A Taizé

A Taizé-i közösség bibliai elemzése

“Az Istennek teljes beszéde igen tiszta, és paizs az ahhoz folyamodóknak. Ne tégy az õ beszédéhez; hogy meg ne feddjen téged” (Példabeszédek 30:5,6)

E rövid kritikai munka alapja: Kathryn Spink, Roger Testvér Taizé alapítója c. könyve (Szent István Társulat, az Apostoli Szentszék könyvkiadója, Budapest, 1989), melyet a taizéi képviselet nagy elõszeretettel osztogat s ajánl elolvasásra, tanulmányozásra egy-egy történelmi egyház valamely gyülekezetének meglátogatása alkalmával. A könyv Roger Schutz életérõl ill. a szerzetesrend kialakulásáról, tevékenységérõl szól. (Az idézetek után zárójelbe tett számok az oldalszámot jelölik.)

A Taizé-i közösség kialakulásának története

Roger-Louis Schutz-Marsauche Svájcban, egy Provence nevû kis faluban született, 1915. május 12-én. Apja, Charles Schutz református lelkész. Fiatalabb korában, mikor még a szüleivel élt, az otthon közösen olvasott könyvek erõs hatást gyakoroltak rá, mint pl.: Saint-Beuve, A Port-Royal története (a Port-Royal-des-Champs ciszterci monostor volt, 1204-ben alapították Párizstól délnyugatra, a Chevreuse völgyében.) Tizenhárom évesen kezdte meg középiskolai tanulmányait Moudonban, ahol egy nagyon szegény családnál lakott. “Talán mondanom sem kell, hogy a velük töltött idõ folyamán a katolikus hit, vagyis ami benne a legnemesebb és leglényegesebb, mély benyomást tett rám. Megragadott az is, hogy olyan gyakran áldoztak.”(30) Roger fiatalon tüdõbajt kapott, mely több éven át tartott. “A betegség nagymértékben elõkészítette jövõnket, mert - úgy látom - Isten hívását rejtette magában, még akkor is, ha képtelen voltam ezt teljesen megérteni.”(33)

Írói pályára szeretett volna menni, ám apja erõs ráhatására végül is a teológia mellett döntött. A lausannei és a strasbourgi egyetemen végezte tanulmányait. A Lausannei Teológiai Fakultás elõtt védte meg disszertációját 1942-ben, a Szent Benedek Elõtti szerzeteséletrõl. “Írásában azt bizonyítja, hogy a monasztikus élet összeegyeztethetõ az evangéliumhoz való hûséggel. Ez az állítás nem aratott osztatlan sikert a korabeli protestáns körökben.”(64) A régi szerzetességgel való foglalatoskodása, valamint az egyetemen maga köré gyûjtött diákok között szerzett tapasztalatai már egy világosan szervezett közösség irányába mutattak.

Kerékpárra ült, s így vágott neki Burgundiának. Mivel sokat olvasott a Cluny-i apátság történetérõl, elhatározta, hogy fölkeresi ezt a helyet. “A kolostor 909-ben történt alapításától kezdve szigorú szerzetesélet folyt itt Clunyben. Sok régi és újabb kolostor átvette az életformájukat. Cluny fõleg a XI. és a XII. században hatott igen erõsen az egyház életére, s nagy lendületet adott a VII. Gergely pápa nevével fémjelzett reformnak.”(47) Taizé, ahol végül is letelepedett, régi elhanyagolt kis helység volt a Cluny-i kolostortól nem messze. Ebben a faluban vásárolta meg Schutz 1940-ben az udvarházat.

Az itt kialakult s egyre bõvülõ rend tagjai (kezdetben 4 fõ) a közösség szabályzata szerint fogadalmat tettek a /halálig tartó/ nõtlenségre, vagyonközösségre, és annak a szolgálatnak az elfogadására, melyet az alapító (Roger Schutz) tölt be.(76) A barátok napjait a munka, az egyéni és közös áhitatok töltik ki. A mozgalom világszerte ismert. Évente több tízezren keresik fel Taizét; fõleg fiatalok látogatnak el ide.

Valóban mély benyomást kelt és elismerésre méltó a szegényekért, megkárosítottakért és elnyomottakért végzett munkájuk, amely kiterjed a természeti katasztrófák által sújtott területekre is. Jézus Krisztus valóban arra szólít fel bennünket, hogy a cselekedeteinkkel világítsunk ebben a sötét világban, hogy látván az emberek a mi cselekedeteinket dicsõítsék az Istent. A Taizé-i mozgalom valóban világít a cselekedeteivel, ez vitathatatlan. Az általuk terjesztett könyv(ek) olvasása során, azonban komoly kételyei támadhatnak a keresztyén hívõ embernek afelõl, hogy vajon tényleg megfelel-e Taizé az Evangélium Igazságának. A kérdésünk tehát a következõ:

Mi táplálja valójában a Taizé-i mozgalom (közösség) “fényét”, és hova vezeti el ez a fény az õszintén keresõ, nyitott, ám kevésbé tájékozott embereket?

“Mindent megvizsgáljatok...!”(1 Thess 5:21)

A gyökerek (erõs katolikus behatás)

Mint az a fentiekbõl is kiderült, Roger testvérre egyfelõl, mindig is nagy hatást gyakoroltak a különbözõ, aszkétikus életet folytató szerzetesrendek, melyekrõl tudjuk jól, hogy azok már évszázadok óta a katolikus egyház szilárd alapkövei és bástyái. Másfelõl pedig mindig is rokonszenvesnek találta a katolikus egyház gyakorlatait és tanítását, legkiemelkedõbben a Mária tiszteletet és a katolikus értelemben vett Eukarisztiát. Mindezek megerõsítésére következzék most egy-két fontosabb idézet a könyvbõl:

Roger testvér öt éves korában történt a következõ:

“Már minden árnyékba borult a templomban - emlékszik vissza Roger testvér. - Egyedül az a fény égett, amely a Szûzanyát és az oltárszekrényt világította meg, ahol az Eukarisztia volt. Ez a kép változatlanul élesen él bennem azóta is.”(22); Roger testvér egyetemi évei alatt gyakran tett hosszú sétákat, hogy jövõje felõl elmélkedhessen. “Ezeken a sétákon néha valami csalhatatlan érzés töltötte el, valami belsõ ösztön, valami bizonyosság, hogy valami történni fog. Belsõ sejtelme a karthauziak ’La Valsainte’ - i kolostorában kapott megerõsítést egy lelkigyakorlaton. Rogert lenyûgözte a szerzetesek közösségi élete és közös imája.”(41)

A prior szívéhez nagyon közel áll, egy viszontagságos életet élt asszony, akirõl többször is említést tesz a könyv: “Marie Auboeuf más faluból származott, és mélyen hívõ katolikus volt... Mindenki tudta, hogy az asszonynak nincs könnyû élete a családban, sokan szerették és csaknem szentként tisztelték....Elmesélte azt az élményét is, amelyik segítette õt abban, hogy elviselje nyomorúságos és nehéz életét...Egyszer elmesélte, hogy nagyon megbetegedett, amikor a gyerekek még egészen kicsik voltak. Fokozatosan megbénult, s nem tudta, mi lesz a családjával. Egyik éjjel ott feküdt alvó férje mellett a konyhában, és a rózsafüzért imádkozta....A szuroksötétben - mesélte nekem - megjelent neki Szûz Mária. S mire fölkelt, teljesen elmúlt a bénasága... Ez az asszony valóban az Evangélium szellemébõl élõ édesanyát testesített meg számomra.”(56).

Egy igen hangsúlyos idézet következik: “A taizéi perjel (Roger S.) és Lyon érseke, (egy bizonyos) Gerlier bíboros hamarosan kapcsolatba kerültek egymással...(a bíboros) nagyon tisztelte Máriát. Otthonában mindenütt kiírta jelmondatát: ‘ Ad Jesum per Mariam’, ‘ Márián keresztül Jézushoz’. A házában több helyen is szembetûnt ez a felirat. Azt hiszem, ennek az embernek mély emberszeretete Mária-tiszteletébõl fakadt. Ha az õ személyében megmutatkozott, hogy az egyház nemcsak lelkipásztor, hanem anya is, ez annak köszönhetõ, hogy igen erõsen élt benne a Máriával való titokzatos közösség élménye. Gerlier bíborosban az önátadásnak ugyanaz a lelkülete élt, amelyért Roger testvér is küzdött Taizé egész fejlõdése folyamán: ‘ Az odaadás õsi gesztusa tegnap éppoly eleven valóság volt, mint manapság. Szûz Mária odaadja mindazt, amit kapott: odaadja a Fiát. A mi feladatunk is az , hogy odaadjunk mindent, amit az Isten ad nekünk, elsõsorban mindazokat, akiket Isten ránk bízott itt a dombtetõn, hogy ne akarjunk velük külön taizéi mozgalmat elindítani, hanem hogy a plébániai közösségekbe irányítsuk õket.”(79,80) - Roger testvér szerint tehát úgy szerette Mária a világot, hogy az õ fiát adta érte? (ld. még: 190. old!)

Roger testvért mindig is mély kapcsolat fûzte az éppen hatalmon levõ pápához, ez alól kivételt képezett XII. Piusz (erre még késõbb visszatérek). “1950-ben szentévet tartottak. Ezt XII. Piusz pápa azzal akarta emlékezetessé tenni, hogy kihirdeti Mária mennybevételének dogmáját (természetesen, minden bibliai alap nélkül). Tartani lehetett tõle, hogy a dogma kihirdetése csak elmélyíti a katolikus egyház és a reformáció egyházai közti szakadékot. Roger testvérnek nem volt különösebb kifogása a mennybevétel tételével kapcsolatban.”(80)

Egy egészen világos kijelentés következik : “A Közösség kezdettõl fogva a katolikus és ortodox egyház tanításának megfelelõen értelmezte az egyházat és az Eukarisztiát.”(135)

A közösség kezdetben csak a reformáció egyházaiból kivált testvérekbõl állt, ám az idõ múlásával egyre több katolikus kérte felvételét a Közösségbe a világ különbözõ részeirõl. “Eljött az ideje annak, hogy a Testvérek Tanácsának 1969-es szeptemberi ülése alkalmával írásban rögzítsék azt a szellemet, amelyben valójában már addig is éltek. Ez a szöveg kifejezésre juttatja a Péterrel, Róma püspökével megvalósuló egységet.”(136)

“Ha egy közösség fenn akar maradni - véli a prior, akkor gyökerekre van szüksége. A protestantizmus annyira jelentéktelen kisebbség Franciaországban, hogy a taizéi közösség bennük aligha verhetett gyökeret.”(137) - az Ige alapján tájékozódva, talán határozottabban és ennél sokkal átgondoltabban lehetett volna dönteni... Mit tart tehát, fontosabbnak Taizé, az óriási tömegbázist, vagy az igei megalapozottságot? - merülhet fel a kérdés.

