Gen. 21:15-34: Isten gondoskodik Ismaelről, Ábrahám szövetsége Abimélekkel

Múlt alkalommal ott hagytuk abba, hogy Ábrahám fájó, nehéz szívvel, de az Istennek engedelmeskedve szélnek ereszti a szolgálót és annak fiát. Láttuk, hogy mihelyst meghallja az Isten üzenetét, azonnal a tettek mezejére lép. Az érzései, a józan esze ellenére késedelem nélkül megteszi azt, amit az Isten parancsolt. Ábrahám megtanulta már azt, hogy neki is meg mindenkinek az a legjobb, ha az Úrnak engedelmeskedik, még ha az nagyon nehéz is.

Beszéltünk arról, hogy milyen fontos ÚSZ-i igazságokat példáz ez az esemény. (A cselekedetekből, önerőből történő megigazulás és az Isten kegyelméből történő megigazulás közötti feloldhatatlan ellentét.) Erre most nem fogunk újra kitérni. Azt is elmondtam, hogy ez a fejezet az ígéretek beteljesedéséről szól. Nézzük meg, mi történik Hágárékkal.

„Felkele azért Ábrahám jó reggel, és vőn kenyeret és egy tömlő vizet, és adá Hágárnak, és feltevé azt és a gyermeket annak vállára s elbocsátá. Az pedig elméne, és bujdosék a Beérseba pusztájában.” (14)

Hol van Beérseba pusztája?

Gérártól D-K-i irányban ~ 25km-re helyezkedik el Beérseba, a Holt-tenger alsó ¼-ének vonalában. Ettől D-re terül el ez a pusztaság, ahol Hágár és a gyerek bolyongott.

Félelmetes ez a pusztaság, akkora, mint a Dunántúl. Nem tudom, hogy egy-egy tömlő vízzel meddig tudták kihúzni, néhány nap, talán egy-két hét, de amikor elfogyott a víz, minden reményük szertefoszlott életben maradásuk felől: „Hogy elfogyott a víz a tömlőből, letevé a gyermeket egy bokor alá. És elméne s leűle által ellenébe mintegy nyillövésnyi távolságra; mert azt mondja vala: Ne lássam mikor a gyermek meghal. Leűle tehát által ellenébe, és fölemelé szavát és síra.” (15,16) – Múlt alkalommal már megbeszéltük azt, nem egy magatehetetlen csecsemőről van szó. Valószínű, hogy addigra már Izmaelt is elhagyta az ereje, s Hágár ott hagyta őt egy bokor alatt. Egy nyíllövésnyi távolság annyit jelent, hogy jó messze, de még látótávolságon belül. Na, Ilyen az anyai szív. Elmegyek jó messze, mert nem bírnám végignézni a saját gyerekem haldoklását, de azért mégis szeretném őt látni.

Miért van ennyire kétségbeesve Hágár?

Tudjátok a kétségbeesett emberre az a jellemző, hogy nem emlékezik és nem lát! S ezárt minden oka megvan a kétségbeesésre. Nem emlékezik Isten ígéretére, pedig Isten nagyon nagy ígéreteket adott neki korábban a gyermekére vonatkozóan. Azt mondta: „Felettébb megsokasítom a te magodat, hogy sokasága miatt megszámlálható se legyen. És monda néki az Úrnak angyala: Ímé te terhes vagy, és szűlsz fiat; és nevezd nevét Ismáelnek, mivelhogy meghallá Isten a te nyomorúságodat. Az pedig vadtermészetű ember lesz: az ő keze mindenek ellen, és mindenek keze ő ellene; és minden ő atyjafiának ellenébe üti fel sátorát.” (I. Móz. 16:10-12) – Hágrnak tudnia kellett volna, hogy Istennek nagyon komoly terve van a gyermekével, s ha ez az Isten Ábrahámékon beteljesítette a képtelennek tűnő ígéretét, akkor őróla, meg a gyerekéről sem fog elfelejtkezni. Hágár feledékeny.

Nem ilyenek vagyunk mi is?! Annyira hajlamosak vagyunk elfelejtkezni Isten csodálatos ígéreteiről, amikor egy-egy nagyon nehéz, kilátástalan helyzetbe kerülünk és miért, mert az érzéseinkre az érzelmeinkre hallgatunk inkább!

Isten azonban nem felejtkezik el rólunk és nem felejtkezett el Hágárékról sem. A Hágárnak és az előző részben Ábrahámnak tett ígéretéhez méltóan gondjaiba is veszi a gyereket: „Meghallá pedig Isten a gyermeknek szavát, és kiálta az Isten angyala az égből Hágárnak, és monda néki: Mi lelt téged Hágár? ne félj, mert az Isten meghallotta a gyermeknek szavát, ott a hol van. Kelj fel, vedd fel a gyermeket, és viseld gondját, mert nagy néppé teszem őt. És megnyitá Isten az ő szemeit, és láta egy vízforrást, oda méne azért, és megtölté a tömlőt vízzel, és inni ada a gyermeknek.” (17-19) – Miért van ez az esemény megörökítve?

