Gen. 23:1-20: Sára halála, Ábrahám gyásza, Makpelá balangjának megvétele

Sára meghal, 127 évig élt. Érdekes, hogy Sára az egyetlen nő, akinek az életkorát feljegyzi a Szentírás. Vajon miért? Mert ő a megígért Mag és így nem csak a zsidók, hanem a mi „ősanyánk” is, vagyis minden hívő ősanyja (I. Pét. 3:6, Ézsa. 51:2), miképpen Ábrahám a hívők ősatyjává lett. Emlékeztek rá, hány évesen mondta azt magáról Sára, hogy „megvénültem”? 91 évesen! Ehhez képest egy igen szép kort ért meg. Még majdnem 40 évet ajándékozott neki az Úr. Ez azért nagyon fontos, mert ez azt jelenti, hogy Sárának nem csak az adatott meg, hogy megszülhette az Isten által megígért gyermeket, hanem az is, hogy láthatta is őt felnőni. Sára nem csak megkapta az áldást, hanem élvezhette is azt közel 4 évtizeden át. Azért jó ezt látni. Nehogy azt gondoljuk, hogy az Úr megajándékoz valamivel, aztán rögtön meg is foszt tőle.

Azért is érdekes még Sára halála, mert általában a férjek szoktak előbb meghalni, sőt évekkel előbb. Ábrahámék esetében ráadásul a férj még 10 évvel idősebb is volt és mégsem így történt, Sára sokkal előbb meghalt, mint Ábrahám. Ábrahám 175 évesen halt meg (25:7). Ő aztán meg végképp hosszú időn át élvezhette az áldást.

Hadd mondjam azt, hogy te sem fogsz kimaradni a „jóból”. Hiába múlnak az évek, hiába gondolod azt, hogy valamiről lekésel, lemaradsz (látva a körülötted levőket), ne aggódj! Nézz fel erre a hatalmas, kegyelmes, szerető, mennyei Atyára, aki ilyen gazdagon megáldotta Ábrahámékat. Ő nem késik el, bízzál Benne, nem fogsz lemaradni semmiről, nem fogsz kimaradni az áldásokban való bővölködésből sem. Istennél nem létezik olyan fogalom, hogy „elkésés”. Ő mindig mindent pontosan a rendelt időben ad nekünk. Ez a rendelt idő azonban nagyon sokszor nem akkor van, amikor mi gondoljuk.

Ábrahám hosszú évtizedek után újra visszatér Hebronba, azaz Kirját-Arbába és itt gyászolja el a feleségét.

Nézzük meg Ábrahám gyászát. Nem sokat ír róla az Ige. A Szentírás nem tekinti annyira fontosnak, annyira lényegesnek, annyira központi témának a szeretteink elköltözését, mint ahogy azt manapság az emberek szokták (ld. Temetőkultusz, családi síremlékek, mauzóleumok, halott kultusz stb.). Egyetlen verssel elintézi Ábrahám gyászát a Szentírás.

Vajon miért?

A Szentírás ezt a kérdést is a helyére teszi. Nem tulajdonít neki nagyobb jelentőséget, mint amekkorával bír. Mit mondhatunk el erről a gyászról?

Tudjuk, hogy egy hívő ember gyászolja itt hívő szerettét. Látjuk, hogy Ábrahám egyfelől megadja neki a végtisztességet, másfelől nem esik kétségbe, nem omlik össze lelkileg, nem olvassuk sehol, hogy Ábrahám számára ez mindennek a végét jelentené. Őszintén megsiratja, meggyászolja a feleségét, de közben az Úrra tekint, továbbra is az Úrban bízik. Úgy is mondhatnánk, hogy képes elengedni, visszaadni Sárát annak, Akitől kapta. Valahogy úgy, ahogy Jób is mondja, mikor elveszti a gyermekeit: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób 1:21)

