Az alább következő tanulmányban a haderő ily mesteri alkalmazásának csak vázlatát nyújthatjuk. Meg kell elégednünk azzal, hogy egyszerű megállapítások kapcsán a hadvezetés elméletének lényegét ismertessük, és egyben reámutassunk a hadvezérnek és a vezérkarnak munkájára a hadműveletek tervezése és végrehajtása körül s e munka nehézségeire.

Mindenekelőtt jöjjünk tisztába a haderő lényegével és feladatával.

I. A haderő külpolitikai eszköz

A történelem tanúsítja, hogy minden modern állam életében a hosszú békekorszakokat rövid háborúk szakítják meg. Ezek a — békekorszak tartamára mérten — rövid háborúk az állam történetének bizonyos fejlődési vagy pangási korszakát fejezik be és egyben, a háború eredményéhez képest, valamely jobb vagy rosszabb korszakot nyitnak meg.

A háború sohasem önálló cselekmény, vagy az állam fejlődésének történetéből elszigetelten kiragadható időszak, hanem logikus következménye és egyben csúcspontja az állam ama külpolitikájának, amellyel akár fennmaradásának, akár fejlődésének érdekében a legerőteljesebben érvényesülni akar és ezért akaratát egy, vagy több szomszédjára reáerőszakolni, vagy pedig e szomszédoknak az állam érdekei ellen irányuló törekvéseit erőszakkal meghiusítani igyekszik.

Az állam folytatólagos külpolitikájának békés és háborús eszközei között tehát az a legszembeötlőbb különbség, hogy míg az állam békében a külpolitika intézésére a diplomáciának bizonyos nemzetközi szabályok szerint gyakorolt írásbeli és szóbeli munkáját veszi igénybe, addig háborúban ezt a külpolitikai munkát a fegyverekre bízza, más szóval: a leghatásosabb külpolitikai eszközül a hadsereget alkalmazza.

Ha már most a külpolitika intézésének e két szerve: a diplomácia és a hadsereg között a reájuk háruló feladat megoldására való alkalmasság tekintetében általános összehasonlítást teszünk, arra az eredményre kell jutnunk, hogy a diplomácia a reá háruló munka elvégzésére felkészültebb állapotban van, mint a hadsereg. Ezt azért állítjuk, mert a diplomáciai ténykedés állandó, míg a hadsereg háborús működése csak időleges, aminek természetes következménye az, hogy míg a diplomáciai testület vezetői, állandó gyakorlatuk alapján, feladatukat nemcsak elméleti tudás, hanem gyakorlati tapasztalatok és bevált módszerek alapján végezhetik, addig a hadsereg vezetői gyakorlati alkalmaztatásukra rendszerint csupán elméleti ismeretek alapján készülhetnek elő, és haditapasztalat nélkül jutnak vezető állásokba.

Elég arra utalnunk, hogy a volt monarchia hadseregének tábornokai a világháborúba talán alapos elméleti tudással, de haditapasztalatok és a háború különleges légkörének ismerete nélkül vezették katonáikat. A monarchia utolsó, komoly haditapasztalatok szerzésére alkalmas nagy háborúja 1866-ban zajlott le. Az 1866-os hadnagyok 1914-ben, ha még éltek, már öreg, hadi szolgálatra alkalmatlan, nyugdíjas tábornokok voltak.

Ebből ered, hogy a hadsereg minden hosszabb békekorszak után szükségképpen ahhoz az úszóhoz hasonlít, aki a szárazföldön iparkodik az úszást megtanulni, de nem tudja, nem merül-e el, mikor a vízbe dobják.

De van a diplomácia és a hadsereg külpolitikai működése között még egy másik nevezetes különbség. A diplomácia nem követhet el oly hibákat, melyek az állam életműködését rögtön megbéníthatnák. Az elkövetett hibák javíthatók, vagy csak később éreztetik hatásukat. A hadsereg vezetésében azonban minden hiba azonnal megbosszulja magát, súlyos véráldozattal jár s alig javítható hatású. A hadseregek hadi működése az állam külpolitikájának diadalra jutását vagy kudarcát, minden diplomáciai ügyességnél vagy ügyefogyottságnál hasonlíthatatlanul gyorsabban és hatásosabban idézi elő. Ezért a háború az állam életében korszakalkotó jelentőségű. Rögtöni hatállyal jelenti valamely virágzó korszak kezdetét vagy éppen befejezését s a hanyatlás korszakának bekövetkezését, sőt a háború elvesztése az állam megszűnésével is járhat.

A hadsereg alkalmazásának e sorsdöntő fontossága az állami lét alakulására már régidőktől természetessé tette azt, hogy az állam vezetői a hadsereg működését irányító hatóerőket a legalaposabban tanulmányozzák.

