A közfelfogásban — főleg a jelenleg divatos angolszász szakirodalom terminológiájának hatására — a „tudomány” egyet jelent a természettudománnyal. Ezzel szemben az ókorban és a középkorban különbséget tettek tökéletes és tökéletlen tudományok között. Tökéletes tudományok közé a filozófiát és a matematikát sorolták, és az összes többi tudományt tökéletlen tudománynak nevezték. Ennek megfelelően ebben az időben a természettudomány is a „tökéletlen” minősítést kapta.

A felületes szemlélő hajlamos azt gondolni, hogy a terminológiai változást a természettudományok rohamos fejlődése okozta. Ám a valóságban az eltérő terminusok mögött sokkal mélyebb, szemléleti különbség rejlik.

A filozófia és a természettudomány között módszertani különbség van: az igazság megismerésének más és más útját járják. Egy ítéletet ugyanis elvileg kétféle módon lehet visszavezetni az ellentmondás elvére, vagyis az igazság végső kritériumára:

1. Ha egyetemesebb igazságból indulunk ki, mint a bizonyítandó tétel, akkor dedukcióról beszélünk. Ezt az utat követi a filozófia, amely az általános, mindennapi tapasztalatból indul ki, és az értelem elvonatkoztató (absztrakciós) tevékenysége által az egyedi jegyektől elvonatkoztatva az elvonás első fokán kialakítja a test egyetemes fogalmát (majd a test burkolt léttartalmában rejlő egyetemes fogalmakat), és az elvonás harmadik fokán az egyedi, anyagi és mennyiségi jegyektől elvonatkoztatva kialakítja a lény mint lény (ens út ens) egyetemes fogalmát (és az ennek burkolt léttartalmában rejlő egyetemes fogalmakat). E fogalmakból ítéleteket és következtetéseket (szillogizmusokat) állít össze. Ezt teszi az elvonás első fokán a kozmológia (természetbölcselet), és az elvonás harmadik fokán a metafizika (létbölcselet). A következtetések mind a kozmológiában, mind a metafizikában deduktív jellegűek: az egyetemesebb ismeretből haladnak a kevésbé egyetemes felé. A bizonyítás a dedukció fő- és altételének az ellentmondás elvére való visszavezetése által megy végbe.

2. Ha kevésbé egyetemes igazságból indulunk ki, mint a bizonyítandó tétel, indukcióról van szó. Ezt az utat követi a természettudomány. Szükségképpen ezt az utat kell követnie, hiszen empirikus (tapasztalati) jellegű: bizonyos számú megfigyelés, illetve kísérlet eredményeként hipotéziseket állít fel, vagyis munkamódszerként feltételezi, hogy ami sok esetben úgy van, az mindig, vagyis törvényszerűen úgy van, majd igyekszik a hipotéziseket igazolni.

Az indukciónak két fajtája lehetséges:

a) Teljes indukció (inductio completa). Ez az indukciónak az a fajtája, amelyben minden egyes lehetséges részleges esetet megvizsgálunk és ezekből következtetünk az egészre, amely a megvizsgált esetekből mint részekből, és kizárólag ezekből áll. Elvégzésének két feltétele van: 1. meghatározni eleve, hogy mik a lehetséges részleges esetek, 2. ténylegesen megvizsgálni az összes, eleve meghatározott, lehetséges eseteket. Teljes indukciót végezne az, aki eleve meg tudná határozni, hogy az élőlényeknek hány faja lehetséges, és utána ezekről ki tudna mutatni valamilyen közös igazságot, mert ebben az esetben biztos lenne, hogy a szóban forgó igazság az összes élőre érvényes. Könnyen belátható, hogy teljes indukció csak a matematikában lehetséges, és a természettudomány számára elvégezhetetlen, mert a természettudomány egyedi megfigyelésekből illetve kísérletekből indul ki. Eltekintve attól, hogy a jelenben létező összes egyed megvizsgálása is óriási gyakorlati nehézségbe ütközik (például az emberek esetében meg kellene vizsgálni nemcsak az összes, jelenleg a Földön élő embert, hanem a világegyetem esetleges más égitestein élő embereket is; ezért fel kellene kutatni az egész világegyetemet), a múltra és a jövőre vonatkozóan az összes egyed megvizsgálása teljeseb lehetetlen. A múltra vonatkozóan sohasem lehetünk biztosak, hogy nem voltak-e más egyedek is, amelyeket nem vizsgáltunk meg. A jövőre vonatkozólag pedig még kevésbé lehetünk biztosak, hogy minden esetet megvizsgáltunk-e. Hozzátehetjük mindehhez, hogy nem tudjuk eleve kijelölni a megvizsgálandó egyedek számát sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövőben, és már ezáltal is híjával vagyunk a teljes indukció elvégzése egyik fontos feltételének.

