A kálvinizmus utolsó pontjához érkeztünk, mely szintén egy sokak által vitatott bibliai tanítást érint. (Természetesen csak azok vitatják ezt, akik az előző négy ponttal sem értenek egyet.)
Az Isten kegyelméből újjászült és hitre jutott emberről azt írja a Biblia, hogy „Isten szerint teremtetett igazságban és valóságos szentségben” (Ef. 4:24), nem romlandó, hanem romolhatatlan magból született újjá Isten Igéje által (I. Pét. 1:23). Azonban arról is ír a Szentírás, hogy az újjászületett embert Isten nem veszi ki azonnal ebből a világból (Jn. 17:15) és az továbbra is a bűn törvénye alá rekesztett, romlott testben él (Rm. 7:14-25), melynek ereje és befolyása majd csak annak elvételekor, a megdicsőült test elnyerésekor fog véglegesen megszűnni (Rm. 8:20-23, I. Kor. 15:42-50, II. Kor. 5:1-9). Ezért tehát a hívő ember folyamatosan kísértéseknek van kitéve és bizony továbbra is követ el (néha igen súlyos) bűnöket, mellyel megszomorítja Isten Szentlelkét (Ef. 4:30). Az újjászületett ember tehát továbbra is képes vétkezni, de már képes nem vétkezni. Csak a teljesség kedvéért említem meg, hogy a megdicsőült testet elnyert ember pedig már nem lesz képes vétkezni.
Noha az ún. óemberünk Krisztussal együtt megfeszíttetett (Rm. 6:6), meghalt (Rm. 6:8) és eltemettetett (Rm. 6:4), a bűnnek, a test indulatának néha-néha mégis sikerül felülkerekednie az újjászült emberen, azonban többé le nem győzheti azt (Rm. 6:6,7, Gal. 5:24). Ahogy Pál apostol írja: „Megtalálom azért magamban, ki a jót akarom cselekedni, ezt a törvényt, hogy a bűn megvan bennem… az elmémmel az Isten törvényének, de testemmel a bűn törvényének szolgálok.” (Rm. 7:21, 25) – A bűn még hat, még jelen van, de többé már nem uralkodik az újjászületett emberen, mert Jézus végső győzelmet aratott felette a Golgotán (Rm. 6:14). „De hála az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által.” (I. Kor. 15:57)
Az ördöggel, világgal, testtel vívott harc a megszentelődés folyamatának nagyon fontos részét képezi, melynek során Isten képessé teszi, felszólítja, buzdítja a hívő embert arra, hogy egyre inkább az ő akarata szerint éljen, hogy Neki engedelmeskedjen, hogy képes legyen eredményes harcot folytatni a bűn ellen (Rm. 6:12,13, II. Kor. 7:1, Kol. 3:5-14, Zsid. 6:11, 10:22, II. Pét. 1:10 stb.) és hogy azokat a jó cselekedeteket cselekedje, „amelyeket előre elkészített az Isten, hogy azokban járjunk” (Ef. 2:10). A megszentelődés során is mindent Isten végez el bennünk (Fil. 2:13), mi pedig a megújított természetünknél fogva engedelmeskedünk a Szentlélek megszentelő munkájának. A megszentelődés folyamata egészen a halálunkig tart (Fil. 3:12, 13). Ha precízen akarunk fogalmazni, akkor azt mondhatjuk, hogy a megváltásunk, az üdvösségünk, a megszentelődésünk tulajdonképpen a halálunkkal, még inkább a feltámadásunkkal válik teljessé számunkra. Félreértés ne essék, Krisztus mindhármat teljesen elvégezte a kereszten, az ő munkája tökéletes és befejezett. Azonban Isten az ő Szentlelke által fokozatosan részesít bennünket Krisztus kereszthalálának gyümölcséből.
A kálvinizmus 5. pontjának fő kérdése így hangzik: Ki lehet-e esni a kegyelemből? Azaz, elveszítheti-e az újjászületett hívő ember az üdvösségét? Elkövethet-e a hívő ember olyan „nagy” bűnt, melynek hatására Isten megvonja tőle a már egyszer minden érdemre való tekintet nélkül neki ajándékozott kegyelmét? Vagyis, lehet-e a hívő embernek üdvbizonyossága? Isten szemszögéből feltéve ugyanezt a kérdést: Meg tudja-e vajon őrizni Isten a megváltott, újjászült hívő embert a kegyelemből való kieséstől, vagy az ember képes arra, hogy Isten megőrző erején felülkerekedve kiszakítsa magát a kegyelemből, tönkre téve ezáltal a Szentlélek megszentelő munkáját?
Mielőtt ezekre a kérdésekre a Biblia alapján válaszolnék, nézzük végig újra nagyvonalakban, hogy mit tesz Isten a bűnös ember megmentése érdekében. Az előző pontok során láthattuk azt, hogy teljes összhang van a szentháromság személyei között: az Atya Isten a világ felvettetése előtt kiválasztott némelyeket az üdvösségre, akiket a Fiúnak adott. A Fiú Isten eljött ebbe a világba, hogy megkeresse és az ő kereszthalála által megváltsa a Neki adott választottakat. A Szentlélek Isten az Ige által életre kelti ezeket az embereket és Krisztus tökéletes engedelmességének, értük elvégzett engesztelő áldozatának és feltámadásának gyümölcseiben részesíti őket.
Tegyük fel ezek után a kérdést: Vajon az az isteni kegyelem, mely újjászüli, életre kelti a lelkileg halott embert, ne tudná mindörökre életben is tartani azt? Avagy nincsen-é megírva, hogy bennünket „Isten hatalma őriz hit által az idvességre” (I. Pét. 1:5)? Avagy van-e valami nagyobb Isten hatalmánál? Létezik-e nagyobb biztonság annál, mint amikor valakire a mindenható Isten vigyáz? Nézzük meg a Szentírás ezzel kapcsolatos további tanítását.
Induljunk ki abból a már korábban többször is említett megállapításból, mely szerint a választottakat az Atya a Fiúnak adta (Jn. 6:37, 10:29, 17:2, 6, 9, 11, 12, 24). Mi tehát az Atya ajándéka vagyunk a Fiú számára, a Fiú ajándékba kapott minket az Atyától. A Jn. 6:39-ben pedig ezt olvassuk:
„Az pedig az Atyának akarata, aki elküldött engem, hogy amit nékem adott, abból semmit el ne veszítsek, hanem feltámasszam azt az utolsó napon.” – Nem azt mondja itt az Ige, hogy az az Atya akarata, hogy senki el ne vesszen, hanem hogy Jézus senkit el ne veszítsen a Neki adottak közül. A hangsúly nem az ember cselekedetén, hanem Jézus megtartó tettén van.
Itt ismét egy fogalmat szeretnék tisztázni. A fejezet címe ugyanis úgy hangzik: A szentek állhatatossága. Valójában azonban a kálvinizmus 5. pontja a szentek megtartatásáról (megőrzéséről) szól. Hiszen a Szentírás egybehangzó bizonyságtétele szerint az újjászületett ember kegyelemben való megmaradása nem az ember hitén vagy hűségén (az eredeti görög szót mindkét értelemben használja a Biblia), hanem Jézus Krisztus hűségén alapszik! Ezt meg hogyan értsük? Hogyan (mi által) tartja meg Jézus a választottakat? Most egy kis ismétlés következik (ld. kálvinizmus 3. pontja).
„Mert ha, mikor ellenségei voltunk, megbékéltünk Istennel az ő Fiának halála által, sokkal inkább megtartatunk az ő élete által minekutána megbékéltünk vele.” (Rm. 5:10) – Hogyan tartatunk meg az ő élete által? Mit csinál most az élő Krisztus a mi megtartatásunk érdekében?
