Hélène Cixous

A medúza nevetése[1]

A női írásról {écriture féminine} fogok beszélni; arról, amit tenni fog. A nőnek kell megírnia magát. A nőnek kell a nőről írnia és a nőket kell beavatnia az írásba, amelytől éppoly erőszakosan el lettek sza­kítva, mint saját testüktől, ugyanazon oknál fogva, ugyanazon törvény szerint, ugyanazon végzetes cél érdekében. A nőnek a saját lendüle­tétől vezérelve kell belépnie a szövegbe éppúgy, mint a világba és a történelembe is.

Többé ne a múlt teremtse meg a jövőt. Nem tagadom, hogy a múlt hatásai még jelen vannak. De nem akarom, hogy ismétlésük által állandósuljanak; nem akarok a sorshoz hasonlatos nehézkedést köl­csönözni nekik; és nem akarom a biológiait a kulturálissal összeke­verni. Elé kell menni a jövendőnek.

Ezek a gondolatok, mivel egy olyan területre vonatkoznak, amely­nek a felfedezése éppen csak megkezdődött, szükségszerűen annak az időnek jelét viselik magukon, amelyben élünk és amelyben az új megszabadul a régitől, a feminin a maszkulintól. Éppen ezért, mivel nincs egyetlen talpalatnyi hely sem, ahol egy (új) diszkurzus gyökeret verhetne, csak egy ezeréves és sivár talaj, amely feltörésre vár, két ar­culata és két törekvése van annak, amit mondok: egyfelől lerombol­ni, megsemmisíteni; másfelől előre látni az előre nem láthatót, tervezni.

Mint nő írom ezt a többi nőnek. Mikor azt mondom, „nő", arról a nőről beszélek, aki elkerülhetetlen harcban áll a „klasszikus férfival", és egy olyan univerzális nő-szubjektumról, aki hozzásegíti a nőket saját érzékeikhez és történelmükhöz. De mindenek előtt ki kell jelen­tenem, hogy általános, tipikus nő ma sem létezik, még azon hatalmas elfojtás ellenére sem, amely „sötétségben" tartotta őket, mely sötét­séget saját jellemzőjükként akarják elfogadtatni velük. Azt azonban elmondom, hogy mi bennük a közös. Csodálattal tölt el sajátságos felépítésük határtalan gazdagsága: nem beszélhetünk egyetlen, egy­séges, jól körülhatárolható női szexualitásról, sem pedig hasonló tudat­talanról. A nők képzeletvilága oly kimeríthetetlen akár a zene, a festé­szet, az írás: fantáziájuk folyama határtalan. Már többször bámulatba ejtett az a saját, a gyermekkor óta titokban látogatott világ, amelyet egy-egy nő írt le nekem. Ez a világ, a test működéseinek szisztema­tikus kitapasztalásából, valamint az erogén zónák pontos és szenve­délyes vallatásából kiinduló keresés, a tudás kialakításának világa. Ez a fantasztikusan gazdag, invenciózus gyakorlat – főként a maszturbációé -formák megteremtésében, egy igazi esztétikai tevékenység kialakításában teljesedik be, amit az élvezet minden fázisában egy harsány vízió, egy kompozíció, egy szép dolgot kiváltó élvezet {jouissance} kísér. A szépség többé nem lesz tiltott dolog, így hát arra vágytam, hogy a nő megírja és hirdesse ezt a példátlan birodalmat: azért, hogy más nők, más titkos uralkodónők felkiáltsanak: én is kiá­radok, vágyaim új vágyakat keltettek életre, testem eddig sohasem hallott dalokat ismert meg, én is annyiszor éreztem, hogy robbanásig telve vagyok azokkal a fényes áradatokkal és képekkel, amelyek sok­kalta szebbek, mint amelyeket bekeretezve büdös bagóért adnak-vesznek. És én sem mondtam semmit, nem mutattam meg semmit; nem nyitottam ki a számat, nem festettem újra a világ hozzám tartozó felét. Szégyelltem magam. Megijedtem, és magamba fojtottam szé­gyenérzetemet és félelmemet. Azt mondtam magamban: őrült vagy! Mik ezek a szárnyalások, áradások, feltörő lélegzetek? Hol az a for­rongó és végtelen nő, a naivságában elmerült, a szülői-hitvesi-fallogocentrikus nagy marok által sötétségben és ön-megvetésben tartott nő, aki ne szégyenkezett volna saját hatalma miatt? Hol az a nő, aki ne vádolta volna magát azzal, hogy szörnyeteg, mikor ösztöneinek fantasztikus felfordulása meglepte és elborzasztotta (hiszen elhitették vele, hogy egy rendes, normális nő mindig istenien nyugodt)? Aki ne hitte volna magát betegnek, mikor bolond vágyat érzett (éneklésre, írásra, kibeszélésre, egyszóval valami új megteremtésére)? Holott az a szégyenletes betegsége, hogy ellenáll a halálnak, hogy olyan sok eldolgozásra váró szálat hagy.

És te miért nem írsz? Írj! Az írás érted van, te magadért vagy, a tes­ted a tiéd, vedd el. Tudom, miért nem írtál. (És én miért nem írtam 27 éves korom előtt.) Mert az írás maga az emelkedettség, a nagyság számodra, a nagyoknak van fenntartva, vagyis a „nagy férfiaknak"; az írás „butaság". Egyébként már írtál egy keveset, titokban. De nem volt jó, azért nem, mert titokban tetted, mert büntetted magad, amiért írtál, mert nem csináltad végig; vagy mert nem azért írtál – nem lévén képes ellenállni, mint ahogy a maszturbálást is titokban csináltuk –, nem azért, hogy előbbre juss, hanem hogy enyhítsd a feszültséget, épp csak annyira, hogy ki ne boruljon a pohár. Meg aztán mihelyt élveztünk, máris sietünk bűntudatot érezni – hogy megbocsássanak nekünk; vagy igyekszünk felejteni, temetni a legközelebbi alkalomig.

Írj, hogy senki se tarthasson vissza, hogy semmi se állíthasson meg: se ember, se kapitalista gépezet, melyben a kiadók egy olyan gazdaság előírásainak ravasz és alázatos közvetítői, amely ellenünk és belőlünk él; sem te magad.

Az igazi női szövegek, a női nemiséget kifejező szövegek nem szereznek örömet nekik; félelemmel, undorral töltik el őket. Nagypofájú olvasók, díszpintyek, úrhatnám főnökök.

„Nőit írok": a nőnek a nőt kell írnia. A férfinak pedig a férfit, így tehát itt alattomos reflexiók találhatók csupán a férfiról, akiről el kell majd mondani, hogy miként viszonyul a férfiassághoz és nőiességhez: de minket ez csak akkor fog érinteni, amikor felfedezik önmagukat.[2]

A nők messziről jönnek vissza: a mindigből: a „kinn"-ből, olyan terü­letekről, ahol a boszorkányok tovább élnek; alulról, a „kultúrán" innen-ről; a gyerekkorukból, amelyet olyan igyekezettel akarnak elfeledtetni velük, és melyet nyugalomra {l'inpace} kárhoztatnak. Kislányok, befa­lazva „neveletlen" testükbe. Konzerválva, saját maguktól érintetlenül, a jégben. Frigiditásra ítélve. De hogy mozog ott a mélység! Milyen erőfeszítéseket kell a szex zsaruinak újra és újra tenniük, hogy meg­akadályozzák fenyegető visszatérésüket. A harc eme nagy erőkifejtése mindkét fél számára évszázadokra rögződött egy holtponttól remegő egyensúlyban.

