Mi szükséges az Istennek tetsző szolgálathoz?

(Hitmélyítő hét, Pécel, esti áhitatok, 2003.VIII. 11-15)

Önfegyelem/Önmegtartóztatás

Alapige: „Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartoztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant. Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (I. Kor. 9:24-27)

„de egyet teszek: ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért.” (Fil. 3:14)

Aki Istennek tetsző módon szeretne szolgálni, annak nem csak áldozatkészségre, hanem önfegyelemre, önmegtartóztatásra is szüksége van. Na, ettől a szótól szoktunk mi megijedni. Ez ellen tiltakozik a testi ember, ld. Félix reakcióját (Apcsel. 24:25). Az egésznek a gyökere az a filozófia, hogy „nincs Isten”. Ugyanis ha nincs Isten, ha nincs aki engem tudatosan előre eltervezett, kigondolt, akkor én csak egy kozmikus baleset vagyok, az evolúció véletlenszerű mellékterméke és ez azt jelenti, hogy nincs semmi értelme az életemnek. Az életcélom a koporsó! Akkor az égvilágon semmi értelme sincs annak, hogy önmegtartóztató legyek, hiszen ugyan miért tartóztassam meg magamat bármitől is, ha a halál a végcél. Akkor éljünk a mának! Mert akkor csak az számít, ami itt és most van, amit itt és most meg tudok ragadni, el tudok érni, ki tudok élvezni. Ezért viszolyog, idegenkedik és rémül meg az önmegtartóztatás hallatán a nem hívő ember.

Pál a fenti Igékben a sportoló példáját hozza fel szemléltetésként, amely mindenki számára jól ismert (ld. olimpiai játékok akkor és most). A futáshoz hasonlítja a keresztyén ember szolgálatát/életét.

Mi mindent mond el Pál a futóról?

1. Amit csinál, annak tétje van, jutalom vár rá: elhervadó babérkoszorú.

2. Amit csinál, annak célja van, a futó végig a célra koncentrál, egy pillanatra sem felejtkezik meg róla.

3. Versenyfutásról beszél, vagyis többen futnak a versenypályán és mindenki a legjobbat akarja kihozni magából. Nem lehet lazsálni.

4. a cél elérése érdekében a futó önmegtartóztató, önfegyelmet gyakorol, azaz a felkészülési idő alatt tartózkodik mindenféle egészségtelen, túl zsíros ételtől, szeszes italtól, és a nemi érintkezéstől is. A test kívánságain, testi vágyain, keftelésein, különböző szenvedélyein uralkodni tudó, ezt jelenti az itt szereplő eredeti görög szó.

Nemrég, életemben először volt alkalmam átúszni a Balatont (5,2 km) és hát el kell, hogy mondjam, hogy bizony óriási erőpróba volt számomra. (Életemben összesen nem úsztam ennyit!) Szoktam én néha, nagyon ritkán úszkálni a Balatonban, meg uszodában, de ez egészen más volt, és bizony sokkal komolyabb felkészülést igényelt volna annál, mint amit én elkövettem. Már leúsztam vagy 2,5 km-t, de a part csak nem akart közeledni. Az erőm vészesen fogyott és tudtam, hogy már nem lehet visszafordulni (kb. a felénél)! Egyetlen-egy módon tudtam végigúszni a távot, belőttem magamnak a célt és szigorúan, nyílegyenesen afelé törekedve, arra koncentrálva tettem meg minden karcsapást (közben buzgón imádkoztam). Éppen, hogy kitartott az erőm és tudom, ha bármi másra fordítottam volna csak egy kis plusz energiát, pl. kacsázva úsztam volna, a vízfenékről halásztak volna ki a verseny után.

Azt mondja Pál, hogy pontosan így kell elképzelnünk a szolgálatot, és az egész hívő életet. Óriási különbség van aközött, hogy néha-néha úszkálok a Balatonban és a között, hogy átúszom a Balatont, aközött, hogy néha futkározok, kocogok egy kicsit, és a között, hogy lefutom a Marathont (42km). Az előbbiekhez nincs szükség komolyabb felkészülésre, odaszánásra, viszont az utóbbiak nagyon nagy önfegyelmet igényelnek, ha végig akarjuk csinálni. Krisztus olyan szolgálatot és szolgáló életet készített nekünk, amelyet nem lehet végigcsinálni önfegyelem/önmegtartóztatás nélkül, óemberi lendülettel. Lehet lelkesedésből mindenféle önfegyelem nélkül szolgálgatni a gyülekezetben, itt-ott amott, de ha kitartóan, hűségesen akarjuk végezni az Úrtól kapott szolgálatot, ahhoz rendkívüli önfegyelemre van szükségünk, sport szakszóval élve, összpontosítanunk kell. A szolgálatot végző hívő ember tehát mindenek előtt céltudatos! Csak az ilyen ember tud önfegyelmet gyakorolni. Cél a hervadhatatlan korona! Erről egy pillanatra sem felejtkezhetünk meg, mert különben félgőzzel, hullámzó aktivitással fogjuk végezni a szolgálatunkat, az erőnk másik felét pedig valami másra, méghozzá a test kívánságainak kielégítésére fogjuk fordítani.

