A 2. ponttal egy olyan, a Szentírás egészét átható, nagy horderejű tanításhoz érkeztünk, amelyhez csakis leoldott saruval, Isten előtti mély hódolattal és alázattal közelíthetünk, egészen és feltétel nélkül alárendelve magunkat az ő tökéletes Kijelentésének és a Szentlélek elménket és szívünket átformáló erejének. Komolyan véve Pál apostol intését, hogy senki feljebb ne bölcselkedjék annál, mint amennyire Isten megengedi (Rm. 12:3), „hogy azokat, amiket az Úr titkon elrejtve hagyott, ne kutassuk; amiket pedig nyilvánossá tett, el ne hanyagoljuk, hogy vagy a túlságos kíváncsiskodás, vagy másfelől a hálátlanság vádja alá ne essünk.” (Institucio III. könyv, 207. old.). Ha nem így közelítjük meg a feltétel nélküli kiválasztást, Isten Igéje „bolondság” vagy „botránkozás” lesz számunkra csakúgy, mint Pál apostol idejében az Evangélium a görögök és a zsidók számára (I. Kor. 1:23).
Folytatva az előző pontban elkezdett és az Ige alapján kifejtett gondolatmenetet, el kell hogy jussunk arra a következtetésre, hogy az ember üdvösségre jutása nem az emberen, azaz nem az ő akarati „döntésén” múlik (hiszen teljesen megromlott természeténél fogva nem akarja a saját üdvösségét), hanem egyedül és kizárólag a mindenható Istenen. Ő az, aki képes a halottakat életre kelteni. Ő az, aki egyedül képes a farkasokat juhokká tenni. Ő az, aki egyedül képes az előle menekülő embert maga felé fordítani és benne üdvözítő hitet ébreszteni. Ő egyedül, a mi üdvösségünk elkezdője és véghezvivője!
„Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket…” (Jn. 15:16) – Nem mi döntöttünk Isten mellett, hanem Ő döntött mellettünk.
„Meg lévén győződve arról, hogy aki elkezdette bennetek a jó dolgot, elvégezi a Krisztus Jézusnak napjáig” (Fil. 1:6). „Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást [a véghezvitelt] jó kedvéből.” (Fil. 2:13) – Ő kezdte el bennünk a jó dolgot, nem tőlünk indult a kezdeményezés, és Ő az, aki arról is gondoskodik, hogy amit elkezdett, azt véghez is vigye bennünk, azaz, hogy egészen véghez vigye a mi üdvösségünket. Még azt is Ő munkálja ki bennünk, hogy akarjuk a jót választani és hogy tudjuk is azt cselekedni!
A Biblia világosan tanít arról, hogy nem fog üdvözülni minden ember. Júdásról például, biztosan tudjuk, hogy elkárhozott (Jn. 17:12). A gazdag és Lázár történetében szereplő gazdag is kárhozatra jutott (Lk. 16:22,23). Jézus több helyen is világosan beszél arról, hogy lesznek olyanok, akik kivettetnek majd a „külső sötétségre” (Mt. 8:12, Mt. 22:13, Mt.25:30), az „örök tűzre” (Mt. 25:41), a „gyehennára”(Mk 9:43-48) vagy a „tűznek tavába” (Jel. 20:15), mely kifejezések az örök kárhozat borzalmát szemléltetik. Nem áll meg tehát az a sokak által egyre gyakrabban hangoztatott elgondolás, mely szerint Isten végül úgyis minden embert üdvözíteni fog. Ezt a nézetet nevezik univerzalizmusnak, vagy a minden ember üdvözülése tanának. Természetesen ezen nézet hirdetői is a Bibliára hivatkoznak, azon belül is néhány univerzalizmust sejtető igehelyre, melyek közül ebben a fejezetben csupán az I. Tim. 2:4 magyarázatára térek ki. A célom ugyanis nem az, hogy a nehezen érthető igehelyekből kiindulva vezessem le a feltétel nélküli kiválasztást, hanem az, hogy a Biblia erre vonatkozó világos (református) tanítását kifejtsem, melynek fényében majd ezek a sokak által vitatott Igék is helyes értelmezést nyernek.
Ha tehát az üdvösségünk egyedül Istenen múlik, akkor ez azt jelenti, hogy Isten nem üdvözít minden embert. „Mert nem mindenkié a hit!” (II. Thessz. 3:2) – Isten nem ad mindenkinek üdvözítő hitet. Jogosan merül fel tehát a kérdés, hogy akkor mi alapján üdvözít Isten csupán némelyeket. A Biblia világos válasza erre: Isten kegyelmi kiválasztása alapján, melyre a világ kezdete előtt került sor.
„Áldott legyen az Isten, és a mi Urunknak, Jézus Krisztusnak Atyja, aki megáldott minket minden lelki áldással a mennyekben a Krisztusban, a szerint, amint magának kiválasztott minket Őbenne a világ teremtetése előtt, hogy legyünk mi szentek és feddhetetlenek Őelőtte szeretet által, Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratjának jó kedve szerint… Őbenne, akiben vettük is az örökséget, eleve elrendeltetvén annak eleveelvégzése szerint, aki mindent az ő akaratjának tanácsából cselekszik” (Ef. 1:3-5, 11) – Pál ezt a levelet és így e fenti sorokat az „Efézusban lévő és Krisztus Jézusban hívő szenteknek” (1. vers) írja, tehát nem mindenkinek általánosságban, hanem csak az Efézusi gyülekezetben levő választottaknak. (Érdemes mindig megnézni azt, hogy kik egy-egy levél címzettjei, kire vagy kikre vonatkoznak az abban leírtak.)
„Tudván, Istentől szeretett atyámfiai, hogy ti ki vagytok választva” (I. Thessz. 1:4) – írja Pál a Thesszalonika-i gyülekezet azon részének, „mely van az Atya Istenben és az Úr Jézus Krisztusban” (I. Thessz. 1:1), azaz az ottani választottaknak. A II. Thessz. 2:13-ban pedig azt írja nekik: „Mi pedig mindenkor hálaadással tartozunk az Istennek ti érettetek atyámfiai, akiket szeret az Úr, hogy kezdettől fogva kiválasztott titeket Isten az üdvösségre, a Lélek szentelésében és az igazság hitében”.
Hasonlóképpen ír Péter apostol is első levele címzettjeiről: „Péter, Jézus Krisztusnak apostola, a Pontusban, Galátziában, Kappadóciában, Ázsiában és Bithiniában elszéledt jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében, engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre” (I. Pét. 1:1,2).
„Aki megtartott minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végezése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte.” (II. Tim. 1:9)
„Ekképen azért most is van maradék a kegyelemből való választás szerint” (Rm. 5:11) – írja Pál a zsidók közül való választottakról.
Isten ugyanis a világ felvettetése óta egy népet gyűjt egybe minden népből, nyelvből és nemzetből, akiket a Biblia, mint ahogy azt az eddigiekben is láttuk, szenteknek vagy választottaknak nevez (ld. még: Mt. 24:22,24,31; Mk. 13:20,22; Mk. 13:27; 2 Tim. 2:10; Tit. 1:1; ApCsel. 9:15; Rom. 11:7; 1 Thess. 1:4; 2 Pet. 1:10 stb.). Ezeket az embereket, Isten már „a világ teremtetése előtt” (Ef. 1:4) kiválasztotta magának arra, hogy újjászületve és örök életet nyerve a föld sójává és a világ világosságává legyenek (Mt. 5:13, 14), hogy szentek és feddhetetlenek legyenek Isten előtt (Ef. 1:4), hogy kiábrázolódjék rajtuk a Krisztus (Gal. 4:19, Rm. 8:29), hogy maradandó gyümölcsöt teremjenek (Jn. 15:16), hogy magasztalják Isten dicsőségét és az ő dicsőséges kegyelmét (Ef. 1:6, 12). Egyszóval, hogy a mindenható Istent dicsőítve képviseljék Őt ebben a világban és hogy az ő akarata szerint éljenek.
Csakis és kizárólag azok fognak örök életet nyerni, azok fognak hinni, azok fognak üdvözülni, akiket Isten eleve örök életre választott (vagy rendelt):
„Ennek hallatára örvendeztek a pogányok, és magasztalták az Úr igéjét, és akik az örök életre választattak, mindnyájan hívővé lettek.” (ApCsel. 13:48) – Akiket Isten a pogányok közül kiválasztott az örök életre, hallván az örömhírt, hitre jutottak.
Ezzel a kálvinizmus nagy ellenlábasai, az arminiánusok is egyet értenek. A kiválasztás ténye ugyanis kitagadhatatlan a Szentírásból. Tegyük fel azonban a kérdést, hogy mi alapján választott ki vagy rendelt Isten eleve némelyeket az örök életre. Ezen a ponton válik élesen ketté a két tábor. Erre a kérdésre ugyanis az arminiánusok és a mai hívők többsége teljes meggyőződéssel azt feleli, hogy Isten előre tudta azt, hogy ki hogyan fog majd reagálni az Evangélium üzenetére, kik lesznek azok, akik majd hisznek Jézusban és kik fogják elutasítani Őt, vagyis kik fognak együttműködni Istennel az üdvösségük elnyerése érdekében és kik nem. Ez alapján az előzetes ismeret (vagy előre látott hit) alapján választotta ki Isten az embereket az üdvösségre. – Mondják ők, majd idézik a Rm. 8:29-et, mely szerint:
„Mert akiket eleve ismert, eleve el is rendelte”.
Az arminiánus értelmezés szerint tehát az itt használt „eleve ismer” kifejezés egyszerűen egy még meg nem történt dologgal vagy eseménnyel kapcsolatos előzetes intellektuális ismeretet jelöl.
Ez a magyarázat nagyon humánusnak és rendkívül szimpatikusnak tűnik a büszke, bűntől elhomályosított emberi elme számára. Egyetlen baj van vele csupán, hogy az szöges ellentétben áll a Biblia tanításával. Három érvet fogok felsorakoztatni ezen arminianus állásponttal szemben.
1. A Rm. 8:29 fenti értelmezése szöges ellentétben áll a Szentírás emberről alkotott képével (ld. a kálvinizmus 1. pontját).
Ha Isten az emberek előre látott Jézushoz való viszonyulása alapján rendelte volna őket az üdvösségre, akkor minden embernek, kivétel nélkül el kellene kárhoznia. Hiszen, mit látott volna Isten, amikor előretekint a világtörténelemben? Azt, hogy minden ember gyűlöli az Igazságot és szereti a hamisságot és senki, de senki nem akar Jézushoz menni. Ha ez lett volna az üdvösségre való kiválasztás alapja, akkor egyetlen lélek sem üdvözülne!
2. A Rm. 8:29 fenti értelmezése szöges ellentétben áll a Szentírás üdvözítő hittel kapcsolatos tanításával (ld. a kálvinizmus 1. pontját).
A Szentírás szerint Isten a hit ajándékozója és nem a megromlott természetű ember „produkálja” azt saját magától (ld. Ef. 2:8, Fil. 1:29 stb.). Ezért Isten, e fenti értelmezés szerint csupán azt ismerte volna eleve (tudta volna előre), hogy kik azok az emberek, akiket Ő hittel fog megajándékozni. Ez sem árul el semmit az üdvösségre való kiválasztás alapjáról. Hiszen nem tudjuk meg azt, hogy miért ajándékoz meg némelyeket hittel és másokkal miért nem teszi meg ugyanezt.
3. Az „eleve ismer” kifejezés fenti módon történő értelmezése nem egyezik meg annak itt és a Biblia más helyein használt jelentésével.