Íme visszatértek, a mindenkori érkezők: mert a tudattalan bevehetetlen. Körbe-körbe kóboroltak a szűk babaszobában, ahová bezárták, ahol agytalanító, halálos nevelésben részesítették őket. Valóban, be lehet börtönözni, le lehet lassítani, hosszú időn át sikerrel lehet alkalmazni az Apartheidet, de csak egy ideig. Meg lehet nekik tanítani, mihelyt beszélni kezdenek, a nevük elsajátításával együtt azt, hogy az ő régiójuk fekete: mivel Afrika vagy, fekete vagy. A világrészed fekete. A fekete veszélyes. A sötétben nem látsz, félsz. Ne mozogj, mert könnyen eleshetsz. És főleg ne menj az erdőbe. És ezt a sötéttől való irtózást interiorizáljuk.

A férfiak elkövették a nők ellen a bűnök legsúlyosabbikát: álnokul, erőszakosan rábírták őket, hogy gyűlöljék a nőket, hogy saját ellensé­gükké váljanak, hogy a nők hatalmas erejüket egymás ellen fordítsák, hogy férfias feladataik végrehajtói legyenek.

Anti-nárcizmusra kényszerítették őket! Nárcizmusra, amely nem ön-szeretet, csak annak a szeretete, ami a nőknek nincs! A férfiak megte­remtették az antiszeretet gyalázatos logikáját.

Mi, a koraérettek, mi, a kultúra elfojtásra ítéltjei, a hímporral elállí­tott lélegzetűek, felpeckelt szép szájak, mi, a labirintusok, a létrák, a kitaposott térségek; mi, a meglopottak – „feketék" vagyunk és szépek.

Háborgók vagyunk, ami a miénk, anélkül szakad el tőlünk, hogy fél­nünk kellene az elgyengüléstől: tekinteteink elhagynak, mosolyaink el­szöknek, ajkaink nevetései lehervadnak, véreink kiomlanak és szét­áradunk anélkül, hogy kimerülnénk; gondolatainkat jeleinket, írásainkat nem tartjuk vissza, és nem félünk a nélkülözéstől.

Boldogságot nekünk, nélkülözőiteknek, az öröklések jelenetétől megfosztottaknak! Kifulladás nélkül lélegzünk ki és be, mindenütt ott vagyunk!

Ki mer nekünk ezentúl, örök érkezőknek, ha megszólalunk, ellent­mondani?

Itt az ideje megszabadítani az Újat a Régitől; ismerjük meg, szaba­dítsuk ki, késlekedés nélkül haladjuk túl a Régit, azáltal, hogy elébe megyünk annak, amiből az Új lesz majd, mint amikor a nyíl elhagyja a húrt, amely összegyűjti és egyszersmind szét is választja a zene hullámait azért, hogy önmagánál több lehessen.

Azt mondom, kell: mert egy-két ritka kivételtől eltekintve nem volt eddig a nőiségből táplálkozó írás. Oly ritka, hogy amikor különböző idők, nyelvek és kultúrák[3] írásait átfutjuk, megrémülünk ettől a majd­hogynem hiábavaló hajtóvadászattól: tudjuk, hogy a női írók száma (bár egész kevéssel nőtt a 19. század óta) mindig is nevetségesen alacsony volt. Haszontalan és önáltató tudás ez, ha a női írók számá­ból rögtön le nem vonjuk azt a többséget, akiknek a technikája sem­miben sem különbözik a férfi írástól, és akik vagy istenítik a nőt, vagy a nő klasszikus ábrázolásait (érzékeny – intuitív – álmodozó stb.) reprodukálják.[4]

Zárójelben jegyzem meg, hogy nem véletlenül mondtam férfi írást. Minden kétértelműséget kizárva hangsúlyozom, hogy vannak meg­bélyegzett írások; az írást a jelen pillanatig jóval elterjedtebb, elfo-tottabb formában, mintsem gyanítanánk vagy bevallanánk, egy libidinális és kulturális ökonómia irányította – tehát politikai, tipikusan férfi jellegű. Az írás egy olyan területet jelentett, ahol a nő elfojtása megismétlődött, többé-kevésbé tudatosan és visszafogottan, mivel az írás gyakorlata miszticizáló vagy a fikció megtévesztő bájaiba burkolódzó. Olyan terület ez, amely kendőzetlenül magával hozta a nemi ellentét (és nem a másság) összes jelét, és ahol a nő sosem jutott szó­hoz, ami már csak azért is súlyos és megbocsáthatatlan, mivel az írás maga a változás lehetősége, az a tér, ahonnan a felforgató gondolatok útjukra indulhatnak, a szociális és kulturális struktúrák változásainak előfutáraiként.

Az írás csaknem egész története egybemosódik a gondolkodás törté­netével, amelynek egyszerre következménye, támasza és privilegizált alibijeinek egyike. Azonos volt a fallocentrikus hagyománnyal. Maga az önmagát figyelő, önmagát élvező és önmagát üdvözlő fallocentrizmus.

Vannak kivételek: mert botlások is előfordultak ebben a hatalmas, évszázadok óta forgó és az „igazát" ismételgető gépezetben, ennek hiányában nem is írnék (én a megmenekült „női én"). Akadtak költők, akik mindenáron valami eltérőt próbáltak belevinni a hagyományba, férfiak, akik képesek voltak szeretni a szerelmet, tehát szeretni és akarni a másikat, akik képesek voltak elgondolni a nőt, amint ellenáll az elnyomásnak, amint fenséges, egyenlő, „lehetetlen", tehát a jelen szociális rendszer számára elviselhetetlen szubjektummá formálja önmagát. A költő erre a nőre csak úgy vágyhatott, ha lerombolta az őt tagadó szabályokat. A megjelenésével ha nem is egy forradalmat – mivel a bástya megingathatatlan volt –, de legalábbis fülhasogató robbanásokat vont maga után. Néha egyébként éppen ebbe a földren­gés okozta törésbe csempészi be a nőt a költő. Ilyenkor egy materiális felfordulás a dolgok gyökeres változását okozza; minden struktúra megzavarodik egy időre, és egy pillanatnyi vadság elsöpri a rendet, így tett Kleist is, aki halálosan akarta, hogy létezzenek a soha meg nem alkuvó nővér-szeretők, anya-lányok, anya-nővérek. Amiért, mi­helyt a hivataloskodás bástyái újra állnak, ezeknek az ellenőrizhe­tetlen elemeknek az azonnali és véres kivégzésével kell fizetni.

Csak a költők kivételek, az ábrázolással szolidáris regényírók nem. Azért a költők, mert a költészet a tudattalanból merít erőt, és mert a tudattalan, a másik határok nélküli tájék az, ahol az elfojtottak, a nők, vagy ahogy Hoffmann mondja, a tündérek, életben maradnak.

A nőknek meg kell „írniuk magukat", mert ez egy új, lázadó írás feltalálása, amely a felszabadulás pillanatában lehetővé teszi az elsza­kadásnak és a történelméhez nélkülözhetetlen változásoknak a meg­valósítását, először is két, egymástól elválaszthatatlan szinten:

a) Egyénileg: a nő, önmagát írván, vissza fog térni a testéhez, ame­lyet több mint elkoboztak tőle, amelyet a térben, a betegségben és halálban olyan aggasztóan idegenné tettek, és amely oly gyakran rossz társaság, a gátlások oka és helye. A test cenzúrázásával együtt a léleg­zet, a beszéd is cenzúra alá esik.

Írd meg magad, muszáj, hogy a tested hallassa magát. Ekkor törnek majd fel a tudattalan hatalmas erőforrásai. Kőolajunk ez, mely dollár, arany vagy szén nélkül is terjeszteni fogja a világon azokat a meg nem becsült értékeket, amelyek meg fogják változtatni a régi játszma sza­bályait.