„Ennekokáért ő [Jézus Krisztus] mindenképen idvezítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettök.” (Zsid. 7:25) – Ahogy már arról korábban is volt szó, közvetlen kapcsolat van Krisztus halála és az ő közbenjárása között. Jézus Krisztus, mint örökké élő főpap (Zsid. 6:20), az ő egyszeri tökéletes engesztelő áldozata alapján, az Atya jobbján ülve szüntelenül esedezik, könyörög, közbenjár a választottakért. Erről beszél János apostol, amikor azt írja:
„Én fiacskáim, ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. És Ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért” (I. Jn. 2:1,2)
Már korábban is felvetődött a kérdés, hogy ha az Atya mindig meghallgatja a Fiú könyörgését (Jn. 11:42), akkor hogyan fordulhatna elő az, hogy Jézus közben jár valakiért és az illető mégis elvész. Pál ugyanezt kérdezi, amikor azt írja:
„Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk” (Rm. 8:34) – Ki meri akár csak remélni is azt, hogy valaki Isten választottjai közül kárhozatra jut, ha egyszer maga Jézus Krisztus esedezik érettük? Majd így folytatja:
„Kicsoda szakaszt el minket a Krisztus szerelmétől? Nyomorúság vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhség, vagy meztelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver-é?… Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szerelmétől, mely vagyon a mi Urunk Jézus Krisztusban.” (35, 38,39) – Semmi és senki ezen a világon nem szakíthat ki minket Isten kegyelméből! Mert nincs ezen a világon nagyobb erő Isten megőrző kegyelménél! Eljátszhatatlan, elveszíthetetlen ez a kegyelem! Erről tesz bizonyságot az Úr Jézus is, amikor azt mondja:
„Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem: És én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből. Az én Atyám, aki azokat adta nékem, nagyobb mindeneknél; és senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből.” (Jn. 10:27-29) – Senki sem ragadhat ki minket a Szentháromság Isten kezéből. Ilyen biztos alapja és garanciája van a mi megtartatásunknak!
Nézzük csak meg, mit mond az Úr Jézus Péternek nem sokkal azelőtt, hogy megtagadta Őt:
„Simon! Simon! ímé a Sátán kikért titeket, hogy megrostáljon, mint a búzát; De én imádkoztam érted, hogy el ne fogyatkozzék a te hited: te azért idővel megtérvén, a te atyádfiait erősítsed.” (Lk. 22:31,32) – Jézus nagyon jól tudta, amit Péter akkor még nem tudott, hogy Péter a Sátán számára nem több, mint egy zsenge búzakalász, amit neki semmiből sem állna leszakítani és szétmorzsolni. Ezért megmondja az akkor még igen csak gyenge hittel, de annál nagyobb „mellénnyel”, annál nagyobb vakmerőséggel bíró Péternek (elég, ha elolvassuk a következő verset), hogy azért fog tudni megmaradni a hitben, azért nem fog kiesni a kegyelemből, mert Ő imádkozott érte. Jézus Péter hitben való megmaradása felőli meggyőződése a saját közbenjárásán alapult és nem Péter kitartásán. Ugyanígy járt közben Jézus az övéiért, a Neki adott választottakért a Jn. 17-ben:
„Szent Atyám, tartsd meg őket a te nevedben, akiket nékem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi! Mikor velök valék a világon, én megtartám őket a te nevedben; akiket nékem adtál, megőrizém, és senki el nem veszett közülök, csak a veszedelemnek fia, hogy az írás beteljesüljön... Nem azt kérem, hogy vedd ki őket e világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól... Atyám, akiket nékem adtál, akarom, hogy a hol én vagyok, azok is én velem legyenek; hogy megláthassák az én dicsőségemet, amelyet nékem adtál: mert szerettél engem e világ alapjának felvettetése előtt.” (Jn. 17: 11,12,15,24) – Ezt a hűséges közbenjáró imádságot folytatja a mi dicsőséges Főpapunk azóta is az Atya jobbján ülve érettünk, ma élő keresztyénekért. Ez a mi megtartatásunk egyedüli alapja, egyedül az ő hűségének köszönhetően maradhatunk meg mindvégig az Úr kegyelmében.
Az arminiánusok és a hozzájuk hasonlóan gondolkodók minderre azt felelik, hogy igaz, hogy senki és semmi sem szakaszthat el minket Krisztus szeretetétől, majd hozzá teszik: kivéve saját magamat. Szerintük ugyanis a hívő ember képes arra, hogy kiszakítsa magát Isten kegyelméből, mintegy keresztülhúzva ezzel Isten rá vonatkozó tökéletes tervét. Ezáltal pedig az emberi akarat mindenhatóságát hirdetik Isten akaratával szemben. Teljesen érthető azonban az arminiánusok ezen álláspontja, hiszen ha egyszer az üdvösségre jutásom az én beleegyező akaratomtól függ, ha rajtam múlik, hogy üdvözülök-e vagy sem, akkor ebből nem is következhet más, mint az, hogy ugyanígy az én akaratomtól, az én hozzáállásomtól függ az üdvösségben való megmaradásom is! A kegyelmi kiválasztás hamis értelmezése óhatatlanul a szentek megőrzésének helytelen értelmezéséhez kell, hogy vezessen. Hadd kérdezzem meg még egyszer: Elkövethet-e a hívő ember olyan nagy bűnt vagy engedetlenséget, mely által kiszakíthatja magát Isten kegyelméből? Ennek a kérdésnek a megválaszolásához egy nagyon fontos dolgot kell tisztáznunk, mégpedig azt, hogy mi történik a hívő emberrel, amikor vétkezik Isten ellen.
Ugyanaz, mint amikor egy gyermek megbántja az édesapját. Akármilyen gonoszságot követ is el a fiú az apa ellen, a fiú az apja fia marad. Súlyosan megromolhat a kettejük kapcsolata, de az apa-fiú viszony nem változik meg soha (ld. a tékozló fiú példázatát). Pontosan így van ez Isten gyermekeivel kapcsolatban is. Amikor mint Isten gyermekei vétkezünk, az Istennel való közösségünk szenved csorbát, de a fiúsági viszonyunk nem szűnik meg. Ha egyszer én Isten gyermekévé lettem, azaz az újjászületés által betagolódtam Isten családjába, a hívők közösségébe, akkor ezt a családi kapcsolatot soha többé nem veszíthetem el. Nagyon csúnyán tönkremehet az Istennel való kapcsolatom, elronthatok egy megváltott hívő életet a sorozatos engedetlenségeimmel, de a fiúsági viszonyt, a kegyelmet nem veszíthetem el:
„Mert más fundamentomot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus. Ha pedig valaki aranyat, ezüstöt, drágaköveket, fát, szénát, pozdorját épít rá erre a fundamentomra; Kinek-kinek munkája nyilván lészen: mert ama nap megmutatja, mivelhogy tűzben jelenik meg; és hogy kinek-kinek munkája minémű legyen, azt a tűz próbálja meg. Ha valakinek a munkája, amelyet ráépített, megmarad, jutalmát veszi. Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga azonban megmenekül, de úgy, mintha tűzön keresztül.” – (I. Kor. 3:11-15) – Akinek már van Alapja az életének, akiben már benne lakozik az Úr Jézus, az ezt az Alapot már soha többé nem veszítheti el. Ha hiábavalóságot, fát, szénát, pozdorját épít rá, megszomorítva ezáltal Isten Szentlelkét (Ef. 4:30), az mind el fog égni, az mind semmivé lesz az utolsó napon. Maga az illető azonban Isten kegyelméből csodálatosan megmenekül. Nem kívánok senkinek ilyen megváltott, de elrontott életet! Mert lelkileg mindenkinél nyomorultabb állapotba jut az a keresztyén ember, aki képes, ha nem is végleg, de tartósan megmaradni az engedetlenségben.
