Gen. 27:30-40: Isten tervének, az ember bűnének és a bűn következményének összhangja

Folytatva a 27. részt, meg fogjuk látni, hogy milyen döbbenetes módon megy végbe és fonódik össze Isten terve az egyes szereplők engedetlenségével és ugyanakkor azt is látnunk kell majd, hogy noha Isten terve végbemegy, ez nem mentesíti a történet szereplőit a felelősségük alól, s rendre le kell aratniuk a bűneik következményét. Próbáljuk meg felvenni a történet fonalát. Izsák gyanútlanul megáldotta Jákóbót a kedvenc fiának, Ézsaúnak szánt áldással. Alig hogy távozott a „Csaló”, mit sem sejtve betoppan Ézsaú, kezében a frissen sütött zsákmánnyal. „és mondá az ő atyjának: Keljen fel az én atyám, és egyék az ő fia vadászatából, hogy áldjon meg engem a te lelked.” (31)

Döbbent csönd. Izsák nem hisz a fülének, ezért megkérdezi, hogy ki az, aki vele beszél. „Én vagyok a te elsőszülött fiad Ézsaú.” (32) – mondja az idősebbik fiú. Izsák kis híján halálra rémül és visszakérdez: „Ki volt hát az, a ki vadat fogott és behozá nékem, és én mindenből ettem minekelőtte te megjöttél, és megáldottam őt, és áldott is lészen.” (33) – A történet szereplői itt szembesülnek először a bűneik következményével. Ez a történet forduló pontja, hiszen eddig csak gyűlt-gyűlt a sok álnokság, halmozódott a bűn, egyre csak hízott a bűnlavina, ettől a pillanattól kezdve azonban elindul. És mi szépen nyomon fogjuk követni azt, hogy hogyan gyűrűzik tovább a keserűség az összes többi érintettre. Kiváló és mégis elrettentő esettanulmánya ez a történet a bűn lélektanának.

Egy szempillantás alatt mindketten rádöbbennek arra, hogy valamit nagyon elszúrtak. Valami olyan dolog történt, amin már soha többé nem lehet változtatni. Egy kicsit olyan ez, mint a kárhozat előíze. Valamit örökre, teljesen, jóvátehetetlenül elszúrtam. Ézsaú egy életre, sőt egy örök életre eljátszotta Isten áldását! Hiszen Izsák maga mondja, hogy megáldotta Jákóbot és ő áldott is lesz. Ezt már nem lehet visszacsinálni, ezen már nem tud senki változtatni.

Ennyire nagy jelentősége volt akkoriban az atyai áldásnak. Mi történt itt? Izsák egy Istentől rendelt eszközt alkalmazott az Istentől kirendelt áldás továbbadására. Jákób nagyon is tudatában volt az áldás jelentőségének, tudta ő nagyon jól, hogy nem átkozhatja már meg Jákóbot ezért a gonoszságáért, sem vissza nem vonhatja már az áldást, ezért amikor rádöbben arra, hogy a „rossz” fiút áldotta meg, kénytelen elismerni azt, hogy az áldás valóra is fog válni. Mind be fog teljesedni, amit mondott. Ilyen értelemben kell magyarázni a Zsid. 11:20-at, ahol ez áll: „Hit által áldá meg a jövendőkre nézve Izsák Jákóbot és Ézsaut.”  - Izsák hitte, hogy amit kimondott a jövőre nézve, az be is fog teljesedni.

Itt kell szembesülnie Izsáknak azzal is, hogy az ő engedetlensége ellenére mégis az történt és történik, amit Isten eleve elrendelt a két fiúval kapcsolatban. Rá kell hogy döbbenjen Izsák arra, hogy akárhogy ágáll Isten kijelentett terve ellen, akárhogy próbál mindent elkövetni annak érdekében, hogy ne úgy alakuljanak a dolgok, ahogy azt Isten előre megmondta, nem tudja keresztülhúzni Isten számítását! És hogy mennyire tisztában volt Izsák Isten tervével (tehát nem tudatlanságból cselekedett), az kiderül az Ézsaúra mondott „áldásból” („és öcsédet szolgálod” (40)), amely valójában nem más, mint egy átok, mindjárt meglátjuk miért. 

Minek a következményét aratja itt apa és fia?

Izsák a házasságkötésük óta sorozatosan a hasa alapján hozta a döntéseit lelki dolgokban is. Ilyen alapon kivételezett Ézsaúval fittyet hányva Isten világos kijelentésére. Engedte, hogy megosztottá váljon a családja. A testies gondolkodásának köszönheti azt, hogy a kisebbik fia bolondot csinált belőle.

Ézsaút pedig soha nem is érdekelték az igazi értékek, a lelki dolgok, Isten akarata. Ő a mának élt. Legyen mit enni, inni, ez az élet lényege. Egy tál lencséért eladta, azaz megvetette az elsőszülöttségi jogot. Kánaánita feleségeket (többet!) vett magának! Mivel azonban tudta ő nagyon jól, hogy az áldás sok evilági, anyagi jólétre is vonatkozik, ezért arra igenis igeényt tartott. Az nagyon jól fog majd neki jönni, de a lelki része teljesen hidegen hagyta.