Nem állíthatjuk azonban, hogy ez a világháború előtt nálunk kellő mértékben megtörtént volna. Nálunk szinte az volt a közfelfogás, hogy a háború a tábornokok dolga, békében pedig a hadsereg ügyeit kizárólagos joggal a hadügyminiszter intézi. A közvélemény azt tartotta, hogy a hadviselés katonai ügy. Nem vált köztudattá, hogy a háború mindenekelőtt állami ügy, és hogy a katonai miniszter nem a hadsereg érdekképviselete, hanem a szövevényes honvédelem egyik ágának vezetője. Az a körülmény pedig, hogy a külpolitikában a szomszédokkal szemben minden tárgyalásnak, érvelésnek és követelésnek végső fokon az a fegyveres erő az alátámasztása, amellyel az állam szükség esetén felléphet, megkövetelte volna, hogy a külpolitika intézésére hivatott férfiak e fegyveres erő valódi teljesítőképességét jól ismerjék, mert hiszen ezt az erőt kellett külpolitikai eszközként alkalmazniok. A monarchia külpolitikája azonban a haderő teljesítőképességével nem volt arányban.

Világos, hogy „hadsereg”-en ma már nem azt a békében katonai formaruhába öltözött, kisebb-nagyobb létszámú tömeget kell értenünk, melyet kiképeztetés céljából laktanyákban helyezünk el, hanem az állam egész fegyverképes férfilakosságát és tágabb értelemben ama hatalmi tényezők összességét, amelyekből az állam ereje fegyveres mérkőzés esetén adódik.

Az ily értelemben vett hadsereg alkalmazásának irányelveit a külpolitika intézője határozza meg, ki hadseregét külpolitikai eszköz gyanánt használja fel. A részletes alkalmazás azonban a hadvezér feladata, akit ebben a vezérkar támogat.

Mi sem természetesebb, hogy az állam vezetőinek legfelelősségteljesebb feladata annak a férfiúnak kiválasztása, kire adott esetben a hadsereg vezetését bízzák. A hadvezérnek a maga szakmájában művésznek kell lennie, hogy a reája háruló feladatot: az állam külpolitikai elgondolásának fegyveres úton való megvalósítását a legkisebb vér- és anyagáldozattal a leghatásosabb módon érje el.

II. A hadvezér

Hogy a hadvezetés művészetének rejtelmeibe behatolhassunk, ismernünk kell a hadvezér működését irányító körülményeket.

Előre bocsátom, hogy a hadsereg anyagi megszervezéséről most nem beszélek, mert ez bizonyos mértékben józan észen alapuló és hadászati-harcászati követelmények után igazodó feladat. Ennek megoldása ismert adottságok és értékek körében mozog. A szervezés így előtanulmányokon alapuló tudományos munka. Ez kétségtelenül alaposságot, előrelátást és ötletességet követel, de azért művészinek még nem nevezhető. Művészet azonban a hadsereg vezetése, mert ez tanulmány útján nem sajátítható el.

Ha a jó hadvezetést egyetemeken is tökéletesen meg lehetne tanulni, akkor a kérdés megoldása egyszerű volna. A hadvezért azonban a szellemi és jellembeli kiválóságok összessége teszi művésszé! Ilyen egyéniséget mesterségesen termelni nem lehet. A hadvezérnek születnie kell. Bizonyára születik is. Nehéz azonban ezeket megtalálni.

A hadvezér a más szakok kiválóságaitól abban különbözik, hogy míg utóbbiak a maguk békés foglalkozású szakmájában ismert, pontosan körülírható mennyiségekkel és erőkkel számolnak, vagy az ismeretlent ismertek alapján keresik, addig a hadvezér a nyugodt békehangulattól gyökeresen elütő háborús légkörben dolgozik és emellett számvetéseinek vagy haditervének alapját oly anyagi és szellemi természetű mennyiségek és értékek alkotják, melyek mindig bizonytalanok, vagy ha egyszer bizonyosak is voltak, folytonosan változnak.

Ezért sorolja a múlt évszázad legnagyobb katonai bölcsésze, Clausewitz porosz tábornok az emberi észtől követelhető tevékenységnek legnehezebbikjei közé a hadvezér agymunkáját.

Miben rejlik ez a nehézség?

A hadvezér minden elhatározása a legnehezebb felelősség terhe alatt születik meg. Ezt a felelősséget minden igaz férfiúnak rendszabályainak esetleges célszerűtlensége miatt hazájával szemben és az esetleg feleslegesen kiöntött vér miatt önnön lelkiismeretével szemben mindig éreznie kell. E súlyos és szüntelen nyomasztó érzés alatt megszületett minden elhatározás szükségszerűen bizonytalan tényezőkön alapul.

A háború nehéz légköre a veszélyből, a bizonytalanságból, a súrlódások tömegéből és a kiszámíthatatlan véletlenekből tevődik össze.

A hadvezér csak tulajdon csapatainak erejét, összetételét, minőségét, elhelyezkedését ismerheti jól, de még ennek is megvan az az előfeltétele, hogy a csapatokat az alvezérek odavezessék, ahová őket a fővezér rendelte, s ahol őket elképzeli. Ez látszólag egyszerű dolog, de azért gyakran nem történik meg.

Jellemző erre a következő példa:

1914 augusztusában, Kelet-Poroszországban, a königsbergi német hadtestnek Königsbergtől keletre, Gumbinnen városkánál, a határ mögött kétnapi járóföldre kellett gyülekezni. E hadtest parancsnoka Francois tábornok azonban önálló elhatározásból és anélkül, hogy ezt a fővezérnek jelentette volna nem Gumbinnennél, hanem ettől kétnapi járásnyira —- keletre közvetlenül a határ mentén foglalt állást és az oroszokkal önállóan harcba bocsátkozott. A fővezér ezt az önkényeskedést csak akkor tudta meg, mikor a harc már javában dúlt.

