Julius Evola: A szabadkőművesség és a forradalmak intellektuális előkészítése

„Mindig ezrével akadnak olyan naiv emberek, akik azt hiszik, hogy a forradalmak spontán mozgalmak, amelyek maguktól kirobbanhatnak. Pedig ez képtelen feltételezés egy olyan korszakban, amely arra törekszik, hogy a tudományosság korszaka legyen, és amely tudja, hogy éppen azokat a folyamatokat – mint például a holttest felbomlását, a betegséget, az öregedést, az úgynevezett természetes halált –, amelyekről korábban azt hitték, hogy automatikusak, és semleges természeti törvények szabályozzák őket, toxinoknak, bacilusoknak nevezett konkrét és élő ágensek határozzák meg. Ugyanez történik a társadalomban, amely a térben, a történelemben, az időben létező emberiség. Az emberi személyekben testet öltő bacilusok, toxinok – amelyeket a nemzedékek szeme nem vesz észre, és amelyekről a történészek szeme nem vesz tudomást, vagy (még gyakrabban) azt képzeli, hogy nem vesz tudomást, de amelyeknek létezése a társadalom és a történelem bakteriológusa számára nem titok – váltják ki a forradalmak képviselte lázakat, bomlásokat és görcsöket.” – E szavaknak (amelyek Malynski és de Poncins Okkult háború című könyvében olvashatók) alapvető módszertani elvként kellene szolgálniuk mindazok számára, akik manapság a történelmi diszciplínákat művelik, és akik fel akarják fogni az utóbbi évszázadokban kibontakozó események valódi értelmét. Valójában a forradalmak történetét még nagyrészt meg kell írni; a francia forradalomtól – a „nagy forradalomtól” – kezdve, amelynek vonatkozásában még ma is jórészt éppen a forradalmat előkészítő köröktől származó sugalmazások hatása alatt állunk.

Annak, aki számot szeretne vetni azzal a háttérrel, amely a nyugati világ válságának ezen alapvető eseménye mögött meghúzódik, egy (az Einaudi kiadónál most megjelent) valóban értékes és alaposan dokumentált művet ajánlhatunk: Bernard Fay A szabadkőművesség és a XVIII. század intellektuális forradalma című munkáját.

E munka nem csupán ennek a mozgalomnak – a legtöbbek által nem is gyanított – képét mutatja be, hanem a szabadkőműves szekta módszereit is illusztrálja. Ami pedig a felforgatás tudományába jobban beavatottakat illeti, ők Fay könyvében sok olyan anyagot találhatnak, amely tovább vezetheti őket; és megláthatnak olyan dolgokat, amelyeket – megfelelő alapelvek híján és a különböző események és személyiségek anekdotikus és látványos oldala iránti előszeretete következtében – a szerző nem vett észre.

Hogy szabadkőművességnek a francia forradalomban játszott szerepét megértsük, abban az értelemben kell kiterjesztenünk a társadalmi „mikrobák” képét, hogy megállapítsuk: ahhoz, hogy egy szervezet felbomoljon, vagy bomlása felgyorsuljon, három tényezőre van szükség. A szervezet bizonyos részeiben szükség van egy általános kedvező feltételre (prediszpozícióra); szükség van továbbá arra, hogy a válaszadásra képes erők érintetlenek legyenek; végül szükség van a mikroba aktív akciójára, amely a bomlás felé tartó elemeknek kijelöli a kívánt irányt.

A francia forradalomban e három feltételt a szabadkőművességnek és ügynökeinek általános irányításával szisztematikusan megvalósították. Immár itt az ideje számot vetnünk azzal, hogy a francia forradalom mint a nép lázadása, mint – az „elkerülhetetlen túlkapások” ellenére – „az emberi jogok nemes követelése”, és így tovább, hazugságok, amelyeket csak tapasztalatlan és gyanútlan fiataloknak lehet bemesélni. Sajnos, ez iskoláinkban nem ritkán még ma is előfordul.