Az írás aktus, amely nemcsak meg fogja „valósítani" a nő cenzú­rától mentesített kapcsolatát tulajdon szexualitásával, női-létével, utat nyitván saját erejéhez, de vissza is fogja adni neki tulajdonait, örö­meit, szerveit, pecsét alatt tartott hatalmas testi birodalmait, ki fogja szakítani a mózesi struktúrákból, ahol mindig csak a bűnös szerepe jutott neki (a nő mindig, mindenért bűnös: azért, mert vannak vágyai, és azért, mert nincsenek; azért, mert frigid, és azért, mert túl „meleg"; azért, mert nem egyszerre mindkettő; azért, mert túlságosan is anya, és azért, mert nem eléggé az; azért, mert van gyereke, és azért, mert nincs; azért, mert táplál, és azért, mert nem táplál...). És mindez a ku­tató, analizáló, megvilágító munka által történik, és annak a – róla szóló – csodálatos szövegnek a felszabadulásával jön létre, melyet a nőnek sürgősen meg kell tanulnia beszélni. Egy test nélküli nő, egy néma nő, egy vak nő nem lehet jó harcos. A harcos szolgájává, árnyé­kává kárhoztatták. Meg kell ölni a hamis nőt, amely megakadályozza az igazit a lélegzetvételben. A teljes nő lélegzetét kell írásba vésni.

b) Olyan aktus is, melyben a nő magához veszi a szót {Prise de la Parole}, ez pedig a nő zajos belépését jelenti a Történelembe, abba a történelembe, amely mindig is a nő elfojtására épült. A logosz elleni fegyver megkovácsolása végett kell ími. Azért, hogy a nő végre kedve és joga szerint, integráns és kezdeményező résszé váljon minden szim­bolikus rendszerben, minden politikai eljárásban.

Itt az ideje, hogy a nő nyomot hagyjon az írott és a beszélt nyelvben.

Minden nő megismerte a beszélt nyelv meglelésének gyötrelmét, a szív fulladásig tartó verését, majd a nyelv elvesztésekor átélt bukást, a talaj, a nyelv elrejtőzését, mindent, amit a nyilvános beszéd – sőt: maga az, hogy kinyitja a száját – jelent a nő számára: vakmerőséget, törvény­szegést. Kettős keserűség ez, mert akkor is, ha törvényt szeg, beszéde majdnem mindig süket férfi fülekre talál, akik csak a férfi mondanivalót hallják meg a nyelvben.

A nőtől a nő felé áramló írás és a fallosztól vezérelt diszkurzus kihí­vásának elfogadása által fogja a nő a nőt másként megerősíteni, mint a szimbólumban és a szimbólum által neki rendelt helyén, vagyis csönd­ben. A nő lépjen ki a csapdaszerű csendből. Ne engedje, hogy a marginalitásba vagy a háttérbe kényszerítsék.

Hallgasd meg, hogy beszél egy nő egy összejövetelen (ha ugyan a lélegzete fájdalmasan el nem áll): nem „beszél"; levegőbe löki remegő testét, szabadjára ereszti magát, szárnyal, lényének teljes egésze bele­feledkezik a hangjába, testével erőteljesen támasztja alá beszédének „lo­gikáját". A teste igazat beszél. Átadja magát. Valójában testet ad a gon­dolatainak, a testével fejezi ki őket. Egy bizonyos mértékig eljátssza, amit mond, mert nem tagadja meg a vágytól a beszéd fegyelmezhetetlen és szenvedélyes részét. „Teoretikus" vagy politikai diszkurzusa sohasem egyszerű vagy lineáris, soha nem „objektív" és általánosító: történetét magával viszi a történelembe.

A nőnél nincs jelen a beszélt diszkurzus logikája és a szöveg logiká­ja közötti szakadás, megosztottság, mellyel az átlag férfi operál, akit feszültté tesz az a régi és lealacsonyító viszony, mely az uralkodáshoz köti. Innen a foghegyről odavetett jelentéktelen diszkurzus, amely csak a test legkisebb részét és az álarcot érinti.

Akárcsak az írásban, a női beszédben sem szűnik soha annak az ének­nek a visszhangja, amely valaha átjárt minket, észrevétlenül, mélyen megérintett, és amely meg is tartotta a hozzánk szólás képességét. Az első zenéé, a szerelem első szólamáé, amelyet minden nő elevenen őriz. Miért ez a kiváltságos kapcsolat a hanggal? Mert egyetlen nő sem halmoz fel annyi ösztön-ellenes védekezést, mint a férfi. Te nem dúcolod alá, nem falazod be magad, nem távolodsz el olyan „óvatos-szemérmesen" az örömtől, mint a férfi.

Még ha a fallikus misztifikáció általában megfertőzte is a jó kapcso­latokat, a nő sosem került messze az „anyától" (ezen a szerepen kívülit értem, a neve-nincs „anyát", a jó forrását). A jó anyatejből mindig marad benne egy kevés. Fehér tintával ír.

Nő a nőknek: a nőben mindig megmarad a másik teremtő ereje, különös­képp a másik nőé. Őbenne, aki maga a méh, az anya, a ringató odaadás, egyszerre a saját anyja, gyermeke és húga. Azt mondod nekem: és az, aki egy rossz anya hisztérikus ivadéka? Minden meg fog változni, mikor a nő odaadja a nőt a másik nőnek. Benne, rejtetten, mindig tettre készen, forrás rejtőzik; és hely a másik számára. Az anya is metafora: kell, elég ha a nő a legjobbat kapja magából egy másik nőtől, hogy szeretni tudja magát és szerelemmel övezni a saját, önmagának „született" testet. Te, ha akarod, érints meg, simogass meg, te, az eleven névtelen, add magad nekem és engem is önmagamnak. Az „anyához" kapcsoló gyönyörök és erőszakok viszonya éppúgy nincs megszakítva, mint a gyerekkorhoz fűződő kapcsolat (az a gyerek, aki ő volt, aki most ő, akit létrehoz, újra létrehoz és eloldoz, akiben ő maga is feloldódik). Szöveg, az én testem: éneklő írásfolyamok járnak át; hallgass meg, ez nem egy tapadó, ragaszkodó „anya"; ez, mivel hatással van rád, a téged megérintő egyenhang, amely leendő kebledtől a nyelv felé terel téged, és meglendíti a te erődet; ez a ritmus, amely rád nevet; az intim befogadó, amely lehetővé és kívánatossá teszi az összes metaforát, a teste(ke)t, amely éppoly nehezen írható le, akár az isten, a lélek vagy a Másik; az a részed, amely átjár, térré nyit, és arra ösztönöz, hogy női stílu­sodat beírd a nyelvbe. A nőben többé-kevésbé mindig van valami az anyá­ból, aki helyrehoz és táplál, és ellenáll az elválásnak, olyan erő, amely nem engedi, hogy visszaszorítsák, de amely kifúllasztja a szabályokat. Mi újra fogjuk gondolni a nőt testének összes formájában és idejében. „We are all lesbians" (mindnyájan leszbikusok vagyunk) – emlékeztetnek minket az amerikai nők: vagyis ne törd meg a nőt, ne tedd azt vele, amit veled tettek.

Mivel „ösztön-ökonómiája" pazar, mikor átveszi a szót, képtelen arra, hogy ne alakítsa át, közvetlen vagy közvetett módon, a férfi takarékos­ságon alapuló összes csererendszert. Libidója jóval radikálisabb politikai és szociális változtatásokban rejlő hatásokat fog produkálni, mint azt gondolhatnánk.