De még ha a hadvezér tulajdon csapatai helyzetét ismeri is, nem tudhatja, hogy minő az ellenség helyzete. Az ellenségről a hadvezérnek híreket a vezérkar különböző módszerekkel (kémek útján, földi és légi hírszerzéssel stb.) szerez. A tapasztalat azt tanítja, hogy az ily módon beszerzett hírek bizonyos hányada oly későn ér be, hogy értéktelenné válik, nagy része egymásnak ellentmond, más része hamis, de még a valósághoz közeljáró hírek is bizonytalanok, találgatásokra és lehetőségekre nyújtanak alkalmat. Éles szem, éles ítélőképesség kell ahhoz, hogy a hadvezér e zűrzavarból a helyest kihámozhassa, és hogy magának az ellenségről helyes képet alkothasson.

Erre nézve a világháború első hónapja mindkét hadszínterületünkön megdöbbentő példákat nyújt.

A szerb hadszíntéren Potiorek fővezér a hadműveleteket azzal kezdte, hogy Frank tábornok seregét 1914. augusztus 12-én az alsó Drinán át Valjevóra irányította. Tette ezt az ellenséges helyzetről alkotott ama tévhitében, hogy Frank serege Valjevo elérése előtt nagyobb szerb haderőkbe nem ütközik. A valóságban Frank hadosztályait feleúton a Drina és Valjevo között túlerő ellentámadása találta és veszteségteljes visszavonulásra kényszerítette. Ezzel a kudarccal indult meg seregeink világháborús szereplése.

Még vészthozóbb volt Conrad tévedése Galíciában.

Conrad hadainak zömét: Dankl és Auffenberg tábornokok seregét augusztus utolsó harmadában a Visztula és a Bug között északi irányban támadásra rendelte, hogy az orosz tömegeknek Berlin felé képzelt özönlését meggátolja. Ez az elhatározás Conrad ama meggyőződésében gyökerezett, hogy az orosz hadak zömét valahol a Visztula és Bug között találja s ezért Dankl és Auffenberg hadműveletét kelet felől veszély nem fenyegetheti. Hamis kémhírek és ezeket csodálatos véletlen folytán megerősítő repülőjelentés ugyanis azt mondták, hogy Galícia keleti határa mentén nagyobb orosz haderők nem vonultak fel. A valóságban az ellenünk alkalmazott orosz haderők nagyobb része (4/7-e) éppen keleti irányból tört Galíciába, elseperte az itt levő sokkal gyengébb, de tájékozatlanságból szintén támadásra induló hadainkat és ellentámadásával lembergi nagy vereségünket idézte elő.

Két első nagy kudarcunk tehát jelentékeny részben az ellenségről szerzett hírek célszerűtlen osztályozásában leli indokát.

Ha a hadvezérnek megvan az az isteni adománya, hogy az egymásnak ellentmondó, vagy következetesen megismétlődő hamis hírek mellett is az ellenséget fedő fátyolt lelki szemei előtt fellebbentse és így a valóságot eltalálja, akkor a hadművészet egyik alkotó elemét is bírja. Ez a képesség tanulmány útján nem szerezhető meg. Ez ösztön, mellyel születni kell.

A hadvezér elhatározásainak végrehajtását kiszámíthatatlan módon gátolják azok a „súrlódás” névvel illetett jelenségek, melyek elmaradhatatlanul kísérik a háborús ténykedés minden megnyilvánulását. A súrlódás az, ami a valódi háborút a békegyakorlatoktól a legjobban megkülönbözteti.

Bármily jól begyakorlott is a hadsereg és bármenynyire is a jól dolgozó gép általános benyomását kelti, ez a hatalmas gép nem élettelen csavarokból, rúgókból, kerekekből, hanem százezernyi vagy milliónyi gondolkozó egyénből áll. Ezek mindegyike nem gép, hanem minden idomítás mellett is vérből és húsból való lény és ezért érzékeny idegzeténél fogva magában rejti a súrlódás létrejöttére alkalmas csirákat. Ezek a csirák szunnyadnak, de rohamosan kitenyészti őket a halálveszély, ami minden háborús ténykedést kísér.

A súrlódás olyan váratlan helyzeteket teremt, aminőket elméleti úton kiszámítani vagy aminőkre előkészülni nem lehet. De lelkileg fel kell reájuk készülni.

Például az a hadosztály, melyet a hadvezér az ellenség hátába rendel, nem jut oda, hanem valamely egyébként csekély jelentőségű okból vakrémületnek esik áldozatul és megfutamodik. Vagy az a hadtest, amelynek támadásától a hadvezér a döntő hatást várja, nem támad, hanem védekezik, mert maga előtt túlerőt sejt, vagy nem fejt ki kellő erőt, mert oldalát veszélyeztetettnek érzi, stb.

Mindezek a körülmények azt idézik elő, hogy a háborús cselekmény megnehezített légkörben mozog. Minden a lendület megbénítására esküszik össze. A megnehezülés mértéke nem egységes, hanem változó. Innen a mérlegelés nehézsége. A súrlódásokat hatalmasan növeli a haditapasztalat hiánya.

