Mándy Gábor
A félelemről
Az egész ház a pincében kuporgott. Időről időre összerezzentek, ahogy
a közelben becsapódott egy-egy bomba. Már két napja zajlottak a
légitámadások, az ágyúk, aknavetők, légvédelmi lövegek dörejeit
is hallották. Az egyik délelőtt pedig egészen közelről hallani lehetett
a géppisztolyok kerepelését.
Mindenki félt. A legtöbben lehajtott fejjel imádkoztak, néhányan
magukban beszéltek. Kohutné, akinek a férje a nem jött vissza a frontról,
görcsösen ölelte magához a kisbabáját. Nem lehetett több háromhónaposnál.
Krizsa Józsi bácsi hallgatott, behúnyt szemmel ült a fal mellett.
- Én nagyon félek - mondta neki Juli, egy fiatal szolgálólány. - Józsi bácsi nem fél?
- Minek féljek? - mondta az öreg. - Segítene az valamiben?
Többen is ránéztek.
- Tényleg nem fél? - kérdezte egy tisztviselő az első emeletről. - Vagy
nincs is tisztában vele, hogy mi történhet velünk?
- Dehogy nem vagyok tisztában - mondta az öreg csöndesen. - Az történik
velünk, ami a sors könyvében meg van írva. Azt meg nem tudjuk megváltoztatni.
Még imádkozással se.
- A sors könyve. Honnan tudja maga, mi van abba beleírva?
- Majd kiderül.
- Mi lesz velünk, ha eltalál bennnket egy bomba. Ettől se fél?
- Nézze, kétféle bomba van. Van olyan, ami épp a fejünkre esik, és van
olyan, amelyik nem. Maga szerint melyik fajtából van több?
Egy kamaszgyerek elrikkantotta magát: - Abból van több, amelyik nem a
mi fejünkre esik!
A többiek is elvigyorodottak, de lehetett látni a kényszeredettséget.
- Addig pedig - folytatta Józsi bácsi - próbáljuk meg élvezni, amit még
lehet. Nem mehetünk fel, hogy felnézzünk az égre, de tudjuk, hogy van
ég, és hogy az kék. Ha fenn lennénk, cirógatná az arcunkat a napsütés.
Fel tudjuk idézni, milyen volt.
- Mit ér az emlék, amikor csak a falakat láthatjuk?
- Nem csak a falakat láthatjuk - folytatta Józsi bácsi. - Az embereket
is látjuk. Mindegyik egy élettörténet, egy sors, tele jó mozzanatokkal.
Ránézett a szolgálólányra.
- Itt van például ez a Juli. Nézzék, milyen gyönyörű az arca. Milyen
szépek a szemei. Ezeket a szemeket nézzék, ebben gyönyörködjenek!
A szolgálólány szemérmesen lehúnyta a szempilláit, és egy picit elpirult.
Itt van ez a kisgyermek. Ő biztosan egy jobb világban fog élni.
Háború és félelem nélkül. Igaz, asszonyom?
Kohutné bólintott, de nem válaszolt.
- Vagy itt van ez az úr - mutatott a sánta emberre. - Az egyik lába
elveszítette az erejét, de a másik még egész jó. És erős karjai vannak,
hogy meg tudja magát támasztani. Ha alaposan körülnéznek, bőven találnak
olyan dolgokat, amelyekben gyönyörködhetnek, amiből erőt meríthetnek.
- Itt csak magából meríthetünk erőt - mondta a tisztviselő. - Ha
egyáltalán elhiszi, amiket mond.
Ekkor kinyílt az ajtó, világosság szűrődött be, és két fekete ruhás,
karszalagos ember botorkált le a lépcsőn. Nyilasok. Mindenki rájuk nézett,
kíváncsisággal vegyes félelemmel.
Az egyik nyilasnak géppisztoly volt a vállán, a másiknak egy
pisztolytáska az oldalán.
- Kik maguk? - kérdezte a pisztolytáskás. - Nem zsidók?
- Nem vagyunk zsidók - mondta a tisztviselő. - Rendes magyar emberek
vagyunk.
- Igen? És miért nem ássák a tankcsapdát odafent?
- Gyöngék vagyunk mi ahhoz - mondta a sánta. A lába kinyújtva hevert a padlón.
