Mi szükséges az Istennek tetsző szolgálathoz?

(Hitmélyítő hét, Pécel, esti áhitatok, 2003.VIII. 11-15)

Áldozatkészség

„Szolgálatra szabadított meg minket az Úr!” Mondta egyszer valaki, tömören összefoglalva a keresztyén élet lényegét. S bizony voltak és vannak nem kevesen, akik értetlenül állnak ezen kijelentés előtt. Sokan ugyanis úgy gondolkodnak, hogy az újjászületéssel révbeértek, lezárult egy óriási küzdelem, végre megbékéltem Istennel, vége a háborúnak Isten és énközöttem, Isten mindent elvégzett értem, örök életem van, szabad vagyok. Innentől kezdve Hawaii! – mondta egyszer valaki.

Persze nem mindenkivel van ez így, mert vannak, akikre az Úr szolgálatot is bíz. Ezek azok az ügybuzgó, aktív, sok-sok terhet cipelő emberek, akikre sokan felnéznek, mint például a lelkész. Aztán vannak az olyan átlaghívők, az egyszerű, mezei gyülekezeti tagok, mint pl. én, akik rendszeresen olvasgatják a Bibliájukat, hűségesen eljárnak az istentiszteletekre, bibliaórákra, presbiteri gyűlésekre és tulajdonképpen ezen kívül nincs más dolguk, mint hogy élvezzék az új élet áldásait. Ez egy borzasztóan hamis, téves kép. Ez biztos hogy nem a Bibliából származik, hanem a mi kényelemszeretetünkből!

Isten arra váltott meg minket, hogy Neki szolgáljunk! „Most pedig, minekutána felszabadultatok a bűn alól, szolgáivá lettetek pedig az Istennek.” (Rm. 6:22) Aki ezen meglepődik, akinek ez nem magától értetődő, annak könnyen lehet, hogy még nincs új szíve. Az újjászületett emberből ugyanis, átélve Isten csodálatos szabadítását, szinte az első kérdés, amely elő szokott törni az, hogy „Uram, itt vagyok, mit akarsz, hogy cselekedjem? Állok rendelkezésedre.”

A megtérés nem csupán valaminek a vége, hanem valaminek a kezdete is, méghozzá, egy hihetetlenül tevékeny, szolgáló életnek.  Nem csupán Isten gyermekeivé, hanem Isten szolgáivá, szárnysegédjeivé is lettünk. Igaz az a mondás, hogy Isten országában nincsenek munkanélküliek, csak munkakerülők.

Hadd mondjam így, luxus újjászületett emberként lébecolni Isten országában. Mert itt feladat az van bőven, csak sokszor mi nem akarunk róla tudomást venni. „Az aratni való sok, a munkás kevés” (Mt. 9:37) De nem csak hogy luxus, hanem van egy nagyon nagy veszélye is a passzív tétlenségnek: elkorcsosul tőle a hívő ember. Ha nem vagy az adottságadihoz mérten leterhelve, akkor az a lelki életed eltorzulásához fog vezetni és nem fogsz tudni egészségesen növekedni a hitben. Teher alatt nő a pálma – így van ez az új élettel is. Miért van olyan sok vérszegény hívő a gyülekezeteinkben? Azért, mert nem akarnak beállni a teher alá. És az a tapasztalatom, hogy aki éveken keresztül megmarad, kitart ebben a természetellenes állapotban, azt onnan már nagyon nehéz lesz kizökkenteni. Sokan belekeserednek, belefásulnak ebbe a helyzetbe, hiszen céltévesztetté, értelmetlenné válik az Istentől kapott új életük. S tudjátok, miben fogják keresni az életük értelmét? Minden áron társat akarnak maguknak. Önmagában ez nem rossz, és tudja az Úr, hogy szükségünk van segítőtársra, de azt is mondja az Úr Jézus, hogy keressétek először az Istennek országát és ezek ráadásként megadatnak nektek (Mt. 6:33). Nagyon sokan abba a hibába esnek, hogy felcserélik a fontossági sorrendet, a minden egyebet keresik először és csak utána jön (ha keresik egyáltalán) az Isten országa.

Hadd sarkítsam ki, életbevágóan fontos kérdés a keresztyén ember számára a szolgálat, hogy minél előbb megtalálja azt a területet, ahol az Úr őt használni szeretné, hogy megtalálja az Isten által kijelölt helyét a Krisztus Testben. Majd erről is fogunk beszélni.