b) Nem teljes indukció (inductio incompleta). Ez az indukciónak az a fajtája, amelyben nem vizsgálunk meg minden lehetséges esetet, hanem azok közül csupán néhányat, és ezekből következtetünk az összes esetre. A nem teljes indukciónak további két fajtája lehetséges: 1. Nem teljes, de elégséges indukció (inductio incompleta sufficiens). Ilyen indukcióról van szó, ha nem vizsgáltunk meg minden egyes esetet, de az általunk megvizsgált esetekből teljes biztonsággal tudunk az összes esetre következtetni. 2. Nem teljes és nem is elégséges indukció (inductio incompleta insufficiens). Ilyen indukcióról beszélünk, ha néhány eset megvizsgálása nem elég ahhoz, hogy az összes esetre teljes biztonsággal következtessünk. Ilyen esetben az indukció nem ad bizonyosságot, hanem legfeljebb valószínűséget.

Eleve bebizonyítható, hogy nem teljes, de elégséges indukció lehetetlen mindazon esetekben, amikor konkrét testekre akarunk következtetni, vagyis természettudományos módszerrel ilyen indukció nem végezhető el. Ezt a következő módon bizonyíthatjuk:

Ahhoz, hogy eldönthessük, hogy egy néhány esetben tapasztalt jelenség az illető test belső lényegéhez tartozik-e, vagy csupán a külső körülményekből származik, meg kellene változtatnunk a szóban forgó test egész külső környezetét, mert ha a megváltozott körülmények között ugyanaz a jelenség ismét előfordul, akkor már biztos lenne, hogy az illető test belső mivoltából származott, mert elegendő oka csak a test lényege lehet.

Ahhoz azonban, hogy az illető test egész külső környezetét megváltoztassuk, először meg kellene azt ismernünk: eleve ki kellene jelölnünk a külső környezetet alkotó tényezők számát és fajait, mert különben sohasem lehetünk biztosak, hogy valóban megváltoztattuk-e az összes külső körülményt, nem hagytunk-e figyelmen kívül azokból valamit. (Meg kell jegyeznünk, hogy itt külső környezeten nem csupán azon testek összességét értjük, amelyek az illető testet a térben közvetlenül körülveszik, hanem mindazon testek összességét, amelyek valamilyen módon az illető testre hatást gyakorolnak.) Az összes külső körülmény számát és fajtáját azonban nemcsak nagyon nehéz, hanem teljesen lehetetlen is meghatározni. Ezt a következőképpen igazolhatjuk. Ha a világegyetem összes lényének számát n-nel jelölöm, akkor a szóban forgó testre (n — 1) test gyakorolhat hatást. Mivel eleve nem tudom, hogy a szóban forgó A testre az (n — 1) számú test közül ténylegesen melyek gyakorolnak hatást, az A biztos megismeréséhez (n — 1) számú testet kellene előzetesen megismerni, hogy utána közülük kiválogathassuk az A testre hatókat. Ahhoz azonban, hogy közülük csak egyet is megismerjünk, meg kellene változtatnunk annak egész külső környezetét, s előzőleg megismerni azt. Azonban az (n — 1) számú test mindegyikének külső környezetébe szükségképpen beleesik az az A test is, amelyet eleve ismeretlennek tételeztünk fel, s amelynek megismerése a fő célunk. Világos tehát, hogy az A testet (n — 1)-szer kellene ismertnek és ismeretlennek feltételeznünk, ami (n — 1) számú ellentmondás lenne.

A mondottakból következik, hogy a nem teljes indukcióval dolgozó természettudomány a hipotéziseinek igazolása során sohasem juthat teljes bizonyosságra, hanem csupán valószínűségre. Hiába ismétlődik meg egy bizonyos jelenség akár tízezerszer, mert az összes eset több mint tízezer eset! Ezt tartotta szem előtt az ókori és középkori filozófia, amikor a természettudományt tökéletlen tudománynak nevezte. Igen, a természettudomány tökéletlen a filozófiához (és a matematikához) képest annyiban, hogy tételeit nem képes abszolút bizonyossággal, a véglegesség igényével igazolni, míg a filozófia (és a matematika) képes bizonyítani mindig és mindenhol érvényes, tértől-időtől független igazságokat.

