Őszintén remélem, hogy sikerült világosan és egyértelműen bemutatnom azokat az alapvető különbségeket, melyek a Szentírás arminiánus illetve kálvinista értelmezése között állnak fenn. Láttuk, hogy az előbbi az embert helyezi a középpontba és olyan hatalommal ruházza fel Isten teremtményét, mely az üdvösségre jutás tekintetében még a mindenható Isten hatalmát is képes felülmúlni. A kálvinisták, tehát a biblikusan gondolkodók azonban Istent helyezik a középpontba, mint mindenható, teljhatalmú, dicsőséges Urat, aki mindent az ő akaratának tanácsából cselekszik és aki még az ember személyes élete, örökkévaló sorsa felett is szuverén Úr. Míg az arminiánusok az újjászületést Isten és a bűneiben megromlott ember együttes munkájának tekintik (szinergizmus), addig a kálvinisták egészen Istennek adják a dicsőséget azáltal, hogy az újjászületést Isten, a bűneiben halott emberben elvégzett szuverén munkájának tartják.
Ha körbenézünk a magyar keresztyén könyvpiacon, szomorúan láthatjuk, hogy szinte eláraszt bennünket az arminiánus irodalom és csupán alig-alig jelennek meg olyan könyvek, melyek a kálvinista, reformátori/református, azaz biblikus tanítást igazán, hitelesen és átütő erővel mutatják be. Mindez pedig azt mutatja, hogy nem népszerű ma ez a tanítás. Láttuk, hogy már Jézus korában sem volt az. Az emberek soha sem rajongtak egy olyan evangéliumért, mely minden érdemüktől, büszkeségüktől, emberi teljesítményüktől és önbecsülésüktől is megfosztja őket. Így hát inkább nem beszélünk arról, hogy az ember képtelen magától hinni, hogy kizárólag Isten kegyelmi kiválasztásának köszönhető az, ha valaki üdvösségre jut, arról meg végképp nem, hogy Jézus kimondottan az ő juhaiért, azaz a választottakért halt meg. Az ilyen tanítás kétségbeesésbe kergeti a bűnös embert azért, mert eszerint nem rajta áll az örök kárhozattól való megmenekülése. Az a lehetőség fel sem merül, hogy az ilyen kétségbeesés hasznos is lehet, sőt, hogy éppen ez a kétségbeesés hajtja oda a bűnösöket Jézushoz!
A ma oly népszerű modern evangélium első renden békét, nyugalmat, boldogságot, megelégedettséget akar adni az embereknek és rendkívül keveset törődik Isten dicsőítésével. Jézus Krisztus Evangéliumának fő célja azonban mindig is Isten dicsőítése volt. „A régi evangélium célja az volt, hogy tanítsa az embereket Isten imádására, viszont úgy tűnik, hogy az új csak egy jó érzést akar támasztani bennünk. A régi evangélium tárgya Isten volt és az emberhez való viszonya; az újé az ember és az a segítség, amit Isten nyújt neki. A kettő ég és föld. Az evangélium hirdetésének látásmódja és hangsúlya változott meg.” – Írja J. I. Packer John Owen többször is említett, híres munkájához fűzött előszavában (J. I. Packer Bevezetés John Owen "A halál halála Krisztus halálában" c. könyvéhez [reprint: Banner of Truth: London, 1958], www.theologiamagyarul.org, ezután: JIPBev.), mely rendkívül jól összefoglalja az általam leírtakat, s ezért a továbbiakban többször is fogok innen idézni. (Tekintettel arra, hogy az Internetről töltöttem le ezt a tanulmányt, nem lehet megjelölni oldalszámot.)
