A következőkben három fogalmat szeretnék egymáshoz közel hozni, talán kissé össze is keverni: a példázat, a mise en abyme, valamint a metafora fogalmát. A probléma, amelyet meg szeretnék fogalmazni, egyszerűen az, hogy nem fogható-e fel a mise en abyme metaforaként, s ha igen, hogyan; valamint hogy elkülöníthető-e a példázattól, s ha igen, hogyan. A következőkben - szó szerinti vagy torzított formában - több korábbi írásomból is idézek, s ezt nem mindig jelzem: tehát újnak csak erős fenntartásokkal nevezhető mindaz, amit mondok.

Először is nézzük a következő szövegrészt:

Déry Tibor Óriáscsecsemőjéből idéztem. Az idézet humorának egyik forrása nyilván az egyszeri és az állandóan ismétlődő összemosása, de másik forrását is elég könnyen azonosítani tudjuk: a beszélő úgy tesz, mintha a történet, amelyet elmond, saját történetéhez képest (saját életéhez képest, ahhoz a történethez képest, amelynek részese) másutt, más szereplőkkel, máskor zajlana: Genette terminológiájával, mintha a belső történet heterodiegetikus, máscselekményű volna. Ugyanakkor maga leplezi le, mintegy önkéntelenül, hogy a belső történet szorosan kapcsolódik saját történetéhez: erre kell, hogy rádöbbentsen az "...ismerek egy hölgyet..." és a "Mégis élek" inkongruenciája. E leleplezés véletlenszerű volta, a titok esetleges, szándékolatlan elkottyantása az, ami nevetésre ingerel. (Ezt a váltást, a szintek közötti hirtelen átlépést ugyancsak tárgyalja Genette: metalepsisnek nevezi.)

Mi volna, ha a belső történet valóban megmaradna máscselekményűnek? Mi volna, ha arról a történetről, amelyet az elbeszélő megoszt velünk és hallgatóival, nem sülne ki, hogy voltaképpen az elbeszélő saját története? Biztos, hogy akkor is azt feltételeznénk, hogy a történet nem véletlenül hangzik el. Az a tény, hogy máscselekményű történetről van szó, arra ösztönözne, hogy keressük azt, ami abban a történetben és a pillanatnyilag érvényes cselekményben közös, megkísérelnénk valahogyan vonatkoztatni a belső történetet a "nagy" történetre. Ez esetben a belső történetet nyilván példázatként olvastuk volna, exemplumként, amelyről a közkeletű kézikönyv így ír: "fontos, hogy az argumentummal ellentétben a példa forrása a tárgyalt ügyön kívül található" (Szörényi - Szabó G., 101). És később: "Minden példát bizonyos kettősség jellemez: az író egyrészt kifejti a példa saját jelentését, amely független a tárgyalt ügytől, másrészt mégis úgy alakítja, hogy a kapcsolat létrejöjjön" (105.). Vagy egy másik auctoritas: "A példa tehát olyan szöveg, amelyet nem önmagáért, nem a benne foglalt denotatív információért, hanem valami másért mondunk; olyan szöveg, amelyet vagy mint a benne rejlő, belőle attributíve következő általánosabb jelentést, vagy mint egy hozzá hasonló, vele rész-egész viszonyban álló másik jelentést konnotálunk." (Vigh Á., 507-8.)

Az Óriáscsecsemő idézett része tehát a maga félresikerült, kudarcos formájában is példázat vagy példa. Mármost megfontolandó, hogy bármikor, amikor a narrációban máscselekményű belső történetbe botlunk, nem efféle példázattal van-e dolgunk, hogy nem szükségszerű-e vajon, hogy példaként olvassuk mindazokat a történeteket, amelyek ily módon törést hoznak a főtörténetbe; valamint megfontolandó az is, hogy az efféle "alogikus" szövegrészek nem figurák-e egyben.