Persze, a szolgálatról mindig könnyebb beszélni, mint azt csinálni, méghozzá jól csinálni. El kell, hogy mondjam azt mindjárt az elején, hogy én sem tudok úgy szolgálni, ahogy kellene és lehetne. Én is sokszor elbukom, az is előfordul, hogy félreértem Isten vezetését, van hogy elkedvetlenedem, alább hagy a lelkesedés stb., de a szívemben mégis mindig ott van az, hogy szeretném jól csinálni, szeretném a legjobbat adni az Úrnak és szeretném mindig azt csinálni, amit az Úr rám bíz. Hogyan lehet tehát jól szolgálni és hogyan nem lehet? Mi szükséges ahhoz, hogy Istennek tetsző módon tudjunk szolgálni? Ezekre a kérdésekre keressük a Biblia válaszát az esti alkalmakon.

Mi szükséges ahhoz, hogy Istennek tetsző módon tudjak szolgálni? Mindenek előtt áldozatkészség.

Alapige: „Az Isten irgalmára kérlek tehát titeket, testvéreim, hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek;” (Rm. 12:1)

Mielőtt ezt az Igét kifejteném, hadd tisztázzak még egy hamis képet. Nem a szolgálat az áldozat! Az egy óriási kiváltság! Hogy az Úr feladatot bíz rám, méltatlan, egykor ellene lázadó emberre. Az áldozat az, amit azért hozok, hogy ebben az óriási kiváltságban minél inkább részem lehessen! Ez egy hálaáldozat. Ez nagyon fontos.

Nézzük, mire tanít minket ez az Ige. Pál az eddigi fejezetekben egy túlnyomó részt elméleti tanítást adott az evangéliumról. Elmondta, hogy kizárólag Isten kegyelméből, Jézus érdeméért, minden cselekedetünkre való tekintet nélkül igazított meg bennünket Isten. A 12. fejezet első versével azonban egy fordulóponthoz érkezik, innentől kezdve arról kezd el beszélni, hogy mit is kell, hogy jelentsen mindaz, amiről addig beszélt, a gyakorlatban. Mi következik abból, hogy engem Isten megigazított. Pál az elmélet után a gyakorlati keresztyénségről kezd el beszélni.

Figyeljük csak, mivel indít? Az áldozatkészséggel: „szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul”!

Mit mond, mit szánjunk oda? „a testeteket”! Nem a lelkünket! Hiszen a lelkünk már az Úré, azt nem kell odaszánni. A lélek kész, a test az, ami erőtelen. A test az, ami földi, ami visszatart, ami akadályoz az engedelmességben, a szolgálatban. A test az, amely a lélek ellen tusakodik. Ezért azt mondja Pál, hogy szánjuk oda azt is Istennek. Ezt nem fogja helyettünk megtenni az Úr, ez a mi feladatunk. És ez egy nagyon kemény, naponkénti harc! Hogy néz ki ez a gyakorlatban?

Pl. reggel korábban felkelek, este korábban befejezem a napi teendőimet, hogy tudjak csendességet tartani. Egy helyen Pál azt írja Timóteusnak, hogy álljon elő az Igével alkalmas és alkalmatlan időben (II. Tim. 4:2). Kinek alkalmatlan az idő? Nekem, akit az Úr szolgálatra hív. A testemet odaszánni azt jelenti, hogy szüntelenül készen állok arra, hogy az Úr használjon. Ha fáradt vagyok, ha nincs kedvem, ha éppen elbuktam lelkileg, ha nem érzem magamat elég felkészültnek, alkalmasnak, ha nincs időm vagy más programot beszéltem meg a cimboráimmal, épp mást terveztem arra az időpontra stb., akkor kész vagyok ezen változtatni „Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem.” (Mt. 16:24) – Ez ezt jelenti a gyakorlatban.

Mit jelent áldozattá lenni? Szép fokozatosan odaadni az életemet másokért. Áldozattá lenni azt jelenti, hogy feláldozom a szabadidőmet, feláldozom a figyelmemet, a hobbiaimat, az erőmet, a kefteléseimet másokért. Az én ügyeim háttérbe szorulnak, (Uram, azokat intézd Te, kérlek! Én a Te országod ügyében szeretnék mindenestől foglalatoskodni!) Ha bármit abba kell hagynom, fel kell adnom, el kell hagynom, én kész vagyok rá. Egyetlen egy dolog fontos számomra, hogy azt cselekedjem, amit Te mondasz, amire Te indítasz, Uram.  “De semmivel sem gondolok, még az én életem sem drága nékem, csakhogy elvégezhessem az én futásomat örömmel, és azt a szolgálatot, melyet vettem az Úr Jézustól” (ApCsel. 20:24) El tudod-e ezt mondani Pállal együtt?

