Mándy Gábor
Isten hozott az Alvilágban
(történelmi-fantasztikus elbeszélés)
- Dobro pazsálovaty! Isten hozott az Alvilágban! - így fogadta Kamenyev és
Zinovjev a titkos börtönbe belépő Pjatakovot, a volt anarchistát.
Pjatakov viszonozta az üdvözlést, és körülnézett.
- Hova kerültem? - kérdezte.
- Most mondtuk - nevetett a két bolsevik. - Az Alvilágba.
- És nagy szerencséd van, hogy nem végeztek ki. Mert az ítélet
halál volt, ugye?
- Az - mondta Pjatakov. - És önök hogy kerültek ide?
- Nyugodtan tegeződhetünk - mondta Kamenyev. - Itt már mindegy.
Mi már meghaltunk.
- Még az a szerencse, hogy élünk - tette hozzá Zinovjev. - Pontosabban élő halottak vagyunk.
- Ez tehát egyfajta siralomház, és bármikor megölhetnek bennünket?
- Rosszabb. Mi már meghaltunk, és mégis élünk. Ez a halál utáni élet.
- És mindezt Zsakov elvtársnak köszönhetjük - fűzte hozzá Kamenyev. - Andrej Jegorovics
ugyanis a politikai elítélteket megpróbálja kicsempészni ide, vagyis elcseni a kivégző
osztagok elől. Úgy tesz, mintha ő végezne ki bennünket, de csak bezár ebbe a barlangba.
- Bennünket életben hagy, de a világ előtt meghaltunk - mondta Zinovjev.
Pjatakov nehezen értette meg a dolgot, és nem múlt el az az érzése, hogy ez csak az
igazi kivégzés előtti állapot. Bár Kamenyev és Zinovjev kivégzéséről már jó fél éve
tényként értesült, ezért nem tudta teljesen elhinni, hogy a két bolsevik vezető életben van.
További kérdéseket tett fel. Lassan megértette, hogy mi történt. Zsakov egy
állami kivégzőhely parancsnoka volt Szibériában. Rábeszélte a főnökeit, hogy a
kivégzendőket neki adják át, és ő majd egy olyan helyen öli meg őket, ahol
senki sem követi nyomon az eseményeket.
Ez a vezetőségnek is kényelmes megoldás volt, nem kellett jelen lenniük a
legkegyetlenebb résznél, és lassan eufémizmussá vált, hogy azt mondják,
illetve azt írják az ügyiratra, hogy "átadva Zsakovnak". Ami lefordítva
azt jelentette, hogy "Szibériában kivégzendő".
Ha tudták volna, hogy Zsakov nagy kockázatot vállalva megkíméli a halálra
ítéltek életét!
A kivégzőhelytől kissé távolabb volt egy elhagyott barlang. Zsakov azt
alakította át börtönné néhány legközelebbi munkatársával. A halálra ítéltek
oda kerültek, és ott csendesen folytatták életüket. Vagyis nem az
eddigi életüket, arra nem volt lehetőség, de legalább éltek, és igyekeztek
feldolgozni, mi történt velük és az országgal.
Hogy követni tudják az eseményeket, Zsakov az általa elolvasott
újságokat továbbadta a foglyainak. Egy idő után pedig még rádiót
is szerzett nekik. Az élelmezés gondját pedig úgy oldotta meg, hogy látszólag új
őröket vett fel, de ezek az őrök csak papíron léteztek. A
fejadagjukat a foglyok fogyasztották el.
Tuhacsevszkij fél év múlva, 1937. jún. 15-én került
hozzájuk. A foglyok már hallottak a peréről, és a halálos
ítéletről is tudomásuk volt. Távolról is tisztelték katonai
erényeit, hadvezetői képességeit, és tisztában voltak vele,
hogy csakis ármánykodás révén keveredhetett gyanúba.
Az ítélet meghozatala előtt olyan kegyetlenül vallatták,
hogy az arcán és a hátán soha nem gyógyultak be a sebek.
A marsall izgatottan beszélt a spanyol polgárháború
tapasztalatairól és haditechnikai újításairól.
- A következő háborúban a tankok játsszák a fő szerepet - mondta. - Mindent
meg kell tenni, hogy a Vörös Hadsereget a legkorszerűbb páncélosokkal
lássuk el, az ellenséges tankok ellen pedig kifejlesszünk egy hatékony
páncélelhárító rendszert.
- Mi már nem fogjuk ellátni a Vörös Hadsereget - mondta keserűen Zinovjev.
- De reméljük, hogy akik fenn vannak, illetve akik megmaradtak a "csisztka"
után, azoknak is lesz ennyi eszük.
Borisz Alekszandrovics Vasziljev, a neves sinológus és műfordító
ugyanannak az évnek a novemberében csatlakozott hozzájuk. Magas
műveltsége és jó kedélye hamarosan a társaság központjává tette.
Olykor hosszú részleteket idézett fejből a Vízparti történetből
és más klasszikus kínai művekből.