Tudatában vagy-e annak, hogy az Istentől kapott szolgálat nem sétagalopp? Mindnyájan versenypályán futunk. Ott van-e benned ez a versenyszellem, vagy csak úgy szolgálgatsz, amikor éppen kedved tartja, amikor éppen a tested engedi? Tisztában vagy-e a verseny tétjével?

Csak ha mindennek tudatában vagyok, akkor leszek képes arra, hogy önfegyelmet gyakoroljak, és csak így fogok tudni megállni a kísértővel/kísértésekkel szemben, így fogok tudni versenyben maradni. „Én tehát úgy futok, mint aki előtt nem bizonytalan a cél, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom és szolgává teszem a testemet, hogy amíg másoknak prédikálok, magam ne legyek alkalmatlanná a küzdelemre.” (27)

„Mint a város, amelynek csupa rés a kőfala, olyan az az ember, akinek nincs önuralma.” (Péld. 25:28) – akinek nincs önuralma, az védtelen a kísértővel szemben, az ördög tüzes nyilai simán betalálnak!!!

S hogy ez mennyire nehéz (önfegyelmet gyakorolni, vagyis a cél érdekében megtagadni a test kívánságait), azt nagyon jól érzékelteti az a leírás, amelyet Pál ad a Rm. 7-ben a saját küzdelméről, a saját testének megsanyargatásáról, amely egy kétségbeesett segélykiáltással zárul: „Óh én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?”(Rm. 7:24) Aki céltudatosan próbálja végezni az Úrtól kapott szolgálatát, annak ilyen ádáz küzdelemben van része, attól nem idegenek Pál szavai. Aki csak úgy szolgálgat, az ilyet nem nagyon fog tapasztalni. „Mert a test kívánsága a Lélek ellen tör, a Léleké pedig a test ellen, ezek viaskodnak egymással, hogy ne azt tegyétek, amit szeretnétek.” (Gal. 5:17) Az ördög leginkább a céltudatos hívőket támadja.

Ha nem uralkodsz a test kívánságain, akkor azok fognak uralkodni rajtad. Nincs semleges állapot. De hát épp most mondtuk azt, hogy még a „szuperhívő” Pálnak sem sikerült mindig önuralmat gyakorolnia. Akkor hogyan várhatja el ezt tőlünk Isten?

Akkor hol a megoldás, mi a megoldás? Hogyan lehetek én mégis önmegtartóztató, mikor ilyen ádáz küzdelemben vagyok?

Nem véletlenül sorolja az Ige a Lélek gyümölcséhez az önmegtartóztatást. Ezt ugyanis nem én, hanem a bennem lakozó Szentlélek termi! Erre én magamtól nem lennék képes. Azért lehetséges önmegtartóztatóknak lennünk, mert „Akik pedig Krisztus Jézuséi, a testet megfeszítették szenvedélyeivel és kívánságaival együtt.” (Gal. 5:24) – A keresztyén ember teste (óemberi természete) Krisztussal együtt megfeszíttetett, meghalt és eltmettetett. Krisztus érettünk végzett kereszthalálának köszönhetően képessé váltunk arra, hogy önmegtartóztatók legyünk. Hiszed ezt? Hiszed azt, hogy„a bűn ti rajtatok nem uralkodik; mert nem vagytok törvény alatt, hanem kegyelem alatt.” (Rm. 6:14)

Olyan ez, mint a cirkuszi elefánt idomítása. Először egy nagyon erős láncot kötnek a lábai köré, amit hiába próbál meg elszakítani, nem fog menni. Egy idő után egy gyengébb láncot kötnek rá, amit már ha nagyon nekifeszülne, el tudna szakítani s végül, amikor már teljesen hozzászokott ahhoz, hogy a lába körül lánc van, egy olyan gyenge láncot tesznek a lábai köré, amit egy normális lépéssel könnyedén átszakíthatna, de nem teszi, mert még mindig azt hiszi, hogy az erős lánc van ott. Hadd mondjam nektek így az örömhírt: Nincs lánc! Szabad vagy! Nem kell elbuknod, nem kell a bűn csábításának engedned!