A súrlódások nagy tömege nem annyira fizikai okokban, hanem inkább lélektani erők sokszor kiszámíthatatlan hatásában gyökerezik. Ezeket az erőket a háborús veszély tudata szabadítja fel. Leküzdésüket megnehezíti az egyéneknek az a fizikai erővesztesége, melyet a háborús fáradalmak, a hiányos táplálkozás és az idegek elernyedése okoznak. A jó hadvezérnek ezért lélekbúvárnak is kell lennie és ismernie kell a tömeg lélektanát.

A „véletlen” eredete nagyon tág körben fekszik. Hamis hírekre alapított következtetések, csapatok váratlan „csütörtököt-mondása”, parancsok és jelentések elkallódása, késedelmes kézbesítése vagy meg nem értése és legfőképpen az ellenfél kifürkészhetetlen magatartása a háborúban szakadatlanul váratlan helyzeteket idéz elő. Természetesen ezek az elképzelttel homlokegyenest ellenkeznek. Ez megköveteli, hogy a hadvezér haditervét állandóan a valóságos helyzetnek megfelelően módosítsa. A hadvezértől tehát ötletességet és szellemi ruganyosságot várunk.

Az előadottak már kellőképpen igazolják, hogy a hadvezértől mily rendkívüli tulajdonságokat kell megkövetelnünk.

A hadvezér mindenekelőtt ismerje a kezébe adott hadseregnek időbeli és térbeli teljesítőképességét és legcélszerűbb alkalmazási módszerét. Ismerje és minden időben és helyzetben helyesen értékelje azokat a lelki erőket, melyek a hadsereg teljesítőképességét fokozhatják vagy csökkenthetik. Legyen személyes és erkölcsi bátorsága, legyen elszánt, de nem vakmerően könnyelmű, legyen erélyes, de nem kíméletlen, legyen állhatatos, de nem csökönyös, legyen erős akaratú, de nem konok, sohase veszítse el lélekjelenlétét, hanem találjon minden helyzetből kibúvót és mindenekfelett legyen egészséges ösztöne, amely bizonytalan helyzetekben nem a mindenkori elmélet szerint leghelyesebbnek látszó, hanem a valóságban legjobban beváló elhatározásra képesíti. Legyen végül emberismerete, hogy jó alvezéreket választhasson.

Az ily egyént nehéz megtalálni. Békében nagy hírnévre és magas polcra emelkedhetnek tudós, az elméleti hadimesterség minden ágazatában jártas katonák, de azt csak a háború eseményei bizonyíthatják be, vajon ezek a katonák rendelkeznek-e azokkal a tudományosság keretén kívül eső tulajdonságokkal, amelyek őket a háború nehéz légkörében lépten-nyomon felmerülő, lelki természetű gátlások legyőzésére alkalmassá teszik.

Minthogy azonban háborúban már kezdettől fogva fővezérre és alvezérekre van szükség, az állam kénytelen a vezérek elméleti nevelésére bizonyos oly módszert kitalálni, melynek követése a gyakorlatban is beváló vezérek termelésére reményt nyújt. Ez a módszer elsősorban oly magasabb katonai iskola (katonai egyetem) létesítésében nyilvánul meg, amelyben a hadsereg legjelesebb fiatal tisztjeit a hadvezetés művészetére nevelik. Ennek az iskolának neveltjeiből alakul a hadvezérek támogatására hivatott az a testület, melyet „vezérkarnak” neveznek és amely testületből a hadvezérek rendszerint kikerülnek.

III. A hadtudomány

A katonai egyetemen (a volt monarchiában „Cs. és kir. Hadiiskola” volt a neve, Németországban „Kriegsakademie”) a hadsereg legjelesebb fiatal tisztjeit a hadvezetés körébe tartozó katonai tudományokra tanítják. Ennek az egyetemnek a végzett hallgatókat arra kell képesíteni, hogy a tábornoki rangban levő katonai vezetők megbízható munkatársai: vezérkari főnökei és idővel maguk is tábornokok legyenek. A vezérkari főnökök feladata a tábornokok elhatározásainak és haditerveinek megfelelő formába való öntése. Érteniük kell tehát a hadimesterség minden részletéhez és tisztában kell lenniük a hadvezetés nagy feladataival.

A hadvezetésnek tudománnyá való összefoglalása már nagyon régi keletű. Eredetét annak köszönheti, hogy az állam fegyveres erőkifejtésének megszervezésére és vezetésére hivatottak a világtörténelem legnagyobb hadvezéreinek: általánosan elismert hadművészeknek és harcias népeknek haditetteit kezdték adott esetben való utánzás céljából oknyomozólag tanulmányozni. E haditettek közös ismertetőjeleinek bizonyos rendszerbe foglalásából és az ebből vont következtetésekből aztán megszerkesztették azokat a tantételeket, amelyek szerint valamely hadjáratot, csatát és ütközetet elő kell készíteni, meg kell vívni és győzelmesen befejezni.