Minthogy az öröklétből érkezik elevenen, egy új történelem kezde­tének, vagy inkább több, egymást keresztező történelembe történő átme­netnek vagyunk szemtanúi. A történelem szubjektumaként, a nő egy időben mindig több helyen van jelen. Gondolatban szétszedi az egy­ségesítő, utasítgató történelmet, amely homogenizálja és irányítja az erőket, és a gyakorlatban egyetlen harctérré egyszerűsíti az ellentmon­dásokat. A nőben összetalálkozik az összes nő történelme, saját törté­nelme, a nemzeti és a nemzetközi történelem. Harcosként valamennyi felszabadításnak részese. Messzire kell látnia. Nem lépésről lépésre. Előre látja, hogy felszabadulása több lesz egyszerű erőviszony-módo­sulásnál vagy a labda ellenfélhez passzolásánál: maga után fogja vonni az összes emberi kapcsolat, gondolat, gyakorlat átalakulását. Nem egy­szerűen csak osztályharcról van szó, amelyet egyébiránt kiterjedtebb moz­gásra fog ösztönözni. Ahhoz, hogy harc(ok)ban-álló-nő legyél, nemcsak ki kell lépni az osztályharcból vagy le kell azt tagadni, de meg is kell nyitni, szét kell hasítani, meg kell sürgetni, alapvető harccal kell meg­tölteni azért, hogy megakadályozzuk: az osztályharc és bármilyen más osztály- vagy népfelszabadító harc ne csak egy elfojtásra alkalmas sürgető kérést, egy, az elkerülhetetlen és az erőviszonyok és egyéniségteremtő kapcsolatok megrázó elváltozásának halogatására szolgáló ürügyet jelent­sen. Ez az elváltozás már itt van: az Egyesült Államokban például, ahol ringyók milliói robbantják szét a családot és bomlasztják szét az egész amerikai társadalmi életet.[5]

Jön az új történelem, nem lesz egy álom, de meghaladja a férfi kép­zelőerőt, és okkal: meg fogja őket fosztani fogalmi ortopédiájuktól, és azzal kezdi majd, hogy lerombolja illúziógépezetüket.

Lehetetlen meghatározni a női írás gyakorlatát, örökéletű lehetet­lenség ez, mivel sohasem fogjuk tudni teoretizálni, körülhatárolni, szabályokba foglalni ezt a gyakorlatot, ami nem jelenti azt, hogy ne létezne. De mindig meg fogja haladni azt a diszkurzust, amelyet a fallocentrikus rendszer irányít; máshol van és lesz helye, kívül a filo­zofikus-teoretikus uralomnak alávetett területeken. Kizárólag az auto­matizmus-romboló szubjektumok, a szabadságot kedvelők, a szélen futók gondolhatják el, akiket soha semmilyen hatalom nem igázhat le.

Innen a lendület bizonyításának, az átjárókról, a közeli és távoli utak­ról szóló információk közlésének szükségessége. Azzal kell kezde­nünk, hogy emlékeztetünk: l. A szexuális szembenállás, amely min­dig a férfinak hozott hasznot, olyannyira, hogy az írást is a törvényei alá kényszerítette, nem más, mint történelmi-kulturális korlát. Már van, és ezentúl egyre erősebben és egyre gyorsabban lesz jelen egy megingathatatlan nőies hatásokat létrehozó fikció. 2. A mindkét nem­beli olvasók, kritikusok, írók többsége tudatlanságuk következtében habozik elfogadni, vagy egyenesen tagadja a női írás/férfi írás külön­bözőségének lehetőségét vagy érvényességét. Könnyedén fogják állí­tani – kiürítvén ezáltal a szexuális különbözőséget –, hogy minden írás, ahogyan létrejön, női; és megfordítva, ám ez végső soron ugyan­az, miszerint az írás gesztusa a férfi maszturbáció megfelelője (és ezért a nő, aki ír, egy papírpéniszt farag magának); vagy, esetleg, hogy az írás biszexuális, tehát semleges, kizárva ezzel a különbözőséget. Ahhoz, hogy elismerjük: írni annyit tesz, mint dolgozni a „köztes­ben", vallatni az „azonos" és a „más" folyamatát, ami nélkül semmi sem létezik, szétbontani a halál munkáját, ahhoz mindenekelőtt akarni kell a kettő és a kettők, az egyik és a másik együttesét anélkül, hogy belemerevednének a harc és elutasítás váltogatásába vagy az elpusz­títás egyéb formáiba. De mindezt úgy, hogy a két különböző szubjek­tum közötti folytonos cserét a végtelenségig dinamizálnák, anélkül, hogy ismernék egymást és csak a másik eleven partjából indulnának ki: többszörös és kimeríthetetlen útvonal ez, találkozások és változá­sok millióival az azonosból a másikba és a közöttesbe, olyan út, amely­ből a nő a formáit meríti (és a férfi is a sajátjait, de ez az ő másik története).

Úgy fogalmaztam: „biszexuális, tehát semleges", a biszexualitás klasszikus felfogására utalva, amely a kasztrációtól való félelem súlya alatt roskadozva, egy „teljes" (de két részből álló) ember fantáziaképe révén el akarja tüntetni a veszteséggel járó operációként, a metszhetőség félelmetes jeleként megélt különbözőséget.

Ezzel az egybemosó, feledtető hatású biszexualitással, amely a kasztrációért könyörög (az író, aki azt hirdeti: itt biszexuálist írunk, fogadok, győződjenek meg róla, hogy ő sem az egyik, sem a másik), szembeállítom a másik biszexualitást, azt, amelyből minden egyes szubjektum, aki nincs a fallocentrikus reprezentáció hamis színházába bezárva, felépíti a maga erotikus univerzumát. Biszexualitás, vagyis önmaga és a két nem kinél-kinél különböző mértékben és erősséggel megnyilvánuló jelenlétének egyéni felfedezése ez, tehát nincs szó sem a különbözőség, sem az egyik nem kizárásáról, és ebből a „szabad­ságolásból" kiindulva, amelyet önmagunknak adunk, a saját test és a másik test minden részén jelentkező vágy megsokszorozódásának lehetünk tanúi.

Egyébként előfordul, történelmi-kulturális okok következtében, hogy a nő nyílik meg és merít ebből az önkívületben lévő biszexualitásból, amely nem semmisíti meg, hanem áthatja, nyomon követi és fokozza a különbözőségeket: egy bizonyos módon „a nő biszexuális". A férfi senki számára sem jelent titkot, lévén, hogy idomítva van a dicsőséges fallikus monoszexualitás utáni törekvésre. Addig bizony­gatták és használták fel a dicsőséges fallosz elsőbbségét, míg a fallokratikus ideológia több áldozatot is szedett: nőként a jogar roppant árnyéka elhomályosíthatott, és azt mondták nekem: imádd, hiszen nem tarthatod a kezedben. De ezzel együtt, a férfi azt a groteszk és, gondolj bele, kevéssé irigylésre méltó sorsot kapta, hogy csupán agyag-here-bálvánnyá redukálódjék, és hogy rettegjen attól, amint ezt Freud és követői megjegyzik, hogy nő legyen! Mivel a pszichoanalízis a nőből indul ki és a nőiséget hivatott elfojtani (elfojtás, amely – a férfiak a tanúk rá – nem is annyira sikeres), a férfi szexualitásról jelenleg nehezen vitatható leírást ad; mint minden „humán" tudomány, a pszichoanalízis is a maszkulint termeli újra, melynek egyik okozata.

Itt a kikerülhetetlen, a jó öreg freudi mezőn meredező sziklaférfival találkozunk, aki átkerül oda, ahol a nyelvészet „újként" konceptuali-zálja, míg Lacan megőrzi őt a kasztráció hiányának „menedékében" megbúvó Fallosz szentélyében! „Szimbolikus rendjük" nagyon is létezik, hatalma van, ezt mi, összezavarók túlságosan is jól érezzük. De semmi nem kényszerít minket arra, hogy ezekben a hiányban­kokban helyezzük el az életünket; hogy úgy gondoljunk a szubjektum alakulására, mint véres drámák ismétlődésére, hogy állandóan talpra állítsuk az apa vallását. Minthogy nem kívánjuk. Nem a legfőbb lyuk körül forgunk körbe-körbe. Nincs semmilyen női okunk, hogy hűség-esküt fogadjunk a negatívnak. A nő igenléssel állít (és a költők gyaní­tották ezt): „... and yes I said yes I will Yes" („... és igen azt mondtam igen én fogok Igen"). És igen, mondta Molly, magával ragadva az Ulyssest minden könyvek fölé, az új írás felé, igent mondtam, Igent akarok.