Összefoglalva az eddigieket, Taizé mind látásmódját, mind tanítását illetõen erõsen kötõdik a katolikus egyházhoz. Az általuk megnyert s az odalátogató, keresõ fiatalokat a katolikus egyház gyülekezeteibe irányítják. Láthatjuk tehát, hogy ez a szerzetes rend is, folytatva elõdeik hagyományát Róma egyik szilárd bázisává, alapkövévé vált.

A közösség célkitûzése: kiengesztelõdés az “ökumené” jegyében

“Ha megkérdezzük Roger testvért, mi Taizé sajátossága a sok egyéb szerzetesrendhez képest, ezt válaszolja: ‘ a kiengesztelõdés’. ”(76) “Úgy éreztem, minden tõlem telhetõt meg kell tennem annak érdekében, hogy megteremtsem azt a közösségi életet, amelyben a kiengesztelõdés nap mint nap konkrétan megélt valóság.”(42) “...elsõsorban arra kaptunk hivatást, hogy a kiengesztelõdött egyház arcát megformáljuk. Ez áll Taizé hivatásának középpontjában.”(86) Ennek jelképeként épült fel a falu szélén a Kiengesztelõdés Temploma.

Vizsgáljuk meg közelebbrõl a könyv alapján, hogy mit ért Roger testvér “kiengesztelõdés” alatt és kik között képzeli ezt el.

A prior szeme elõtt nagyanyja példája áll: “ Számomra õ a kiengesztelõdés tanújává lett, mert saját református hitét és a katolikus hitet kiengesztelte magában, anélkül, hogy övéi hittagadónak tartották volna,...”(20) Roger testvér személyes vallomása: “Lelkem mélyén kiengesztelõdött bennem protestáns eredetem hite és a katolikus egyház hite.”(144)

“Ez a kiengesztelõdés nem csak azokat érinti, akik kifejezetten keresztényeknek vallják magukat, hanem az egész emberiséget....Az egyház közösségének, Krisztus Testének vannak látható körvonalai. Ez azonban jóval tágasabb, mint gondolnánk. Isten szívében az egyház akkora, mint maga az emberiség.”(103), “II. János Pál Redemptor Hominis c. enciklikájában egyenesen azt állítja, hogy Krisztus kivétel nélkül minden emberrel egyesül, akkor is, ha az illetõ nem tud róla.... Az ilyen kijelentések erõs visszhangra találnak Roger testvér gondolkodásában...”(177)

1962. okt. 10-én Rómában megnyílt a II. Vatikáni zsinat, ahol “megszületett a katolikus és nem katolikus egyházak közti kiengesztelõdés azonnali szép reménye.”(115)

1974 augusztusában egy ifjúsági zsinatot hívtak össze Taizében. “A különbözõ kontinensekrõl negyvenezer fiatal gyûlt össze több napra ebben a burgundiai kis faluban, hogy a keresztények a nem keresztényekkel és a többi emberekkel is megosszák vágyukat (tehát nem az Evangéliumot) a békére és kiengesztelõdésre.”(133)

“Taizé nemcsak a reformáció egyházait szolgálja, hanem a katolikus egyházzal is keresi a kiengesztelõdés útjait.”(137) “Lelkünk belsejében összebékíthetjük egymással azt a figyelmes érzékenységet, amellyel a reformáció egyházai közelednek Isten igéjéhez az ortodox egyház lelkiségének kincseivel, s a katolikus egyház minden kegyelmi adományával - ha napról napra megajándékozzuk bizalmunkkal a hit misztériumát.”(146) - kíváncsi vagyok, milyen kegyelmi ajándékra gondol itt Roger testvér...

Világszerte óriási zarándoklatokba kezdtek a kiengesztelõdés jegyében. Roger testvér arra szólította fel a fiatalokat, hogy váljanak a “ kiengesztelõdés zarándokaivá”(167).

Figyeljük meg milyen hatalmat tulajdonít Roger testvér a pápának a kiengesztelõdés tekintetében: “Végül is a pápa olyasmiket is megtehet a kiengesztelõdés érdekében, amit senki más nem. Némelyik nehézséget csak õ tudja leküzdeni.”(178) II. János Pál Taizébe látogatásakor a prior a következõ szavakkal köszöntötte õt: “Kedves Szentatya, hadd mondjam a szív teljes egyszerûségével, hogy mi testvérek szeretjük Önt, és mélységesen bízunk az Ön egyetemes lelkipásztori szolgálatában...”(179) - Az Úr nem sok jót mond arról, aki az emberekbe helyezi bizalmát. (Jer 17:5).

Egy Madraszban (Indiában) rendezett összejövetel során (melyrõl késõbb még szó fog esni) Roger testvér “bejelentette, hogy díjat alapít, amelyet Mahatma Gandhiról nevez el (talán nem szükséges említenem, hogy az õ tevékenységének köszönhetõen erõsödött meg és kezdett egyre fokozottabb mértékben terjedni világszerte is az egyik legismertebb keleti misztikus vallás, a hinduizmus). A Gandhi-díjat minden év január elsején egy vagy több olyan személynek adományozzuk, akik az emberek közötti bizalomnak szentelték az életüket, hogy elõsegítsék a kiengesztelõdést és a javakban való osztozást.”(183,184)

Nézzük meg most a fentieket az Ige fényében. Mit ért a Szentírás kiengesztelõdés alatt? Az ide vonatkozó alapige a 2 Kor 5:18-20-ban található:

“Mindez pedig Istentõl van, a ki minket magával megbékéltetett a Jézus Krisztus által, és a ki nékünk adta a békéltetés szolgálatát; Minthogy az Isten volt az, a ki Krisztusban megbékéltette magával a világot, nem tulajdonítván nékik az õ bûneiket, és reánk bízta a békéltetésnek igéjét. Krisztusért járván tehát követségben, mintha Isten kérne mi általunk: Krisztusért kérünk, béküljetek meg az Istennel.”

Minden keresztyén ember számára világos, hogy Jézus Krisztus az egyetlen Út az Atyához, vagyis csak Õbenne és Õáltala közeledhetünk Hozzá. Következésképpen az Istennel történõ valóságos kiengesztelõdés is egyedül Krisztusban és Krisztus által valósulhat meg. S csak ebbõl fakadhat az emberek közti kiengesztelõdés is. A Taizé-i mozgalom célja ezzel szemben a következõ:

1. Az egyes hívõk lelke mélyén illetve szervezeti vagy intézményes szinten a kat. és a protestáns hit és ezen egyházak kiengesztelése.

Tájékoztatásul szeretném közölni az alábbiakat:

A Reformáció, sajnálatos módon óriási válaszfalat emelt a katolikus egyház ill. a protestáns egyházak közé. Az Ellenreformáció a Tridenti zsinattal (1545-1563) válaszolt, ahol, bizonyára sokan tudják, a katolikus egyház szilárdan elhatárolta magát a Reformáció tanításától, de nem akárhogyan, hanem átokkal, “Átkozott legyen az, aki...” - “Anatema sit”. Itt azonban, nem külsõ dolgokat átkoztak meg, hanem magának az Evangéliumnak a magvát, vagyis azt, ha valaki teljes üdvbizonyosságot hirdet, ha valaki vallja, hogy egyedül Isten könyörülete lehet az, ami megigazít, vagy ha valaki hisz a Krisztusban és megbánja bûneit, az az Isten szemében igaznak vagyis bûn nélkülinek nyilváníttatik, stb. Ezenkívül megfogalmazták az ún. Tridenti Hitvallást, melyet mind a mai napig minden kardinális, püspök, áldozópap, egy kánonian alapított egyetem vagy fakultás rektora, minden egyetemi hallgató, aki vizsgája után akadémiai fokozatot kap, a klerikális kolostorok minden vezetõje köteles a Bibliára tett kézzel letenni. Ez nem más, mint egy, a pápa és a zsinati végzések iránti hûségeskü. Ennek végefelé az esküt tevõnek meg kell fogadnia, hogy elítél, elvet és kárhoztat mindent ami a Tridenti zsinat határozataival és a katolikus egyház tanításával ellentétben áll. Ezzel a tettükkel azonban, a zsinati atyák Isten haragját vonták magukra, ahogy azt Ésaiás könyvében olvashatjuk: “Jaj azoknak, a kik a gonoszt jónak mondják és a jót gonosznak; a kik a sötétséget világossággá s a világosságot sötétséggé teszik,... Ezért gerjedt fel az Úrnak haragja...”(Ésa 5:20,25) Azóta a katolikus egyház 1870-ben kihirdette a pápai csalatkozhatatlanság dogmáját, méginkább bebiztosítva ezzel magát a megmásíthatatlan tantételek mellett.