„Mindazáltal megáll az Istennek erős fundamentoma” (II. Tim 2:19) – Az Alap megmarad, az mindvégig erősen áll, mert az az Isten fundamentuma.
A kérdés tehát az, hogy komolyan vesszük-e azt, hogy Krisztus halála által mi egyszer s mindenkorra, teljes egészében felmentést nyertünk az utolsó ítélet alól. Krisztus minden (már elkövetett és még el nem követett) bűnünkért tökéletesen eleget tett, vagy nem? Tényleg igaz, hogy „Nincsen azért immár semmi kárhoztatásuk azoknak, akik Krisztus Jézusban vannak” (Rm. 8:1)? Valóban úgy van, ahogy a Kol 2:13-ban áll: „titeket, kik holtak valátok a bűnökben és a ti testeteknek körülmetéletlenségében, megelevenített együtt Ővele, megbocsátván minden bűnötöket”?
Legalább annyira lehetetlen tehát az újjászületett hívő embernek elveszítenie az üdvösségét az ő engedetlenségei által, mint amennyire lehetetlen volt a jó cselekedetei által elnyerni azt. Hiszen amiképpen minden érdemünkre való tekintet nélkül ajándékozott meg egykor minket Isten az örök élettel, ugyanígy minden cselekedetünkre való tekintet nélkül őriz is meg bennünket az örök életre. Ha cselekedeteinktől függne a megtartatásunk, akkor a kegyelem nem lenne többé kegyelem! Ha így gondolkodsz, akkor még mindig nem érted a kegyelem lényegét, akkor te a saját „teljesítményedtől” teszed függővé Isten kegyelmét és az ő áldásait. Ez semmiképpen sem biblikus.
Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Isten nem engedi meg, hogy a saját engedetlenségeink következményét (pontosabban annak is csak egy egészen pici részét) megtapasztaljuk, hogy egy kicsit a saját bőrünkön érezzük meg azt, hogy mit is követtünk el a mi mennyei Atyánk ellen. Isten azonban többé már soha nem büntet meg minket a vétkeinkért, hiszen azokért Jézus egyszer s mindenkorra elszenvedte a büntetést. Megfenyít, megdorgál, megfedd és int, amikor vétkezünk, de mint apa az ő gyermekeit, ahogy a Zsid. 12:6-10-ben olvashatjuk:
„És elfeledkeztetek-é az intésről, amely néktek mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha Ő dorgál téged; Mert akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, akit fiává fogad Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival; mert melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apa? Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak. Aztán, a mi testi apáink fenyítettek minket és becsültük őket; avagy nem sokkal inkább engedelmeskedünk-é a lelkek Atyjának, és élünk! Mert ám azok kevés ideig, tetszésök szerint fenyítettek; Ő pedig javunkra, hogy szentségében részesüljünk.” – Ezek a fenyítések a mi javunkat szolgálják. Isten ezek által a fenyítések és ostorozások által formál, tisztogat és tanít minket és (többek között) éppen ezek által őriz meg minket a kegyelemből való kieséstől (ld. később bővebben).
„Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig:” (Fil. 1:6) – Ha az Úr Isten valamit elkezd, azt be is fejezi. Ő nem végez félmunkát.
Pál a szentek megőrzéséért könyörög az I. Thessz. 5:23-ban: „Maga pedig a békességnek Istene szenteljen meg titeket mindenestől; és a ti egész valótok, mind lelketek, mind testetek feddhetetlenül őriztessék meg a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére.”, majd rögtön hozzá is teszi azt, hogy miben reménykedik, amikor ezt kéri: „Hű az, aki elhívott titeket és ő meg is cselekszi azt.” (24) – Isten hűsége az egyedüli alapja a hívők megtartatásának.
Erről a reménységéről tesz bizonyságot a II. Thessz. 3:3-5-ben is: „De hű az Úr, aki megerősít titeket és megőriz a gonosztól. Bízunk is az Úrban reátok nézve, hogy megteszitek és meg is fogjátok tenni azokat, amiket parancsolunk. Az Úr pedig igazgassa a ti szíveteket az Isten iránt való szeretetre, és Krisztus iránt való állhatatosságra.”
Pál nem csak a mások, hanem a saját megtartatása felől is meg volt győződve, teljesen az Úrban bízva, és egyedül Neki adva a dicsőséget ezért is: „És megszabadít engem az Úr minden gonosz cselekedettől, és megtart az ő mennyei országára; akinek dicsőség örökkön örökké! Ámen.” (II. Tim. 4:18) – Pálnak volt üdvbizonyossága.
Mennyi szép ígéretet adott az Úr már az ÓSZ-ben is az övéinek az ő megtartásukat illetően: „Hát elfeledkezhetik-é az anya gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha elfeledkeznének is ezek: én te rólad el nem feledkezem.” (Ésa. 49:15)
„És örökkévaló szövetséget kötök velök, hogy nem fordulok el tőlök és a velök való jótéteménytől, és az én félelmemet adom az ő szívökbe, hogy el ne távozzanak tőlem.” (Jer. 32:40) – A Jézus Krisztusban velünk kötött új, örökkévaló, felbonthatatlan szövetség az alapja a mi megőrzésünknek.
Sokakat foglalkoztat a kérdés, hogy mit értett vajon Jézus a Máté evangéliuma 12. fejezetében említett Szentlélek elleni bűn alatt. Jézus ugyanis azt mondja erről a bűnről, hogy az megbocsáthatatlan. Mégis volna tehát egy olyan bűn, amit ha elkövet a hívő ember, akkor kiesik a kegyelemből? Nézzük meg közelebbről az említett bibliai részt:
„Azt mondom azért néktek: Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embereknek; de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg az embereknek. Még aki az ember Fia ellen szól, annak is megbocsáttatik; de aki a Szent Lélek ellen szól, annak sem ezen, sem a más világon meg nem bocsáttatik.” (Mt. 12:31,32)
Mivel Jézus sem itt, sem sehol máshol a Szentírásban nem ad bővebb felvilágosítást arról, hogy mit jelent pontosan a Lélek káromlása, ezért sok féle magyarázat (a többségük inkább csak spekuláció) született a századok során a fenti igeszakasz helyes értelmezését illetően. Én ezek közül csupán egyet emelnék ki, melyet R. C. Sproul Chosen by God (Isten által kiválasztva) (Tyndale House Publishers Inc. Wheaton, Illinois, 1986.) c. elsősorban laikusoknak írt könyvében olvastam (197-203. old. – nem szó szerint idézem).
Nézzük meg, hogy mi az, amit ebből a fenti részből megállapíthatunk a Szentlélek elleni bűnnel kapcsolatban. Jézus kijelenti, hogy létezik ilyen bűn és egy igen komoly figyelmeztetést fűz hozzá. Az is világos, hogy egy szóbeli, azaz szájjal elkövethető bűnről, méghozzá egyfajta káromlásról van szó. Mi lehet ez a bűn?
A megoldás egyik kulcsa a közvetlen szövegkörnyezetben van. A Mt. 12:24-ben ezt olvassuk: „A farizeusok pedig ezt hallván, mondának: Ez nem űzi ki az ördögöket, hanemha Belzebubbal, az ördögök fejedelmével.” Jézus erre a következőket válaszolja: „Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul; és egy város vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlik magával. Ha pedig a Sátán a Sátánt űzi ki, önmagával hasonlott meg; mimódon állhat meg tehát az ő országa? És ha én Belzebub által űzöm ki az ördögöket, a ti fiaitok ki által űzik ki? Azért ők magok lesznek a ti bíráitok. Ha pedig én Istennek Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa. Avagy mi módon mehet be valaki a hatalmasnak házába és rabolhatja el annak kincseit, hanemha megkötözi előbb a hatalmast és akkor rabolja ki annak házát? Aki velem nincsen, ellenem van; és aki velem nem gyűjt, tékozol.” (25-30) Ezek után hangzik el a Lélek káromlásával kapcsolatos figyelmeztetés, melyet az „Azt mondom azért néktek” szavakkal vezet be. Vagyis az addig elmondottak alapján hangzik el ez a figyelmeztetés.
