Gen. 22:15-24: Az ígéretek megerősíttetnek, Nákhor utódai

A múlt alkalommal láttuk azt, hogy Ábrahám kiállta ezt a kegyetlennek tűnő próbát. Valóban kész lett volna feláldozni a fiát Isten kérésére. „Jelesre vizsgázott” az Istennek való engedelmességből.  Ezzel a próbával kapcsolatban fel szokták tenni a kérdést - és lehet, hogy ez bennünk is felmerült, csak nem mertük hangosan kimondani -, hogy hogyan kérhet ilyet Isten az embertől? Hogy lehet egy szegény öreg embert, egy szerető édesapát ilyen helyzetbe hozni?

Ehhez kell azt komolyan vennünk, hogy Isten ténylegesen feláldozta az ő egyszülött Fiát. Az Atya lesújtott rá a Golgotán és az ő kezét senki nem állította meg. Hogy kérhet ilyet ez a mennyei Atya Ábrahámtól? Úgy, hogy Ő ezt megtette. A világ teremtése előtt elhatározta Jézus keresztáldozatát s azt végre is hajtotta. Tehát megteheti, mert aminél Ő többet tett, annál kevesebbet kérhet. S ha én tőlem bármi áldozatot kér ez az engem ennyire szerető Atya, akkor eszembe kell, hogy jusson, hogy Ő sokkal többet tett értem a Golgotán. Isten értem hozott áldozatához képest az semmi, hogy én neki szentelek egy-két órát egy héten (pl. azért, hogy meglátogassak egy idős nénit a gyülekezetből), 10-20 percet a reggeli csendességben, vagy neki áldozok valami elenyészőt a zsebemből, amit úgy hívnak, hogy pénz. Ez mind semmi ahhoz képest, hogy Ő önmagát adta értem a Golgotán.

Mindent kérhet tőlem Isten, ezt felejtjük el. Te kész vagy-e bármit odaáldozni Istennek, ha kéri tőled? Kész vagy-e az erődet, idődet, akár a szabadidődet, a figyelmedet, az egészségedet vagy bármit odaadni az Úrnak? Hiszen úgyis az övé mindened! Vagy azt mondod, na nem, ez már sok, Isten túl sokat kér tőlem, túl sokat kért Ábrahámtól is. Ennyit már nem adhatok… Ezt, hogy hogy kérhet ilyet az Isten, vagy ahogy még mondani szokták: hogy engedheti meg az Isten, ezt olyan ember kérdezi, aki nem tudja, hogy Isten mit tett érte. Mert aki tudja, az ilyet többé nem kérdez.

„És kiálta az Úrnak Angyala Ábrahámnak másodszor is az égből. És monda: Én magamra esküszöm azt mondja az Úr: mivelhogy e dolgot cselekedéd, és nem kedvezél a te fiadnak, a te egyetlenegyednek: Hogy megáldván megáldalak tégedet, és bőségesen megsokasítom a te magodat mint az ég csillagait, és mint a fövényt, mely a tenger partján van, és a te magod örökség szerint fogja bírni az ő ellenségeinek kapuját. És megáldatnak a te magodban a földnek minden nemzetségei, mivelhogy engedtél az én beszédemnek.” (15-18)

Miután Ábrahám kiállta a próbát, miután Isten és ember előtt bizonyságot tett arról, hogy Isten még az ő egyetlen fiánál is drágább neki, az Úr ismét megerősíti a Neki tett csodálatos ígéreteket. Méghozzá nem is akárhogyan, hanem úgy, hogy önmagára esküszik. A legbiztosabbra ezen a világon. Fel kell, hogy figyeljünk arra, hogy itt hangzik el először az az ígéret, hogy a te magodban áldatnak meg a föld nemzettségei. Eddig Isten mindig csak azt mondta, hogy megáldatnak benned a föld nemzettségei, most már azt mondja, hogy a te magodban.

Ki ez a „mag” (egyes szám, nem többes szám)?

Lapozzunk csak vissza a bűnesethez, hogyan is szól az ős evangélium: „És ellenségeskedést szerzek közötted és az asszony között, a te magod között, és az ő magva között: az neked fejedre tapos, te pedig annak sarkát mardosod.” (3:15) – Azt mondja az Úr, hogy el fog jönni az asszony magva, aki a kígyó fejére tapos, aki diadalmat arat majd a gonosz felett.

„Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő magvának. Nem mondja: És a magvaknak, mint sokról; hanem mint egyről. És a te magodnak, a ki a Krisztus.” (Gal. 3:16) – Jézus Krisztusra vonatkoznak az Ábrahámnak tett ígéretek. Benne teljesedtek be ezek az ígéretek.

Erről beszél Péter az egyik prédikációjában:

 „Ti vagytok a prófétáknak és a szövetségnek fiai, melyet Isten szerzett a mi atyáinkkal, mondván Ábrahámnak: És a te magodban megáldatnak a földnek nemzetségei mindnyájan. Az Isten az ő Fiát, Jézust első sorban néktek támasztván, elküldé őt, hogy megáldjon  titeket, mindegyikőtöket megtérítvén bűneitekből.” (ApCsel. 3:25,26) – Ez az Ige egyike azoknak, a bibliai szakaszoknak, amelyekben a legfélreérthetetlenebbül mutatkozik meg az Ó és Új szövetség közti nagyon szoros kapcsolat.

