Mindjárt az elején egy fogalmat szeretnék tisztázni. Mit értsünk ellenállhatatlan kegyelem alatt? A Biblia lépten-nyomon arról beszél, hogy az ember igenis képes ellenállni a kegyelemnek:
„És nem akartok hozzám jőni, hogy életetek legyen!” (Jn. 5:40)
„Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya alá; és te nem akartad.” (Mt. 23:37)
István, első vértanú nyíltan mondja a zsidó nép vezetőinek: „Kemény nyakú és körülmetéletlen szívű és fülű emberek, ti mindenkor a Szent Léleknek ellene igyekeztek, mint atyáitok, ti azonképpen.” (Apcsel 7:51)
Láthatjuk tehát, hogy a kegyelem ellenállható. Sőt, a kálvinizmus első pontja alapján tudjuk, hogy az ember a maga teljes romlottságánál fogva nem is tud mást csinálni, mint szüntelenül ellenállni Isten kegyelmének egészen addig, míg Isten közbe nem avatkozik és meg nem változtatja, ki nem cseréli az ember szívét, hogy kívánja, akarja a kegyelmet és vágyakozzon azt elfogadni (Ez. 11:19, 20).
Sok neves református teológussal együtt úgy gondolom, hogy célszerűbb ellenállhatatlan kegyelem helyett hathatós kegyelemről, vagy hathatós hívásról beszélnünk. A kálvinizmus 4. pontjában ugyanis erről van szó. Ez a pont szintén teljesen magától értetődően következik a kálvinizmus első három pontjából. Ha ugyanis az ember teljesen megromlott, Isten ellensége és halott a bűneiben, akkor egyedül Isten lehet az, aki képes megtörni (és meg is töri) ezt az ellenállást mindazokban, akiket örök életre választott, ezért a választottak számára a kegyelemnek ellenállhatatlannak, Isten hívásának hathatósnak kell lennie ahhoz, hogy üdvösségre jussanak.
Másképpen fogalmazva meg ugyanezt: ha Isten a világ felvettetése előtt eleve elhatározta, hogy „minket a maga fiaivá fogad Jézus Krisztus által az Ő akaratjának jó kedve szerint” (Ef. 1:5) és ha hisszük, hogy Isten örök, bölcs, tökéletes terve megváltoztathatatlan és sohasem hiúsulhat meg, akkor az ő megmentő kegyelme minden választott esetében hathatós kell, hogy legyen. Nézzük meg a Biblia tanítását erre vonatkozólag:
„Senki sem jöhet énhozzám, hanemha az Atya vonja azt” (Jn. 6:44) – Az Atya az ő jó tetszésénél fogva némelyeket Jézushoz vonz, némelyek számára vonzóvá teszi a kegyelmet, másokkal ugyanezt nem teszi meg.
„Minden, amit nékem ád az Atya, énhozzám jő; és azt, aki hozzám jő, semmiképpen ki nem vetem.” (Jn. 6:37) – Akiket az Atya Jézusnak ad (itt Isten tettén van a hangsúly), az Jézushoz fog menni, ezt Jézus maga garantálja itt nekünk. Később, amikor a jó Pásztor és a juhok kapcsolatáról beszél, azt mondja:
„Én vagyok a jó pásztor: a jó pásztor életét adja a juhokért…Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem:” (Jn. 10:11,27) – Jézus juhai, vagyis a választottak, akikért Krisztus meghalt, garantáltan meghallják az ő hívását és követik Őt. Ezek ugyanazok, akikről Jézus az előbb idézett Igében beszél, vagyis akiket az Atya Jézusnak adott:
„Az én Atyám, aki azokat adta nékem, nagyobb mindeneknél; és senki sem ragadhatja ki azokat az én Atyámnak kezéből.” (29.) – Akiket tehát az Atya Jézusnak adott (vagyis a juhok, a választottak), azokért Jézus meghalt, azok meg fogják hallani az ő hívását, követni fogják Őt és soha el nem vesznek. Ha az emberen múlna a (meg)hallás, akkor senki sem lenne képes meghallani az Evangélium hívását és élő hittel válaszolni rá, és akkor előállna az az elképzelhetetlen helyzet, hogy az Atya valakit örök életre választ, Jézus az életét adja ezért az emberért és az illető mégis elveszik, mert nem volt képes meghallani a neki szóló hívást. Ez pedig lehetetlen!