Miről van itt tehát szó? A farizeusok már a kezdetektől fogva folyamatosan kritizálták Jézust. Ahol és amikor csak tehették, megpróbáltak belekötni abba, amit mondott, vagy amit tett. Jézus Isten Lelke által űzte ki a démonokat (20.vers, Lk. 11:20) e felől semmi kétség sem volt. A farizeusok azonban, ennek ellenére szándékosan egyre gonoszabb, aljasabb módon támadták őt, míg végül odáig süllyedtek, hogy nyíltan azt állították, hogy Jézus a Sátán hatalma által munkálkodik. Ekkor figyelmezteti őket Jézus, mintha azt mondaná: „Vigyázzatok! Legyetek nagyon óvatosak! Egy hajszál választ el benneteket attól, hogy olyan bűnt kövessetek el (ha ugyan már el nem követték azt), amire nincs bocsánat. Az egy dolog, hogy velem kötözködtök, hogy engem káromoltok úton útfélen, de amit most mondtatok, az a Szentlélek ellen szól, az a Szentlélek előttetek is nyilvánvaló munkáját minősíti!”
Nagyon fontos azt látnunk, hogy a farizeusok Jézus elleni kemény vádja még az ő feltámadása előtt hangzik el, vagyis abban az időszakban, amikor Jézus még nem fedte fel a maga teljességében az ő kilétét. Emlékszünk rá, hogy többeknek, köztük a tanítványainak is megtiltotta azt, hogy ezt megtegyék (Mt. 8:4, 16:20, 17:9, Mk. 7:36, 8:26-30, 9:9, Lk. 5:14). A farizeusoknak, a nép vallási vezetőinek a Jézus által tett csodák, vagyis a Szentlélek nyilvánvaló munkája alapján, minden kétséget kizáróan fel kellett volna ismerniük, hogy Jézus a Krisztus, Ő a megjövendölt Messiás (hiszen ezek voltak azok a jelek, amelyek a Messiásra vonatkoztak (Ésa. 35:5,6, 61:1)), azonban ők ezt szándékosan (tehát nem tudatlanságból) nem tették meg. Olvassuk el ezek után, hogy mit ír a Zsidókhoz írt levél szerzője:
„Mert ha szándékosan vétkezünk, az igazság megismerésére való eljutás után [ez nem feltétlenül jelent megtérést], akkor többé nincs bűnökért való áldozat, hanem az ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja, amely megemészti az ellenszegülőket.” (Zsid. 10: 26-27) – A hangsúly tehát az igazság megismerésére való eljutás utáni szándékos vétkezésen van. Ha ezt a kijelentést abszolút értelemben vesszük, akkor egyikünknek sincs semmi reménye az üdvösségben való megmaradást illetően, hiszen mindannyian szándékosan vétkezünk miután megismertük az Igazságot. A Szentlélek elleni bűn esetében azonban minden valószínűség szerint egy speciális szájjal elkövethető bűnről van szó, amelyet az eddigiek alapján, meggyőződésem szerint akkor követhet el valaki, ha miután személyesen meggyőződött róla, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, Ő a Megváltó, vagyis tisztában van az ő valódi kilétével, Őt mégis tudatosan és szándékosan az ördögtől valónak mondja vagy magával az ördöggel azonosítja, illetve a Szentlélek munkáját az ördög munkájának állítja be. Ez az a bűn, amelyre nincs bocsánat.
Már csak egyetlen kérdést kell tisztáznunk: Elkövetheti-e a hívő ember ezt a bűnt?
Az eddig leírtak alapján úgy gondolom, szilárd meggyőződéssel vallhatjuk, hogy NEM! Mert Isten kegyelme megőrzi az ő választottjait attól, hogy elkövessék ezt a bűnt, elveszítve ezáltal Isten kegyelmét. Nem kell ahhoz újjászületnie valakinek, hogy Jézus valódi kilétét illetően intellektuális ismeretei legyenek. Még a gadarai ördöngőst megszálló („meg nem tért”) démonok is igaz ismerettel bírtak Jézusról: „Mi közünk te veled Jézus, Istennek fia?” (Mt. 8:29). Maga az ördög is tudta, hogy Jézus az Isten Fia. Bizonyára igen kevés emberről tudunk, aki úgy káromolta volna Jézust, hogy az ő kilétével kapcsolatos igaz ismeretek birtokában Őt tudatosan és szándékosan beazonosította volna az ördöggel. (Én még egyetlen ilyen emberrel sem találkoztam.)
Ezen kívül, János apostol is ír egy ún. halálos bűnről (amely szintén sok fejtörést szokott okozni a Biblia olvasóinak): „Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, de nem halálos bűnt, könyörögjön, és az Isten életet ad annak, aki nem halálos bűnnel vétkezik. Van halálos bűn; nem az ilyenért mondom, hogy könyörögjön. Minden igazságtalanság bűn; de van nem halálos bűn is.” (I. Jn. 5:16,17)
Nagyon röviden, két dolgot szeretnék elmondani ezzel az Igével kapcsolatban: 1) Tudjuk, hogy minden bűn halálos: „a bűn zsoldja halál” (Rm. 6:23). 2) János itt lelkileg halott, azaz újjá nem született emberekről mondja azt, hogy csak akkor könyöröghetünk értük, ha nem halálos bűnt követtek el, hiszen azzal folytatja, hogy „az Isten életet ad annak, aki nem halálos bűnnel vétkezik”. Aki halálos bűnnel vétkezik, az soha nem is volt Isten újjászületett gyermeke, az lelkileg mindig is halott volt. Figyeljük csak, hogyan folytatja János:
„Tudjuk, hogy valaki Istentől született, nem vétkezik [tudniillik ezzel a halálos bűnnel]: hanem aki Istentől született, megőrzi magát, és a gonosz nem illeti őt.” (18. vers) – János világosan mondja ugyanebben a levelében többször is, hogy bizony a hívő ember is vétkezik: „Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűn mi bennünk, magunkat csaljuk meg és igazság nincsen mi bennünk.” (I. Jn. 1:8, ld. még 2:1). Ezért mind a tágabb, mind a közvetlen szövegkörnyezetből nyilvánvaló, hogy az 5:18-ban János a halálos bűnnel való vétkezésről beszél.
Ezt az állítását egy igen fontos tagmondattal bővíti ki az I. Jn. 3:9- ben: „Senki sem cselekszik bűnt, aki az Istentől született, mert benne marad annak magva; és nem cselekedhetik bűnt, mivelhogy Istentől született.” – Ez a mag egy romolhatatlan mag: „Mint akik újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek ígéje által, amely él és megmarad örökké.” (I. Pét. 1:23) – Ez a mag nem romolhat meg soha! Ezt a magot nem ronthatja meg semmi! Mivel ez a romolhatatlan mag már benne van az újjászületett emberben, ezért már többé soha nem romolhat meg teljesen és véglegesen az ilyen ember. Ez az a mag, amely meggátolja az újjászületett emberben azt, hogy végzetes, halálos, megbocsájthatatlan bűnt kövessen el. Akiben ez a mag nincsen benne, az még a lelki halál állapotában van és azt emberileg nézve semmi sem gátolja meg abban, hogy elkövetve ezt a bűnt véglegesen elkárhozzon!
