Minden, a kálvinizmus öt pontjával, Isten szuverenitásával és magával Isten kegyelmével kapcsolatos félreértés ezen első pont, vagyis az ember Isten előtti állapotának helytelen értelmezéséből fakad. A helyes Isten-ismeret ugyanis nagyon szoros összefüggésben van a helyes emberismerettel. Az, hogy milyennek látod az ember bűneset utáni állapotát, alapjaiban határozza meg azt, hogy mekkorának látod Isten kegyelmét. „Alig van olyan tévedés vagy hamis tanítás, amelyet ne lehetne visszavezetni valamilyen, az emberi természet romlottságáról kialakított helytelen elképzelésre. Ha téves a diagnózis, téves lesz a gyógykezelés is.” – írja W. J. Seaton A kálvinizmus öt pontja c. (magyarul is megjelent) rövid tanulmányában (KOINÓNIA Kolozsvár, 1997). Nem véletlenül ez tehát az első az öt pont közül.
Sajnos a humanizmus és a felvilágosodás mindmáig nagy hatást gyakorol az emberek gondolkodására. Sokan keresztyén létükre is „felvilágosultak”, vagyis az emberi észt tekintik a legvégsőbb viszonyítási alapnak Isten Kijelentésének vizsgálatakor is, és mindemellett egy humanista, azaz emberközpontú világszemlélettel bírnak. Ha nyíltan nem is vallják ezt be, a Biblia értelmezésükből igen hamar kiderül, hogy mennyire megmételyezte őket is a humanizmus és a felvilágosodás kovásza. Kiderül a hozzászólásaikból (sokszor a prédikációikból, bizonyságtételeikből is), hogy tulajdonképpen, egy emberközpontú Isten-képpel rendelkeznek. Az Úr megváltott gyermekei ők is - e felől semmi kétség sincsen - azonban egészen addig nem fognak tudni igazán előrelépni, elmélyülni és növekedni „a kegyelemben és a mi Urunknak és megtartó Jézus Krisztusunknak ismeretében” (II. Pét. 3:18), amíg ez a deformált istenkép darabokra nem törik. „A modern theologia ugyanis úgy építi fel a maga rendszerét, hogy először az embert helyezi el az univerzumban, s felruházza minden joggal, ami csak képzelhető. Mikor aztán az ember már megkapta a maga részét, akkor az Istennek a hatalomból, dicsőségből és szuverenitásból csak azt adja meg, ami az ember után éppen megmaradt. A kálvinizmus azonban theocentrikus [Isten központú] alapon az Istenből indul ki, s neki ad meg minden hatalmat, minden méltóságot és minden dicsőséget; az embernek pedig csak annyit, amennyi azt, mint az élő Isten teremtményét megilleti.” (Prof. Dr. Sebestyén Jenő Református dogmatika, Iránytű Kiadó, Budapest, Gödöllő, 1994, I. Fő rész 85. old., ezután: SJRD) Nézzük meg az Ige alapján, hogy milyennek látja Isten a bűnbe esett embert.
Milyen volt az ember a bűneset előtt?
Isten az embert a maga képére teremtette, eredendően tökéletesen jónak, igaznak és szentnek teremtette azt (I. Móz. 1:27, 31, Préd. 7:29). Teljes volt a harmónia és az összhang Isten és az ember között, az ember közvetlen kapcsolatban volt Teremtőjével (I. Móz. 3:8). Az embernek örök élete volt mind testi, mind lelki értelemben véve és ami a témánk szempontjából legfontosabb, szabadnak teremtetett. Szabad volt arra, hogy az Isten szerinti jót vagy rosszat válassza és cselekedje, azaz képes volt arra, hogy engedelmes maradjon, illetve hogy engedetlenné váljék Isten iránt. Képes volt vétkezni és nem vétkezni Isten ellen. Úgy gondolom, nem áll messze az igazságtól, ha azt állítjuk, hogy az ember akkor szabad, ha képes arra, hogy azt tegye, amit akar, vagyis ha mindenféle külső kényszer nélkül cselekszik. A bűneset előtt Ádám és Éva még szabadon választhatott a jó és rossz között és ezzel a szabadsággal élve döntött a rossz mellett. Senki sem kényszerítette őket arra, hogy vétkezzenek.