A régi Evangélium egy megváltó Istenről beszél, az új egy olyan Istenről, aki képessé teszi az embert arra, hogy megváltsa magát. A régi Evangélium Krisztus elvégzett, tökéletes engesztelő áldozatáról, vagyis egy befejezett megváltásról beszél, mely által Krisztus megszerezte az övéinek az örök üdvösséget, az új pedig csupán a szabadulás lehetőségét kínálja fel az embereknek, amikor azt hirdeti, hogy az emberen áll, hogy Krisztus váltságművét személyessé és befejezetté tegye. „Eszerint a nézet szerint a megváltásom nem azon múlik, hogy Krisztus mit tett értem, hanem hogy én mit fogok tenni magamért.” (JIPBev) A régi Evangélium olyan Istent hirdet, aki nem csak üdvözíti, de meg is tartja az ő választottjait, az új olyan emberről beszél, aki képes kiszakítani magát a mindenható Isten megőrző kegyelméből.
Az arminiánus értelmezés szerint „Isten célja a megváltással tulajdonképpen csak egy tehetetlen próbálkozás volt, ami végül is attól függ, hogy az ember hisz-e vagy sem, és lehet, hogy bár Isten úgy rendelte, hogy Krisztus meghaljon, de elképzelhető, hogy senki sem fog üdvözülni. A kálvinista kitart amellett, hogy a Biblia szerint a kereszt Isten megmentő hatalmát ábrázolja ki, nem pedig az Ő tehetetlenségét. Krisztus nem elméleti megváltást szerzett elméleti hívők számára, nem lehetséges megváltást azoknak, akik lehet, hogy hisznek, hanem valódi, igazi megváltást saját, kiválasztott népe számára. Az ő drága vére valóban megment mindannyiunkat, ténylegesen vannak következményei annak, hogy feláldozta önmagát, pontosan azért, mert a kereszt az volt, ami volt. A kereszt megváltó ereje nem függ a belé vetett hittől, hanem éppen belőle fakad a hit. A kereszt biztosította a megváltást mindazok számára, akikért Krisztus meghalt.” (JIPBev) – Ez a kereszt botránya! Ez a Krisztus Evangéliuma!
A bennünket érő folyamatos arminiánus behatás folytán „az értelmünkben kialakult egy feltételes reflex, hogy a keresztet olyan elégtételnek tartsuk, ami kevesebb, mint a megváltás, Krisztust egy olyan Megváltónak, aki kevesebbet tesz, mint hogy megment, Isten szeretetét egy gyenge érzelemnek, ami külső segítség nélkül senkit sem tart vissza attól, hogy a pokolba jusson, a hitet pedig egy olyan emberi segítségnek, amire Istennek van szüksége ahhoz, hogy ezeket véghezvigye [azaz, hogy üdvözítse az embert – saját kieg.]. Következésképpen nem vagyunk szabadok arra, hogy higgyünk a bibliai Evangéliumban, de még arra sem, hogy hirdetni tudjuk azt. Nem hihetünk benne, mert gondolataink a szinergizmus csapdájában vergődnek… megdöbbentő módon egyszerre két ellentétes dolgot hiszünk a megváltásról: az egyik pillanatban azt mondjuk magunknak, hogy az egész Istentől függ, a következőben pedig hogy az egész rajtunk áll. Az ebből következő értelmi zavar megfosztja Istent a Neki, mint a megváltás szerzőjének és bevégzőjének járó dicsőségtől, és magunkat is megfosztjuk attól a vigasztalástól, amit az nyújthat, hogy tudhatjuk: Isten az, aki értünk munkálkodik.” (JIPBev)