A francia forradalomban – mint ahogyan egyébként majdnem minden más forradalomban is – a „népnek”, a tömegnek csak passzív szerepe volt. A valódi ágensek olyan kisebbséget alkottak, amely felhasználta az intellektuális és ideológiai eszközöket, és amely befogadta és elterjesztette a forradalmat előkészítő felforgató tevékenységet. E kisebbség egyáltalán nem a „nép” volt – éppen ellenkezőleg, az arisztokrácia, a nemesség.

Ami a különböző tényezők közül a „prediszpozíciót” illeti, ezt azok a körülmények jelentették, amelyek között Franciaországban – annak a módszeresen arisztokráciaellenes, antifeudális és abszolutisztikus tevékenységnek következtében, amelyet Szép Fülöptől kezdve az úgynevezett Napkirályig ennek az országnak a királyai kifejtettek – a nemesség élt. Fay kutatásai megerősítik azt, amit ezzel kapcsolatban több alkalommal kifejtettünk^[1]. Nevezetesen: virtuálisan éppen az abszolutista centralizmus készítette elő a forradalmat, amikor meggyengítette a feudális nemességet, amely minden normális rendszer fenntartója és csontváza. Ez a nemesség a hierarchikus rend folytatásának biztosítéka ott is, ahol e rend legmagasabb csúcsa, a királyság, válságba kerül. Az említett tevékenység következtében a francia nemesség csak kellemetlenségekkel és megaláztatásokkal találkozott; hatalmától megfosztva elhagyta ősei földjét, udvari nemességgé alakult át, a hiúságban és az elvesztett presztízs és befolyás pótlékaiban keresett kompenzációt.

Ez volt az úgynevezett „társaság” (le monde); szinte önmagáért való hatalom az udvar perifériáján; a nagyvilági és az intellektuális közötti és – már az 1700-as években – egyre inkább nemzetközi és sznob vonásokkal. Egy új, bensőleg alaktalan kaszt jelenik meg, amely nélkülözi az ókori kasztok férfias és rasszbeli vonásait. Alapjában véve nyitott, mivel olyan értékeket tisztel, mint a gazdagság és a „csillogó” intelligencia. A hiteles ókori nemesség nem becsülte sokra e vonásokat, és ez immúnissá tette minden beszivárgással és promiszkuitással szemben. Csak formálisan és szórványosan tradicionalista, konzervatív és nemzeti; valódi irányultsága viszont – reakcióképpen – liberális. Ez egyre inkább megmutatkozik, amikor XIV. Lajos halálával eltűnik az utolsó gazda, aki még keményen éreztette az öklét.

Pontosan a lecsúszott és dekadens nemességnek ezt a „csillogó” és üres környezetét választották ki a felforgatás előkészítésére; jóval azelőtt mintsem a „nép” bármiféle „jogokra” és „emberi követelésekre” gondolt volna. A nép a szabadkőműves elem által megfelelően manipulált nemességtől kapta meg ezeket az agyrémeket; azzal a feladattal, hogy azokat a „felvilágosult és nemes szellemek” absztrakt spekulációiból sajátosan forradalmi erőkké alakítsa át. Ezt az abszolutizmus által teremtett, már említett pszichológiai és társadalmi előzmények körültekintő felhasználása tette lehetővé.

Fay érdeme, hogy kiemelte azt a szerepet, amelyet e vonatkozásban a korai 1700-as évek francia „nagyvilági társaságának” angolosítása játszott. Az erősen protestantizált angol nemesség úgy jelent meg, mint – ahelyett hogy a monarchia tartotta volna őt sakkban – amely sakkban tartja a monarchiát, és ezért irigylésre méltó példa és elbűvölő minta, minden liberális erény menedékhelye. A Napkirály halála után az angol „nagyvilági társaság” határozta meg a francia „nagyvilági társaság” tónusát. Megjegyezhetjük, hogy ez volt az első eltévelyedés. Ahelyett hogy a központi nyomás csökkenése nyomán hatalommal bíró, igazi feudális és tradicionális nemességgé alakult volna át, és megtalálta volna a presztízsének visszahódításához vezető utat, a francia nemesség elindult lefelé a lejtőn: egy kártékony – és alapjában véve mitikus – mintát követett. Ugyanis Fay azt is megmutatja, hogy az angol arisztokrácia ragyogása pusztán külsőleges volt, és a csillogó homlokzat mögött már ekkor is a romlás rejtőzött.