Talán fölöslegesen, de segítségül hívom az "elmesélhetőség" fogalmát e ponton: az elmesélhetőség (William Labov, és az ő nyomán Mary Louise Pratt terminológiáját használva) egyszerre feltétele és következménye annak, ha az elbeszélő elmond egy történetet (vagy nem is szükségképpen történetet). Bármi, amit elmondanak, az valamely okból érdemes az elmondásra, s ha ezt első pillanatban nem is sikerül igazolva látnunk, oly módon fogjuk megpróbálni értelmezni az elmondottakat, hogy e várakozásunknak megfeleljen. Ugyanúgy, ahogyan a relevancia kategóriája esetében (H. P. Grice, s utána Dan Sperber és Deirdre Wilson), amikor is a megfelelő kontextust magunk teremtjük meg ahhoz, hogy az elhangzott szöveg releváns lehessen, a történetek esetében is (akár a belső, példázat-szerű történetről, akár egyáltalán bármilyen történetről van is szó) meg kell keresnünk benne az elmesélhetőség mozzanatát. Mi közöm hozzá? Mi a poénja? Miért érdekes ez? Ilyen és hasonló kérdéseket teszünk fel magunknak, s igyekszünk ezekre választ kapni. Negatív módon erre az olvasói-értelmezői működésre mutat rá Leacock híres paródiájának első mondata: "Vad, viharos éjszaka dühöngött Skócia nyugati partjai fölött. Ezen történetünk szempontjából ugyan ennek különösebb jelentősége nincsen, miután történetünk nem Skócia nyugati partjain játszódik, hanem Írország keleti partjain. De azért ott is elég rossz idő volt." (Gertrud, a nevelőnő, avagy a boldogság jutalma).

A példázatok esetében nem mindig egyértelmű (ahogyan máskor sem) az elmesélhetőség indoka. Éppen ezért mindig értelmezésre szorul maga az elmesélés aktusa. Ha a belső történet a főtörténethez képest máscselekményű, akkor mindig - akkor is, ha nincs explicit jelzés - gyanakszunk arra, hogy a két történet kapcsolata nem a történet szintjén valósul meg, hanem rész-egész-szerű vagy analógia-szerű kapcsolat áll fenn kettejük között.

Ha most egy régebbi retorikai álláspontból vizsgáljuk a máscselekményű történet beágyazását a főtörténetbe, azt mondhatjuk, hogy ez nem tekinthető logikusnak, vagyis alogikus jelenség, ami pedig, Fontanier szerint, önmagában figura meglétét implikálja. Kicsit később, de ugyanilyen megfontolásokból, écart-ról beszéltek volna, a kikövetkeztethető, a logikus, a normális szerkezettől való eltérésről. Legalábbis tehát ezen nézőpontból azt kell mondanunk, hogy a példázat - figura.

A példázat metaforikusságát (vagy metonimikusságát) ugyanakkor az écart-elmélet nélkül is igazolhatjuk. Végtére is, két szöveg kerül egymás mellé, s e kettőt elkerülhetetlenül egymásra vonatkoztatjuk: nem tudjuk őket egymás érintkező részeinek tekinteni, mert a hely, idő, cselekmény, szereplők tekintetében (ezek legtöbbje vagy legalább egyik-másik tekintetében) jelentősen különböznek egymástól. Ha tehát nem a normálistól való eltérést, hanem az egymásra-vonatkoztatás kényszerét nézzük, a példázat úgy is a metaforára fog hasonlítani.

Van a belső elbeszéléseknek egy csoportja, amelyet mise en abyme-ként szokás számontartani. Egyszerűen szólva, az olvasóban, ha olyan belső történetet olvas, amelynek látszólag nincsen köze a főtörténethez, szereplői mások, ideje más, és szemmel látható oksági összefüggés sem indokolja előfordulását, felébred a gyanú, hogy ez a belső történet valamelyes fényt vet a főtörténet egészére, tehát nem csak egy jellemet, cselekedetet, időt stb. példáz, hanem az egész történetet tükrözi mintegy belülről. A kifejezés Gide csaknem száz éves naplófeljegyzéséből került a köztudatba, a narratológiában jó tizenöt éve jelen van, és elég fontos szerepet is kap. Az önreflexió egy változatáról van szó, amikor a szöveg egy részlete az egész szövegről magáról állít valamit, azt világítja meg vagy azt értelmezi; kis tükör, gyakran észrevehetetlen, amely mintegy "befelé" tükröz. Mieke Bal így ír erről:

