A férfi nem volt különösebben jóképű, de valami megfogta benne a nőt. Tűz volt a szemében, a szenvedély bélyege a homlokán, az arcán.

Ahogy összenéztek, mindketten érezték, hogy van valami keresnivalójuk egymásnál.

Zötykölődve ment a busz.

A férfi közelebb manőverezett, s bár ekkor nem nézett arra, ezt a nő megérezte. Ilyen a női ösztön.

- Milyen szép idő van.

A nő nem felelt, de magában elmosolyodott.

- Ilyenkor legszívesebben a Margitszigeten sétálnék - folytatta a férfi. - Imádom a virágokat. Maga is szereti a virágokat?

A nő ekkor fordult feléje. Nem szólt, csak elmosolyodott.

- Tudja, valaha vidéken éltem - beszélt tovább a férfi -, az udvar tele volt virágokkal. Az édesanyám, Isten nyugosztalja, nagyon szerette őket. Egy ideig még kertész is akartam lenni, de aztán más hivatást találtam.
- Mi a foglalkozása? - kapcsolódott be a beszélgetésbe végre a nő.
- Egy amerikai cégnek folytatok piackutatást. Szépen fizetnek. Csak, tudja, mit ér a sok pénz, ha egyedül él az ember...
- Nincs család?
- Volt. Elváltunk. Az asszony vitt mindent. Gyereket, lakást, autót, víkendtelket. Évekbe telt, amíg valahogy rendbe jöttem.
- Most már megint mindene megvan?
- Hát, autó, ház, nyaraló, még egy jacht is. De asszony, gyerek nincs.
- A gyerekével nem szokott összejönni?
- Á, ellenem neveli. És semmit sem tehetek. Pedig imádom a gyerekeket. Már próbálkoztam a gyerekes anyákkal is, de eddig nem jött össze. Bizalmatlanok.

A nő bólintott. - Nehéz. Mindenki mindenkit átver.

Hallgattak. Aztán a nő szólalt meg: - Na, én itt leszállok.
- Leszállok én is - mondta a férfi.

Egymás mellett mentek.

- A könyvek érdeklik? - kérdezte a nő.
- Nagy könyvtáram van - válaszolt a férfi. - Adytól Zoláig minden.
- Én nagyon szeretek olvasni - mondta a nő. - Legutóbb Wole Soyinkától olvastam A fékevesztettség évadát.
- Jó? - kérdezte a férfi.
- Tudja, szokatlan hangvételű regény, cselekménye nehezen követhető, alakjai elmodósottak, mégis erőteljessé teszi a lírai stílusa. Meg folklór- és mitológiai vonatkozásai is vannak.
- Aha. És hogy áll a zenével?
- Imádom. Különösen Mozartot.

A férfi elismerően bólintott.

- Megértem. Mozart egyike volt a legnagyobbaknak. Megragadó közvetlenségű zenei nyelve, dallamainak hajlékonysága, gazdag invenciója, hangzási szépségei, mely a naivitástól a démoniig, a kedélyességtől a bensőségesig terjed...!
- Én szeretek múzeumba is járni - mondta a nő. - Tudja, a németalföldiek, Holbein, Dürer, Van Eyck, Rubens...
- Meg a spanyolok - mondta a férfi. Velazquez, Goya...
- Vagy a röneszánsz, Giotto, Signorelli, Caravaggio... - Azt hiszem, nekünk nagyon közel áll az ízlésünk - szólt a férfi. - És ha ennyire szereti a szép festményeket, bizonyára a virágokat is szereti.
- Szeretem - mondta a nő. - Most már mehetünk a Margitszigetre.

Elindultak, tovább beszélgetve a művészeti és esztétikai kérdésekről, időnként áttévedve a filozófia területére is.

A magnóliáknál a férfi megfogta a nő kezét. A nő hagyta. Hagyta, hogy elzsongítsák a szép szavak, a tüzes szándékok.

Egész este a Szigeten kóboroltak. A kis tónál - és a posztmodern szociológia tarthatatlanságánál - jártak, amikor a férfi átkarolta a nő derekát.

Aztán elkezdtek közös terveket szövögetni.

- Milyen szép is lenne, ha egész életünket ettől kezdve együtt tölthetnénk, sok gyerekünk lenne, és múzeumba meg hangversenyekre járna az egész család - mondta a férfi. - Úgy érzem, bennünket az Isten is egymásnak teremtett.

A nő erre csak annyit mondott, hogy "óh" - és fejét a férfi vállára hajtotta.

Amikor már harmadszor jártak körbe, a férfi egy alkalmas padot talált. Leültek, és átölelték egymást.

- Megígéred, hogy soha nem hagysz el? - kérdezte a nő.
- Hogy kérdezhetsz ilyet, tubicám? - mondta a férfi. - Most, hogy megtaláltam, életem nagy szerelmét!
- Nagyon szeress - mondta a nő, és hozzásimult a férfihoz. - Szeretném végre megtudni, milyen, amikor nagyon szeretik az embert.

A férfi a nő nyakát csókolgatta, aztán a száját, a nő visszacsókolt. Aztán a férfi bontogatni kezdte a nő ruháját. Az némi tiltakozás után engedett.

Ott szuszogtak, a nő a férfi ölében, kezeik vadul fogták, kapkodták egymást.

Aztán a férfi az ölébe kapta a nőt, és lefektette a pad mögé, a fűbe.

A szuszogás lihegésbe ment át, a lihegés kéjes nyöszörgésbe. Majd nagy csönd lett.

Aztán feltápászkodtak. Rendbe szedték a ruhájukat, eltávolítva a fűszálakat.

- Jót dugtunk - mondta a férfi.
- Jót - mondta a nő. - És most hova megy?
- Haza, az albérletbe. A feleségem már biztos aggódik. Reggel azt mondta, töltöttkáposztát főz, dagadóval. Az a kedvencem. És ön?
- Én is haza, az emberemhez. Imád engem, de már egy hónapja nem nyúlt hozzám. Azóta, hogy Algériából AIDS-esen jöttem haza.

A férfi lesujtottan lerogyott a padra. A nő fogta a kézitáskáját, és elindult az Árpád-híd felé.

• Prózai írásaimból