Mi történt a bűnesetkor az emberrel?
Nézzük meg tehát, hogy mivé lett az ember, milyen állapotba került, mit veszített el, mikor Isten ellen vétkezett. Azaz, milyen állapotban van a bűneset után élő, újjá nem született ember. A Biblia egybehangzó tanítása szerint az ember a bűneset következtében nem csupán nagyon, hanem teljesen megromlott. Mit jelent ez?
Elveszítette a szabadságát, képtelenné vált az Isten szerint való jó választására és cselekvésére, azaz képtelenné vált arra, hogy engedelmeskedjen Istennek (nem képes nem vétkezni). Úgy is mondhatnánk, hogy egyirányúvá, korlátozottá, megkötözötté vált az akarata. Az ember a bűnesetkor ugyanis a bűn (rab)szolgájává lett:
„midndaz, aki bűnt cselekszik, szolgája a bűnnek.” (Jn. 8:34) Vagy ahogy a II. Pét. 2:19-ben áll: „mert akit valaki legyőzött, az annak szolgájává lett”.
Továbbra is képes maradt tehát arra, hogy az Isten mércéje szerinti rosszat akarja és tegye (képes vétkezni). Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a romlott ember ne tudna emberi mércével mérve (relatíve) jót cselekedni. Ezt a fajta jóra való képességét az embernek Jézus is elismeri (Mt 7:11, Lk. 6:33). Azonban az indítéka, motivációja, a legbelsőbb szándéka és így minden cselekedete bűnnel fertőzötté vált. „Nem lényegében romlott meg, hanem a természetében. Ember maradt, de a természete a maga egészében megromlott.” (SJRD III. Fő rész 170. old.) Mind elméje, mind érzelmei, mind az akarata teljesen megromlott.
Az arminiánusok nagy előszeretettel hangoztatják, hogy Isten nem robotokat teremtett és hogy a bűneset után élő ember sem vált robottá (vagyis egy akarat nélküli, irányított géppé). Ezzel teljesen egyetértek. A teljes romlottság nem is ezt jelenti. Szó sincs arról, hogy a bűnbe esett ember elveszítette volna a választási vagy döntési képességét. Megmaradt ez a képessége (éppen ezért felelősségre is vonható – ld. később), csupán annyi változás történt, hogy azóta az ember a maga romlott természeténél fogva minden esetben a rosszat, a bűnt, az engedetlenséget választja. Egyszerűen nem képes semmiben sem megfelelni Isten mércéjének, egyetlen cselekedete által sem képes kedvében járni Istennek. Nézzük meg a Szentírás bizonyságtételét minderről.
(Megj.: a Szentírás testi vagy érzéki embernek nevezi a bűneset utáni, megromlott természetű, újjá nem született embert, amelyet mindig a lelki, azaz Isten Lelke által újjászült, a Lélek uralma és vezetése alatt álló emberrel állít ellentétbe, ld. pl.: Rm. 8:1-14.)
„Akik között forgolódtunk egykor mi is mindnyájan a mi testünk kívánságaiban, cselekedvén a testnek és a gondolatoknak akaratját.” (Ef. 2:3) – A megromlott természetünk, a megromlott elménk kívánságait követtük, míg Isten újjá nem szült minket.
„Hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt” (Ef. 4:22) – Természeténél fogva cselekszi, akarja és kívánja a rosszat a testi ember.
„És látá az Úr, hogy megsokasult az ember gonoszsága a földön, és hogy szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz.” (Gen. 6:5, ld. még Préd. 9:5) - Ezt a kétségbe ejtő mennyei diagnózist ismétli meg Pál a Római levélben:
„Amint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is; Nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is. Nyitott sír az ő torkuk; nyelvökkel álnokságot szólnak; áspis kígyó mérge van ajkaik alatt. Szájok telve átkozódással és keserűséggel. Lábaik gyorsak a vérontásra. Útjaikon romlás és nyomorúság van. És a békességnek útját nem ismerik. Nincs isteni félelem az ő szemök előtt.” (Rm. 3:10-18, Préd. 7:20) – Senki sincs, aki természeténél fogva megértené, keresné, félné Istent és nincs, aki természeténél fogva az Isten mércéje szerint jót cselekedne.