Sok olyan Igét találhatunk a Szentírásban, melyek mintha éppen az ellenkezőjét állítanák annak, amit az eddigiekben ismertettem. Ezek az Igék két fő csoportba sorolhatók. Az egyik csoport azokat az Igéket tartalmazza, amelyek a kegyelemből való kiesés lehetőségét vetik föl, míg a másik csoportba azok az Igék tartoznak, amelyekben mintha arról lenne szó, hogy valakik ténylegesen ki is estek a kegyelemből. Nézzük először az első csoportba tartozó Igéket, melyek közül példaként most csak egyet fogok bővebben kifejteni. Ezen Igék értelmezésekor ugyanazokat az alapelveket kell alkalmaznunk, amelyeket a tanulmány bevezetőjében illetve a feltétel nélküli kiválasztásnál, az I. Tim. 2:1-6-tal kapcsolatban már elmondtam. Melyek közül most csak kettőt emelek ki: 1) A nehezen érthető, ellentmondásosnak tűnő Igéket mindig a Szentírás világos tanítása alapján kell értelmeznünk és soha sem fordítva. 2) Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a közvetlen és a tágabb szövegkörnyezetet. Egy ilyen, igen gyakran idézett, erősen vitatott Igehely a Zsid. 6:1-6, ahol a következőket olvashatjuk:
„Annakokáért elhagyván a Krisztusról való kezdetleges beszédet, törekedjünk tökéletességre, nem rakosgatván le újra alapját a holt cselekedetekből való megtérésnek és az Istenben való hitnek, A mosakodásoknak, tanításnak, kezek rátevésének, holtak feltámadásának és az örök ítéletnek. És ezt megcselekeszszük, ha az Isten megengedi. Mert lehetetlen dolog, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Léleknek, És megízlelték az Istennek jó beszédét és a jövendő világnak erőit, És elestek, ismét megújuljanak a megtérésre, mint akik önmagoknak feszítik meg az Istennek ama Fiát, és meggyalázzák őt.”
A fő kérdésünk az, hogy vajon csakugyan a hívőkről szól-e ez az igeszakasz. Anélkül, hogy nagyon belebonyolódnánk a részletekbe, nézzük meg röviden, hogy miről van itt szó. (Aki ezen igeszakasz részletes magyarázatára kíváncsi annak leginkább a már korábban is idézett nagyszerű puritán író, John Owen a Zsidókhoz írt levélhez fűzött kommentárját tudom ajánlani: The Works of John Owen Vol. 21. Ages Digital Library, 2000 – megrendelhető CD-n a www.ageslibrary.com Internet címen. Ebben a művében a szerző a Zsid. 6:1-6 verseket 110 oldalon keresztül elemzi!)
Az 1. versben a levél írója a hitben való növekedésre, a megszentelődésben való előrehaladásra buzdítja a levél címzettjeit. Cél a tökéletesség, nem érhetik be kevesebbel! Nem szabad megrekedni a megszentelődés útján. Az előző fejezetből ugyanis világosan kiderül, hogy olyan megtért, hívő embereknek ír A levél írója, akiknek a megtérésük óta eltelt idő alapján már jelentős lelki előrehaladást kellett volna tenniük. „Mert noha ez idő szerint tanítóknak kellene lennetek, ismét arra van szükségetek, hogy az Isten beszédeinek kezdő elemeire tanítson valaki titeket; és olyanok lettetek, akiknek tejre van szükségetek és nem kemény eledelre.” (5:12) – Már rég tanítóknak kellene lennetek, mondja A levél írója, azonban most ti újra visszatértetek a Krisztusban való hit alapjaihoz. Ezeket az „alap dolgokat”, vagyis a keresztyén hit alapjait sorolja fel A levél írója a 6:1,2-ben. Fontos megjegyeznünk azt is, hogy abban az időben igen nagy veszélyt jelentett a zsidóból lett keresztyénekre nézve az ugyan már érvényét vesztett, de még mindig virágzó Judaizmus, azaz a mózesi rendelkezések megtartása. Sokan voltak olyanok, akik nem tudtak, nem mertek, vagy nem akartak teljesen elszakadni a Judaizmustól (ilyenekkel vetekszik Pál a Galatákhoz írt levelében is). Holott világosan hirdették az apostolok, hogy az ahhoz való ragaszkodás egyenesen a Krisztustól való elszakadás veszélyét hordozza magában (Kol 2:16-18, 20-23, Zsid. 13:9, Gal. 5:4). Ezeket, a mózesi rendelkezések betartására irányuló cselekedeteket nevezi a levél szerzője az 1. versben „holt cselekedeteknek”, melyekből minden keresztyénné lett zsidónak meg kellett térnie. A levél címzettjei tehát olyan már jó ideje hitben járó, a Judaizmusból egyszer már megtért keresztyének, akiket az a veszély fenyeget, hogy megint visszatérnek a hitük alapjainak lerakosgatásához, vagyis a Judaizmusból való megtéréshez ahelyett, hogy a tökéletességre, vagyis a megszentelődésben való előrehaladásra törekednének. Természetesen, nem arra bíztatja itt a szerző ezeket a hívő zsidókat, hogy felejtkezzenek el az alapokról, hanem attól akarja megóvni őket, hogy újra elkezdjék lerakosgatni azokat az alapokat, amelyeket egyszer már leraktak. Már megvan az alap, tessék tovább folytatni az építkezést egészen addig, míg a ház teljesen fel nem épül. Erről a tökéletességre való törekvésről, a megszentelődésben való előrehaladásról írja a szentíró a 3. versben azt, hogy „És ezt megcselekesszük, ha az Isten megengedi”. Vagyis Isten szuverén kegyelmén és jó tetszésén múlik az, hogy egyáltalán előrehaladhatunk a megszentelődésben. Ezután következik az ominózus 5., 6. vers: „Mert lehetetlen dolog, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, megízlelvén a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szent Léleknek, és megízlelték az Istennek jó beszédét és a jövendő világnak erőit, és elestek, ismét megújuljanak a megtérésre, mint akik önmagoknak feszítik meg az Istennek ama Fiát, és meggyalázzák őt.” - A szerző egy nagyon kemény intéssel hívja fel a címzettek figyelmét arra a veszélyre, melyet ez a jelenlegi állapot, amelyben vannak, előidézhet. Mintha azt mondaná, hogy vigyázat, mert az aposztázia (a hittől való végzetes elszakadás) veszélye forog fenn.
Az nem kétséges tehát, hogy kiknek szól ez a feddés: hívőknek, méghozzá hívő zsidóknak. Az azonban már kevesek számára olyan egyértelmű, hogy kikről szól ez a szakasz. A szerző öt jellemzőjét sorolja fel ezeknek az embereknek. Vegyük sorra röviden ezeket:
1. egyszer megvilágosíttattak – azaz valamilyen módon tanításban részesültek az Evangéliummal kapcsolatban, hallották, hallgatták az Örömhírt (Jn. 1:9, II. Kor. 4:4)
2. megízlelték a mennyei ajándékot – a mennyei vagy felülről való ajándék nem más, mint a Szentlélek (Jn. 4:10, ApCsel. 2:38, 8:20, 10:45, 11:17). A megízlelés nem azonos az evéssel. Van olyan étel, amit miután megízlelünk, úgy döntünk hogy nem eszünk belőle. A kereszten szenvedő Jézusról azt olvassuk: „Méreggel megelegyített eczetet adának néki inni; és megízlelvén, nem akara inni.” (Mt. 27:34). Tehát ezek az emberek valamilyen módon megízlelték a Szentlélek munkájának a hatását, megtapasztalták annak erejét magukban, vagy a környezetükben (a körülöttük levő hívők életében). Volt valamilyen tapasztalatuk a Szentlélek munkájáról.
