cáfolhatatlan elmélettel a lakható bolygókról, minden flagstaffi és az egész Amerikai Robot rögtön tudná, hogy lopta. Nem úszná meg szárazon.
- Akkor Madarian tévedett.
- Ezt képtelen vagyok elhinni. Madarian idegesítő egyéniség volt; minden robotpszichológus idegesítő, azt hiszem, ezért dolgoznak inkább robotokkal, mint emberekkel, de nem volt ostoba. Nem tévedhetett ilyesmiben.
- Akkor… - de Robertson kifogyott a lehetőségekből. Áthatolhatatlan falba ütköztek, és néhány percig vigasztalhatatlanul bámulták egymást.
Végül Robertson fölrezzent. - Peter…
- Tessék.
- Kérdezzük meg Susant.
- Tessék? - dermedt meg Bogert.
- Kérdezzük meg Susant. Hívjuk fel és kérjük meg, hogy jöjjön be.
- Miért? Mit tehet ő?
- Nem tudom. De ő is robotpszichológus, és jobban megértheti Madariant, mint mi. Egyébként is ő… eh, a fenébe, mindig is több esze volt, mint bármelyikünknek.
- Majdnem nyolcvanéves.
- Maga meg hetven. Na és?
Bogert felsóhajtott. Vajon mennyit enyhítettek a nyugdíjas évek Susan marólúgos stílusán?
- Jól van, megkérdezem.
 
 
Belépvén Susan Calvin előbb lassan körbejártatta a szemét Bogert irodájában, tekintete csak azután állapodott meg a kutatási igazgatón. Nagyon megöregedett, mióta nyugdíjba vonult. Haja megőszült, az arca összetöpörödött, és áttetszően törékeny lett. Csak a metsző és engesztelhetetlen pillantás emlékeztetett a régi Susanre.
Bogert örömmel sietett elé.
- Susan! - nyújtotta felé a tenyerét. Susan Calvin kezet rázott vele.
- Öregemberhez képest, Peter, egész jól néz ki. Én a maga helyében nem várnám meg a következő évet. Vonuljon vissza most, és adja át a helyet a fiataloknak… Marfarian meghalt. Azért hívott fel, hogy jöjjek vissza a régi állásomba? A haláluk után egy évvel is dolgoztatni akarja az ősöket?
- Nem, nem, Susan; csak azért hívtam… - Megtorpant. Halvány fogalma sem volt róla, hogyan kezdje.
Susan azonban most is olyan játszva olvasott az agyában, mint azelőtt. Leült, azzal az elővigyázattal, amelyet a meszes ízületek parancsolnak, és megszólalt:
- Maga azért hívott, Peter, mert csúnya pácban van. Egyébéként inkább látna holtan, mint akárhol egymérföldnyire a közelében.
- De Susan!
- Ne vesztegesse bájcsevelyre az időt. Már negyvenéves koromban se volt vesztegetni való időm, most pedig végképp nincs. Madarian halála és a maga hívása egyformán rendhagyó jelenség, a kettőnek tehát kapcsolatban kell lennie egymással. Túl csekély annak a valószínűsége, hogy két szokatlan esemény között ne legyen összefüggés. Kezdjük az elején, és ne aggódjon amiatt, hogy ostobának fogom nézni. Rég tudom, hogy az.
Bogert nyomorúságosan krákogott és elkezdte. Susan feszülten figyelt, időnként aszott kezét fölemelve félbeszakította, amíg kérdezett valamit.
- Női ösztön! - horkant föl megvetően egy alkalommal. Ilyen robotot akartak? Maguk férfiak. Mihelyt látnak egy nőt, aki képes helyesen következtetni, nem bírják elfogadni, hogy olyan vagy még annál is okosabb legyen, mint maguk, erre kitalálják ezt a női ösztön nevű micsodát.
- Hát igen, Susan, de hadd folytassam…
Folytatta. Susan csak ennyit mondott Jane alt hangjára:
- Néha nehéz eldönteni, vérlázító-e a férfinem, vagy egyszerűen csak megvetésre méltó.
- Jó, de hadd folytassam - esdekelt Bogert. Mikor befejezte, Susan így szólt:
- Használhatom egy-két óráig zavartalanul ezt az irodát? - Igen, de…
- Át akarom nézni a különböző jelentéseket, Jane programozását, Madarian hívásait, a maga flagstaffi interjúit. Gondolom, szükség esetén használhatom ezt a gyönyörű új lézeres telefont és a számítógépét is.
- Hogyne, természetesen.
- Akkor most menjen ki, Peter.
Nem egészen háromnegyed óra múlva odadöcögött az ajtóhoz, kinyitotta, és beszólította Bogertet.