De ha egyszer ez volt a francia nemesség orientációja, a talaj elő volt készítve. Elég volt elvetni belé a magot, hogy megteremjen a kívánt gyümölcs. És itt kapcsolódik be a mikrobáknak, vagyis a szabadkőművességnek a tevékenysége. Fay megfontolásai lehetővé teszik, hogy különböző fázisokat különböztessünk meg. Mindenekelőtt itt van a kovász (vagy vírus) fázisa. Mindegyik fázis közül ez a legsötétebb, mert ebben keletkezik a szabadkőművesség mint potenciálisan forradalmi szekta. A második fázis az „intellektuális forradalom”, a kovász elterjesztése az európai arisztokráciát elbűvölő „mintában”. Ebben a fázisban ragadta magához az angol arisztokrácia a szabadkőművességet, és szabadkőművesedett el az angol arisztokrácia. A harmadik fázis a fertőzés kibontakozása egészen a krízisig, vagyis Angliából kiindulva a szabadkőműves eszmék elterjedése. Ez különösen Franciaországra összpontosul, ahol létrejön – hogy úgy mondjuk – a „lecsapódás”, és az intellektuális forradalom a társadalmi forradalomba torkollik.

Emeljük ki azonban, hogy az egész művelet első próbáját – amelynek célja az lett volna, hogy megkönnyítse a következő próbát – sikerült szerencsésen leküzdeni. Az általánosan tanított történelemben erről sem esik egyetlen szó sem.

Fay könyvében megtaláljuk annak pontos dokumentációját, hogy az amerikai forradalmat is lényegében a szabadkőművesség készítette elő, és azután közvetlenül – egy meghatározott incidens segítségével, amely casus bellihez vezetett – a szabadkőművesség provokálta ki. A forradalom legfontosabb kovácsai – Franklintól és Washingtontól kezdve – szabadkőművesek voltak. Szabadkőműves összejöveteleken fogalmazták meg azokat az eszméket, amelyek az amerikai forradalmi mozgalom különböző eseményeinek alapjául szolgáltak. Így a híres Függetlenségi Nyilatkozatot is – ugyanúgy ahogyan egy 1917-ben Párizsban tartott nemzetközi szabadkőműves kongresszus fogalmazta meg mindazokat az eszméket és alapelveket, amelyek a Nemzetek Szövetségének ihletőivé váltak. Ahogyan Fay elmondja, a forradalom győzelme után rendezett nagy felvonuláson Washington nem karddal az oldalán, hanem kötényben és szabadkőműves vállszalaggal, a szekta nyakékeivel és jelvényeivel feldíszítve, más kiemelkedő szabadkőművesek élén jelent meg. „Ez volt a valaha is látott legnagyobb szabadkőműves parádé.” És már e pillanattól kezdve Franklin – az új Prométheusz, aki jelmondata szerint elragadta az égtől a villámot és a zsarnokoktól a jogart – el tudta bolondítani a francia nemességet, hogy végül Franciaország katonailag beavatkozzon a lázadó Amerika oldalán. Amerika pedig ezt úgy hálálta meg, hogy – részben magának Franklinnak a révén – a forradalmi és „nemesen” liberális eszmék újabb adagját importálta Franciaországba.