Egyrészt, hogy lássuk, hogy Isten szavatartó és hogy ebből erőt merítsünk, másrészt pedig Ábrahám miatt. Nem Izmael, meg a szegény elüldözött Hágár kedvéért, hanem azért, hogy lássuk, hogyan teljesedett be Isten Ábrahámnak tett ígérete. Tehát megint elsőrenden Ábrahámra nézve van megemlítve ez a történés. Én állítom, hogyha Isten nem beszélt volna Ábrahámnak Ismael további sorsáról, ez a pusztai jelenet talán bele se kerül a Bibliába (persze ez csak az én személyes véleményem). Isten emlékezteti Hágárt arra, amit korábban ígért neki és amit Ábrahámnak is megmondott, hogy nagy néppé fogja tenni a gyermekét. Az első gyógymód, amit Isten alkalmaz Hágár reménytelen állapotára az emlékeztetés. És minket is erre bíztat ez a történet: Emlékezz az Isten ígéreteire!

Aztán látjuk azt is, hogy Hágár nem lát. Végső elkeseredettségében pont egy olyan helyen telepszik meg, ahol a közelben egy vízforrás van, csak ő ezt nem veszi észre a bánatától. Istennek kell odairányítania a figyelmét. Isten második gyógymódja tehát, hogy megnyitja Hágár szemét!

Nem vagyunk mi is sokszor így? Megesz minket a szomorúság, meg az elkeseredettség, és nem látjuk az életmentő forrást. Ahelyett, hogy körülnéznénk és Isten segítségével észrevennénk a közelünkben levő forrást, mi inkább kesergünk. Kétségeskedünk, ahelyett, hogy a Bibliát olvasva újra és újra megerősödnénk. Vagy lehet, hogy olvassuk mi az Igét napról-napra, de olyan nagy a keserűségünk, hogy nem halljuk meg, nem vesszük észre az Úr ígéretét, az Úr bátorítását, vezetését az aktuális helyzetre vonatkozóan. Olvassuk, de nem értjük, nézünk, de nem látunk. (pl. töri érettségim) De ilyenek a nem hívő/vallásos emberek is, akik siránkoznak, panaszkodnak, némelyikük még templomba is rendszeresen jár (oda a forrás közelébe) és nem veszi észre az Úr Jézust, nem látja meg a szabadulás forrását, nem érti az életmentő Igét. Ha az Isten nem nyitja meg ezeknek az embereknek a szemét, akkor a forrás közelében fognak szomjan halni. Ez az ember tragédiája!

Világosan megmondja Jézus, hogy ne aggodalmaskodjatok a ti életetek felől! Emlékezz és láss!  Soha ne felejtsd el, mit ígért neked az Úr és ne csak horizontálisan nézelődjél, hanem nézz fölfelé!

Az izmaelita nép egyiptomi-zsidó keverék. Erre van itt egy utalás, amikor arról olvasunk, hogy Hágár egyiptomi nőt szerez Izmaelnek feleségül (21), logikus módon a saját fajtájából. Ezek az izmaeliták később is előfordulnak a Bibliában sokszor. Ki tudja, hogy hol? (ld. pl. Józsefet izmaelitáknak adták el – 37:27,28). 

„És vala Isten a gyermekkel, s az felnövekedék, és lakik vala a pusztában, és lőn íjászszá.” (20) - Az Ige tehát még egyszer utoljára megerősíti, hogy Isten valóban beteljesítette Ismaelre vonatkozó ígéretét s ezzel lezárul ez a pusztai epizód. Ahogy korábban elbúcsúztunk Lóttól, most Hágáréknak is búcsút intünk és egy kis kitérő után újra visszatérünk az üdvtörténethez.

Említetem, hogy ez a rész az ígéretek beteljesedéséről szól. A most következő esemény során egy újabb ígéret kezd beteljesedni (ez már a harmadik). „És lőn abban az időben, hogy Abimélek és Pikhól annak hadvezére megszólíták Ábrahámot mondván: Az Isten van te veled mindenben, a mit cselekszel. Mostan azért esküdj meg énnékem az Istenre itt, hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem azzal a szeretettel, a melylyel én te irántad viseltettem, viseltetel te is én irántam és az ország iránt, a melyben jövevény voltál.” (22, 23)

Mit is ígért az Úr, amikor elhívta Ábrahámot? „És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz.” (12:2) – Ábrahám ott van egy vadidegen földön, mint jövevény és az Isten annyira megáldja, hogy ez már a föld királyának is szemet szúr. Nem tudják nem észrevenni, hogy ezzel a vénemberrel maga az Isten van. Isten valóban felmagasztalja Ábrahám nevét a pogány király előtt, annak ellenére, hogy korábban csúnyán félrevezette őt (Sárával kapcsolatban – 20. fejezet). Isten dicsősége Ábrahám engedetlenségét is túlragyogja. Isten áldásai még a mi engedetlenségeinken is fölül emelkednek.