Az igazgatóval együtt bejött Robertson is, akit Susan egy minden lelkesedéstől mentes "Helló, Scott!"-tal köszöntött. Bogert kétségbeesetten próbálta kisilabizálni az eredményeket Susan arcából, de csak a zord öreg hölgyet látta maga előtt, akinek esze ágában sem volt megkönnyíteni a dolgát. - Akkor hogy gondolja, Susan? - kezdte óvatosan. - Tud tenni valamit?
- Azonfelül, amit már megtettem? Nem! Azonfelül semmit.
Bogert szája keserűen lebiggyedt, Robertson azonban megkérdezte:
- Miért, mit tett, Susan?
- Olyasmit, amire senki mást nem tudtam rábeszélni: gondolkoztam egy kicsit. Először Madarianról gondolkoztam, akit ismertem, mint tudják. Esze, az volt, de nagyon idegesítő extrovertáltsággal viselkedett. Úgy gondoltam, Peter, hogy örülni fog neki énutánam
- Változatosságot jelentett. - Bogert nem bírta megállni, hogy ki ne mondja.
- És ő rögtön rohant magához, mihelyt valamilyen eredményre jutott.
- Így volt.
- Az utolsó üzenetét, amelyben elmondta, hogy Jane megadta a, választ, mégis a repülőgépről küldte. Miért várt ilyen sokáig? Miért nem hívta föl még Flagstaffből, nyomban azután, hogy Jane elmondta, amit mondott?
- Feltételezem - kezdte Peter -, hogy annak az egynek alaposan utána akart nézni, és… eh, nem tudom. A lehető legfontosabb dolog volt, ami valaha történt vele; talán most az egyszer várni akart, amíg tökéletesen meg nem bizonyosodik benne.
- Ellenkezőleg! Minél fontosabb volt valami, annál kevésbé akarózott várnia. És ha mégis sikerült uralkodnia magán, akkor miért nem várt addig, míg vissza nem érkezett az Amerikai Robothoz, ahol ellenőrizhette volna az eredményt a számítógépekkel, amelyeket a vállalat bocsáthat a rendelkezésére? Summásan: az egyik szempontból túlságosan sokáig várt; a másik szempontból nem eleget.
Robertson közbevágott:
- Szóval úgy gondolja, hogy valami simlit… Susan felháborodott:
- Scott, ne próbáljon Peterrel versenyezni bárgyú megjegyzésekben! Hadd folytatom… Másodiknak a szemtanún gondolkoztam. Az utolsó hívásról készült felvétel szerint Madarian azt mondta: "Szegény fickó fél métert ugrott, amikor Jane egyszer csak elflótázta a választ azon a csodálatos hangján." Tulajdonképpen ezek volték az utolsó szavai. Mármost az a kérdés, minek kellett volna ugrálni a tanúnak? Madarian kifejtette, hogy az összes férfi bele volt kergülve ebbe a hangba, és tíz napot töltöttek együtt a robottal, mármint Jane-nel. Miért riadtak volna meg attól, hogy beszél?
- Gondolom, egészen elhűltek, amikor meghallották, hogy Jane egyszer csak válaszol a kérdésre, amely majdnem száz éve foglalkoztatja a planetológusokat - vélekedett Bogert.
- De hát ők várták, hogy a robot megadja a választ. Azért volt ott. Egyébként figyelje csak meg, milyen szavak vannak a mondatban. Madarian kijelentéséből arra következtethetünk, hogy a tanú nem hüledezett, hanem megriadt, ha ugyan értik a különbséget. Sőt az ugrálás akkor következett be, "amikor Jane egyszer csak" - azaz a kinyilatkoztatás kezdetén. Ahhoz, hogy a tanú hüledezhessen Jane kijelentésein, az kellett volna, hogy kezdettől odafigyeljen rá, Madarian pedig úgy fogalmazott volna, hogy a tanú fél métert ugrott, miután meghallotta, hogy Jane ezt és ezt mondja. Az "amikor" helyett "miutánt" kellett volna mondania, "egyszer csak" nélkül.
- Nem hiszem, hogy lehetséges ilyen igényeket támasztani a szóhasználattal szemben - feszengett Bogert.
- De én igen - mondta Susan dermesztően -, mert én robotpszichológus vagyok. És Madariantól is ugyanezt várom el, mert ő is robotpszichológus volt. Nos tehát, erre a két rendellenességre kell megtalálnunk a magyarázatot: Madarian hívásának különös halogatására és a tanú különös viselkedésére.
- Maga meg tudja magyarázni? - kérdezte Robertson.
- Természetesen - felelte Susan -, mivel én használom az eszemet. Madarian, szokása szerint haladéktalanul, illetve a lehető legkevesebb halogatással közölte a hírt. Ha Jane Flagstaffben közli a megfejtést, akkor nyilván Flagstaffből keresi magát. Mivel azonban a repülőgépről telefonált, nyilvánvaló, hogy Jane akkor oldotta meg a feladatot, miután elhagyták Flagstaffet.