Pál nem pontosítja egyetlen szóval sem azt, hogy mi az, amit Isten eleve ismert az emberben. Ő nem tesz hozzá semmi olyat az itt használt kifejezéshez, hogy „akiket Isten eleve ismert, hogy hinni fognak”, mert Pál nem is puszta intellektuális ismeretet értett ezalatt, hanem valami egészen mást. Isten ugyanis (intellektuálisan) mindenkit ismert már a világ teremtése előtt, mégsem rendelt mindenkit örök üdvösségre. Az „eleve ismer” (proginoszko) kifejezés valódi jelentése tehát saját magában kell, hogy hordozzon egy olyan korlátozást, mely által leszűkül azon emberek köre, akiket Isten eleve elrendelt az örök üdvösségre. Ezzel a jelentéssel mind Pál, mind a levél címzettjei tisztában kellett, hogy legyenek.
Ahhoz, hogy a Rm. 8:29-ben használt kifejezés valódi értelmét meghatározhassuk, meg kell vizsgálnunk, hogy milyen értelemben szerepel ez a kifejezés a Biblia egyéb helyein. Ehhez először az ismer ige jelentését kell megvizsgálnunk. Az ismerni kifejezés a Szentírásban Isten jótetszésére, jókedvére, megkülönböztető szeretetére, szeretetén alapuló kiválasztására, előnyben részesítésére utal. Most csak három fontosabb Igét idézek, amelyben ez a szó előfordul, a többinél csak az igehelyeket tüntetem fel:
„Mielőtt az anyaméhben megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek [elkülönítettelek]” (Jer. 1:5) – Isten nyilvánvalóan intellektuálisan mindenkit ismer már a születése előtt, itt azonban arról beszél az Ige, hogy Jeremiást már a születése, fogantatása előtt megkülönböztetett szeretettel elválasztotta, kiválasztotta, elkülönítette magának Isten az ő jótetszése szerint.
„Azután ismeré Ádám az ő feleségét Évát, aki fogad vala méhében és szűli vala Kaint” (I. Móz. 4:1) - Ez egy emberi példa, de nagyon kifejezően érzékelteti az ismer szó egy újabb bibliai jelentését. Ádám nyilván sok más embert is ismert az ő feleségén kívül, ez az igeszakasz azonban arról a megkülönböztetett testileg is kifejezésre juttatott szeretetről beszél, melyet Ádám tanúsított Éva iránt, melynek egyik gyümölcse Kain volt.
„Én vagyok a jó Pásztor; és ismerem az enyéimet” (Jn. 10:14) – Jézus minden embert ismer, mindenkiről tudja, hogy mi van a szívében (Jn. 2:25), azonban itt Jézusnak az övéi iránt tanúsított kiválasztó, megkülönböztető szeretetéről van szó. (Ld. még: Zsolt. 1:6, Ám. 3:2, Hós. 13:5, I. Kor. 8:3, Gal. 4:9, I. Jn. 3:1 stb.) Hasonlóan kell értelmeznünk Jézus azon szavait is, melyeket az utolsó ítéletkor intéz majd a bal keze felől álló elítéltekhez:
„És akkor vallást teszek majd nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok tőlem, ti gonosztevők.” (Mt. 7:23) – Vagyis: sohasem választottalak ki titeket, sohasem volt semmilyen szeretet kapcsolatom veletek, soha sem volt semmi közöm hozzátok!
A Rm. 8:29-ben használt görög kifejezés, Istennel kapcsolatban még két helyen fordul elő az ÚSZ-ben:
„Nem vetette el Isten az ő népét, melyet eleve ismert” (Rm. 11:2)
„Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén: Aki eleve el volt ugyan rendelve a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek” (I. Pét. 1:20)
Ugyanez a kifejezés főnévként fordul elő az I. Pét. 1:2-ben:
„Akik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint”.
Látjuk, hogy az utóbbi két igehely még jobban rávilágít a görög szó helyes értelmezésére, melyet számunkra legérthetőbbé az új fordítás tesz, hiszen az új fordítású Biblia már mind a három helyen következetesen a kiválaszt ill. eleve elrendel szavakkal fordítja a görög kifejezést. A Rm. 8:29 tehát helyesen így hangzik:
„Akiket Isten az ő szereteténél és szuverén jótetszésénél fogva eleve kiválasztott, eleve el is rendelte, hogy azok az ő Fia ábrázatához hasonlatosak legyenek”.
Erről az öröktől fogva való isteni kiválasztó szeretetről beszél az Úr a Jer. 31:3-ban is:
„…mert örökkévaló szeretettel szerettelek téged, azért terjesztettem reád az én irgalmasságomat”
Az eddigiekből tehát világosan kiderül az, hogy Isten kiválasztása nem az előre látott hiten, sem az ember hozzáállásán, szándékán vagy Istennel szemben tanúsított előre látott viselkedésén alapszik, hanem egyedül és kizárólag a mindenható Isten szuverén jótetszésén.
„Mert Mózesnek ezt mondja [Isten]: Könyörülök, akin könyörülök, és kegyelmezek, akinek kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Rm. 9:15,16) – Isten teljesen szabadon, minden rajta kívül álló tényezőtől (ember akarata, erőfeszítései, cselekedetei stb.) függetlenül, vagyis szuverén módon adja az ő kegyelmét mindazoknak, akiknek akarja. Isten teljesen szabad az eleve elrendelésben, a kegyelmi kiválasztásban! Egyedül Ő az, aki eldönti, hogy kit ajándékoz meg örök élettel és kit nem.
„Eleve elhatározván, hogy minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az ő akaratjának jó kedve szerint” (Ef. 1:5) – Miért éppen minket fogadott gyermekeivé? Az Ige válasza: Mert tetszett az Istennek.
„…mikor az Istennek tetszett, ki elválasztott engem az én anyám méhétől fogva és elhívott az ő kegyelme által, hogy kijelentse az ő Fiát énbennem, hogy hirdessem őt a pogányok között…” (Gal. 1:15,16) – Miért éppen Pált választotta ki erre az óriási feladatra? Miért éppen általa juttatta el az Evangéliumot a pogányoknak? Mert tetszett az Istennek.
„Hálákat adok néked, Atyám, mennynek és földnek Ura, hogy elrejtetted ezeket a bölcsek és az értelmesek elől, és a kisdedeknek megjelentetted. Igen, Atyám, mert így volt kedves te előtted.” (Mt. 11:25, 26) – Miért csak a kisdedeknek jelentette ki Isten az ő csodálatos Evangéliumát és miért rejtette el a bölcsek és értelmesek elől? Mert tetszett az Istennek.
„Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást [a véghezvitelt] jó kedvéből.” (Fil. 2:13) – Miért munkálja az Úr némelyekben az akarást és a véghezvitelt? Mert tetszett az Istennek.
Istennek a világ teremtése előtt volt egy ún. titkos tanácsvégzése, amelyet latinul Pactum Salutis-nak (Üdvösség Tanácsa) hívnak. Sebestyén Jenő-től idézek: „A mai magyar fül számára azonban a „tanácsvégzés” szó is zavaró jellegű, mert könnyen félreértésre adhat okot, amikor t. i. azt értjük alatta, hogy többen összejönnek és egy bizonyos dologban kicserélik nézeteiket, ingadoznak és tanácsot kérnek egymástól; mert Istennél ilyen nincsen. Ő szuverén, akinek nem kell gondolkozni, mielőtt valamit tenne… Mit értsünk tehát Isten örök végzése alatt? Isten ama munkáját, amellyel a maga örök bölcsességénél fogva elvégezte és szuverén akaratánál fogva elhatározta, hogy mi fog történni mindennel ezen a világon. Ezért tehát decretuma (végzése) nem választható el lényétől és abban minden fel van véve, még a bűn is, még Krisztus Keresztje is, de a büntetés is, a szabadság is, felelősség is és az ima meghallgattatása is.” (SJRD, II. Fő rész 103. old.) Nézzünk meg néhány Igét, ahol Isten örök tanácsvégzéséről van szó.
„Őbenne, akiben vettük is az örökséget, eleve elrendeltetvén annak eleve elvégzése szerint, aki mindent az ő akaratjának tanácsából cselekszik” (Ef. 1:11) – Minden, ami ezen a világon történik, Isten tanácsvégzése szerint megy végbe.
„Amaz örök eleve-elvégezés szerint, amelyet megcselekedett [beteljesített] a Krisztus Jézusban, a mi Urunkban:” (Ef. 3:11). „Azt, aki Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megölétek.” (ApCsel. 2:23) - Jézus Krisztus kereszthalála is előre el volt rendelve Isten tanácsvégzésében. Erre utal az I. Pét. 1:19, 20 is.
„Tudja az Isten öröktől fogva minden ő cselekedeteit” (ApCsel. 15:18) – Isten nem kapkod, nem az események alakulásától függően cselekszik, hanem az ő örök tanácsvégzése szerint.
„Megismertetvén velünk az ő akaratjának titkát az ő jó kedve szerint, melyet eleve elrendelt magában” (Ef. 1:9) – Nem kérdezett meg senkit, nem kérte ki senkinek a tanácsát, mikor az egész világra vonatkozó tervét megalkotta. Ő teljesen szabadon határozott és rendelt el eleve mindent, ami ebben a világban történt, történik és történni fog.
„Ki megjelentem kezdettől fogva a véget, és előre azokat, amik még meg nem történtek, mondván: tanácsom megáll, és véghez viszem minden akaratomat.” (Ésa. 46:10) – Mind végbe fog menni, amit Isten az ő tanácsvégzésében elrendelt és semmi olyan nem történhet ebben a világban, amit Isten ne fektetett volna le abban. Erre utal a következő Ige is:
„Sok gondolat van az ember elméjében; de csak az Úrnak tanácsa áll meg.” (Péld. 19:21) – mert Isten még a gondolataink végbemenetele felett is szuverén Úr.
„Miért is az Isten, kiválóbban meg akarván mutatni az ígéret örököseinek az ő végzése változhatatlan voltát, esküvéssel lépett közbe” (Zsid. 6:17) – Az ő tanácsvégzése megváltoztathatatlan (ld. még Rm. 9:11)!
Fontos azonban azt látnunk, hogy Isten tanácsvégzésének csupán egy nagyon lényeges része a kiválasztás, azaz az ember örök sorsának elrendelése. Mi a továbbiakban erre a részre fogunk koncentrálni. Mi tehát Isten kegyelmi kiválasztásának legvégsőbb alapja? Nem más, mint az ő örök, bölcs, tökéletes tanácsvégzése, melyet az ő jó tetszésénél, örökkévaló szereteténél fogva határozott el magában a világ teremtése előtt.
„Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok; mert ti minden népnél kevesebben vagytok; Hanem mivel szeretett titeket az Úr” (V. Móz. 7:7,8) – mondja Mózes a zsidó népnek. Hogy miért éppen Izraelt szerette az Úr ilyen különös, örökkévaló, megkülönböztetett szeretettel, miért éppen őket választotta ki minden nép közül, nem árulja el nekünk. Miért választott ki minket Isten? Azért mert örökkévaló szeretettel szeretett. Miért szeretett? Miért éppen minket szeretett? Mert Ő így döntött. Miért döntött így? Nem tudjuk. A válaszunk erre is csak az lehet: Mert tetszett az Istennek.