A „fekete kontinens" sem nem fekete, sem nem felderíthetetlen: azért felderítetlen még, mert elhitették velünk, hogy túl sötét a felde­rítéshez. És mert el akarják hitetni velünk, hogy ami minket érdekel, az a fehér kontinens, a maga Hiány alkotásaival. És mi elhittük. Két rettenetes mítosz közé fagyasztottak: a Medúza és a szakadék közé. Lenne mivel a fél világot nevetésre fakasztani, ha ez nem folytatódna. Hiszen a fallogocentrikus felmentősereg itt van, harcosan, a régi sémák újrateremtőjeként, a kasztráció dogmáiba horgonyzottan. Semmit sem változtak: teoretizálták a vágyukat azért, hogy valós legyen. Reszkes­senek a papok, meg fogjuk mutatni nekik a szextáinkat!

Úgy kell nekik, ha összeroskadnak a felfedezés súlya alatt, hogy a nők nem férfiak, vagy hogy az anyának nincsen. Ám ez a félelem nem teszi helyre őket. De nem az-e, vagy nem az lenne-e a legrosszabb, hogy a nő nincs kasztrálva, hogy elég neki, ha abbahagyja a szirén hallgatását (mert a szirének férfiak voltak) ahhoz, hogy a történelem irányt változtasson? Elég, ha szembenézünk a medúzával, hogy lássuk: nem is halálos. Szép és nevet.

A férfiak azt mondják, két dolog van, amit lehetetlen megjeleníteni: a halál és a női nem. Mert szükségük van arra, hogy a nőiség a halállal legyen összekapcsolva, félelemből kötik össze! saját maguknak! szük­ségük van arra, hogy féljenek tőlünk! Nézd, hogy jönnek felénk a remegő Perszeuszok, a gonosz ellen felvértezetten, apotropikusan elfordulva, hátrálva! Szép kis hátak! Egyetlen vesztegetni való per­cünk sincs. Törjünk ki.

Igyekezzünk: a kontinens nem áthatolhatatlan sötétség. Gyakran jártam ott. Egy alkalommal örömmel találkoztam ott Jean Genet-vel. A Pompes funébresben {Temetési menet} volt: Jean vezette, úgy érke­zett. Vannak olyan férfiak (nagyon kevesen), akik nem félnek a nőiségtől.[6]

A nőiségről a nőknek majdnem mindent meg kell még írniuk: a szexualitásukról, vagyis a végtelen és változó összetettségről, eroti-zációjukról, testük földrajzának apró-hatalmas, ragyogó izzásairól, nem a sorsról, hanem az ösztönök, utazások, átkelések, előrejutások, hirtelen és lassú ébredések kalandjáról, egy valaha félénk, ám hamaro­san felbukkanó zóna felfedezéseiről. Ha majd a nő engedi, darabokra zúzva az igát és a cenzúrát, hogy teste, ezer és egy tüzesség forrása, megfogalmazza a jelentések bőségét, melyek minden irányban átsze­lik, bizony több nyelvet fog majd a jó öreg anyanyelv egy csapásra megszólaltatni.

Elfordultunk a testünktől, mert szégyenletes módon megtanították nekünk, hogy ne ismerjük meg, hogy buta prüdériával kezeljük. A bolondját járatták velünk: mindenki szeretni fogja a másik nemet, mondták. Én neked adom a testedet, te nekem adod az enyémet. De kik azok a férfiak, akik a nőknek adják a testet, amelyet ők vakon visszaadnak nekik? Miért van ilyen kevés szöveg? Azért mert még olyan kevés nő nyeri vissza a testét. A nőnek a testével kell írnia, hogy feltalálja a bevehetetlen nyelvet, amely áttöri az elrekesztetéseket, osz­tályokat és retorikákat, utasításokat és szabályokat, hogy elsüllyessze, áttörje, leküzdje a legvégsőkig fenntartott diszkurust, azt is beleértve, amelyik csak nevet azon, hogy ki kell mondania: „csönd", s amely, megcélozván a lehetetlent, hirtelen megtorpan a „lehetetlen" szó előtt, és úgy írja le, hogy „vége".

Ilyen a női erő, amely ha magával ragadja a szintaxist és elvágja azt a híres fonalat (csak egy egész kicsi fonal, mondják ők), amely a zsinórt helyettesíti a férfiak számára, hogy megbizonyosodjanak arról – s enélkül nem élveznének –, hogy a jó öreg anya mindig mögöttük áll és nézi, amint falloszt fabrikálnak; akkor a nők eljutnak a lehetetlenig.

Amikor az ő kultúrájuk, az ő társadalmuk „Saját (férfi) Elfojtottja" tér vissza, az egy robbanó, teljességgel romboló, felforgató, egy még soha fel nem szabadított erővel fellépő visszatérés, olyan, mint a leg­nagyszerűbb elnyomás: mert a Fallosz korszakának végén a nők vagy megsemmisülnek, vagy a legnagyobb és leghevesebb izzásba vetik őket. Történelmük tompa-süket menetében a nők álomban, testben éltek, de szótlanul, csendben, hangjavesztett lázadásokban.

És „törékenységükben" is milyen erősen: ez a törékenység, sebez­hetőség összehasonlíthatatlan intenzitású. Nem szublimálódtak. Hála istennek: megmentették a bőrüket, energiájukat. Nem igyekeztek, hogy berendezkedjenek a jövő nélküli életek zsákutcájában. Dühödten éltek ebben a fényűző testben: elragadó hisztérikák, akik annyi érzéki és bevallhatatlan pillanatot szereztek Freudnak, mozaik-szobrát hús­vér és szenvedélyes szó-testeikkel bombázva, nem hallható és meg­semmisítő vádjaikkal kísértve, a prüdéria hét fátyla alatt is meztele­nül, káprázatosán. Ők, akik testük egy szavába beleírták egy olyan történelem óriás zavarodottságát, amely nyílként vált le az emberiség egész történelméről, a biblicizáló-kapitalista társadalomról, ők, a tegnap meggyötörtjei, ők azok, akik megelőzték az új nőket, azokat, akik után már egyetlen interszubjektív kapcsolat sem lehet a régi. Te vagy az, Dóra, te, a fékezhetetlen, a költői test, a Jelölő igazi „szere­tője". Hatásosságodat már a holnap előtt láthatjuk munkálkodni, ami­kor a beszéded többé nem lesz betakarítva, az irónia sem lesz ellened fordítva, hanem a másik ellen íródik majd.

Testként: a nők testek; sokkal inkább, mint a társadalmi sikerre, a felemelkedésre hivatott férfi. A nő inkább test, tehát inkább írás. Sokáig testként válaszolt a gyötrésekre, a családi-hitvesi háziasítási kísérletre, a kasztrálás ismétlődő próbálkozásaira. Ő az, aki tízezerszer hétszer meggondolta, hogy mit ne mondjon, s ebbe vagy belehalt, vagy pedig jobban ismeri a nyelvét és a száját bárkinél. Most, az én-nő felrob­bantom a Törvényt. A robbanás ezentúl lehetséges és elkerülhetetlen lesz, és most azonnal menjen is végbe, mégpedig a nyelvben.

Ne hagyjuk magunkat csapdába csalni a régi automatizmusoktól rosszul szabaddá tett analízis által: nem kell attól félni, hogy a nyelv­ben legyőzhetetlen ellenség lakozik, amiért ez a férfiak nyelve és az ő nyelvtanuk. Nem kell nekik egy olyan helyet hagyni, ami nem egye­dül az övék, mint ahogy mi sem vagyunk az övék.