A következő év februárjában követte őt egy másik neves orientalista,
a japán kémnek kikiáltott Suckij, aki fordulatokban gazdag élete
során az Ermitázsban is dolgozott, egyetemi tanár volt Leningrádban,
majd legális élete végén az akadémi ázsiai múzeumának is igazgatója
lett. Mint a taoizmus szakértője és oroszországi népszerűsítője, társait
legelőször is meditálásban és a lelki békéjük megtalálásában segítette.
Még egy hónap sem telt el, és máris két új taggal bővült az alvilági
közösség. Ekkor végezték ki a párton belül nagy tekintélynek
örvendő Buharint, valamint Rikovot. Mindkettőjüket ugyanazon
a napon, március 15-én. Legalábbis a papírok szerint.
Szomorúsággal vegyes örömmel fogadták őket. Nekik is nehéz
volt megérteniük ezt a halál utáni furcsa állapotot.
Zsakov kísérletet tett a magyar kommnista vezető, Kun Béla
megszerzésére is, de hozzá már nem érkezett meg. Feltehetőleg
a kínvallatás során halt meg.
Trockijt sem tudta megmenteni. Sztálin legnagyobb párton belüli ellenlábasát,
a Nagy Októberi Forradalom katonai vezetőjét, később a Vörös Hadsereg
megszervezőjét ugyanis még 1928-ban száműzték. Miután emigrációban is
folytatta politikai tevékenységét, 1940-ben, már a II. világháború alatt,
Mexikóban egy Sztálin által megrendelt merénylet áldozata lett.
A foglyok nagy vitákat folytattak a párt stratégiájáról és taktikájáról,
nagy terveket állítottak szembe egymással - miközben már semmi esélyük
sem volt a történtek befolyásolására.
És egyre gyarapodott a tábor. Neves tudósok és mérnökök is közéjük
kerültek. Így például a kémikus Mengyev, akit a társai Mengyelejevnek
becéztek, a zseniális atomfizikus Burjov (őt Kurcsatov intézetéből
rántották ki, és ha ő életben marad, talán a szovjeteknek sikerül
először megalkotni az atombombát). Ide került a rakétatechnika
egyik úttörője, Igor Koncsalov, valamint Kalasnyikovnak, az AK-47
géppisztoly későbbi megszerkesztőjének hasonló nevű rokona is. Ő
is tehetséges mérnök volt, szerkentyűi a tábort szinte komfortossá tették.
A szovjet-német meg nem támadási paktum hírére Tuhacsevszkij
valóságos búskomorságba esett. Addigra rájött, hogy a rá nézve
terhelő hamis dokumentumot a németek eszkábálták össze, feltehetően
azzal a céllal, hogy eltávolíttatsák a Vörös Hadsereg éléről a
legtapasztaltabb kádereket. És Sztálin bevette a cselt, a hadsereg
vezetésében már alig maradt rátermett főtiszt. Amikor Hitler
megtámadta Lengyelországot, Tuhacsevszkij rémálma valósággá vált.
Biztos volt benne, hogy a nem túl távoli jövőben Hitler megszegi
az egyezményt, és a Szovjetunióra támad.
- Azonnal el kell rendelni az általános mozgósítást! - morogta magában. - A háború
kitörése remek alkalom lenne, hogy gatyába rázzuk a hadsereget, és megtanítsuk
az embereket a modern fegyverek használatára. És meg kell növelni a katonai
kiadásokat, tankokat, páncéltörő ágyút, géppisztolyt gyártani. Persze a
legnagyobb titokban.
Burjov nem sokáig bírta a bezártságot, 1939-ben szökést kísérlet
meg, és az őrök nem tehettek mást, mint hogy lelőjék. A titkos
börtönről semmi nem szivároghatott ki.
Két természetes haláleset is történt. 1943-ban, hatvan éves korában
elhúnyt Kamenyev, majd egy évvel később Zinovjev is. Szervezetük
az állandó föld alatti léttől elgyengült, Zsakov pedig nem volt
felkészülve a bonyolultabb orvosi beavatkozásokra. De a többiek
életben maradtak.
A világháború eseményeit nagy izgalommal, de egyben tehetetlen
dühhel követték. Nem tudták elhinni, hogy Hitler egészen Moszkváig
eljutott. Tuhacsevszkij részletes elemzésekkel kísérte az eseményeket,
és ha ott vannak a Vörös Hadsereg akkori vezetői, sokat tanulhattak
volna tőle, és valószínűleg a háború jóval előbb véget ér. De a
tudást a saját hibáikon keresztül kellett megszerezniük, és ez
sok áldozatba került. Nagyon sok áldozatba.
A leningrádi blokád különösen fájdalmasan érintette Suckijt.
Tisztában volt vele, hogy milyen értékek kerültek veszélybe
az Ermitázsban. Csak remélni merte, hogy valakinek gondja volt
a felbecsülhetetlen értékű remekművek biztonságba helyezésére.
Sztálingrádot úgy élték át, mintha ők is az első vonalban harcoltak
volna. A győztes csata után egy kicsit megnyugodtak, de nagyon
izgultak, hogy a németeket minél gyorsabban sikerüljön kiverni,
és Hitlert legyőzni.