De nézzük most a kovász előkészítésének fázisát. Mondottuk, hogy ez egy rejtélyekkel tele fázis, mert rejtélyes az a folyamat, amelynek révén az úgynevezett „operatív” szabadkőművesség „spekulatív” szabadkőművességgé alakult át. Ez az átalakulás az 1700-as évektől kezdve az egész – először intellektuális, majd társadalmi és politikai – felforgató folyamatnak a kulcsa és kiinduló pontja. Valójában előítélet – amely ellen nem szűnünk meg harcolni –, hogy a szabadkőművesség mindig felforgató politikai szekta volt. A szabadkőművesség kezdetei homályosak és távoliak, azonban bizonyos, hogy a forradalmi szekta vonásait csak a fent jelzett átalakulás pillanatától kezdve vette fel, vagyis az 1700-as évek első negyedében és a szabadkőműves Jean Théophile Desaguliers által kifejtett „reformtevékenységgel” kapcsolatban.

E periódus előtt már létezett Angliában az „operatívnak” nevezett szabadkőművesség. Az, amit Fay erről mond, kissé felületes és a külsőlegesre korlátozódik. Látható, hogy ebben a vonatkozásban nem igazán kompetens. Szerinte az operatív szabadkőművesség az építészek ókori testületeinek volt a továbbélése (innen a szervezet neve), amely megőrizte a mesterségnek egykor a hivatás gyakorlásához kötődő titkos rítusait és jelképeit. „A páholyok operatívak voltak. Templomokat építettek, meszet oltottak, tervrajzokat vázoltak fel, köveket faragtak, és minderre szabályaik voltak. E szabályok rituáléikban nem csupán mint mesterségbeli titkok jelentek meg, hanem úgy hirdették őket, úgy alkalmazták a beavatottakra, és úgy mutatták be a profánoknak, mint erkölcsi előírásokat. A középkor óta szokásban volt, hogy összekeverjék a misztikus fogalmakat, az intellektuális tanokat és a technikai titkokat.” Ezt mondja Fay. De a dolgok kissé másképpen állnak. Az operatív szabadkőművesség valójában beavatási szervezet volt, és „operativitása” lényegében az emberi benseje felé fordult. „Királyi művészete” arra törekedett, hogy átalakítsa azt, amit az ember szokásosan magának érez, és ezt a tudat magasabb, transzcendens formáiba vezesse át.

Mint az alkímia kifejezései, a szabadkőművességéi is tisztán jelképesek voltak.

Természeténél fogva ez a szabadkőművesség előtti szabadkőművesség apolitikus és hierarchikus volt, és a tekintélyelv felé hajlott. Hiszen nyilvánvalóan képtelenség lett volna, hogy éppen az, aki egyfajta ember feletti ember vagy transzcendens ember megteremtésére törekedett, az egyetemes egyenlőséget és minden rend lerombolását hirdette volna. Így maga Fay is, amikor e szervezetek alkotmányát ismerteti, megállapítja, hogy ezek – eltérően attól, amit a későbbiekben hirdettek – az uralkodók és a föld iránti hűséget, sőt minden felforgatás és árulás elnyomásának elősegítését írja elő.

Ekkor még egy szó sem hangzott el az egyház és a dogma iránti ellenszenvről. E szervezetekben ugyan volt gibellin irányultság, de ez mentes volt attól a szektárius és társadalmi jellegtől, amely fokozatosan kibontakozott, és végül egy szemiateista antiklerikalizmushoz vezetett.