Lássuk meg tehát, hogy mennyire Istenen múlik minden! Mindenről Isten gondoskodik, mindent Ő készített el számunkra, mindenre Ő maga a garancia a mi üdvösségre jutásunkkal kapcsolatban. Ő az, aki hathatóssá teszi számunkra az Evangélium hívását. Mindez pedig mérhetetlen alázatra kell, hogy késztessen bennünket, hiszen mint ahogyan Pál mondja:
„Mert kicsoda különböztet meg téged? Mid van ugyanis, amit nem kaptál volna? Ha pedig úgy kaptad, mit dicsekedel, mintha nem kaptad volna?” (I. Kor. 4:7)
A reformátorok különbséget tettek úgy nevezett külső és belső vagy általános és speciális hívás között. Mit értsünk ezalatt?
Az általános hívás azt jelenti, hogy az Evangélium üzenetét mindenki hallhatja, az mindenkinek szól. Miközben az Evangélium mindenkinek hirdettetik, Isten az ő Szentlelke által némelyekben hathatóssá teszi ezt a hívást, életet ébreszt bennük. Számukra Isten általános hívása speciálissá, személyessé, hathatóssá, azaz ellenállhatatlanná lesz. Nézzünk erre egy gyakorlati példát:
„És szombatnapon kimenénk a városon kívül egy folyóvíz mellé, hol az imádkozás szokott lenni; és leülvén, beszélgeténk az egybegyűlt asszonyokkal. És egy Lidia nevű, Thiatira városbeli bíborárús asszony, ki féli vala az Istent, hallgata reánk. Ennek az Úr megnyitá szívét, hogy figyelmezzen azokra, amiket Pál mond vala. Mikor pedig megkeresztelkedék mind házanépével egybe, kére minket, mondván: Ha az Úr hívének ítéltetek engem, jertek az én házamhoz, és maradjatok ott.” (ApCsel 16:13-15) – Sok asszony hallgatta Pálék bizonyságtételét, de Isten akkor és ott csak ennek az egynek nyitotta meg a szívét és így Lidia számára az általánosan hirdetett Evangélium személyessé, hathatóssá vált a Szentlélek munkája által, melynek eredményeként élő hit ébredt benne. Itt is Isten szuverén tettén van a hangsúly.
Amikor a feltámadott Krisztus megjelent az apostoloknak, azt olvassuk Róla: „Akkor megnyilatkoztatá az ő elméjöket, hogy értsék az írásokat.” (Lk. 24:45) – Itt Jézus tanítványairól van szó, akik éveken át rendszeresen hallgatták az ő tanítását, akik a legszorosabb és legközvetlenebb kapcsolatban voltak Vele és azt olvassuk, hogy még nekik is arra volt szükségük, hogy az Úr megnyissa az elméjüket, hogy értsék az Igét. Még ők sem boldogultak egymagukban. Hát mennyivel inkább rászorul a lelkében halott ember Isten Lelkének újjáteremtő, és az ember elméjét megvilágosító szuverén munkájára, hogy egyáltalán meghallhassa, felfoghassa, megérthesse az Isten országának titkait!