„Krisztust (helyesen) Megváltónak szeretnénk mondani, de végül mégis azt állítjuk, hogy amikor Ő elvégezte a megváltást, akkor magunkra hagyott minket, hogy saját magunk legyünk saját magunk megváltói. Ezt a következőképpen tesszük: magasztalni szeretnénk Isten megváltó kegyelmét és Krisztus megváltó hatalmát, tehát hirdetjük, hogy Isten megváltó szeretete mindenkire érvényes, és hogy Krisztus meghalt, hogy megmentsen mindenkit, és hozzátesszük, hogy az isteni kegyelem dicsősége kiválóan látható ezekből a tényekből. Azonban ezután, hogy elkerüljük az univerzalizmus tanát, le kell kicsinyelnünk azt, amit az előzőekben magasztaltunk, és ezt már csak úgy tudjuk megmagyarázni, ha azt mondjuk, hogy végül is amit Isten és Krisztus tett, az nem ment meg, ha mi nem teszünk hozzá még valamit: a végső szót a megváltásban úgyis az mondja ki, hogy mi hiszünk-e vagy sem. Így végül is ezt mondjuk: Krisztus megment minket a mi segítségünkkel, ami ha belegondolunk, azt jelenti, hogy mi mentjük meg magunkat Krisztus segítségével… Ha azzal kezdjük, hogy Isten megváltó szeretettel fordul mindenki felé és Krisztus megváltó halált halt mindenkiért, de kerüljük azt, hogy univerzalisták legyünk, akkor mást már nem is mondhatunk… Sikerült megtagadnunk Isten mindenhatóságát, és aláástuk az igaz hit alapvető meggyőződését, hogy az ember teljesen ki van szolgáltatva az Isten kegyelmének. Ezzel egy hatalmas dolgot vesztettünk. És talán nem is csoda, hogy igehirdetésünk hatására olyan kevés tisztelet és hódolat ébred az emberekben [Isten iránt – saját kieg.], és a hitvalló megtért hívőink rendkívül önteltek, és igencsak hiányzik belőlük az a helyes önismeret és azok a jó cselekedetek, amiket a Szentírás az igaz bűnbánat [megtérés] gyümölcsének tart.” (JIPBev)
„Nem lehet túlhangsúlyozni: nem láttuk a kereszt teljes értelmét addig, amíg nem láttuk úgy, ahogy a dordrechti zsinati tagok adják elénk - az evangélium központi tanításaként, melyet egyik oldalról a teljes tehetetlenség és a feltétel nélküli kiválasztás, másik oldalról pedig az ellenállhatatlan kegyelem és a végső megőriztetés vesz körül. Mert a kereszt teljes értelme csak akkor jelenik meg, ha az elégtételt ennek a négy igazságnak a fényében látjuk. Krisztus azért halt meg, hogy megváltson egy csoportnyi segítség nélkül maradt bűnöst, akiken Isten megmutatta megmentő szeretetét. Krisztus halála biztosította elhívásukat és megőriztetésüket - jelen és jövőbeli megváltásukat - azokét, akiknek bűnét Ő elhordozta. Ezt jelentette és jelenti a Kálvária. A kereszt megmentett, a kereszt megment.” (JIPBev)
„A régi Evangéliummal bizonyosan nem fér össze az az olcsó szentimentalizmus, ami Isten bűnösöknek felajánlott ingyen kegyelmét egy alkati gyengeséggé változtatja, amit természetesnek gondolhatunk; de egyúttal azt sem engedi, hogy Krisztust lealacsonyító módon egy megtévesztett Megváltónak nézzük, akit megcsalt az emberi hitetlenség, sőt, nem is intéz érzelgős felhívásokat a nem hívőkhöz, hogy hadd mentse meg őket a csalódottságát titkolni próbáló Krisztus. A modern szószékek sajnálatra méltó Megváltója és érzelgős Istene ismeretlen a régi Evangélium előtt. A régi Evangélium azt mondja az embereknek, hogy nekik szükségük van Istenre, de azt nem, hogy Istennek szüksége van rájuk…nem buzdítja őket arra, hogy sajnálják Krisztust, hanem azt beszéli el, hogy Krisztus sajnálta őket, bár a könyörületet érdemelték