Nos, a 18. század első negyedében ezt a szabadkőművességet felváltotta egy másik, amely a forradalmi és felforgató tevékenység tűzfészkévé vált. Megismételjük: az átmenet rejtélyes. Az előző szervezet valószínű involúciójára gondolhatunk, amely – miután eredeti szellemi princípiuma elhagyta – sötét erők eszközévé vált. Ezek az erők beszivárogtak a szervezetbe, és – miután megfelelő módon átalakították – egy új tevékenység céljára használták fel. Ez a hipotézis nem csak azért hitelt érdemlő, mert a forradalmi szabadkőművességben tovább élnek az operatív szabadkőművesség szimbólumai és „dignitásai”, de azért is, mert – ahogyan azt már egy korábbi írásunkban^[2] kimutattuk – mindazok az alapeszméket, amelyeket a szabadkőművesség felforgató tevékenysége során elterjeszt, úgy tekinthetjük, mint amelyek – hamisítás, profanizálás és feje tetejére állítás révén – egészen más természetű alapelvekből erednek. Ezek minden olyan tradicionális szervezet sajátjai, mint amilyen a korai operatív szabadkőművesség is volt.

A szabadkőművesség új, eredetileg Angliában megjelenő formáját „spekulatívnak” szoktuk nevezni – nem mintha nem „operálna” (sőt: éppen ez volt az, amely társadalmilag és politikailag „operált”), hanem mert központjában immár nem egy elitcsoport spirituális kialakítása és átalakítása volt, hanem „spekulációkra” adta a fejét, vagyis egy lényegében racionalista, deista és liberális ideológia megteremtésére. Ez az igazi dogmák és a tekintély minden pozitív formájának ellendogmája, valamint a jóakaratú emberek egységének alapja lett volna – foglalkozásra, rasszra, vallásra vagy nemzetiségre való tekintet nélkül. Ahelyett hogy „kvalitatív” és beavatási szervezet maradt volna, olyan egyházzá akart válni, amely egyetemességében különböző hitvallásokhoz és országokhoz tartozó embereket egyesít. E „spekulatív” szabadkőművesség központja az angol nagypáholy volt.

Azonban ennek az ideológiának a nivelláló és demokratikus vonásai a 18. században nem kerültek annyira előtérbe, mint ma. A szabadkőművesség ezt az ideológiát a „kiválasztott szellemeknek” ajánlotta; „fel akarta világosítani az elméket”, és úgy jelent meg, mint az a nagy centrum, amely elűzi a század homályát, és elutasítja mind az elmúlt idők üres babonáit, mind az ateisták vak makacsságát. Ebben a minőségében azt nyilatkoztatta ki, hogy ezt az ideológiát csak egy elit – minden nemzet társadalmának a „virága” – értheti meg és követheti.

És pontosan ezen a módon a szabadkőművesség elcsábította a nemességet – először az angolt, majd a franciát. Ezzel kettős célt ért el: egyrészt meggyengítette azokat az erőket, amelyek a felforgatás megjelenésekor érvényes és hatékony ellenállást szervezhettek volna meg; másrészt – tekintettel annak az osztálynak a helyzetére, amelyet el akart csábítani, hogy végül azon eszmék szóvivője legyen, amelyekkel saját sírját ássa meg – biztosította magának a befolyásolás leghatékonyabb eszközét. Ezt a tevékenységet Fay részletesen dokumentálja. Az 1700-as évek spekulatív szabadkőművessége új – lényegében intellektuális és morális – arisztokráciát akar adni a világnak, és azt javasolja a nemességnek, hogy legyen ennek központi magja. Így a nemesség és a szabadkőművesség között szoros kapcsolat jön létre. A szabadkőművességbe belépő nemesek azt gondolják, hogy új címeket szereznek, hogy új típusú tekintélyre tesznek szert; a szekta pedig nem takarékoskodik az eszközökkel, hogy táplálja ezt az illúziót, és hogy minden módon hízelegjen eme dekadens és mit sem sejtő osztály hiúságának.