Izrael népe rengeteg csodát élt át a pusztai vándorlás során, mégis engedetlenségből engedetlenségbe esett, mégis érzéketlen maradt Isten dolgaira, mégis kemény maradt a szíve. Miért? Világosan megmondja Mózes: „De nem adott az Úr néktek szívet, hogy jól értsetek, szemeket, hogy lássatok, és füleket, hogy halljatok, mind e mai napig.” (V. Móz. 29:4)
Ha tehát a hit hallásból van, a bűntől megromlott ember pedig lelkileg süket Isten Igéjére (Jer. 5:21, Ez. 12:2), akkor ahhoz, hogy meghallja Isten szavát, előbb hallóvá kell tenni. Csak azokban az emberekben ébred tehát új élet és élő hit az Úr hívásának hatására, akikben Isten Lelke munkál, miközben az Igét hallgatják. Csak azok az emberek érthetik meg az Igét, akiknek az Úr megnyitja a szívét, és elméjét, sőt, akiknek új szívet ad. A többiek süketek, vakok, ellenállóak és halottak maradnak, megbotránkozva az Evangélium üzenetén vagy kinevetve azt, ahogy Pál is mondja: „De nem mindenek engedelmeskedtek az evangyéliomnak. Mert Ésaiás azt mondja: Uram! Kicsoda hitt a mi beszédünknek?” (Rm. 10:16) Ez a nem hívés pedig az Ige szerint ugyancsak Isten eleve elrendelésével van szoros összefüggésben:
„Akik engedetlenek lévén, megütköznek az ígében, amire rendeltettek is.” (I. Pét. 2:8)
„Amit Izráel keres, azt nem nyerte meg: a választottak ellenben megnyerték, a többiek pedig megkeményíttettek: Amint meg van írva: Az Isten kábultság lelkét adta nékik; szemeket, hogy ne lássanak, füleket, hogy ne halljanak, mind e mai napig.” (Rm. 11:7,8) – Még az úgy nevezett választott (zsidó) nép soraiból is csak az üdvösségre választottak jutottak és jutnak mindmáig élő, üdvözítő hitre, a többiek (a fáraó esetéhez hasonló módon, ld. a kálvinizmus második pontját) Isten által megkeményíttetnek, süketek és vakok maradnak Isten hívására.
Erről a „kettős” hívásról beszél Pál, amikor azt írja:
„Mi pedig Krisztust prédikáljuk, mint megfeszítettet, a zsidóknak ugyan botránkozást, a görögöknek pedig bolondságot; Ámde magoknak a hivatalosoknak, úgy zsidóknak, mint görögöknek Krisztust, Istennek hatalmát és Istennek bölcsességét. ” (I. Kor. 23,24) – A hivatalosak számára, vagyis azok számára, akiket Isten ezzel a belső vagy speciális hívással hív, ugyanaz az örömüzenet, mely másoknak botránkozás illetve bolondság, számukra Isten hatalma és bölcsessége. Vagy ahogyan az I. Kor. 1:18-ban mondja Pál:
„Mert a keresztről való beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek; de nekünk, kik megtartatunk, Istennek ereje.”
„Aki megtartott minket és hívott szent hívással, nem a mi cselekedeteink szerint, hanem az ő saját végezése és kegyelme szerint, mely adatott nékünk Krisztus Jézusban örök időknek előtte.” (II. Tim. 1:9) – Itt Pál szent hívás-nak nevezi a Léleknek ezt a belső, speciális hívását, mellyel Isten az ő örök tanácsvégzése szerint hívja el a választottjait.
Hadd szemléltessem egy nagyon egyszerű hasonlattal a két hívás közti különbséget. A Nap által kibocsátott szórt fény mindenkit ér ugyan, de senkit sem sebez meg. Ellenben ha valakit a fény koncentrált formában, mondjuk villámcsapásként talál el, azt minden bizonnyal meg fogja érezni az illető.
A Biblia többféle kifejezést használ a Szentlélek megelevenítő munkájára. Sok helyen a születéshez hasonlítja azt.
„…ha valaki újonnan [felülről] nem születik, nem láthatja az Isten országát...Szükség néktek újonnan születnetek.” (Jn. 3:3,7) – mondja Jézus Nikodémusnak.