Abimelek jónak látta bebiztosítani magát. Ha ezzel az Ábrahámmal Isten van, akkor nosza barátkozzunk össze vele és kössünk vele szövetséget, nehogy valaha is ellenük forduljon Ábrahám és az ő Istene. Nem is beszélve arról, hogy ha ezt az embert ennyire megáldja Isten, akkor talán nekik is jut majd valami ebből az áldásból. Érdemes az ilyen emberekkel jó viszonyba lenni, sose lehet tudni mit hoz a jövő, hogyan változnak a dolgok.

Ábrahám kedvezően fogadja Abimelek közeledését, de még mielőtt szövetséget kötnének, Ábrahám elérkezettnek látja az időt, hogy az Abimelek emberei által elzabrált kutakkal kapcsolatban szemrehányást tegyen neki (25). Óriási kincs volt akkoriban egy olyan kút, amelyben állandóan volt víz. Nem volt olyan egyszerű vizet találni. Nem úgy volt, hogy valahol leástak, aztán felbuzgott belőle a forrás. Meg kellett keresni, hogy hol van egyáltalán víz. Ha nem találtak vizet, a pásztorkodásnak befellegzett és egyáltalán az életben maradás is lehetetlenné vált. Ábrahám bizonyára nagy nehezen, kemény, kitartó munkával ásott magának egy kutat ezen az idegen földön, a föld lakói ezt kifigyelték és önhatalmúlag eltulajdonították. (Lehet, hogy Abimelek nevében.) Ábrahámnak, mint jövevénynek nem sok joga lehetett az idegen országban. Innen látjuk, hogy ez sokáig egy fájó seb volt Ábrahámnak. Isten azonban gondoskodott róla, hogy Ábrahámot megbecsüljék, hogy legyenek jogai és kiváltságai. Isten készített egy olyan alkalmat, amikor Ábrahám végre kitálalhatta az őt ért sérelmeket, méghozzá a legilletékesebb személynek.

„És monda Abimélek: Nem tudom kicsoda mívelte e dolgot; te sem jelentetted nekem, s én sem hallottam, hanem csak ma.” (26)

Miután e dolog elrendeződött, Ábrahám és Abimélek szövetségre lépnek. Ábrahám a szövetséges viszony megpecsételése végett juhokat és marhákat adott Abiméleknek. Ebből az ajándékból különített el Ábrahám 7 juhot.

„És monda Abimélek Ábrahámnak: Mire való e hét juh, melyet külön állítál? És felele Ábrahám: Ezt a hét juhot vedd tőlem, hogy bizonyságul legyenek nékem, hogy én ástam ezt a kútat.” (29,30) – Nem csak Abimelek biztosítja be magát és utódait Ábrahámmal kapcsolatban, hanem, ügyesen, Ábrahám is gondoskodik arról, hogy végleg megoldódjék a kútkérdés. Megesküdteti Abimeleket arra, hogy a kút Ábrahámé. Az Úr készíti az alkalmakat a nehéz ügyek elrendezésére, de nekünk fel kell ismerni ezeket az alkalmakat és a megfelelő időben meg kell tennünk a megfelelő lépéseket. Az Úr nyit meg kapukat, nekünk meg be kell lépni rajtuk. Azzal hogy Abimelek elfogadta az ajándékot, elismerte Ábrahám kizárólagos tulajdonjogát a kúthoz. „Azért nevezék azt a helyet Beérsebának, mivelhogy ott esküdtek vala meg mind a ketten.” (31) – Beéreba = hetek kútja (a hét juhra utal) vagy eskü kútja.

Miután Abimelek és hadvezére eltávoztak, Ábrahám tamariszkuszfákat ültetett azon a helyen és segítségül hívta az Úrnak nevét. Ábrahámnak volt miért hálát adnia. Egy „fejezeten” belül ennyi jó történt vele. Ábrahám életében most hirtelen beindultak a dolgok! Eddig csak várt, most pedig sorozatos ígéretbeteljesedéseket él át. Tele van a szíve hálával Isten iránt. Így gondoskodik az Úr az övéiről.

Ha mi próbálunk valamit elrendezni, az olyan nyögve nyelős lesz, fél sikerrel fogunk járni. Azonban ha az Úr rendez el valamit, az el lesz rendezve. Csakhogy ezzel nem ért véget a történet. Ez nem egy hollywoodi sikerprodukció, amelynek a végén mindenki nevet, mindenki happy. Ábrahámra egy óriási próbatétel vár. Ábrahám meg fogja tapasztalni azt, hogy az ígéretek beteljesedése után sem lesz fenékig tejfel (próbáktól mentes) az élete. Neki ezután is az Istentől való teljes függőségben kell élnie, mert csak így lesz képes arra, hogy az Istentől kapott ajándékokkal helyesen tudjon bánni. Na, de erről majd a következő alkalommal fogunk beszélni.