„Azt állítjuk, hogy Krisztus az ő halálával tökéletesen és hibátlanul biztosította az üdvösségét egy olyan sokaságnak, amelyet ember meg nem számlálhat, akik Krisztus halála által nem csupán a megmenekülés lehetőségét nyerték el, hanem valósággal meg vannak váltva, meg kell, hogy legyenek váltva és még a kockázata sem állhat fenn annak, hogy bármi más történjen velük, mint az, hogy üdvözüljenek.” – Charles Haddon Spurgeon (Sermons on Sovereignity by Charles Haddon Spurgeon, Sermon on Particular Redemtion (Igehirdetések [Isten] szuverenitásáról, Igehirdetés a részleges megváltásról), p. 98. Ages Library {www.ageslibrary.com}, 1998).
Témánk csúcspontjához és egyben a legfontosabb, ám mégis a legvitatottabb ponthoz érkeztünk. Jézus Krisztus kereszthalála az Evangélium üzenetének a központi igazsága, sőt az egész Szentírás központi üzenete:
„És Ő megsebesíttetett bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünknek büntetése rajta van, és az ő sebeivel gyógyulánk meg.” (Ésa. 53:5)
„Akiben van a mi váltságunk az ő vére által, a bűnöknek bocsánata az ő kegyelmének gazdagsága szerint.” (Ef. 1:7, Kol. 1:14).
Krisztus kereszthalálában vált nyilvánvalóvá számunkra Isten érthetetlen kegyelme. Azonban a kereszt nemcsak Isten kegyelméről beszél, hanem az ő igazságosságáról, szentségéről, bűnnel szembeni gyűlöletéről is. Meg van írva, hogy „a bűn zsoldja halál” (Rm. 6:23) és Isten nem hagyja a bűnt büntetés nélkül. Isten a kereszten igazságot szolgáltatott azáltal, hogy Jézuson hajtotta végre az ítéletet mindazon bűnösök helyett, akikért Jézus meghalt. Ezáltal a tette által pedig Jézus ezeket az embereket egyszer s mindenkorra megváltotta magának az ördög, a bűn, a halál uralma és az örök kárhozat ítélete alól, örök üdvösséget és tökéletes váltságot szerezve nekik. Ahhoz, hogy helyesen értsük és hirdessük ezt a csodálatos Örömhírt, elengedhetetlenül fontos, hogy helyesen lássuk Jézus kereszthalálának valódi lényegét és célját.
A legfontosabb kérdés, melyre a Szentírás alapján válaszolni szeretnék, így hangzik: „Kiért halt meg Jézus?” Azaz, Krisztus váltságműve általános érvényű volt (nem személyhez kötött) vagy bizonyos személyekre korlátozódott? Jézus a földön valaha élt minden emberért meghalt, vagy csupán a választottakért? Jézus csupán az üdvösség, a szabadulás lehetőségét biztosította számunkra kereszthalála által, vagy valósággal meg is szerezte azt a kereszten? Mit értsünk az alatt, amit Jézus a kereszten mondott, mielőtt kibocsátotta volna a lelkét: „Elvégeztetett”? Mi végeztetett el?
Ismerek olyan embereket, akik magukat ún. „4 pontos kálvinistáknak” tartják. Sokan használják ezt a kifejezést, és az az egy pont, melyet szinte minden esetben elutasítanak az 5 pont közül, nem más, mint a harmadik, vagyis a korlátozott engesztelés. Van valami ebben a kifejezésben, ami egyszerűen nem jól hangzik. Hogyan is lehetne Krisztus váltságműve korlátozott? Pontosan ezt vallottam én is egészen addig, amíg nem kezdtem el komolyan foglalkozni ezzel a kérdéssel. Azt tapasztaltam, hogy azok többsége, akik elutasítják a specifikus vagy korlátozott engesztelést, tulajdonképpen azt nem tudja elfogadni, hogy Isten teljesen szuverén és hogy az ember teljesen megromlott, vagy a feltétel nélküli kiválasztás elfogadásával kapcsolatban vannak igen komoly problémái. A legtöbb ellenérv, amelyet a korlátozott megváltás tanával szemben felhoznak, valójában nem is magát a korlátozott megváltást érinti, hanem a kálvinizmus előző két pontját.
Nagyon sokan azzal érvelnek, hogy túlságosan sok olyan Ige szerepel a Szentírásban, melyek Isten szeretetének korlátlan, univerzális, az egész világra kiterjedő voltáról beszélnek ahhoz, hogy igazolható legyen Krisztus halálának bizonyos személyekre való korlátozása. Ezen kívül nem is tudnánk őszintén és hitelesen hirdetni az Evangéliumot az embereknek, ha nem lennénk meggyőződve arról, hogy Isten minden embert kivétel nélkül üdvözíteni szeretne és hogy Jézus minden emberért meghalt. Vizsgáljuk meg ezeket az állításokat a Biblia fényében.
Ahhoz, hogy helyesen értsük a korlátozott engesztelés tanítását, helyesen kell látnunk Krisztus kereszthalálának a lényegét és célját. Keresztelő János azt mondta Jézusról:
„Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn. 1:29) – János bárány alatt egy olyan állatot értett, melyet az ÓSZ során bűnért való engesztelő áldozatként használtak (I. Móz. 22:7, III. Móz. 1,5, IV. Móz. 7, 15:5 stb.). Ezzel pedig arra utalt, hogy Jézus az a várva várt, tökéletes áldozat, aki engesztelést szerez „a világ” bűneiért (a „világ” szó értelmezésére később fogok kitérni). A zsidó nép Egyiptomból való szabadulásakor is minden családban egy-egy hím bárányt kellett megölni ahhoz, hogy az elsőszülöttek életben maradjanak. Isten egy bárány vére által váltotta meg a zsidó nép elsőszülötteit a pusztító angyal öldöklésétől és szabadította ki a népet az egyiptomi fogságból (II. Móz. 12). Erre az eseményre emlékeztek attól fogva rendszeresen a zsidók a páskabárány leölésekor (II. Móz. 12:24-27). Ézsaiás a híres messiási próféciájában úgy beszél a szenvedő Messiásról, „mint bárány, mely mészárszékre vitetik” (Ésa. 53:7). Ezt az 53. fejezetet olvasta az etióp kincstárnok (komornyik) Jeruzsálemből hazafelé tartva, amikor Filepet odarendelte hozzá az Úr, hogy megmagyarázza neki ezt a részt (ApCsel. 8:26-39).