Máshol, mint teremtési aktust említi:
„Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden. Mindez pedig Istentől van…” (II. Kor. 5:17,18)
Ismét másutt a feltámadáshoz ill. az életre keltéshez hasonlítja azt:
„De az Isten gazdag lévén irgalmasságban, az ő nagy szerelméből, mellyel minket szeretett, minket, kik meg voltunk halva a vétkek miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, (kegyelemből tartattatok meg!) És együtt feltámasztott és együtt ültetett a mennyekben, Krisztus Jézusban…” (Ef. 2:4-6)
Mindhárom kifejezés Isten azon szuverén tettére utal, melyet a vele szemben lelkileg menthetetlenül passzív, halott állapotban levő emberen hajt végre. Ez a lelki újjászülés, teremtés, életre keltés egyedül és kizárólag a Szentlélek Isten munkája, melyet mindazokban elvégez, akikben akar, akiknek meg van adva, hogy értsék az Isten országának titkait (Lk. 8:10). Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy ez teljesen független az ember akaratától:
„Akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.” (Jn. 1:13) – Nem a mi akarati döntésünk folytán születünk újjá, hanem éppen hogy a mi megromlott akaratunk változik meg a Szentlélek újjászülő munkájának hatására.
„a Fiú is a kiket akar, megelevenít.” (Jn. 5:21)
„Az ő akarata szült minket az igazságnak ígéje által” (Jak. 1:18)
Ha ugyanis az ember akarata lenne a döntő tényező az újjászületésében, ha az embernek „vétó joga” lenne az üdvössége elnyerésében, akkor teljesen feleslegesen könyörögnénk Istenhez valamely ember megtéréséért, érdemesebb lenne akkor mindjárt magához az illetőhöz fordulni a kérésünkkel.
Mi nem tudjuk gátolni, irányítani, szabályozni a Lélek munkáját, hiszen mi nem rendelkezhetünk felette. Sőt inkább mindig Ő az, aki rendelkezik felettünk, aki munkába vesz minket. Hogy ez hogyan és miként megy végbe, az felette nagy titok. Amikor Jézus Nikodémussal beszélt az újjászületésről, a következőket mondta neki:
„A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod honnan jő és hová megy: így van mindenki, aki Lélektől született.” (Jn. 3:8) – Figyeljünk csak, nem azt mondja itt Jézus, hogy oda „fú” a Szentlélek, ahová az ember akarja, hanem azt, hogy Ő azt az embert szüli újjá, akit Isten akar. Mi nem láthatjuk azt, amikor a Lélek valakibe beleplántálja az élet magvát, mi csupán az újszülött életjeleit észlelhetjük, csupán a Lélek munkájának a hatását, gyümölcsét láthatjuk (megtérés, bűnbánat, élő hit, Isten szerinti cselekedetek stb.). Ahogy már többször is említettem, az újjászületés egyik legfontosabb gyümölcse a hit. Amiképpen az ember újjászületés nélkül természeténél fogva képtelen arra, hogy higgyen Krisztusban, ugyanúgy egy újjászületett ember a megújított természeténél fogva képtelen lesz arra, hogy ne higgyen Jézusban. Az újjászületés ugyanis nem más, mint a szív és az értelem (tehát az egész belső ember) megújítása. A megújult szívnek és értelemnek pedig csakúgy, mint a romlott szívnek és értelemnek a maga természete szerint kell reagálnia Isten dolgaira. Az újjászületett ember a megújult természeténél fogva akarja már cselekedni Isten akaratát. Szó sincs tehát arról, hogy Isten bárkit is az akarata ellenére üdvözítene, mint ahogy kárhozatra sem az akarata ellenére jut az ember.
Fontos azt látnunk, hogy a Szentlélek újjáteremtő, üdvözítő hitet ébresztő munkája a Biblia szerint az Igéhez kapcsolódik és azzal nagyon szoros összefüggésben van. A Szentlélek az Ige által ébreszt életet az emberben. Nem azért teszi ezt így, mintha nem tudná bármely más módon elvégezni az ő megelevenítő munkáját, hanem azért, mert a mindenható Isten úgy látta jónak, hogy az Igéhez köti az újjászületést, a hitet, megtérést, sőt még a hívők kegyelemben való megtartatását is, melyről majd az utolsó fejezetben lesz szó. Nézzük az ide vonatkozó Igéket:
„Mint akik újonnan születtetek nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Istennek ígéje által, amely él és megmarad örökké.” (I. Pét. 1:23). Újra idézem a Jak. 1:18-at: „Az ő akarata szült minket az igazságnak ígéje által” .