Fay arra törekszik, hogy a szabadkőműves ritualizmus és szimbolizmus egészének, valamint a misztérium alkalmazásának hasonló csábító és szuggesztív célokat tulajdonítson. Új légkört kellett teremteni; a képzelet hatalmához és az okkult bűvöletéhez kellett fordulni. Ezért hozták létre Angliában, majd mindenekfelett Franciaországban és Németországban a legszuggesztívebb nevekkel jelölt „magas fokozatokat”. Ezeket a korábbi „operatív” szabadkőművesség nem ismerte. „Ezek a szabadkőművesség szublimálásának igényéből születtek meg, és hogy megfosszák attól a mesterségbeli aspektustól, amely szükségképpen bosszantotta a lovagokat: azokat az embereket, akik számára a fizikai munka évszázadok óta olyan szeplő volt, amely mindörökre árnyékot vet a címerre.” Azonban ez a magyarázat egyoldalú. Valószínűbb, hogy a magas fokozatok és a nekik megfelelő jelképek valamilyen módon korábban is léteztek, és más beavatási jellegű tradíciókból – például a rózsakeresztesektől és a templomosoktól – vették át őket.

És az is lehetséges, hogy egy sokkal szubtilisebb csábítási tevékenységről volt szó. Vagyis nem arról, amely ad hoc kitalált fantasztikus jelképekkel és bizarr mítoszokkal hat a fantáziára, hanem arról, amely – mivel olyan tradíciókat idéz fel, amelyekkel a nemesség ősei gyakran bensőséges kapcsolatban voltak – a hamisítások következtében a nemzetségben rejtőzködő spirituális hajlamokat vagy elhivatásokat ragadja meg és ferdíti el. A szekta ugyanis ezeket akarta szolgálatába állítani. Mindenképpen bizonyos, hogy egyrészt a „spekulatív” szabadkőművesség szimbolikus és rituális corpusa, másrészt racionalista és nivelláló „vallása” között a legnyilvánvalóbb ellentmondás van. Ezért Fay magyarázata ebben a vonatkozásban felületes és inadekvát. 1720 és 1750 között a szabadkőművességnek különböző eszközökkel sikerült uralma alá hajtani a brit társadalom felső rétegeinek nagy részét, és megszereznie magának a hannoveri dinasztiának a támogatását is. És mivel ez a társadalmi réteg – ahogyan mondottuk – egész Európában, de különösképpen Franciaországban az 1700-as évek „nagyvilágának” mintájává vált, a beszivárgás további munkája viszonylag könnyű volt. „Az 1700-as évek közepe felé Európát a szabadkőművesség légköre hatotta át. Mindenütt szabadkőművesek vannak, mindenütt titkos összejövetelek vannak, mindenütt misztikus páholyok és reguláris páholyok vannak, mindenütt kalandorok vannak, akik a legmagasabb misztériumot kínálják a nagyuraknak, lángoló címeket kínálnak a nemeseknek, arany kardokat és vakolókanalakat a polgároknak. Mindenütt bőven osztogatják a világosságot... Anglia a dicsőség zenitjére érkezett, befolyása mindenütt érezhető. Immár nem hercegek foglalják el a nagymesteri széket, hanem a királyi család tagjai.” Ami pedig a latin országokat és Németországot illeti, a felforgatásnak ez a beszivárgása különböző hátterek előtt ment végbe. Ezekkel Fay nem foglalkozik. A titkos irányítók többször ki voltak téve annak a veszélynek, hogy Ramsay tevékenysége szembefordul velük. Ramsay egy tradicionális lovagi szabadkőművességet akart megalapítani, amely a fiatal nemességet szólította volna meg, és amely mint királyi rend a francia királyok és a katolikus egyház égisze alatt működött volna. Hasonló eset volt azoké a köröké, amelyhez Joseph de Maistre gróf csatlakozott. Ő szabadkőműves volt, de ugyanakkor katolikus és hamisítatlan tradicionalista, akinek tanaiból teljességgel hiányzik a szabadkőműves ideológiai felforgatás. Ilyen volt néhány német szabadkőműves csoport esete is. De ezek az ellentétes hatások nem gyakoroltak érezhető befolyást a szabadkőműves beszivárgás általános jellegére. És még az sem segített, hogy a katolikus egyház – miután kivédte azt a kísérletet, hogy a szabadkőművesség még az ő soraiba is beszüremkedjen – elítélte a szektát; sőt: ez kedvezőnek bizonyult ama tevékenység szempontjából, amely össze akarta fogni mindazokat, akik ki akartak szabadulni az egyház uralma alól, és abban tetszelegtek, hogy szabad és „modern” szellemek, felvilágosult és merész elmék. Így jutunk el a Franciaországban összpontosuló intellektuális forradalmi tevékenység utolsó fázisához. A régi monarchista és katolikus francia civilizáció szétbomlása megkapja az utolsó lökést; és a hamisítatlanul szabadkőműves légkörben kibontakozó enciklopédizmus megszervezésével a kovász aktív és virulens stádiumba megy át. Ideológiailag az enciklopédizmus, társadalmilag pedig a főnemesség szabadkőműves öngyilkossága a francia forradalom közvetlen előzménye. Adjuk át a szót Fay-nek. „Különös a forradalmat előkészítő ragyogó és lázas évek látványa. A szabadkőművesség rátette a kezét a főnemességre, és ezen keresztül egy filantropikus, egalitárius, nemességellenes propagandát hoz divatba és érvényesít. Elősegíti a főnemesség szabadkőműves öngyilkosságát. A történészek, akik a forradalomban a régi rendszer»visszaéléseinek« végzetes következményét látják, abban tetszelegnek, hogy megmutatják az okokat, amelyek a köznépet, a parasztokat, a munkásokat a XVI. Lajos kormánya elleni felkelésre ösztönözték; és e jelenségek magyarázatára gazdasági, társadalmi mozzanatokat találnak. Ezzel azután meg is elégednek. De rendszerint alig érintik a főnemesség szerepét, amely nélkül a forradalom sohasem jöhetett volna mozgásba.