Ugyanakkor e definíció számos kiegészítésre szorul. Egész könyvet szentelt a fogásnak Lucien Daellenbach (1977), aki felhívta a figyelmet arra is, hogy a mise en abyme a barokk korhoz kötődik. (Az egyik legjobb hozzászólás a kérdéshez: Moshe Ron 1978.) Ami a címertant illeti, pontosan arról van szó, hogy a címer közepén szokás volt elhelyezni a címerpajzsot, s azon az egész címer kicsinyített mását, s ez a pajzs kiegészíti is, fedi is magát a címert, meg túl is nő rajta (például kiemelkedik belőle). Ezért a mise en abyme fogása azt jelenti, hogy ismétlődés vagy hasonlóság jön létre a szövegek két szintje között, a szöveg egy része az egészet ábrázolja. Ha ezt úgy fogjuk fel, ahogyan a mackósajt emlékezetes régi dobozán szerepel (egy mackó tart egy tálcát, amelyen van egy mackósajt, amelyen egy mackó tart egy tálcát stb.), akkor valóban végtelen regresszussal van dolgunk; ha ilyen az irodalomban nem fordul elő, az azonban nem azért van, amit Bal feltételez, hogy tudniillik ebbe a belső képbe "nem a kép teljessége kerül, hanem a szövegnek csak egy része, vagy bizonyos aspektusa";. Sőt, a vérbeli mise en abyme éppen az, amelyik igenis a "kép" teljességét ábrázolja. Egyszerűen arról van szó, hogy míg a vizuális ábrázolásban elvileg el tudjuk képzelni, hogy akár mikroszkopikus szintig belső ismétlések kövessék egymást - ahogyan a Mandelbrot-halmazok szokták - , ez nyelvileg egyszerűen kivitelezhetetlen, valahol szükségképpen vége van a belső öntükrözéseknek.

A myse en abyme sokszor történet a történetben: a belső szöveg tehát a szöveg egészével kerül viszonyba, belső intertextualitásról van szó. Példaként a Hamlet színház-jelenetét (az Egérfogót) szokás emlegetni. Az a történet, amelyet a színészek eljátszanak, arra a történetre emlékeztet, amelynek a színház nézői tevékeny résztvevői voltak. A színházon belüli színház a "külső színház" szereplőire és tetteire hasonlít. Általában: ha van főtörténet s annak belső története, akkor a két történet kapcsolata sokféle lehet: erről ugyancsak írt Genette is, de józan ésszel is átgondolható, hogy a Seherezádé elmesélte történetek más funkciót töltenek be, mint Svejk folyamatos anekdotázgatásai, s ezek is erősen különböznek a Mikszáth-féle anekdotától, és így tovább. Mindenesetre e sokféle típus között biztosan ott van az, amikor a belső történet hasonlatosság révén kapcsolódik a főtörténethez, s az is, amikor a belső történet rész-egész viszonyban áll a főtörténettel. Az előbbi bizonyosan sok esetben mise en abyme lesz.

A mise en abyme a példázat egy alesetének is tekinthető; ez is máscselekményű belső történet. A mise en abyme és a példázat különbsége többek között abban az egyszerű tényben áll, hogy a példázat mindig történet, a mise en abyme pedig nem feltétlenül az. Először is, mise en abyme lehet része nem elbeszélő szövegnek is (lírai műben éppúgy elképzelhető kicsiny, öntükröző alakzat, olyan szövegrész, amely az egészet ábrázolja); másodszor is, a mise en abyme, még ha narratív szöveg része is, maga lehet leírás is akár. Sőt: az ekphrasis kifejezetten kedvelt formája a mise en abyme-nek, gondoljunk csak Nádas Emlékiratok könyvének képleírására, amely valamiféle rejtélyes viszonyban áll az elbeszéléssel magával. Ugyancsak a mise en abyme nagyon furcsa, kiforgatott esetének lennék hajlamos tekinteni Robbe-Grillet Útvesztőjének ekphrasisát, ahol viszont éppen a máscselekményűség vonódik kétségbe: ha azt hinnénk, hogy az ivó falán lógó kép leírása bármi módon vonatkoztatható a történetre magára, akkor minduntalan csalódunk, mert vonatkoztatás helyett - mondjuk - rész-egész viszonyt kell észrevennünk. Robbe-Grillet legalább két (de inkább több) szöveget tart egyszerre mozgásban, s minduntalan átlépi e szövegek egymást elválasztó határait: a belső történet váratlanul a külsőben lukad ki, a külső a belsőben, vagyis - ismét Genette terminológiájával élve - a metalepsis, a határok átlépése uralkodik a szövegek kapcsolatain.

Harmadszor, a példázat és a mise en abyme közötti fontos különbség lehet az is, hogy az utóbbi - elvileg, kifejezetten szép formáiban - az egész szövegre vonatkozik, míg az előbbi gyakran csak egy részre. Példázatot a történet egy pontján azért mondanak el, hogy a főtörténet egy bizonyos cselekvésének, szereplőjének, körülményének, időjének stb. jellegzetességeit hasonlítsák a belső történethez; a mise en abyme viszont alkalmas arra, hogy az olvasó a szöveg egészét lássa tükrözni a belső történetben.