3. Részeseivé lettek a Szentléleknek – akár éppen úgy, mint a 12 apostol, akiket Jézus kiküldött, hogy a Szentlélek ereje által ördögöket űzzenek és betegeket gyógyítsanak (Mt. 10:1-15) és noha nem voltak megtértek, nem voltak újjászületett emberek, sőt tudjuk, hogy Júdás, aki egy volt a 12 közül, végül el is kárhozott, mégis ilyen módon mindannyian részeseivé lettek a Szentléleknek. Saul, Izrael első királya a Lélek által, a prófétákkal együtt prófétált (I. Sám. 10:10,11), később mégis elvetette őt az Úr. Péter is részesévé vált a Szentléleknek, amikor csodálatos kijelentést véve Istentől Jézus Krisztust, az élő Isten Fiának mondta (Mt. 16:16,17), és hol volt ő akkor még a megtéréstől! Nem sokkal ezután a kijelentése után ugyanez a Péter ördögi lélek befolyása alá került (Mt. 16:22,23).
4. Megízlelték Istennek jó beszédét – miközben az Igét hallgatták, talán megízlelték a benne rejlő bölcsességet, talán némi örömöt is okozott nekik az Ige hallgatása, bizonyára szívesen jártak istentiszteletre (mint ma is teszik ezt sokan anélkül, hogy megtérnének), azonban ez nem jelenti azt, hogy be is fogadták a hallottakat és hogy alá is rendelték magukat annak.
5. és az eljövendő világ erőit – ld. 3. tulajdonságnál elmondottakat.
Érdemes felfigyelni arra, hogy semmi olyat nem említ ez a felsorolás, amely kifejezetten egy újjászületett hívőt jellemezne. Nem beszél a Lélek újjászülő munkájáról, sem a megigazulásról, a gyermekké fogadtatásról stb. A 6. versben ír ugyan ezeknek az embereknek a megtéréséről, azonban a Szentírásból tudjuk, hogy mindig is voltak és ma is vannak álmegtérések, van olyan, hogy ideig való vagy álhit (ld. magvető példázata – Mt. 4:16-19, Simon mágus „megtérése” – ApCsel. 8:13, 20-23), melyről sokszor hónapok, vagy akár évek elteltével derül csak ki, hogy valójában nem is igazi hit volt. Kálvin ezen felsorolt tulajdonságokkal kapcsolatban a következőket írja a Zsidókhoz írt levél magyarázatában: „… De azt mondom: ez nem áll útjába annak, hogy az elvetetteket is meg ne hintse az ő kegyelmének ízével s be ne sugározza lelküket az ő világosságának valamelyes szikráival, meg ne illesse őket jóságának érzésével és Igéjét is valamiképpen lelkükbe ne vésse.” (79. old.)
A helyes értelmezés kulcsa, minden kétséget kizárólag, az ezután következő versekben van: „Mert a föld, amely beissza a gyakorta reá hulló esőt és hasznos füvet terem azoknak, akikért műveltetik, áldást nyer Istentől; Amely pedig töviseket és bojtorjánokat terem, megvetett és közel van az átokhoz, annak vége megégetés. De ti felőletek szerelmeseim, ezeknél jobb és idvességesebb dolgokról vagyunk meggyőződve, ha így szólunk is. Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és a szeretetről, melyet tanúsítottatok az ő neve iránt, mint akik szolgáltatok és szolgáltok a szenteknek.” (7-10)
Rendben van, hogy van ideig való hit, de hogyan különböztethetjük meg az igazi hitet az álhittől? Mit is mond a Szentírás, mi az igaz hit legfontosabb ismertetőjele? Az Isten szerint való cselekedetek: „Azonképpen a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában. De mondhatja valaki: Néked hited van, nékem pedig cselekedeteim vannak. Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből, és én meg fogom néked mutatni az én cselekedeteimből az én hitemet.” (Jak. 2:17,18) – Vannak, akik csak állítják magukról, hogy hisznek, de nem termik azokat a gyümölcsöket, amelyeknek az igaz hitből kellene fakadniuk. És pontosan ez az, amit a levél szerzője egy szóval sem említ a hitehagyottakkal kapcsolatban. Nem említi azokat az egyértelmű gyümölcsöket, amelyeket csak az élő hittel rendelkező emberek teremhetnek. Sőt világosan rámutat ezek hiányára a 7., 8. versekben, amikor a hasznos füvet termő, illetve a tövist és bogáncskórót termő földről beszél. Hogyan is mondta Jézus? „Vagy legyetek jó fák, és teremjetek jó gyümölcsöt, vagy legyetek romlott fák, és teremjetek romlott gyümölcsöt; mert gyümölcséről ismerik meg a fát.” (Mt. 12:33). A szőlőtő és a szőlővesszők példázatában is a gyümölcstermésre helyezi a hangsúlyt Jézus (Jn. 15). Rossz „földekről” és rossz „fákról” beszél tehát ebben az intésben a levél szerzője. Olyanokról, akiknél „megvan a kegyességnek látszata, de megtagadják annak erejét” (II. Tim. 3-5). Ezt erősíti meg a szerző a 10. versben olvasható, minden kétséget szerteoszlató kijelentése: „De ti felőletek szerelmeseim, ezeknél jobb és idvességesebb dolgokról vagyunk meggyőződve”! Azaz a levél címzettjei felől, akikről a magyarázat elején megállapítottuk, hogy újjászületett hívő emberek, a levél szerzője a hitehagyott, ám igazán soha meg nem tért, ideig való hittel rendelkező emberekkel ellentétben jobb és üdvösségesebb dolgokról van meggyőződve. Majd így folytatja: „Mert nem igazságtalan az Isten, hogy elfelejtkezzék a ti cselekedeteitekről és a szeretetről, melyet tanúsítottatok az ő neve iránt, mint akik szolgáltatok és szolgáltok a szenteknek” (10.) – vagyis pontosan azokat az élő hitet jelző cselekedeteket emeli ki a címzettekkel kapcsolatban, amelyekről a hitehagyottaknál semmit nem szólt, még inkább szembe állítva ez által az előbbiek csoportját az utóbbiakkal.
A Zsidó levél szerzője tehát, látva azt az igen veszélyes állapotot, amibe a hívő zsidók belekerültek, egy nagyon kemény figyelmeztetéssel rettenti meg és józanítja ki őket tévelygésükből csakúgy, mint Pál a hitükben megingott galatákat (Gal. 5:4). Azonban mindjárt az ijesztően hangzó feddés után a lelkigondozó gyengéd szeretetével a hónuk alá nyúl és felemeli őket, Isten hűségére (10.), az ő örök tanácsvégzésének változhatatlan voltára (17.), de mindenek felett Jézus Krisztusra, mint örökké való Főpapra irányítva „szerelmesei” figyelmét (20.), mint a kegyelemben való megmaradásuk örök zálogaira. Így válik teljessé a kép.