De mi a helyzet az ún. Reformzsinattal (II. Vatikáni Zsinat, 1962-1965)? XXIII. János pápa kimondta a jelszót: “aggiornamento”, azaz felzárkózás a korral. Egyre nagyobb hangsúly helyezõdik a Bibliára! (Ez valóban örvendetes.) Új szelek fújnak, megkezdõdött az egyházak közti közeledés! Valóban ilyen nagy lenne a változás? Nem tudom, hányan tudnak arról, hogy “a II Vatikáni Zsinaton résztvevõ 2500 zsinati atyának 1962. okt. 11-én ünnepélyesen esküt kellett tennie a Tridenti Zsinat határozataira, valamint a pápai csalatkozhatatlanság dogmájára, és kijelenteni, hogy minden ezzel ellenkezõ tan átkozott” (A. Omenzetter; Alarm um die evangelische Gemeinde der Reformation, St. Johannis-Druckerei C.Schweickhardt, 1970. 47,48. o.) - Ezzel tehát: “(az Úr) haragja el nem múlt, és keze még felemelve van.”(Ésa 5:25)

A Reformáció során megfogalmazott bibliai alapokon nyugvó hitvallás tehát teljességgel kiengesztelhetetlen a katolikus egyház hitvallásával. Nem is szólva a katolikus egyház ma is élõ nagyon sok igeellenes gyakorlatáról, tanításáról, mint pl.: a pápai primátus, a meghalt szentek tisztelete és segítségül hívása, az ún. szent képek szobrok és egyéb tárgyak tisztelete, az ereklye tisztelet, Szûz Máriával kapcsolatos tanítások, gyakorlatok, a mise - vér nélküli áldozat, az Eucharisztiával kapcsolatos tanítás, az egyre sûrûsödõ állítólagos Mária- ill. Krisztus-jelenések és még sorolhatnám. (Az utolsó 4 problémáról még szó lesz). Roger testvérnek (hatáskörébõl kifolyólag) véleményem szerint nagyon áldásos feladata lenne az intés és feddés ezen a téren. Pál apostol szavaival élve: “ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek azokat!”(Ef 5:11) ill. “aki szelíden fenyíti az ellenszegülõket; ha talán adna nékik az Isten megtérést az igazság megismerésére, és felocsúdnának az ördög tõrébõl”(2 Tim 2:25,26). Mert mi a nagyobb szeretet, egy lángokban álló házból embereket menteni vagy az égõ házban lakókkal kedvesen eltársalogni, míg végül az egész ház, esetleg velünk együtt leég? Roger testvér és a taizéi mozgalom nagyon szoros kapcsolatban áll a pápával, ám mégsem él megfelelõ módon ezzel a lehetõségével, hiszen, ha általa bevallottan az Evangéliumnak csak néhány lényeges pontját kell magunkévá tennünk (60), akkor valóban nem láthat tisztán az ember a hit kérdéseiben, azaz abban, hogy “mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.”(Rm 12:2) Ahelyett tehát, hogy megpróbálna Pál apostol fenti útmutatása alapján cselekedni, õ még egyet is ért a katolikus egyház fentebb említett gyakorlataival és tanításaival. Így elmarad a bûnbánat és a bûnbocsánat, a Krisztushoz történõ õszinte megtérés, és ezért elmarad a valóságos Istennel szembeni kiengesztelõdés is.

2. Az egész emberiségre kiterjedõ kiengesztelõdés, mondván, hogy minden ember beletartozik az egyházba, Krisztus Testébe.

Ezen a ponton is világos tanítást kaphatunk a Szentírásból. Roger testvér elgondolásával ellentétben az egyház, azaz Krisztus Teste a Szentírás tanítása szerint kizárólag azokból az emberekbõl épül fel, akik a Szentlélek keresztsége által ebbe a Testbe beoltattak, vagyis akik Jézus Krisztust személyes megváltójuknak vallják. Õk az egyház tagjai és senki más, “Mert hiszen egy Lélek által mi mindnyájan (tudniillik a hívek) egy testté kereszteltettünk meg”(1 Kor 12:13) (Tehát a Szent Lélek által kereszteltettünk egy testté.) A kegyelem azonban, vagyis annak a lehetõsége, hogy valaki egyedül a Krisztusban való hit által ennek a Testnek tagjává válhat, valóban az egész emberiségre kiterjed: “az Isten kegyelme és a kegyelembõl való ajándék, mely az egy ember Jézus Krisztusé, sokkal inkább elhatott sokakra.”(Rm 5:15) Egyébként pedig az emberek közti megosztottság, békétlenség a bûn következménye, mely fölött az embernek nincs hatalma. A taizéi közösség tehát, akkor járna el evangéliumi módon, ha az egész emberiség felé hirdetné az örömhírt és a bûnökbõl való megtérést, mint egyetlen lehetõséget: “Aki hiszen és megkeresztelkedik, idvezül; aki pedig nem hiszen, elkárhozik.”(Mk 16:16) vagy: “Aki hisz a Fiúban, örök élete van; aki pedig nem enged a Fiúnak, nem lát életet, hanem az Isten haragja marad rajta.”(Jn 3:36), hogy a valódi, azaz az Istennel való kiengesztelõdés követévé váljék, s ne a megtéretlen emberekre próbálja, a pápa segítségével a kiengesztelõdést és a megbékélést ráerõltetni, mert az még a pápának sem sikerülhet. Megtéretlen emberek között nem lehet valódi békességet teremteni.“Nincs békesség, így szól az Úr, az istenteleneknek!” ( Ésa 48:22)

3. Végül sejtelmesen ugyan, de feltûnnek a kereszténység és a nem keresztény vallások közötti kiengesztelõdés körvonalai.

A kereszténységtõl eltérõ egyéb vallások a Biblia szerint a bálványimádás kategóriájába tartoznak: “Mert a nemzetek minden istene bálvány”(Zsolt 96:5), vagyis hamis, nem létezõ istenek imádata, mely tévútra (a kárhozatba) vezet. Mert “nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk (hanem egyedül a Jézus Krisztusé).”(ApCsel 4:12) - tehát nem Buddha, nem Krishna, nem Allah, sem semmilyen más nevû ‘isten’ vagy közbenjáró nem létezik. “Egy a közbenjáró Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus”(1 Tim 2:5) vagy az 1 Kor 3:11 szerint: “Mert más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus”.

Az idegen vallásokban tisztelt bálványok mögött pedig, a Szentírás szerint démoni lelkek állnak: “Mit mondok tehát? Hogy a bálvány valami, vagy hogy a bálványáldozat valami? Sõt, hogy a mit a pogányok áldoznak, ördögöknek áldozzák és nem Istennek; nem akarom pedig, hogy ti az ördögökkel legyetek közösségben. Nem ihatjátok az Úr poharát és az ördögök poharát; nem lehettek az Úr asztalának és az ördögök asztalának részesei. Vagy haragra ingereljük az Urat?”(1 Kor 10:19-22), “mert mi szövetsége van igazságnak és hamisságnak? vagy mi közössége a világosságnak a sötétséggel? És mi egyezsége Krisztusnak Béliállal?...Vagy mi egyezése Isten templomának bálványokkal? Mert ti az élõ Istennek temploma vagytok,...Annakokáért menjetek ki közülök, és szakadjatok el, azt mondja az Úr,... és én magamhoz fogadlak titeket...”(2 Kor 6:14-17).

A Szentírás az idegen vallásokkal való közösséget, szövetséget számtalan helyen még (lelki értelemben vett) paráznaságnak is nevezi (pl.: Bírák 2:17, Jer 5:7, Jer 3:1, stb.). Az Úr világosan megmondta: “Ne legyenek néked idegen isteneid én elõttem.” , olvashatjuk a Tíz parancsolatban. A “legenyhébb” esetben is olyan ez, mint amikor egy férfi a felesége mellett szeretõket tart. Ezért a lelki paráznaságért törölte el Isten Izraelt, Júdát pedig 70 éves fogságra ítélte.

Isten tehát szigorúan elhatárolja az övéit a bálványimádókkal való közösségtõl, nem pedig beleviszi. Az idegen vallások követõi, a kereszténység számára legfeljebb missziói terület, a velük való Krisztuson kívüli, nélküli kiengesztelõdésrõl nem lehet szó.

A fentiekre alapozva tehát nem értünk egyet a közösség azon céljával, mely szerint a felszínes és a Bibliával ellentétes értelemben vett hamis kiengesztelõdésre helyezik a hangsúlyt, s a látható egységet még az Isten akaratánál is elõbbre valónak tartják.

A Taizé-i közösség és az ökumené

Ez a fejezet szorosan kapcsolódik az elõzõ részhez, talán nem is kellene különválasztani a kettõt, azonban ez a téma megér annyit, hogy önállóan is szóljak róla. Taizé mindig is szerves részét képezte az ökumenikus mozgalomnak, hisz annak céljai (egy egységes világvallás, világrend, világbéke stb., ld: Világetosz, A Világvallások Parlamentjének nyilatkozata, Egyházfórum Alapítvány, Budapest 1997.) sok tekintetben mindig is egyeztek a mozgalom célkitûzéseivel. Jól lehet, Róma nem figyelt föl mindjárt arra az óriási lehetõségre, amely Taizé szellemiségében rejlik az ökumenikus egységtörekvéseket illetõen, mára azonban a világszerte ismert szerzetesrend a Római egyház által irányított, az egész világ rekatolizálását célzó mozgalom egyik legfontosabb láncszemévé vált. Nézzük meg, hogyan is gondolkodik Roger testvér a keresztyének és más vallások egységérõl ill. hogyan képzeli el ezt az “ökumenikus egyházat”. Gyakorlatilag az általam vizsgált könyv egésze az ökumené szellemében íródott, így rengeteg idézetet lehetne az alábbiakban felsorolni. Én megpróbáltam a legfontosabb részeket kiválasztani, melyek remélhetõleg egységes képet nyújtanak mindenki számára a témával kapcsolatban.

“Ahogy a Közösség mindjobban gyökeret vert Taizében, úgy lépett egyre inkább kapcsolatba a különbözõ egyházakkal. A különbözõ keresztény hagyományok egymáshoz közelítése kényes és igen sokrétû problémákat vetett föl.”(77) - ez az ún. közeledés a prior hitvallása szerint, mint azt késõbb látni fogjuk, valójában egyirányú utca, melyben csak Róma irányába lehet haladni.