Tudjátok úgy gondolom, hogy nagyon sokszor éppen ez a gond egy-egy közeli hozzátartozónk elvesztésekor, hogy nem akarjuk őt elengedni, nem akarjuk őt visszaadni az Úrnak, nem vesszük komolyan, hogy az Úrnál van, az Úrhoz költözött, ha ugyan az Úrban élt és halt meg. Milyen jó, és ezért bizony hálát adhatunk, hogy Isten nekünk ajándékozta őt néhány évre, néhány évtized erejéig, és ha Ő úgy dönt, hogy visszaveszi, hazahívja a szerettünket, akkor is bízhatunk abban, hogy Ő tudja, mit miért csinál és hogy minek mikor van itt a rendelt ideje („mind jó, mit Isten tészen”).

Nem gyászolhatunk úgy, mint a hitetlenek, akiknek semmi reményük sincs és ez egy-egy temetésen bizony kiderül, ami érthető hiszen nem gondolhatnak mást, mint hogy örökre elveszítettek valakit. Azonban hívőként csodálatos erőt reményt és örömöt ad a halottak feltámadásába vetett hit. Mi tudjuk, hogy a Krisztusban elhunyt szeretteinket viszont fogjuk látni! Nekünk ígéretünk van arra, hogy örökre együtt leszünk egymással és Krisztussal! Mi nem veszítjük el őket örökre, mert Krisztusban visszanyerjük őket. Csak néhány ígéretet mondok, amelyekbe egy fájdalmas gyász idején bátran belekapaszkodhatunk:

„Az Isten pedig az Urat is feltámasztotta, minket is feltámaszt az ő hatalma által.” (I. Kor. 6:14)

„Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele egygyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk.” (Rm. 6:5)

„De ha Annak a Lelke lakik bennetek, a ki feltámasztotta Jézust a halálból, ugyanaz, a ki feltámasztotta Krisztus Jézust a halálból, megeleveníti a ti halandó testeiteket is az ő ti bennetek lakozó Lelke által.” (Rm. 8:11)

Jézus maga ígéri meg nekünk: „És ha majd elmegyek és helyet készítek néktek, ismét eljövök és magamhoz veszlek titeket; hogy a hol én vagyok, ti is ott legyetek.” (Jn. 14:3)

„Ha csak ebben az életben reménykedünk a Krisztusban, minden embernél nyomorultabbak vagyunk. Ámde Krisztus feltámadott a halottak  közül, zsengéjök lőn azoknak, kik elaludtak. Miután ugyanis ember által van a halál, szintén ember által van a halottak feltámadása is. Mert a miképen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek. Mindenki pedig a maga rendje szerint. Első zsenge a Krisztus; azután a kik a Krisztuséi, az ő eljövetelekor.” (I. Kor. 15:19-23)

„Mert ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképen az Isten is előhozza azokat, a kik elaludtak, a Jézus által ő vele együtt. Mert ezt mondjuk néktek az Úr szavával, hogy mi, a kik élünk, a kik megmaradunk az Úr eljöveteléig, épen nem előzzük meg azokat, a kik elaludtak. Mert maga az Úr riadóval, arkangyal szózatával és isteni harsonával leszáll az égből: és feltámadnak először a kik meghaltak volt a Krisztusban; Azután mi, a kik élünk, a kik megmaradunk, elragadtatunk azokkal együtt a felhőkön az Úr elébe a levegőbe; és ekképen mindenkor az Úrral leszünk. Annakokáért vígasztaljátok egymást e beszédekkel.”  (I. Thessz. 4:14-18) – Azt mondja Pál, nektek van vigasztalásotok amikor egy szerettetek sírjánál kell megállnotok. Tessék ebbe belekapaszkodni.

Vigasztaljuk mi is egymást ezekkel a beszédekkel! Én a saját édesanyámon láttam azt, hogy milyen erőt merített ő ezekből az ígéretekből az édesanyja halálakor és az azt követő időszakban. Személyesen mondta el nekem, hogy mennyire megerősítette őt az Úr ezek által az Igék által. Ugyanakkor volt egy nagyon kedves szomszéd nénink (nem olvasta soha a Bibliát), aki egy elkötelezett, és sajnos mindenféle babonával terhelt katolikus néni volt, ő a férje halála után még évekig feketében járt, évekig gyászolta őt, meg imádkozott érte mindenféle szentekhez, rendszeresen, hetente legalább egyszer kijárt a sírjához a temetőbe. Így visszaemlékezve úgy tűnik, neki nem volt élő reménysége.