„Felelvén pedig a komornyik Filepnek, monda: Kérlek téged, kiről mondja ezt a próféta? Magáról-é, vagy más valakiről? Filep pedig száját megnyitván, és elkezdvén ezen az íráson, hirdeté néki a Jézust.” (34, 35. vers) – Jézus Krisztus az áldozati Bárány, Őróla szól az Ésa. 53, Jézus Krisztusra mutat előre a páskabárány és az egész ÓSZ-i áldozati kultusz. Ő az, akiről Pál azt írja:
„Kit az Isten eleve rendelt engesztelő áldozatul” (Rm. 3:25) – Isten eleve, tehát még a világ felvettetése előtt elrendelte azt, hogy Jézus Krisztus engesztelést fog szerezni a bűnökért.
„És Ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért” (I. Jn. 2:2, 4:10) – írja János apostol.
Miért mutattak be engesztelő áldozatot az ÓSZ-ben?
Azért, hogy az áldozatot bemutató bűnös ember bűnéért jogosan járó büntetést („a bűn zsoldja a halál” (Rm. 6:23)) egy ártatlan állaton hajtsák végre a bűnös helyett (helyettes áldozat) és hogy ezáltal Isten kiengesztelődjék (engesztelő áldozat). Isten soha sem hunyt szemet a bűn felett. Isten szemében minden egyes bűn elégtételt kívánt már az ÓSZ idején is. Azonban Isten nem a bűnt elkövető emberen, hanem az adott bűnös helyett feláldozott ártatlan állaton vett elégtételt.
Mi volt a célja Jézus Krisztus engesztelő áldozatának?
Pontosan ugyanaz, ami az ÓSZ-i áldozatoknak, vagyis hogy engesztelést szerezzen Isten előtt mindazok bűnéért, akikért Jézus meghalt és hogy megtisztítsa minden bűnüktől azokat a bűnösöket, akikért Jézus feláldozta magát (ld. fentebb: I. Jn. 2:2, 4:10). Az az óriási különbség az ÓSZ-i áldozatok és Jézus áldozata között, hogy míg az előbbiek nem tudták örök érvényűen kiengesztelni Istent és nem voltak képesek örök érvényűen eltörölni a bűnöket (ezért kellett újra és újra megismételni az áldozatok bemutatását), addig Krisztus egyszeri áldozata ezt tökéletesen és örök érvényűen elvégezte:
„Minthogy a törvényben a jövendő jóknak árnyéka, nem maga a dolgok képe van meg, ennélfogva azokkal az áldozatokkal, amelyeket esztendőnként szünetlenül visznek, sohasem képes tökéletességre juttatni az odajárulókat; Különben megszűnt volna az áldozás, mivelhogy az egyszer megtisztult áldozók többé semminemű bűntudattal nem bírtak volna. De azok esztendőnként bűnre emlékeztetnek. Mert lehetetlen, hogy a bikák és bakok vére eltörölje a bűnöket… Amely akarattal szenteltettünk meg egyszer s mindenkorra, a Jézus Krisztus testének megáldozása által. És minden pap naponként szolgálatban áll és gyakorta viszi ugyanazokat az áldozatokat, amelyek sohasem képesek eltörölni a bűnöket. Ő [Jézus] azonban, egy áldozattal áldozván a bűnökért, mindörökre űle az Istennek jobbjára, Várván ímmár, míg lábainak zsámolyául vettetnek az ő ellenségei. Mert egyetlenegy áldozatával örökre tökéletesekké tette a megszentelteket.” (Zsid. 10:1-4, 10-14) – Nézzük meg figyelmesen, miről beszél nekünk ez az igeszakasz. Először is, milyen hatással van ránk Jézus egyszeri áldozata? Mit mond nekünk a 10. vers? Egyszer s mindenkorra megszenteltettünk. Az ősi szöveg perfekt igeidőt használ, jelezve azt, hogy itt egy múltbeli, befejezett cselekvésről van szó. Krisztus kereszthalála nem csak a szentté létel lehetőségét kínálja fel számunkra, hanem ténylegesen szentekké tesz bennünket. Krisztus az ő egyszeri halálával minden valaha elkövetett és még el nem követett bűnünkért tökéletes elégtételt szerzett Isten előtt és teljesen eltörölte mindazok bűnét akikért meghalt. Hisszük mi ezt? Krisztus halála ténylegesen megszentelte azokat, akikért az elvégeztetett, vagy csak lehetővé tette számukra azt, hogy szentté legyenek? Ezek olyan kérdések, amelyeket nem lehet csak úgy egyszerűen a szőnyeg alá söpörni. A szentíró azzal folytatja a leírást, hogy ellentétben az ÓSZ-i papokkal, akiknek folyamatosan, újra meg újra áldozatokat kellett bemutatniuk, hogyan ült Jézus, mint pap, Isten jobbjára. Az Ő munkája az ÓSZ-i papok munkájával ellentétben tökéletes és teljes. Ő „megpihenhet”, hiszen egyetlen egy áldozatával örökre tökéletesekké tette azokat, akik a Lélek megszentelő munkáját tapasztalják a saját életükben. Jézus tökéletesekké, készekké tette őket. Az itt szereplő kifejezés valaminek a véghezvitelére, befejezésére utal. Jézus Krisztusért én, mint megváltott bűnös ember úgy állok Isten előtt, mintha soha egyetlen egy bűnt sem követtem volna el! Nem könnyű ezt elhinni, de ha az Ige mondja, akkor az így van.
„Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javaknak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül, És nem bakok és tulkok vére által, hanem az ő tulajdon vére által ment be egyszer s mindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve.” (Zsid. 9:11,12) – Ez az igehely is szorosan összekapcsolja az ÓSZ-i áldozatokat Krisztus halálával, és egyszerre párhuzamba illetve ellentétbe állítva egymással a kettőt, azt hangsúlyozza, hogy Jézus Krisztus engesztelő áldozata egyszeri, tökéletes és örök érvényű volt! Mikor Krisztus behatolt a Szentek Szentjébe, ezt az ő saját vére által tette meg. Amikor ez megtörtént, azt mondja az Ige, hogy már örök váltságot szerzett. Ez megint nem egy elméleti kijelentés, hanem ténymegállapítás. Krisztus nem azért ment be a Szentek Szentjébe, hogy megkísérelje megszerezni a megváltást mindazok számára, akikért meghalt! Ő úgy ment be, hogy már megszerezte azt.
„A kérdés tehát, mely pontos választ igényel a következőképpen hangzik: Megtette, vagy nem tette meg? Krisztus valóban helyettes áldozatot mutatott be a bűnökért vagy nem? Ha igen, akkor ezt az áldozatot nem az egész világért mutatta be, mert akkor az egész világ üdvözülne.” (Edwin Palmer, Five Points of Calvinism (A Kálvinizmus öt pontja) Grand Rapids, Baker Book House, 1980, 47. old.)