Ha most újra felidézzük a bevezető részben használt „3 köteles” képet, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy ezzel a megállapítással elérkeztünk a „plafonig”, és tovább nem juthatunk ennél. Kálvin szavait idézem: „Ha pedig tovább menve azt kérdezzük, hogy miért akarta, akkor már valami nagyobb dolgot és az Isten akaratánál magasabbat kutatunk, amit meglátni nem lehet. Fékezze hát magát az emberi vakmerőség és ne keresse azt, ami nincs, nehogy esetleg még azt se találja meg, ami van.” (Institucio III. könyv 231. old.) Pál apostollal együtt mi is csupán leborulhatunk ezelőtt a hatalmas, mindenható, szuverén, szerető Isten előtt és együtt kiálthatjuk:
„Óh Isten gazdagságának, bölcsességének és tudományának mélysége! Mely igen kikutathatatlanok az ő ítéletei s kinyomozhatatlanok az ő útai! Mert kicsoda ismerte meg az Úr értelmét? vagy kicsoda volt néki tanácsosa? Avagy kicsoda adott előbb néki, hogy annak visszafizesse azt? Mert Őtőle, Őáltala és Őreá nézve vannak mindenek. Övé a dicsőség mindörökké. Ámen.” (Rm. 11:33-36)
Az ún. „kettős predestináció” nehéz, ám megkerülhetetlen kérdéséhez érkeztünk. Legalább annyira nem volna becsületes dolog az isteni kiválasztás bibliai tanítását az elfogadhatóság kedvéért enyhíteni és ezzel Isten végtelen szuverenitását holmi emberi tényezők által lekorlátozni, mint a kiválasztás másik oldaláról, azaz, ahogy Kálvin és a reformátorok nevezték: az elvettetésről vagy elmellőzésről (reprobacio) hallgatni. Mert nem is lehet beszélni kiválasztásról elvettetés nélkül. Az utóbbi, „mint valami sötét árnyék a fényt, kíséri a kiválasztás gondolatát… Azt ugyanis még elfogadják az emberek, hogy van kiválasztás, de az elvettetést szörnyűségesnek tartják. Kálvin is azt mondta, hogy az decretum horribile (szörnyű végzés) és tovább nem tudott menni.” (SJRD II. Fő rész, 112. old.)
Ahhoz, hogy a lehető legvilágosabb képet kapjuk az elvettetésről, mindenek előtt különbséget kell tennünk Isten ún. pozitív és negatív végzései között. Isten ugyanis a jót rendeli, a rosszat, a gonoszt pedig megengedi és teljhatalmúlag kormányozza. Mindazáltal úgy a jó, mint a rossz fel vannak véve az ő örök tanácsvégzésébe és Ő mindkettő fölött szuverén Úr. Példa erre József testvéreinek gaztette, melynek végül is csodálatos vége lett:
„Ti gonoszt gondoltatok én ellenem,” – mondja József a testvéreinek, „de Isten azt jóra gondolta fordítani, hogy cselekedjék úgy amint ma, hogy sok nép életét megtartsa.”(I. Móz. 50:20) – A testvérek gonoszságából Isten az egész család megmentését hozta ki.
Legmegdöbbentőbb példa azonban Isten a gonosz feletti teljhatalmának bizonyítására kétségtelenül Jézus keresztre feszítése, mely talán a legnagyobb bűn volt, amit ember valaha is elkövetett Istennel szemben. Amelyről a következőképpen tesznek bizonyságot a jeruzsálemi hívők:
„Mert bizony egybegyűltek a te szent Fiad, a Jézus ellen, akit felkentél, Heródes és Ponczius Pilátus a pogányokkal és Izráel népével, hogy véghezvigyék, amikről a te kezed és a te tanácsod eleve elvégezte volt, hogy megtörténjenek.” (ApCsel. 4:27,28) – Nem csak, hogy eleve elrendelte Isten Jézus halálát, melyet az emberi gonoszság (tehát nem Isten) vitt véghez, hanem a mi megváltásunkat hozta ki belőle.
Isten nem szerzője a bűnnek, hiszen Ő háromszor Szent Isten (Jel. 4:8) és nincsen Őbenne semmi sötétség (I. Jn. 1:5). Hogy végső soron honnan van a bűn, arról a Szentírás nem beszél. Annyit tudunk róla, hogy a bűnesetkor lépett be az emberiség életébe és azóta van jelen a látható világban is. Tudjuk azt is, hogy Isten gyűlöli a bűnt és fölötte áll annak.
Isten pozitív végzései úgy mennek végbe, hogy Isten aktív módon beavatkozik a választottak életébe olyan módon, hogy megváltoztatva az ő szívüket és természetüket életre támasztja, újjászüli őket. Míg az ő ún. negatív végzéseinek megvalósítása során Isten kiszolgáltatja a bűn uralmának a nem-választottakat, vagyis az elvetetteket. Engedi, hogy a saját természetük és szívük kívánságai szerint cselekedjenek. Nem ébreszt tehát bennük hitetlenséget (nem Isten teszi őket gonosszá, nem ő okozza, nem ő idézi elő bennük a bűnt), mert az már természettől fogva bennük van.
A Bibliát tanulmányozva lényegesen kevesebb Igét találunk az elvettetésre vonatkozólag, mint a kiválasztással kapcsolatban. (Nem csoda, hiszen Isten első renden nem is erre akarja irányítani a figyelmünket, hanem az ő végtelen kegyelmére, és mentő szeretetére, mely által némelyeket teljesen érdemtelenül kiragad az örök kárhozatból.) Ilyen az elvettetésre utaló Igék például a következők:
„Mert belopózkodtak valami emberek, akik régen előre beírattak ezen ítéletre,…” (Júd. 4)
„Akik engedetlenek lévén, megütköznek az ígében, amire rendeltettek is.” (I. Pét. 2:8)
Indirekt módon erre enged következtetni az I. Thessz. 5:9:
„Mert nem haragra rendelt minket az Isten, hanem arra, hogy üdvösséget szerezzünk a mi Urunk Jézus Krisztus által” – írja Pál a thesszalonikai választottaknak, akiket Isten nem haragra, azaz nem az ítéletre rendelt, hanem az üdvösség elnyerésére.
A legvilágosabban azonban a Római levél 9. fejezete beszél a kettős predestinációról, mely bibliai rész magyarázata egy külön tanulmányt is megérne. Én most csupán néhány részletet szeretnék kiragadani belőle az elvettetés tanának alátámasztására. Pál a 11. verstől Ézsau és Jákób esetével kezdi el szemléltetni a kegyelmi kiválasztás két oldalát, bebizonyítva, hogy Isten egyikük iránti szeretete ill. másikuk iránti gyűlölete teljesen független volt a két testvér magatartásától (cselekedeteitől):
„Mert mikor még meg sem születtek, sem semmi jót vagy gonoszt nem cselekedtek, hogy az Istennek kiválasztás szerint való végzése megmaradjon, nem cselekedetekből, hanem az elhívótól, megmondatott néki, hogy: A nagyobbik szolgál a kisebbiknek. Miképen meg van írva: Jákóbot szerettem, Ézsaut pedig gyűlöltem.” (Rm. 9:11-13) – Aki ismeri Jákób és Ézsau életét, az tudja, hogy Jákób semmivel sem volt különb Ézsaunál, amivel kiérdemelhette volna Isten szeretetét. Mindketten bűnös emberek voltak. Jákób neve ráadásul azt jelenti, hogy „csaló”, és úgy gondolom ez a név hűen írja le az ő életét. Ráadásul ikrek voltak, tehát emberileg nézve, jogilag sem lehetett semmilyen alapja a megkülönböztetésüknek. Nem véletlenül hangsúlyozza az Ige, hogy Isten Jákób iránti szeretetének és Ézsau iránti gyűlöletének az alapja nem az ő cselekedeteikben keresendő, hanem Isten eleve elrendelésében, örök tanácsvégzésében.
Amikor Isten gyűlöletéről beszél az Ige, nagyon fontos, hogy ne egy rosszindulatú, gonosz indulatokkal mételyezett (vagyis ne egyfajta emberi) gyűlöletre gondoljunk, mint ahogyan Isten szeretete sem csupán egy részrehajló, a szeretett személy magatartásától függő érzelmi megalapozottságú szeretet. (Megj.: Sokan gondolkodnak úgy, hogy Isten csak a bűnt gyűlöli, de a bűnöst nem. A Bibliában azonban több helyen szerepel az, hogy Isten nem csak a bűnt, hanem magát a bűnös embert is gyűlöli (vagy utálja): 5. Zsolt. 6,7, 11. Zsolt. 5, Péld. 3:32, Jer. 7:29, Hós. 9:15, V. Móz. 18:12…) Mikor Isten valakit gyűlöl, az tulajdonképpen azt jelenti, hogy megvonja tőle különleges jóindulatát és szeretetét, melynek vége nem lehet más, mint romlás és pusztulás. Erről beszél Malakiás próféta, amikor a következőket írja:
„Szerettelek titeket, azt mondja az Úr, és azt mondjátok: Miben szerettél minket? Avagy nem atyjafia vala-é Ézsau Jákóbnak? azt mondja az Úr: Jákóbot pedig szerettem; Ézsaut ellenben gyűlöltem, és az ő hegyeit pusztává tettem, örökségét pedig pusztai sakálokévá. Ha azt mondja Edom: Elpusztultunk; de térjünk meg és építsük fel a romladékokat: ezt mondja a Seregeknek Ura: Ők építenek, de én elrontom, és elnevezik őket istentelenség határának és oly népnek, amelyre örökké haragszik az Úr.” (Mal. 1:2-4)
(Itt fontos megjegyezni, hogy ez nem jelenti azt, hogy Isten ne részesítené mind a szeretetteket, mind a gyűlölteket az ő ún. általános jóindulatában, vagyis a földi élethez szükséges áldásokban, ld. Mt. 5.45, ApCsel. 14: 16, 17.)
Világos tehát, hogy Isten Ézsau iránti gyűlöletének csakúgy, mint Jákób iránti szeretetének alapja egyedül és kizárólag Isten örök tanácsvégzése volt (11. vers) és nem az ő cselekedeteik, nem az ő Istenhez való viszonyulásuk. Félreértés ne essék, az életük alapján mindkettőjük rászolgált volna Isten haragjára, gyűlöletére, azonban Isten úgy határozott, hogy Jákóbbal, testvérével ellentétben, nem úgy bánik, ahogy megérdemelné. Ezt hangsúlyozza Pál a következő versekben:
„Mert Mózesnek ezt mondja: Könyörülök azon, akin könyörülök, és kegyelmezek annak, akinek kegyelmezek. Annakokáért tehát nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Rm. 9:15,16)
Majd, hogy még jobban megerősítse ezen nagy horderejű kijelentését, a fáraó példáját hozza fel, akiről azt mondja az Ige:
„Azért támasztottalak téged, hogy megmutassam benned az én hatalmamat, és hogy hirdessék az én nevemet az egész földön.” (Rm. 9:17) Majd így folytatja:
„Annakokáért akin akar könyörül, akit pedig akar, megkeményít.” (18)
A Mózes 2. könyvének tudósításából világosan kiderül az, hogy a fáraó szíve természeténél fogva gonosz, kemény volt, amely többek között abban nyilvánult meg, hogy kíméletlenül bánt az Isten népével, embertelen körülmények között dolgoztatta őket. Nem Isten tette tehát a fáraót bűnössé, nem ő ébresztett benne hitetlenséget. Istennek tehát semmi mást nem kellett volna csinálnia ahhoz, hogy megkeményítse a fáraó szívét, mint hagyni, hogy a romlott természetéből fakadó indulatai szabadon érvényesüljenek és így a szívében már amúgy is meglévő bűn teljességre jusson. Nem idegen a Bibliától az a fogalmazásmód, hogy sok esetben Istennek tulajdonítja olyan dolgok megtételét, melyeket valójában Ő csupán megenged, hogy megtörténjenek:
Dávid királynak pl. a következőket mondja az Úr: „Most azért ne távozzék el a fegyver soha házadból, mivel megútáltál engem, és a Hitteus Uriás feleségét elvetted, hogy feleséged legyen. Ezt mondja az Úr: Ímé én éppen a saját házadból bocsátok reád csapásokat, és feleségeidet szemed láttára veszem el, és adom más felebarátodnak, és hál a te feleségeiddel fényes nappal.” (II. Sám. 12:10,11) – Vagyis Isten megengedi Dávid felebarátjának, hogy elvegye a feleségét és hogy házasságtörést kövessen el vele.
