Mi szükséges az Istennek tetsző szolgálathoz?

(Hitmélyítő hét, Pécel, esti áhitatok, 2003.VIII. 11-15)

A helyes motiváció

Az esti alkalmak során eddig arról volt szó, hogy mi szükséges az Istennek tetsző szolgálathoz. Egy nagyon fontos dologról azonban mindeddig nem beszéltünk: a helyes motivációról. Újraolvasom a Rm. 12:1-et.

Alapige: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek;” (Rm. 12:1)

Ha valaki csak az eddig elhangzottakat hallaná, és ezek alapján próbálna kialakítani egy képet a szolgálatról, annak minden oka meglenne arra, hogy megrémüljön és hogy a kedve is elmenjen a szolgálattól. Mert ezt és így (ahogy az előző estéken hallhattuk) csakis egyetlen módon, egyetlen helyes indíttatásból lehet csinálni: az Isten érthetetlen kegyelmére, és személyesen is megtapasztalt szeretetére adott válaszként. Pál sok helyen használ hasonló kifejezéseket: az Isten irgalmára, a Krisztus szerelmére, annakokáért szeretteim, és aztán jön egy kérés, parancs, felszólítás, vagy egy egész lajstrom: öldököljétek meg az óembert, szánjátok oda magatokat, ne szolgáljatok a bűnnek, engedelmeskedjetek az Istennek, vessetek el magatoktól minden haragot, felgerjedést stb.

Figyeljék meg a testvérek, hogy Pál mindig akkor alkalmazza ezeket az összekötő szófordulatokat, miután kifejtette azt, hogy mit tett Isten a címzettekért. Először mindig a kegyelemről beszél és arra alapozva szólítja fel a hívőket az engedelmességre, a bűn elleni harcra, szolgálatra, egymás szeretetére.

Nekünk az Ő értünk és helyettünk elszenvedett áldozatából kell nap mint nap táplálkoznunk. Naponként hirdetnünk kell magunknak a kegyelmet, keresnünk, kutatnunk kell azt a napi csendességeinkben. Olyan ez a szolgáló hívő számára, mint az autó számára az üzemanyag. Mi kegyelemmel működünk. Az Isten iránti hála kell, hogy “hajtson” minket. Az Ő értem kiontott vére kell, hogy a szemem előtt lebegjen, miközben neki szolgálok.

Ha nem hálából szolgálunk, mert Jézus vére elvesztette a jelentőségét számunkra, akkor Jézus számára használhatatlanokká válunk, akkor egy idő után szárazzá, izzadtságossá, kötelességgé, görcsössé fog válni a szolgálatunk. Akkor csak “izomból” fogjuk tudni csinálni. Nyűggé fog válni a szolgálat. Megunom, abbahagyom, feladom.

Van egy példázat, amely beszél a helytelen motivációról és annak következményéről: a tálentumok példázata.

Mit mond az a szolga, aki egy tálentumot kapott és hűtlenül bánt vele?

„Uram, tudtam, hogy te kegyetlen ember vagy, a ki ott is aratsz, a hol nem vetettél, és ott is takarsz, a hol nem vetettél; Azért félvén, elmentem és elástam a te tálentomodat a földbe; ímé megvan a mi a tied.” (Mt. 25:24,25)

Mi volt a baja ennek a szolgának?

Lusta volt? Nem. Ennél sokkal nagyobb baj volt az, hogy rosszul/hamisan gondolkodott az ő Uráról. Istent olyan kegyetlen/kíméletlen Úrnak gondolta, aki akkor is valami hasznot vár az ő szolgáitól, ha ennek a haszonnak az előteremtéséhez az égvilágon semmit sem biztosít, azaz aki azt várja tőlünk, hogy képesek legyünk arra, amire csak maga Isten képes: a semmiből valamit előteremteni. Ez a szolga félt Istentől és ennek megfelelően viselkedett.

