Kelvin két hete vásárolta meg a kis hegyi kunyhót. Szerette a rusztikus környezetet. Most először jött ki a tanyára, hogy felmérje, mi mindent kell majd vásárolnia, hogy a saját ízlése szerint rendezze be.

Beállt az udvarra, kinyitotta a fészer ajtaját, betette a kocsit, majd odament a házhoz.

Simán fordult a kulcs a zárban, de a meglepetéstől alig tudott szóhoz jutni. A bezárt ajtó mögött volt valaki! Egy hajlott hátú, szakállas öregember, régies ruhában. Ott szöszmötölt a konyhában.

- Hát maga kicsoda? És hogy került ide? - kérdezte az öregtől.

Az úgy tett, mintha nem is vette volna észre. Kelvin leült az egyik székre, és nézte, ahogy az öreg kiballag az udvarra egy vödörrel a kezében.

Hát ez mégis csak hallatlan - gondolta magában Kelvin, és az ablakon át nézte, ahogy az öreg odamegy a kúthoz, belemeri a vödröt, majd a teli vödörrel visszajön a házba.

De hát a kútban nincs is víz! Már vagy hatvan éve kiszáradt!

Az ismeretlen közeledett az ajtó felé. Kelvin gyorsan odalépett, és belülről bezárta az ajtót. De ezzel semmit sem ért el. Az öreg simán bejutott az udvarról, szó nélkül elment Kelvin mellett, és a vödröt letette a sarokba.

- Hé, öreg! - szólította meg Kelvin. - Miért ment a kútra? Nem látja, hogy be van vezetve a víz?

Az öreg most sem válaszolt. Néhány ruhadarabot felvett magára, azok is rettenetesen régimódiak voltak, és újra kiment. Most egyenesen a fészer felé tartott.

- Nehogy már hozzányúljon a kocsimhoz! - mondta Kelvin félhangosan, és odament az ajtóhoz.

Eltelt néhány perc. Az öreg kijött a fészerből, és egy lovat vezetett a kantáránál fogva, majd egy szekeret kapcsolt a lóhoz, felült a bakra, és komótosan kihajtott az udvarról.

Kelvin csak ekkor tért magához. Odasietett a fészerhez, és benézett. Az autó ott állt, érintetlenül. Beszaladt a kocsikulcsért, beszállt, kifarolt a fészerből, és kihajtott az útra.

- Az öreg nem juthatott messzire azzal a gebével - gondolta, és rátaposott a gázra. De az úton nyoma sem volt a szekérnek.

Kelvin visszatért. Ezúttal az udvaron hagyta az autót, és bement a házba. Nem találta a vödröt. Elővette a magával hozott kávéport, a csapból vizet engedett, és egy gyorsforralón megfőzte a kávét. - Mi a fene van itt? - morfondírozott, miközben a kávéját kavargatta.

Aztán körbejárta a helyiségeket. Mindent rendben talált, minden ugyanúgy nézett ki, mint ahogy az ingatlanos mutatta a fotókon. Nem talált magyarázatot a rejtélyre. Megint bezárta a bejárati ajtót, aztán leült, és egy kicsit elbóbiskolt.

Arra ébredt, hogy valaki van az udvaron. Az öreg jött vissza. A szekér bekerült a fészerbe, és a ló is. Kelvin azonban észrevett valamit. A lovas kocsi keresztülment az autóján! Mintha ott sem lenne. De hát ott van, Kelvin látja.

Az öreg bejött a házba. A bezárt ajtó most sem jelentett neki akadályt. Akkor Kelvin elhatározta, hogy végrehajt egy kísérletet. Odament az idegenhez, és megpróbálta megérinteni. A keze üres levegőt markolt. Az az ember itt is volt, meg nem is. Aztán Kelvin az öreg útjába állt. Most az ment rajta keresztül, miközben Kelvin semmit sem érzett.

Ebből Kelvin kikövetkeztette, hogy az öreg nem ugyanabban az idősíkban létezik, mint ő.

- Talán az öreg volt ennek a háznak az egykori lakója. De mit keres itt, az én időmben? Valamiféle átfedés van közöttünk?

Minden kísérlete a kapcsolatfelvételre kudarcba fulladt. Az öreg nem vette észre. - De akkor hogy láthatom őt én? - tette fel magának a kérdést Kelvin. Erre pedig nem tudott válaszolni.