A II. Sám. 24:1-ben azt olvassuk, hogy Isten az, aki arra indítja Dávidot, hogy engedetlenül megszámlálja a népet. A párhuzamos igehelyen, az I. Kr. 21:1-ben azonban az áll, hogy a Sátán indította fel Dávidot a népszámlálásra. A két igehelyből tehát arra következtethetünk, hogy Isten megengedi a Sátánnak, hogy rávegye Dávidot a nép megszámlálására. Hasonlóképpen értendő a következő Ige is:
„Miért engedél eltévelyedni minket útaidról, oh Uram! miért keményítéd meg szívünket, hogy ne féljünk tégedet?” (Ésa. 63:17)
A Szentírás, ugyanakkor, világosan beszél arról is, hogy amikor Isten egy bűnös embert kiszolgáltat, sőt átad a bűnnek, az már az isteni ítélet végrehajtását, vagyis a bűnös megbüntetését jelenti:
„És az örökkévaló Istennek dicsőségét felcserélték a mulandó embereknek és madaraknak és négylábú állatoknak és csúszó-mászó állatoknak képmásával. Annakokáért adta is őket az Isten szívök kivánságaiban tisztátalanságra, hogy egymás testét megszeplősítsék; Mint akik az Isten igazságát hazugsággá változtatták, és a teremtett dolgokat tisztelték és szolgálták a teremtő helyett, aki mind örökké áldott. Ámen. Annakokáért adta őket az Isten tisztátalan indulatokra…” (Rm. 1:23-26) – E szerint tehát Isten, mint igaz Bíró, nem csupán kiszolgáltatja, hanem át is adja a már bűnös, kemény szívű embert a bűnnek. Erről az aktív bírói tettről van szó az alábbi igehelyeken is:
„…mivelhogy nem fogadták be az igazságnak szeretetét az ő idvességökre. És azért bocsátja reájok Isten a tévelygés erejét, hogy higgyenek a hazugságnak; Hogy kárhoztattassanak mindazok, akik nem hittek az igazságnak, hanem gyönyörködtek az igazságtalanságban” (II. Thessz. 2:10-12)
„De nem akarta Szihon, Hesbon királya, hogy átmenjünk ő rajta, mert megkeményítette volt az Úr, a te Istened az ő lelkét, és engedetlenné tette az Ő szívét, hogy a te kezedbe adja őt, a mint nyilván van e mai napon.” (V. Móz. 2:30)
„És beméne Izráel Égyiptomba, s Jákób a Khám földén zsellérkedék. És igen megszaporítá az ő népét, és erősebbé tevé elnyomóinál. Elváltoztatá azoknak szívét, hogy gyűlöljék az ő népét, és álnokul cselekedjenek az ő szolgáival.” (Zsolt. 105:23-25)
(A Szentírás számos más helyen is bizonyságot tesz arról, hogy Isten a bűnös ember szíve felett is szuverén Úr, vagyis azt tesz vele amit akar: Józs. 11:19,20, Jer. 32:40, Jn. 12:39,40, ApCsel. 16:14, Jel. 17:17 stb. Ez az, amit egyszerűen nem tud elfogadni a bűntől megromlott, büszke ember.)
A fáraó szívének megkeményítésével kapcsolatban többször olvassuk azt, hogy a fáraó keményítette meg a maga szívét (8:15, 32, 9:34), ugyanakkor arról is többször olvasunk, hogy Isten keményítette meg a fáraó szívét (II. Móz. 7:3, 10:1, 9:12, 10:20, 27, 11:10, 14:4,8,17). Vagyis, Isten, mint a fáraót jogosan megillető ítéletet végrehajtó igaz Bíró, a fáraó már amúgy is kemény szívét megkeményíti. Még mielőtt Mózes a fáraóhoz ment volna, Isten már akkor kijelentette neki, hogy meg fogja keményíteni a fáraó szívét, azaz, hogy végre fogja hajtani rajta az ítéletet:
„Mikor elindulsz, hogy visszatérj Egyiptomba, meglásd, hogy mindazokat a csudákat véghez vidd a Faraó előtt, melyeket kezedbe adtam; én pedig megkeményítem az ő szívét, és nem bocsátja el a népet.” (II. Móz. 4:21)
A fáraó tehát, noha Isten mércéjével mérve, természeténél fogva nem volt gonoszabb, bűnösebb, ítéletre méltóbb, mint más bűnös emberek, mégis Isten az ő szuverén akaratánál fogva úgy döntött, hogy rajta végrehajtja a megérdemelt ítéletet, mely a fáraó szívének megkeményítésével kezdődött és a fáraó halálához, teljes elpusztításához vezetett. A fáraó felől Isten úgy döntött (ellentétben sok más akkor élő ugyanolyan bűnös emberrel), hogy azt fogja neki adni, amit megérdemel, vagyis kiszolgáltatja a bűnei következményének, mert akin akar, könyörül, akit pedig akar, megkeményít (18. vers). Mindez pedig azért történt így, hogy Isten ennek a fáraónak az esete által mutassa meg az akkori világnak az ő hatalmát és dicsőségét.
Kálvin azt írja: „Elesik tehát az ember, mivel Isten gondviselése így rendeli: de a saját hibája folytán esik el.” (Institutio III. könyv, 239. old.)
Ez a tanítás sérti a bűnös ember igazságérzetét. Azt még csak-csak elfogadják az emberek, hogy Isten némelyeket örök életre választ, azonban „nem lehet olyan igazságtalan az Isten,” – mondják - „hogy némelyeket elvessen!”.
Nézzük meg, mi áll e mögött az elgondolás mögött. Aki így gondolkodik az nem gondol mást, mint azt, hogy némely bűnös, ám Isten mellett dönteni képes embereket Isten az ő különös kegyelmével ajándékoz meg az üdvösségre jutásuk érdekében, azonban a többiektől sem vonja meg annak lehetőségét, hogy üdvösségre jussanak, és így két csoportja lesz az üdvözülőknek. Az egyik azokból áll, akik Isten kegyelmi kiválasztása alapján jutottak üdvösségre, a másik csoport tagjai pedig, mondjuk úgy, saját erőfeszítésből. Nézzük csak meg, hogyan folytatja Pál a megkezdett gondolatmenetet:
„Mit mondunk tehát: Vajjon nem igazságtalanság-é ez az Istentől?” – Kérdezi, majd rögtön válaszol is rá: „Távol legyen!” (Rm. 9:14).
Sokak szerint ugyanis nem egyeztethető össze a szerető Isten természetével az, hogy Ő lelkileg, természet szerint semleges állapotban levő szegény, ártatlan embereket elvessen, megtagadva tőlük az üdvösségre jutás lehetőségét. A Szentírás azonban lépten-nyomon azt hangsúlyozza (ld. kálvinizmus 1. pontja), hogy Istennek bűnös, a bűneikben egyformán halott, teljesen megromlott természetű emberekkel van dolga, amint azt az eddigi példák is mutatják (Ézsau, Jákob és a fáraó). Ezt szüntelenül szem előtt kell tartanunk ahhoz, hogy meglássuk, hogy bizony mennyire „nem igazságos” Isten, mikor némelyeket az ő bűnös, romlott voltuk ellenére az ő érthetetlen kegyelménél fogva felment az örök kárhozat alól és örök élettel ajándékoz meg, és mennyire igazságosan cselekszik akkor, mikor némelyeket, mint Igaz Bíró, kiszolgáltat, átad a bűneik jogos, örökké tartó következményének! Mert nem az az érthetetlen, hogy a „Jó Isten” némely bűnösöket örök kárhozattal büntet, hanem az, hogy egyáltalán vannak olyanok, akiket Isten felment az ítélet alól és örök élettel ajándékoz meg, holott nekik is örök kárhozat járna osztályrészül.
„Mondod azért nékem: Miért fedd hát engem? Hiszen az ő akaratának kicsoda áll ellene? Sőt inkább kicsoda vagy te óh ember, hogy versengsz az Istennel? Avagy mondja-é a készítmény a készítőnek: Miért csináltál engem így? Avagy nincsen-é a fazekasnak hatalma az agyagon, hogy ugyanazon gyuradékból [vagyis ugyanazon bűnös, romlott természettel rendelkező „gyuradékból”] némely edényt tisztességre, némelyt pedig becstelenségre csináljon? Ha pedig az Isten az ő haragját megmutatni és hatalmát megismertetni kívánván, nagy békességes tűréssel elszenvedte a harag edényeit, melyek veszedelemre készíttettek, és hogy megismertesse az ő dicsőségének gazdagságát az irgalom edényein, melyeket eleve elkészített a dicsőségre, mit szólhatsz ellene?” (Rm. 9:19-23)
Valaki egyszer felszisszenve ezen kemény tanítás hallatán, így kiáltott fel: „Igen ám, csakhogy mi nem egyszerű agyagedények vagyunk!” Mire a válasz: „Vigyázz, mert az Isten sem egy egyszerű fazekas!”. Amikor Isten szuverenitását vizsgáljuk, szüntelenül emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy Isten és az ember nem egyenrangú felek! Isten nem tartozik számadással nekünk, mi azonban igenis számadással tartozunk Neki.
„Mindent teremtett az Úr az ő maga céljára; az istentelent is a büntetésnek napjára.” (Péld. 16:4)
Miért gyűlölte Isten Ézsaut ? Miért keményítette meg Isten a fáraó szívét és keményít meg ma is némelyeket? Miért készített némelyeket becstelenségre és pusztulásra? Miért enged elkárhozni némelyeket? Miért teremt istentelent a büntetésnek napjára? A Biblia világos válasza erre: azért, hogy legyenek olyanok, akiken Isten az ő hatalmát és igazságosságát is megmutatja azáltal, hogy bűneik jogos büntetését szenvedik, és hogy végső soron ezáltal is az Ő neve dicsőíttessék az egész világon.
Összefoglalva az eddigieket kimondhatjuk tehát, hogy Isten az elvetetteknek igazságot szolgáltat, míg a választottakon kegyelmet gyakorol. S hogy ki az, akinek igazságot szolgáltat és ki az, akin kegyelmet gyakorol, azt egyedül Isten dönti el. Ez az, melyet Isten az ő örök tanácsvégzésében, a világ felvettetése előtt, teljesen szuverén módon, eleve elhatározott önmagában.
Hadd szemléltessem az eddig elmondottakat egy egyszerű példával. Egy börtöncellában 10 elítélt vár az ítélet végrehajtására. Mindannyiukat ugyanazért a bűnért ítélték halálra, és mindegyiküket ugyanaz a bíró ítélte el. Egy nap nyílik a cellaajtó és megjelenik a börtönfelügyelő egy a bírótól kapott hivatalos bírói végzéssel a kezében, melyben az áll, hogy a cellában levő 10 elítélt közül 4 felmentést kapott az ítélet végrehajtása alól. Ki merné azt állítani ebben az esetben, hogy a bíró igazságtalanul bánt a maradék 6 elítélttel, mikor kiszolgáltatta őket a bűnük jogos büntetésének. Pontosan ez történt világméretekben is.
