Mándy Gábor
Boszorkányos mese
Addig nem volt semmi baj, ameddig nem esett az a nagy eső. A völgyben két boszorkány lakott, Sári és Mári az egyszerűség kedvéért (de valójában sokkal komplikáltabb nevük volt). Nem zavarták egymást, mert közöttük egy félméteres földhányás volt a határ.
Igen ám, de amikor lezúdult az ár a hegyről, a víz elmosta ezt a földhányást. Most mi legyen? Akármennyire is próbáltak illedelmesen viselkedni és betartani a szocialista együtt élés normáit, folyton áttévedtek egymás területére. Ebből szóváltás támadt, és a végén elkezdték nagyon utálni egymást.
Először Sári pöccent be. Koncentrált, és Máriból a következő pillanatban egy hatalmas tehén lett.
Na de Mári sem hagyta magát, tehén alakjában elbődült, és Sárit kecskévé változtatta.
A kecske elmekegte a varázsigét, és a tehén helyett már egy csirke kotkodácsolt.
Hogy mit kotkodácsolt, azt nem tudjuk, mindenesetre a kecske ettől utálatos varangyos békává változott.
A béka sündisznóvá varázsolta a csirkét,
a sündisznó csigává a békát,
a csiga gilisztává a sündisznót.
A giliszta (valójában Mári) agyát ekkor már teljesen elborította a düh. Összeszedte minden erejét, és a csigát (azaz Sárit) száraz falevéllé varázsolta. De az átalakulás közben Sárinak még volt annyi ereje, hogy Márit taknyos papírzsebkendővé változtassa át.
A párviadal döntetlenre állt. Akkor nagy szél támadt, és elfújta a falevelet is, a papírzsebkendőt is, a városi parkba A boszorkányok kívül kerültek a saját területükön, és ezzel megszűnt a varázserejük.
Arra járt a parkőr, és felszúrta mind a kettőt a botjára. Hiába ordítoztak kétségbeesetten, falevél-hangon és papírzsebkendő-hangon, hogy ők valójában boszorkányok, és vigye vissza őket. A parkőr nyugdíjas volt, 70 százalékban halláskárosult, és különben sem hitt a boszorkányokban.
Prózai írásaimból