A háborús jelenségek erőben, időben és térben való sokfélesége, a harci eszközök és módszerek tömege hozta magával, hogy ez a tudomány terjedelmes lett. A haditudomány abban az időben, mikor az állam minden férfipolgára egyúttal katona is volt, mint például a népvándorlás idejében, vagy a X. századbeli magyarságnál, bizonyos fokig — a folytonos hadakozásnál fogva — közkincsnek volt tekinthető, mert a hadimesterség megtanulása a gyermekneveléshez, gyakorlása pedig a legelső férfifoglalkozáshoz tartozott. Később azonban, mikor az államok konszolidálódásával párhuzamosan a hadimesterség specializálódott, mikor a foglalkozási körök elhatárolásával a polgári és katonai kaszt között igen szigorú válaszfal emelkedett, a haditudomány a békés foglalkozású tömegek előtt mindinkább rejtélyesebbé vált. Ez a rejtélyesség a világháború előtt — a közös hadsereg nemzetietlen voltánál fogva — nálunk is fennállt. A mi társadalmunk a világháború előtt katonai szakkérdésekkel nem foglalkozott. Csak annyiban érdekelte, amennyiben belpolitikai vonatkozásaik voltak. Törődött a nemzeti önérzetre sérelmes részletekkel, de nem a haderő háborús feladataival. A világháborúban aztán ez a közömbös, vagy közömbössé vált tömeg a néphadsereg soraiban vérzett és pusztult, anélkül, hogy ismerte vagy megérthette volna azt a hadvezéri elgondolást, mely az előtte érthetetlen vérengzésben jutott kifejezésre. A világháború elvesztése pedig sokakban természetesen lehűtötte az érdeklődést a katonai kérdések iránt. Nagyobb kelete van ma is az antimilitarista könyveknek, mint a harci erények ápolását szolgáló műveknek. Pedig ma, mikor az előbb-utóbb elkerülhetetlen háború aktív részese lesz minden fegyverképes polgár és passzív részese lesz az egész lakosság, az érdeklődésnek a katonai kérdések iránt hatványozott módon kellene felébrednie.

Kétségtelen, hogy ha például Nagy Sándor, Hannibál, Július Caesar, Dzsingisz kán, Savoyai Jenő, Nagy Frigyes, Napóleon, Moltke, számos tekintetben Hindenburg, vagy hazai történelmünkből Hunyadi János és Görgey Artúr hadműveleteit tanulmányozzuk, meglepően nagy hadisikereik magyarázatát abban találjuk meg, hogy a vezérek hadaik szervezésében és vezetésében ellenfeleikét magasan felülmúló, különös képességet árultak el. Ez képesítette őket arra, hogy gyakran még nyomasztó túlerővel szemben is vagy a legkedvezőtlenebbnek látszó helyzetben bámulatos eredményeket érjenek el. Az is kétségtelenné válik előttünk, hogy ezek a férfiak az előbbi fejezetben körülírt hadvezéri tulajdonságokkal bírtak. Ezért a köztudat őket méltán hadművészeknek tartja.

A hadvezéri működés sorsdöntő fontossága az állam fejlődésére természetessé tette, hogy a kutató elmék e hadvezérek hadműveleteiben megnyilatkozó művészetet alkotó elemeikre bontsák, aztán rendszerbe foglalják és végül valamely elfogadható formában a tanulni vágyók számára hozzáférhetővé tegyék. Hamar kész volt a hadászati tankönyv. Íme a recept, amellyel győzni lehet. Csak a szabályokat kell megtanulni. Ilyen pedig — legalább papíron — minden elképzelhető esetre van.

A haditudósok így tették tanulmány tárgyává a hadseregszervezés alapvető szabályait, aztán a hadászatot, amin a hadaknak a csata megvívását megelőző mozgatását és a harcászatot, amin magának a csatának megvívási módszereit szokták érteni. E keretekben megállapították a támadás és a védelem formáit, előnyeit és hátrányait, rendszerbe foglalták a korszerű haditudomány szerint megszervezett sereg meneteit vagy pihenését közel és távol az ellenségtől, megírták a síkságban, hegységben, erdőben nappal és éjjel vívott harc különleges rendszabályait, a folyók védelmének és a várharcnak sajátságos alakjait, a fegyvernemek legcélszerűbb alkalmazását stb.

Ezzel a tudománnyal foglalkozik egész könyvtárra rugó hadászati és harcászati munka, hadtörténelmi tanulmány, szabályzat és előírás-tömkeleg.

Minthogy pedig az új harceszközök egyre szaporodnak, a harc formái folytonosan változnak, mint ahogy például a világháború megajándékozott bennünket két új fegyvernemmel: a légjáró csapattal és a páncélos járóművön (tank) harcoló csapattal, és ezenfelül egész sor új harci eszközzel: a gázzal, az aknavetővel, a kézigránáttal, a legnehezebb tüzérséggel stb., nyilvánvaló, hogy a haditudomány már is rendkívüli terjedelművé dagadt. Minden részletét egyetlen ember sem képes alaposan áttekinteni.

A hadvezérnek azonban mindent egységesen kell alkalmazni, mert hiszen minden új fegyvernem és minden új harci eszköz egy és ugyanazt a célt: a győzelem kivívását szolgálja. A hadvezér természetesen a részletekkel nem törődhetik. Például nem kell tudnia, hogy az ágyút hogyan töltik meg vagy sütik el, de tudnia kell, hogy a tüzérségtől hatás tekintetében mily teljesítményt követelhet. Ugyancsak nem kell törődnie azzal, hogy a gyalogság az ő harci felszerelését miként hordja, de tudnia kell, hogy gyalogságától mily fizikai és lelki teljesítményt várhat.