meg a legkevésbé. Sohasem veszti szem elől az általa hirdetett Krisztus isteni méltóságát és felséges hatalmát, de egyértelműen elutasítja az Őróla alkotott minden olyan képet, amelyek eltakarnák mindenhatóságának ingyen kegyelmét. …amikor kifejti az ember szükségét Krisztus iránt, valami olyat hangsúlyoz, amit az új evangélium gyakorlatilag kifelejt: a bűnösök nem engedelmeskedhetnek az evangéliumnak, akárcsak a törvénynek, anélkül, hogy meg ne újulnának a szívükben. …amikor a régi Evangélium az üzenet gyakorlati alkalmazásáról beszél, bár hangsúlyozza, hogy az embernek muszáj hinnie, azt is kiemeli, hogy a hit nem az embertől függ, hanem Isten adja azt, amit Ő megparancsolt. Nem csak egyszerűen azt hirdeti, hogy az embernek Krisztushoz kell térnie, hanem hogy nem térhetnek Őhozzá, hacsak az Atya nem vonja őket. Tehát elveszi az embernek önmagába vetett hitét, és meggyőzi a bűnösöket a felől, hogy megváltásuk teljes egészében rajtuk kívül áll, így abba a kétségbeejtő helyzetbe kerülnek, amikor csak a mindenható Megváltó dicsőséges kegyelmére vannak utalva, nemcsak megigazulásukra, hanem hitükre nézve is.” (JIPBev)
„Az új evangélium hirdetését gyakran úgy is szokták nevezni, hogy „embereket Krisztushoz vezetünk” - mintha csak az emberek mozdulnának, Krisztus pedig mozdulatlanul állna egy helyben. A régi evangéliumról szóló prédikáció azonban sokkal inkább „Krisztust vigyük az embereknek” jellegű, mivel akik hirdetik, azok tudják: a munkájuk az, hogy Krisztusról beszéljenek az embereknek, és az általuk hirdetett hatalmas Megváltó elvégzi tervét az ő szavaikon keresztül - a bűnösöknek megváltást kínál, hitre segíti őket, és kegyelméből magához vonja őket…Tehát nem valószínű, hogy a régi Evangélium hirdetője úgy fogalmazná meg a gyakorlati alkalmazást, hogy „döntsetek Krisztus mellett”, ahogy manapság szokták, mivel ez a kifejezés egyfelől rossz asszociációkat hordoz önmagában. Olyan ez, mintha az embert beválasztanák egy hivatalba, amikor a jelöltnek nincs más dolga, mint hogy felajánlja, hogy rá is lehet szavazni, és aztán minden a szavazók egyéni döntésén múlik. Azonban mi nem arra szavazunk, hogy Isten Fia bekerüljön-e a hivatalba vagy sem, és Ő sem várakozik passzívan amíg az igehirdetők az ő érdekében kampányolnak, próbálnak Neki támogatókat szerezni! Másfelől pedig a kifejezés pontosan azt a dolgot takarja el, ami elengedhetetlen a megtéréshez és a hithez - az önmegtagadást, amikor személyesen Krisztushoz térünk. Egyáltalán nem egyértelmű, hogy ha Krisztus mellett döntünk, akkor az ugyanaz, mintha Hozzá mennénk, Rá támaszkodnánk, és elhagynánk a bűnt és saját próbálkozásainkat: sokkal kevesebbnek tűnik, és valószínű, hogy téves gondolatokat is támaszt némelyekben az Evangélium valódi természetére nézve, hogy mit kíván Isten a bűnösöktől. Ez semmilyen nézőpontból nézve sem ideillő kifejezés.” (JIPBev)