Na de hát ha Krisztus ingyen kegyelemből mindent elvégzett és az önmegtartóztatás gyümölcsét is a Szentlélek termi bennem, akkor mi értelme van erre felszólítani a hívő embert? Ez egy rossz gondolkodás! A mi cselekedeteink, a mi erőfeszítéseink ugyanis nem teszik hiábavalóvá Isten kegyelmét, hanem éppen ezek mutatják meg, ezek igazolják a kegyelmet. Hogy képes vagyok megállni a küzdelemben, képes vagyok önfegyelmet gyakorolni. Ez a kegyelem része. Pál ezért mondja azt, hogy „ félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket; Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.” (Fil. 2:12,13)

Az önfegyelem tehát ajándék és kötelesség is egyben! Az önfegyelem az érettség jele. Az önfegyelem megmutatja, hogy mennyit ér számomra az a korona, amiért futok!!!

Nagyon szorosan kapcsolódik az önfegyelem témájához a gyülekezeti fegyelem is, amelyről szintén szeretnék röviden szólni. Hiszen a futó nem egymagában fut. A versenypályán többen futnak ugyanazért a koszorúért. Vagyis a verseny meghatározott keretek között zajlik. Mindenki a maga sávjában fut, senki sem válthat sávot, nem keresztezhetik egymást a futók a verseny folyamán. És ez így kell, hogy legyen a gyülekezetben is. Az I Kor. 12 részletesen beszél erről a rendről, ahol azt olvassuk, hogy a hívők közössége olyan, mint egy emberi test, melynek Feje Krisztus. Az egyes hívők a Test tagjai és mindenkinek különböző kegyelmi ajándékai vannak Istentől. „Most pedig az Isten elhelyezte a tagokat a testben egyenként mindeniket, a mint akarta.” (I. Kor. 12:18) – Minden tagnak, vagyis minden hívőnek személyre szabott feladata, funkciója van a Test tagjaként, de azt csak az Úr tudja megmondani, hogy kinek, hol, milyen szolgálatot kell végeznie. Hogy mondja ezt meg az Úr?

1. A gyülekezet elhívott vezetői által, akik tudják, hogy hol, milyen szolgálóra lenne szükség és fel kell, hogy ismerjék, hogy én mire vagyok alkalmas.

2. A bennem levő kegyelmi ajándékok, adottságok által ismerhető fel ez.

Tehát nem úgy zajlik a szolgálat a gyülekezetben, hogy sok lelkes jóakaratú hívő ember végzi azt a feladatot, amihez éppen kedve van, hanem az Istentől elhívott vezetőkre figyelve, elismerve az Istentől kapott tekintélyüket és a többi szolgálóval/testvérrel összhangban, nem keresztezve az ő sávjukat kell, hogy végezzük a ránk bízott feladatot.

Isten a rend Istene. Így volt ez már az ÓSZ-ben is. Ld. pusztai vándorlás (mindenkinek megvolt a maga helye és feladata. Olyan nem volt, hogy odament volna egy naftali törzséből való férfi jóindulatúan egy lévitához, hogy hadd segítsen a frigyláda szállításában. Egyszer valaki megpróbálkozott valami hasonlóval és azonnal meghalt.) Az ÉnÉn-ben azt olvassuk: „Szép vagy én mátkám, mint Tirsa városa, kedves, mint Jeruzsálem, rettenetes, mint a zászlós tábor.” (Én. 6:1) – mondja a vőlegény a menyasszonyáról. Krisztus és az egyház viszonyáról van itt szó. Az ellenség számára az egyház rettentes, mint egy hadsereg! Ezt kellene, hogy lássa az ördög, mikor rátekint, el kellene, hogy rettentse a Sátánt ez a látvány! Hogy mennyire nem ilyen képet fest ma az egyház, a gyülekezetek, azt nem is részletezem. Elég szomorú, hogy ilyen áldatlan állapotok uralkodnak gyülekezeteinkben, és az ördög dobzódik. Nem kellene ennek így lennie.

Hogyan növekedhetek az önfegyelemben?

Imádság + gyakorlás! Kérd az Úrtól és kezd el gyakorolni: változtass bizonyos szokásaidon, alakíts ki új szokásokat, tudatosan határozz el bizonyos dolgokat, tökéld el magadban, hogy ezután másként teszel bizonyos dolgokat, vagy nem teszel meg bizonyos dolgokat. A Balaton átúszáskor egy trikót kaptam azzal a felirattal: „Megúsztam”. Lehet egy keresztyén életet megúszni, de lehet céltudatosan, az Úrtól kapott erővel és ajándékokkal végigcsinálni, végigküzdeni. Lebegjen előtted a cél! Mutasd meg a világnak, hogy mennyire drága neked az a hervadhatatlan korona!