Egyébként a haditudomány legfőbb ágait a következőkben foglalhatjuk össze:

a) Hadászat: a hadtörténelmi eseményekből vont tanulságok alapján összeállított gyűjteménye azoknak az alapelveknek, melyek szerint a hadseregek hadműveleteit tervezni és vezetni kell;

b) Harcászat: felöleli mindazokat a szabályokat, melyek szerint az egyes fegyvernemeket a csata vagy ütközet sikere érdekében alkalmazni kell;

c) Vezérkari szolgálat: általában a hadászat és a harcászat körébe vágó és a seregszervezet legrészletesebb ismeretén alapuló írásbeli parancsadás és jelentéstétel technikája;

d) Hadseregszervezet: azoknak a legcélszerűbb rendszabályoknak összefoglalása, melyek alapján a haderő szervezése és tagozása történik, kiterjeszkedve a haderő fenntartását célzó ismeretekre;

e) Katonai földrajz: a tekintetbe jövő hadszínterek földrajzával foglalkozik abban az irányban, hogy a földrajzi viszonyok a sereg szervezésére, a hadműveletek tervezésére és a csapatok alkalmazására milyen hatást gyakorolnak.

Mindezeket elméletben meg lehet tanulni. A nehézségek az elméletnek gyakorlati alkalmazásában rejlenek, amire az előző fejezetben utaltunk.

IV. A vezérkar

A rendezett viszonyok között élő államok hadseregében a hadvezér rendszerint öregember, még pedig a katonai ranglétra szigorú szabályai alapján annál öregebb, minél nagyobb a vezérlete alatt álló hadcsapat.

Az ilyen államokban a megszokott negyvenéves szolgálati idő kihasználása mellett a tábornoki rangot átlagban az ötvenéves egyén érheti el, amely ranggal a dandárparancsnokság: vagyis általában a vezénylet két ezred fölött jár. Négy-ötévente halad a tábornok a ranglétrán előre. Így lesz ötvennégy-ötvenöt éves korában altábornagy és hadosztályparancsnok, ötvennyolc-hatvanéves korában gyalogsági tábornok és hadtestparancsnok, hatvan-hatvanöt éves korában vezérezredes és seregparancsnok. A magas állás elnyeréséhez tehát nemcsak tehetség, hanem egészség is kell.

De ez még jó számítás. Moltke 1870-ben hetvenegy éves volt. Hindenburg 1914-ben közel járt a hetvenhez. A volt monarchia tábornokai valamivel fiatalabbak voltak.

Egészen más a helyzet a forradalmi hadseregeknél. Görgey Artúr harmincéves korában sereg élére került. Napóleon 1796-ban, mint Bonaparte tábornok, huszonhét éves korában vezette seregét diadalról diadalra. Törzse még nálánál is fiatalabb volt, Berthier vezérkari főnök kivételével, aki ekkor negyvenkettedik életévében állt.

Az alkotmányos seregek öreg tábornokai szellemileg bármily frissek is, testileg már bizony a hanyatlás korában vannak, többé-kevésbé szeszélyesek és kényelemszeretők, mindenesetre kíméletre szorulnak. Elég, ha a háború nehéz légkörében felelősségteljes elhatározásra tudnak jutni. Ezért szükséges, hogy munkakörük minden egyéb terhét valaki a vállukról levegye és velük a felelősségben is osztozzék. Ez a valaki a „vezérkar”-nak nevezett testület, melynek elméleti előképzettsége a tábornokéval legalább is egyenértékű, fizikai teljesítőképessége pedig feltétlenül nagyobb.

A vezérkari testület létesítésénél, a hadvezér támogatásának és a hadvezéri sarjadék nevelésének gondolata mellett, még az a megfontolás is szerepelt, hogy oly magasabb színvonalú katonai testület álljon rendelkezésre, mely egyöntetű képzettségénél fogva az előfordulható hadi helyzeteket egységesen ítélje meg e helyzetekből adódó hadifeladatokat egyöntetű felfogás alapján oldja meg és az e célból szükséges hadmozdulatok elrendelésénél egységes parancskiadási módot használjon. Ez biztosítja legjobban a haderőt alkotó hadászati egységek vezetésére hivatott magasabb parancsnokságok között az egységet.

Ebben a nevelési rendszerben rejlik az, hogy a vezérkari tisztek a hadviselési kérdések tárgyalásánál bizonyos megszokott kifejezéseket alkalmaznak és gondolataikat oly tömör módon közölhetik egymással, hogy ezt csekélyebb képzettségű tiszt gyakran nem, vagy csak hosszabb magyarázat után érti meg. Ez különösen a békeidőkre vonatkozik, mikor a csapattisztnek ritkán van alkalma arra, hogy nagyobb hadászati egységek keretében gyakorlatozzék, míg a vezérkari tiszt elméletben mindig ily hadászati egységekkel dolgozik.

A felsorolt körülmények a vezérkar tudásának bizonyos rejtélyes színezetet adnak. A vezérkar tartja magát nevelésénél és alkalmaztatásánál fogva a magasabb haditudomány búvárának. Mind ennek azonban az igazi hadművészethez még sok köze nincs. Inkább azt mondhatjuk, hogy valamely hadsereg vezérkarának a hadművészet kérdéseiről egységes és hivatalos, de nem mindig helyes felfogása van. Lehet az a felfogás a hadseregeken belül egységes, de mesterkélt, illetve valamely haditapasztalat téves értelmezésén alapuló.