Mert ahogy Péter apostol is mondja: „Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által, Romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyekben van fenntartva számunkra, akiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre, amely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.” (I. Pét. 1:3-5)
Anélkül, hogy ezen Igék részletes magyarázatára kitérnék, János apostol szavait idézem, mely minden ilyen igeszakaszra vonatkozó általános érvényű alapelvként fogható fel:
„Közülünk váltak ki, de nem voltak közülünk valók; mert ha közülünk valók lettek volna, velünk maradtak volna; de hogy nyilvánvalóvá legyen felőlük, hogy nem mindnyájan közülünk valók.” (I. Jn. 2:19)
„Mindazáltal megáll az Istennek erős fundamentoma, melynek pecséte ez: Ismeri az Úr az övéit; és: Álljon el a hamisságtól minden, a ki Krisztus nevét vallja. Nagy házban pedig nemcsak arany- és ezüstedények vannak, hanem fából és cserépből valók is; és azok közül némelyek tisztességre, némelyek pedig gyalázatra valók.” (II. Tim. 2:19-20) – Pál azt mondja, hogy egyedül az Úr az, aki ismeri az övéit. Timóteus, aki a gyülekezet lelkipásztora volt, nem tudhatta teljes bizonyossággal megállapítani azt, hogy a rábízott gyülekezet tagjai közül kik a választottak (a tisztességre való edények) és kik nem azok (gyalázatra való edények). Ez nem is az ő hatáskörébe tartozott és nem tartozik ma sem a vezetők hatáskörébe annak nyomozgatása, hogy vajon ki az, aki választott és ki nem az. A vezetők feladata, többek között, a testvérek feddése és intése (melyről a következő szakaszban fogok beszélni): „Álljon el a hamisságtól minden, aki Krisztus nevét vallja”! Ha valaki úgymond elesik, vagyis „kiesik a kegyelemből”, az annak adja bizonyosságát, hogy sohasem volt a kegyelemben, soha sem volt „közülünk való”, sohasem volt az Úré.
„Ha egyszer már elnyerted, soha többé nem veszítheted el. Ha elveszíted, soha sem nyerted el.” (R. C. Sproul, Chosen by God, Tyndale House Publishers Inc. Wheaton, Illinois, 1986, 174. old.)
Így volt ez az ÓSZ-i korban, Izrael népével kapcsolatban is. Sokan voltak zsidók származás szerint, sokan tartoztak a választott néphez, de mégis azt mondja az Úr: „Ésaiás pedig ezt kiáltja Izráel felől: Ha Izráel fiainak száma annyi volna is, mint a tenger fövenye, a maradék tartatik meg.” (Rm. 9:27, Ésa. 10:22). Majd később azt írja róluk Pál: „Eképpen azért most is van maradék a kegyelemből való választás szerint.” (Rm. 11:5) Isten tehát képes megőrizni és meg is őrzi az ő választottjait a kegyelemből való kieséstől! Akiket az Úr örök életre választott, azok el is fogják nyerni azt.
A szentek megtartatása tehát kegyelem és kötelesség egyszerre. Újra felhívnám a figyelmet a feltétel nélküli kiválasztás magyarázatakor elmondott alapelvre, mely szerint óvakodnunk kell attól, hogy Isten elrejtett akarata, titkos tanácsvégzése alapján rendezzük be az életünket az ő kijelentett akarata helyett. Miközben tudjuk és hisszük, hogy Isten az, aki megtart, mérhetetlen alázattal és hálatelt szívvel teszünk meg minden erőfeszítést annak érdekében, hogy Isten megszentelő munkája végbemenjen az életünkben. Pontosan erre buzdít Pál, amikor azt írja:
„…félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket; Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást [véghezvitelt] jó kedvéből.” (Fil. 2:13) Vagy ahogy a II. Kor. 7:1-ben mondja:
„Mivelhogy azért ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket.” (II. Kor. 1:7) – Mivel buzdít Pál a megszentelődésre? Isten ígéreteivel. Mivelhogy Isten az ő Igéjében megígérte nekünk, hogy mindvégig meg fog tartani minket az ő kegyelmében (ld. II. Thessz. 3:3-5), mivel Ő maga a garancia a mi megmaradásunkra, ezért tessék felvenni a harcot a bűnnel, mély hódolattal és alázattal (azaz istenfélelemmel) a minket ingyen kegyelemből megőrző mennyei Atya iránt. Ilyen és ehhez hasonló buzdításokat, a tökéletességre, szentségre, a bűnnel szembeni harcra vonatkozó további parancsokat olvashatunk a II. Kor. 7:1, Kol. 3:5-14, Zsid. 6:11, II. Pét. 1:10 stb. igehelyeken. Tehát Isten ígéreteibe kapaszkodva, a kegyelemért hálából engedelmeskedj Isten parancsainak!
Jézus Krisztus egyfelől kijelenti, hogy „aki mindvégig megáll, az megtartatik.” (Mt. 10:22), az ember felelősségét emelve ki ezáltal (vagy ahogy a Mt. 24:13-ban mondja: „aki mindvégig állhatatos marad, az idvezül.”), azonban éppen ezt a megállást, ezt az állhatatosságot ígéri az Úr Pál apostol szavai által: „De meg fog állani, mert az Úr által képes, hogy megálljon.” (Rm. 14:4) – Nekünk erre a mindvégig való megállásra kell minden erőnkkel törekedni, de az Úr által leszünk képesek mindvégig megállni.
A szentek megőrzésének bibliai tanítása semmiképpen sem jogosíthatja fel tehát a hívő embert arra, hogy ezentúl szabadon vétkezzék, mondván, hogy végül úgy is megtartatik. Aki így gondolkodik, az éppen arról tesz bizonyságot, hogy még nincsen új szíve, még a régi természet beszél belőle, még a bűneiben van. Hiszen óriási különbség van a között, hogy egy újjászült hívő ember, aki már alapvetően gyűlöli a bűnt és utálja a hamisságot, néha-néha az ördög kísértésének engedve mégis bűnbe esik, és a között, mikor valaki magát keresztyénnek vallva továbbra is folyamatosan, örömmel és szívesen követ el bűnöket az Isten szerint való megszomorodás és bűnbánat legkisebb jele nélkül. Ez utóbbiak azok a látszat keresztyének vagy álhívők, akik álnok módon kiforgatják az Igét a maguk vesztére (II. Pét. 3:16). Akikkel kapcsolatban Péter a következőket írja:
„Ti azért szeretteim előre tudván ezt [tudniillik, hogy lesznek ilyenek a gyülekezeten belül is], őrizkedjetek, hogy az istentelenek tévelygéseitől elragadtatva, a saját erősségetekből ki ne essetek;” (II. Pét. 3:17) – S miközben ilyen szavakkal figyelmezteti a hívőket, nagyon jól tudja azt, hogy Isten az, aki meg fogja őrizni őket a saját erősségeikből való kiesés-től (I. Pét. 1:5).
„Elszakadtatok Krisztustól, akik a törvény által akartok megigazulni, a kegyelemből kiestetek.” (Gal. 5:4) – Itt Pál apostol figyelmezteti nagyon élesen a törvényt továbbra is betartani akaró galatákat, rettentéssel óvva meg őket az eltévelyedéstől. Hallva ezt a hívők, egészen bizonyosan visszarettentek attól, hogy a törvény által akarjanak megigazulni. Néhány sorral feljebb még nem sarkítja ki ennyire a feddését, amikor azt mondja: „Ímé, én Pál mondom néktek, hogy ha körülmetélkedtek, Krisztus néktek semmit sem használ.” (Gal. 5:2) – Pál mindkét mondatával ugyanarra céloz, ugyanazt akarja elérni, azonban a későbbiben az eltévelyedés igen komoly veszélyére figyelmeztetve még élesebben, még nyomatékosabban fogalmaz.
Erre kiváló példa Pál apostol, a 2. fejezetben részletesen kifejtett hajóútja, ahol Isten éppen Pál igen éles intése által tartja meg a hajó legénységét. Pál világosan megmondja, hogy Isten meg fogja tartani a legénységet, mégis mikor a hajósok egy igen kritikus helyzetben menekülni próbálnak, odakiált a századosnak mondván, hogy ha a hajósok a hajóban nem maradnak, semmiképpen sem menekülhetnek meg. És éppen ezáltal a figyelmeztetés által tartatnak meg, ezáltal menekülnek meg a pusztulástól Isten előre kijelentett akarata szerint (ApCsel. 27. fejezet).
