Kereszténység és pogányság*

A kereszténység és a pogányság viszonyának kérdéséről kötetek sorát lehetne írni, a téma oly összetett. Mindenekelőtt alapos teológiai és filozófiai tájékozottságot kíván ez az elemzés, továbbá alapos filozófiatörténeti és művelődéstörténeti ismereteket. A hangsúly itt az ’alapos’ szón van, hiszen közhely, hogy igen sokan azt hiszik, hogy a sporton és a politikán kívül a vallási kérdésekhez is mindenki ért… Semmiképpen sem lehet a kereszténység és a pogányság viszonyát hat-hét flekkes hangulatkeltő újságcikkel elintézni.

Jelen írásunknak sem lehet a célja e kérdés kimerítő interdiszciplináris tárgyalása. Csupán néhány közkeletű tévedést szeretnénk eloszlatni.

Közhely, de nélkülözhetetlen alapfeltétele minden objektív igényű vizsgálatnak: „qui bene distinguit, bene docet” („az tanít helyesen, aki jól tud különbségeket tenni”). A kereszténység és a pogányság viszonyával kapcsolatban mindenekelőtt különbséget kell tennünk az eszmék és az eszméket hirdető személyek, továbbá a történelmi alakulások és az objektív igazságérték között.

1.) A kereszténység és a pogányság világfelfogás között egyáltalán nem az a különbség, hogy a pogányság szakrális egészként szemléli a kozmoszt, a kereszténység pedig a létezés világát kettévágva, a földi létet rossznak, a túlvilági létet jónak hirdeti. A kozmosz „szakrális” szemlélete ugyanis nem a pogányság, hanem a panteizmus nevű filozófiai irányzat jellemzője, amely azonosítja az anyagi világot Istennel, tagadja a világon kívüli, transzcendens Isten létét, és a világ jelenségeit mint közvetlen isteni megnyilvánulásokat szemléli. Természetesen a panteista filozófiának is számtalan válfaja van: panteista volt például Plotinos,¹ aki azt tanította, hogy az egyes lények mintegy „kiáradnak” az Ősvalóból (emanatio) és az extázisban térnek vissza hozzá. Panteista volt Spinoza² is, aki szerint a világegyetem nem más, mint egyetlen isteni substantia. Panteista volt Hegel³ is, aki szerint az Ősvaló a tézis-antitézis-szintézis hármasságán keresztül jut egyre tökéletesebb létállapotba. De ezeken kívül is számtalan változata van a panteista világfelfogásnak. Ám ezeknek mind a közös jellemzője a transzcendens Isten létének tagadása, valamint az anyagi világ és Isten azonosítása.

A pogányság lényege ezzel szemben a polyteizmus, a többistenhit. A pogány isteneket antropomorf módon képzelték el, de egyik pogány isten és az istenek összessége sem azonos a kozmosz egészével, hanem az egyes pogány istenek uralkodnak a kozmosz egy-egy szelvénye felett.

2.) A kereszténység sohasem tanította, hogy a földi lét mindenestől rossz, hanem a keresztény teológia szerint a világon kívüli, transzcendens, végtelenül tökéletes Isten teremtette szabad akaratával az egész anyagi világot, amely lényegében véve jó. A keresztény bölcselet szerint a jó és a lény egymással felcserélhető fogalmak,⁴ és a rossz léthiány. A keresztény filozófia és teológia számára sohasem az a rossz, ami létezik, hanem ami a létből hiányzik (például a keresztény erkölcsi felfogás számára a szexualitás önmagában nem rossz, hanem jó, hiszen Isten teremtménye, csupán az esetleges hiányosságok tehetik esetenként, esetlegesen roszszá, például, ha hiányzik a nemi életet folytatók egymás iránti elkötelezettsége stb.). – Az a felfogás, hogy az anyagi, földi lét rossz, szemben a szellemi léttel, nem a kereszténység, hanem a manicheizmus⁵ tanítása, amely szerint két ős princípium, mintegy két istenség létezik: van egy jó isten, ez teremtette a szellemi lényeket, és van egy rossz isten, ez teremtette az anyagot. Ez a két isten egyenlő hatalmú, és harcban áll egymással. A manicheizmusnak semmi köze a hivatalos keresztény filozófiához és teológiához. A katolikus egyház számtalanszor elítélte a manicheizmust, például a XIII. században fellépett a manicheus eredetű albi eretnekség ellen.