Ábrahámnak azonban volt. Sőt azt olvassuk róla, hogy ő is hitt a feltámadásban, (Rm. 4:17, Zsid. 11:19). Sehol nem olvassuk róla a későbbiekben sem, hogy Ábrahám tovább kesergett volna a felesége elköltözésén.

„Felkele azután Ábrahám az ő halottja elől, és szóla a Khéth fiainak, mondván: Idegen és jövevény vagyok közöttetek: Adjatok nékem temetésre való örökséget ti nálatok, hadd temessem el az én halottamat én előlem.” (3,4) – Ábrahám megkeresi a közeli város elöljáróit, akik khitteusok, vagyis Hettiták voltak.

Miért olyan fontos Makpelá barlangjának megvétele és miért részletezi ennyire ki ezt a Biblia?

Ez a barlang és a hozzá tartozó mező az ígéret földjének egy nagyon kicsiny darabkája! Isten Ábrahámnak és az ő utódainak ígérte Kánaán földjét. Ábrahám erre az ígéretre alapozva, az Isten iránti bizalom jeléül veszi meg Makpelá barlangját a hettita őslakosoktól, mely lépés megtételére Sára halála szolgáltatott okot. Az emberek általában a lakóhelyük közelébe temetik elhunyt szeretteiket. Ábrahám azonban idegen és jövevény ezen a földön. Ő maga mondja ezt magáról, de a szívében tudja, hiszi, hogy úgy tekinthet erre a földre, mint ami már az övé és az ő utódaié, mert Isten nekik ígérte. Ha nem lenne biztos ebben, minek venne magának ennyi pénzért (!) egy temetőhelyet egy idegen földön, ha úgy is el kell majd onnan költöznie. Ha az Úr az eddigi lehetetlennek tűnő ígéreteit beteljesítette, akkor az így lesz Kánaán földjével kapcsolatban is!  

És hogy miért kellett ennyire kirészletezni a földvásárlás körülményeit, egészen egyszerűen azért, hogy mind a Kánaániták, mind Ábrahám utódai számára egyszer s mindenkorra le legyen szögezve az, hogy Ábrahám jogilag teljesen tisztán, az akkori hivatalos eljárásnak megfelelően jutott hozzá ehhez a földhöz. Nem elvette, nem ajándékba kapta, amit a város későbbi vezetői akármikor visszavehettek volna tőle, hanem törvényesen jutott hozzá. A föld Ábrahám és utódai elidegeníthetetlen tulajdonává lett. Ezt ezután senki sem vonhatja kétségbe.

Röviden fussunk végig ezen a földvásárláson.

Itt egy tipikus, mindmáig hasonlóképpen zajló keleti egyezkedést látunk. A felét sem szabad komolyan venni ezeknek a nagyhangú, udvariaskodó frázisoknak. Igen valószínű, hogy Ábrahám sem vette komolyan Efron nagyvonalú felajánlásait, de ő maga is betartotta ezeket a korabeli szokásokat.

„Hallgass meg minket uram: Istentől való fejedelem vagy te mi közöttünk, a mi temetőhelyeink közűl a mely legtisztességesebb, abba temesd el a te halottadat, közűlünk senki sem tiltja meg tőled az ő temetőhelyét, hogy eltemethesd a te halottadat.” (6) – Istentől való fejedelemnek szólítják. Felajánlják neki a saját díszes temetkezési helyüket, hogy abba temesse el a halottját. Ajánlanak neki mindent, csak ne kelljen szabad földet adni. Nehéz lenne megtagadni a kérést egy ilyen általuk is nagyra becsült embertől, megpróbálnak ezért kitérni előle. Válassz nyugodtan a te halottadnak helyet. Lehet itt temetkezni, aztán legeltess csak tovább, de földed itt nem lesz. Ezt nem mondják ki. Ábrahám azonban saját, külön sírhelyet akar, olyat, amely örökre megmaradhat családja birtokában:

„És felkele Ábrahám, és meghajtá magát a földnek népe (a jelenlevő népképviselet, vezetők tanácsa) előtt, a Khéth fiai előtt. És szóla ő velök mondván: Ha azt akarjátok, hogy eltemessem az én halottamat én előlem: hallgassatok meg engemet, és esedezzetek én érettem Efron előtt, Czohár fia előtt (aki szintén ott ült a kapuban a nép vezetői között). Hogy adja nékem Makpelá barlangját, mely az övé, mely az ő mezejének szélében van: igaz árán adja nékem azt, ti köztetek temetésre való örökségűl.” (8,9) – Adjátok nekem Makpelá barlangját, amit kértek érte, megfizetem. – mondja Ábrahám.

„Nem úgy uram, (mondja erre Efron) hallgass meg engem: azt a mezőt néked adom, s a barlangot, mely abban van, azt is néked adom, népem fiainak szeme láttára adom azt néked, temesd el halottadat.” (11) - Föláll a tanácsban Efron, és nem mer nyíltan ellent mondani Ábrahámnak, hanem valahogy rafináltabb módon megpróbálja megúszni az ügyet. Ha valaki nem ismeri a keleti embernek az alkudozási módját, az nem érti meg az egészet. Az emberek itt mást mondanak és mást gondolnak. Efron azt gondolhatja, hogy ha a mezővel együtt kínálja, akkor Ábrahám lemond a vásárlási szándékáról.

Figyeljük meg, hogy mennyire körülményes. Ebből meglátjuk, hogy borzasztó anyagias. Az anyagias emberrel a legnehezebb dűlőre jutni. Pénzügyekben olyan bonyolult, mert annyira ragaszkodik hozzá. Egy óra alatt sem lehet kihúzni belőle, hogy most mit akar. Eladja, vagy nem? Mennyiért, vagy hogy adja? Borzasztóan megkeveri, kavarja az egészet, lamentál iszonyú bonyolultan, mert odavan a pénzért. Ennek különben a pénzimádat az oka, semmi más. Ezt nem meri nyíltan vállalni. Körbejárja ötvenszer és a végén nem tudjuk, hogy mit akar. Ugyanez a helyzet itt ez az illetővel. Benne van a nagy adag számítás.

Mi van e mögött az ajánlat mögött? Ha csak barlangtulajdonos lenne Ábrahám, akkor a kor jogszokása szerint nem kellene neki pl. adót fizetnie. Ha viszont megveszi a mezőt, egy csapásra adófizető állampolgárrá lesz és katonáit be kell sorozni a hadseregbe, nekik is védeniük kell a várost, ha baj van, mert ő is állampolgár lett. Tehát miért tukmálja rá a mezőt Efron? Nem szeretetből, hanem azt mondja: Nem úszod meg te azt olyan olcsón komám, hogy csak egy barlangot lecsípjél magadnak potom pénzért. Hanem ha akarod a barlangot, akkor meg kell venned a mezőt is és vállalnod kell mindazt, ami ezzel jár. Ez egy látszólagos jóakarat. Nem arról van itt szó, hogy ő jót akar, mert tulajdonképpen borzasztóan meg akarja vágni Ábrahámot ezzel.