A pár oldallal feljebb említett, mély Mária-tiszteletérõl híres Gerlier bíborosnak köszönhetõen Roger testvér 1948-ban, elõször életében találkozhatott az akkori pápával, XII. Piusszal. Megtörtént tehát a hivatalos kapcsolatfelvétel a felek között. Ahogy megígértem, most visszatérek arra a kérdésre, hogy miért neheztelt meg egy kicsit Roger testvér XII. Piusz pápára. Amint azt fentebb már említettem, 1950-ben a pápa, pusztán az akkori ünnep emlékezetesebbé tétele miatt, ill. természetesen Mária iránti mély tiszteletének kifejezéseképpen kihirdette Mária mennybevételének dogmáját, mellyel kapcsolatban a Taizé-i priornak semmi különösebb kifogása nem volt, egy dolgot kivéve: “... komoly akadályt gördítene a kiengesztelõdés és az éppen elinduló ökumenikus mozgalom útjába, vélte Roger testvér, ha a pápa, tévedhetetlenségére hivatkozva, dogmát hirdetne ki.” (80). “Számunkra a gyász napja ez a mai.”(81) - írja Roger. Megdöbbentõ és egyben elszomorító kijelentés ez. Roger testvér tehát azért öltözteti gyászba a szívét, mert a mozgalma által oly igen óhajtott cél elé (a keresztények látható egysége) egy óriási akadály gördült, ami pedig nem más mint a Mária kultusz hivatalos keretek közti kifejezésre juttatása, mely mind a Római egyházban, mind a Taizé-i szerzetesrenden belül már hosszú idõ óta dívik. Világos tehát, hogy Roger testvérnek semmi kifogása nincs a Mária-kultusz ellen, mely teljesen igeellenes; ellenben ha ez meggátolja a keresztények (és egyéb hívõk) látható egységének megszervezését (melynek szintén nincs bibliai alapja), akkor ezen a ponton mélyen megbántva érzi magát. A rend priorja azonban, ezen apró incidens ellenére is megingathatatlan maradt. Egy, a mozgalommal jó viszonyban levõ zárda alapítója a következõket írja Taizérõl: “‘Arról az egyetlen egyházról álmodnak, amely egységben él Rómával.’ Ez a levél jelzi azt a határozott felismerést, amely a közösséget a legelsõ évektõl kezdve irányította: az út a keresztények egységéhez a nem katolikus egyházaknak a római egyházzal való kiengesztelõdésén keresztül vezet.”(83) Azonban a Taizé-i szerzetesek véleménye szerint: “nem kereshetjük az egységet a megosztás által, nem kereshetjük egyesek rokonszenvét azon az áron, hogy másokkal szembefordulunk.” - tehát egység minden áron, nem számít a hitvallás és gyakorlatbeli óriási eltérés, nem számít igazán Isten akarata sem! Sajnos az eddigi és az alábbiakban hozott idézetekbõl (és a személyes beszélgetésekbõl is) világosan kiderül, hogy a taizéi szerzetesek valóban így próbálják megvalósítani céljukat. Ugyanis alapvetõ bibliai igazságokat is készek feladni annak érdekében, hogy valakit az általuk elképzelt egység számára megnyerjenek. Ha pedig megkérdezzük, hogy miért teszik ezt, õk töredelmesen azt válaszolják: “semmi, amit a testvérek mondanak, nem sérthet senkit.”(9). Ez pedig nem éppen egy egyenes, határozott magatartásra utal. Jézus szavait idézem : “legyen a ti beszédetek: Úgy úgy; nem nem”(Mt 5:37), vagy ahogy Pál apostol mondja: “ az igazságot követvén szeretetben...”(Ef 4:15) stb. Az Úr tehát határozott állásfoglalásra szólítja fel az övéit az igazság mellett, a hamissággal szemben. A mindennapokban is sokszor tapasztalhatjuk, hogy ha valakinek igazat adunk, akkor a másik fél megsértõdik. Sajnos nem lehet minden esetben elkerülni a nézeteltéréseket összeütközéseket vagy a vitákat, bármennyire is arra törekszünk. Azonban akkor már komoly bajok vannak, ha az emberek békéltetése közben “az Isten húzza a rövidebbet”. Mert kerülhet az ember nagyon sokszor olyan helyzetbe, amikor érvénybe kell, hogy lépjen a következõ szabály: “Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek!” ( ApCsel 5:29), még ha ez megbántódáshoz is vezet.

Roger testvér szerint “ a protestantizmusnak szüksége van az olyan kijelentésekre, amilyeneket a pápa (XXIII. János) ismételten tesz: ‘ Nem indíthatunk történelmi pert, nem kereshetjük, hogy kinek volt igaza és kinek nem. Mindnyájunknak osztoznunk kell a felelõségben. Egyszerûen csak azt mondhatjuk: egyesüljünk, vessünk véget a széthúzásnak.’”(93) - De milyen alapon? - merülhet fel a kérdés. Egyébként pedig, mind a protestantizmusnak, mind Rómának belsõ megújulásra, Istentõl megáldott ébredésre van égetõ szüksége, nem pedig nagy, a pápától származó kijelentésekre, melyek csak elleplezik a hamisságot mindkét részrõl.

“Egység a sokféleségben” (1966) c. könyvében Roger testvér a következõket írja: “ A pluralizmustól nem kell félni az egyházi életben, hiszen nem feltétlenül rombol, hanem konstruktív erõvé is válhat... Nem arról van szó, hogy a hitet a nézetek legkisebb közös többszörösével azonosítjuk (hanem arról, hogy a római egyház hitvallása legyen mindenki számára mérvadó! - saját megjegyzés); sokkal inkább arról, hogy mindennap bizalommal a hit misztériumára hagyatkozzunk: mert egy a hitünk, egy a gondolkodásunk, egy a reménységünk ”(116,117) - a Szentírás világos kijelentései helyett tehát nekünk a “hit misztériumára” kell hagyatkoznunk. Ez nem éppen egy világos útmutatás. Mivel a kettõspont utáni rész, valljuk be, nem áll, ezért kénytelen ezt az általa spontán kitalált, ködösítõ kifejezést használni.

Figyeljük meg mennyire türelmetlenül sürgetõ hangnemben ír Roger Schutz “Az egység sodrában” c. 1965-ben megjelent könyvében: “Miután a Vatikáni zsinat választ adott a Reformáció által a XVI. sz -ban fölvetett kérdések többségére (csak éppen a lényegen nem változtattak semmit, ahogy azt fentebb már említettem - saját megjegyzés), nem kellene-e a protestantizmusnak az ebbõl adódó következtetéseket levonnia, visszatérnie az átmenetiségnek ahhoz a lendületéhez, amely annak idején létrehozta? Igazítsa ki, vagy ahol kell, egészítse ki a katolicizmust, de ne rendezkedjék be idõtlen idõkre. (Csak a pápa és az egyház csalatkozhatatlanságát hagyja figyelmen kívül itt Roger testvér! - saját megjegyzés). Elsõ ízben veti fel a kérdést: ‘ Ha az egyház minden egyes közösség élére olyan embert akar állítani, aki az egységrõl gondoskodik, nem kellene-e elfogadni valakit, aki mind a pásztoroknak, mind a gyülekezeteknek pásztora lehetne, hogy összetartásukról fáradhatatlanul gondoskodjék.’ ”(120)

Egyre világosabban kezdenek tehát kirajzolódni a prior által elképzelt ökumenikus egyház körvonalai. “Hogyan reménykedhetnénk az összes keresztények látható közösségében egy olyan egyetemes pásztor nélkül, akit mindnyájan elfogadunk, s aki nem egy piramis csúcsán áll, nem az egyházfõként - hiszen az egyház feje Krisztus - hanem az egyház szívében.”(138) - Elérkeztünk tehát a pápa primátusi (elsõbbségi) igényének elismeréséhez, elfogadásához. A szentírás nem ismer olyan kifejezést, bármilyen meghatóan is hangzik, hogy az ‘ egyház szíve ’. Továbbá Krisztus nem rendelt maga helyett ún. egyetemes pásztort sem a gyülekezetek fölé, mert Õ maga a Fõpásztor. Ellenben elküldte Szentlelkét, aki “mindenre megtanít majd titeket” (Ján 14:26) és így: “ímé én tiveletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” (Mt 28:20), tudniillik a Szent Lélek által. Péter, a “pápa õse” egyébként szintén tisztában volt mindezzel: “A köztetek lévõ presbitereket kérem én, a presbiter társ...”(1 Pét 5:1), egyenrangúnak tekintette tehát magát a gyülekezet presbitereivel, és nem magára, hanem Krisztusra mutatott, mint Fõpásztorra: “És mikor megjelenik a Fõpásztor, elnyeritek a dicsõségnek hervadhatatlan koronáját.” (I Pét 5:4). Érdemes megfigyelni azt a Péter-i alázatot is, melyet az apostol Kornéliusszal szemben tanúsított(Apcsel 10:25,26). Azon kívül arra is felszólítja a lelki tanítókat a Szentírás, éppen Péter apostol levele által, hogy “Legeltessétek az Istennek köztetek lévõ nyáját, gondot viselvén arra nem kényszerítésbõl, hanem örömest; nem rút nyerészkedésbõl, hanem jóindulattal; Sem nem úgy, hogy uralkodjatok a gyülekezeteken, hanem mint példaképei a nyájnak.” (I. Pét 5:2,3) - Valljuk be, mennyire nem így mûködik ez Rómánál, Péter örökösénél, s ezt Roger testvérnek is látnia kellene.

Ami pedig a keresztények látható egységének itt a földön, emberek által történõ megvalósítását illeti, a Szentírásból tudjuk, hogy az teljesen összeegyeztethetetlen Isten akaratával, ugyanis az I Thess 4:16,17 világosan tanítja, hogy a Krisztusban hívõk látható egysége majd az Úr eljövetelekor fog megvalósulni. ( Krisztus sem egy ilyen egységért imádkozott a Fõpapi Imában! )

Azonban Taizé látóköre még ennél is szélesebb, ugyanis feltûnõen nyitott az egyéb, keleti misztikus vallások felé is. A kereszténység és a nem keresztény vallások viszonyát már fentebb tárgyaltam, úgyhogy most csak egy pár idézetet szeretnék felsorolni, állításom megerõsítésére.