„Mimódon hívják azért segítségül azt, akiben nem hisznek? Mimódon hisznek pedig abban, aki felől nem hallottak?… Azért a hit hallásból van, a hallás pedig Isten ígéje által.” (Rm. 10:14,17)
„tetszék az Istennek, hogy az igehirdetés bolondsága által tartsa meg a hívőket.” (I. Kor. 1:21)
„Mimódon hallanának pedig prédikáló nélkül? Mimódon prédikálnak pedig, ha el nem küldetnek?” (Rm. 10:14, 15)
Isten a hívás, a hívogatás szolgálatát ránk, méltatlan, bűnös, de megváltott emberekre bízta. Méghozzá azért, hogy ezáltal is fényesebben ragyogjon fel az ő dicsősége és még nagyobbnak lássuk az újjászületés csodáját, látva azt, hogy a tökéletes Isten tökéletes üzenete még az ilyen gyarló, bűnös, tökéletlen embereken keresztül is, mint amilyenek mi vagyunk, célba ér és elvégzi az ő tökéletes munkáját. Ha pedig a mi mennyei Atyánk abban a csodálatos kiváltságban részesít minket, hogy az ő Igéjét hirdethetjük, ha az Úr Isten úgy látta jónak, hogy a bűnösök által hívja életre a bűnösöket, akkor nekünk igen nagy alázattal, mély tisztelettel és hódolattal és még nagyobb szorgalommal kell serénykednünk az igehirdetés szolgálatában, mindenért egyedül Neki adva a dicsőséget.
A fent idézett Igékben azt olvastuk, hogy az apostolok prédikációjának középpontjában a kereszt állt. Mivel pedig Isten a Krisztus kereszthaláláról való beszéd által akarja magához hívni, újjászülni és üdvösségre vezetni a választottakat, egyáltalán nem mindegy az, hogy mi hogyan tekintünk a váltságműre (korlátozottnak vagy univerzálisnak tekintjük-e Krisztus helyettes áldozatát), és hogy milyen meggyőződés alapján hirdetjük azt. Mert többek között ebben áll a mi felelősségünk!
„Akinél pedig az én igém van, beszélje az én igémet igazán!” (Jer. 23:28) – mondja az Úr.
Pál apostol azt írja: „Én is, mikor hozzátok mentem, atyámfiai, nem mentem, hogy nagy ékesszólással, avagy bölcsességgel hirdessem néktek az Isten bizonyságtételét. Mert nem végeztem, hogy egyébről tudjak ti köztetek, mint a Jézus Krisztusról, még pedig mint megfeszítettről. És én erőtlenség, félelem és nagy rettegés közt jelentem meg ti köztetek. És az én beszédem és az én prédikálásom nem emberi bölcsességnek hitető beszédiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában: Hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék.” (I. Kor. 2:1-5) – Mondd, miből áll a te igehirdetésed? Emberi bölcsesség hitető beszédéből? Kegyesen hangzó mézes-mázos körmondatokból? Az emberek tetszését keresve csűröd-csavarod Isten Igéjét, erőtlenné és hatástalanná téve azt? Vagy igazán, a Bibliához hűen, a Lélek erejétől áthatva hirdeted a bűnösöknek az övéiért megfeszített Krisztust?
Az Evangélium nem Jó Tanács, hanem Jó Hír. Az Evangélium első renden nem azt mondja meg nekünk, hogy mit kell tennünk az üdvösségre jutásunk érdekében, hanem azt, hogy mit tett Jézus azért, hogy megmentsen minket.
Továbbá abban áll a mi felelősségünk, hogy egyáltalán hirdetjük-e a megfeszített Krisztust, ha Isten erre hív, vagy gyáván hallgatunk Róla? Pál egy helyen azt mondja: „Jaj ugyanis nékem, ha az evangyéliomot nem hirdetem!” (I. Kor. 9:16).