Végül feladta. Ült a széken, az asztal mellett, és egykedvűen szemlélte, ahogy az öreg tesz-vesz. Most például elővett egy petróleumlámpát, és meggyújtotta. De hát van villany! Kelvin odament az ajtóhoz, és felkapcsolta az égőt. Az öreg tovább is a petróleumlámpa fényénél rendezkedett. Lehet, hogy ő nem látta a villanyt. Vagy nem is tudja, mi az.

Ez vagy boszorkányság vagy szellemjárás - gondolta Kelvin. - Esetleg álmodom az egészet. Jobb is lesz, ha egy kicsit ledőlök odafent.

Felment az emeleti hálószobába, és úgy ruhástól ráfeküdt az ágyra. Egy picit szunyókált.

Arra ébredt, hogy már sötét van, és jön az öreg felfelé, magasra tartva a petróleumlámpáját. Szemmel láthatóan ő is le akart feküdni.

- Na, most mi lesz? - gondolta Kelvin, és nem mozdult.

És látta, hogy az öreg levetkőzik és lefekszik. Pontosan őrá. Semmit sem érzett a testéből, de kétségtelenül ott feküdt. Rajta. Vagy inkább benne. Ketten foglalták el ugyanazt a helyet.

Ezt már nem bírta idegekkel. Kikászálódott, és lesietett a lépcsőn.

Elővette a mobiltelefonját, és felhívta az ingatlanost.

- Mi van? - kérdezte az. - Megnézte a kunyhót? Milyennek találta?

- Lakottnak. Már lakik itt valaki!

- Hogyhogy? Az nem lehet - mondta az ingatlanos. - Én csak magának adtam kulcsot.

- Aki itt lakik, annak nem kell kulcs. Szabadon jár-kel, és ráadásul átment az autómon egy lovas kocsival!

- Biztos, hogy mindezeket nem csak beképzeli?

- Biztos. Egy öregember. Petróleumlámpával világít, vizet merít a kiszáradt kútból, és ugyanabban az ágyban fekszik, amelyikre én dőltem le.

- Tudja, mit? Ezt most nekem egy kicsit nehéz felfognom. Jöjjön be holnap az irodámba, és mindent nyugodtan megbeszélünk.

- Inkább maga jöjjön ki! Nem érti? Olyan házat adott el nekem, amelyikben laknak. Ráadásul valami kísértet. Én világosan látom őt, de ő nem lát engem, és nem hallja, amit mondok.

- De hát ez lehetetlen.

- Persze. Lehetetlen, és mégis így van. Mondja, nem halt meg ebben a házban egy szakállas öregember? Akinek a szelleme visszajárna kísérteni?

- Nem tudok róla. De hívja ki nyugodtan a rendőrséget. Tudja a számukat? Várjon, lediktálom.

A rendőrök csak másnap délelőtt jöttek ki. De addigra az öreg már elment hazulról. A lovas szekérrel. Semmi nyomát sem találták. Felvették az adatokat, de nem hitték el igazán a történetet.

- Maradjanak itt! - kérlelte őket Kelvin. - Délre biztosan visszajön.

- Sajnos, nem érünk rá - mondta a rangidős rendőr. - Tudja, mennyi dolgunk van? Az utóbbi hetekben nagyon megnőtt a bejelentések száma. Azt ajánlom, uram, hogy írja meg az esetet egy újságnak.

- Egy UFÓ-magazinnak - tette hozzá a másik. És elköszöntek.

Kelvin egy darabig magában tépelődött, aztán újra tárcsázott.

- Na, voltak kint a rendőrök? - kérdezte az ingatlanos. - Ők is látták a titokzatos öreget?

- Épp nem volt itthon. Mondja, vissza tudnánk csinálni ezt az ingatlanüzletet?

- Hát, elvileg igen. De meg kell fizetnie az ügyintézést.

- Mit bánom én! Vagy adja el másnak! Nekem már nem kell.

Az ingatlanos elgondolkozott magában. - Érdekes, hogy már másodszor járok így ezzel a kunyhóval. Még a végén a nyakamon marad.



* Most nyílván azt várja tőlem az olvasó, hogy felfedjem, mi is történt valójában. De hát honnan tudnám én azt? A rejtélyes dolgok épp azért rejtélyesek, mert nincs rájuk magyarázat. *