Amikor szembe találtam magamat ezzel, az eddig elmondottak alapján megkerülhetetlen kérdéssel, Isten egy nagyon komoly döntés elé állított. Ha ugyanis egy „általános” megváltásban gondolkodom, vagyis ha azt állítom, hogy Jézus helyettes módon meghalt a világon valaha élt minden egyes emberért, akkor kénytelen lennék azt állítani, hogy vagy mindenki üdvözülni fog, vagy Jézus kereszthalála önmagában, további „cselekedetek”, vagyis az ember hozzájárulása nélkül nem elég ahhoz, hogy üdvözítsen. Tudtam, azt nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Krisztus halála nem elegendő az üdvösséghez emberi hozzájárulás nélkül. Így el kellett fogadnom azt az értelmezést, mely szerint Krisztus Isten választottjainak nevében, helyettük halt meg, és hogy Krisztus halála teljesen betölti a maga eredeti célját, azaz valóban üdvözíti azokat, akikért az elvégeztetett. Ezen a ponton ébredtem rá arra, hogy tulajdonképpen én egész eddig „leszűkítettem” az elégtételt. Ugyanis, ha nem hiszel a „korlátozott engesztelés” reformátori értelmezésében, akkor is egyfajta korlátozott engesztelésben hiszel. Hogy-hogy? Hacsak nem vagy univerzalista (vagyis nem hiszed azt, hogy végül úgy is minden ember üdvözülni fog, amit már korábban megcáfoltam – ld. kálvinizmus 2. pontja), akkor azt kell, hogy hidd, hogy Krisztus engesztelése, feltéve hogy az minden emberért történt, a hatását tekintve korlátozott. Szerinted tehát, Krisztus meghalhat valaki helyett és az az illető mégis örökre elveszhet. Te ezáltal az engesztelés erejét és hatékonyságát korlátozod, miközben azt állítod, hogy az mindenkire érvényes. Én azok körét szűkítem le, akikre az engesztelés érvényes, miközben azt állítom, hogy annak ereje és hatása korlátlan. Lorraine Boettner (híres református teológus) helyesen fejezte ki ezt, mikor azt mondta:
„Semmi félreértés ne maradjon ezen a ponton. Az arminiánusok ugyanúgy korlátozzák az engesztelést, mint a kálvinisták. A kálvinisták annak mértékét korlátozzák, mikor azt mondják, hogy az nem érvényes minden emberre... míg az arminiánusok annak erejét korlátozzák azáltal, hogy azt állítják, hogy az önmagában senkit sem üdvözít. A kálvinisták mennyiségileg (kvantitatíve) és minőségileg nem, míg az arminiánusok minőségileg (kvalitatíve) korlátoznak és mennyiségileg nem. A kálvinisták számára ez olyan, mint egy keskeny híd, mely egészen átível a folyón, míg az arminiánusok számára olyan, mint egy nagy széles híd, amely csak a folyó középvonaláig ível és nem éri el a túlsó partot. Valójában az arminiánusok sokkal szigorúbb korlátozásokat állítanak fel Krisztus megváltói munkájával kapcsolatban, mint a kálvinisták.” (Lorraine Boettner, The Reformed Doctrine of Predestination (A predestináció református tanítása), Phillipsburg, New Jersey, Presbyterian and Reformed Publishing Company, 1932, 153. old)
Nyugodtan kijelenthetjük tehát azt, hogy nincsen itt szó semmiféle ijesztő korlátozásról akkor, amikor a „korlátozott engesztelésről” beszélünk. Sőt, a kálvinista bibliaértelmezés sokkal nagyszerűbb távlatát mutatja be Krisztus a Kálvária dombján elvégzett váltságművének, amikor azt állítja, hogy Krisztus az ő halála által ténylegesen elvégzett valamit, mintha azt állítanánk, hogy csak elméletben (részben) végeztetett el a mi megváltásunk. A reformátorokkal együtt meg vagyok győződve róla, hogy az engesztelés valóságos, konkrét és helyettesítő jellegű volt, nem pedig csupán a megváltás elméleti lehetőségét kínálta fel Krisztus az ő halála által a világ számára, melynek hatékonysága az ember hozzáállásától [reakciójától, döntésétől] függ. Természetesen, nem azt állítom ezzel, hogy Krisztus egyszeri áldozata ne lett volna elegendő arra, hogy a világon valaha élt összes embert megváltsa az örök kárhozattól, hanem azt a kérdést boncolgatom, hogy vajon csakugyan ez volt-e Krisztus áldozatának a célja. Szilárdan vallom, hogy Jézus Krisztus azokért az emberekért, azok nevében és helyett halt meg, akiknek az üdvösségét az Atya öröktől fogva elrendelte. Teljes egység van az Atya, a Fiú és a Szentlélek között Isten népe megváltásában. Az Atya elrendeli az ő üdvösségüket, a Fiú meghal helyettük, a Szentlélek pedig elhívja, megszenteli és Krisztus képére formálja őket. Erről tesz egybehangzó bizonyságot az egész Szentírás.
Hadd kérdezzem meg még egyszer: Miért jött el meghalni Jézus? Egyszerűen csak azért jött, hogy lehetővé tegye számunkra az üdvösséget, vagy pedig azért, hogy ténylegesen is örök váltságot szerezzen (ld. Zsid. 9:12)? Nézzünk meg most néhány további igehelyet ezzel a kérdéssel kapcsolatban.
„Mert azért jött az embernek Fia, hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett.” (Lk. 19:10) – Jézus itt saját maga beszél eljövetelének céljáról. Ő azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet. Nem azt mondja, hogy megkeresse az elveszetteket és lehetővé tegye számukra a megtartatást, a megmenekülést! Ennek ellenére noha keveseknek van problémája Jézus keresésével, mégis sokaknak gondot okoz az, hogy Ő el is végezte a küldetését. Jézus világosan megmondta, hogy ténylegesen megmenteni jött az elveszettet, amit halála által vitt véghez. Pál is megerősíti ezt az I. Tim. 1:15-ben:
„Igaz beszéd ez és teljes elfogadásra méltó, hogy Krisztus Jézus azért jött e világra, hogy megtartsa a bűnösöket, akik közül első vagyok én.” (I. Tim. 1:15) - Pál szavaiból semmi sem enged bennünket arra következtetni, ami napjainkban annyira népszerű nézetté vált, hogy Krisztus halála által az üdvösség csupán egy lehetőség lenne és nem valóság. Krisztus azért jött, hogy üdvözítsen. Akkor tehát megtette? És hogyan tette meg? Vajon nem az Ő halála által? De bizony!