Azok viszont, akik kizárólag a természettudományt nevezik tudománynak, azt a számtalan gyakorlati, technikai alkalmazást tartják szem előtt, aminek birtokába az emberiség a természettudomány fejlődése révén jutott. Az újkori angolszász empirikus beállítottság számára az úrrakéta fellövése, a súlyos betegségek gyógyítása, az informatika és az atomfizika gyakorlati eredményei sokkal inkább tudománynak tűnnek, mint a filozófiai következtetések. A természettudomány valószínűségi tételei ugyanis alkalmasak technikai alkalmazásra, noha alkalmatlanok egy sziklaszilárd világnézet megalapozására, amelynek teljes bizonyosságon kell nyugodnia, olyan bizonyosságon, amely kizárja nemcsak a tévedéstől való ésszerű félelmet, de kizárja a tévedésnek még a lehetőségét is!

Szó sincs tehát a filozófus részéről a természettudomány jelentőségének lekicsinyléséről! Csupán azt kell szem előtt tartanunk, hogy a természettudomány célja a hasznos jó (bonum utile), vagyis a technikai alkalmazás, a filozófia célja pedig az igazság (veritas).

A mondottak alapján a filozófia és a természettudomány viszonyát röviden így jellemezhetjük:

1. Mivel a filozófia tételei az ellentmondás elvére való visszavezetéssel igazolhatók, a természettudományos tételek viszont nem, a filozófia van hivatva ítélni mint negatív norma a természettudományos hipotézisek lehetőségéről vagy lehetetlenségéről. A filozófia képes megállapítani, hogy milyen természettudományos hipotézisek lehetetlenek már eleve.

2. A természettudományos ismeretek fejlődésével nem bővül a filozófia tárgya, mivel a filozófia a mindennapi tapasztalatból indul ki. Az ilyen kiindulás összehasonlíthatatlanul biztosabb, mint az időszakonként változó természettudományos tapasztalás.

3. A természettudomány semmiféle fejlődési fokán nem képes megcáfolni a filozófia abszolút biztos megállapításait, mert az indukció, amivel a természettudomány dolgozik, nem teljes és nem is elégséges a filozófiai érvényű megállapításokhoz. Ezért lehetséges az, hogy Arisztotelész több mint 2300 évvel ezelőtt felállított metafizikája ma is érvényes, miközben az Arisztotelész-korabéli, sőt a múlt századi természettudomány egy részét is eltemette az idő.

4. Nincs tehát szükség arra, hogy a filozófia a tételeit koronként újrafogalmazza. A filozófia fejlődését nem úgy kell elképzelnünk, mint ahogy egyes esetekben a városok régi házait lerombolják, hogy helyettük újakat építsenek, hanem ezt a fejlődést az élőlények fejlődésének analógiájára kell elgondolnunk: az élőlények csakis olyan új elemeket vesznek fel, ami belső jellegüknek, struktúrájuknak megfelel. A filozófia fejlődése nem a bebizonyított filozófiai tételek feladását jelenti, hanem azt, hogy az örökérvényű filozófiai igazságokat újabb és újabb részleges tényekre alkalmazzuk.

Összefoglalóan elmondhatjuk: elismerjük, hogy a természettudománynak közvetlen gyakorlati haszna van, de tagadhatatlan, hogy a teljesen biztos alapokon nyugvó sziklaszilárd világnézet az emberi lét életbevágó szükséglete. Elég csupán arra gondolni, hogy a magas fejlettségű természettudomány által lehetővé tett technikai fejlettség a vele arányos erkölcsi felelősségtudat nélkül olyan tragédiákat eredményezett, mint Drezda 300.000 halottja, avagy Hirosima 80.000 és Nagaszaki 60.000 áldozata! Nem elég tehát a természettudomány által nyújtott hasznos jó, hanem azt mindig ki kell egészíteni az erkölcsi jónak! Szilárd erkölcs pedig csakis szilárd világnézeten alapulhat, ami a filozófia és az általa ésszerűvé tett hit gyümölcse!