„És meghajtá magát Ábrahám a földnek népe előtt. És szóla Efronhoz a föld népének hallatára, mondván: Ha mégis meghallgatnál engem! megadom a mezőnek árát, fogadd el tőlem; azután eltemetem ott az én halottamat.” (12, 13) - Akkor most fizetek. Megveszem a mezőt is. Nem akartam, de megveszem azzal együtt. Ha csak úgy van, hogy mezővel együtt, akkor megveszem. Ábrahám tehát mindent megad azért, hogy az ígéret földjén megvesse a lábát. Tudjátok mi jutott erről eszembe? A szántóföldbe rejtett kincs példázata (Mt. 13:44) Ha valaki talál egy kincset a mezőn elásva, eladja mindenét, megveszi az egész szántóföldet, mert az kell neki, mert az sokkal többet ér, mint amennyit ő adhat érte. E mögött a jelenet mögött Ábrahám oldaláról nézve ez húzódik meg. Az Isten mondta, tehát ez értékes. Itt valami csodálatos dolog fog történni. Ábrahám azt mondja: Mindent megér nekem az, hogy az ígéret földjéből akár csak egy talpalatnyi rész is az enyém legyen. Így van a keresztyén ember is: Mindent megad, hogy a mennyországban megvesse a lábát. Mert az ígéret földje nekünk a mennyország. S mi a mennyei világért mit adunk? Majd meglátjuk mindjárt, Ábrahám mit fizet.

És felele Efron Ábrahámnak, mondván néki: Uram! hallgass meg engemet; négyszáz ezüst siklusos föld, micsoda az én köztem és te közötted? Csak temesd el a te halottadat.” (14, 15) - Most böki ki, hogy mire tartja Efron a mezőt. Csak hogy érezzük, mekkora summáról van itt szó, akkoriban egy ember kb.7 siklust keresett egy évben. A négyszáz ezüst siklus az körülbelül 60 ember egy évi fizetése volt. Ezért mondom, hogy e mögött mi húzódik meg. Tehát itt belekényszerítik Ábrahámot abba, hogy polgári terheket viseljen, adózzon, szükség esetén részt vegyen a háborúikban, és kérnek tőle egy ekkora összeget egy barlangért és egy mezőért. Itt látszik, hogy Efron miért ilyen udvarias és miért ilyen jóakarója. Valóban kell a barlang? Na hát majd most elmegy a kedved a vásárlástól.

Engede  azért Ábrahám Efronnak és odamérte Ábrahám Efronnak az ezüstöt, a melyet mondott vala a Khéth fiainak hallatára; kalmároknál kelendő négyszáz ezüst siklust.” (16) - Ha valaki a hit szemeivel nézi ezt a jelenetet, akkor érti, miért kész Ábrahám megvenni a Makpelá barlangját bármi áron! Efron szemében hogy néz ez ki? Szabok egy akkora árat, amiért az nem veszi meg. Aztán nagyot néz. Mégis megveszi. Nem hiszem, hogy értik, hogy miért. Mert egy vacak barlang meg egy mező, ami ki tudja mit teremhetett, szerintem nem sokat, fák is vannak benne - tehát nem egy beszántott föld, hanem „minden fával, amivel tele van a mező”. Nem nagyon tudják elképzelni, miért veszi meg Ábrahám. Mint egy adás-vételi szerződésben, pontosan leírja a Szentíró helyet:

Így lett Efronnak Makpelában levő mezeje, mely Mamré átellenében van, a mező a benne levő barlanggal, és minden a mezőben levő fa az egész határban köröskörűl Ábrahámnak birtoka, a Khéth fiainak, mind azoknak szeme előtt, a kik az ő városának kapuján bemennek vala.” (17, 18) - Városkapuban szerezte Ábrahám, tehát hivatalos helyen. Olyan, mintha ma azt mondanánk: Városházán vettem a képviselőtestület színe előtt.

„Azután eltemeté Ábrahám az ő feleségét Sárát a Makpelá mezejének barlangjába Mamréval szemben. Ez Hebron a Kanaán földén.” (19)

A későbbiekben a zsidóknak sokáig nem volt más biztos pontjuk a Makpelá barlang kivételével. Persze a muzulmánok is különös tiszteletben részesítik ezt a helyet, olyannyira hogy egy mecsetet építettek a barlang fölé Hebronban. A múlt szászadig sem zsidóknak sem keresztyéneknek nem engedték meg, hogy bemenjenek a barlangba.