1985-ben a Taizé-i testvérek egy interkontinentális találkozót szerveztek Indiában, Madraszban. A találkozó színhelyét gyönyörûen feldíszítették, egy Taizébõl hozott kereszt-ikont állítottak fel, mely elõtt illatos rudacskák füstölögtek, számtalan olajlámpás, gyertya és virágcsokor vette körül. “A taizéi énekek és könyörgések harmónikusan váltakoztak indiai énekekkel, hagyományos badzsanokkal, amelyek szintén rövid, sokszor ismételendõ mondatokból állnak.”(182) Dacára az Úr féltõ tilalmának, együtt imádkoztak, meditáltak, énekeltek a hindu vallás képviselõivel, mely esemény megkoronázásaképpen Roger testvér megalapította a már fentebb említett Gandhi-díjat. “1987 nyarától Taizében szervezett interkontinentális találkozókra hívják a fiatalokat.”(184)

“ Mélységesen vágyódom arra, hogy az összes nemzetek összefogjanak a kölcsönös bizalom megteremtésében, minden nép sajátos adottságainak megfelelõen”(224) - Ezek nagyon hangzatos kifejezések, de vajon, többek között, nem vallási szinkretizmusról (vallások összekeverése) van itt szó...?

Végül, de nem utolsó sorban jöjjön egy idézet, mely világos és félreérthetetlen választ ad az imént feltett kérdésre, ezek a könyv záró sorai: “Eszembe jut egy történet (írja a könyv szerzõje), amelyet a naplójában ír le Roger testvér. Bangladesben élõ testvéreit látogatta meg. Utolsó este néhány percre benézett hozzájuk egy szúfi, akivel megismerkedett. Csak azért jött, hogy elutazása elõtt valamit elmondjon neki:’ Minden embernek ugyanaz az Ura. Ezt a titkot eddig még senki sem tárta fel. De eljön az idõ, amikor a titok nyilvánvalóvá lesz.’ S e szavakkal eltûnt az éjszakában.”(228) - tehát eszerint az elgondolás szerint Buddha=Allah=Shiva=Krishna=Jézus Krisztus, vagyis akármilyen név alatt, akármilyen formában imádható az Isten. Ezzel az elgondolással azonban a keresztény ember semmi képen sem érthet egyet. Hogy mennyire fontos az, hogy ebben tisztán lássunk, és másokat is (az idegen vallások híveit is) tisztán látásra szólítsunk fel, arra hadd idézzek egy vészjósló igét: “Sokan mondják majd nékem ama napon (az utolsó ítéletkor) : Uram! Uram! nem a te nevedben prófétáltunk-é, és nem a te nevedben ûztünk-é ördögöket, és nem cselekedtünk-é sok hatalmas dolgot a te nevedben? És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tõlem, ti gonosztevõk.”(Mt 7:22,23)

Ebbõl a Szentírástól elrugaszkodott elgondolásból ill. Roger testvér, az egyházról, Krisztus Testérõl alkotott helytelen elképzelésébõl táplálkozik, s erre épül a Taizéi közösség célkitûzése, mely tehát nem más, mint egy világméretû, a világ vallásait a pápa által összefogó, egymással (de nem Istennel) kiengesztelõdött, a Krisztushoz meg nem tért emberekbõl álló ökumenikus közösség megvalósítása, mellyel Isten Igéje alapján szintén nem tudunk egyetérteni.

Ezek után vizsgáljuk meg, hogy milyen dolgok irányították Roger Schutz életét, mi alapján tájékozódott eddigi élete folyamán ill. kik és milyen események befolyásolták döntéseiben.

Roger testvérben egyetemi tanulmányai során gyakran merültek föl kételyek, hogy vajon a neki megfelelõ hivatást választotta-e. “ A bizonyosság akkor töltött el, amikor egy XVI. századi szövegbe beleolvastam, és a következõ kijelentésre bukkantam rá: Krisztus által ismerhetjük meg Istent; ne keressétek õt másutt. Ha Krisztust megértitek, megértettétek Istent.”(37) - számomra ez mindjárt egy kérdést vet fel: vajon miért nem ezt az irányelvet követi és hirdeti Taizé alapítója úgy a szerzetesi közösségben, mint az egyéb vallású hívõkkel kapcsolatban? Mert, hogy õ ettõl az irányelvtõl már nagyon régóta eltért, azt az eddig hozott és az ezután szereplõ idézetek gazdagon igazolják.

Roger testvérben mély nyomokat hagyott egy, már az elõzõ fejezetekben említett asszony (Marie Auboeuf), aki egy igen súlyos betegségben szenvedett, s egyik éjjel, miközben a rózsafüzért imádkozta, megjelent neki Szûz Mária, mely jelenés után meggyógyult. Roger testvér mindezt, ahogy már fentebb is említettem a következõképpen konstatálta: “Ez az asszony valóban az Evangélium szellemébõl élõ édesanyát testesítette meg”(56). Roger testvér elmondása szerint édesanyjának többször is megjelent Krisztus (149,150), mely a priorra szintén nagy hatást gyakorolt! “Vannak olyan emberek - véli õ -, akik észrevétlenül bizonyosodnak meg a bensõ életrõl. Mások viszont látomásban részesülnek Istenrõl, Jézus Krisztusról, Szûz Máriáról. Nem feltétlenül szentek azok akik látomásokban részesülnek. A legtöbben arra kaptunk elhívást, hogy higgyünk, anélkül, hogy látnánk!”- az ún. Mária-, (ill. Krisztus) jelenésekrõl még a késõbbiekben szó lesz.

A Taizé-i szerzetesek életében az álmok is támpontként szolgálnak bizonyos élethelyzetekben. Az álmok világa azonban igen ingoványos terület és rendkívül óvatosan kellene kezelnünk azokat, mert ezen a téren könnyen az ördög játékszerévé válhat az ember, mint ahogy azt a következõ eset is megerõsíti. Nézzük meg, hogyan vélekedik az álmokról Roger Schutz. “Fontosak-e az álmok Roger testvérnek? Komolyan veszi-e õket? - teszi fel a kérdést a szerzõ - ‘Azt gondolja - felelte a testvér -, hogy akárcsak az Evangéliumban, nekünk is olvasni kell az idõk jeleit. Az álmok is ráirányíthatják a figyelmünket valamire.’ Egyik álmában egy láthatatlan lény Roger testvér kezébe adott egy Krisztus-figurát. Mélységesen megörült neki. Milyen szavakkal fejezte ki örömét? Nem emlékszik rá. A részletek már nem fontosak. Elég volt számára az, hogy tudja: Krisztus egészen közel van hozzá. ”(88) Szomorú, ha az embert egy ilyen álombeli “bábjáték” erõsíti meg a hitében; ez az eset számomra inkább Krisztus lejáratása volt.

Hogy miért vannak komoly kételyeink a tekintetben, hogy Isten vajon üzen-e még ma is (a kánon lezárását követõen) álmokban az övéi számára, arról még röviden ugyan, de szintén szólni fogok. Egyébként errõl a témáról egy nagyon részletes magyarázat olvasható Fekete Péter tanulmányában: Álmok, látomások, jelek, és csodák a Biblia megvilágításában, 1982. Akit ez a téma komolyabban érdekel, annak nagyon sok szeretettel ajánlom figyelmébe ezt a munkát.

Nézzünk meg egy újabb érdekes dolgot. Roger testvér így nyilatkozik: “Az ember átlényegülésének képe kezdettõl fogva sokat mondott nekem, talán Petrus Venerabilis clunyi apát miatt, aki a 12. században ezt az ünnepet bevezette a monostorában, s innen elterjedt az egész nyugati egyházban. Ez az ünnep Keletrõl származik. ”(97) - a Szentírás Krisztus átlényegülésérõl, vagy szineváltozásáról tanít, de nem az emberérõl (ld. Lk 9:28-36, Mt 17:1-9, Mk 9:2-9). Mivel azonban nem ismerem pontosan ezt a szokást, vagy tanítást, nem szeretnék nyilatkozni róla, (de attól tartok, hogy nincs sok bibliai alapja).

Roger testvér nem riad vissza attól, hogy a pápa válaszát is egyik, az ökumenizmussal kapcsolatos kérdésére “Isten szavával” tegye egyenlõvé: “A hosszú kihallgatáson Isten szavát hallottuk”(104) - jelentette ki a rend priorja egy a pápával folytatott beszélgetés után. Kíváncsi lennék rá, hogy vajon Roger testvér “Isten szavának” venne-e bármit is, ami az õ határozott célkitûzéseit és elgondolásait keresztülhúzza...

“Roger testvér megemlíti, hogy az asszonyok a rózsafûzért imádkozták ( vagyis a ‘Mi Atyánk’-ot és az ‘Üdvözlégy Máriát’ felváltva) a templomban. A testvérek csatlakoztak hozzájuk és együtt imádkozták velük. A Bariban eltöltött idõ megerõsített bennünket abban a meggyõzõdésünkben, hogy a fiatalokat ezután is a plébániákra kell irányítanunk.”(171)

Mielõtt az eddigieket összefoglalnám, szükségesnek érzem, hogy egy-két szót szóljak a különbözõ (és sajnos, manapság is egyre sokasodó) jelenésekrõl, látomásokról és az álmokról. Szeretném azonban elöljáróban kihangsúlyozni, hogy a mai jelenések kb. 90%-a a csalás és félrevezetés kategóriájába tartozik, valódiságuk erõsen kétségbevonható. Én most csak a fennmaradó 10%-kal fogok egy kicsit részletesebben foglalkozni. Az alapige, mely tulajdonképpen mindenféle kommentár nélkül is romba dönti ezeket a kétes eredetû tapasztalatokat a 2 Kor 5: 7 - ben olvasható, mely így hangzik :

“hitben járunk, nem látásban”!

Nézzük meg ezek után egy kicsit részletesebben a Szentírás tanítását.