„És még sem engem hívtál segítségül Jákób, hanem megfáradtál én bennem Izráel! Nem adtad nékem égőáldozatul bárányaidat, és áldozataiddal nem dicsőítettél engem; nem terheltelek ételáldozattal, és tömjénnel nem fárasztottalak. Nem vettél pénzen nékem jóillatú nádat, és áldozataid kövérével jól nem tartottál, csak bűneiddel terhelél, vétkeiddel fárasztál engemet. Én, én vagyok, aki eltörlöm álnokságaidat enmagamért, és bűneidről nem emlékezem meg! Juttasd eszembe, no pereljünk együtt, beszéld el, hogy igaznak találtassál!” (Ésa. 43:22-26) – Ki az, aki perelni akar Istennel? Ki az, aki azt meri állítani, hogy igazságtalanul cselekszik az Úr, amikor megbünteti a bűnöst. Mit tudna felmutatni előtte az ilyen ember, amiért az Úr őt igaznak találhatná, amiért kiérdemelhetné az Úr kegyelmét, jóindulatát? Bizony ugyanazt tesszük és tettük mi is, mint Izrael népe, ugyanúgy nem cselekedtünk egyetlen egy olyan dolgot sem, mellyel Istennek a kedvére tehettünk volna mielőtt Őt megismertük. Bűnt bűnre halmoztunk, haragot gyűjtöttünk a haragnak napjára (Rm. 2:5), teljesen jogosan várt ránk a kárhozat rettenetes borzalma.
„De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az ő nagy szerelméből, mellyel minket szeretett, Minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, (kegyelemből tartattatok meg!) És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban: Hogy megmutassa a következendő időkben az ő kegyelmének felséges gazdagságát hozzánk való jóságából a Krisztus Jézusban. Mert kegyelemből tartattatok meg, hit által; és ez nem tőletek van: Isten ajándéka ez; Nem cselekedetekből, hogy senki ne kérkedjék.” (Ef. 2:4-9)
Óh, mennyire „nem igazságos” az Isten! Óh, mennyire „igazságtalanul” kegyelmes! Mennyire gazdag az irgalmasságban és mennyire bővölködik a kegyelemben! Kezded már érteni, mit jelent a kegyelem?
Végül következzék néhány igehely annak direkt alátámasztására, hogy Isten mindent igazságosan cselekszik.
„Azért készen tartotta az Úr a veszedelmet, és azt reánk hozá: mert igaz az Úr, a mi Istenünk minden cselekedetében, melyeket cselekszik; mert nem hallgattunk az ő szavára.” (Dán. 9:14)
„Igaz az Úr minden ő útában, és minden dolgában kegyelmes.” (145. Zsolt. 17)
„Kőszikla! Cselekedete tökéletes, mert minden ő úta igazság! Hűséges Isten és nem csalárd; igaz és egyenes Ő!” (V. Móz. 32:4)
„Kezeinek cselekedetei hűség és igazság; minden ő végzése tökéletes.” (111. Zsolt. 7)
„örök tanácsaid hűség és igazság” (Ésa. 25:1)
Gyakran éri az a vád a predestinációban hívőket, hogy fatalista módon élnek és gondolkodnak. Valóban nagyon szomorú az, ha valakinek a predestináció értelmezéséből egy fatalista gondolkodásmód és életvitel következik (erről majd az ember felelősségéről szóló bekezdésben fogok bővebben beszélni), azonban semmiképpen sem szabad még véletlenül sem összekevernünk a fatalizmust a predestinációval. Nézzük meg egészen röviden, hogy milyen alapvető különbségek vannak az iszlám fatalizmusa és a keresztyén (bibliai alapokon nyugvó) predestináció szemlélet között. Az egyszerűség kedvéért egy táblázatban szeretném összefoglalni ezeket az alapvető különbségeket.
|
Predestináció |
Fatalizmus |
|
· Isten az ember sorsát szuverén módon, egy örök, bölcs, tökéletes terv alapján irányítja |
· Az ember sorsát a vak végzet vagy jobb esetben, egy szeszélyes istenség (Allah) irányítja |
|
· Isten igazságos, szerető édesatya |
· A fatalista Allah egy keleti despota, kiszámíthatatlan kényúr, zsarnok |
|
· Céltudatos keresztyén életet eredményez |
· Céltalanná válik az ember élete |
|
· A predestináció hívő az Isten iránti szeretetből kifolyólag keresi az Istennel való közösséget és az ő akaratát |
· A fatalista kényszerűségből engedelmes-kedik istenének, hiszen fél tőle, kerüli a vele való kapcsolatot |
|
· A keresztyén hívő jelszava: „Legyen meg a te akaratod!” – ő is önként akarja azt, amit Isten akar |
· A fatalista jelszava: „Allah nagy” – vagyis: „Féljünk tőle, mert eltipor!” |
|
· A keresztyén ember Isten szabad gyermeke, önként, hálából engedelmeskedő munkatársa |
· A fatalista az istenség félve engedelmes-kedő rabszolgája |
|
· A predestináció helyes felfogása egy rendkívül aktív, odaszánt, tevékeny életet eredményez |
· A fatalizmus teljes passzivitást és letargiát kell, hogy eredményezzen |
|
· A predestináció hívő mindenben Isten dicsőségét keresi |
· A fatalista minden cselekedetével az életben maradásáért küzd |
|
· A predestináció hívő Isten kijelentett akaratát keresi és ez alapján próbálja berendezni az életét |
· A fatalista a titkokat kutatja, és ezek alapján akarja kormányozni a saját életét |
|
· A predestináció helyes értelmezéséből élő hit és rendíthetetlen bizalom fakad |
· A fatalizmus teljes bizonytalanságot eredményez |
„A fatalizmus nem változata vagy gyermeke a predestinationak, hanem karikatúrája, torzképe csupán, s ezért értéktelen…Ezért a fatalizmus vádja rendesen a kételkedő, vagy gyenge hitű emberek fegyvere a predestinatio ellen.” – Írja Sebestyén Jenő (SJRD II. Fő rész, 111, 112. old.).
Igen ám, de mit kezdjünk akkor az I. Tim. 2:4-gyel? A kettős predestináció ellenzői ugyanis szinte csípőből rántják elő ezt az Igét, mint perdöntő érvet, mondván, hogy íme a Biblia világosan tanítja, hogy Isten „azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson.”. Ahogy már korábban is említettem, ez csupán az egyike azoknak a minden ember üdvözülését sugalló, ún. univerzalista igehelyeknek, melyek első olvasásra ellentmondani látszanak a Szentírás eddigiekben ismertetett, predestinációval kapcsolatos világos tanításának. Mielőtt ennek helyes értelmezését ismertetném, szeretnék felsorolni további két olyan szempontot, melyet az univerzalista igehelyek értelmezésekor mindenképpen figyelembe kell vennünk.
1. Sohasem szabad figyelmen kívül hagynunk a közvetlen és a tágabb szövegkörnyezetet. Az Igén követünk el erőszakot, ha azt a közvetlen szövegkörnyezetéből kiragadva, annak eredeti értelmét megváltoztatva idézzük.
2. A Biblia által használt „minden”, „világ”, „összes” stb. általános kifejezések nem minden esetben jelentik azt, hogy „a földön valaha élt minden egyes ember, kivétel nélkül”. A Biblia „minden” fogalma nem minden esetben egyezik meg a mi „minden” fogalmunkkal. Nagyon fontos, hogy egy adott kifejezést, ne a mi mai felfogásunk szerint értelmezzünk, hanem úgy, ahogy azt a Szentírás értelmezi. Van olyan igevers, ahol például maga a szentíró pontosítja a minden fogalmát (I. Kor. 15:27)
Nézzük meg ezek után az I. Tim. 2:4 közvetlen szövegkörnyezetét:
„Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, Királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt, Aki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson. Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, aki adta önmagát váltságul mindenekért, mint tanúbizonyság a maga idejében,” (I. Tim. 2:1-6)
Pál mindjárt a fejezet elején egy intéssel indít: „tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért”. Itt tehát egy felszólítást kapunk arra vonatkozóan, hogy imádkozzunk minden emberért. Ugyanakkor a Jn. 17:9-ben azt olvassuk, hogy Jézus tudatosan visszatartotta magát attól, hogy a világ összes emberéért imádkozzon:
„Én ezekért könyörgök: nem a világért könyörgök, hanem azokért, akiket nékem adtál, mert a tiéid.” – Jézus a főpapi imájában világosan különbséget tesz a világ és azok között, akiket az Atya Neki adott. Világosan látszik az egész 17. részből az, hogy Jézus abban a fejezetben világ alatt azokat érti, akik nem az övéi, akik nem hallgatnak az ő szavára, akiket az Atya nem adott Neki, tehát nem a világon valaha élt minden egyes embert. Felteszem a kérdést: Csakugyan arra bátorít minket Pál, hogy könyörögjünk általánosságban a világon élő minden emberért? Vajon nem tenné-e ez felszínessé az imaéletünket, nem válnának-e a mi imádságaink erőtlenné az ilyen általános könyörgések által? Mindenkiért imádkozni valójában annyi, mintha senkiért sem imádkoznánk. Akkor tehát ki mindenkiért imádkozzunk e szerint a felszólítás szerint? Világosan megmondja Pál:
„Királyokért és minden méltóságban levőkért” – azaz az államhatalom képviselőiért, a felsőbb vezetőkért. Pál ezt a császárság idején mondja! Nem arathatott osztatlan sikert Pálnak ez a felszólítása az akkori keresztyének között! Még hogy azért a véres kezű Néróért, Caliguláért, Tibériuszért könyörögjünk, akik üldöznek bennünket és az oroszlánok elé vetnek sokakat közülünk?! – mondhatták sokan. Pál azonban úgy folytatja, hogy „ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt,” és ekkor hangzik el a jól ismert mondat: „Aki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson”. Mit mond tehát Pál? Azt mondja, tessék imádkozni a vezetőkért, a császárokért, az uralkodókért is, mert Isten azt akarja, hogy ezek közül a felsőbb vezetők, királyok és méltóságok közül is üdvösségre jussanak emberek és megismerjék az Igazságot. Vagyis a „minden ember” azt jelenti, hogy „mindenféle társadalmi rangú, minden fajta beosztásban levő ember”. Tehát Isten nem csak a köznépből, az alsóbb rétegekből akar embereket üdvözíteni, hanem a felsőbb rétegekben élő emberek közül is! A „minden” (pasz) szónak ez az értelmezése teljes összhangban van a Szentírás egyéb helyein használt értelmezésével, ld. pl. Mt. 4:23:
„gyógyítva a nép között minden betegséget” – Mely nyilván nem azt jelenti, hogy Jézus az akkor élő minden beteg ember betegségét meggyógyította volna, hanem azt, hogy mindenféle betegséget meggyógyított. Nem volt olyan betegség, amit ne tudott volna meggyógyítani.
„Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek én érettem.” (Mt. 5:11) – Itt is nyilván mindenféle gonosz hazugságról van szó.
„Szeretteim, ne higgyetek minden léleknek” (1 Jn. 4:1) – azaz mindenféle léleknek, hiszen vannak hamis, tisztátalan lelkek is, nem csak tiszták.
A Mt 10:12-ben ugyanazt az eredeti görög szót, amely az I. Tim. 2:4-ben szerepel értelemszerűen mindenfélé-nek fordítja a Károli: „Melyben valának mindenféle földi négylábú állatok, vadak, csúszómászó állatok és égi madarak.” (ApCsel. 10:12) Hiszen nem a világon valaha élt összes állat jelent meg Péter látomásában.