Csakhogy itt szembesül Ézsaú talán először azzal, hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy ő azt eltervezte.  Isten nem neki szánta az áldást és nem is fogja megkapni azt soha. A kettő együtt nem megy. Nem élhet átkozottan, ha igényt tart Isten áldására!Ézsaú minden tettével azt bizonyította, hogy méltatlan az áldásra.

„A mint hallotta vala Ézsaú az ő atyjának beszédét, nagy és igen keserves kiáltással felkiálta, és monda atyjának: Áldj meg engem is atyám. Ez pedig monda: A te öcséd jöve el álnoksággal, és ő vevé el a te áldásodat.”  (34,35) – Még Ézsaú keserves, szívet szaggató kiáltása sem veheti rá Izsákot arra, hogy visszavonja az áldást.

„Az pedig monda: Nem méltán hívják-é őt Jákóbnak? mert immár két ízben csalt meg engemet; elvevé elsőszülöttségemet, most pedig áldásomat vevé el. És monda: Nem tartottál-é nékem is valami áldást?” (36) – Ézsaú ezen a ponton sem vallja be, hogy ő már egyszer eladta az elsőszülöttségét, hogy ő már egyszer fittyet hányt az áldásra. Kétségbeesetten próbálja menteni, ami még menthető. Nem akar és nem tud belenyugodni a történtekbe. Nem tudja elfogadni a bűne következményét. Nem tud napirendre térni fölötte. Kétségbe esetten próbál kiutat, megoldást találni. Nincs itt valahol számomra is egy áldás? Az nem lehet, hogy minden áldásodat Jákóbnak adtad, apám! Áldj meg engem is! Az nem lehet, hogy én áldás nélkül maradjak!

Ismerve az előzményeket, tudjuk, hogy nem éri méltatlanság Ézsaút, hiszen csupán az történik vele, amit megérdemelt. És mégis milyen reménytelenül kétségbeesik, amikor rájön, hogy nincs kiút, örökre és végérvényesen eljátszotta az áldást. Nem maradt más számára, mint az átok. Azért beszélek erről ilyen részletesen, mert érzékeltetni szeretném azt, hogy valami hasonló lehet az, amit majd az elkárhozottak éreznek, amikor szembesíti őket Isten az egész bűnös életük örökké tartó, elborzasztó következményével. Amikor fokozatosan kezdenek rádöbbenni arra, hogy elkárhoztak. Örökre eljátszották Isten áldását és ezen már soha többé nem lehet változtatni.

Jézus is ki tér ennek az állapotnak a lírására egy helyen. Ki tudja melyik történetben van erről szó?

A Gazdag és Lázár történetében (Lk. 16). A gazdag fokozatosan döbben rá arra, hogy elkárhozott és nincs hatalmában ezen többé változtatni. Először még dirigál, azt hiszi, hogy ugyanúgy működnek a dolgok odaát, mint a földi életben. Kéréseket intéz Ábrahámhoz, ugráltatni akarja Lázárt, hogy enyhítsen a fájdalmán, majd vissza akarja őt küldeni az élő családtagjaihoz, de egyetlen kérése sem teljesül. Hiába próbál Ézsaúhoz hasonlóan kétségbeesetten valami áthidaló megoldást találni, minden próbálkozása, erőfeszítése kudarcot vall. Szép fokozatosan rá kell döbbennie arra, hogy végérvényesen elkárhozott. Adja az Úr fiúk-lányok, hogy nekünk soha de soha ne legyen részünk ebben az élményben! Az ének szavaival hívlak benneteket Jézushoz: „Ma még lehet, ma még szabad, borulj le a kereszt alatt!”

Gyerekek, ez nem vicc! Nem vagyunk hozzá szokva ahhoz, hogy változhatatlan dolgok érjenek bennünket. Ha rossz jegyet kapunk, majd kijavítjuk a következő órán. Ha meghúznak, majd évet ismételek. Ha összejön egy nem kívánt terhesség, elvetetjük a gyereket. Ha nem jövünk ki a házastársammal, élettársammal, elválok stb. Sokak ezért nem is foglalkoznak a túlvilági sorsukkal, mert ez rémisztő! Ilyen nincs! Az lehetetlen, hogy van valami, amit örökre elszúrhatok. És akkor jönnek a kétségbeesett próbálkozások: Majd én kimagyarázom magamat! Én erkölcsösen élek, ez csak számít valamit odaát! Reinkarnáció!!! Nincs is számonkérés! Isten egy szerető, elnéző Isten. Stb. Istentelenül élnek, de nem akarják learatni a bűnük következményét. Nem kell nekik Isten, de kellenek az áldások. Egyik barátom beszélt a főnökével, aki bevallotta, hogy ő egy ateista ember, nincs szüksége Istenre. Amikor azonban a barátom arról kezdett el beszélni neki, hogy el fog kárhozni, fel volt háborodva, hogy mi alapján zárjuk ki őt az üdvösségből… Nagyon hódít ma ez az ézsaúi lelkület! S amíg Isten valakinek a szívében nem kezd el munkálkodni, addig ebben az állapotban is marad.