„így pedig csak egyszer jelent meg az időknek végén, hogy áldozatával eltörölje a bűnt.” (Zsid. 9:26) - Krisztus megváltó halála teljes bűnbocsánatot biztosít mindazok számára, akikért az elvégeztetett. Ez az, amiért Jézus jött.
Lehetséges volna az, hogy Jézus küldetésének „sikeressége” a bűntől teljesen megromlott, lelkileg halott emberek döntésétől függjön? Mondhatnánk-e egyáltalán azt, hogy a mi Urunk teljes és dicsőséges győzelmet aratott a bűn, halál és az ördög felett, ha a világon élő emberek többsége, akikért állítólag Krisztus meghalt, úgy halnak meg, hogy megtagadják az ő áldozatát és elutasítják a megváltást? Lehetséges volna, hogy Jézus Krisztus ilyen sok emberért hiába és teljesen értelmetlenül szenvedett? Egészen biztos, hogy nem!
Számos olyan igehely van a Szentírásban, amely arról szól, hogy Jézus megváltói műve az emberek egy részére, vagyis egy adott embercsoportra érvényes. Következzék néhány ezek közül:
„Valamint az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és adja az ő életét váltságul sokakért.” (Mt. 20:28) – Ugyanerről, a Jézus által megnevezett embercsoportról beszélt már jóval korábban Ézsaiás próféta is, amikor azt mondta:
„Ismeretével igaz szolgám sokakat megigazít, és vétkeiket Ő viseli.” (Ésa.53:11) - Róluk mondja a Zsidókhoz írt levél szerzője a következőket:
„Krisztus is egyszer megáldoztatván sokak bűneinek eltörlése végett…” (Zsid. 9:28)
Amikor az Úrnak angyala megjelent Józsefnek (Mária férjének) álmában, a következőt mondta a születendő Messiásról:
„Szűl pedig fiat, és nevezd annak nevét Jézusnak, mert Ő szabadítja meg az ő népét annak bűneiből.” (Mt. 1:21) – Jézus az ő népe megmentéséért jött.
Az Úr Jézus maga is világosan megmondta, hogy az ő halála az ő népéért, az övéiért megy végbe, amikor a jó Pásztorról és a juhokról beszélt:
„Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért... A miként ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát; és életemet adom a juhokért. Más juhaim is vannak nékem, amelyek nem ebből az akolból valók: azokat is elő kell hoznom, és hallgatnak majd az én szómra; és lészen egy akol és egy pásztor.” (Jn. 10: 11, 15, 16) – Jézus „más juhok” alatt azokat a nem zsidó, vagyis pogány embereket érti, akikért szintén meghalt. Az „egy akol és egy pásztor” kifejezés Jézus Krisztusnak mind a zsidók, mind a pogányok közül megváltott választott népére utal.
A jó Pásztor életét adja a juhokért. Minden ember Jézus juha? Természetesen, nem. Hiszen az emberek többsége nem ismeri Jézust, Jézus pedig azt mondja, hogy az ő juhai ismerik Őt (Jn. 10:14). Mt. 25-ben arról olvasunk, hogy Jézus az utolsó ítéletkor elválasztja majd a juhokat (vagyis az ő választottait, akikért meghalt) a kecskéktől (akikről sehol nem mondja a Szentírás azt, hogy értük is meghalt volna Jézus).
„Krisztus is szerette az egyházat, és Önmagát adta azért; hogy azt megszentelje, megtisztítván a víznek feredőjével az íge által, hogy majd Önmaga elébe állítsa dicsőségben az egyházat, úgy hogy azon ne legyen szeplő, vagy sömörgözés, vagy valami afféle; hanem hogy legyen szent és feddhetetlen.” (Ef. 5:25-27) - Krisztus az ő Egyháza, az ő Teste helyett adta halálra magát, méghozzá azzal a céllal, hogy megtisztítsa és szentté tegye azt. Ha ez volt az ő szándéka az Egyházzal, miért adná az ő életét azokért, akik nem az Egyházból valók? Nem akarná akkor azokat is szentté tenni? Ugyanakkor, ha Krisztus minden emberért meghalt, hogy lehet, hogy mégis nagyon-nagyon sokan vannak, akik örökre tisztátalanok (meg nem szenteltek) maradnak? Talán nem volt elegendő Krisztus halála arra, hogy ezeket az embereket is megtisztítsa? Talán más elképzelése volt ezekkel az emberekkel, mikor meghalt értük? Nem! Krisztusnak az ő Egyháza nevében elvégzett áldozata az Egyház megtisztulását eredményezi, és pontosan ez az, amit Ő tenni szándékozott mindazokkal, akikért meghalt.
„Nincsen senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.” (Jn. 15:13) – Kiket tekint Jézus az ő barátainak? Azokat, akik szeretik őt és az ő parancsolatait megtartják (Jn. 14:15, 15:14). Mindenki Krisztus barátja? Mindenki szereti Őt és megtartja az Ő parancsolatait? Mindenki meghajtja magát Előtte és elfogadja Őt Úrnak? Nem! Akkor tehát nem mindenki Jézus barátja.
„Várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését; Aki önmagát adta miérettünk, hogy megváltson minket minden hamisságtól, és tisztítson önmagának kiváltképpen való népet, jó cselekedetekre igyekezőt.” (Tit. 2:13,14) - Mind a kereszthalál helyettes voltát (önmagát adta miérettünk), mind pedig annak célját (hogy megváltson minket... és tisztítson önmagának...) erőteljesen mutatja be Pál Titusznak. Ha Krisztus célja az volt, hogy megváltsa és megtisztítsa azokat, akikért meghalt, akkor előfordulhat az, hogy ez nem történik meg?
Hadd kérdezzem meg tőled újra azt, amit korábban kérdeztem: Megtette vagy nem tette meg? Megmentette Jézus az ő népét vagy nem mentette meg?
„Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus; amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem.” (Gal. 2:20) - Ez minden igaz Krisztus-hívő közös hitvallása. Vele együtt meghaltunk, Ő a mi Helyettes Áldozatunk, Ő az, aki szeretett minket és Önmagát adta érettünk.
Láttuk tehát, hogy az Ige azt tanítja, hogy Krisztus meghalt sokakért, az ő juhaiért, az Egyházért, a barátaiért, az Ő népéért, vagyis minden egyes keresztyénért. Amikor a Szentírás különbséget tesz az Egyház és a világ, Jézus barátai és ellenségei, a juhok és a kecskék között, akkor úgy gondolom nyilvánvaló az, hogy amit az egyik csoporttal kapcsolatban kijelent vagy igaznak tart, az a másik csoportra nem érvényes.