Csakhogy Isten nem ilyen. Ő megadja azt, amire szükségünk van ahhoz, hogy amit kér, azt teljesíteni tudjuk, méghozzá örömmel. Ő úgy vár el tőlünk, hogy közben adja az ő kegyelmét, hogy megfelelhessünk az elvárásainak. Isten boldogan, örömmel adja az ő kegyelmét. Amikor életemben először hallottam erről egy az I Tim. 1:11-ről szóló prédikációban, ahol a „boldog Isten evangéliumáról”olvasunk, én teljesen meg voltam rökönyödve. Nem akartam hinni a fülemnek. És ez az, amit a szolga sem látott, amiről a szolgának fogalma sem volt. Én nem tudom, hányan vannak közülünk, akik ilyen kegyetlennek, kíméletlennek, könyörtelennek látják Istent, mintsem örömteli, boldog Úrnak, akinek az örömébe tartunk mi is, aki örömét leli az ő gyermekeiben, szolgáiban, aki örömét leli abban, hogy adhat, hogy megajándékozhat bennünket. „ne bánkódjatok, mert az Úrnak öröme a ti erősségtek.” (Nehémiás 8:10) – mondja a bűnei miatt bánkódó népnek Nehémiás.

„Az Úr, a te Istened közötted van; erős ő, megtart; örül te rajtad örömmel, hallgat az ő szerelmében, énekléssel örvendez néked.” (Sof. 3:17)

A hamis Istenkép hamis motivációt és hamis cselekedeteket fog eredményezni. Ha félek Istentől, és nem a hála motivál, én is el fogom ásni a rám bízott tálentumokat. Akkor én is a háttérbe vonulok és megpróbálom valahogy kibekkelni a hátra lévő hívő életemet.

Pál beszél a szolgálat öröméről: „De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot,melyet vettem az Úr Jézustól, hogy bizonyságot tegyek az Isten kegyelmének evangyéliomáról.” (Apcsel. 20:24) – Pál örömmel szolgált az Úrnak, mert helyesen gondolkodott Róla. Én nem tudom, hogy vannak vele a testvérek, de nekem a szolgálattal járó öröm is egy óriási motiváció! Már előre tudom, hogy az Úr adni fogja az Ő örömét, amikor szolgálatba hív!

Természetesen, a szolgálat soha nem válhat öncélúvá, sehol nem beszél arról a Szentírás, hogy Isten azért hív bennünket a szolgálatra, hogy mi jól érezzük magunkat, hogy minket boldoggá tegyen, hogy nekünk jó legyen. Ez csupán a velejárója a szolgálatnak. Ennél azonban sokkal magasztosabb célja van a szolgálatnak, amellyel úgy gondolom, mindnyájan, akik itt ülünk, tisztában vagyunk: Isten dicsőítése: „Azért akár esztek, akár isztok, akármit cselekesztek, mindent az Isten dicsőségére míveljetek.” (I. Kor. 10:31)!

Hogyan dicsőíthetem Istent a szolgálatommal? Egészen egyszerűen úgy, hogy becsületesen elvégzem azt, amit rám bíz. Jézus ezt mondja: “Én dicsőítettelek téged e földön: elvégeztem a munkát, a melyet reám bíztál, hogy végezzem azt.” (Jn. 17:4).

Nagy buktató lehet az, hogy nem az Úr nevének, hanem a magam nevének akarok dicsőséget szerezni! Vagy ha csak egy kicsit is szeretnék lecsippenteni Isten dicsőségéből. “Dicsőségemet másnak nem adom” (Ésa 42:8) - mondja az Úr. Ne légy elbizakodott! Ne légy büszke egy szikrányit se arra, amit végeztél, mert nem te végezted azt, hanem az Istennek veled való kegyelme (I Kor. 15:10)! Tudsz–e egészen a háttérben maradni?

Ennek egyik jele az, hogy ha nem dicsérnek meg, ha nem veregetnek vállon, akkor rosszul érzed magad. Ugyanakkor az is a mi feladatunk, hogy bátorítsuk, bíztassuk a munkatársunkat, ha szükséges.

Befejezésként szeretnék még egy kicsit visszatérni az áldozathozatal kérdésére. Ha valaki őszintén végiggondolta már egyszer azt, hogy mit jelent az életére nézve az, ha az eddig elhangzottakat komolyan veszi, akkor biztos vagyok afelől, hogy benne is felmerült a kérdés: „Megéri?” Ismerek egy embert, aki egyszer Jézusnak szegezte ugyanezt a kérdést. Úgy hívták, hogy Péter.