Ha a nő mindig a férfi diszkurusában létezett, mint jelölő, mindig az ellentétes jelölőhöz utasítva, amely megsemmisíti speciális ener­giáját, elhallgattatja vagy megfullasztja az olyannyira különböző hang­jait, itt az ideje, hogy a nő áthelyezze ezt a ,,-ban"-t, hogy felrobbant­sa, megfordítsa és elfoglalja, a magáévá tegye, úgy, hogy megértse, a saját szájába vegye, fogaival megharapja a nyelvét, ideje, hogy felta­láljon egy nyelvet azért, hogy beléhatolhasson. És meglátod majd, milyen ügyesen fel tud törni ebből a ,,-ban"-ból, ahol idáig szunnyadt, az ajkakig, melyet tajtékával eláraszt.

Arról sincs szó, hogy magunkévá tennénk az eszközeiket, a fogal­maikat, a helyüket, és arról sem, hogy uralmi pozíciójukra pályáz­nánk. Abból, hogy tudunk az azonosulás kockázatáról, nem követke­zik az, hogy megadjuk magunkat. Hagyjuk rá az aggódókra, a férfi félelemre és az uralkodás működéséhez való lidércnyomásos viszo­nyára, a „tudjuk, hogyan működik, hogy működtethessük"-re. Ne eltulajdonítsuk azért, hogy belsővé tegyük vagy manipuláljuk, hanem egy csapással járjuk át és „lopjuk el".[7]

A lopás a nő gesztusa, lopni a nyelvben, ellopatni. A lopást, a szám­talan technikájú művészetet, mindannyian megtanultuk, azóta, hogy évszázadok óta csak lopással sajátíthattuk el a dolgokat, hogy lopás­ban, a lopásból éltünk, a vágyhoz egy szűk, rejtett, átjárható utat találva. Nem véletlen, hogy a „lopás" két szárnyalás közt játszódik, és mind az egyikből, mind a másikból örömet merít, és eltéríti az érzékek ügynökeit. Nem véletlen: a nő a madártól és a tolvajtól származik, mint ahogy a tolvaj is a nőtől és a madártól: siklanak, osonnak, élvezik, hogy összekuszálják a tér rendjét, hogy megváltoztatják a vagyon, a dolgok, az értékek helyét, hogy töréseket okoznak, hogy kiürítik a struktúrákat, tótágast állítják a tulajdont.

Melyik az a nő, aki nem lopott? aki nem érezte, nem álmodott róla, nem tette meg ezt a gesztust, amely kerékkötője a társadalmiságnak? Aki nem döntötte le az elkülönítés korlátját, nem űzött csúfot belőle, aki nem jelölte testével a különbözőséget, nem lyukasztotta át a párok és ellentétek rendszerét, aki egy áthágással nem rombolta földig a folytonosságot, az összefüggés, a körkörös egybeolvadás falát?

A női szöveg nem teheti meg, hogy ne legyen több, mint felforgató: mikor a szöveg írja magát, azt csak úgy teszi és nem másként, hogy közben feltépi, vulkán módjára, az öreg, mozdulatlan kérget, amely a férfi invesztálás hordozója; nincs a nő számára hely, ha nem férfi? Ha ő nő, az csak azért van, hogy mindent összetörjön, hogy darabokra szedje az intézmények alapzatait, hogy levegőbe röpítse a törvényt, hogy az „igazságot" kétrét görnyessze a nevetéstől.

Mert amint a nő a szimbolikusban saját utat tör magának, nem teheti meg, hogy ne teremtsen űrzűrt {chaosmos} a „személyes" és névmásai, főnevei és vonatkozásai klikkjei körében. És okkal: hiszen ott a nőirtás {gynocide} hosszú története, melyre emlékeznek a tegnap gyarmatosítottjai, a dolgozók, a népek, azok a fajták, akikből a férfiak Történelme aranyat csinált. Azok, akik megismerték az üldözés aljas­ságát, egy majdani és makacs nagyzási vágyat merítettek belőle. A bezártak bezáróiknál jobban ismerik a szabadság levegőjének ízét. Történelmüknek hála, a nők ma tudják (csinálni és akarni) azt, amit a férfiak csak jóval később gondoltak el: azt mondom, hogy a nő felfogatja a „személyest": mivel a nőtől mindig megvonták, törvény, hazugság, zsarolás, házasság útján az önmagához s vele egyetemben a nevéhez való jogát, még magában a halálos elidegenedés folya­matában is képes volt meglátni a „tulajdon" hiábavalóságát, a férfi­hitvesi szubjektív ökonómia sorvasztó zsugoriságát, amelynek két­szeresen is ellenáll: egyfelől szükségszerűen átalakult azzá a „sze­méllyé", aki képes elveszíteni önmaga egy részét anélkül, hogy saját maga elveszne. De titokban, csöndben, a lelke mélyén, kibontakozik és megsokszorozódik, mivel másrészről sokkal többet tud az életről meg az ösztön ökonómiája és az én irányítása közötti kapcsolatról bármely férfinál. A férfival ellentétben, aki annyira ragaszkodik a rang­jához, az állásaihoz és az anyagi értékekhez, fejhez, koronához, és mindenhez, amiben vezetőként szerepel, a nő fütyül a lefejezéstől (vagy kasztrációtól) való félelemre, és elkalandozik az anonimitásban – a férfi által átélt rettegés nélkül –, amelyben megsemmisülés nélkül feloldódik: azért, mert a nő képes adni.

Sokat tudnék beszélni az adás becsapós problematikájáról. A nő természetesen nem az a Nietzsche által megálmodott nő, aki csak azért ad, hogy kapjon. Ki gondolna az adásra úgy, mint adás-amely-elvesz folyamatára, hacsak nem a férfi, aki mindent el akarna venni?

Ha van a nőnek „sajátossága", az paradox módon az a képessége, hogy számítás nélkül tudja saját magát tulajdon-mentesíteni {dépro-prier}: a nő végtelen, „vég", főbb „részek" nélküli test, ha ő egész, az egy részekből álló egész, s e részek is egészek, nemcsak egyszerű részleges tárgyak, hanem egy mozgó és változó összesség, határtalan kozmosz, melyet Erósz fáradhatatlanul bejár, hatalmas csillagtér, amely nem rendeződik egy még csillagabb nap köré.

Ez nem azt jelenti, hogy a nő egy meg nem különböztetett magma, hanem azt, hogy nem veti egyeduralom alá a testét és a vágyát. A férfi szexualitás a pénisz körül gravitál, így nemzve ezt a centralizált testet (politikai anatómia) a részek diktatúrája alatt. A nő nem hajtja végre magán ezt a régiókra való osztást a fej-szex páros javára, amely csak a határokon belül érvényesül. A nő libidója kozmikus, ahogy a tudat­talan is világméretű: az írása is csak folyamatos lehet anélkül, hogy rögzülne vagy körvonalaiban kijelölődne, megkockáztatva ezeket a szédítő átkeléseket a másikba, a múlékony és szenvedélyes tartózko­dásokat önmagában, a nőkben, a férfiakban, nem sajnálva az időt arra, hogy a tudattalanhoz a legközelebb láthassa őket, mihelyt feltámad­nak, hogy az ösztönhöz legközelebb szerethesse őket, és aztán távo­labb, teljesen átitatva ezektől a rövid, azonosító ölelkezésektől, tovább megy és átjut a végtelenbe. Egyedül ő merészeli és akarja megismerni a belsőt, melyből ő, a kitaszított, sosem szűnt meg kihallani az élő nyelv visszhangját. Hagyja beszélni a másik ezer nyelvű nyelvet, amely nem ismeri sem a falat, sem a halált. Az élettől semmit sem tagad meg. A nyelve nem tartalmaz, hanem hordoz, nem visszatart, hanem lehetővé tesz. Vagy ha a nyelve zavart fejez ki, azt a csodát, hogy többen vagyunk, nem védekezik saját ismeretlenjei ellen, akik­ben meglepődve saját magát észleli, s közben örül adományának, a megváltoztathatóságnak. Tágas, éneklő hús-vér Test vagyok, amely­hez ki tudja milyen, többé-kevésbé emberi „én" illeszkedik, de elsősor­ban élő, mivel változásban van.