Vannak, akik ennek ellenére mégsem elégednek meg az imént felsorolt Igékkel és erre azt mondják, hogy igaz ugyan, hogy ezekben az Igékben az áll, hogy Jézus egy adott embercsoportért halt meg, azonban mivel nincs olyan Ige, amely kifejezetten azt tanítaná, hogy Jézus nem halt meg az itt nem említett többi emberért, ezért nekünk sem szabad kizárni ennek lehetőségét. Ezt az ellenérvet a továbbiakban ismertetett bibliai érvek fogják cáfolni.
Egy másik meggyőző érv a korlátozott engesztelés mellett Krisztus közbenjárása. Nézzük meg, hogy miért mondom ezt.
„De Ennek, minthogy örökké megmarad, változhatatlan a papsága. Ennekokáért Ő mindenképen idvezítheti is azokat, akik őáltala járulnak Istenhez, mert mindenha él, hogy esedezzék érettök.” (Zsid. 7:24,25)
Az ÚSZ szorosan összekapcsolja Krisztus főpapi, közbenjárói tevékenységét az ő kereszthalálával, mint ahogy az ÓSZ idején is szorosan összekapcsolódott ez a két főpapi tevékenység: az áldozat bemutatása és a népért való közbenjárás. A Zsidókhoz írt levélből vett fenti igeszakasz arról beszél nekünk, hogy az Úr Jézusnak, lévén hogy örökké él, változhatatlan vagyis állandó papi tiszte van. Ő nem olyan, mint az ÓSZ-i papok, akik sorra meghaltak, hanem Ő egy tökéletes pap, mert Ő örökre megmarad. Ebből pedig az következik, hogy teljesen meg tudja tartani mindazokat, akik Őáltala Istenhez járulnak. Miért? Mert örökké él, hogy esedezzen érettük (ennek nagyon fontos szerepe van a szentek megtartatásában, ahogy arról majd az 5. pontban fogok beszélni). Krisztus közbenjárása kizárólag Isten népe érdekében folyik. Mindjárt meglátjuk, hogy mennyire fontos ez.
Milyen alapon jár Jézus közben az Atyánál? Ott áll az Atya előtt, és kéri Őt, hogy felejtkezzen meg az ő szentségéről, felejtkezzen meg az ő igazságosságáról és egyszerűen hunyjon szemet az emberek vétkei fölött? Természetesen nem. A Fiú az ő kereszthalála alapján jár közben az Atyánál. Krisztus közbenjárása azon a tényen alapszik, hogy Ő úgy halt meg, mint helyettes áldozat, melyet Isten népéért mutatott be, és mivel „bűneinket maga vitte fel testében a fára” (I. Pét. 2:24), ezért Ő ezen az alapon közben is tud járni az ő népéért az Atya előtt. A Fiú nem azért könyörög, hogy az Atya alkudjon meg az ő szentségében, vagy hogy egyszerűen nézze el a bűnt. Krisztus egyszer s mindenkorra elrendezte a bűnt a Golgotán (Zsid. 9:11,12). Akkor most Krisztus közbenjárói tevékenysége egy másik munka az ő áldozati halála mellett? Az ő kereszthalála hatástalan az ő „másik” munkája nélkül? Nem! Krisztus közbenjárása nem egy második munka, melyet az ő halálától függetlenül végez, hanem ugyanannak a főpapi szolgálatnak egy másik része. Ő a mi Főpapunk, és az áldozat, amit helyettünk bemutatott nem más, mint Saját maga. Ő a mi szószólónk, ahogy János mondja:
„Én fiacskáim, ezeket azért írom néktek, hogy ne vétkezzetek. És ha valaki vétkezik, van Szószólónk az Atyánál, az igaz Jézus Krisztus. És Ő engesztelő áldozat a mi vétkeinkért; de nemcsak a mienkért, hanem az egész világért is.” (I. Jn. 2:1,2) – Íme, egy látszólag ellentmondásos igehely (hasonlóan a fentebb idézett Jn. 1:29-hez). Ezt az igeszakaszt gyakran szokták felhozni a korlátozott megváltás ellenérveként, ezért ezen Ige magyarázatánál térek ki a „világ” szó itt és a Szentírás sok más helyein használt értelmezésére. A kérdés az, hogy csakugyan a világon valaha élt minden egyes embert kell-e értenünk az itt használt görög kifejezés (koszmosz) alatt, vagy valami mást. A teljesség igénye nélkül csupán néhány fontosabb igehelyet sorolok fel e kérdés megválaszolásához.
„Az igazi világosság eljött volt már a világba, amely megvilágosít minden embert. A világban volt és a világ általa lett, de a világ nem ismerte meg őt.” (Jn. 1:9,10) – Jól lehet, Jézus az egész világ teremtője, mindazáltal nem lenne helyes azt állítanunk, hogy „minden valaha élt ember” sem ismerte meg őt, hiszen voltak, akik megismerték (Jn. 10:14). Világos tehát, hogy János itt nem a világon valaha élt összes emberről beszél.
„Ha pedig az ő esetök világnak gazdagsága, és az ő veszteségök pogányok gazdagsága, mennyivel inkább az ő teljességök? Mert néktek mondom a pogányoknak, amennyiben hát én pogányok apostola vagyok, a szolgálatomat dicsőítem, ha ugyan felingerelhetném az én atyámfiait, és megtarthatnék közülök némelyeket. Mert ha az ő elvettetésök a világnak megbékélése, micsoda lesz a felvételök hanemha élet a halálból?” (Rm. 11:12-15) – Pál a Római levél 11. fejezetében a zsidó nép, az etnikai Izrael, vagyis Pál apostol „atyjafiai”-nak elvettetéséről beszél (melyre azáltal került sor, hogy elutasították a Messiást), illetve a „világ”, azaz a pogányság Isten kegyelmébe való befogadásáról. Itt a „világ” szó a nem zsidókat jelöli, tehát nem a világon valaha élt minden egyes embert.
Ha a Jn. 11:51,52-höz lapozunk, világossá válik, hogy János az I. Jn. 2:1,2-ben ugyanazt értette „világ” alatt, amit Pál a fenti Igében: „Ezt pedig nem magától mondta: hanem mivelhogy abban az esztendőben főpap vala, jövendőt monda, hogy Jézus meg fog halni a népért; és nemcsak a népért, hanem azért is, hogy az Istennek elszéledt gyermekeit egybegyűjtse.” – Jézus meghalt a zsidók közül valókért és az „Istennek elszéledt gyermekeiért”, azaz a pogányok közül valókért egyaránt.