“Felelvén Péter monda néki (Jézusnak): Íme mi elhagytunk mindent és követtünk téged, mit kapunk hát cserébe? (új fordítás szerint: Mi lesz hát a jutalmunk?)”, amire Jézus azt feleli: “aki elhagyta házait, vagy fitestvéreit, vagy nőtestvéreit, vagy atyját, vagy anyját, vagy feleségét, vagy gyermekeit, vagy szántóföldjeit az én nevemért, mindaz száz annyit vészen, És örökség szerint nyer örök életet.” (Mt. 19: 27,29)

Hogy mert Péter ilyen direkt, tapintatlan kérdést Jézusnak szegezni?

Talán haszonleső volt? Megéri vajon ez az egész nekünk?- kérdezi Péter. Nem gondolnám! Először is ekkor még nem halt meg érte Jézus! Másodszor, Péter nagyon is őszinte volt! És ugyanezt az őszinteséget várja el ma tőlünk is Jézus. Merjünk Tőle bátran kérdezni mi is! Jézus világos, egyértelmű választ ad Péter kérdésére, megmondja, mi lesz a jutalmuk és hogy lesz jutalom!

Mennyi új testvérem lett, mióta az Úré az életem. Mennyi rokonom, mennyi barátom stb! És vár rám odaát a mennyei örök boldogság, az örökélet, az örök közösség az én Megváltómmal, Jézussal, akinek ez sokkal de sokkal többe került, mint nekem az, hogy Őt követhetem!

Ha egy kicsit jobban elgondolkozunk ezen az áldozathozatalon, áldozattá lételen, meglátjuk, hogy tulajdonképpen nem is olyan rettenetes, félelmetes, rendkívüli dologról van itt szó. Hiszen nézzenek körbe a testvérek a világban! Mindenki feláldozza, odaszánja valamire az életét, családját, erejét, idejét...mindenét. Ha másnak nem is, de önmagának, önmaga céljaira biztosan. Vannak, akik emberek szolgálatába vagy egy ügy szolgálatába állnak és ott töltik el az életüket. Egy elnök titkára, beosztottja, tanácsadója, az elnöknek adja életét (ld. pl. Chuck Colson). Vagy egy kutató, egy tudós a tudománynak, a kutatásnak szenteli oda magát. Sem a családja, sem a barátai nem látnak belőle semmit, szinte csak aludni jár haza. De neki megér ennyit az ügy. Teljesen önerőből, a saját képességeire utalva küzd egy bizonytalan célért. Hisz az elnököt bármikor leválthatják és akkor ő is repül. A kísérlet és a kutatás kimenetele is bizonytalan. Lehet hogy eredménytelenül zárul, és akkor több év elfecsérelt idővé válik. És ha sikerrel végződnek is ezek a próbálkozások/áldozathozatalok, mit kaphatnak cserébe ezek az odaszánt életű emberek? Pusztán emberi elismerést, sok pénzt, kitűntetést, evilági, múlandó hírnevet.

Mi is odaszánjuk az életünket valamire és valakinek. Ha ez így van, mennyivel inkább „megéri” Istennek áldozni mindenünket! Mert ami ránk vár, az a mennyei jutalom, az minden elképzelésünket felülmúlja: „A miket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, azt készítette el Isten az ôt szeretôknek.” (I Kor. 2:9). A százszorosát kapom vissza mindannak, amiről lemondok Jézus Krisztusért és örökké Vele leszek. Ez egészen bizonyos. Biztos a cél, nincs ellfecsérelt idő, semmit nem teszek hiába az ügy érdekében: „Azért szerelmes Atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanúl, buzgolkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti Munkátok nem Hiábavaló az Úrban.” (I Kor 15:58) Isteni elismerés, dicséret, jutalom, mennyei örök, hervadhatatlan korona vár rám (II Tit 4:8)! És mindennek az előízét már most is érezhetem az Istentől kapott sorozatos áldásokban.

Amikor végre, hosszú küzdelmek után átértem a Balaton túlsó partjára, és szédelegve a kimerültségtől átvehettem azt a néhány száz Ft-ot érő trikót, az öröm, amit akkor éreztem leírhatatlan volt. De rögtön átsuhant az agyamon, hogy mennyivel leírhatatlanabb lehet az az öröm, amikor majd az Úr Jézus személyesen fogja átadni nekem a mennyei koronát! Kész vagy-e a küzdelemre? Kész vagy-e erre a szolgálatra? Kész vagy-e áldozattá lenni Jézusért? Azt már meg sem kérdezem, hogy megéri–e?