Írj! és önmagát kereső Szöveged jobban ismeri majd magát, mint a hús és a vér, mint az áradó, dagadó, felkelő tészta, a harsány, illatos hozzávalók, a szárnyaló kombinációja, az általunk táplált, tengerbe ömlő lombok és folyók. Ó! íme a nő tengere, mondja majd nekem a férfi, a másik, aki felém tárja a kicsi fallikus anyától származó, vízzel teli medencéjét, amelytől nem tud megszabadulni. Igen ám, de a ten­gerünk olyan, amilyenné tesszük, halban bővelkedő vagy sem, zava­ros vagy átlátszó, vörös vagy fekete, bő vizű vagy sekély, keskeny vagy parttalan. És mi magunk is tenger, homok, korallok, algák, partok, apályok és dagályok, úszók, gyerekek, hullámok vagyunk.

Mivel többé-kevésbé hullámzóan mi magunk vagyunk a tenger, a föld és az ég, milyen anyag utasítana vissza minket? Mindegyikük nyelvén beszélünk.

Heterogénként, igen, boldog előnyére a nő erogén, a heterogenitás erogenitása ő; nem önmagához ragaszkodik, ő a tér úszója, a tolvaj. Szétszórható, pazar, kábító, vágyódó, és képes a másikra, a másik nőre, aki lesz belőle, a másik nőre, aki nem ő, a férfira, rád.

Nők! Ne féljetek sem a máshonnantól, sem az ugyanaztól, sem a másik­tól. A szemem, a nyelvem, a fülem, az orrom, a bőröm, a szám, a testem – a másikért vannak, nem mintha be akarnék tömni egy lyukat, mintha valamilyen saját hiányt el akarnék hárítani, vagy mert felzak­latna a végzetszerű női „féltékenység", és nem is azért, mert beleso­dortak a helyettesítés láncolatába, amely a helyettest visszavezeti a legvégső tárgyhoz. Ebből a Hüvelyk Matyi és a Penisneid-féle mesék keletkeztek, melyeket öreg nagyanyák suttogtak el nekünk, emberevő óriás szolgálói apai-fiacskáiknak. Az, hogy úgy gondolják, szükségük van arra a hitre (azért, hogy önmagukból okot gyárthassanak), hogy megdöglünk a vágytól, hogy mi az ő péniszük vágytól beszegett lyu­kai vagyunk, az az ő ősrégi ügyük. Ez letagadhatatlanul (a saját kárunk­ra, de egyben a szórakozásunkra is ellenőrizzük) arra megy ki, hogy tudassák velünk: erekciót élnek át avégett, hogy mi megnyugtassuk őket (mi, kicsiny zsebszótár-jelölőik anyai szeretői), hogy még min­dig azok, még mindig a birtokukban van – a férfiak csak azért struk­turálódnak, hogy farki egyensúlyozó szerkezettel lássák el magukat. A gyermekben a nő nem a péniszt irigyli, nem azt a hírhedt húsda­rabkát, mely körül az egész férfi gravitál. A terhesség nem végze­tekhez vezet vissza – kivéve a Régi történelem korlátain belül -; nem vezet ezekhez a mechanikus helyettesítésekhez, melyeket egy örök „féltékeny" tudattalan végez el; sem pedig a Penisneidhez, a nárcizmushoz, vagy az örökké-ott-lévő anyához kapcsolódó homoszexu-alitáshoz! A gyermekcsinálással nem jár együtt sem a nő, sem a férfi elkerülhetetlen sémákba esése, a reprodukció áramkörének feltöltése. Ha van is kockázat, nincs elkerülhetetlen csapda: a nőt ne terheljék öntudatra ébredésnek álcázott pót-tiltások. Hogy akarsz vagy nem akarsz gyereket, az a te dolgod. Senki ne fenyegessen; a hajdan érzett félelmet attól, hogy az idő „elragad", ne váltsa fel a félelem, hogy ha kielégíted a vágyad, akkor egyfajta társadalmiság cinkosa leszel. És te férfi, aki mindenkitől elvárod az elvakultságot, és a passzivitást, vajon te is tartani fogsz attól, hogy a gyerek apát csinál magának, vagyis attól, hogy a nő egy rossz húzással többet hoz ki a gyerekből, egyszerre nemzvén a gyereket – az anyát – az apát – a családot? Nem. Neked kell áttörni a régi köröket. A nő és a férfi számára is el kell évülnie a régi viszonynak és összes következményeinek; és a család-talanítással együtt ki kell gondolniuk egy új szubjektum életre bocsájtását. Inkább anyátlan-apátlanítsunk, mintsemhogy megfosszuk az anyát testének szenvedélyes korszakától azért, hogy el lehessen hárí­tani a nemzés visszaszerzését. Defetisizáljunk. Lépjünk ki a dialek­tikából, amely úgy tartja, hogy a jó apa a halott apa, vagy azt akarja, hogy a gyerek a szülő halála legyen. A gyerek az a másik, de az erő­szak, a veszteség, a harc nélküli másik. Elegünk van a visszacsomózásból, a csomók újrakötéséböl, melyeket mindig el kell vágni, elegünk van a kasztrálás litániájából, mely áttevődik és a családfában tovább terjed. Nem fogunk többé hátrafelé haladni; nem fogunk elfojtani egy olyan egyszerű dolgot, mint amilyen az élet kívánása. Orális ösztön, anális ösztön, vokális ösztön, minden ösztön a mi jó tündérünk, és köztük a terhesség ösztöne éppúgy, mint az írás kívánása, vágy arra, hogy belülről éljük meg magunkat, a has, a nyelv, a vér kívánkozása. Nem fogjuk megvonni magunktól az áldott állapot örömeit, ha arra vágyunk; a terhességet egyébként dramatizálják, megkerülik vagy átkozottnak ábrázolják a klasszikus szövegek. Hiszen ha van külö­nösen elfojtott terület, azt épp itt találjuk meg: a terhes nő tabuja, mely sokat elárul arról az erőről, amellyel ilyenkor a nő fel van ruházva; mert kezdetektől fogva azt gyanítják, hogy terhesen a nő nemcsak megduplázza a piaci értékét, hanem mindenekelőtt mint nő értékelődik fel a saját szemében, és ölt testet és nemet kétségbevonhatatlanul.

Ezerféle módon lehet egy terhességet megélni; azzal a még látha­tatlan másikkal ki is lehet alakítani meg nem is egy más intenzitású kapcsolatot. És ha te nem érzed ezt a vágyat, az nem jelenti azt, hogy hiányzik belőled. Minden egyes test egyéni módon, modell nélkül, norma nélkül osztja szét vágyainak végtelen és változó totalitását. Határozd meg te magad a helyedet az ellentmondások terében, ahol öröm és valóság egymást markolja. Keltsd életre a másikat: a nő meg tudja élni az elszakadást; világra hozni nem jelent veszteséget, sem ön-szaporítást. Hanem azt, hogy az általános életnek odanyújtunk egy másikat. Álmodom? Félreismerem magam? Ti, az „elmélet" védel­mezői, a fogalom áldott igenlői, a falloszon (és nem a péniszen) tróno­lók, kiáltsatok „idealizmust", vagy még rosszabb, vágjátok a képembe, hogy „misztikus" vagyok.

És mi van a libidóval? Talán nem olvastam a Fallosz Jelentését? És az elválasztás, testedből az a kis darab, aminek amputálását elvise­led a megszületés érdekében – mesélik a férfiak –, és melyről a vágyad örökké megemlékezik?