Ugyanez a János apostol pedig a Jel. 5:9-11-ben még jobban rávilágít az általa is használt „világ” szó helyes értelmezésére, amikor azt írja: „Méltó vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecséteit: mert megölettél, és megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvből és népből és nemzetből” – vagyis az egész világról. Nem azt írja, hogy „megváltottál minden ágazatot, nyelvet, népet és nemzetet”, hanem azt, hogy Jézus megváltotta az övéit, akik a világ minden tájáról származnak. Az I. Jn. 2:1,2 tehát arról beszél nekünk, hogy Krisztus nem csupán a zsidók közül való választottak bűneiért hozott engesztelő áldozatot, hanem a világ minden népcsoportjában és országában élő választottak vétkeiért is. Ugyanerről beszél János a Jn. 1:29-ben:
„Másnap látá János Jézust ő hozzá menni, és monda: Ímé az Istennek ama báránya, aki elveszi a világ bűneit!” (Jn. 1:29) – Ha Jézus a világon valaha élt összes ember bűnét elvenné, akkor minden embernek üdvözülnie kellene, hiszen eszerint Jézus minden valaha élt embert megváltotta. Ez azonban nem igaz.
Hasonlóan kell értelmeznünk a Jn. 3:16-ot is: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen ő benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” - Ezt a kijelentést ugyancsak János idézi Jézus szájából, melyet egy a népe iránt elfogult zsidó vallási vezetőnek, Nikodémusnak mond az Úr Jézus! Ne felejtsük el, hogy János zsidó volt és zsidó kortársainak írta az evangéliumot és a leveleit, akiknek újra és újra fel kellett hívni a figyelmüket arra, hogy Isten nem csak őket szereti, nem csak zsidó emberekért küldte el az ő Fiát, hanem az összes többi pogány népből való, azaz az egész világon élő választottakért is.
Visszatérve Krisztus főpapi tevékenységéhez, látjuk tehát, hogy Krisztus engesztelő áldozati halála szoros kapcsolatban van az Atya előtti közbenjárásával. Mindebből pedig a következő nagyon fontos igazságokat állapíthatjuk meg:
1) A Fiú minden olyan emberért közbenjár, akiért meghalt. Ha Krisztus úgy halt meg, mint érettük bemutatott helyettes/engesztelő áldozat, hogy tehetné azt, hogy nem könyörög értük az ő áldozata alapján az Atya előtt? Lehetetlen, hogy Krisztus meghaljon valakiért, akit valójában nem is akart megmenteni.
2) Akiért a Fiú közbenjár, nem kárhozhat el. El tudjuk mi azt képzelni, hogy a Fiú könyörögve esedezik az Atya előtt egy adott személyért, aki helyett engesztelő áldozatot hozott és akit Ő ez alapján a helyettes áldozat alapján üdvözíteni szeretne, és az Atya folyamatosan elutasítja a Fiú közbenjárását? Az Atya mindig meghallgatja a Fiút (Jn. 11:42). Vajon ne hallgatná meg azon kéréseit a Fiúnak, amelyek azok nevében szólnak, akiket a Fiú meg szeretne menteni? Továbbá, ha azt állítjuk, hogy Krisztus közbenjárhat valakiért, akit az Atya nem fog üdvözíteni, akkor vagy azt kell hinnünk, hogy 1) széthúzás van az Istenség személyei között, az Atya és a Fiú is más-más dolgot akarnak, vagy azt, hogy 2) az Atya képtelen megtenni azt, amit a Fiú kíván Tőle, hogy megtegyen. Mindkét felállás teljességgel lehetetlen!
Az, hogy Krisztus nem mindenkiért való Főpap, világosan kiderül a „Főpapi imából”, amit a Jn. 17-ben olvashatunk. Az Úr az egész imádságában világosan különbséget tesz a „világ” és azok között, akik az övéi. A 9. versben ez különös nyomatékkal szerepel:
„Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nékem adtál, mert a tiéid.” - Amikor Krisztus az Atyához imádkozik, nem a „világért” imádkozik, hanem csupán a világból azokért, akiket az Atya Neki adott (Jn. 6:36). „De nem csak őérettök könyörgök, hanem azokért is, akik az ő beszédökre hisznek majd énbennem” – mondja Jézus. Vagyis előre könyörög azokért a juhokért, választottakért is, akik majd a neki adottak prédikálására fognak megtérni (Jn 10:27), de még meg sem születtek, vagy még nem hisznek Őbenne.
„Aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hanem Őt mindnyájunkért odaadta, mimódon ne ajándékozna vele együtt mindent minékünk? Kicsoda vádolja az Isten választottait? Isten az, aki megigazít; Kicsoda az, aki kárhoztat? Krisztus az, aki meghalt, sőt aki fel is támadott, aki az Isten jobbján van, aki esedezik is érettünk” (Rm. 8:32-34) - Az Atya odaadta az ő Fiát értünk (helyettünk). Kit ért ez az igeszakasz „mindnyájunk” alatt? Az „Isten választottait”. Itt ismét arról van szó, hogy Krisztus közbenjárói tevékenysége, amelyet az Atya jobbján ülve végez, teljesen összhangban van az ő kereszthalálával. Vagyis azok, akikért Krisztus meghalt, ugyanazok, mint akikért Ő közbenjár. A fenti igeszakasz arról beszél nekünk, hogy ha Krisztus valakiért az ő halála alapján közbenjár, akkor ugyan kicsoda vádolhatná azt és kicsoda remélhetné, hogy az az ember valaha is elkárhozik? Tehát itt is azt látjuk, amit már korábban is láttunk: Krisztus meghal a választottak helyett, Ő közbenjár ezekért az emberekért, és azok teljes bizonyossággal üdvözülnek. Krisztus munkája teljes és tökéletes. Ő a mi hatalmas Megváltónk és Ő soha sem vall kudarcot a célja elérésében.