3.) Más kérdés, hogy voltak egyes keresztény gondolkodók, akiket megkísértett a manicheista életérzés. Ebből származott például a hit és tudás világának egymással szembeállítása egyeseknél, és innen ered a sokat emlegetett „credo, quia absurdum est” („azért hiszek, mert képtelenség”) tétele is, amit a keresztény teológia sohasem fogadott el (Tertullianus⁶ sok tana eretnekségként van megbélyegezve). Aquinói Szent Tamás⁷ és az egész skolasztika egyik legnagyobb érdeme, hogy pontosan tisztázta a hit és tudás viszonyát: a kettő között nincs és nem is lehet ellentmondás, mert mindkettő forrása Isten,⁸ aki nem tévedhet és nem is téveszthet meg senkit sem. A kettő közötti ellentmondás mindig látszólagos, és emberi tudatlanságból ered: vagy a hit, vagy a természetes igazságok pontatlan ismeretéből.

4.) A túlzott aszketizmus sohasem volt hivatalos keresztény tanítás, bár a középkorban egyes irányzatok a teocentrikus felfogás túlzásaként hajlottak erre. Innen erednek bizonyos imaszövegek („siralom völgye”). De még ezek a túlzó keresztények sem tanították sohasem, hogy a földi életben minden rossz, hanem csak az örök üdvösséghez, annak túláradó boldogságához viszonyítva mondták rossznak a földi létet.

5.) A „sötét középkor” a felvilágosodás találmánya. Ez a sztereotip minősítés egyáltalán nem veszi figyelembe azt a tényt, hogy noha a keresztény Európa népességének túlnyomó többsége írástudatlan volt, egészen egyszerű emberek is nagy érdeklődéssel fordultak komoly (metafizikai mélységű) problémák felé. Innen ered, hogy a középkori kocsmákban (popinákban) napirenden voltak filozófiai viták, amelyek egyáltalán nem az angyalok nemeiről folytak (még kevésbé arról, hogy hány angyal fér el egy tű fokán, hiszen a középkor számára világos volt, hogy az angyalok tiszta szellemi lények, amelyek nincsenek térhez kötve!). A filozófiai érdeklődés az általános teocentrikus érdeklődéssel volt kapcsolatos: a középkor embere számára az Isten és az Istennel kapcsolatos dolgok (például egyes filozófia-kérdések) oly nagy élményt jelentettek, hogy háttérbe szorítottak sok minden mást, amiket viszont nem rossznak, hanem csak kevésbé jónak értékeltek. A műveltség megszerzésének különben sem az írni-olvasni tudás az egyetlen eszköze (auditív eredetű tudás is létezik!), és az írni-olvasni tudás egyáltalán nem áll egyenes arányban a műveltséggel. Közismert, hogy nem az elolvasott könyvek mennyisége, hanem tartalmuk megértése és rendszerezési készsége a műveltség megszerzésének legfontosabb előfeltétele!