„Érzéki ember pedig nem foghatja meg az Isten Lelkének dolgait: mert bolondságok néki; meg sem értheti” (I. Kor. 2:14) – Az érzéki ember természeténél fogva képtelen felfogni és megérteni Isten dolgait, nem érti az ő Igéjét, nem érti az ő megtérésre való felhívását és nem érti az ő parancsolatait. Ezért nem is tud Istennek engedelmeskedni, sem a szerinte való jót választani, mint ahogyan a következő Ige is mondja:
„Mert a test gondolata ellenségeskedés Isten ellen; minthogy az Isten törvényének nem engedelmeskedik, mert nem is teheti.” (Rm. 8:7) – A megromlott emberi természet tiltakozik Isten dolgaival szemben, azok tőle teljesen idegenek. Egyszerűen nem fér össze a kettő.
„Elváltoztathatja-é bőrét a szerecsen, és a párducz az ő foltosságát? Úgy ti is cselekedhettek jót, akik megszoktátok a gonoszt.” (Jer. 13:23) – Amiképpen egy fekete bőrű szerecsen nem tudja a bőrszínét megváltoztatni, sem a párduc eltüntetni az ő foltjait, ugyanígy a megromlott természetű ember sem képes önmagától isteni mércével mérve jót cselekedni, vagyis természetellenesen dönteni és viselkedni. A testi embernek lételemévé vált a bűn, a zsigereiben van, nem cselekedhet mást.
Sőt, minden ember természettől fogva Isten ellensége és a harag fia:
„Titeket is, kik hajdan elidegenültek és ellenségek valátok gonosz cselekedetekben gyönyörködő értelmetek miatt, most mégis megbékéltetett.” (Kol. 1:21) – Egészen addig ellenségei vagyunk Istennek, amíg Ő meg nem békít minket önmagával.
„…és természet szerint haragnak fiai valánk, mint egyebek is” (Ef. 2:3)
A bűnbe esett ember tehát az Ige szerint: teljességgel képtelen az Isten szerint való jót akarni és cselekedni, megmaradt azonban a képessége az Isten szerint való rossz akarására és cselekvésére, természeténél fogva Isten ellensége és Isten haragja van rajta. A Szentírás egyetlen szóban foglalja össze az ember bűneset utáni állapotát: az Istentől elszakadt ember lelki értelemben véve HALOTT. Nem csupán nagyon vagy halálosan beteg, amely betegség az ember hozzájárulásával (tudniillik azáltal, hogy kinyújtja a karját az életmentő gyógyszer felé) meggyógyítható, nem is azt, hogy mélyen alszik, mely álomból fel kell vagy fel lehet ébreszteni, hanem azt, hogy halott az ő bűneiben, teljesen halott Isten dolgaira és teljességgel a bűnnek él. A továbbiak megértéséhez nagyon fontos, hogy ezt komolyan vegyük, mert ezen fordul meg minden a predestináció helyes értelmezését illetően. Hiszen ha ezt komolyan vesszük, akkor a kegyelmi kiválasztás kérdése nem kérdés többé. Nem győzöm hangsúlyozni, hogy egészen addig nem érthetjük meg a kegyelem lényegét, amíg nem látjuk helyesen az Istentől elszakadt ember állapotát. Legyen tehát ez a legelső és legalapvetőbb tételünk, midőn a Szentírást a Kálvinizmus öt pontja mentén értelmezzük. Nézzük az ide vonatkozó Igéket:
„Titeket is megelevenített, akik holtak valátok a ti vétkeitek és bűneitek miatt” (Ef. 2:1, Kol. 2:13)
Az I. Móz. 2:17-ben elhangzó átok („amely napon ejéndel arról, bizony meghalsz”), melyet Isten az ember engedetlenné válása esetén helyezett kilátásba, valóra vált: az ember mind lelki, mind testi értelemben halottá vált.