Igen ám, de akkor hogyan magyarázzuk az olyan igehelyeket, mint a Rm. 14:15 vagy az I. Kor. 8:11, ahol Pál arra inti a hitben érettebb keresztyéneket, hogy nehogy az ő szabadságuk (tudniillik, hogy nyugodtan megehetik a bálványáldozati húst) legyen az oka a hitben erőtlenebb keresztyének elkárhozásának, akikért Krisztus meghalt? Ezek szerint az Igék szerint lehetséges volna, hogy a mi figyelmetlenségünk, szeretetlenségünk miatt egy másik, a Krisztus vérén megváltott keresztyén ember elkárhozzék? Távol legyen! Bizonyára mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy egy ember bűnössé válhat egy olyan bűn által is, amelyet valójában nem követhet el. Mit értek ezalatt? Ha azt állítom, hogy nincs Isten, bűnt követek el, ugyanakkor a valóságban mégsem szüntethetem meg Isten létezését. Jézus azt mondja, ha „valaki asszonyra tekint gonosz kívánságnak okáért, immár paráználkodott azzal az ő szívében” (Mt. 5:28), noha a valóságban mégsem követett el testi paráznaságot azzal az asszonnyal. A Zsid. 6:6-ban olyan emberekről olvasunk, akik „önmagoknak feszítik meg az Istennek ama Fiát”, mely által igen súlyos bűnt követnek el Isten ellen, mégis a valóságban Isten Fiának ismételt megfeszítése nem történhet meg. Olyan súlyos bűnről van itt szó, mely arra utal, hogy a bűn elkövetője képes lenne újra megfeszíteni Krisztust, ha tehetné, de nem teheti, mert Jézus testileg a mennyben van, a bűnös számára elérhetetlen helyen. Ugyanígy, a keresztyén ember képes lenne ugyan kárhozatra juttatni az ő hitben gyengébb testvérét a hús megevése (a botránkoztató viselkedése) által, ha tehetné, azonban Isten ezt nem engedi meg. Figyeljük csak mit ír Pál néhány verssel korábban: „Te kicsoda vagy, hogy kárhoztatod a más szolgáját? Az ő tulajdon urának áll vagy esik. De meg fog állni, mert az Úr által képes, hogy megálljon.” (Rm. 14:4) Pál, tehát, miközben feddi a keresztyéneket, egy pillanatig sem gondolja azt, hogy valóban megtörténhet az, amivel kapcsolatban feddőzik. A saját testvérünk megbotránkoztatása ugyan egy nagyon súlyos bűnnek számít, mindazáltal nem áll hatalmában egyetlen keresztyén embernek sem az, hogy a saját, megváltott testvérét az ő bűne által kárhozatra jutassa, mert Isten ezt meggátolja és nem fogja hagyni, hogy a gyengébb testvér egy másik testvér bűne miatt elkárhozzon!
Egy másik, ellenérvként gyakran hangoztatott igehely a Zsid. 2:9: „Azt azonban látjuk, hogy Jézus, aki egy kevés időre kisebbé tétetett az angyaloknál, a halál elszenvedéséért dicsőséggel és tisztességgel koronáztatott meg, hogy az Isten kegyelméből mindenkiért megízlelje a halált.” - Jézus megízlelte a halált mindenkiért. Megint nem szabad elfelejtkeznünk a szövegkörnyezetről! Ki mindenkiért ízlelte meg Jézus a halált? Mit olvasunk a 10. Versben? „sok fiakat vezérelvén dicsőségre”. Jézus megízlelte a halált a fiak közül mindenkiért. Vagy ahogy a további versekben olvassuk: „amely oknál fogva nem szégyenli őket atyjafiainak hívni” (11,12), „a gyermekek, a kiket az Isten nékem adott” (13), „az Ábrahám magvát karolta fel” (16), „hogy engesztelést szerezzen a nép bűneiért” (17). Ez az igeszakasz is tehát arról beszél nekünk, hogy Jézus meghalt az Atya minden gyermekéért, akiket az Atya Neki adott, minden atyjafiáért (azaz testvéréért), Ábrahám magváért (Ábrahám leszármazottaiért, tehát a hívőkért (Gal. 3:7)), vagyis a választott (nem csupán zsidókból álló) nép bűneiért. Hasonlóképpen kell értelmeznünk a II. Kor. 5:15-öt: „ha egy meghalt mindenkiért…” – vagyis minden választottért.
„Én vagyok a jó pásztor; és ismerem az enyéimet, és engem is ismernek az enyéim, amiként ismer engem az Atya, és én is ismerem az Atyát; és életemet adom a juhokért... Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem: És én örök életet adok nékik; és soha örökké el nem vesznek, és senki ki nem ragadja őket az én kezemből.” (Jn. 10:14, 15, 27, 28) – Hadd kérdezzem meg tőled ezen Ige alapján: Elkárhozhat-e valaki, akiért Jézus az életét adta? Vajon Jézus valótlant állított akkor, vagy egyszerűen csak tévedett, amikor azt mondta, hogy (az ő halála által) örök életet ad az ő juhainak és azok soha örökké nem fognak elveszni? Pontosan ezt állítod ugyanis akkor, amikor azt mondod, hogy Krisztus a világon valaha élt minden egyes emberért az életét adta! Ha ugyanis ez volna az igazság, akkor ebből a fenti Ige alapján két dolognak kellene következnie: [1] minden egyes ember Jézus juha, [2] minden egyes embernek üdvözülnie kellene. Korábban már mindkét állítást megcáfoltam. Szilárdan vallom tehát a reformátorokkal együtt, hogy Jézus Krisztus csakis és kizárólag az ő juhaiért (a választottakért) halt meg, mint érettük bemutatott helyettes áldozat. Melynek következtében minden egyes választott egyszer s mindenkorra mentesült a bűnei örök következménye alól, Isten a maga idejében gondoskodik róla, hogy ezek a választottak újjászületve és hitre jutva el is nyerjék az örök életet (erről lesz szó a kálvinizmus 4. pontjában) és hogy soha többé el ne kárhozzanak (melyről a kálvinizmus 5. pontja beszél).
Egy általánosan elterjedt hiedelemre kell még itt érintőlegesen kitérnünk. Sokan azok közül, akik egy „univerzális” vagy korlátlan (nem specifikus) engesztelésben hisznek, meg vannak győződve arról, hogy Krisztus ugyan mindenkiért meghalt, ám az ő engesztelésének hatása csak azokra terjed ki, akik hisznek. A korábbi fejezetekben már többször is beszéltem arról, hogy még maga a hit is Isten ajándéka, mely kizárólag Isten választottjainak adatik. Mielőtt a fenti kérdést megválaszolnám, nyomatékosan szeretném felhívni a figyelmet egy olyan műre, amely ezen a területen klasszikusnak számít: John Owen, The Death of Death in the Death of Christ, (A halál halála Krisztus halálában) [reprint: Banner of Truth: London, 1958]. A nagyszerű puritán író ezen írásában részletekbe menően, több száz oldal terjedelemben, a teljesség igényével tárgyalja a Krisztus korlátozott engesztelésével kapcsolatos kérdéseket és magyarázza meg az ide vonatkozó bibliai igeszakaszokat. Az már önmagában is elgondolkodtató, hogy mindeddig senkinek sem sikerült megcáfolni ezt az igen alapos munkát. A fenti kérdésre egy ebből a tanulmányból vett idézettel szeretnék válaszolni:
„Hadd ajánljam a következő dilemmát univerzalistáink figyelmébe: Isten kitöltötte az ő haragját, Krisztus pedig a pokol kínjainak vettetett alá:
[1] vagy minden ember minden bűnéért,
[2] vagy néhány ember minden bűnéért,
[3] vagy minden ember néhány bűnéért.