A forradalom első két éve alatt a forradalmi impulzus, a forradalmi tömegek, a forradalmi vezetők kiváltságos osztállyá válnak. Ha az orléans-i herceg, Mirabeau, la Fayette, a des Noailles-család, a La Rochefoucauld-k, a Bouillonok, a Lameth-k és a többi liberális nemes nem hagyták volna el a nemességet, hogy felkarolják a harmadik rend és a forradalom ügyét, a forradalmároknak hiányzott volna az a támogatás, amely lehetővé tette, hogy kezdettől fogva diadalmaskodjanak. Nos, mindezek a nemesek, akik kezdettől fogva felkarolták az új eszmék ügyét – noha a későbbiekben el kellett veszíteniük örökségüket, társadalmi rangjukat és életüket –, szabadkőművesek voltak, és mindezt nem tekinthetjük véletlennek, hacsak nem akarjuk tagadni azt, ami nyilvánvaló.”

Kár, hogy Fay, miután egészen a francia forradalom küszöbéig dokumentálja az előkészítő szabadkőműves tevékenységet, nem tér ki a további fejleményekre, amelyek tekintetében o is – szerintünk – pontatlan nézeteket hirdet. Azt gondolja, hogy 1792-vel és 1793-mal, a mészárlásokkal és a külső háborúkkal a szabadkőművesség megmerevedik, elalszik, visszahúzódik, átalakul, aláveti magát a forradalmi szellemnek, amelyet támogatott: „a 18. század szabadkőművességből eredt a forradalmi szellem, a forradalmi szellemből eredtek a forradalmak, és a forradalmakból eredt az új szabadkőművesség”. Ez különbözött az 1700-as évek intellektuális szabadkőművességétől, amely mindenekelőtt az emberek elméjére és lelkére akart hatni. Hogyan írhatja Fay mégis a következőket: „A szabadkőművesség nem csinálja a forradalmakat, csak előkészíti és folytatja őket. Engedi, hogy tagjai csinálják a forradalmakat, sőt időnként bíztatja őket, hogy csinálják őket, de a forradalmak idején eltűnik, hogy azután sokkal ragyogóbban és elevenebben újra megjelenjen”? Hogyan lehetséges, hogy Fay, aki mégiscsak jól látta ezt a pontot, nem fedezi fel a szabadkőműves tevékenység folytonosságát – túl a különböző formákon; kiváltképpen ama számos jelenség benső logikája alapján, amely az 1700-as évektől kezdve az egész következő századon keresztül megnyilvánult? Az, hogy a szabadkőművesség visszahúzódik, és úgy látszik, hogy eltűnik a történelemből, csak azt jelenti, hogy megtalálta azokat az eszközöket, amelyek érdekében dolgoznak – még akkor is, ha ezek mit sem sejtenek, és azt gondolják, hogy teljesen más érdekeket szolgálnak. Maga Fay jól látja, hogy a szabadkőművesség a legszorosabb kapcsolatba került az anglikán egyházzal, valamint az angol arisztokrata, konzervatív, nacionalista és – mondjuk ki – tisztán imperialista erőivel. Ez megfelelő vezérfonal lenne ahhoz, hogy felfedezzük ama tevékenység sok aspektusának igazi értelmét és szabadkőműves jellegét, amelyet Nagy-Britannia a modern világban kifejtett.