- Gondolják, hogy a tankcsapda megakadályozza az oroszokat, hogy
bejöjjenek az utcánkba? Gondolják, hogy ha Sztalingrádtól idáig
eljöttek, meg fognak állni a Nagyvárad téren?- mondta Józsi bácsi.
- Jobban tennék, fiam, ha már nem lövöldöznének, hanem szaladnának.
Amíg még van hova menni.
A revolveres közelebb lépett, és biztosan valami nagyon csúnyát mondott
volna erre, de hirtelen léptek zaja hallatszott a járdán. és orosz
beszédet lehetett hallani.
A géppisztolyos önkéntelenül a fegyveréhez kapott, de meggondolta magát.
A társa talált néhány nagy krumpliszsákot, amögé mind a ketten lekuporodtak. Épp
idejében, mert már újra kinyílt a pinceajtó, és a lépcső tetején két
szovjet katona jelent meg.
Mindenki elszörnyedt, a szolgálólány a fejére húzta a kendőjét.
Józsi bácsi lassan fölállt, odament Kohutnéhoz, óvatosan a karjába vette a
kisbabát, és megindult fölfelé a lépcsőn. - Jöjjön! - mondta. Az asszony
reszketve követte.
A szovjet katonák nem tudták mire vélni, de utat engedtek.
Józsi bácsi a lépcső tetején visszafordult, és azt mondta: - Jöjjenek
utánam! Először az asszonyok. Utána a férfiak. Mind! Egyenként.
Azok lassan fölálltak, és megindultak fölfelé. A sánta öreg is
velük bicegett. A katonák oldalt álltak, de engedték a kivonulást.
Amikor már mindenki felért, Józsi bácsi odaadta a csecsemőt az
anyjának, de ő még visszadugta a fejét az ajtóból. Lefelé mutatott,
és azt mondta: "Fasiszták." És az ujjával mutatta: kettő.
- Fasisztü? Dvóje? - mondta az egyik katona. Józsi bácsi
bólintott. A katonák a dobtáras géppisztolyukat előre tartva
lassan lejjebb ereszkedtek a lépcsőn. Addig a lakók már mind
kiléptek az udvarra.
Az egyik szovjet katona kilőtt egy rövid sorozatot, és várt.
A pisztolyos nyilas lassan feltápászkodott. Feltartotta a kezét, és
láthatóan reszketett. A fegyver nem volt nála. Aztán a másik is felállt.
Ő is fegyvertelen volt.
A katonák a falhoz állították őket, az egyik körbejárta a zsákot,
megtalálta a géppisztolyt és a revolvert.
- Nu, davaj, davaj! - lökött egyet a géppisztoly csövével az egyik
nyilason. Elindult fölfelé.
A lakók az udvaron álltak, várták, mi fog történni. Egy közeli utcából
lövöldözés és egy tank csörömpölése hallatszott. Amikor két katona és
a két nyilas felért, Józsi bácsi a nyilasokra mutatott, és azt mondta
"Magyarok. Ne bántsátok őket!"
- Karasó - mondta az egyik katona, és a kezével mutatta,
hogy visszamehetnek.
Józsi bácsi beterelte a lakókat a pincébe.
Amikor visszaértek, a tisztviselő megkérdezte: - Krizsa úr!
Tudta, hogy ez fog történni? Nem félt attól, hogy mindannyiunkat
lelőnek?
- Ez csakis úgy történhetett, ahogy megtörtént. Az oroszoknak be kellett
jönniük, a nyilasoknak el kellett bújniuk, nekünk fel kellett mennünk.
Nagyon bíztam benne, hogy ez a két szerencsétlen nyilas nem fog tűzharcot
kezdeni. De a legjobban attól féltem, hogy az oroszok odavágnak egy
kézigránátot. Akkor aztán most szellőztethetnénk.
Ezen mindenki elmosolyodott.
- Szerintem Józsi bácsi tényleg nem fél - mondta a szolgálólány. - Jó
neki. Én meg, azt hiszem, bepisiltem.
- Ezzel nincs egyedül, lelkem - jegyezte meg a sánta.
Még egy ideig izgatottan tárgyalták a történteket, de nemsokára
megint csend lett.
Az utcán még többen szaladgáltak, géppisztolysorozatok közeledtek
és távolodtak.
Ők pedig reszkettek tovább. A kamaszfiú odatelepedett Józsi bácsihoz, és
leült melléje. Az öreg átkarolta, de nem szólt egy szót sem.