A berlini győzelemmel véget ért az európai háború, de nem ért
véget a sztálini terror. A hirosimai és nagaszaki atomtámadás pedig
sokként érte őket. Burjov már nem élt, hogy elmagyarázhassa nekik,
mi is történhetett, ők pedig attól féltek, hogy Amerika ellenük
fordíthatja a nukleáris fölényét. Aztán jött a koreai háború, a
vietnami partizánharc a franciák ellen. Mindent megvitattak, és
gyakran egyműsnak is estek, de semmibe sem tudtak beleszólni.
Így folyt ez a titkos történet egészen 1953-ig. Amikor Sztálin meghalt,
a kis tábor lakóit valóságos eufória kerítette hatalmába. Végre eljött a
szabadulás órája! A felfüggesztett halálból visszakerülhetnek a
valóságos életbe.
Velük örült Zsakov is. Úgy érezte, volt értelme a konspirációnak.
Ezzel életeket mentett meg. És nem is akármilyeneket. A halálra ítélt
emberek, politikusok, tudósok, katonatisztek valójában az ország legjobb
koponyái voltak.
Amikor Hruscsov átvette a hatalmat, Sztálin közvetlen utódait, Malenkovot
és Beriját azonnal kivégeztette. Azaz kiadta a parancsot, azt sem várva meg,
hogy az ellenük indítandó per elkezdődjön. De egy Jablonszkij
nevű belügyi tiszt, aki jól ismerte Zsakov üzelmeit, bizalmasan megkérdezte
tőle:
- Hruscsov elvtárs! A szokásos módon?
Az új főtitkár meglepődött.
- Hogyhogy a szokásos módon?
Jablonszkij kínosan érezte magát. Némi hallgatás után muszáj volt magyarázkodni.
- Hát úgy, hogy a kivégzendőket Szibériába visszük.
- És ott végzik ki őket?
- Képletesen - mondta Jablonszkij, és már megbánta, hogy szóba hozta a dolgot.
- Nem képletesen kell kivégezni őket, hanem ténylegesen - csattant fel Hruscsov.
- De jöjjön, meséljen csak nekem erről a szibériai dologról!
Jablonszkij kénytelen volt feltárni a nagy titkot, amit Sztálin elől még
sikerült elrejteni.
Hruscsov elrendelte, hogy minden foglyot azonnal ki kell végezni.
- De Nyikita Szergejevics, ők túlélték a sztálini korszakot! Most
végezzük ki őket?
- Most. Nem gondol arra, hogy milyen sérelmeket halmoztak fel ezek az
emberek? Ha most visszaengednénk őket a társadalomba, minden a feje tetejére
állna! És ha át akarnák venni a hatalmat? Most, hogy a pribékeket
eltávolítottuk, nem vállalhatunk ekkora kockázatot. Nem, erről szó sem lehet.
Jablonszkij lesújtva távozott.
Hruscsov átadta a kivégzési listát egy másik belügyesnek, de
Jablonszkij és Zsakov nevét is hozzáírta.
Az Alvilág egyik napról a másikra megszűnt létezni. Úgy szűnt meg, ahogy
létrejött. Nyom nélkül, a legnagyobb titokban.
A Szovjetunió megerősödött, fellőtték az első szputnyikot, aztán
következett Gagarin, és a többi űrsiker.
A szibériai börtön titka feledésbe merült. És így is maradt volna,
ha egy bizonyos Gubenko nevű agronómus rá nem bukkan a kétszeres kivégzés
adataira. Ezt a történetet annak a feljegyzésnek a nyomán írtam
(itt-ott kiegészítve a hiányokat és fantáziával pótolva a tényeket). Sajnos
az eredeti dokumentum egy lakástűzben megsemmisült. De el kell hinniük,
hogy mindez megtörtént. Így. Valahogy.
Most 1964. október 15-e van. Tegnap bemondta a tévé, hogy Hruscsov egészségi
állapotára hivatkozva lemondott, és szerepét a Brezsnyevből, Kosziginből és
Podgornijból álló trojka vette át. Ennek nagyon örülök. A több vezető nagyobb
demokratizmust jelent. Talán most javul a helyzet.
Megjegyzések:
1. Kamenyev, Zinovjev, Pjatakov, Tuhacsevszkij, Buharin, Vasziljev, Suckij és Kun Béla
(sok száz ezer társukkal együtt) a megtorlások áldozata lett. Kurcsatov,
Sztálin, Trockij, Hruscsov, Malenkov és Berija, valamint a trojka tagjai is valóságos szereplők voltak.
A többi kitalált személy.
2. A különleges börtön sohasem létezett (bár léteznie kellett volna). A foglyokat
rendszerint már az ítélet meghozatala előtt kivégezték. Sztálin minden bizonnyal meggyőződött az
ítéletek végrehajtásáról.
3. A Hruscsov által elindított desztalinizálást éppen a trojkából első számú vezetővé
váló Brezsnyev fékezte le.