Ha megnézzük Kosztolányi A rossz orvos című, nem kiemelkedően jó, de érdekes kisregényét, van a szövegben egy belső történet, egy Vera nevű cselédről, aki megöli a gyermekét. A történet felfogható mise en abyme-ként is, amennyiben a nem kívánt gyermek, a gyermekgyilkosság, a bűn és bűnhődés témáiban ismétli a főtörténetet. Míg a főtörténet motívumai, cselekvői, történései meglehetősen összetettek, nem mindig kiszámíthatók és gyakran kimondatlanok, addig a belső történet brutálisan egyszerű - pontosabban az olvasónak az a benyomása, hogy voltaképpen a főtörténetet brutálisan átalakítva-leegyszerűsítő történet. Olyan ismétlés vagy belső tükör tehát, amely egyúttal torzít, elnagyol, csak a kontúrokat mutatja: szűkítéses alakzat, ha úgy tetszik. A példázat ettől talán annyiban különbözhet, hogy ott inkább éppen a bővítés (egy cselekvő, cselekvés, körülmény, motívum stb. kibontása, részletesebb megvilágítása) hangsúlyos.

Mindezek azonban csak nagyon hozzávetőleges, nagyon kísérleti jellegű megközelítések. Ahogyan most, amikor a harmadik terminusra rátérek, még inkább tétova leszek, s inkább csak kérdéseim vannak. Vajon tekinthető-e akár a példázat, akár a mise en abyme metaforának? Vagy metonímiának? Az egyik, korábban már idézett kézikönyv egyértelműen azonosítja a példázatot részint az előbbivel, részint az utóbbival. És megtehető-e ugyanez a mise en abyme-mel? Ha elfogadjuk, hogy a mise en abyme a példázat alesete, akkor nyilván igen; de vajon megalapozott-e a metaforát és a példázatot azonosítanunk? Abban a formában nyilván nem, hogy minden metafora példázat volna, de talán valóban igaz lehet, hogy minden példázat metafora.

Mindeddig olyan történetekre kellett gondolnunk, ahol szép, kerek főtörténetbe illeszkedik a szép, kerek belső történet, s ez utóbbi mise en abyme-ként vagy példázatként funkcionál. Igenám, de előfordul, hogy a főtörténet nem vagy alig létezik: Esti Kornél történeteiben a főtörténet gyakran csak annyi, hogy "mondta Esti", "panaszkodott Esti" vagy "mesélte Esti". Ilyenkor mit mondhatunk? Vajon a nem létező főtörténethez szolgál példázatul vagy akár mise en abyme-ül az elbeszélt történet? Esti Kornél világát, amely a belső történeten kívül nem létezik, mert külső történet nincs is, esetleg éppen a belső történet teremti meg: az fogja jellemezni ezt a világot, hogy milyen történet hangzik el benne.

S ha így lenne - márpedig logikusan erre az eredményre kell jutnunk - vajon nem mondhatjuk-e azt, hogy a történet mindig példázat? A mi életbeli főtörténetünkbe nem illeszkedő, mert máscselekményű történet példázatként lesz olvasható: mint a mi főtörténetünknek (vagy annak egy részletének) metaforája. Meggondolandó: ha a "nem odaillő" belső történet szimbolizációs funkciója csaknem szükségszerű, akkor nem általánosítható-e ez a történetre magára? Hiszen a történet, ahogyan megjelenik, maga is "idegen test" a "nagy történetben", az élet szövegében. Azt is mondhatnánk: maga az irodalmi elbeszélés is mise en abyme, a mi nagy történetünk lekicsinyített szimbóluma.

Bal, Mieke: Narratology. Toronto etc.: U of Toronto P., 1985.

Daellenbach, Lucien: Le Récit spéculaire. Paris: Seuil, 1977.

Genette, Gérard: Discours du récit. In: G. Genette: Figures. III. Paris: Seuil, 1972.

Kálmán C. György: A rossz orvos szerkezetének néhány eleme. Literatura 13(1986), No. 1-2.: 16-26.

Kálmán C. György: Szimbolizáció és irodalomtudomány. In: Kapitány Ágnes, Kapitány Gábor, szerk.: "Jelbeszéd az életünk". A szimbolizáció történte és kutatásának módszerei. Bp.: Osiris-Századvég, 1995, 125-134.

Pratt, Mary Louise: Towards a Speech Act Theory of Literary Discourse. Bloomington and London: Indiana U P., 1977.

Ron, Moshe:The Restricted Abyss. Nine Problems in the Theory of mise en Abyme. Poetics Today 8(1978): 2: 417-438.

Szörényi László, Szabó G. Zoltán: Kis magyar retorika. Bp.: Tankönyvkiadó, 1988.

Vigh Árpád: Retorika és történelem. Bp.: Gondolat, 1981.