Arra a kérdésre, hogy "Mit kell tennem, hogy üdvözüljek?" a régi evangélium ezt válaszolja: "Higgy az Úr Jézus Krisztusban!" A következő kérdésre: „Mit jelent az, hogy hinni az Úr Jézus Krisztusban?” ezt mondja: „Azt jelenti, hogy tudod, hogy bűnös vagy, és hogy Krisztus a bűnösökért halt meg; hagyd el az önmagadba vetett bizalmadat és azt, hogy önmagadat igaznak tartod, és teljes egészében az Úrra támaszkodj bocsánatért és békességért. Továbbá a természetedből fakadó Isten iránti ellenségesség és lázadás helyett hálából szánd oda magad Krisztus akaratának a Szentlélek szívedben végzett megújító munkáján keresztül. És az ezután következő kérdésre: „Hogyan higgyek Krisztusban és hogy bánjam meg a bűneimet, ha természetemnél fogva képtelen vagyok megtenni ezeket a dolgokat?” a régi Evangélium ezt válaszolja: „Nézz Krisztusra, szólj Krisztushoz, kiálts Krisztushoz, úgy ahogy vagy. Valld be neki a bűneidet, azt, hogy nincs benned bűnbánat, azt, hogy nem tudsz hinni, és bízd magad teljes egészében az ő kegyelmére, kérd, hogy adjon neked új szívet, munkálja ki benned az igaz megtérést és a biztos hitet, kérd, hogy vegye el gonosz és hitetlen szívedet és írja az ő törvényét a bensődbe, hogy soha ne térjél el Tőle. Fordulj hozzá és bízzál benne, ahogy csak tudsz és imádkozzál az ő kegyelméért, hogy egyre inkább hozzá tudjál fordulni, és benne tudjál bízni, várakozzál az ő kegyelmére, Krisztustól várjad, hogy ő vonjon magához, ahogyan szeretnél hozzá közel kerülni. Figyelj Rá, imádkozz, olvasd és hallgasd Isten igéjét, járjál a gyülekezetbe Isten népével együtt, egészen addig, amíg te magad is kétségtelenül nem tudod, hogy most már valóban más vagy, egy megtért bűnös, és új szívet kaptál Istentől, amire vágytál, hogy megajándékozzon vele.” (JIPBev)
Hadd kérdezzem meg tisztelettel és alázattal tőled, keresztyén testvérem, akit az Úr vezetővé, tanítóvá, igehirdetővé tett az ő nyájában: Csak azt akarod hirdetni és tanítani, amit a Biblia tanít és semmit sem akarsz hirdetni és tanítani, amit a Biblia nem tanít? Ha igen, akkor a Krisztus szerelmére kérlek, hogy ne ferdítsd el Isten Beszédét, ne próbáld erőtlenné tenni Isten kegyelmét, ne homályosítsd el az Isten kegyelmi kiválasztásáról szóló tanítást és mindenek előtt, ne hallgass róla! Hanem minden erőddel törekedj arra, hogy teljes szelídséggel és alázattal, minél világosabban és hitelesebben ismertesd meg azt a nyájjal, hogy ők is olyan szeretőnek, irgalmasnak, igazságosnak és dicsőséges Úrnak ismerhessék meg a mi drága mennyei Atyánkat és az ő Fiát, amilyennek Ő magát az ő Igéjében kijelenti.
Azt hiszem, sokan meglepődnének azon, ha tudnák, hogy az általam már többször is idézett, ma is nagyon népszerű prédikátor, C. H. Spurgeon több mint egy tucat igehirdetést tartott a kálvinizmus öt pontjában tárgyalt kérdésekről, az általam is ismertetett tanítás védelmében (ld.: Sermons on Sovereignity by Charles Haddon Spurgeon, Ages Library www.ageslibrary.com, 1998). Érdekes, hogy ezen bibliai igazságok bátor hirdetése nem riasztotta el Spurgeon hallgatóságát! Ugyanez igaz a szintén sokak által ismert üstfoltozó prédikátorra, John Bunyan-ra, aki ugyancsak égő szívvel vallotta és hirdette Isten szuverenitását, úgy a kiválasztást, mint az elvettetést (John Bunyan, Reprobation Asserted: or, The Doctrine of Eternal Election And Reprobation Promiscuously Handled, In Eleven Chapters., London: Printed for G. L., and are to be sold in Turn-stile-alley, in Holbourn, évszám nincs megjelölve) és még sorolhatnánk a neveket!