Erre a halott állapotra utalnak azok az Igék is, ahol arról beszél a Szentírás, hogy az embernek eredendően kőszíve van, amit egyedül Isten képes elvenni és hússzívre cserélni:
„És adok nékik egy szívet, és új lelket adok belétek, és eltávolítom a kőszívet az ő testökből, és adok nékik hússzívet;” (Ez. 11:19 ill. 36:26) – Nem azt mondja az Úr, hogy nagyon kemény az ember szíve, amit fel kell puhítani, hanem azt, hogy kőből van, nem mozdul, nem dobban meg Isten hívására, nem reagál az Igére, mert nem is teheti! Akinek pedig nem dobog a szíve, az halott. Olyan új szívre van tehát szüksége az ilyen embernek, amely már egyáltalán képes dobogni, és képes reagálni Isten dolgaira.
Sokakban felmerül a kérdés, hogy vajon mindenkire érvényes-e ez a rettenetes mennyei diagnózis. Nézzük, mit tanít erről a Biblia.
Mivel Isten „az egész emberi nemzetséget egy vérből teremtette” (ApCsel. 17:26), tehát mindannyian ugyanattól az első bűnbe esett emberpártól származunk, ezért Ádám óta minden emberben a bűn halálos vírusa öröklődik tovább, amely már a fogantatásunk pillanatában bennünk van:
„Élt vala pedig Ádám száz harmincz esztendőt, és nemze fiat az ő képére és hasonlatosságára és nevezé annak nevét Séthnek.” (I. Móz. 5:3) – Nagyon kifejezően írja le itt a Szentírás, hogy Ádám már nem egy isteni, szent, tökéletes és hibátlan természetet örökített tovább (nem azt olvassuk, hogy „nemze fiat az Isten képére és hasonlatosságára”), hanem a már bűntől teljesen megromlott saját természetét.
„Annakokáért, miképpen egy ember által jött be a világra a bűn és a bűn által a halál, és akképen a halál minden emberre elhatott, mivelhogy mindenek vétkeztek… egynek bűnesete által minden emberre elhatott a kárhozat…” (Rm. 5:12, 18) – Mindannyian, kivétel nélkül a lelki halál állapotába születünk bele, testünkben a bűn halálos vírusával.
„Ímé én vétekben fogantattam, és bűnben melengetett engem az anyám.” (51. Zsolt. 7.), „Eltértek a gonoszok fogantatásuk óta; tévelyegnek a hazugok anyjok méhétől kezdve.” (58. Zsolt. 4.) – írja Dávid.
Tehát nagyon fontos azt látnunk, hogy amikor Isten Igéje a bűneset után élő emberről beszél, akkor nem egy Isten előtt semleges lelki állapotban levő, ártatlan teremtményként mutatja be azt, mint aki „tiszta lappal indul” és felnőve majd szabadon dönthet Isten mellett vagy ellene, hanem egy olyan bűntől teljesen megromlott, lelkileg halott, kőszívű emberi lényként, aki fut, bújik Isten elől és aki már a kárhozatban van, és a bűnei miatt Isten igazságos ítélete vár rá.
„…aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.” (Jn. 3:36) – nem azt mondja az Ige, hogy aki nem hisz, arra Isten megharagszik, hanem azt, hogy rajta marad az a harag, amely születése, sőt fogantatása óta rajta van.
Ezért nem szabad az újszülött csecsemőket sem Isten előtt ártatlannak tekinteni, mert noha még nem képesek vétkezni, csak idő kérdése, hogy felcseperedve hasonló gonoszságokat és bűnöket kövessenek el, mint az őket körülvevő felnőttek, hiszen a bűn csírája és ezért a bűnre való hajlandóság már bennük van. Etikai értelemben véve még ártatlanok, de természetüket tekintve ők is teljesen romlottak Isten előtt.