1. Hogyan vélekedik a Szentírás a Krisztus-jelenésekrõl.

E téren is nagyon világosan tanít bennünket Isten Igéje. Jézus Krisztus saját maga jelenti ki földi tartózkodása során: “én az én Atyámhoz megyek, és többé nem láttok engem”(Jn 16:10), “És Jézus felelvén, monda nékik: Meglássátok, hogy valaki el ne hitessen titeket. Mert sokan jõnek majd az én nevemben, a kik ezt mondják: Én vagyok a Krisztus; és sokakat elhitetnek.”(Mt 24:4,5), “Ha valaki ezt mondja akkor néktek: Ímé, itt a Krisztus, vagy amott; ne higgyétek. Mert hamis Krisztusok és hamis próféták támadnak, és nagy jeleket és csodákat tesznek, annyira, hogy elhitessék, ha lehet, a választottakat is. Ímé eleve megmondottam néktek.”(Mt 24:23-25) Azt is a mi tudtunkra adja a Szentírás, hogy “maga a Sátán is átváltoztatja magát a világosság angyalává.”(2 Kor 11:14). Nem szabad tehát bedõlni az ilyen történeteknek.

Akinek ezek után mégis megjelenik (vagy már valaha is megjelent) Krisztus, az jobban teszi ha sürgõsen egy a témában járatos lelkigondozóhoz fordul, ugyanis ezek az esetek erõs okkult megkötözöttségre utalhatnak.

2. Mi a helyzet az ún. Mária-jelenésekkel.

Mária, mint más emberek is, meghalt és eltemették. A Szentírásban az Apostolok Cselekedetei-nek 1. részében történik a legutolsó említés Máriáról, amikor a felsõházban imádkozik az apostolokkal együtt és itt is az utolsó helyen említi meg õt a könyv írója. A Szentírás nem tanítja Mária mennybevitelét, s fentebb is olvashattuk, hogy a mennybevétel dogmája is minden bibliai alapot nélkülözve lett meghirdetve. A keresztény ember sohasem értett és nem is érthet egyet semmiféle Mária-kultusszal, mert az, ahogy azt már számtalan szerzõ, számtalan megjelent munkájában kielemezte, teljesen ellentétben áll Isten akaratával és kimeríti a bálványimádás minden formáját. A Római egyház a mai napig nem tudta, és soha nem is lesz képes a Szentírásban kijelentett igazságok alapján a Mária-kultuszt igazolni ( s a Taizé-i közösség sem).

A Szentírás több helyen is említi, hogy az elhunytak (akár szentek, akár nem) már nincsenek többé semmilyen kapcsolatban ezzel a világgal (a földön élõkkel), sõt nem is ismerik a mi helyzetünket, hisz nem is látnak bennünket. “Hiszen Te vagy Atyánk, hiszen Ábrahám nem tud minket, és Izráel (Jákób) nem ismer minket, Te, Uram, vagy a mi Atyánk, megváltónk, ez neved öröktõl fogva.” (Ésa 63:16).Itt tehát a próféta, aki Izrael (Jákob) és Ábrahám után több száz évvel élt tudja, hogy csak Isten hallgathatja meg a könyörgését, hiszen a már meghalt szentek nem ismerik a földön élõ emberek gondját baját, nem látják õket, s nem is tudnak rajtuk segíteni. A Prédikátor 9:7,8-ban ezt olvassuk: “...a halottak semmit nem tudnak,...emlékezetök elfelejtetett....és többé semmi részök nincs semmi dologban, amely a nap alatt történik.”

Arról is ír a Biblia a gazdag és Lázár történetében, hogy a halottak közül senki, semmilyen formában nem jöhet vissza ebbe a világba: “...ha a halottak közül megy valaki hozzájok, megtérnek! Õ pedig monda néki: Ha Mózesre és a prófétákra (azaz a Szentírás igazságára) nem hallgatnak, az sem gyõzi meg õket, ha valaki a halottak közül feltámad.”(Lk 16:29-31). Isten, következésképen, ma sem üzen, önmagát meghazudtoló módon meghalt emberek által, s pláne nem egy olyan ún. “Szent Szûz” által, melynek tisztelete egy teljesen hamis, Biblián kívüli forrásból fakad.

Na de mit szóljunk akkor ahhoz, hogy a fentiek ellenére, mégis egyre gyakrabban hallunk Mária- ill. Krisztus-jelenésekrõl, sõt csodálatos imameghallgatások és gyógyulások történnek a ‘Szent Szûz’ közbenjárásával (mint ahogy azt fentebb is olvashattuk Marie Auboeuf - val és Roger édesanyjával kapcsolatban)?

Ezt, mai szóhasználattal úgy hívják, hogy tapasztalati teológia, vagyis a tapasztalatokra épített hit. Az igei normákat, a Mennyei Atya védõ és óvó parancsolatait, rendeléseit és igazságát félreteszik, és a helyébe lép, mint új norma: a tapasztalat. Sajnos ennek az új irányzatnak már egyre határozottabban meglátszanak a gyümölcsei, (tipikus példa erre a pünkösdista vagy karizmatikus közösségek). Emberek ezrei válnak félrevezetetté; ami a Szentírásban nem felel meg a tapasztalatnak, azt félre kell söpörni. Egyszer egy nyelveken szólásról írt könyvben egy a saját álláspontját védeni próbáló pünkösdista lelki vezetõ a következõ szavakkal zárta le a vitát: “Uram, önnek biblikusan igaza van, de én nem tagadhatom meg a tapasztalataimat.”

Be kell, hogy valljuk, hogy pontosan ugyanez a helyzet a mai jelenésekkel kapcsolatosan is. Egy igen csak vészjósló és kísérteties hasonlóság fedezhetõ fel a mai Mária tisztelet és a Jeremiás próféta korában elterjedt ég királynõjének tisztelete között. Jeremiás az Úr nevében nagyon keményen és határozottan megfenyítette Isten népét az ég királynõjének tisztelete miatt. Szólt az Isten világos Igéje a prófétán keresztül, az egész nép hallotta azt, hogy az ég királynõjének tisztelete nem Isten szerint való, és figyeljük meg hogy mi volt erre a reakció.

“És felelének Jeremiásnak mindama férfiak, a kik tudják vala, hogy az õ feleségeik az idegen isteneknek áldozának, és mindazok az asszonyok, a kik ott állnak vala nagy tömegben, és az egész nép,... mondván: Abban a dologban, a mi végett szóltál nékünk az Úr nevében, nem hallgatunk reád; Hanem csak azt cselekesszük, a mit mi a mi szánkkal fogadtunk, hogy füstölõ áldozatot viszünk az ég királynéjának, és néki italáldozattal áldozunk, miképpen cselekedtünk mi és a mi atyáink és a mi királyaink és a mi fejedelmeink Júda városaiban és Jeruzsálemnek utcáin, mert akkor beteltünk kenyérrel, és jó dolgunk volt, és semmi rosszat nem láttunk.”(Jer 44:15-17) Itt is fontosabb volt tehát a tapasztalat mint Isten Igéje! A nép az ég királynõét tisztelte az élõ Isten helyett, és a kapott jókért neki adott hálát. Hiába intette õket a szeretõ Atya a próféta által, a nép, megtapasztalásaira hivatkozva továbbra is makacsul ragaszkodott bûnös szokásához (és így Isten rettenetes ítéletét vonták magukra). Vajon nem ugyanaz a lélek munkálkodott-e akkor is, és ma is a különbözõ jelenésekkel összefüggõ megtapasztalásokkal kapcsolatban? A Szentírás világosan tanít minket arról, hogy az utolsó idõben megsokasodnak a jelenések, csodák stb., és komolyan figyelmeztet bennünket arra is, hogy ezek mögött a “tapasztalatok” mögött, bármennyire is megtévesztõnek tûnik nem az Úr Jézus Krisztus (tehát nem az “Evangélium szelleme”, hanem a hazugság atyja, azaz a Sátán fog állni. “És akkor fog megjelenni a törvénytaposó, a kit megemészt az Úr az õ szájának leheletével, és megsemmisít az õ megjelenésének feltûnésével; A kinek eljövetele a Sátán ereje által van, a hazugságnak minden hatalmával, jeleivel és csodáival, és a gonoszságnak minden csalárdságával azok között, a kik elvesznek; mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az õ idvességökre. ”(2 Thess 2:8-10).

Inkább az Istentõl fogadjuk el tehát, a “rosszat” (betegség, nélkülözés, stb.), mint a Sátántól a “jót”(látszólagos vagy ideiglenes gyógyulás, vagy bármiféle segítség az élethelyzetekben), mert különben az Ördög benyújtja a számlát és könnyen az életünkkel s a Krisztustól kapott szabadságunk elvesztésével fizethetünk meggondolatlanságunkért (Jer 44:27).

3. Az álmok a Biblia fényében.

Ezt a témát kimerítõen tárgyalja a fent említett tanulmányfüzet, ezért én csak egy lényeges pontra hívnám fel a figyelmet, amire a Szentírás is számtalan helyen figyelmeztet bennünket. Ahogy említettem, az álmok világa ingoványos terület a keresztény ember számára, hiszen alvás közben nem tudjuk valós mércével, józanul mérlegelni a történéseket, vagy megítélni a dolgokat, a tudatunk ilyen szempontból kikapcsol. Az álmok kusza összevisszaságában fel-feltûnhet egy két olyan dolog, mely esetleg épp a valós életre vonatkozóan megoldásként, bátorításként, vagy éppen valamilyen útmutatásként szolgálhat. És itt lép érvénybe a Szentírás intése és tanítása, mely által Isten a keresztény embert józanságra inti minden tekintetben. “legyünk éberek és józanok!”(1 Thess 5-6), “És az igazságtól elfordítják az õ fülöket, de a mesékhez oda fordulnak. De te józan légy mindenekben”(2 Tim 4:5), “Mert nem félelemnek lelkét adott nékünk az Isten; hanem erõnek és szeretetnek és józanságnak lelkét.”(2 Tim 1:7) (ld. még: 1 Péter 1:13, 4:7 stb.) Végül egy jól ismert ige: “Józanok legyetek, vigyázzatok; mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen:”(1 Péter 5:8). Nagyon veszélyes, tehát a kikapcsolt tudat állapotában vett bármiféle üzenetet a valós életre vonatkoztatni, nem is beszélve arról, hogy Isten nem az álmokba, hanem az Õ kijelentett és lezárt Igéjébe helyezte el a ma (azaz az apostoli kor után élõ) keresztény ember számára a helyes útmutatást:

Mert “A teljes írás Istentõl ihletett és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre felkészített.” (2 Tim 3:16,17).