Fontos azonban azt látnunk, hogy alapvetően két óriási hibát szoktak elkövetni azok, akik a predestinációról akarják meggyőzni az embereket. Az egyik ilyen hiba, hogy az igazságot ridegen, szeretet nélkül próbálják meg továbbadni. A másik az, hogy sokszor éppen azoknak az embereknek az életén nem látszik meg az, hogy kegyelemből élnek, akik a kegyelmi kiválasztást fennen hirdetik. Mindkettő teljesen hiteltelenné teszi a kegyelmi kiválasztásról szóló bizonyságtételt. Nem is beszélve arról, hogy milyen károkat tudunk okozni ezáltal a hívő testvéreink életében és hitében. Óvakodnunk kell tehát ezen hibák elkövetésétől és szelíden, de határozottan feddenünk kell azokat, akik ilyen módon hirdetik a predestinációt.
Ha ez a tanítás téged nem emel fel, ha nem gyönyörködtet, nem ad erőt, ha nem tölt el téged túláradó örömmel és hálával Isten iránt, ha nem késztet téged mérhetetlen buzgóságra és nem ébreszt benned az eddiginél is nagyobb szolgálatkészséget, sőt szinte elviselhetetlenül nyomasztó teherként nehezedik rád, akkor még nem érted a predestináció lényegét, még nem érted Isten kegyelmét. Ha ez a tanítás téged megkeményít vagy netalán gőgössé és elbizakodottá tesz, ha nem tesz téged mindenkinél szelídebbé és alázatosabbá, akkor még mindig nem érted, mit jelent ez: „Kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez” (Ef. 2:8).
A Dordrechti Zsinat záró határozatából vett idézettel szeretném lezárni a bizonyságtételemet, őszinte szívvel kérve az Urat, hogy használja fel ezt a néhány oldalt sokak épülésére, hitben való megújítására és megerősítésére, de mindenek előtt a Maga dicsőségére, az ő kegyelme és akarata szerint.
„Minthogy a mai napon Isten kegyelme folytán kinyilatkoztattuk és közzétettük az igazságot, elvetettük és elítéltük a tévelygéseket, s eltávolítottuk magunkból a káros félreértéseket, a DORDRECHTI ZSINAT (mely továbbra is kellő gondot fordít övéire) a legkomolyabban, teljes erejével és tekintélyével, melyet Isten Ígéje alapján bír Egyházának minden tagja szemében, Krisztus nevében kéri, felszólítja, figyelmezteti és kötelezi a Belga Szövetség Egyházainak lelkészeit (mindegyiküket külön-külön is), valamint az akadémiák és iskolák doktorait, rektorait és magisztereit, és egyáltalában mindenkit, akinek a lelkek gondozása vagy az ifjúság tanítása a feladata, hogy elvetvén az öt ismert Remonstráns Cikkelyt – melyek vagy önmagukban is tévesek, vagy rejtekhelyet nyújtanak a tévelygések számára -, erejükhöz és kötelességükhöz mérten ezt az üdvözítő igazságban részesedő, az isteni igazság legtisztább forrásából merített, világos, ferdítésektől mentes és egészséges tanítást őrizzék meg; továbbá hűségesen és belátó módon ismertessék meg a néppel és az ifjúsággal, s magyarázzák meg nekik; világítsák meg gondosan, hogy ez a leginkább gyönyörűségünkre szolgáló, s a legnagyobb haszonnal járó tanítás mind életünkben, mind halálunkban; a nyájtól elkóborolt bárányokat, a helytelenül vélekedőket, valamint az új nézetek hatalmába került híveket szelíden, az igazság erejénél fogva világosítsák fel, hátha egyszer eszméletet nyernek Istentől, amely képessé teszi őket az igazság felismerésére, hogy immár egészségesebben gondolkodva, ugyanabban a szellemben, ugyanazt mondva, egy hittel és szeretettel újra csatlakozzanak Isten egyházához és a szentek közösségéhez, s végre beforrjon az Egyház sebe, s minden tagja egy szívvel és lélekkel áldja az Urat.” (Dordrechti Kánonok, Koinonia Kolozsvár, 2000, 70, 71. old.)