Nagyon fontos tehát látnunk azt, hogy a bűntől megromlott ember a maga természeténél fogva teljesen képtelen arra, hogy az üdvösséget válassza, azaz hogy megmentse önmagát, illetve hogy bármilyen mértékben hozzájáruljon ahhoz, de a legfélelmetesebb és legmegdöbbentőbb az egészben az, hogy nem is akar megmenekülni, nem is akarja az üdvösséget, hiszen az erre irányuló akaratát teljesen elveszítette:
„És nem akartok hozzám jőni, hogy életetek legyen!” (Jn. 5:40)
István, első vértanú nyíltan mondja a zsidóknak: „Kemény nyakú és körülmetéletlen szívű és fülű emberek, ti mindenkor a Szent Léleknek ellene igyekeztek, mint atyáitok, ti azonképpen.” (Apcsel 7:51)
Ilyen reménytelen állapotban voltam én is, és ilyen reménytelen állapotban voltál te is, amikor Isten megkeresett és ránk talált. Ezért a bűnös embernek külső segítségre, kívülről jövő kezdeményezésre van szüksége ahhoz, hogy üdvösségre jusson. Ha nem kapja meg ezt a külső segítséget, örökre el fog kárhozni. Ez a kezdeményezés pedig egy halott esetében nem lehet más, mint hogy őt Isten életre kelti, megeleveníti. Hasonló módon ahhoz, mint ahogyan egykor Ádám testébe Isten belelehelte az életnek leheletét (I. Móz. 2:7), vagy ahogyan Jézus kiparancsolta a sírból a több napja halott Lázárt (Jn. 11:43, 44). A megtérés folyamata során mindig Isten a kezdeményező és nem a lelkileg halott ember. Ő kelti életre a halottat, Ő veszi el a kőszívet és ad helyette új, Isten dolgaira reagálni tudó szívet és Ő ad neki élő hitet, ebben a sorrendben ( „a ki csak él és hisz én bennem, soha meg nem hal” Jn. 11:26). Erről beszél a Jn. 1:12,13:
„Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, a kik az ő nevében hisznek; A kik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.” – Kik azok, akik hisznek az ő nevében? Azok, akik Istentől születtek. Vagy ahogy az I. Jn. 5:1-ben olvassuk:
„Mindaz, aki hiszi, hogy Jézus a Krisztus, Istentől született;” – Az üdvözítő hit annak a jele, hogy az illető már újjászületett. Úgy is mondhatnánk, hogy a hit az újjászületett ember életjele. Hasonlóan ahhoz, mint amikor egy újszülött csecsemő a világra jövetelekor felsír.
Vigyázat, nem az Istenben való hit választásának lehetőségét adja meg Isten az életre keltett embernek (aki ezt a lehetőséget ezután akár vissza is utasíthatja), hanem magát a hitet!
„Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez.” (Ef. 2:8). Még egyértelműbben fogalmaz Pál a Filippi levélben:
„Mert néktek adatott az a kegyelem a Krisztusért,… hogy higgyetek Őbenne” (Fil. 1:29)
Az üdvözítő hit nem az üdvösséget kereső, bűneiben halott ember hozzájárulása a maga megmeneküléséhez, hanem az Isten elől futó bűnös embert kereső kegyelmes Isten hozzájárulása az ember megmentéséhez. Nem azért hiszünk, hogy újjászülessünk, hanem azért születünk újjá, hogy higgyünk! Ha csak egy ici-picit is az emberen múlna az üdvössége, ha csak egy hajszálnyit is hozzá tudna járulni ahhoz, ami a sajátja, akkor a kegyelem nem lenne többé kegyelem!