Vigyázz, ne azt add oda az Úrnak, amiről, azt hiszed, hogy oda tudnád adni, hanem amit Ő éppen tőled kér!

Élő és szent áldozatról beszél Pál. Vagyis egy egészen az Isten számára elkülönített életről, amelyben az Úrhoz képest minden, ami hozzám tartozik, ami az életem részét képezi, a háttérbe szorul. Amelybe nem keveredhet semmi világi, semmi óemberi, semmi holt cselekedet, semmilyen magunk választotta istentisztelet, óemberi beidegződés, praktika és ügyeskedés, amelyek az újjászülés előtti életünket jellemezték. Az odaszánásunknak tisztának, teljesnek, radikálisnak kell lennie, hogy Istennek tetsző módon tudjunk szolgálni. Most nincs időnk arra, hogy ezt még jobban kifejtsük. Ehelyett egy személyes élményemet szeretném megosztani a testvérekkel.

Néhány évvel ezelőtt megkértek engem egy számomra igen komoly, nagy fajsúlyúnak tűnő szolgálatra. Egy hét gondolkodási időt kértem. Uram, mehetek–e? Elválalhatom-e ezt a szolgálatot? Biztos, hogy én vagyok az, akinek ezt meg kell csinálni? Buzgón kutattam az Igét. A napi Igéből tájékozódva, imádságban elcsendesedve próbáltam megérteni, hogy mi Isten akarata ebben a kérdésben. Akkoriban éppen Móz. III. könyvének az elején tartottam, ahol a különböző áldozati formákról, az áldozatokkal kapcsolatos száraz, részletekbe menő rendelkezésekről volt szó. Fejezetről fejezetre az ismétlődik ott, hogy hogyan kell megölni azt a szegény kecskét, juhot, tulkot. Hogyan kell kibelezni, ízeire szedni, a vérét szétfröcskölni, elégetni a belső szerveket stb. Elképzelhetik a testvérek, hogy komolyan felmerült bennem a kérdés, hogy ebből én hogyan kapok választ az én legsürgetőbb kérdésemre: elvállalhatom-e ezt a szolgálatot?

Teltek-múltak a napok, és még mindig nem érkezett válasz a kérdésemre. Uram, mehetek? Uram, ha nem válaszolsz, én nem merem elvállalni! A te vezetésed nélkül nem akarok belevágni ebbe a dologba. Az utolsó nap, egy nem várt fordulattal, hirtelen összeállt a kép. A Biblia mellett akkor olvastam még O. Chambers: Krisztus mindenek felett című könyvét, amelyben minden napra van egy-egy Ige és annak rövid magyarázata. Azon a napon a Fil.2:17 került sorra, amely így hangzik: „De ha kiontatik is vérem italáldozatként hitetek áldozatául és papi szolgálatnál, örülök együtt mindnyájatokkal”.

A kérdés, amit az Úr nyílegyenesen nekem szegezett azon az estén, egészen nyilvánvalóan következett ebből az Igéből és a hét során olvasott ÓSZ-i rendelkezésekből: Akarsz-e áldozattá lenni a hívők szolgálatára, kész vagy-e kiontani véredet italáldozatként másokért. És kész vagy-e mindezt örömmel tenni? Az Úr kérdésemre kérdéssel felelt. És én is ezt a kérdést szeretném most a testvéreknek szegezni. Ezt kell mindenek előtt tisztázni magunkban. És aztán majd jöhetnek azok a kérdések is, hogy mit, mikor merre, hogyan szolgáljunk.

“Kész vagy-e kisebb lenni, mint egy csepp víz a vederben? Hajlandó vagy-e olyan reménytelenül jelentéktelen lenni, hogy elvégzett szolgálatoddal kapcsolatban még csak nem is emlékeznek rád? Kész vagy-e adni, felemésztődni és nem várni, hogy neked szolgáljanak, hanem hogy te szolgálj?” (Chambers, 38. old.)