A minden/mindenki és az ehhez hasonló szavak egy másik gyakran használt értelmezése: „egy adott körön, egy adott csoporton belül minden egyes ember”. Néhány példát hadd hozzak erre is:
„Mert mindenki azt tartja vala Jánosról, hogy valóban próféta vala.” (Mk. 11:32) – Nyilván csupán azok közül mindenki, aki ismerte őt, vagy hallott róla. A sziú indiánok ebből a körből minden bizonnyal kimaradtak.
„És lőn azokban a napokban, Augusztus császártól parancsolat adaték ki, hogy mind az egész föld összeirattassék.” (Lk. 2:1) – Itt sem a föld kerekségén élő összes emberről van szó, hanem csak a római birodalom területén élőkről.
„Mondának azért a farizeusok egymás között: Látjátok-é, hogy semmit sem értek? Ímé, mind e világ ő utána megy.” (Jn. 12:19) – Azt hiszem magától értetődő, hogy itt sem az egész világon valaha élő minden egyes emberre kell gondolnunk. A mind e világ-ban pl. a Jézust nem követő farizeusok biztosan nincsenek benne.
Ezt az értelmezést kell alkalmaznunk a II. Pét. 3:9 esetében is: „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják; hanem hosszan tűr érettünk, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” – Az Úr hosszan tűr „érettünk”, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek közülünk, hanem hogy mindenki közülünk megtérésre jusson. Hányan vannak, akik teljesen hitetlenül, megtéretlenül halnak meg! Talán nem elég erős a mindenható Isten akarata ahhoz, hogy ezeket az embereket megtartsa? Távol legyen! Kiket ért akkor Péter „mi” alatt? A választottakat, azaz a választottak körén belül mindenkit.
„Mert amiképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban is mindnyájan megeleveníttetnek.” (I. Kor. 15:22) – Itt mindkét tagmondatban értelemszerűen más-más embercsoportot kell értenünk „mindnyájan” alatt. Az első tagmondatban mindazon emberekről van szó, akik Ádámban vannak, azaz a világon valaha élt minden egyes emberről, hiszen Ádám bűne által a földön valaha élt összes ember, kivétel nélkül bűnössé vált. A bűn büntetése pedig halál. A második tagmondat azonban már csupán azokról beszél, akik Krisztusban vannak, vagyis a hívők közül mindenkiről. Mindnyájan, akik Ádámban vannak, meghalnak, akik azonban megtérnek Jézushoz, azok mind megeleveníttetnek. Ugyanígy kell értelmeznünk a Rm. 5:18-at.
A „világ” kifejezés egy másik, (a Szentírásban ugyancsak gyakran használt) szintén nagyon fontos értelmezésére majd a kálvinizmus 3. pontjában, a korlátozott engeszteléssel kapcsolatban térek ki.
Visszatérve az alapigéhez, Pál a következőképpen folytatja a gondolatmenetet: „Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus, Aki adta önmagát váltságul mindenekért, mint tanúbizonyság a maga idejében” – Azaz ugyanaz az Istenük a szegényeknek és a gazdagoknak, a királyoknak és az alattvalóknak. Jézus a legmagasabb rangú vezetők közül is ugyanúgy meghalt sokakért, mint a legszegényebb emberek közül; egyedül Rajta keresztül kerülhetnek kapcsolatba Istennel úgy a felsőbb vezetők, mint az alacsonyabb rangú emberek, vagy a rabszolgák. Mert Isten mindenféle rangú, nemű, minden féle pozícióban lévő embernek egyetlen Önmagához vezető Utat készített: Jézus Krisztust. Ez az Ige tehát azt emeli ki a mi számunkra, hogy Istennél nincs személyválogatás (V. Móz. 10:17, II. Krón. 19:7)! Nincsen itt szó, tehát, semmiféle általános, minden egyes emberre vonatkozó, a Szentírás egybehangzó bizonyságtételének ellentmondó üdvözítő Isteni akaratról. „Hiszen az ő akaratának kicsoda áll ellene?” (Rm. 9:19) (Az arminiánus értelmezés szerint Isten mintha azt mondaná itt, hogy „én azt akarom, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson, mindazáltal ne úgy legyen ahogy én akarom, hanem ahogyan az emberek.”) Ha Istennek valóban az lenne az örök tanácsvégzésében lefektetett akarata, hogy minden egyes valaha élt ember kivétel nélkül üdvözüljön, akkor ez így is történne. Erre mérget vehetnénk. Azonban elég, ha Júdás elkárhozására és arra a sok-sok, fentebb felsorolt igeszakaszra gondolunk, melyek arról szólnak, hogy lesznek olyanok, akik örökre el fognak kárhozni és máris megdőlt az univerzalizmus tana.
Nagyon nagy galibát szokott okozni az, amikor valaki Isten szuverenitását az ember felelősségével szemben akarja kijátszani mondván, hogy ha Isten úgyis eleve elrendelt mindent, akkor nekem semmi dolgom, elég ha hátradőlök és hagyom, hogy Isten véghezvigye mindazt, amit felőlem eltervezett. Aki azonban így gondolkozik, bizonyságot tesz arról, hogy nem érti még az eleve elrendelés lényegét. Mondhatnám úgy is, hogy egy fatalista predestináció szemléletet vall.
A Biblia ugyanis kétféleképpen mutatja be a történelem vagy az egyes emberek életének eseményeit. Van, hogy egy eseményt kizárólag Isten látószögéből tárgyal, vagyis ilyenkor Isten titkos tanácsvégzésébe kapunk bepillantást. Van, amikor az ember szemszögéből ír le egy-egy történetet, ahol az ember felelősségét hangsúlyozza, és arra is van példa, amikor mind az isteni, mind az emberi oldal egyszerre jelenik meg ugyanabban a bibliai tudósításban. Ez utóbbira a legcsodálatosabb példa Péter pünkösdi prédikációja, melyben a következőket mondja:
„Azt, aki Istennek elvégezett tanácsából és rendeléséből adatott halálra, megragadván, gonosz kezeitekkel keresztfára feszítve megölétek” (ApCsel. 2:23)
A mondat első fele Isten szemszögéből mutatja be Jézus kereszthalálát, míg a második fele az emberi oldalt emeli ki. El volt ugyan rendelve örök időknek előtte, hogy Krisztus meg fog halni a bűnösökért, de ez nem mentesíti e gonoszság elkövetőit a felelősségtől! Ugyanez igaz Júdás árulására is:
„Az embernek Fia jóllehet elmegyen, amint meg van írva felőle, de jaj annak az embernek, aki az embernek Fiát elárulja; jobb volna annak az embernek, ha nem született volna.” (Mt. 26:24)
A legszemléletesebb példája az isteni szuverenitás és az emberi felelősség rejtélyes összekapcsolódásának kétségtelenül Pál hajóútja az ApCsel. 27-ben. Nézzük meg, mi történik itt. Pálék rettenetes viharba keverednek a Földközi-tengeren. Több napja küzd már a legénység az életben maradásért, de a vihar csak nem akar elcsitulni. Mikor már minden reményük szertefoszlott életben maradásuk felől, Pál egyszer csak előáll, és a következőket mondja:
„Jóllehet szükséges lett volna, óh férfiak, hogy engedelmeskedve nékem, ne indultunk volna el Krétából, és elkerültük volna ezt a bajt és kárt: Mindazáltal mostanra nézve is intelek benneteket, hogy jó reménységben legyetek; mert egy lélek sem vész el közületek, hanem csak a hajó. Mert ez éjjel mellém álla egy angyala az Istennek, akié vagyok, akinek szolgálok is, ezt mondván: Ne félj Pál! A császár elé kell néked állanod. És ímé az Isten ajándékba adta néked mindazokat, kik te veled hajóznak. Annakokáért jó reménységben legyetek, férfiak! Mert hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, amint nékem megmondatott. Egy szigetre kell pedig nékünk kivetődnünk.” (21-26) – Pál tehát megjelenti a vele levőknek Isten végzését: életben fogunk maradni, senki sem fog elveszni, csak a hajó, egy szigetre fogunk kivetődni. Majd teljes határozottsággal megvallja, hogy ő hisz abban, hogy mindez így is fog történni.
Nem sokkal később egy furcsa dolog történik.
„A hajósok pedig mikor el akarának menekülni a hajóból, és a csolnakot lebocsáták a tengerre, annak színe alatt, mintha a hajó orrából vasmacskákat akarnának vetni, Monda Pál a századosnak és a vitézeknek: Ha ezek a hajóban nem maradnak, ti meg nem szabadulhattok. Akkor a vitézek elvágák a csolnak köteleit, és ki hagyák esni azt.” (30,31) – Amikor a hajósok el akarnak menekülni, Pál figyelmezteti a velük levő századost és a katonákat mondván, hogy ha azok elszöknek, senki sem fogja túlélni ezt a hajóutat.
Nincs itt valami égbekiáltó ellentmondás? – kérdezhetnénk. Az előbb még azt mondta Pál, hogy senki sem fog odaveszni. Most meg azt mondja, hogy ha a hajósok a fedélzeten nem maradnak, akkor el fognak pusztulni. Hát nem Pálnak kellene a legnyugodtabbnak lennie ebben a feszült helyzetben? Hát nem kellene hagynia elszökni a legénységet, tudván, hogy úgyis az fog történni, amit Isten elhatározott? Miért figyelmezteti Pál a századost? Talán nem hisz Istennek? Talán ő is elbizonytalanodott a megmenekülésüket illetően, mikor meglátta, hogy a hajósok el akarnak szökni? Érdekes, hogy a százados sem mondja azt, hogy mit aggódsz Pál, hát nem te mondtad az előbb, hogy Isten megígérte, hogy meg fogunk menekülni? Hát nem elég hatalmas Isten, hogy hajósok nélkül is megtartson minket?
Íme, Isten szuverenitása és az ember felelősségének teljes összhangja. Senki sem jön zavarba, senki sem akad ki azon, hogy hogyan jön össze a kettő. Senki sem akarja kijátszani az egyiket a másik ellen, pedig itt pogányokról van szó. Sőt, Pállal az élen mindenki a legnagyobb természetességgel megpróbál mindent elkövetni annak érdekében, hogy amit Isten előre elrendelt és megígért, az valóra is váljon. Isten valóban megtehetné, hogy hajósok nélkül is szabadulást adjon a veszedelemből. Istennek azonban úgy tetszett, hogy általunk, bűnös, esendő emberek által vigye véghez az ő tökéletes tervét. Pál éppen azért avatkozik közbe, mert tudja, ismeri Isten akaratát. Tudja mi a végcél, tudja, hogy meg fognak menekülni, ezért mindent elkövet annak érdekében, hogy célba is érjenek.
„A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi; a kinyilatkoztatott dolgok pedig a miénk és a mi fiainké mind örökké” (V. Móz. 29:29) – Amikor az eleve elrendelés, kegyelmi kiválasztás kérdésével foglalkozunk, Isten titkainak birodalmában járunk. Beletekintve annak mélységeibe, könnyen magával ragadhat bennünket az a kísértés, hogy a mindennapi életünkre vonatkozólag Isten titkaiból próbáljunk meg útmutatást nyerni az ő világos kijelentései helyett. Azonban ez az Ige éppen arra figyelmeztet bennünket, hogy noha Isten az ő végtelen kegyelménél fogva bepillantást enged az ő titkaiba, mégis azt akarja, hogy mi az ő kijelentett akaratát, vagyis az ő parancsait kövessük és arra figyeljünk, az alapján tájékozódjunk és rendezzük be az életünket és ne az ő titkai alapján.
Pál, a hajóúton elhangzott intéséhez hasonlóan hangzik a figyelmeztetés ma is mindannyiunk számára: „Ha meg nem tértek…, semmiképpen nem mentek be a mennyeknek országába!” (Mt. 18:3), „Ha meg nem tértek, mindnyájan hasonlóképpen elvesztek!” (Lk. 13:3,5) Nekünk ezekre a figyelmeztetésekre, ezekre a felszólításokra kell nagyon odafigyelnünk! Ez az, amire törekednünk kell, ez az, aminek érdekében mindent meg kell tennünk, amit csak tudunk!