Sokáig lehetne még részletezni a bűnös ember állapotát, az ember szabadságának kérdését, a bűn hatását és természetét (kötetek és tanulmányok százai íródtak ezekről a témákról, melyek közül én is felsorolok jó néhányat a bizonyságtételem végén), én azonban most csak a témánk szempontjából legfontosabb tudnivalókat gyűjtöttem össze. Végezetül egy egészen egyszerű képpel szeretném összefoglalni az eddig leírtakat. Jézus, egy helyen azt mondja az övéinek: „Ímé, én elbocsátlak titeket, mint juhokat a farkasok közé” (Mt. 10:16). Ennél a hasonlatnál maradva nézzük meg, mit eszik egy juh és mit eszik egy farkas. A juh füvet eszik, a farkas meg juhot, természeténél fogva. Hiába próbálom meg akármilyen módszerekkel rávenni a farkast arra, hogy egyen inkább füvet, az, természeténél fogva akkor is a juhot fogja kívánni és választani, és amint csak lehetőség kínálkozik rá, meg is fogja enni azt. A farkasnak előbb juhhá kell válnia ahhoz, hogy a füvet kívánja és akarja választani eledeléül.
Az eddigiek ismeretében, a továbbiak megértéséhez még egyetlen (gyakran feltett) kérdést kell tisztáznunk.
Jogosan merül fel a kérdés, hogy vajon elítélheti-e Isten az embert azért, hogy nem engedelmeskedik az ő parancsolatainak, ha egyszer az ember természeténél fogva képtelen azoknak engedelmeskedni?
„A képesség mindig a felelősség fokmérője” (Augustus H. Strong, Systematic Theology, New York, A. C. Armstrong, 1889., 577. old.) – Ezzel érvelt Arminius. A fent kifejtett Igék alapján azonban egyértelműen kiderült az, hogy az ember teljes képtelensége a jóra nem mentesíti őt az Isten előtti felelősség alól. A képesség a Biblia szerint nem előfeltétele a felelősségnek! (Megj.: a Magyar Értelmező Kéziszótár sem említi meg a képességet a felelősség definiálásakor!) Arminius logikája nem igazolható a Szentírásból. Az Ef. 2:3, 4:22 fentebb idézett verseiben láttuk, hogy az ember akarja és kívánja a rosszat s mindezt szabadon, önként teszi. Vagy ahogy a Jn. 3:19, 20 és II. Thessz. 2:12 mondja:
„Ez pedig a kárhoztatás, hogy a világosság e világra jött, és az emberek inkább szerették a sötétséget, mint a világosságot; mert az ő cselekedeteik gonoszak valának. Mert minden, aki hamisan cselekszik, gyűlöli a világosságot és nem megy a világosságra, hogy az ő cselekedetei fel ne fedessenek.”, „Hogy kárhoztattassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban.” – Tehát nem viszolyogva, irtózva, nem kénytelen-kelletlen, nem külső kényszer hatására teszi a rosszat a romlott ember, hanem szereti azt, örömét leli és gyönyörködik benne.
Az ember tehát nem csupán a bűnt választja az ő „egyirányú” akaratánál fogva, hanem természeténél fogva bűnös is akar maradni. Ha pedig mindez igaz, akkor ez nem jelent mást, mint azt, hogy Isten igazságos ítélete alapján mindenkinek kivétel nélkül el kellene kárhoznia. A tanítványok nem véletlenül kérdezték meg Jézustól, hogy „Kicsoda idvezülhet tehát?” (Mk. 10:26) – Vagyis: Hogyan lehetséges az, hogy egyáltalán bárki is üdvösséget nyerjen?
„Jézus pedig rájuk tekintvén, monda: Az embereknél [ez] lehetetlen, de nem az Istennél; mert az Istennél minden lehetséges.” (Mk. 10:27) – Nem azt mondja Jézus, hogy nagyon nehéz az embernek üdvösségre jutnia, érdekes, hogy nem is azt mondja itt, hogy aki hisz, az üdvözülhet, hanem azt, hogy lehetetlen! Egy halott nem tudja kinyújtani a karját Isten felé! Egy halott semmit sem tehet az életre keltése érdekében. Istennél azonban minden lehetséges. Egészen és teljesen „az Úré a szabadítás!” (Jón. 2:10). Pontosan erről szól a kálvinizmus, erről szól az Evangélium, ez a kegyelem lényege. Erről fogok beszélni a következő pontokban.
Az ember menthetetlenül megromlott, de a mindenható Isten az ő végtelen kegyelménél fogva szabadítást készített az ember számára.