Sajnálattal kell tehát, megállapítani, hogy Roger testvér nem egyedül a Szentírásban kijelentett igazságokra építi az életét, hanem, kellõ körültekintés nélkül, azon kívüli és azzal ellenkezõ forrásokat (álmok, jelenések, a pápa véleménye, régi szerzetesrendek története, stb.) is felhasznál élete iránytûjeként, melynek, mint azt a következõ részben látni is fogjuk, súlyos következményei vannak.

Az eddigiek súlyos következményei:

1. Bálványimádásra utaló jelek a Taizé-i közösségben

Roger testvér szobájának egyik szépen berendezett sarkában egy ikon, azaz egy ún. szent kép áll,( mely Jézust vagy Máriát ábrázolja ), elõtte kis szõnyeg.(6) Ezt az ikont, egy ortodox pátriárkától kapta ajándékba.(111) Roger testvér szerint “Szükségünk van képekre. Néznünk, látnunk, értenünk kell azt, ami nyomot hagy bennünk.”(21) Az Úr azonban máshogy tanít minket errõl: Ne csinálj magadnak faragott képeket, ne imádd és ne tiszteld azokat! - olvashatjuk a Tíz parancsolatban; (és itt is érvényes a 2 Kor 5:7.)

Az erõs katolikus behatást figyelembe véve egyáltalán nem meglepõ Roger testvér egyetértése a katolikus egyházzal a tekintetben, hogy Jézus Krisztus valósággal testet ölt az Úrvacsorában ( Eukarisztia ), vagyis hogy a kenyér átváltozik Jézus testévé a bor pedig az Õ vérévé (transszubsztanciáció); és így Krisztus áldozata kerül ismételten bemutatásra minden egyes mise alkalmával. Õ is imádja a szent jegyeket (ld. 138, 140, 163, 201, 203. old.). - Azt hiszem, e témakört illetõen, mely központi teológiai problémává vált a történelmi egyházakban, rengeteg mû látott napvilágot. Éppen ezért én csak pár dolgot szeretnék kiemelni. Az Úrvacsorát Krisztus emlékünnepként rendelte (Lk 22:19), melyben a Szent jegyek (kenyér és bor), mint jelek, a jelzett dologra, vagyis Krisztus egyszer elvégzett, tökéletes és örök érvényû áldozatára emlékeztetnek. Krisztus testileg nincs jelen az Úrvacsorában ( a jegyek nem változnak át Krisztus valóságos testévé és vérévé), hisz: “mi ezentúl senkit sem ismerünk test szerint; sõt ha ismertük is Krisztust test szerint, de már többé nem ismerjük.”(2 Kor 5:16). Ha pedig figyelmesen végig olvassuk János evangéliuma 6. részének második felét a 17. verstõl, (ahol pontosan errõl a témáról beszél Jézus), a 63. versben az Úr egy világos kijelentéssel helyre teszi a kérdést, és azt hiszem ennél feljebb senki sem bölcselkedhet: “A lélek az, ami megelevenít, a test nem használ semmit”.( Ennek a kérdésnek részletesebb magyarázata hosszúra nyúlna, ezért ettõl eltekintek. Ha valakit komolyan érdekel, mindennek utánanézhet még Dr. Sebestyén Jenõ Református dogmatikájában, Peter H. Uhlmann: Róma tantételei a Biblia fényében, stb. ) Egyébként a katolikus egyházban sem vallották kezdettõl fogva az átváltozást, sõt ezt a tanítást a régebben élt egyházatyák is tévelygésnek minõsítették! ( ld. pl.: Tertullianusz, Cyprianusz, Augusztinusz, I. Gelasiusz pápa(492-496), stb.) Ha pedig Krisztus nincs jelen testileg az Úrvacsorában, akkor a szent jegyeket imádni tilos, mert így a Szentírás szerint könnyen a bálványimádás bûnébe eshet az ember.

Ami pedig Krisztus áldozatának megismétlését illeti, arról nagyon világosan tanít bennünket a Szentírás a Zsidókhoz írt levélben. “Nem is, hogy sokszor adja magát áldozatul,... csak egyszer jelent meg az idõknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bûnt.... egyszer megáldoztatván sokak bûneinek eltörlése végett, ”(Zsid 9:25-28) “Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.” (Zsid 10:14). Látjuk tehát hogy a Taizé-i közösség hitvallása ezen a ponton sem egyezik a Szentírással. (Ide vonatkozóan ld még a Heidelbergi Káté 80. kérdését!)

De nézzünk meg egy másik megdöbbentõ gyakorlatot a közösség életébõl, mely nem más, mint a kereszt tisztelete. “Kelet-európai fiatalok sugallták azt az ötletet (tehát ez sem a Szentírásból fakad), hogy péntek esténként imádkozzanak a kereszt körül, mindegyik országban ugyanabban az idõben. Ilyen módon társául szegõdhetnek a Feltámadottnak...Egy moszkvai ortodox templomban tett látogatása adta számára (Roger testvérnek) az ötletet, hogy milyen mozdulattal kísérjék ezt az imádságot. Péntek este, egyedül, vagy másokkal együtt imádkozzunk egy földre fektetett kereszt körül, homlokunkat érintsük hozzá a kereszt fájához, s így adjuk át a magunk terhét és másokét Krisztusnak, aki az idõk végezetéig szenvedi el az emberek agóniáját.”(165) Hogy ennek a gyakorlatnak ördögi volta leleplezõdjék, hadd hívjak segítségül egy újabb ó-szövetségi esetet, mely veszedelmes hasonlóságot mutat a mai (mind a katolikus egyházban, mind a Taizé-i közösségben élõ) kereszt tiszteletével ill. imádásával.

Mózes, amikor a népet egy félelmetes csapás érte, Isten parancsára egy rézkígyót készített, mely mindazok életben maradására szolgált, akik föltekintettek rá (4 Móz 21:8,9). Isten ajándéka volt ez mindazok megmenekülésére, akik hittek Isten Igéjének. Az Úr Jézus is megemlítette ezt Nikodémussal folytatott beszélgetése során, sõt egészen odáig elment, hogy megragadó párhuzamot vont, a maga személye, váltságmûve és a rézkígyó között (Jn 3:14). Ezt a rézkígyót az izraeliták évszázadokon át kegyesen megõrizték. És mit csinált vele Ezékiás király? “Õ rontotta le a magaslatokat, törte el az oszlopokat, és vágta ki az Aserát, és törte össze az érczkígyót is, a melyet Mózes csinált; mert mind az ideig az Izráel fiai jóillatot tettek annak”(2 Kir 18:4) Ez a kígyó az idõk folyamán tõrré lett Izrael számára. Pedig ugyanaz a kígyó volt mint egykor. Az eredeti szokás, hogy föltekintsenek a rézkígyóra, az évszázadok során kibõvült. Tömjéneztek neki. Végül a kegyesség leple alatt a rézkígyó Isten helyét foglalta el, és olyan bálványképpé vált, mint ma (pl. a taizéi mozgalmon belül is) sokak számára a kereszt, mint kegytárgy. Biztosak lehetünk abban, hogy aki megbélyegezte ezt a szokást, (ahogy ma is) nem örvendhetett nagy népszerûségnek. Ilyen és ehhez hasonló csapdákat állít föl ma is az ördög minden olyan eszközt vagy tárgyat illetõen, mely az élõ Istent megilletõ tiszteletnek vagy imádatnak örvend; melybe - Roger testvér szavajárásával élve - a misztikus, vagy érzéki hívõ pillanatokon belül beleeshet.

Isten, az övéi érdekében, szigorúan megtiltotta, hogy Õt bármilyen módon is kiábrázolják, és úgy imádják vagy tiszteljék, (ld. a Tíz parancsolatot), “az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát: mert az Atya is ilyeneket keres, az õ imádóiul. Az Isten lélek: és a kik õt imádják, szükség, hogy lélekben és igazságban imádják”(Jn 4:23,24). Így leplezõdik le tehát, ez a ma is élõ hagyomány.

Ugyanebbe a kategóriába tartozik a már sokszor említett Mária tisztelet s az ebbõl fakadó rendszeres zarándoklatok, ez esetben a minden évben megrendezésre kerülõ, Krakkó környéki Mária-szentélyhez történõ zarándoklat.(176) A könyvben ezt olvashatjuk: “A pápa elleni merénylet megrázta az egész világot. Két hétre rá Roger testvér újra részt vett a bányászok zarándoklatán Lengyelországban”(178) - tehát megköszönte Máriának, hogy a pápa túlélte a merényletet.

2. A kontempláció (meditáció), mint az Istennel való kapcsolat keresésének és elmélyítésének útja

A Taizé-i közösség, mint ahogy azt már említettem, megtûri az egyéb idegen vallásokat is a közösség berkein belül, ahelyett, hogy õszinte bûnbánatra, és a Krisztushoz való odafordulásra (vagyis az Istennel történõ kiengesztelõdésre) szólítaná fel azok követõit. Sõt liturgikus rendjébe bele is építi ezen vallások bizonyos gyakorlatát, pl.: meditáció vagy kontempláció, monoton gyakran ismétlõdõ dallamok, stb. , melyekkel a keresztény ember szintén nem érthet egyet. Egy ilyen, talán egy igevers felett való meditálás, csendesség, elmélkedés a prédikáció vagy áhitat elkészítéséhez elengedhetetlen, de segítséget nyújt, és szükséges a naponkénti bibliaolvasáshoz is. Az ember más , értékes szöveg felett való elmélkedésbõl is sokat nyerhet. A kontempláció ilyen értelemben hasznos. Azonban, ha az ember a meditáció vagy kontempláció által akar eljutni az üdvösségre ill. az Istennel való szorosabb kapcsolatra, vagy önmaga megváltoztatására, akkor komoly kételyek merülnek fel. Pedig éppen ez a taizéi testvérek és az õ hatásuk alatt álló meditáló helyek (a csend házai) célja. Roger testvér számára az imádság sokszor azonos a meditációval, vagyis a kontempláció nem jelent mást, mint egyfajta imádságot. Hadd közöljem most a prior egy-két, számomra erõsen megkérdõjelezhetõ gondolatát ezzel kapcsolatban.