Olvasd csak, milyen szívbemarkolóan kérleli Isten az ő engedetlen népét az ÓSZ-ben, noha tudja jól, hogy nem fognak mindnyájan megtérni: „Térjetek meg és forduljatok el minden vétkeitektől, hogy romlástokra ne legyen gonoszságotok. Vessétek el magatoktól minden vétkeiteket, melyekkel vétkeztetek, és szerezzetek magatoknak új szívet és új lelket; Miért halnátok meg, oh Izráel háza!? Mert nem gyönyörködöm a meghaló halálában, ezt mondja az Úr Isten. Térjetek meg azért és éljetek!” (Ez. 18:30-32)
Ezt az „alapelvet” alkalmazza Pál akkor is, mikor a következőket mondja:
„Annakokáért, szerelmeseim, amiképpen mindenkor engedelmeskedtetek, nem úgy, mint az én jelenlétemben csak, hanem most sokkal inkább az én távollétemben, félelemmel és rettegéssel vigyétek véghez a ti idvességteket; Mert Isten az, aki munkálja bennetek mind az akarást, mind a munkálást jó kedvéből.” (Fil. 2:12,13) – Tessék mindent elkövetni a ti üdvösségetekért! Minden erőfeszítéssel azon legyetek, hogy ezt véghez vigyétek! Félre minden lustasággal, henyéléssel, felszínességgel, nemtörődömséggel! Mert tudjátok meg, hogy Isten az, aki eredményessé teszi az erőfeszítéseiteket. Mivel tudjátok, hogy Isten végez mindent, és hogy még a mi alkalmas voltunk is Istentől van (II. Kor. 3:5), éppen ezért tessék nektek is minden tőletek telhetőt megtenni, halálosan komolyan véve mind Isten szuverenitását mind az ő parancsait.
„Ha Isten mindent eleve elrendelt, akkor mi szükség van az imádságra? Ha Isten úgyis előre tudja, hogy mit akar nekem adni, mit akar velem tenni, ha jól tudja, hogy mire van szükségem, ha előre tudja, hogy kiket akar üdvözíteni és kiket nem, akkor miért imádkozzak én bármi- vagy bárkiért is?” - Az eddigiek alapján bizonyára sokaknak a szívéből szólnak ezek a kérdések. Azonban, akikben ezek a kérdések felmerülnek, bizonyságát adják annak, hogy nem értik még az imádság igazi lényegét és célját. Mi a célja az imádságnak?
Hadd világítsam meg ezt egy egyszerű példával. Ha laikusként bekopogtatnék egy vállalat vezérigazgatójához azzal a kéréssel, hogy változtassa meg a vállalat üzletpolitikáját és az egész vállalatfejlesztési stratégiát és átnyújtanék neki egy általam kidolgozott új fejlesztési, stratégiai irányelvet mondván, hogy a továbbiakban ehhez tartsa magát a vállalat vezetését illetően, azt hiszem, azonnal kihajítanának engem onnan, esetleg még előtte megkérdeznék tőlem, hogy mégis kinek képzelem magamat. Noha mindenki számára egyértelmű, hogy butaság lenne ilyen kéréssel fordulni egy vezérigazgatóhoz, mégis azt kell, hogy mondjam, hogy sokan gondolkodnak így, amikor a mindenható Istenhez imádkoznak. Sokan gondolják azt, hogy az imádsággal Istent rávehetik arra, hogy megváltoztassa az életükre vonatkozó tervét és egy új, általuk kiötlött terv alapján folytassa tovább az életük irányítását. Imádság címszó alatt nagyon sokszor alkudozunk Istennel az ő ajándékaiért, burkoltan kritizáljuk azt, amit velünk tesz és „jobb” utakat ajánlunk Neki az ő útjainál. Csakugyan erre adta Isten az imádságot? Csakugyan arra adta Isten az imádságot, hogy mi elsoroljuk Neki a kéréseinket és Ő teljesítse azokat? Igaz ugyan, hogy Jézus arra bátorít minket, hogy „kérjetek és adatik néktek, keressetek és találtok, zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik.” (Mt. 7:7), de azt is mondja, hogy „ha kérünk valamit az ő akarata szerint, meghallgat minket.” (I. Jn. 5:14) vagy ahogyan a Jn. 14:13-ban áll: „És akármit kértek majd az én nevemben, megcselekszem azt, hogy dicsőíttessék az Atya a Fiúban.” Jézus nevében kérni azt jelenti, hogy olyan dolgot kérek, amelyhez Jézus is a nevét adná, amelyet Jézus is jónak lát, amelyet Ő is kérne az Atyától, vagyis amely megegyezik az ő akaratával és nem csupán azt jelenti, hogy odamondom az imádságaim végére, hogy „Jézus nevében”. Erről a bibliai kitételről nagyon sokszor elfelejtkezünk.
Akkor mire adta Isten az imádságot, ha nem egyszerűen arra, hogy a kívánságainkat teljesítse és hogy ezáltal rávegyük Őt arra, hogy megváltoztassa a tervét? Mielőtt erre a kérdésre válaszolnék, nézzünk meg egy-két példát arra vonatkozólag, hogy hogyan és miért imádkoztak a Biblia egyes szereplői.
Az I. Kir. 18:1-ben Isten kijelenti Illésnek, hogy esőt fog adni a földre. A 42. versben azt látjuk, hogy Illés leborul és könyörög az előre bejelentett esőért, mely könyörgést az Úr meghallgatja. Dániel ismerve a 70 éves babiloni fogságra vonatkozó isteni kijelentéseket, a fogság vége felé közeledve elkezd könyörögni az Úr szabadításáért, vagyis a próféciák beteljesedéséért (Dán. 9), mely imádság szintén meghallgatásra kerül, a nép 70 év leteltével visszatér Jeruzsálembe. A Jer. 29:11-ben Isten kijelenti az övéinek az ő tervét: „Mert csak én tudom, mi a tervem veletek - így szól az ÚR -: békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” Ezt követően pedig ahelyett, hogy azt mondaná, hogy nincs szükség arra, hogy ezekért a dolgokért könyörögjetek, mert én úgyis véghezviszem mindazt, amit megígértem, azt mondja: „Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket.” (12. vers). Itt az Isten ígéreteinek beteljesedéséért való imádságra buzdítja az Úr az ő népét. Az Ez. 36-ban Isten Izrael jövőbeni helyreállításával kapcsolatos tervéről, feltétel nélküli ígéreteiről olvasunk, mégis a 37. versben ez áll: „Így szól az én Uram, az ÚR: Még azt is kérheti tőlem Izráel háza, hogy ezt tegyem velük: úgy megsokasítom az embereket, mint a juhokat.” Ebben az esetben Isten megengedi az ő népének, hogy imádkozzon a neki adott ígéretek beteljesedéséért. Jézus bizonyára nagyon jól tudta azt, hogy halála és feltámadása után az Atya meg fogja dicsőíteni őt. Mégis könyörög ezért: „és most te dicsőíts meg, Atyám, önmagadnál azzal a dicsőséggel, amely már akkor az enyém volt tenálad, mielőtt még a világ lett.” (Jn. 17:5). Nagyon jól tudta azt is, hogy senki sem fog elveszni azok közül, akiket az Atya neki adott (Jn. 10:28,29), mégis az ő megtartatásukért könyörög: „Többé nem vagyok a világban, de ők a világban vannak, én pedig tehozzád megyek. Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!” (Jn. 17:11).
A fenti példákból világosan kiderül az, hogy az imádság nem más, mint egy Istentől rendelt eszköz, nem a mi terveink, hanem Isten örök tanácsvégzésének megvalósítására. A mindenható Isten, aki elrendelte a célt, elrendelte a cél eléréséhez szükséges eszközöket is. Ilyen eszközök az igehirdetés, az igehallgatás, a feddés, intés és ilyen eszköz az imádság is. Az Isten szuverenitásába, mindenhatóságába, örök bölcs tökéletes tervének változhatatlanságába vetett hit nem hogy nem gátja, hanem a legszilárdabb alapja az imádságnak, ez ad igazi erőt annak. Az Isten mindenhatóságába vetett hit nem annak elhívését jelenti, hogy Isten bármit megtehet, amit kigondolunk és kérünk Tőle, hanem azt, hogy Ő képes megtenni mindent, amit Ő akar és képes véghezvinni mindazt, amit Ő eltervezett. Milyen reménységet adhatna nekünk az, ha egy olyan Istenhez kellene imádkoznunk, aki az emberek kívánságára naponként változtatja az ő tervét?
Mi van azokkal a bibliai esetekkel, amikor Isten valakinek az imádságára elfordítja a kilátásba helyezett ítéletet, vagy úgymond, „meggondolja” magát egy előre kijelentett dologgal kapcsolatban? A mi szempontunkból ez nyilvánvalóan úgy tűnik, mintha Isten meggondolta volna magát. Azonban az eddigiek alapján azt kell, hogy mondjuk, hogy ez az imameghallgatás is fel volt véve Isten örök tervébe. Isten úgy látta jónak, hogy egy-egy ilyen imameghallgatás által fogja véghezvinni az ő változhatatlan tervét. Isten soha sem az ő tervét, hanem mindig a velünk kapcsolatos bánásmódját változtatja meg a „közbenjáró” imádságok hatására. Ez óriási különbség.
Ha Isten valamit nem akar megtenni, akkor azon semmilyen buzgó könyörgés sem változtathat: „De az ÚR ezt mondta nekem: Ha maga Mózes és Sámuel állna is elém, akkor sem esne meg a szívem ezen a népen.” (Jer.15:1) Nézzük csak meg, hogyan fogadja az Úr magának Mózesnek a könyörgését az ígéret földjére való bemenetellel kapcsolatban: „Hadd menjek át kérlek, és hadd lássam meg azt a jó földet, amely a Jordánon túl van, és azt a jó hegyet, és a Libanont! De megharaguvék az Úr én reám ti miattatok, és nem hallgatott meg engem; hanem ezt mondá az Úr nékem: Elég ez néked, ne szólj többet már nékem e dolog felől!” (V. Móz. 3:25,26)
Isten tehát világosan megparancsolja nekünk, hogy éljünk az imádság lehetőségével: „Azt akarom tehát, hogy a férfiak mindenütt bűntől tiszta kezeket felemelve imádkozzanak harag és kételkedés nélkül.” (I. Tim. 2:8), „…az imádkozásban állhatatosak [legyetek]” (Rm. 12:12) „…szüntelenül imádkozzatok” (I. Thessz. 5:7) stb. Azonban nem mindegy, hogy mi mire használjuk ezt a csodálatos lehetőséget. Az imádság ugyanis nem Isten ellenkezésének a legyőzését jelenti, hanem az ő kijelentett akaratának való engedelmességet. Mire rendelte tehát Isten az Imádságot? Mi tehát az imádság legfőbb célja?
Nézzük meg, hogyan imádkozott Jézus a Gecsemáné kertben. „Atyám, ha lehetséges, távozzék el tőlem ez a pohár; mindazáltal ne úgy legyen, ahogyan én akarom, hanem amint te…Atyám! Ha el nem múlhatik tőlem e pohár, hogy ki ne igyam, legyen meg a te akaratod.” (Mt. 26:39, 42) – Jézus a rá váró kereszthalál előtti imádságában először kiönti az Atya előtt mindazt, ami a szívében van, majd alárendeli magát az Atya akaratának. Nem múlhatott el Jézustól az ítélet pohara, bármennyire is félt a mi Urunk annak kiivásától, mert neki Isten terve szerint meg kellett feszíttetnie. Pál apostolnak „tövis” adatott az oldalába, hogy a rendkívüli isteni kijelentések miatt el ne bízza magát (II. Kor. 12:7). „Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az el tőlem. De Ő ezt mondta nekem: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”” (8,9) - Isten nem hallgatta meg Pál könyörgését, mert az nem egyezett Isten akaratával, de erőt adott neki a tövis elhordozásához.