Például az 1866. évi háború osztrák vezérkarának az volt az egységes nézete, hogy csatát csak térben egyesült haderővel lehet sikeresen megvívni és ezért minden hadmozdulat célja az, hogy a haderő a csata megvívása előtt a fővezér közvetlen befolyását biztosító szűk téren egyesíttessék. A porosz vezérkar főnöke, Moltke, ezzel szemtétben célszerűbbnek vélte, hogy a hadmozdulatok alatt megosztott haderő nem a csata előtt, hanem különböző irányokból jövet a csata alatt, a valószínű csatatéren, harc közben egyesüljön, még pedig akként, hogy a megosztott haderő bizonyos részei a csatatérre való törekvésükben egyúttal az ellenség oldala vagy háta ellen nyomuljanak. A lényeges különbség tehát az, hogy az osztrák vezérkar „rendezett” csaták (bataille rangée) megvívására törekedett és ezért a csata előtt a sereget bizonyos jó „pozíciókban” egyesítette, míg a porosz nem erre, hanem kezdettől fogva a különböző irányokból jövő hatásra iparkodott.

A hadvezérnek a vezérkarhoz való viszonyát előírások szabályozzák. Ezek szerint a magasabb rangú tábornokhoz beosztott vezérkari főnök, nevezetesen a hadosztályparancsnoknál rendesen vezérkari őrnagy vagy alezredes, a hadtestparancsnoknál vezérkari ezredes, a seregparancsnoknál vezérkari képzettségű tábornok — a vezérnek nemcsak alárendeltjei, hanem egyúttal hivatalos tanácsadói is. A vezérkari főnök felszólítás nélkül köteles a hadműveletek vezetésére javaslatokat és előterjesztéseket tenni és megvan az a joga, hogy a vezér elhatározásaival szemben aggályainak felemlítése mellett ellenjavaslattal éljen. Ellentétes vélemények esetén természetesen a vezér véleménye a döntő. Ilyen esetben azonban a vezérkari főnöknek megvan az a különleges joga, hogy nézeteit írásba foglalja, a hadműveleti irattárba helyezze és ezen a módon magáról a felelősséget balsiker esetén elháríthassa. Ezen felül a vezérkari főnöknek dolga a rendelkezés nem döntő jelentőségű harcászati ügyekben is és kötelessége, hogy sürgős esetekben, parancsnoka távollétében, ennek nevében fontos hadműveleti intézkedéseket is tegyen.

A vezérkari főnök tehát a hadvezér legelső felelős munkatársa, ki mint ilyen vezére dicsőségében, de bukásában is osztozik. 1914-ben Potiorekkel együtt vezérkari főnöke, Böltz tábornok, Auffenberggel Krauss tábornok, Brudermannal Pfeffer tábornok is távozott, mert Conrad a vereségekért a vezérkari főnököket is felelőssé tette.

A gyakorlatban a hadvezér és a vezérkari főnök munkaköre gyakran nem oszolhatik meg az előbb vázolt elvek szerint, hanem szorosan kapcsolatos az illetők egyéniségével, munkabírásával, tehetségével és a vezérnek első tanácsadójába vetett bizalmával. Ezért az előírások ellenére a kölcsönös viszony két véglet szerint alakulhat ki. Van olyan hadvezér, kinél a vezérkari főnök az egyszerű végrehajtó közeg szerepét tölti be; ilyen volt Potiorek. De találunk olyan munkamegosztást is, melyben mindent a vezérkari főnök intéz, míg a hadvezér megelégszik azzal, hogy vezérkari főnöke intézkedéseit utólagosan, jóváhagyólag tudomásul vegye és a felelősségvállalás igazolásául aláírását adja. Ez az eset különösen ott, ahol a hadvezér megérzi vezérkari főnökének alaposabb képzettségét, magasabb tudását és ezért szabad kezet enged ennek. Ugyanez az eset, ahol a hadvezér magas koránál, illetve munkabírásának csökkenésénél fogva kénytelen a munka oroszlánrészét, sőt a hadműveletek teljhatalmú intézését vezérkari főnökének átengedni.

A viszony kialakulására az is hatással van, vajon a hadvezérnek ugyanaz-e a vezérkari előképzettsége, mint a vezérkari főnökének. Ha így van, akkor az egységes iskolázottságon alapuló egyöntetű felfogás a hadi helyzet megítélésénél és a követendő hadműveleteknél az együttműködést elősegíti. Az egységes iskolázás abban is érezteti kedvező hatását, hogy a két férfiú hamar megérti egymást, hosszabb kimagyarázkodásra nincs szükség mert egy-egy megszokott szakkifejezés egész, közös eszmekört fed. A vezérkari képzettségű tábornok vezérkari főnökének munkáját ellenőrizheti is.