- De…
- Hadd fejezzem be. Madariant és a beládázott Jane-t nem egy masszív, zárt terepjáróban vitték a repülőtérről Flagstaftbe?
- De igen.
- És feltételezhető, hogy Madarian és a ládába csomagolt Jane ugyanabban a zárt terepjáróban tértek vissza Flagstaffből a repülőtérre. Igazam van?
- Hogyne, természetesen!
- És egyáltalán nem egyedül voltak a terepjáróban. Egyik hívásában Madarian ezt mondja: "Miután elhajtottunk a repülőtérről a flagstaffi központba", és úgy vélem, joggal következtetek arra, hogy amennyiben hajtottak, akkor volt valaki, aki hajtson: egy sofőr, aki ott ült a járműben.
- Jóságos isten!
- Az a maga baja, Peter, hogy egyedül egy planetológusról képes feltételezni, hogy egy planetológiai ténymegállapítás tanúja lehet. Maga osztályokba sorolja az emberiséget, megveti és félresöpri a többséget. Erre egy robot nem képes. Az első törvény megparancsolja: "A robotnak nem szabad kárt okoznia emberi lényben vagy tétlenül tűrnie, hogy emberi lény bármilyen kárt szenvedjen." Bármilyen emberi lény. Ez a robot életszemléletének lényege. A robot nem tesz különbséget. A robotnak minden ember egyenlő, és a robotpszichológusnak, aki szükségszerűen robotszinten foglalkozik az emberekkel, ugyancsak egyenlő minden ember.
Madarian véletlenül sem közölte volna, hogy egy teherautósofőr volt az, aki hallotta a kijelentést. Magának egy sofőr nem tudós, hanem a jármű élő függeléke, Madariannak azonban ember volt és tanú. Sem több, sem kevesebb.
Bogert hitetlenkedve csóválta a fejét. - Biztos ebben?
- Hát persze hogy biztos vagyok. Mi mással lehetne magyarázni a második pontot, Madarian megjegyzését a tanú riadalmáról? Jane, ugye, ládában volt. De nem deaktiválták. A feljegyzések szerint Madarian mereven elzárkózott az ösztönös robot bármifajta deaktiválása elől. Ráadásul Jane Öt, akárcsak a többi Jane, rendkívül szófukar volt. Madariannak nyilván sohasem volt rá szüksége, hogy csendre intse, valahányszor a ládában van: és akkor is a ládában volt, amikor végre összeállt a mozaik. Hát persze hogy elkezdett beszélni. Egyszer csak kiszól valaki a ládából, elragadó alt hangon. Maga mit tett volna a sofőr helyében? Hát persze hogy megrémült volna. Még csoda, hogy nem törte össze a kocsit.
- De ha a sofőr volt a tanú, akkor miért nem jelentkezett… - Miért? Tudhatta, hogy valami rendkívüli fontosságú történt, hogy mekkora jelentősége van a hallottaknak? Egyébként is gondolhatja, hogy Madarian alaposan megkente a markát, és megkérte, hogy egy szót se szóljon. Maga szeretné, ha híre menne, hogy minden törvényes előírás ellenére egy aktivált robotot szállítottak, lent a Földön?
- De fog-e emlékezni arra, hogy mit hallott?
- Miért ne? Talán úgy véli, Peter, hogy egy teherautósofőr, aki a maga világában a majom fölött áll egy fokozattal, nem is képes emlékezni? Pedig a sofőröknek is van eszük. Nagyon figyelemreméltó kijelentések voltak azok, és bizonyára jól megjegyezte őket. Még ha tévesen ad is meg néhány betűt vagy számot, akkor is meghatározott számú csillaggal vagy csillagrendszerrel van dolgunk, nyolcvan-egynéhány fényéven belül - nem néztem utána a pontos számnak. Maguk majd kiválasztják a megfelelőket. És szükség esetén minden indokuk meglesz, hogy bevessék az elmeszondát…
A két férfi rámeredt. Végül Bogert félős hitetlenkedéssel odasúgta:
- De hogy lehet benne ilyen biztos?
Susannek egy pillanatig kedve lett volna azt mondani: mert telefonáltam Flagstaffbe, maga szamár, és mert beszéltem a sofőrrel, és mert elmondta nekem, amit hallott, és mert utánanéztem a flagstaffi számítógépben annak a három csillagnak, amelyekre egyedül illik az információ, és mert itt van a nevük a zsebemben.
De nem tette. Kínlódjanak csak meg érte. Elővigyázatosan fölállt, és csak annyit mondott maró hangon:
- Hogy hogyan?… Hát ez a női ösztön.
 

Előző	Start oldal	Következő