Világosan megmondja az Ige: „Kívántok valamit, és nincs néktek,… Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt.” (Jak. 4:2,3) – Ha a saját akaratunkat, kívánságainkat, vágyainkat akarjuk teljesíttetni Istennel és nem az ő akaratát felismerve könyörgünk Hozzá, nem fogjuk megkapni azt, amit kérünk Tőle.
A valódi imádság tehát mindenek előtt az Istennel való mély közösségből fakad és Isten megértett, kijelentett ígéreteire alapszik. Az imádság inkább egy belső hozzáállás, mint egy cselekedet, az Istentől való függőségre mutató magatartás. Az igazi, Igéhez hű imádság nem Isten akaratát, hanem magát az imádkozó embert változtatja meg, formálja át és teszi egyre inkább Krisztushoz hasonlóvá.
Távolról sem merítettem ki az imádság témáját, de nem is ez volt a célom. Csupán azt szerettem volna röviden kifejteni, hogy mit jelent egy szuverén Istenhez imádkozni. Talán most már belátjuk azt, hogy mennyire igazat mond a Biblia, amikor azt állítja, hogy bizony, még imádkozni sem tudunk helyesen (Rm. 8:26). Jézus egyik tanítványával együtt mi is csak így kiálthatunk a mi mindenható mennyei Atyánkhoz: „Uram, taníts minket imádkozni” (Lk. 11:1)!
Hogy mennyire nem csak egy teológiai tantétel volt Pál számára a kegyelmi kiválasztás, hanem az egész küldetését átható valóság, azt legjobban Pál korinthusi szolgálata szemlélteti. Pál az Athénban átélt „kudarc” után Korinthusba ment, és már egy ideje a városban tartózkodott és prédikált, amikor egyszer csak úrrá lett rajta a félelem és a kétségeskedés. Ugyanis nem csak az athéni bölcselkedő filozófusok utasították el az Evangéliumot, hanem a korinthusi zsidók nagy többsége is, hiába vetekedett velük heteken át. Pálon bizonyára erőt vett a csüggedés és a hitetlen, ellenséges indulatokkal teli zsidóktól való félelem. Ebben a lelki állapotban jelenik meg neki az Úr éjjeli látomásban és ekként buzdítja őt:
„Ne félj, hanem szólj és ne hallgass: Mert én veled vagyok és senki sem támad reád, hogy néked ártson; mert nékem sok népem van ebben a városban.” (ApCsel. 18:9, 10)
Figyeljük csak, mit mond az Úr. Nem azt mondja Pálnak, hogy próbáld meg még erőteljesebben hirdetni az Igét, akkor talán majd megtérnek a korinthusiak. Nem azt mondja, hogy Pál, ne add fel, mert ki tudja, talán majd akad valaki, aki hallva az Evangéliumot előbb vagy utóbb mégiscsak hinni fog. Kitartás! Nem. Isten egészen más oldalról közelíti meg a kérdést. Azt mondja: Pál, nekem sok népem, azaz sok választottam van Korinthusban, akik még nincsenek újjászületve, akik még nem hallották meg az én hívásomat. Azért te menj és hirdesd nekik az Igét, mert én a te igehirdetésed által akarom életre támasztani őket. Pál, te ne az emberekre nézz, ne is a téged fenyegető körülményekre, ne is a saját lelki állapotodra, hanem bízz abban a hatalmas Istenben, akiről azt írja a Szentírás, hogy „ismeri az Úr az övéit” (II. Tim. 2:19), aki nagyon jól tudja, hogy kik az ő választottjai, hogy kiket akar újjászülni. Meglátod majd, hogy itt is minden ahhoz hasonlóan fog történni, mint ahogyan korábban Antiókhiában történt, ahol a pogányok hallván Isten Evangéliumát, „örvendezének, és magasztalják vala az Úrnak ígéjét; és akik csak örök életre választattak vala, hivének.” (ApCsel 13:48) Mi volt erre Pál reakciója:
„És ott lakozék egy esztendeig és hat hónapig, tanítva köztük az Isten ígéjét.” (11)
Mert ahogyan Jézus is mondja:
„Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem.” (Jn. 10:27)
Akik választottak, akik Jézus juhai közül valók, azok meg fogják hallani az ő hívását. Akik pedig nem az ő juhai közül valók, akik nem választottak, azok meg, akármilyen erőteljesen hirdetjük is nekik az Evangéliumot, nem fognak hinni soha. Ezért mondja Jézus ugyanebben a fejezetben a hitetlenkedő zsidóknak:
„De ti nem hisztek, mert ti nem az én juhaim közül vagytok.” (Jn. 10:26) – Figyeljük meg Jézus logikáját. Jézus nem azt tanítja itt nekünk, hogy ha mi hiszünk, akkor ezáltal az ő juhaivá tesszük magunkat, hanem azt mondja, hogy azért nem hisznek Benne a hitetlenkedő zsidók, mert ők nem az ő juhai közül valók! Jézus tehát megfordítja az ok-okozati összefüggést a két dolog között. Hogy ki Jézus juha, vagyis ki az akit Isten kiválasztott, az teljesen az Atya döntésén múlik (Jn. 6:37), és nem a juh döntésén! Ugyanerről beszél Jézus, mikor azt mondja: „Aki az Istentől van, hallgatja [(meg)hallja] az Isten beszédeit; azért nem hallgatjátok ti, mert nem vagytok az Istentől valók.” (Jn. 8:47) – Mert őket az Atya nem adta a Fiúnak.
Erre utal még Jézus egyik igen gyakori, a példázatai lezárásaként használt mondása is: „Akinek van füle a hallásra, hallja!” (Mt. 11:15, Mt. 13:9, Mt. 13:43, Mk. 4:9, Lk. 8:8, Lk. 14:35 stb.), mellyel Jézus tulajdonképpen nem tesz mást, mint a választottaknak címzi az üzenetet! Hiszen őróluk és őnekik mondja azt, hogy:
„Néktek adatott, hogy az Isten országának titkát tudjátok [értsétek], ama kívül levőknek pedig példázatokban adatnak mindenek, hogy nézvén nézzenek és ne lássanak; és hallván halljanak és ne értsenek, hogy soha meg ne térjenek és bűneik meg ne bocsáttassanak..” (Mk. 4:11,12)
„Mert sokan vannak a hivatalosok, de kevesen a választottak..” (Mt. 20:16, 22:14) – Sokan vannak, akik hallják Jézus megtérésre hívó szavát, de csak a választottakra lesz hatással ez a hívás, csak a választottakban fog életet és hitet ébreszteni az Evangélium, mondja Jézus. Így történt ez Lídia, a bíborárus asszony esetében is (ApCsel. 16:13-15)! (Ld. mindennek bővebb kifejtését a kálvinizmus 4. pontjának magyarázatánál.)
Látjuk tehát, hogy mind Pál apostol, mind Jézus számára mindennapi valóság volt a kiválasztás. Nem csak Pál, de maga az Úr Jézus is szemrebbenés nélkül hirdette egyszerre Isten szuverenitását és az ember felelősségét. Egyfelől arra buzdította (és buzdítja ma is) az embereket, hogy „Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa!” (Mt. 4:17), „térjetek meg, és higgyetek az evangyéliomban.” (Mk. 1:15). „Jőjjetek én hozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket.” (Mt. 11:28). Sőt azt is mondta, hogy „aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem.” (Jn. 6:37). Másfelől azonban világosan tanította azt is:
„Senki sem jöhet én hozzám, hanemha az Atya vonja azt” (Jn. 6:44)! Vagyis, a maga eredendően romlott természeténél fogva senki sem képes (ezt jelenti az itt szereplő görög szó) arra, hogy megtérjen Jézushoz, hogy Őhozzá menjen, hogy Őmellette döntsön, csak az, akit az Atya vonz (erről lesz szó a 4. pontban). Még határozottabban fogalmaz, amikor néhány verssel később így szól:
„Azért mondtam néktek, hogy senki sem jöhet énhozzám, hanemha az én Atyámtól van megadva néki.” (65. vers) – Mi ez, ha nem a „kettős predestináció” hirdetése magának az Úr Jézusnak a szájából?!
Jézus soha sem finomította, soha sem próbálta meg tompítani az igazságot az emberek kedvéért. Nem rejtette el előlük az isteni oldalt sem! Nem riadt vissza attól, hogy nyíltan megmondja nekik, hogy nem rajtuk múlik az üdvösségük, hanem egyedül és kizárólag a mennyei Atya akaratán, aki némelyek felől úgy döntött, hogy örökkévaló szeretettel Jézushoz vezeti, Jézushoz vonja őket, hogy Általa örök életet nyerjenek, némelyek felől pedig úgy, hogy ugyanezt nem cselekszi meg velük.
Jézus a János evangéliuma fent idézett 6. fejezetében nagyon kemény, megdöbbentő és sokak számára bevehetetlen dolgokat tanít az ő testének evéséről, az ő vérének ivásáról, vagyis a Benne való hitről, meg arról, hogy nem mindenki hisz és nem mindenki hihet Őbenne. Mi volt az akkori hallgatóság reakciója erre a botrányos tanításra?
„Ettől fogva sokan visszavonulának az ő tanítványai közül és nem járnak vala többé Ővele.” (66. vers)
„Monda azért Jézus a tizenkettőnek [akik a hallottak után is ott maradtak Jézussal]: Vajjon ti is el akartok-é menni?” (67.) – Ugyanezt kérdezem én is tőled, kedves testvérem: Vajon te is el akarsz-e menni? Vajon téged is megbotránkoztat most ez a kemény tanítás Isten végtelen szuverenitásáról, és feltétel nélküli kiválasztásáról? Vajon te is csalódottan és megbotránkozva mondod az eddig leírtakra a „visszavonulókkal” együtt: „Kemény beszéd ez; ki hallgathatja őt?” (60. vers)? Vagy Simon Péterrel együtt a Mester lábaihoz borulva vallod:
„Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad. És mi elhittük és megismertük, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek Fia.” (68, 69)
Jézus szavaival zárom az eddig idézett Igék hosszú sorát:
„Boldog, aki én bennem meg nem botránkozik.” (Mt. 11:6) – Te, boldog vagy-e?
Ha pedig mindezeket elfogadjuk és a szívünkbe zárjuk, akkor többé nem fogunk olyan hiú ábrándokat kergetni, hogy bárki is az ő „szabad akaratánál” fogva megtérhet vagy igent mondhat majd Istennek a mi szolgálatunk hatására, hanem teljes valónkkal belekapaszkodva a mindenható Isten kegyelmébe, bátorsággal fogjuk hirdetni az Igét azt remélve, hogy Isten majd az ő választottait új életre támasztva gyermekeivé teszi! Mert egyedül Isten kegyelmi kiválasztása lehet a mi szolgálatunk igazi alapja. Egyedül ez adhat annak igazi hajtóerőt és értelmet, egyedül ez adhat nekünk igazi elszántságot, kitartást és szívből jövő buzgóságot, hisz kizárólag ennek alapján lehetünk teljesen bizonyosak abban, hogy a mi fáradozásunk nem hiábavaló az Úrban (I. Kor. 15:58)!