Ha a legutóbbi az igaz, minden ember néhány bűnéért, akkor minden embernek marad olyan elrendezetlen bűne, amellyel el kell majd számolnia Isten előtt, és így egyetlen ember sem fog üdvözülni. Hiszen ha Isten száll perbe velünk, ha az egész emberiség ülne is a vádlottak padján és csupán egyetlen egy bűn lenne a per tárgya, még akkor sem lenne egyetlen egy test sem, aki az ő szemében igaznak bizonyulna: „Ha a bűnöket számon tartod, Uram, Uram, kicsoda maradhat meg?” (130. Zsolt. 3.)...
Ha a második állítás az igaz, melynek helyességét bizonygatjuk, akkor Krisztus a világon valaha élt összes választott minden bűnéért, helyettük, az ő nevükben szenvedte el a kínhalált.
Ha pedig az első az igaz, akkor miért nem mentesül mindenki minden bűne büntetése alól? Erre te azt feleled: „Az ő hitetlenségük miatt; mert nem akarnak hinni.” Azonban ez a hitetlenség bűn vagy nem az? Ha nem bűn, akkor miért bünteti meg őket Isten ezért? Ha bűn, akkor Krisztus ezért a bűnért is elszenvedte az érte járó büntetést vagy sem? [„És az, mikor eljő, megfeddi a világot bűn, igazság és ítélet tekintetében: Bűn tekintetében, hogy nem hisznek én bennem” (Jn. 16:8,9) – saját kieg.] Ha Krisztus ezért a bűnükért is elszenvedte az érte járó büntetést, akkor miért kellene, hogy ez a bűn bármely más bűnüknél, amelyért Jézus ugyanúgy meghalt, jobban visszatartsa őket attól, hogy az ő halálának gyümölcséből részesüljenek? Ha pedig Krisztus nem szenvedte el az ő hitetlenségükért járó büntetést, akkor ez azt jelenti, hogy nem halt meg minden bűnükért. Válasszanak.” (61,62. old.)
Néhányan nagyon gyakorlati jellegű ellenvetést szoktak felhozni a korlátozott megváltással szemben. „Ez a tanítás tönkreteszi az evangelizációt. Nem mondhatod azt az egyes embereknek, hogy Krisztus meghalt értük, mert te ezt nem tudhatod!” Én azonban azt kérdezem, hogy van-e bármiféle előnye annak, hogy egy olyan megváltást kínálunk fel az embereknek, ami csupán elméleti jellegű, egy olyan Megváltót, akinek a munkája befejezetlen, és egy olyan Evangéliumot, ami nem több, mint lehetőség? Milyen igehirdetést áld meg az Úr az ő Szentlelkével, olyat, amely sikerorientált, vagy olyat, amely Isten Igéjének kijelentett Igazságához ragaszkodik?
„Az az igazság, hogy az Újszövetség senkit sem hív bűnbánatra annak alapján, hogy Krisztus konkrétan, személy szerint érte halt meg. Az Újszövetség egyszerűen azon az alapon hívja fel hitük Krisztusba vetésére a bűnösöket, hogy szükségük van Krisztusra, ő felajánlja magát nekik, és megígéri azoknak, akik befogadják őt, hogy megkapják mindazokat az áldásokat, amelyeket halála biztosított az ő népének. Ami az Újszövetségben egyetemes és mindenkire vonatkozó, az a hitre való felhívás, valamint az üdvösség ígérete mindazoknak, akik hisznek (Ésa. 55:1, Mt. 11:28kk, 22:9, Lk. 2:10k, 12:8, Jn. 1:12, 3:14kk, 6:40, 54, 7:37, 11:26, 12:46, ApCsel. 2:21, 10:43, 17:30, , Rm. 1:16, 3:22, 9:33, 10:4kk, Gal. 3:22, Tit. 2:11, Jel. 22:17).” (J. I. Packer, Az evangelizáció és Isten szuverenitása, Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány, Budapest, 2001., 66, 67. old.)
Pál apostol után talán a két legnagyobb (és „legsikeresebb”) prédikátor, George Whitefield és Charles Spurgeon egyetlen prédikációjában sem találunk olyan kijelentéseket, hogy „Krisztus meghalt értetek” vagy hogy „Krisztus mindegyikőtökért meghalt”, ugyanis mindketten szilárdan hitték és vallották a korlátozott engesztelést. Amikor az apostolok az Evangéliumot hirdették, sehol nem mondták azt, hogy „Krisztus meghalt minden emberért és tőletek függ az, hogy az ő munkáját eredményessé tegyétek”. Az apostolok azt tanították, hogy Krisztus meghalt a bűnösökért, az emberek kötelessége pedig az, hogy megtérjenek és higgyenek (ld. az apostolok prédikációit: ApCsel. 2:14-95.; 3:12-26; 4:8-12; 5:29-32; 7:2-53; 10:34-43: 13:16-41; 17:22-32; 22:1-21). Ők nagyon jól tudták, hogy egyedül Isten kegyelme képes megtérést és hitet ébreszteni az emberek szívében. Ez a meggyőződésük azonban nem hogy megnehezítette volna az ő evangelizációs munkájukat, hanem pontosan ez adott igazi erőt annak! Ők egy hatalommal bíró, erőteljes Üdvözítőről prédikáltak, akinek a munkája teljes és elégséges, és aki teljesen és egészen megváltja az embert. Ilyen bizonyos alapja van az evangelizációnak! Mi adhatna hathatósabb vigasztalást egy bűntől elgyötört szívnek, mint az, hogy Krisztus meghalt a bűnösökért és az ő munkája nem csak elméleti jellegű, hanem nagyon is valóságos?
„Az Egyháznak újra kihívás elé kell állítania a világot, méghozzá egy olyan evangélium bátor hirdetése által, mely a világ szemében offenzívnek tűnik. Offenzívnek, mert arról tesz bizonyságot, hogy Isten üdvözíti mindazokat, akiket akar. Offenzív, mert egy olyan szuverén Megváltót hirdet, aki valósággal megmenti és üdvözíti az ő népét.” (Dr. James White, Was Anyone Saved at The Cross? (Megmenekült-e bárki is a keresztnél?), www.aomin.org)