Izsák válasza Ézsaú kétségbeesett próbálkozásaira rideg és könyörtelen: „Ímé uraddá tettem őt, és minden atyjafiát szolgául adtam néki, gabonával is borral is őt láttam el; mit míveljek azért immár veled fiam?” (37)

És itt jön az a híres rész, amelyet az ÚSZ is említ és amelyet félre szoktak magyarázni, mondván, hogy Ézsaú megtért: „Monda Ézsaú az ő atyjának: Avagy csak az az egy áldásod van-é néked atyám? Áldj meg engem, engem is atyám; és felemelé szavát Ézsaú és sír vala.” (38)

Miért sírt Ézsaú?

Világos, hogy Ézsaú könnyei nem az Isten szerint való megszomorodás könnyei. Nyoma sincs itt megtérésnek. Ézsaú nem a bűnei, az istentelensége miatt bánkódik, azok egy cseppet sem aggasztják, hanem végső elkeseredésében sír, mert elvesztette az áldást. Az őt ért veszteséget siratja. És mi lesz az ő sírásából? Gyilkos indulatok, bosszúvágy (41). A Zsid. 12:17 így ír Ézsaúról: „Mert tudjátok, hogy azután is, mikor akarta örökölni az áldást, megvettetett; mert nem találta meg a megbánás helyét, noha könyhullatással kereste azt az áldást.”  - Miért nem találta meg Ézsaú az áldást, noha könyhullatással kereste azt?

Azért, mert rosszul kereste. Mert nem a megbánás helyét kereste. Nem a bűnei miatt, hanem csupán a bűn következménye miatt bánkódott. Ez nem megtérés. Az igazi megtérést egyedül és kizárólag Isten lelke képes kimunkálni az emberben. Ha bánkódsz a bűneid felett, ha fáj az engedetlenséged, örülj, mert Isten munkálkodik a megtéréseden! Ha nem bántanak a bűneid, sőt nagyon jól érzed magad az istentelenségben, netán gyönyörködsz a hamisságban, rémülj meg, mert ez azt jelenti, hogy a kárhozatban vagy! Kiálts kegyelemért!

Na nézzük meg Ézsaú megáldását.

„Felele azért Izsák az ő atyja, és monda néki: Ímé kövér földön lesz lakásod, és részed lesz az ég harmatjából onnan felűl; És fegyvered után élsz, és öcsédet szolgálod. De lészen, a mikor ellene támadsz, letöröd igáját nyakadról.” (39, 40)

Miért mondtam azt, hogy ez inkább átok, mint áldás?

·        Ezt erősíti meg az eredeti szöveg, amelyet az UFO már helyesen fordít: „Nem zsíros földön lesz lakóhelyed, nem hull rád égi harmat”.  

·        Ha ugyanazzal (zsíros föld, égi harmat) áldotta volna meg Izsák Ézsaút, akkor Ézsaúnak nem lett volna oka a kétségbeesésre.

·        Ézsaú és leszármazottainak (edomiták) életkörülményei is ezt igazolják.

Az átok szórul-szóra beteljesedett. Az edomiták lakóhelye az ellenkezője volt Kánaán földjének, terméketlen, kopár hegyvidék. Mivel nem volt elegendő termőföld, az edomiták valóban a fegyverükkel keresték a megélhetést. Izsák szolgaságot és a felszabadulásért folytatott folyamatos küzdelmet ígért Ézsaúnak, amely prófécia szintén beteljesedett. Egy viszonylag hosszan tartó függetlenség után először Saul aratott győzelmet az edomitákon (I. Sám. 14:47), majd Dávid hajtotta őket az uralma alá (II. Sám. 8:14). Az edomiták sikertelenül próbálták meg lerázni magukról a zsidók igáját Salamon idejében (I. Kir. 11:14skk) és egészen Jórám idejéig júdai fennhatóság alatt maradtak, amikor is fellázadtak Júda ellen. Majd Amásia (júdai király) hajtotta őkat ismét a hatalma alá (II. Kir. 14:7, II. Kron. 25:11skk). Ezt követően legközelebb Áház ideje alatt sikerült ismét felszabadulniuk a júdai uralom alól (II. Kir 16:6, II. Kron. 28:17).

A Bibliában nem olvasunk arról, hogy Júdának sikerült volna újra a hatalma alá hajtani edomot, de Josephus feljegyzéseiből megtudhatjuk, hogy kb. Kr. e. 129-ben egy bizonyos Hyrcanus János (zsidó hadvezér?) teljesen leigázta Edomot és arra kényszerítette az edomitákat, hogy körülmetélkedjenek, majd beolvasztotta őket a zsidó államba.  Ez abban az időszakban történt, amikor teljesen kivételesen a Zsidó állam nem nyögött egyetlen birodalom igájában sem (i.e 167-63). Ami érdekes a mi szempontunkból, az az, hogy Heródes is (egy részről) edomita származású volt, és az általa alapított edomita uralkodó dinasztia egészen a zsidó állam végleges megszűnéséig fennállt. Így teljesültek be Izsák szavai.