Nagybánya külvárosában, a zazári ércfeldolgozó mellett kerestem fel az Aurul Rt. ügyvezető igazgatóját, Philip J. Evers ausztrál mérnököt. Hosszas várakozás után végre fogad. A gátszakadást sajnálatos balesetnek tartja. Rögtön hozzáteszi, hogy a szennyezett víznek a derítőből történő kijutását már megállították. A magyarországi károkra vonatkozó kérdésemre Evers meglehetősen cinikusan így védi a védhetetlent:

– Tudjuk, hogy a folyókban halpusztulást jeleztek, de nem bizonyosodtunk meg arról, hogy ez a jelenség közvetlen kapcsolatban áll a nálunk történt balesettel. Erről talán akkor beszélhetünk, ha az említett kapcsolatot a vizsgálatok igazolják. Másfelől a halpusztulás méretéről sincsenek pontos információink.

Evers közli, hogy helyzetfelmérés végett szerdán szakértőkből álló bizottság érkezik Nagybányára. Ők fogják megállapítani, milyen körülmények között használhatja cége a továbbiakban azt a derítőt, amelynek gátfala átszakadt, és hogy a biztonságos üzemeltetésnek melyek a feltételei.

– Várnunk kell tehát addig, amíg ez a szakértői bizottság elvégzi a munkáját, és közli az eredményeit, hogy meg tudjuk mondani, mikor vagy hogyan fogjuk biztonságosan tovább üzemeltetni a derítőt – mondja. Addig saját véleményét nem kívánja megosztani velünk, „hogy a bizottság munkáját ne befolyásolja”. Ennek bizonyos fokig ellentmond az, hogy Evers ügyvezető igazgató már január végén benyújtotta lemondását, s azt az ausztrál cég vezérigazgatója néhány nappal később elfogadta. Négy hétig azonban szerződése szerint hivatalában kell még maradnia.

Ha valamiben mégis van határozott véleménye, az a magyarországi károk megtérítése. Evers úgy gondolja, hogy a felmerülő kérdéseket a román és a magyar helyi és országos hatóságok között, a kártérítés ügyét pedig államközi jogi szinten kell rendezni.

Addig is, szétnézek a közeli Nagybozintán, ahová a Nagybányát Szatmárnémetivel összekötő országútról kell letérni. A bekötőút rémségesen rossz, a méteres hó előbb ráfagyott, most pedig helyenként olvad, s a jeges hóban húsz-harminc centiméteres gödrök képződtek. Néhány falubeli integet a letérőnél, felveszem őket a gépkocsiba. Azonnal közlik: sejtik, hogy a szennyezés miatt jöttem. Elmondják, hogy a derítő melletti termőföldek teljesen használhatatlanná váltak. Az asszony anyósának éppen a gát közelében van a földje, azt sem tudja, vajon tavasszal merjenek-e vetni valamit bele vagy pedig hagyják parlagon.

A férfiak szerint „az ausztrálnak" a szennyezett földek miatt magas kártérítést kellene a gazdáknak fizetnie, s abba bele kellene hogy foglaltassék akár harmincévnyi termés ára is. Hiszen ki tudja, mikor lesz abból a mintegy negyven hektárból újra termőföld. Kissé hitetlenkedve hallgatom őket, de miután a faluba érünk, megértem, hogy félelmük cseppet sem alaptalan.

A románok lakta falu községközpontja Misztótfalu, újabb nevén Miszmogyorós, románul Tautii Magherus. Nagybozintának a községi tanácsban Ilie Mihut személyében egyetlen tagja van. Akit a faluban mindenki „polgármesternek” szólít. Miközben a cianid-szennyezésről vele beszélgetek, körbevesznek a falubeliek.

– Nagyobb baj – magyarázza Mihut –, hogy a gát alatti földeket öntözőcsatornák szelik keresztül, s azokon át a szennyezett víz a falu közvetlen közelébe is eljuthatott. A csatornák most tele vannak hóval, ám mindenki attól tart, hogy ha a hó elolvad, a szennyezett talajvíz azonnal beszivároghat a kutakba. Ha eddig be nem szivárgott.

Mihut, aki évtizedekig a bányavállalatnál dolgozott, azt állítja, hogy „az Aurul nem építette meg rendesen a derítőt”. Igaz, hogy nejlonfóliával bélelték, de a gátfalat homokos, nem pedig köves földből emelték, azért mosta ki a víz.

A hatóságok hétfőn behívatták a „polgármestert” a prefektúrának nevezett megyefőnökségre, ahol közölték vele: a héten szakértői bizottság száll ki a helyszínre, s majd ők vesznek mintát vízből, földből. Mihut azt követelte, hogy mintavételkor a falu képviselői is legyenek jelen. De hogy milyen jövő vár a falu lakosaira, senki sem tudja.

A szomszédos Zazárfaluban is ijedtek az emberek. Itt már tavaly ősszel voltak bajok. Akkor a ciános víz az Aurul vezetékeiből kezdett szivárogni. Állítólag a cső anyaghibája okozta a szeptemberi balesetet. Öt tehén pusztult el, a gazdák nagy veszekedések árán tehenenként tizenötmillió lejes (valamivel több mint 200 ezer forintnyi) kártérítést kaptak. Mert a bányavállalat kifizette a tehenekből néhány évre remélt, s immár elmaradt jövedelmet is. Ezzel – állítják a gazdák – nem is lett volna tehát gond. De mi történik akkor, ha a következő áldozat ember lesz?