Mindazonáltal Fay egy ponton – amelyen érdemes elgondolkodni – futólag a következőket említi meg. „A szabadkőművesség, amely sem vallás, sem szekta, sem párt nem akart lenni, hanem igazi céljaként az emberek egyesítését nevezte meg, úgy tűnik, hogy túléli azokat a századokat, amelyek a társulás eszméjének és a kollektívum iránti elfogultságnak a bűvkörében élnek. A 18. században előkészítette a 19-et, és hajlamossá tette a lelkeket a »társadalmi valóság« kultuszára. Ez egy társadalmi istenség, amely nem vesz figyelembe senkit, és nem ismer el semmi magasabb rendűt.”

Jegyezzük meg végül: Fay – egyébként nagyon érdekes – könyvének hiányossága, hogy teljesen elhanyagol egy fontos problémát: a szabadkőművesség és a zsidóság közötti viszonyt. Ezért – miközben gyakran tesz említést személyekről és körökről – sohasem vizsgálja, hogy az 1700-as évek óta a világfelforgatás előkészítésében milyen szerepet játszott a zsidó elem. Amikor jelezzük ezt a hiányosságot, még egyszer jeleznünk kell annak a szélsőséges tézisnek a hiányos voltát is, amely minden felforgató tevékenységet és az európai tradíció szétzilálását egyedül a zsidóság számlájára ír. Már abban is, amit itt megemlítettünk Fay fejtegetéseivel kapcsolatban, elegendő olyan anyagot találunk, amely meggyőzhet ennek a tézisnek egyoldalúságáról. Ha ez az antiszemita tézis igaz volna, többek között be kellene bizonyítani, hogy egyrészt a francia királyok abszolutista tevékenységét, amely a zsidóságnak könnyen zsákmányává váló félrecsúszott nemességet megteremtette, a zsidóság ihlette volna; másrészt a zsidók lettek volna a szerzői annak az alapvető fordulatnak, amely az „operatív” szabadkőművességet „spekulatívvá” alakította át; végül pedig a szabadkőműves intellektuális forradalom ideológiai és előkészítő előzményei: a protestantizmus és a reneszánsznak a maga módján már felvilágosult gondolkodása szintén zsidó jelenségek lettek volna. Ez a feltevés ugyancsak merész lenne. Fay műve, amely kiemeli mindezen tényezők alapvető szerepét a felforgató tevékenységben, lehetővé teszi tehát, hogy minderről teljesebb és elmélyültebb képünk legyen. Ez a kép további kutatások kiindulópontjául szolgálhat.

^[1]Arthos, Studi sui „Protocolli” ebraici: trasformazione del „Regnum”, in „La Vita Italiana”, XXV, 296 (novembre 1937), pp. 535-544.