Más a helyzet, ha a vezér a csapattól — hadiiskolai képzettség, azaz vezérkari ismeretek nélkül — kikerült tábornok. Ez utóbbi előtt a vezérkari tudomány kissé mindig rejtélyes, rendszerint nem ismeri a parancsadási technikát, nem kellően tájékozott a különféle hadialakulások legcélszerűbb alkalmazási módszerei felől, csupán annak a fegyvernemnek harcmodorához ért jól, amelyből önmaga kikerült. Tudása így egyoldalú és ezért kénytelen vezérkari főnöke tudására fokozottabb mértékben támaszkodni, ha ennek esetleges tudálékossága benne bizalmatlanságot nem kelt.

Ideális viszony ott fejlődik, ahol mindketten önmaguk értékét az egymásközti kapcsolatban helyesen felismerik és ennek alapján egymást kölcsönösen a legcélszerűbben támogathatják. Elképzelhető például, hogy az elméleti tudományokban gyenge, de vitéz tábornok a külső szolgálatot vállalja magára. Törődik azzal, hogy csapataiban rend és fegyelem legyen, ellenőrzi az élelmezést, elhelyezést, betegápolást, harc közben a csapatot a helyszínén buzdítja, csapatainak jó példát mutat és ezzel bizalmukat megnyeri, míg a hadműveletek kitervezését és vezetését teljesen vezérkari főnökére bízza.

A kívülálló természetesen a legritkább esetben tudhatja, hogy valamely győzelemért ki érdemel dicséretet, valamely vereségért kit kárhoztasson? A vezérben avagy a vezérkarban keresse-e a győzelem vagy a kudarc okát? A csapat maga hamarosan megérzi, hogy kinek a szellemi vezetése alatt áll. Ha a vezetés eredményeket tud felmutatni, akkor minden rendben van, de ha vereség vereséget követ, a csapat rendesen a vezérkart hibáztatja.

A világháborúban mindenki tudta azt hogy a volt monarchia hadainak hadműveleteit nem a kinevezett hadvezér: Frigyes főherceg, hanem ennek vezérkari főnöke: Conrad tervezte és vezette. A balsikerért Frigyes főherceget senki sem okolta. Különben kettőjük között a viszony eszményi volt. De már többi hadvezérünk valódi értéke felől végleges vélemény még ma sem alakult ki. Körülbelül tudjuk, hogy a legszerencsésebb Kövess volt és hogy vezérkari főnöke befolyása alól legjobban függetlenítette magát Boroevic és Pflanzer-Baltin. Nálunk egyébként a vezérkar korántsem játszotta azt a szerepet, mint a német hadseregben, ahol a hadvezérek az 1870/71. évi háború tapasztalatai alapján eltűrték, hogy vezérkari főnökeik hátuk mögött intézkedjenek. A német hadsereg azonban mint szervezet oly elsőrangú, tábornokainak és vezérkari tisztjeinek felfogása oly egyöntetű volt, hogy ilyen túlkapásokat a sereg minden különösebb veszély nélkül elbírt. Ma sem egészen tisztázott a viszony Hindenburg és Ludendorff között. Különösen a volt ellenséges külföld szereti Hindenburg babérait megtépázni, hogy Ludendorffot tolja előtérbe. A német nép maga a helyzetet másként látja. Előtte Hindenburg a nyugalom és bölcsesség márványba faragott szobra, a német hadisten földreszállt képviselője, míg Ludendorff az a fáradhatatlan vezérkari tiszt, ki hadvezérének vállairól a kicsinyes gondokat levette. Maga Hindenburg Ludendorffal való viszonyát a boldog házassághoz hasonlítja, amelyben mindkét félnek a nagy kérdésekről azonos nézetei vannak. Tegyük még hozzá, hogy Hindenburg is a német vezérkarból került ki, ami természetessé tette, hogy hadműveleti feladatok megoldása felől Ludendorffal egyöntetű véleménye legyen. Ha tehát Hindenburg elfogadta vezérkari főnökének célszerű javaslatait, ezt azért tette, mert véleményeik megegyeztek. Azt pedig senki sem vitatja, hogy Ludendorff munkabírása az öreg Hindenburgét felülmúlta.

Szóljunk végül a vezérkarnak a csapathoz való viszonyáról.

Ez a viszony békében általában nem a legjobb, háború esetén pedig attól függ, hogy az első hadműveleteket siker vagy kudarc kíséri-e. A viszony kialakulására még hatással van, hogy a vezérkari tiszt kiválasztásánál nemcsak a tudás, hanem a szerencse is érvényre jut és hogy a vezérkari a ranglétrán a csapattisztnél gyorsabban halad előre, ami utóbbinál megérthető irigységet kelthet, előbbinél pedig az önbecsülést túltengővé teszi. Háborúban a vezérkari tiszt életveszély szempontjából hasonlíthatatlanul biztosabb helyen dolgozik, mint a csapattiszt és több kényelmet is élvez. Emellett ő írja vagy adja ki azokat a parancsokat, melyek a csapatot véráldozattal járó nehéz munkájára küldik. Ez a helyzet a vezérkari tiszttől a csapattal való érintkezésben különös tapintatot és a csapat szükségletei iránt fokozott megértést parancsolna, aminek nem minden vezérkari tiszt adja kellő tanújelét. A vezérkar hajlandó a csapat teljesítőképességét túlbecsülni, utóbbi pedig önkímélése érdekében helyzetét a valóságnál sötétebb színekben ecseteli. Mindez megmagyarázza a két fél között könnyen keletkező barátságtalan viszonyt.