„Vigyázzatok atyámfiai, hogy valaha ne legyen bármelyikőtöknek hitetlen gonosz szíve, hogy az élő Istentől elszakadjon; Hanem intsétek egymást minden napon, míg tart a ma, hogy egyikőtök se keményíttessék meg a bűnnek csalárdsága által: Mert részeseivé lettünk Krisztusnak, ha ugyan az elkezdett bizodalmat mindvégig erősen megtartjuk.” (Zsid. 3:12-14) – Egymás intése és figyelmeztetése által maradjatok meg a kegyelemben, mondja Pál.
Azért tehát igenis helye van Krisztusban az intésnek (Fil. 2:1), a feddésnek, helye van az egyházfegyelemnek, a gyülekezet közösségéből való kizárásnak, melynek már jó ideje igen csak híjával vannak református gyülekezeteink és ez mindnyájunknak nagyon nagy mulasztása! Félünk inteni, fegyelmezni, dorgálni, mert nem gondoljuk végig, hogy mennyit ártunk akkor, amikor úgymond „szeretettel” elnézzük, eltűrjük és elhallgatjuk egy-egy testvérünk égbekiáltó bűnét. Ezáltal ugyanis engedjük, hogy Krisztus Teste elfertőződjön, és magának az illetőnek is ártunk, hiszen hagyjuk, hogy szép fokozatosan tönkretegye őt a bűn. Megfeddetvén azonban, ezek a bűnök napvilágra jönnének (Ef. 5:13) és lelepleződve megszabadulhatna belőlük az illető, de mi inkább hallgatunk. Mitől félünk, hogy nem merünk (természetesen szeretettel) feddeni? Talán éppen attól, hogy jaj, mi lesz, ha elriasztjuk az illetőt, mi lesz, ha emiatt fog elpártolni a gyülekezetből, netán még az Úr Jézustól is?! Még a végén azért fog kiesni a kegyelemből, mert olyan „keményen” bántunk vele! Azonban nézzük csak meg, mennyire nem riasztotta el Pált mindez a feddéstől, amikor a következőket írta a korintusiaknak:
„Általában hallatszik köztetek paráznaság, még olyan paráznaság is, amilyen a pogányok között sem említtetik, hogy valaki atyjának feleségét elvegye. És ti fel vagytok fuvalkodva, és nem keseredtetek meg inkább, hogy kivettetnék közületek, aki ezt a dolgot cselekedte. Mert én távol lévén ugyan testben, de jelen lévén lélekben, már elvégeztem, mintha jelen volnék, hogy azt, aki ekként ezt cselekedte, Ti és az én lelkem a mi Urunk Jézus Krisztusnak nevében egybegyűlvén, a mi Urunk Jézus Krisztus hatalmával átadjuk az ilyent a Sátánnak a testnek veszedelmére, hogy a lélek megtartassék az Úr Jézusnak ama napján. Nem jó a ti dicsekedéstek. Avagy nem tudjátok-é, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja.” (I. Kor. 5:1-6, ld. még Himenéus és Alexander esetét, akik hasonló elbánásban részesültek - I. Tim. 1:20) – Ez aztán a kemény beszéd! Azonban Pál, mivel nagyon jól tudta azt, hogy milyen veszedelmes következményei lehetnek a megtűrt bűnöknek az egész gyülekezetre nézve, ezért a gyülekezet érdekében, az irántuk érzett szeretettől indíttatva, habozás nélkül, igen határozottan megfeddi a bűnösöket. A feddés, a hívők közösségéből való kirekesztés (Kálvin szerint ezt jelenti a Sátánnak való átadatás, mások szerint itt valami még ennél is komolyabb „csapásról” van szó) ugyanis nem más, mint egy sebészi beavatkozás Isten részéről a Test (a gyülekezet) megmentése, meggyógyítása, épen tartása érdekében. Ha valaki felelős, elhívott vezető létére nem fedd, amikor annak lenne itt az ideje, ha nem kíméletlen a gyülekezeten belüli engedetlenségekkel, bűnökkel szemben, az tulajdonképpen ezt a mentő, orvosi kezet tartja vissza a szükséges beavatkozások megtételétől. Nem hagyja, hogy a mennyei Orvos kivágja az elmérgesedett fekélyt, hogy ezáltal meggyógyítsa és megtartsa a Testet, azaz Krisztus anyaszentegyházát, melyről Jézus előre megmondta, hogy „a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat” (Mt. 16:18). Mivel azonban az egyházfegyelem nem tartozik közvetlenül a témánkhoz, ezért most aktualitása ellenére nem kívánok többet írni róla. Csupán azt szerettem volna hangsúlyozni, hogy a Szentírás szerint ez is a szentek megtartatásának egy nagyon fontos Istentől rendelt eszköze, melynek helyes alkalmazása a mi felelősségi körünkbe tartozik.
Ha egy egyszerű képpel kellene szemléltetni az eddig elmondottakat, akkor Isten megőrző munkáját ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor egy apuka kézen fogva sétál a kisfiával. Az arminiánusok szerint a kisfiú „megmaradása” (elesése) attól függ, hogy milyen erősen fogja az édesapja kezét. Vagyis, ha elengedi, akkor elesik. A református, azaz a biblikus tanítás szerint a fiú megmaradása az apa kézszorításától függ. Ha a fiú elengedné is az apja kezét, az apa továbbra is erősen fogja szorítani azt. Mert lehetetlen, hogy a fiú keze kicsússzon az apa kezének szorításából.
Sokan kérdezik, hogy vajon nem a hívő gőg, büszkeség és elbizakodottság beszél-e belőlünk, amikor teljes meggyőződéssel valljuk, hogy üdvösségünk van. Én erre azt felelem, hogy ha valaki úgy gondolja, hogy azért fogja őt megőrizni Isten a kegyelemben, mert megérdemli, akkor az az ember mindenkinél gőgösebb, büszkébb és elbizakodottabb. Azonban az Isten hűségére, feltétel nélküli, megőrző kegyelmére alapozott üdvbizonyosság igenis a hívő ember egyik legfontosabb jellemvonása kell, hogy legyen, sőt annak megléte a keresztyén ember hitbeli fejlődésének elengedhetetlenül fontos feltétele. Nincs rettenetesebb állapot annál, mint amikor valaki állandóan azon gyötrődik, hogy vajon örökélete van-e vagy sem, s ha egyszer már megtért, akkor vajon még mindig benne van-e a kegyelemben, vagy sikerült azt „újra” eljátszania a legutóbbi engedetlenségével. Vannak, akik naponként ezzel a kérdéssel kelnek, mert a jócselekedeteiket mérlegelik a bűneikkel szemben ahelyett, hogy végre megadnák magukat Isten kegyelmének és egyszer s mindenkorra elnyervén az örökéletet, minden erejükkel arra törekednének, hogy Isten megszentelő munkája végbemenjen az életükben.
Isten alapvetően kétféle módon teszi bizonyossá az újjászületett embert az üdvössége felől. Egyrészt „kívülről” az ő Igéjével, az ő ígéreteivel bíztat szüntelen, másrészt az Ő Szentlelke által belülről is bizonyossá tesz bennünket, ahogy azt a Rm. 8:16-ban olvassuk: „Ez a Lélek bizonyságot tesz a mi lelkünkkel együtt, hogy Isten gyermekei vagyunk.” – és ha egyszer már azzá váltunk, akkor örökre azok is maradunk. Mert ahogyan Pál apostol mondja: „Tudjuk pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javokra van, mint akik az ő végzése szerint hivatalosak. Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek, hogy ő legyen elsőszülött sok atyafi között. Akiket pedig eleve elrendelt, azokat el is hívta; és akiket elhívott, azokat meg is igazította; akiket pedig megigazított, azokat meg is dicsőítette.” (Rm. 8:28-30). Mindent Isten végez, mindent Isten ad. Az Úré a szabadítás! Az Úré a megtartatás! Az Úré a dicsőség! Mindörökké! Ámen.