6.) Azzal az állítással szemben, hogy a kereszténység mint ilyen a pogány kultúra megsemmisítésére törekedett, annyit mondhatunk, hogy a görög filozófia gondolatainak megőrzésében és átmentésében a keresztény teológusoknak komoly érdemük van. Köztudott, hogy az ágostoni teológiai irányzat Platón bölcseletére, míg a tomista iskola Arisztotelész gondolataira épült. Szent Tamás alapelveinek egyike, hogy a pogány gondolkodók igazságait is fel kell használnia a keresztény teológiának, mert nem az számít, hogy ki mond ki egy tételt, hanem az, hogy milyen érvekkel tudja alátámasztani.⁹

Más kérdés (a történettudomány tárgya), hogy egyes keresztény uralkodók tényleg törekedtek-e és mennyiben törekedtek bizonyos pogány eredetű irodalmi értékek „megsemmisítésére”. Ezzel a témával csak szilárd történelmi bizonyítékok alapján érdemes foglalkozni; semmiképpen nem alkalmas eszköze az igazság tisztázásának az olcsó demagógia. De ez nem érinti a keresztény és pogány világnézet közötti különbség lényegét, hiszen a kultúrarombolás nem következik a kereszténység lényegéből, elveiből, és ha voltak kultúraromboló uralkodók, őket nem a keresztény szemléletük, hanem egyéb megfontolásai tettek kultúrarombolóvá!

7.) Korunkra, a második világháborút követő nagy kiábrándulások időszakára jellemző a történelmi relativizmus: az a felfogás, hogy történelemben jelentkező szellemtörténeti irányzatok objektív igazságtartalma nem dönthető el, hanem azok csak egyfajta szemléletei a lényegileg megismerhetetlen valóságnak, s így a különböző vallások is ciklikusan ismétlődnek. – A relativista, szubjektivista felfogásnak – a lélektani tényezőkön túl – hamis filozófiai gyökerei vannak, és a mélyén ellentmondás rejlik, hiszen az ész segítségével igyekszik bizonyítani, hogy az ész képtelen az igazság ismeretére.A keresztény filozófia és teológia álláspontja: az a kérdés, hogy egy Isten létezik-e, vagy több, nem életérzés, hanem objektív igazság kérdése. A keresztény istenfogalom világon kívüli, transzcendens és végtelenül tökéletes Istent tételez fel. Ez pedig kizárja, hogy több isten létezzék, hiszen a több istent szükségképpen létező valóság különböztetné meg egymástól, és így egyik isten sem lenne végtelenül tökéletes, mert ami megvan az egyikben, az hiányoznék a másikból; ellenkező esetben nem különböznének egymástól. Ámde ami nem végtelenül tökéletes lény, az nem Isten. Ezért ellentmondásmentesen csak egy, végtelenül tökéletes Isten léte gondolható el.¹⁰

8.) Vannak történészek, akik a totalitariánus rendszerek jelentkezését a monoteizmussal igyekeznek összefüggésbe hozni, de ez teljesen alaptalan, bizonyítékokkal alá nem támasztott spekuláció. A bolsevista totalitárius állam hivatalos ideológiája nem a monoteizmus, hanem az ateizmus volt, és a bolsevizmus több tízmillió áldozatát nem a keresztény monoteizmus, hanem a keresztényellenes, embertelen, morál nélküli dialektikus és történelmi materializmus nevében és gondolatai alapján likvidálták! Ez viszont rideg tény és nem spekuláció!

9.) Az iszlám térhódítása napjainkban nagyrészt az elméleti és gyakorlati materializmus miatt keletkezett világnézeti vákuum következménye, keleten és nyugaton egyaránt. Az is tény, hogy a keresztény teológia a napjainkban eluralkodó nominalista szkepticizmus és történelmi relativizmus következtében mélységes válságban van. Ám ennek leküzdésenem lehetetlen feladat. Az objektív igazságra törekvő, szubjektív előítéletektől mentes, intellektuális optimizmusra épülő filozófia és az ezzel összhangban álló teológia képes legyőzni a jelen válságot, és igazi alapjaihoz visszatérni. A kereszténységnek nem ez az első válsága, de mindegyikből megújulva került ki. Kétezer éves fennállása alatt mindig igazolódtak Alapítójának, Jézus Krisztusnak szavai: „A pokol kapui nem vesznek erőt rajta.” (Mt 16,18)