Nézzük elõször a jól ismert taizéi énekeket. “az éneklés egyszerre meditatív és népszerû... Gondolnunk kell arra, hogy egyik-másik keresztény bensõ életét az ilyen szüntelenül, azonos szavakkal ismételt személyes imádság tartja fenn.... Imádságuk nem más, mint egyszerû, de folyamatos hívogatása Isten jelenlétének.... Egyesek számára ez Jézus nevének szüntelen ismételgetése, a Jézus-imádság, másoknak az Üdvözlégy Mária kezdõsorai. A megszakítás nélkül ismételt egyszerû énekek egy útra terelnek mindenkit.”(197) - Felettébb elszomorító, ha egy keresztény ember bensõ élete, vagyis az Istennel való kapcsolata olyan sivárrá, kihalttá és szegényessé válik, hogy már csak a fent említett módszerrel tartható fenn, s még szomorúbb, ha Taizében ezt (a gyakorlatot) méginkább megerõsítik. Kíváncsi lennék, vajon mit szólnának a taizéi testvérek, ha valaki, (hiszen a módszer ugyanaz) egyszer csak a “Hare Krishna” - t kezdené el ugyanilyen monotonul kántálni. Lehet, hogy testvérként fogadnák az illetõt, hisz, ahogy mondja: a megszakítás nélkül ismételt egyszerû énekek egy útra terelnek mindenkit! De melyik útra? ( Példa erre még a Madraszban megrendezett találkozó is.)

“Vannak olyan idõszakok, amikor szótlanul imádkozunk, minden mélységes csöndben történik. Máskor viszont sok szóra van szükségünk. Néha a közös liturgikus imádság hozza meg a lelkesedést, vagyis az Istentõl megragadottságot (a Bibliát tanulmányozva joggal merülhet fel a kérdés: Valóban ez a célja az imádságnak? Mert akkor ott tartunk, ahol a pünkösdista mozgalom - saját megjegyzés). Vannak olyanok is, akik mindig ugyanazt a néhány szót ismétlik szünet nélkül, végeláthatatlanul.”(214). De olvassuk csak el a következõ, egészen figyelemre méltó idézetet; nézzük, mit ajánl még Roger testvér az Istennel való kapcsolat elérésére és elmélyítésére, ha az egyik eddig alkalmazott módszer vagy technika sem segít: “‘Néha szükségünk van légzési gyakorlatokra, vagy különbözõ testtartásokra ahhoz, hogy nyugalmat és belsõ békét találjunk.’ Mint annyi másban, Roger testvér itt sem akar eleve kirekeszteni semmit.”(215) Az itt leírtak azonban, félreérthetetlen hasonlóságot mutatnak a buddhizmusban ill. a hinduizmusban is fellelhetõ meditációs gyakorlatokkal, s inkább egy tapasztalt jógi tanácsaira hasonlítanak. Ha valaki már valaha is kipróbálta ezt a fajta módszert (én többször is kipróbáltam, mikor még karatézni jártam), maga is észrevehette, hogy szép fokozatosan, a monoton szavak ismételgetésével, vagy pusztán a hosszan tartó csend hatására egyre mélyebbre, egy szinte tudat nélküli állapotba süllyedt, mely állapotban az ember irányíthatóvá, manipulálhatóvá válik. Ez pedig nagyon veszélyes, hisz ilyenkor az ember azt a védõpajzsot veszti el, amelynek elvesztésétõl a Szentírás óvva int, a józanságot. Ezáltal pedig idegen szellemi erõknek, és hatalmaknak szolgáltatja ki magát ( ld. a fentebb idézett józanságra vonatkozó igehelyeket).

Hogy mennyire távol áll az ilyen, a keleti misztikus vallásokban és sajnos Taizében is központi helyen álló gyakorlat a keresztény hitélettõl, az világosan kitûnik a Szentírásból. Roger testvérnek nem ártana komolyabban áttanulmányozni Jézus Krisztus vagy Pál apostol imádságról szóló tanítását (pl.: Mt 6:5-13) vagy a Zsoltárok könyvét, mert így talán sokakat megmenthetne az ördög tõrébõl, és azok Istennel való egészséges kapcsolata is helyreállna. A Szentírás sehol egy szóval sem tanítja a szavak nélküli (nem feltétlenül fennhangon történõ), vagy azonos szavak vég nélküli ismétlésébõl álló imádságot.

Sajnos, az elemzés rövidsége nem engedi meg, hogy minden, a könyvben leírt, azaz a taizéi közösségben fennálló bibliaellenes tanításról és gyakorlatról írjak (Roger testvér gondolkodásmódját is beleértve), de azt hiszem (legalább is õszintén remélem), hogy már az eddig vizsgált tények alapján is világos, meggyõzõ képet kaphatunk Taizé valódi arculatáról. ( Egy nagyon tömör és lényegretörõ kritikát olvashatunk még a taizéi mozgalomról Jakob Hitz: Megfelel Taizé az Evangéliumnak? c. tanulmányában, mely az általam nem tárgyalt problémaköröket is érinti.)

Azonban van még egy súlyos következmény, amit feltétlenül szükségesnek érzek megemlíteni.

3. Szüntelen keresés

Roger testvér és a taizéi szerzetesek életének szerves részét képezi a szüntelen és vég nélküli keresés. Õk állítólag Krisztust és az õ “misztériumát” keresik, akinek megtalálása felõl, szerintük, az ember soha sem lehet bizonyos. Magyarán szólva, Taizé hitvallása szerint Istent csak keresni lehet, de megtalálni nem. (Az idézetektõl most eltekintek, hisz a könyv egésze erre az elgondolásra épül.) Ez azonban egy egészen kézenfekvõ kérdést vet fel. Hogyan élhet, táplálkozhat valaki Abból, Akit szüntelenül keres, de soha sem talál meg? Hogyan élhetne meg a munkás abból a bérbõl, amiért nap mint nap megdolgozik, de sohasem kap kézhez?

Hogyan is olvassuk Máté Evangéliumában ? “Keressetek és találtok... mert aki keres, talál...”(Mt 7:7,8). A Jer 29:13-ban pedig ezt olvassuk: “kerestek engem és megtaláltok, ha teljes szívetekbõl kerestek engem.”(Jer 29:13)

Roger testvér és a taizéi szerzetesek azonban, dacára a világos igei tanításnak szüntelenül keresnek. Keresik Krisztust és az általa megígért békességet a csendben, a kontemplációban, a Mária és Krisztus jelenésekben, a szent képek és keresztek tiszteletében, a hamis kiengesztelõdésben, a megtéretlen emberekben(186), a szerzetesi életben, a cölibátusban, az aszkétikus életmódban, a pápa személyében és még sorolhatnám a különbözõ zsákutcákat. Azonban az a legszomorúbb az egészben, hogy Taizé szellemisége nem csak a közösség tagjaira, hanem az évente odalátogató több ezer fiatalra is folyamatosan hatást gyakorol.

Végül nézzük meg, milyen õszintén vallja meg Roger testvér a keresõ fiatalokkal szembeni tehetetlenségét, beismerve ezáltal a taizéi gyakorlatok, tanítások kudarcát és eredménytelenségét, vagyis azt, hogy ezek mennyire nem hordozzák magukban Isten áldását, és mennyire nem képesek a Taizébe látogatókat az Istennel való egészséges kapcsolatra elvezetni:

“Bárcsak a kezemben volna a kulcs, amely az ifjúság szívét megnyitja. De nincsen, és tudom, hogy nem is lesz soha.” (142)

Roger Schutz

Ezek után tehát feltehetjük a kérdést: Vajon megfelelõ megoldást tud-e nyújtani a Taizé-i mozgalom azon Istent keresõ vagy már megtért fiatalok számára, akik Krisztust nem csak keresni szeretnék, hanem meg is szeretnék találni és az Úr által, a Szentírásban kijelölt, üdvösségre vezetõ, keskeny úton szeretnének járni?

Taizé azonban nem csak hívja és várja a fiatalokat, hanem nagy elõszeretettel látogatja is a keresztyén gyülekezeteket, elhintve ezzel a magot a nyílt szívû, ám gyanútlan és kevésbé tájékozott érdeklõk szívébe. Legyünk tehát éberek, és gondoljuk meg, hogy megéri-e fenntartani bármiféle kapcsolatot a taizéi közösséggel, hisz tudjuk jól, hogy “egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja”(1 Kor 5:6). Ebbe a “tésztába” az olvasó is beletartozik!

A Szentírás számtalan helyen határozottan figyelmeztet bennünket:

“ Senki titeket meg ne csaljon üres beszédekkel! ” (Ef 5:6)

“ És ne legyen közösségtek a sötétségnek gyümölcstelen cselekedeteivel, hanem inkább meg is feddjétek azokat”(Ef 5:11)... “az Igazságot követvén Szeretetben!”(Ef 4:15)

Jézus Krisztus világosan megmondta:

“Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, hanemha én általam.” (Jn 14:6)

Óvakodjunk tehát minden Krisztuson kívüli és Vele ellenkezõ tanítástól, tanítótól, gyakorlattól, és az olyan közösségektõl, ahol a Szentírásban meg nem jelölt utakon keresik az élet egyedüli forrását!

1997. II. 10. S. Gy. G.

ref. gyülekezeti tag

Szabadság tér, Budapest

Hosted by www.Geocities.ws