Szerettem Reich Károly rajzait. Különösen tetszettek az erőteljes nyakú, kicsi fejű lófigurái.

- A művésznek mindent szabad - gondoltam -, nem érdekes, hogy az ábrázolt tárgy előfordul-e a valóságban.

És egyszer Kecskeméten sétáltam, a Mária utca és a Munkácsi utca sarkánál járhattam, amikor egy lovaskocsi tűnt fel. Már akkoriban sem nagyon jártak fogatok, ritkaságnak számítottak a sok autó között. De nem ezért kaptam fel a fejem.

A lónak pont olyan nyaka volt, mint Reich Károly rajzain. A valóság utánozta a művészetet.

Nos, én nem vagyok képzőművész, én a nyelvvel dolgozom, de megpróbálkozom ugyanezzel a mágiával. Megalkotok magamnak egy nőfigurát, és várom, hogy a való életben is találkozzam vele.

Kezdjük! Ez a nő mindenekelőtt intelligens, de senkit sem néz le. A tekintete elmélyült. A szeme talán kék, de inkább barna, az könnyebb. A haja csak úgy lóg két oldalt, nem fésüli, nem fonja be. (Igazából a copfosok tetszenek a legjobban, de ilyet kívánni negyven fölött már hiábavaló.)

Nem festi a szemét. (Minek is festené, feltűnően szép az anélkül is.) Nem hord ékszereket. (A fülét ugyan a mamája kilyukasztotta, a biztonság kedvéért, de ő hagyta visszanőni.)

Azt mondanom sem kell, hogy tetoválás sincs rajta. Sem piercing. (Képtelen vagyok kitalálni, hogy mi célt szolgál az orrcimpába belőtt pici fémdarab. Egyáltalán nem szép. Ehelyett szinte ordítja: "A divatot követem, akkor is, ha nem áll jól!")

Másnak más véleménye lehet e tárgyról, de ez az én nőm, ezért hadd fessem meg olyannak, amilyet én szeretek!

Jó ízlése van, de egyszerű ruhákat visel. A homloka talán egy kicsivel nagyobb, mint az átlag, de csak azért, hogy egyedi arcélt adjon. Az okosság nem a homlok méretén múlik.

Lapos cipőben jár. Magas sarkút fel sem vesz, mivel nem akarja tönkretenni a lábfejét. Szoknyát vagy kényelmes nadrágot hord. A szoknya nem kihívó. A nadrág ... hát, az legyen egy kicsit szűk a kedvemért. Imádom a gömbölyű női popsikat.

A külsejével meg is volnánk. Milyen foglalkozása legyen? Nekem a legegyszerűbb egy könyvelőnőt elképzelni. A szerelmeimnek legalább a fele pénzügyi területen dolgozott. De nem illettem hozzájuk. Túlságosan álmodozónak tartottak. Ezért hát a saját érdekemben nem könyvelőt alkotok, hanem pedagógust. Nőben az a legjobb. De csak akkor, ha nem képzeli magát okosabbnak mindenki másnál. (Mert bizony, a sok buta gyerek között az egyetlen okos felnőttnek könnyen felsőbbrendűségi komplexusa lehet.)

Talán a könyvtáros lenne a legjobb. Egy könyvtáros kiszolgálja az olvasókat, kötelező empatikusnak lennie. Talán az egyetlen gond, hogy mindenki kedveli őket, így nehéz lesz magam felé terelni az érdeklődését. Miért épp engem vegyen észre, annyi könyvszerető férfi közül?

Az ám. Arra nem gondoltam, hogy esetleg leszbikus is lehet. Én azokkal is jól kijövök. Mivel senkit sem akarok meghódítani, magamévá tenni, a szexuális preferencia kevesebb jelentőséggel bír. Nem is velem van gond, hanem vele. Egy leszbikus valószínűleg átnéz a férfiakon. Arra meg jobb nem is gondolni, hogy esetleg egy nőiesen rendes, tiptopp férfival tudna csak barátkozni.

Szóval adva van egy szép arcú, tiszta szemű, egyszerű kinézetű könyvtáros hölgy. Hány éves legyen? Negyven alatt a legtöbb nő férjet keres, méghozzá olyat, aki jó szerető, rangja van a férfiak között, sokat keres, és empatikus is. Plusz nevelni kell az előző házasságból származó gyerekeket. (Ami csak azért gond, mert ők nem szívesen fogadják be az idegen férfit.) Szóval egy fiatal nő nekem nem hozna szerencsét.

Negyven és hetven között a nők többsége szexuálisan felszabadul, többnyire már nem kell félniük a terhességtől, rájöttek, hogy az életben a jó szex ér a legtöbbet. (Amit eddig a férj nem nyújtott, a kis korú gyerekek miatt pedig csak korlátozottan volt lehetséges egy külső kaland.) Jó szex, kielégítő szex. Ennél kevesebbet nem is fogadnak el. Ez viszont nekem lenne túl sok.

Egy hetven feletti? Az is lehet. De aki addig nem talált párt magának, az valószínűleg végleg feladta. És nem akarja, hogy éjszakára is ott maradjak. Szégyelli, hogy ki kell vennie a műfogsort. Ráadásul aki idáig jutott, az már az arcának "renoválása" nélkül ki sem lép az utcára. És a sok púdertől, rúzstól, hajfestéktől csak még csúnyább lesz. A belülről sugárzó szépségben nem bízik. Pedig egy öreg, bölcs, ráncos női arc még mindig szép. Eredendően szép.

Azt hiszem, le kell mondanom az igazi társ megtalálásáról. De... mi lenne, ha nem partnert keresnék, hanem egy ötven körüli nőt, aki elfogadna pótpapának? Vagy egy harminc körülit, aki elfogadna pótnagypapának? Nekem nem az számít, hogy ők hogyan néznek rám, hanem hogy én tudjak gyönyörködni bennük. És egy fiatal és okos nőben nagy öröme telik egy vénembernek.

Mire ide jutottam, lám, lemondtam arról, hogy teremtsek magamnak egy olyan hölgyet, aki nemcsak elfogadható, hanem ő is elfogad engem. A világ törvényszerűségeit nem tudja megváltoztatni az irodalom.

Hacsak... hacsak én is nem születek újjá. Ha negyven-valahány évesnek képzelem el magamat, akkor talán találnék egy ilyen aranyos teremtést.

Ez lesz. A nő harminckettő, könyvtáros, a férfi pedig negyvenhat. Épp egymáshoz illenek. A való életben is könyvtáros voltam, a képzeletben is lehetek könyvtáros. Vagy író. Híres író. Na nem túlságosan híres, mert az eltorzítaná a kapcsolatot. De fontos, hogy néhány novelláját közöljék. (Ez bizony hetvenévesen is jól jönne.)

Ideális nő, ideális férfi. Ideális pár.

Én meg majd nézem őket messziről.