Nem tudom, hogy olvastad-e már az ellenállhatatlan kegyelem és a kegyelmi kiválasztás „szemüvegén” keresztül a magvető példázatát! Hányféle földről, hány féle igehallgatóról is beszél ott Jézus? Te azt mondod 4-ről, én azt mondom, 2-ről! Mit mond Jézus az első 3 „típusról”? Azt mondja, hogy ezek hallják, azaz csupán hallgatják de nem értik az Igét. A 4. „típus” az egyetlen, aki hallja és érti (Mt. 13:23), aki hallja és beveszi (Mk. 4:20), aki a hallott Igét tiszta és jó szívvel megtartja (Lk. 8:15) és élő, üdvözítő hitre jutva, gyümölcsöt terem! Tehát az egyik csoportban vannak olyanok, akiket teljesen hidegen hagy az Ige, vannak akiket komolyan megérint (mind érzelmileg, mind értelmileg), vannak, akik egészen föllelkesülnek, amikor hallják Isten hívását, de egyikük sem terem megtéréshez illő gyümölcsöt, mert valójában lelkileg mindannyian halottak maradnak, egyiküknek sincs még új szíve. Isten csupán a másik csoportba tartozókban, a negyedik „földtípusban” teszi hathatóssá az Evangélium hívását és ellenállhatatlanná az ő kegyelmét. Mert amiképpen nem a földön múlik az, hisz nem áll hatalmában, hogy saját magát termővé tegye, hanem egyedül az Úr az, aki képes termővé vagy terméketlenné tenni azt (I. Móz. 4:12, Apcsel 14: 17), hasonlóképpen a bűntől megromlott, lelkileg süket, vak, kőszívű ember sem képes magát Isten beszédével szemben fogékonnyá tenni és önmagától gyümölcstermővé válni! Ezt egyedül a mindenható Isten cselekedheti meg és Ő meg is cselekszi azt mindazokkal, akikkel csak akarja (II. Móz. 4:11, Péld. 20:12, ApCsel. 16:14, Lk. 18:34, 24:45, Ésa. 55:10,11). A mi feladatunk, hadd mondjam így, a különböző „földtípusok” maggal (az Ige magvával) való meghintése és azok gondozása, de az Úr adja a termőerőt (Ő ébreszt üdvözítő hitet) és Ő adja a növekedést is, ahogyan Pál írja a korintusiaknak:
„Hát kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Csak szolgák, kik által hívőkké lettetek, és pedig amint kinek-kinek az Úr adta. Én plántáltam, Apollós öntözött; de az Isten adja vala a növekedést. Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz; hanem a növekedést adó Isten.” (I. Kor. 3:5-7)
Erről tanítanak bennünket Jézus azon szavai is, melyeket Máté evangéliuma szerint a példázat elmondása és annak magyarázata között, Lukács és Márk evangéliuma szerint pedig közvetlenül a példázat magyarázata után mond el az Úr Jézus, s amelyeket sokan egyszerűen figyelmen kívül hagynak, vagy félremagyaráznak, amikor a magvető példázatáról beszélnek. Pedig ezek az Igék is a magvető példázatához tartoznak, annak szerves részét képezik. Most csak egyetlen mondatot emelek ki közülük, a legfontosabbat:
„Mert akinek van, annak adatik, és bővölködik; de akinek nincs, az is elvétetik tőle, amije van.” (Mt. 13:12, ld. még Mk. 4:25, Lk. 8:18)
Mi az, ami valakinek van, valakinek nincs? Ezt megelőzően mondja Jézus: fül a hallásra (Mt. 13:9, Mk. 4:9, 23, Lk. 8:8). Honnan van valakinek halló, az Isten dolgait értő füle? Kizárólag az Úr adja azt annak, akinek akarja: „A halló fület és a látó szemet, az Úr teremtette egyaránt mindkettőt.” (Péld. 20:12). Vagy ahogyan Dávid mondja Istennek: „füleimet fölnyitottad” (Zsolt. 40:7).