Hogyan áldatnak meg Krisztusban a föld nemzettségei?

„Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká levén érettünk; mert meg van írva: Átkozott minden, a ki fán függ: Hogy az Ábrahám áldása Krisztus Jézusban legyen a pogányokon, hogy a Lélek ígéretét elnyerjük hit által.” (Gal. 3:13, 14) – Emlékeztek a szövetségkötésre? Emlékeztek, mit fogadott meg ott Isten Ábrahámnak, amikor Ábrahám helyett ment át a tetemek között? Azt fogadta meg, hogy Ő fogja magára venni a szövetség átkát, Ő vállalja magára az Ábrahám szövetségszegéseiért járó halálos büntetést! Miért? Azért, hogy Ábrahám és utódai, vagyis mindazok, akik Jézus Krisztusban hisznek, örökölhessék a szövetség áldásait. Jézus Krisztusban az Isten elvette rólunk az átkot, hogy kiáraszthassa ránk az ő áldását! Ő a Mag, Ő az asszony Magva, aki az ősi ígéret szerint a kígyó fejére taposott, Ő Ábrahám Magva, akiben megáldatnak a föld minden nemzettségei (mi is!), Ő az egyetlen, igazi, tökéletes áldozati Bárány, akiről maga Isten gondoskodott, Ő a mi helyettes áldozatunk, aki elveszi a világ bűneit. Ő a megígért Messiás, Ő a Szabadító. S talán most már értjük, hogy miért pont ezután az eset után hangzik el ez a csodálatos ígéret.

Ha most egy kicsit visszapillantunk az eddigi üdvtörténetre, akkor mit látunk?

A bűneset után elhangzik az ígéret: el fog jönni a Szabadító! Aztán azt látjuk, hogy igen rövid időn belül elhatalmasodik a bűn az egész világon. A sátán munkája folytán olyan romlottá válik az emberiség, hogy már-már úgy tűnik, Isten terve kudarcba fullad. Ekkor azonban Isten özönvizet bocsát a Földre és Noét és családját kivéve, minden embert kipusztít a Földről az Úr. Egyetlen ember azonban, egy igaz ember és családja Isten kegyelméből csodával határos módon megtartatik. Mert el kell jönnie a Magnak. Az emberek újra elszaporodnak a föld színén és velük együtt a bűn is kezd újra elhatalmasodni. Jön Bábel tornya, amiről láttuk, hogy nem volt más, mint egy világméretű Isten ellenes összeesküvés. A gonosz erői újra összefognak, hogy Isten tervét meghiúsítsák. Isten azonban nem engedi, hogy az összeesküvők véghezvigyék szándékukat, mert el kell jönnie a Magnak, ezért összezavarja az emberek nyelvét. És ezek után hívja el az Úr Ábrahámot, egy már akkor is meglehetősen idős embert, akinek megígéri, hogy benne fognak megáldatni a föld minden nemzetségei, hogy az ő utódjának adja a földet, és hogy annyi utódja lesz, mint égen a csillag. Ábrahám megvénül és még sehol egy utód, sehol a mag. És amikor már mindenki azt hinné, hogy már végképp nincs semmi esélye annak, hogy Isten ígéret beteljesüljön, egyszer csak csodával határos módon egy vénasszony elhalt méhéből megszületik a megígért utód. Azonban még mindig nincs vége történetnek. Tizenegynéhány évvel Izsák születése után Isten egyszer csak azt kéri Ábrahámtól, hogy áldozza fel az ígéretek örökösét, azaz hogy saját kezével hiúsítsa meg Isten tervét… Hát azt hiszem, tényleg nem mondhatunk mást, mint hogy valóban csodával határos módon maradt fenn a választottak vonala.

Ha megnézzük az eddigieket és Ábrahám küzdelmes életét, akkor mit gondoltok, miért volt ilyen körülményes, ilyen rizikós, ilyen hajszálon múló az üdvtörténet eddig?

Hogy Isten megmutassa az ő végtelen hatalmát.

Kinek akarta vajon megmutatni Isten az ő hatalmát?

A sátánnak. Mintha Isten azt akarta volna megmutatni az ördögnek, hogy hiába gyűjti össze minden erejét, hiába veti latba minden gonoszságát, hiába tesz bármit Isten és az eljövendő Mag ellen, el fog jönni a megígért Messiás és ez ellen az ördög semmit sem tehet. S ha Istennek úgy tetszik, akkor egy vénember és egy meddő, fogamzásképtelen vénasszony által fog eljönni a Szabadító, és ennek még Ábrahám kezdeti hitetlenkedése sem lehet akadálya. S mindez azért, hogy az ördög meglássa, hogy Isten a leglehetetlenebb, legkilátástalanabb körülmények között, sőt azok ellenére véghezviszi az üdvtervet.