Egyébként nem látszik-e, hogy a szövegeimben a pénisz állandóan jelen van, hogy helyet és vonzerőt biztosítok a számára? De, bizo­nyára. Mindent akarok. Vele egészen egésznek akarom magam. Miért fosztanám meg magam egy résztől magunkból? Mindent akarok tehát magunkból. Persze, hogy a nő irigyli, szerető és nem féltékeny „irigy­séggel". Nem azért, mert kasztrálva van, hanem mert ő az a megrö­vidített, aki csordultig akar töltődni, az a megsebzett, aki vigaszta­lódni akar, és bosszút állni. Nem akarok olyan péniszt, amellyel a testemet díszíteném fel. Hanem a másikra a másikért vágyom, az egészre, egészként; mert élni annyit jelent, mint mindent akarni, ami van, ami él, és úgy akarni, hogy éljen. A kasztráció? Másnak mesél­jék! Milyen egy hiányból származó vágy? Egy egészen kicsi vágy. Az a nő, aki hagyja, hogy a nagy fallosz fenyegesse, a fallosz sürgető instanciájának cirkuszától ámultan, melyet a Derék mester irányít dobszóval, az a nő a tegnapé. Még léteznek a hajdani nők, számos és könnyű áldozatai a jó öreg bohózatoknak, akár az első és néma válto­zatban, a testükön, mint régen, a meredező arany fallosz teoretikus emlékszobrával, melyet sosem látnak merevedni, női titánként elnyúlva a remegésük által keltett hegyek alatt. Akár ma, infáns korszakukból kilépvén, mikor hirtelen ott látják magukat az analitikus birodalom felépítői által ostromlottan, és mihelyt megfogalmazzák az új, mez­telen, névtelen és felbukkanásával gyengédséget kiváltó vágyat, máris itt állnak megfürösztve az új vének által, és hopp! a homályos, a moder-nitás ruhájába öltözött interpretáció démona eladja nekik, hamisan csillogó jelölőknek álcázva, ugyanazokat a bilincseket és más lelán­coló csecsebecséket: ez a második változat, szemérmes lealacsonyításuk „felvilágosulása". Melyik kasztrációt részesíted előnyben? Melyi­két szereted jobban, az anyáét vagy az apáét? Ó, jaj de sép a semed, nézd, sép kislány, vedd meg tőlem a szemüvegem, és meglátod: az Igazság-Én majd megmondja neked mindazt, amit hinned kell. Húzd az orrodra, és vess egy fetisiszta pillantást (azt, hogy az vagy, én, a másik analizáló, elmondom neked) a testedre, és a másik testére. Látod? Nem? Várj, mindent megmagyarázunk, és végre megtudod majd, hogy a neurotikusok melyik fajtájával állsz rokonságban. Ne mozogj, megalkotják a portrédat, hogy aztán minél hamarabb hozzá hasonlatossá tedd magad.

Igen, még egész seregnyi van az első és a második fokozat naivjaiból. Az újonnan érkezők, ha a teoretikustól eltávolodva mernek alkotni, a Jelölő zsarujai igazoltatják őket, jegyzőkönyvezik őket és emlékeztetik a rendre, amelyet ismerniük kellene; ravaszság révén megszabják a pontos helyüket a láncban, amely mindig egy kitüntetett „jelölő" javára bomlik láncszemekre. Visszafűznek minket a fonalra, amely ha nem az Apa-Nevéhez visz el titeket, hogy az újabbnak vív­mányaival dicsekedhessek, a fallikus-anyához vezet.

Barátnőm, óvakodj a jelölőtől, amely egy jelölt hatalmához akar téged visszavezetni. Óvakodj a diagnosztikáktól, melyek nemző hatal­madat szándékoznak visszaszorítani. A „köznevek" is tulajdonnevek, melyek megalázzák a rendkívüliségedet, mikor fajtába sorolják azt. Törj ki a körökből; ne maradj a pszichoanalitikus zárkában: fordulj sarkon és vágj át!

És azért van belőlünk egész seregre való, mert a felszabadító hábo­rú ma még csak egy kicsiny rést nyitott. De a nők ott tömörülnek, láttam őket, őket, akik nem lesznek sem háziasítottak, sem rásze­dettek, akik nem félnek a nővé válás kockázatától.

Semmilyen kockázattól, semmilyen vágytól, semmilyen még ben­nük, maguk és mások között vagy máshol létező felderítetlen tértől nem félnek. Ez a nő nem fetisizál, nem tagad, nem gyűlöl, csak figyel, közelít, igyekszik meglátni a másik nőt, a gyereket, a szeretőt, nem azért, hogy megerősítse nárcizmusát vagy hogy ellenőrizze a gazda biztosságát vagy gyengeségét, hanem hogy jobban szeret(kez)hessen, hogy feltalálja

A Másik Szerelmet:

És kezdetben vala a mi különbözőségünk. Az új szerelem meré­szeli, akarja a másikat, szédületes szárnyalásba fog az ismeret és a felfedezés között. A nő, a mindigből érkező, nem marad itt, minden­hová megy, ad és kap, ő a vágy-amely-ad. (Anélkül, hogy fogva tar­taná őt az elvevő adás paradoxonja vagy az egyformába-olvadás. Már nem tartunk itt.) Belép az én és te és az ő közöttibe és a másik énbe, ahol az egyik végtelenül több, mint egy, és több, mint én, a félelem érzése nélkül, hogy valaha is elérne egy határt: az önmagunkká válás­tól élvhajhászan. Nem fogjuk abbahagyni. Átkel a védekező, anyáskodó és felfaló szerelmeken: túllép a fukar nárcizmuson, a mozgó, nyitott, átmeneti terekben kockáztat: túllép a halálharc, a szerelemháború ágyba utasításán, mely tetteti, hogy a cserét jelképezi, kineveti Erósz dinamikáját, melyet a gyűlölet táplálna – a gyűlölet: örökség, még mindig egyfajta maradvány, csaló szolgaság a fallosz számára. Szeretni, nézni – gondolkodni – keresni a másikat a másikban, de-spekularizálni, de-spekulálni. Nehéz? Nem lehetetlen: és ez az, ami táplálja az életet, egyfajta szerelem, mely nem ebből az aggódó, a hiányt óvó és a különöset összekeverni szándékozó vágyból tartja fenn magát, hanem élvezi a sokszorosodó cserét. Ahol a történelem még úgy jelenik meg, mint a halál története, oda nem lép be. A szem­benállás, a hierarchizált csere, az uralomért folyó harc, mely legalább egy halottal végződik (egy gazda – egy szolga, vagyis két nem-gazda = két halott), mindez egy fallocentrikus értékek által irányított idő alárendeltje: az, hogy a férfi rendelkezik még egy jelennel, a nőt nem akadályozza meg abban, hogy máshol kezdje el élete történetét. Más­hol ad. Nem „tudja", mit ad, nem méricskéli; sem a cserepénzt, sem azt, ami nincs neki. Többet ad; a biztosság nélkül, hogy abból, amit ad, nyereséges lesz. Élni, gondolkodni, változtatni ad. Ezt az „öko­nómiát" már nem tudja közgazdasági szakszavakkal kifejezni. Ahol ő szeret, ott a régi gazdálkodás fogalmait már túlhaladták. Ott nem a számítását találja meg, egy többé-kevésbé tudatos számítás végére érve, hanem a különbségeit. Az vagyok neked, ami akarod, hogy legyek, abban a percben, amikor rám nézel, úgy, ahogy még sosem láttál: minden pillanatban. Amikor írok, mindaz megíródik belőlem, kizárás, előrelátás nélkül, amit nem tudunk, amik lehetnénk, és minden, amik leszünk: hívogat minket egy fáradhatatlan, kábító, csillapíthatatlan szerelemkeresés. Soha nem kerüljük el egymást, soha nem szenve­dünk hiányt egymásból.

Fordította: Kádár Krisztina