Mi az, ami adatik annak, akinek van halló füle? Ezt is világosan megmondja az Úr Jézus az övéinek: „Néktek adatott, hogy az Isten országának titkait értsétek; egyebeknek példázatokban, hogy látván ne lássanak, és hallván ne értsenek.” (Lk. 8:10, Mt. 13:11, Mk. 4:11)
A példázat során, tehát Jézus egyfelől figyelmezteti a hallgatóságot arra, hogy nem mindegy, hogy ki milyen szívvel, füllel hallgatja az Igét (Lk. 8:18), mert az örökéletük, az üdvösségük múlik ezen. Másfelől azonban azt is világosan megmondja, hogy egyedül a mindenható Isten tud halló fület adni, annak, akinek akar. Az az Isten kegyelmi ajándéka. Akinek pedig Isten kegyelméből van halló füle, annak meg fog adatni az, hogy egyre jobban értse az Isten országának titkait és azokat megértvén üdvösségre jusson és bőséges gyümölcsöt teremhessen. Ezzel a példázattal is arra tanít minket az Úr Jézus, hogy mennyire kimondhatatlanul Isten kegyelmére és irgalmára vagyunk utalva az örök életünket illetően és hogy az mennyire „nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Rm. 9:16)
Látod, még a magvető példázata is Isten dicsőséges, kiválasztó kegyelmét hirdeti!
Mi más foglalhatná össze tömörebben az eddigieket, mint az, amit Pál apostol ír a II. Kor. 4:1-6-ban?
„Annakokáért, mivelhogy ilyen szolgálatban vagyunk, amint a kegyelmet nyertük, nem csüggedünk el; Hanem lemondtunk a szégyen takargatásáról, mint akik nem járunk ravaszságban, és nem is hamisítjuk meg az Isten ígéjét, de a nyilvánvaló igazsággal kelletjük magunkat minden ember lelkiismeretének az Isten előtt. Ha mégis leplezett a mi evangyéliomunk, azoknak leplezett, akik elvesznek: A kikben e világ istene [Sátán] megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangyéliomának világosságát, aki az Isten képe. Mert nem magunkat prédikáljuk, hanem az Úr Jézus Krisztust; magunkat pedig, mint a ti szolgáitokat, a Jézusért. Mert az Isten, aki szólt: setétségből világosság ragyogjon, Ő gyújtott világosságot a mi szívünkben az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arczán való világoltatása végett.” (II. Kor. 4:1-6)
„Bizony, bizony mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most vagyon, mikor a halottak hallják az Isten Fiának szavát, és akik hallják, élnek.” (Jn. 5:25) – Vagyis akiknek Isten megadja, hogy meghallják az ő hívását, akiket az Úr hathatósan hív, azok kivétel nélkül életre kelnek a hallott Ige és a Szentlélek munkája által. Erről tesz bizonyságot Ezékiel próféta látomása is a halott tetemekről és csontokról, melyek a lelkileg halott Izraelt jelképezték: „És monda nékem: Prófétálj e tetemek felől és mondjad nékik: Ti megszáradt tetemek halljátok meg az Úr beszédét! Így szól az Úr Isten ezeknek a tetemeknek: Ímé, én bocsátok ti belétek lelket, hogy megéledjetek…És prófétálék amint parancsolá. És beléjök méne a lélek s megéledének, s állának lábaikra, felette igen nagy sereg.” (Ez. 37:4,5, 10) - A mi feladatunk, hogy Isten parancsa szerint hirdessük a halott tetemeknek Isten életre hívó szavát s e közben majd a Szentlélek elvégzi az ő életet teremtő munkáját mindazokban, akikben akarja.
Vajon ellen tudott-e állni a 4 napja halott Lázár Jézus életre hívó szavának (Jn. 11:43,44)? Vajon ellen fog-e tudni állni bárki is a testi halottak közül az utolsó napon Jézus szavának, mikor előszólítja őket a sírjaikból (Jn. 5:28, 29)? Semmiképpen! Ugyanígy nem állhatnak ellene Krisztus hívásának ma sem mindazon bűnösök és lelki halottak, akiket Ő életre akar kelteni és élő hittel akar megajándékozni.
„Mert mint leszáll az eső és a hó az égből, és oda vissza nem tér, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi azt, és magot ád a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek: Így lesz az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem.” (Ésa. 55:10,11)