Aligha hiszem, hogy bárkinek is lennének kilátástalanabb helyzetei az élete során, mint amilyenek Ábrahámnak voltak. S ha az Isten megmutatta ennek a vénembernek az életén keresztül azt, hogy számára tényleg nincsen lehetetlen, és hogy amit ő eltervezett, azt véghez is viszi, akkor nem kéne végre komolyan vennünk azt, hogy a mi kicsiny életünkben is ugyanígy végbe fog menni Isten csodálatos terve. Tehet amit akar az ördög, vicsoríthat, tombolhat, latba vetheti minden fondorlatát és gonoszságát, akkor sem fogja tudni meghiúsítani Isten tervét, akkor sem fogja tudni meggátolni Isten ígéreteinek a beteljesedését!

Egy nagyon érdekes mondatot olvashatunk az Ef. 3:10-ben: „Azért, hogy megismertettessék most a mennybeli fejedelemségekkel és hatalmasságokkal az egyház által az Istennek sokféle bölcsesége, Amaz örök eleve-elvégezés szerint, a melyet megcselekedett a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban:”  - Úgy mutatja be itt Pál a világtörténelmet, mint egy óriási színházi előadást, melynek a legfontosabb szeplője az egyház, Krisztus választott népe. A nézőközönség angyalokból, mennyei fejedelemségekből és hatalmasságokból áll, a rendező pedig maga a mindenható Isten. A cselekmény nem más, mint az üdvtörténet. Egy borzasztóan izgalmas forgatókönyv szerint zajlanak az események, és mi vagyunk a főszereplők! A színdarab arról szól, hogy hogyan viszi véghez Isten az ő örök, bölcs tökéletes tervét a világtörténelem színpadán a gonosz minden próbálkozása ellenére. S ahogy kibomlik előttünk ez a csodálatos remekmű, a nézőközönség, és velük együtt mi is ámulunk és bámulunk, és térdre hullva az Úr előtt mi is csak azt tudjuk mondani, amit Pál mond:

„Óh Isten gazdagságának, bölcseségének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei s kinyomozhatatlanok az ő útai! Mert kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa? Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy annak visszafizesse azt? Mert ő tőle, ő általa és ő reá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké. Ámen.”  (Rm. 11:33-36)

„Megtére azért Ábrahám az ő szolgáihoz, és felkelének és együtt elmenének Beérsebába, mert lakozék Ábrahám Beérsebában.” (19)

Most pedig jőjjön Nákhor nemzetségtáblázata (20-24). Mit keres ez itt?

Egy dolgot szüntelenül szem előtt kell tartanunk, amikor ezeket az ÓSZ-i történeteket olvassuk. Minden történet, feljegyzés, tudósítás, mely nem a választottak vonaláról szól, azért került bele a Bibliába, mert valamilyen módon kapcsolódik a választott vonal történetéhez, valamilyen köze van az üdvtörténethez. Mi lehet vajon a köze Nákhor nemzettségtáblázatának Ábrahám és utódai történetéhez?

Legutóbb a 11:29-ben volt szó Nákhorról és családjáról, és nem véletlen az, hogy most (Izsák feláldozása után) értesül Ábrahám a testvére gyermekeiről és unokáiról. Most újra felvesszük ezt a szálat, hiszen ez a két szál (Ábrahám családjának és Nákhor családjának története) hamarosan összefonódik. Az öreg Ábrahám, ha lehet így fogalmazni, hitélete és az Istennel való kapcsolata „csúcsára” ért, ugyanakkor az élete végéhez közeledik. Isten ezzel a leszármazási táblázattal mintegy előkészíti az üdvtörténet következő szakaszát, méghozzá Izsák történetét. Ugyanis, Nákhor egyik unokája, Rebeka lesz majd Ábrahám fiának, az ígéret örökösének a felesége.

Egy-két nevet azért nézzünk meg ebből a listából:

Úz: az ő neve már a 10:23-ban is előfordul.

Búz: Később említi őt a Szentírás Témánnal és Dédánnal együtt, mint arab törzsfőket: „Dedánt és Témánt és Búzt és mindazokat, a kik lenyírott üstökűek, És Arábiának minden királyát és az egyveleg nép minden királyát, a kik a pusztában laknak” (Jer. 25:23, 24). Elihu, Jób egyik barátja is búzita volt, Rám családjából származott (Jób. 32:2).

Kemuél: Arámnak atyja, nem az arameusok, hanem az előbb említett Rám családjának ősatyja (Keil&Delitzsch).

Keszed: A kaszdimoknak, vagyis a káldeusok egyik ágának ősatyja, valószínűleg az ő leszármazottai lopták el Jób tevéit (Jób. 1:17) – ld. Keil&Delitzsch.

Bethuél: Lábán és Rebeka apja (25:20)

Mahákha: valószínűleg a Makátiták ősatyja (V. Móz. 3:14, Józs. 12:5), akik Maaka földjén éltek, mely Dávid király idejében egy kis arab királyság volt (II. Sám. 10:6,8, I. Krón. 19:6), de Maaka, mint személynév is többször felbukkan az ÓSZ-ben (I. Kir. 2:39, I. Krón. 11:43, 27:16).

A következő alkalommal Sára halálával folytatjuk.